Valahol az ember a világban mindig számíthat valakire, még akkor is, ha úgy érzi, hogy voltaképpen senki sincs mellette, sőt, senkije sincsen. Olykor azt mondjuk, hogy az egyedüllét tökéletes, nyugodt, olykor kíméletes, de lássuk be, a magány egy olyan tényező, amely szintúgy részt vesz abban, hogy az emberi élet egy siralomvölggyé váljon. De persze, mindezt el kell fogadnunk, és ezzel kell egyaránt szembenéznünk. Egy felnőtt nő vagyok, aki még nem igazán találta meg a teljes békéjét sem körülötte, sem pedig magában, de azt az egyet biztosra tudom, hogy van egy valaki, aki miatt érdemes még ezen a Földgolyón élnem. De még is, a szomorúság szívembe leparkolt, mi máshoz rohanhatnék vigaszul, ha nem Ebonyhoz? Valójában nem is kellene panaszkodnom. Igaz, nekem ő van egyedül, de nekem ő minden egyes szeretet pótol. Az én gyermekem ugyan meghalt, de ő helyette megkaptam Ebonyt, mintha... ő az enyém lenne. És valójában így is kezelem őt, hiszen nemrég említette, hogy egy férfi lépett az életébe. A szerelem az életben egy gyönyörű dolog, de lássuk be, hogy ugyanakkor talán az egyik legnagyobb fájdalmat is tudja számunkra okozni. És én pont ettől féltem őt, hogy összetöri valaki gyönyörű szívét, én pedig nem tehetek ellene semmit sem. Ebony felnőtt nő, és pontosan jól tudja, hogy számára mi a jó, és mi nem. De még is, ott lappang bennem az anyai ösztön, amely minden rossztól óvja kicsinyét. Talán, betegesen, de azt már nem tudnám elviselni, ha valami baja lenne. Nem attól az embertől féltem, hanem végtére is önmagától egyaránt, hiszen, nagyon nehezen tudja az erejét kontroll alatt tartani. Azért is kapta tőlem azt a nyakláncot, ami majd meg fogja őt óvni. Lehet, hogy hátrányossá válik majd számára, de talán majd megérti, hogy az ő érdekében tettem azt, amit. Nem szeretném, ha saját magának okozna kárt. Amikor a szülei meghaltak, a szárnyaim alá vettem teljes egészében, és nem mondtam le róla a mai napig sem, ugyanúgy szeretem és óvom, mint évekkel ezelőtt, amikor megkaptam őt. Ő az én életem, ha ő nincs, akkor életem sincs. Gyengéden ölelem magamhoz, ahogy aztán végigsimítok puha haján tenyeremmel, miközben aztán lehunyom a szempárom, és szembesülök a ténnyel, hogy itt van velem. És ez jó. Felvonom szépen ívelt szemöldökeimet kérdően, amikor is utánam érdeklődik, hogy velem mi a helyzet. Az igazság az, hogy próbálom a pozitív és kitartó énemet adni, hogy még ne is gondoljon arra, hogy valójában nem igazán vagyok a toppon mostanában. Tudom, hogy aggódna, és a legkevésbé sincs arra szükség, hogy miattam rosszul érezze magát. - Velem minden a legnagyobb rendben. De most mennem kell. Ígérd meg, hogy felhívsz majd. – igaz mosolyt húzok arcomra, ahogy aztán elhúzódom tőle, s egyik szőke hajtincsét mindeközben egyik füle mögé tűröm óvatosan. – Addig is, vigyázz magadra. – Nézek mélyen szempárába, ahogy közelebb lépve hozzá egy anyai csókot nyomok homlokára, és újra elhúzódva tőle aztán egy utolsó pillantást vetek a nyakláncára, majd rá, és egy varázslat segítségével könnyedén tűnök el a helyszínről. Lehet, hogy ez most váratlanul érte, de semmiképpen sem akarom, hogy lássa a gyengeségem.
Léa volt a legfőbb támaszom Chantele mellett. Ha ő nem karol fel, akkor nem sok esélyem lett volna a szinte nyomtalan eltűnésre és újrakezdésre, hanem minden bizonnyal Brüsszel egyik diliházában vergődnék a mai napig orvosokkal körülvéve, akik megpróbálnának leszedálni, de nem sikerülne nekik, mert az anyagcserém túl gyors ahhoz, hogy egyáltalán érzékelje a gyógyszereket. Volt már egy ilyen időszakom, kicsivel több, körülbelül négyszeres adag altató egy kicsit megtette a hatását, a szervezetem idővel hozzászokott és azt a kis nyugalmat sem engedte meg, amit a szerek adtak. Azóta felhagytam a próbálkozásokkal, Léa egyébként is rájött volna, ha ezzel szerettem volna tönkretenni magam, őt nem akartam abba a helyzetbe hozni, miszerint azt higgye, nem foglalkozik velem eléggé. Neki csalódást okozni felfért volna az általam megtett legszégyenletesebb dolgok listájára attól függetlenül, hogy visszatekintve elég sok rosszat összehalmoztam az elmúlt időszakban. Másnak ez három életre elég lett volna. - Egy tiszta szívű lány, akit valami mégis rávett arra, hogy megölje a szüleit. - Motyogtam magam elé. Mindennek tartottam magam, csak normálisnak, jólelkűnek és olyannak, amilyennek Léa gondolt. Mindig el akarta hitetni velem, hogy semmi baj sincsen azzal, amilyen vagyok és mindent meg lehet oldani... ezért is csodáltam őt, miközben sejtettem, hogy ő sem lehet ennyire tökéletes, hiába látszott mindig annak. Tisztában voltam azzal, hogy neki is megvolt a saját tragédiája, ami megtörte... nem beszélt róla, én pedig nem piszkáltam a témát, de talán ennek volt köszönhető, hogy a nem létező lányaként tekintett rám. Én pedig egyfajta anyafiguraként fogadtam el őt. - Itt lakik a városban. Nem tudom a címét és a telefonszáma is biztosan megváltozott már, de nem hiszem, hogy olyan nehéz lenen kideríteni. Viszont szerintem akár véletlenül is bármikor összefuthatsz vele. Láttad már, biztosan felismernéd. - Motyogtam, miközben őt ölelgettem. A szeretete táplálta a lelkem elsorvadt darabjait, mellette kisgyereknek éreztem magam, aki kicsit megnyugodhatott az anyukája mellett, aki szerette. - De mi lenne, ha felfüggesztenénk ezt az állandóan rólam szóló beszélgetés és mondjuk... magadról mesélnél? Hogy veled mi van és te hogy vagy. - Néztem rá kérlelően. Arról sem volt fogalmam, hogy egyáltalán van-e valaki az életében, akivel megoszthatja a gondjait és a bajait, miközben én is rá zúdítottam a sajátjaimat. Emiatt végtelenül rosszul éreztem magam.
Ebony már felnőtt nő, nem szabad őt úgy kezelnem, mintha egy tizenéves tinédzser volna, aki nála ötször idősebb férfiba szerelmes. Nem szeretném őt leszabályozni. Egyrészt, ahhoz nincs jogom, másrészt pedig én sem örülnék, ha valaki megakadályozna abban, hogy kit szerethetek és kit nem, és ez így van rendjén. Amikor először elmondta, hogy ki is ez a férfi, ha abban a pillanatban nem gondolkodom, akkor azonnal lehurrogtam volna, hogy mi az, hogy az a férfi csábította el őt. De nem, tartom magamat ahhoz, hogy először megismerem őt, és utána fogok véleményt alkotni. De jelen esetben is csak végig Ebonyt hallgatom, nem belevágva szavaiba. Igyekeztem minden egyes arcvonalából olvasni, hogy mit érezhet, és a szívem szakad meg, hogy végül ilyen bánatba süllyed át. Nem szeretem őt szomorúnak látni, pláne nem egy férfi miatt. Sok szépet mondott el róla, de mégis ott van az a mélységes bánat. Egy csöppet kezdem megbánni, hogy odaadtam neki a nyakláncot, elvégre ha kitudódik, hogy én miattam fog ő gyengülni, akkor lehet, hogy el fogom őt veszíteni. De már nincs visszaút, így tovább kell gondolnom mindent, hogy ne történjék semmiféle probléma. Csak nyugalom Léa, nem lesz semmi gond. Csak ezt a mondatot hajtogatom folyamatosan magamban, amolyan nyugtatásként, hogy ugyanúgy tudjam tartani azt a karakán nőt, akinek sokan hisznek. Pedig pedig... a látszat nagyon is tud csalni. - Nagyon örülök, hogy ilyen szépeket mesélsz róla. – Szelíd mosoly keretében a padlót kezdem el bámulni, ahová megannyiszor kerültem már lélekben. De nem szabad bánatosnak lennem, mert Ebony azt hinné, hogy valami gond van, és gyanakodna, hogy konkrétan én miért is jöttem. - Te nem vagy rossz ember. És ha azt mondod, hogy az a férfi úgy fogad el téged, ahogyan van, akkor igazán nem érdemes ezen rágódnod. Te egy tisztaszívű lány vagy, aki nem tehet mindarról, ami történt. – emelem meg végül arcomat felé. Óvatosan megindulok felé, és újra helyet foglalok mellette, miután megigazítottam a rajtam lévő ruhát, és őt figyelem. Még mindig zavar, hogy ennyire bánatos, s legszívesebben bármit megtettem volna azért, hogy boldogabb legyen. Hm, emlékszem egykoron mennyit játszottam vele, mikor egészen kicsike volt. Boldog voltam, hogy egy pillanatig figyelhettem egy gyermekre, és valamilyen szinten egy anyaszerepet vettem át, amiért még inkább boldog voltam. Kicsiként is mindentől megóvtam őt, bármitől, amitől tudtam volna, és részben magamat hibáztatom, amiért végzett a szüleivel. Nem voltam ott, és nem tudtam őt megvédeni a saját démonjától. Ha ott lettem volna, akkor nem emésztené magát azért, amit tett. Pedig, ő egyáltalán nem hibás. - Esetleg kérhetnék egy elérhetőséget, amin el tudom őt érni? Csak szeretnék vele beszélni, megismerni őt. – Mosolygok biztatóan, de aztán folytatom tovább. – Ne aggódj, nem mentem át Sherlock Holmes-ba, hogy nyomozgassak utánatok, csak szeretném megismerni. Szeretném tudni, hogy ki fog mostantól erre a gyönyörű virágszálra vigyázni ezen túl. – Bánatos sóhaj hagyja el ajkaimat, de azonban kitágult nagy szemekkel figyelem, de még is ugyanúgy mosolygok. Próbálom mutatni, hogy vidám vagyok, de még is elszomorít, hogy Ebony teljesen felnőtt. Ez az élet rendje, és bizony rossz, hogy ennek egyszer el kellett jönnie. E gondolatok közepette óvatosan magamhoz ölelem, mert éreztetni akarom vele azt, hogy bármi is történjék, míg én élek, mindig lesz egy vár, ami megvédi őt. Az pedig én vagyok. Soha nem fogom őt magára hagyni.
Csodáltam Léa-t. Gyönyörű, erős, magabiztos, határozott nő volt, aki méltósággal viselte a keresztjét és akkor is gondoskodott rólam, amikor mindenki elfordult tőlem. Sőt, akkor volt csak igazán ott mellettem… velem jött Mystic Falls-ba, segített új életet kezdeni, támogatott, egyengette az utamat és akárhányszor szükségem volt rá ugrott, nem érdekelte, hány óra volt, milyen volt a kinti időjárás, velem foglalkozott és fogalmam sem volt, hogyan hálálhattam volna meg neki ezt. Talán úgy, hogy mindent elmondok neki… igen, így lehetne a legegyszerűbben visszaadni mindazt, amit értem tett és tett, hiszen láttam rajta, mennyire érdekelte a sorsom, valamint nekem is jólesett elmondani neki a dolgaimat. Még Chantele-nek sem beszéltem arról, amiről most neki kezdtem el regélni, pedig ha valaki, akkor a barátnőm tényleg mindent tudott rólam. Már Léa is tudta, milyen érzéseket táplálok az egykori tanárom iránt és hogy ezeknek az elnyomására annyi esélyt sem láttam, mint eddig… pedig mennyivel könnyebb lett volna nekem és talán Bryan-nek is. Az ég lássa lelkem, soha nem gondoltam, hogy ezzel is meg kell majd küzdenem az életem során. - Nem tudom, hogy állunk és milyen irányt fog venni a dolog. Bizonytalan vagyok és nem akarok belekeveredni ebbe… nem akarok senkit kitenni annak, ami vagyok és ami velem jár. - Felhúztam a térdeimet és átfontam őket a karjaimmal. Sóhajtottam egyet, eztán néztem fél szemmel Léa-ra, akin láttam, hogy olvasni akart bennem, de amíg magam sem voltam képben azzal, mit és hogyan kellene csinálnom, addig nem mondhatta neki semmit. Csak az aggályaimról számolhattam be. És arról, hogy legszívesebben elbújtam volna. - Kedves ember. Az egyik legkedvesebb, akivel valaha találkoztam. - Kezdtem el beszélni ismételten, halkan, sokkal inkább motyogva, mint normális hanghordozással. - Meg sem fordult a fejében, hogy bűnös lehetek, végig hitt abban, hogy nem lennék képes olyan szörnyűségre, amit elkövettem. - Nyeltem egyet. Az egyik legnagyobb hibámként az tartottam számon, hogy rezzenéstelen tekintettel néztem Bryan-re, akárhányszor védelmező szavakat intézett rólam akárkihez. Megvezettem és sokszor csaptam volna magam arcon azért, amiért nem szólaltam meg, hogy igenis bűnös vagyok, meghagytam annak az esélyét, hogy esetleg elveszítse az ügyet és ezzel a karrierje is csúnya fordulatot vegyen. Azzal a személlyel voltam a legönzőbb, aki rengeteget jelentett nekem. - Tisztességes, becsületes, intelligens, magával ragadó. - Soroltam fel a hirtelen eszembe jutó tulajdonságokat. - Nem tudom, mit mondhatnék még róla. Zavaros a helyzet és legszívesebben elbújnék, nehogy szembe kelljen néznem vele, mert mióta találkoztunk csak ő jár a fejemben. - Vallottam be a nénikémnek. Jólesett kimondani mindezt, megkönnyebbülni ugyan nem könnyebbültem meg, de legalább Léa-nak volt fogalma arról, mi zajlik a hétköznapjaimon.
Bárki, aki bántani meri Ebonyt, vagy csak egy ujjal is hozzáér, annak letöröm a karját. Ilyenkor általában tombol bennem az agresszió, ha ő róla van szó, pedig egyáltalán nem vagyok erőszakos jellem, csupán csak még is ő róla van szó. És én pedig nem szórakozom, én tényleg pokollá teszem annak az életét, aki ártani mer Ebonynak. Nem mondhatnám magamat idős boszorkánynak, de a felől semmi kétségem sincs, hogy ne tudnék elbánni akárkivel is. Főleg, ha Ebonyról van szó. És az a baj... hogy féltem őt attól a férfitól. Mi van akkor, ha egy idő után elhagyja Ebonyt? Ráadásul a férfi kétszer annyi idős lehet talán, mint ő, apja lehetne. Tudom, hogy sokszor van olyan eset, hogy az anya nem hagyja, hogy a lány azzal legyen, akit szeret. Valamilyen szinten én is így cselekednék, de nem rosszindulatból, hanem hogy megóvjam. Nem ismerem azt a férfit, ezért sem szeretném őt előre leírni magamban, és nem is akarok ezért sem véleményt alkotni róla, elvégre nem ismerem. De szerintem nincs annak semmiféle akadálya, hogy a héten felkeressem őt, azaz megismerjem őt kicsit közelebbről. Nem akarok kutakodni, de tudnom kell, hogy Ebony jó döntést hoz –e azzal, hogy vele marad. Az a helyzet, hogy anno, amikor én álltam ilyen döntések előtt, ahol ő, sajnos én is rosszul döntöttem. Teherbe estem, s végül az a férfi is vette el tőlem a gyermeket, akit vártam tőle. Az élet olykor kegyetlen, és csak utólag tudjuk meg, hogy mikor döntöttünk –e jól, avagy sem. Nem szeretném, ha Ebony is ilyen sorsa jutna, ahová én. Persze, ő még lehet nálam sokkalta okosabb, de még is, mindennek fent áll az esélye. De, csendben hallgatom mindazt, amit mesél. Jól esik, hogy megosztja velem a történteket, mert tudom, hogy megbízik bennem. De én hagyom, hogy végigmondja, s majd utána mondom majd az én véleményemet mindezekről a dolgokról. Teljes mértékben őszinte leszek hozzá. - Értem. – Feleltem egyelőre csak ennyit, miután úgy láttam, hogy abbahagyta a mondanivalóját. Csak gondolkozom, hogy mit feleljek mindezekre. Nem akarok neki hazudni, és nem is akarom őt megbántani, de azt hiszem, jobb, ha az én saját igaz véleményemet mondom el neki minderről. - Felnőtt nő vagy. – Kezdek bele nagy lendülettel, végére mély sóhajt véve. – És gyönyörű is. – Vetek rá egy szelíd pillantást, egy barátságos mosoly keretében. – Megérdemled magad mellé azt az embert, akiről úgy érzed, hogy megbízhatsz benne. - Egyelőre még semmi negatív sem vehető ki szavaimból, noha ne gondolja senki sem azt, hogy ebben a dologban csak a rosszat látom, mert nem így van. - De nekem csak az számít, hogy te boldog legyél. Ha ő mellette boldognak érzed magad, akkor semmi kifogásom sincs. De egyet szeretnék csak... - egyenesedem ki óvatosan, midőn felé fordulok teljesen, és őt figyelem, komoly arcvonásokkal. – Engedd meg, hogy egyszer találkozzak vele. Csak tudni akarom, hogy ki ő, hiszen hiába láttam talán ha egyszer, de még sem érzem azt, hogy teljes mértékben megbízható. Nem akarok rossz véleményt alkotni róla, hiszen nincs miért. Csak hadd ismerjem meg, hiszen biztos, hogy egy jószívű úriemberről van szó. – Újabb mosolyt mutatok Ebony felé, amolyan bizalmas mosolyt, hogy ne gondoljon rosszra, mert nem ellenzem az ő kapcsolatukat. Igaz, beleszólásom amúgy sem lenne, és nem is akarok beleszólni, de nagyon féltem őt. És ezt szerintem ő is érzi. - De mesélj még róla. - pattanok ki a komolyságból, s szempáromból is teljes mértékben sugárzott az érdeklődés. Szeretném, ha Ebony érezné azt, hogy én támogatom a kapcsolatukat. Ettől függetlenül nagyon elővigyázatos vagyok, de nem szeretném elrontani a kapcsolatomat Ebonyval. Hiszen, fontos ő nekem nagyon.
Olyan ostobának éreztem magam, mint még soha. Magamban is elég volt megküzdenem az érzéseimmel, azokkal amelyeket Bryan jelenléte táplált és a gondolataimmal, amit nem vezettek jóra, ha túlságosan sokáig csűrtem-csavartam őket, de most, hogy kissé megeredt a nyelvem és ennek köszönhetően el kell mondanom Léa-nak, ami történt velem. Nem arról volt szó, hogy nem bíztam volna benne: már nem is lett volna egyáltalán semmi, ami miatt titkolnivalóm lett volna és Léa volt az a személy, akire az életemet is rábíztam volna. Rá is bíztam és segített a megmenekülésben. De azt nem tudtam, hogyan adhattam volna elő, hogy egy másik személy is túlságosan fontos szerepet töltött be az életembe és biztos voltam abban, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Bíztam benne, reméltem annak ellenére, hogy én voltam az, aki mint egy őrült rohant ki abból a teremből. - Emlékszel rá. – Bólintottam megállapítva a nyilvánvalót, de azt nem hittem volna, hogy éppen a teljese ellenkezőjére fog asszociálni mindennek, ami lejátszódott a világomban és bennem. Rögtön megcsóváltam a fejem, amikor mellém ült, engedtem, hogy megfogja a kezem, fél testtel felé fordultam, ám nem néztem a szemeibe, mégis biztonságosabban éreztem magamat, mint a padlót bámulva. Azt hiszem ez Léa lényéből adódott, akkor is képes volt nyugtatóan hatni rám, ha ő maga ideges, feszült, frusztrált volt és aggódott értem. A tekintete elárulta, mennyire kíváncsi és nem igazán tudja elképzelni, miért hoztam fel a témát… azonnal a legrosszabbra gondolni kezdett a specialitásává válni, amit nem csodáltam. Mellettem hogy is lehetne folyton olyan pozitív, mint a reggeli napsugár. - Bántott? Dehogy. Ha úgy ismernéd, mint én, akkor eszedbe sem jutna ilyesmi. – Nem dorgálásnak szántam a szavaimat, csupán tényként közöltem, hogy az a férfi, akiről beszéltem a légynek sem tudna ártani… vagyis, nekem nem. Ebben teljesen biztos voltam. – Ő mindig sokat segített nekem, többet, mint megérdemeltem volna. Azt hiszem, jóban lennétek már csak emiatt is. – Apró, hirtelen és röviden átsuhanó mosoly jelent meg az ajkaimon, de az arckifejezésem maradt ugyanolyan. Szégyelltem magam és mély légvételekkel próbáltam szóra bírni magam, szerettem volna mindent Léa elé tárni, mégsem akaródzott kijönni a számon a vallomás, amivel neki is tartoztam. És azt hiszem leginkább saját magamnak. Nem tudtam, mitől féltem… nem akartam túlságosan valóságossá tenni semmit. Egyszer már beavattam valakit életem egyik legféltettebb titkába, miszerint túlságosan kötődöm Bryan-hez és annak sem lett jó vége… a legjobb barátnőm kiforgatta a szavaimat és az első adandó alkalommal felhasználta őket ellenem. A kezeimet kezdtem tördelni az emlék hatására, majd megcsóváltam a fejem. Léa nem azért volt itt, hogy megvessen vagy elforduljon tőlem… kiben másban bízhatnék, ha nem benne? - Találkoztunk ma és… igazából csak beszélgettünk, rá akart venni, hogy folytassam, amit otthon abbahagytam, térjek vissza a régi terveimhez. – Halkan beszéltem, mintha bárki meghallhatna és bilincsben vihetne el, az oldalamat a kanapé háttámlájának döntöttem. Sehogy sem éreztem kényelmesebbnek a helyzetet. – Aztán már fogalmam sincs, hogy, de másra terelődött a téma, olyan volt, mint derült égből a villámcsapás… minden annyira zavaros lett. Szinte nem is emlékszem… aztán megcsókolt. – Böktem ki a legfontosabb dolgot, a hajamba túrtam zavaromban és legszívesebben a fejemet vertem volna a falba, viszont egyelőre megelégedtem azzal is, hogy a képzeletemben lejátszódott a kép. Eddig is kerültem a nénikém tekintetét, eztán ugyanezt szerettem volna tenni, ám a nyakamat tettem volna rá, hogy nem fogja engedni a kerülgetést. - Nagyon régóta vártam erre. Tetszett, élveztem, de megijedtem és otthagytam. – Motyogtam a körmeimet és ujjbegyeimet piszkálgatva, sóhajtva egyet. Tanácsra lett volna szükségem, némán kiáltottam azért, hogy mondjon valamit, ami jó és biztató , amit tanácsként könyvelhetek el.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 19, 2015 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Ebony & Léa
♥
Nem vagyok ostoba, és ezt Ebony is tudja. Nem szeretném őt kifacsarni minden egyes dolog végett, de féltem őt. Lehet, hogy nincs az égvilágon semmi gond, de még is zavar a tudat, hogy Ebony ennyire csendesen viseli a dolgokat, eltereli a szót teljesen fölösleges témákra, és én pedig aligha kapok választ bármire, ráadásul arra sem méltat, hogy rám nézzen. Nem gond, elvégre úgy is megtudom azt amit szeretnék. Nem az ellensége vagyok, csupán csak én vagyok az idősebb, és én tartozom felé felelősséggel, tudtommal én vagyok az egyedüli élő rokona, aki képes lenne őt megóvni. Ebony éppen hogy csak felnőtt nő, de még is rettentő módon aggódom érte. Bármi bajba beleeshet. Mindezt nem feltételezném, ha nem lenne ennyire csendben. Lehet, hogy én vagyok ennyire paranoiás, de már elvesztettem mindenkit, aki körülöttem volt. A saját gyermekemet is elveszítettem, éppen ezért foggal-körömmel ragaszkodom hozzá. Ezt ő is érthetné. Míg az ablaknál álltam, karjaimat összefontam magam előtt a mellkasomnál, és tovább nézem a kinti világot. A látás zónámon belül látom, hogy a nyakláncát piszkálja, amit kapott tőlem. Az a nyaklánc majd segíteni fog abban, hogy ne ölje meg önmagát az ereje miatt. Hallgatom szavait, s ennek kimondottan örülök, hogy végre szóra tudtam őt bírni. A lehető leglassabban beszél, ami nekem eléggé gyanús, de még így sem tudok többet, mint pár másodperccel ezelőtt. Volt egy ember, aki segített neki az ügyek kapcsán, s mint most kiderült, Bryan az egyetemen tanít. Igen, őt így hívják, találkoztam vele egyszer, de akkor is csupán csak köszönőviszonyban voltunk. Nem tudom, hogyan jő ide a képbe az a férfi, mindenesetre elgondolkoztató. Ebony nem akar oda menni, ahogyan ezt az iméntiekben el is mondta. Érdekes, de nem szeretném őt a kételyeimmel betámadni. - Mindenkinek jót tesz a másik jelenléte. Kell a társaság. – Jegyzem meg újra, majdan ezt a témát ezzel le is óhajtom zárni. Ebony felnőtt nő, és ő dönti el, hogy mit szeretne, és mit nem. Engem mindössze az épsége érdekel, illetve az, hogy ne keveredjen újra bajba. Teljes mértékben megbízom benne, tudom, hogy meg tudja magát védeni, de még is az aggódás nem válik csak úgy köddé bennem, és ezt pedig meg kell értenie. - Igen, azt hiszem, ismerem. – felelem ugyan csak bátortalanul, nem vagyok benne biztos, hogy egy emberre gondolunk. – Valamilyen Bryan nevezetű, ugye? – kérdezek rá végül, hogy biztosra menjek vele. Nem vagyok benne biztos, elvégre a memóriám néha kihagy, ráadásul nem tartottam fontosnak a nevét olyannyira, hogy meg is jegyezzem. Biztos, hogy rá gondolhatott, hiszen ő rajta kívül nem volt más ügyvédje tudtommal. - És ő miatta nem akarsz menni sehová, vagy, hogy van ez? – teszem fel újabb kérdésemet még mindig nyugodt hangnemben. E mellett rendkívül reménykedem benne, hogy az igazat fogom kapni. Rendkívül módon érdekel, hogy miért jön ide a volt ügyvédje. Valószínű ő lehet annak a gondnak a forrása, amiért Ebony nem akar egyetemre menni, vagy én nem tudom. A kérdések folyamán mindvégig őt figyeltem, az ő tekintetét kerestem. Nem szeretném, ha hazudna, elvégre komoly dologról lehet szó. - Figyelj, Angyalom... – Sétálok oda hozzá szép lassan, majdan leülök mellé. Ezt követően tenyereimbe veszem az övéit, majdan őt figyelem. – Nekem bármit elmondhatsz, rendben? – kérdezem tőle aggódva, óriási szemekkel, melyek olyanok, mintha könnyeznének, de valójában nem. Féltem őt rettentő módon. – Bántott téged, vagy mi történt? - kérdezem tőle halkan, bánatos arccal.
Legszívesebben hozzábújtam volna a nagynénémhez, hogy tényleg igazi kislánynak érezhessem magam, akinél indokolt az a nagyfokú törődés, amit ő mutatott felém. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle és a segítsége nélkül. Nem csak akkor, amikor beütött a ménkő és minden a feje tetejére állt, hogy azóta se tudjon rendeződni, hanem egész életemben mellettem állt és támogatott. Egyszerre volt a rokonom, az a személy, aki szinte az anyámmá válhatott volna, ha az igazi megengedi neki, a barátnőm, a bizalmasom. Bíztam benne, hogy legalább ő nem fog soha hátat fordítani nekem és jelenleg úgy éreztem, ez így is lesz. Ő lesz az az ember, akiben soha nem fogok csalódni és akihez bármikor futhatok, nem számít, hogy mivel. Mégis hallgatva őt, miközben felcsatolta a láncot és a tekintetem pár pillanatig elidőzött a gyönyörű ékszeren, libabőrös lettem. Arra gondoltam, ami a Whitmore-on történt és amit hiába szerettem volna elmondani neki, úgy éreztem, hogy nem lehet. Ki tudja, mikor tűnne el a támogató énje? Mondjam azt az én gyönyörű, intelligens, szinte királyi nagynénémnek, aki szinte királyi és imádja a tökéletességet, hogy régóta megmagyarázhatatlan vonzalmat érzek az egykori tanárom és ügyvédem iránt, amiről azt hittem, hogy a Brüsszelből való elköltözésemmel csökkenni fog, de találkozva vele egyre inkább tetőzni tűnt, mint alábbhagyni? Csakis körülötte forogtak a gondolataim és a körül, hogyan tudnám száműzni a fejemből a hozzá kapcsolódó emlékeimet, élményeimet… hogy megcsókolt, hogy a szívem hevesebben ver a közelében… minden annyira zavarossá vált újfent. Talán még bele is pirultam abba, amibe belegondoltam, úgyhogy megköszörülve a torkomat próbáltam mosolyt erőltetni magamra és visszafordulni Léa felé. - Tökéletesen megvagyok egyedül, nem is értem, miért jön mindenki azzal, hogy kellene mellém valaki. – Hátradőltem a kényelmes kanapén és ismét megállapítottam, hogy jó vásár volt a beköltözéskor ez a bútordarab. Még az ágyamtól is puhább és alvásra hívogatóbb. Az újdonsült nyakláncom medáljával kezdtem el babrálni, inkább az ujjaimra figyeltem, minthogy Léa szemébe nézzek és esetleg eláruljam magamat. Csakhogy belül olyan érzésem volt, mintha valami szép lassan lyukat rágott volna a mellkasomba és addig nem hagyta volna abba a kaparászást, míg nem beszélek. Ismételten meghallgattam, hogy pozitívabban kellene hozzáállnom az élethez, most viszont nem volt kedvem Léa arcába nevetni. Nem érdemelte volna meg, hiszen mindössze jót akart nekem és nem voltam gúnyos hangulatomban sem, ezért még egy vállvonogatást sem kapott tőlem. Azt pedig nem akartam újra előadni, hogy képtelen vagyok a dolgok jó oldalát nézni már jó ideje, sokkal inkább kerestem a kibúvókat, a lehetséges borzasztó kimeneteleket és a kifogásokat, amelyek megakadályoznak szinte az egész életben. - Találkoztam valakivel. – Szólaltam meg aztán egy apró sóhajt követően. Tudtam, hogy úgysem fogja feladni és ha elveszítem a türelmemet, akkor én magam is bánni fogom, hogyan közölném vele mindazt, ami foglalkoztatott. Magamon éreztem kérdő, kíváncsi, de még így is óvó tekintetét, amely kényszerített arra, hogy szépen, lassan szavak hagyják el a számat. – Az ügyvédem, aki még otthon védett… most azon a főiskolán tanít, ahol tegnap jártam. Nem tudom, emlékszel-e rá. – Nyögtem ki nagy nehezen, ám a szemeit még mindig nem kerestem meg, inkább felhúztam a térdeimet, azokon támasztottam meg az államat és a szőnyege kezdtem el bámulni. Fogalmam sem volt, hogy Léa-nak egyáltalán volt-e sejtelme arról, hogy már régebben is hogyan viseltettem Bryan iránt, de talán képes volt kivenni abból, amit még az egyetem évei alatt meséltem neki. Elvégre Léa mindig képes volt kikövetkeztetni mindent.
Nem szerettem volna semmivel sem felzaklatni őt. Van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon nyomasztja őt. Tudom, hogy milyen nehéz élete volt végig, de én ezt szeretném neki enyhíteni. Nyilván, a múltat nem tudjuk megváltoztatni, de a jövővel szebbé tudjuk tenni a rossz dolgokat. Ebonynak is meg kell értenie, hogy ő is csak a természet áldozata, ő nem tehet arról, ami történt vele. - Látom rajtad, hogy feszült vagy. – jegyzem meg finoman, mikor a nyakláncot átfűzöm nyaka előtt, majd az arany kapcsát összekapcsolom hátul. – Tudod... – sóhajtok halkan szavam végén, majd a szép, szőke haját leengedem megigazítva. - Bármit is adott az élet, el kell viselnünk. El kell fogadnunk azt, ami megtörtént. Azon, hogy civódunk a történteken, még ugyanott emlékekbe vannak vésve a fejünkben. Ezzel együtt kell élnünk, Kedvesem. – Mondom ugyanolyan lágy, s halk hanggal, mint azelőtt. – Fontos, hogy a poharunk mindig félig teli legyen. Az életünket mi irányítjuk, és minden fejben dől el. – Fordítom magam felé azt a nőt, akit a lányomként tekintek. Amikor ránézek, csak az jár a fejemben, hogy miért nem tudom megóvni őt a rossztól, a gonosztól. Aggódom érte. Az arcvonásain is látom, hogy valami nagyon nincs rendben, és ő ezt nem mondja el. A múlt is egyaránt zavarja, a családdal való viszonyok... de tudnia kell, hogy én itt vagyok neki. Mindenkinél jobban szeretem őt, és az ördögnek is eladnám a lelkem érte. Bármit megtennék csak azért, hogy ő boldogan élhessen, egy átlagos emberként, akinek boldog élete van. - Egyszer szép lenne téged úgy látni, hogy van melletted valaki, aki szeretet téged. Egy férfi, aki elfeledtetné veled mindazt, ami rossz történt veled. – mosolygok rá, próbálva bármit is kiszedni belőle, hogy meséljen arról, mi történt vele mostanában. Eddig nem igazán mesélt az iskolán kívül, bár biztos meg van az oka, amiért nem akar odamenni. Én nem szeretném erőltetni azt, amit ő nem szeretne. Ámde, biztosra veszem, hogy a szíve mélyén szeretne közösségbe menni. Lehet, hogy számára jó ez a csöndes, nyugodt élet, de ő fiatal nő. Előtte a nagybetűs élet. - Sok olyan dolog történt, ami téged visszatart attól, hogy boldog légy. Rossz téged így látni. – Nézek mélyen szempárába, azután pedig a földnek szegezem tekintetemet. Fogalmam sincs, hogy mit tehetnék érte. Lehet, hogy ez a nyaklánc dolog sem volt túl jó ötlet, de legalább ez nem fog neki ártani. Ez megóvja őt azzal, hogy az erejét legyengíti. Feltételezem, hogy nem akarja őt senki sem bántani. Ebony nem az a fajta lány, aki a bajt űzi. Így is eléggé megviseli az, amit művelt. A család összes tagja ellene fordult még régebben is, de egyedül mindig én álltam mellette. Én megbecsültem azt, amim nem volt. Nem volt lányom soha, de mindig is megbecsültem őt. - A közösség az, ami javítana a kedélyállapotodon. A barátok, és egy társ magad mellé. – Magyarázom érthetően, miközben óvatosan felállok. A piros, testhez simuló ruhát megigazítom magamon, majd az ablakhoz sétálok lassú léptekkel. Nézem a kinti időt. A nap finoman simít végig bőrömön, az arcomon, azután visszafordulok Ebony felé. - Tudom, hogy zárkózott vagy. De bennem megbízhatsz, te is tudod. Nekem bármit elmondasz. Születésedtől fogva ismerlek téged. – magyarázom, miközben az ő tekintetét fürkészem. – Tudom, hogy valami nyomaszt téged. – Látszik rajtam, hogy nagyon aggódom érte. Ő az én egyetlenem. Mint egy sérülékeny kis madárka.
Minden rendben lesz? Hogy tud ennyire pozitív lenni? Nem voltam képes elhinni, hogy semmi aggodalom nem volt benne, nem voltak kételyei velem szemben, azt is csodáltam, hogy egyáltalán úgy döntött elengedi a kezem és csupán a távolból figyeli, hogyan építek fel magamnak egy életet, ami merőbe különbözött a régitől. Brüsszelben mindenem megvolt. Azt tanultam, amit életem végéig csinálni szerettem volna, lehetőségek álltak előttem, voltak barátaim, családom, szerelmem, aztán egy kiruccanás után annyi lett az egésznek. Csoda, hogy mindenki azt hitte, megőrültem? Ha nem én vagyok a gyilkos, akkor nincs más lehetőség: a lány bolond, hallottam többször is. És elhittem, mert éreztem, hogy valami nincs rendben velem. Nem úgy működtem, ahogy addig, sem az emberi, sem a természetfeletti részem. Cserbenhagyott a saját agyam, szívem, lelkem, szervezetem. - Szerintem nem fogok odajárni. – Fülem-farkam behúzva közöltem a szándékaimat, hiszen jó ötletnek tartotta, hogy kimozduljak, egy új városban ismerkedjek. Nekem is tetszett, de jobbnak tűnt a már viszonylag megszokott levegőt szívni és… nem tehettem ki magam ismét olyan impulzusoknak, amelyeket pár óra leforgása alatt éltem át. Találkozni a férfival, aki akkora hatással volt rám, amit nem is szabadott volna megélnem és megengedtem magamnak, hogy ha csak egy pillanatra is, de elhiggyem a szavakat, amiket mondott nekem… biztos nem csupán egy álom volt az egész? – Ki tudja, lehet, hogy teszek még egy próbát. – Megvontam a vállam. Nem vettem ennyire könnyedén a helyzetet, sőt, ám igyekeztem leplezni magam előtt is, hogy mennyire felkavart a tény, hogy nem mehettem el mindenféle, kis túlzással atrocitásnak nevezhető történés nélkül valahová. Hirtelen ötlet volt, hogy ismét főiskolára járjak, talán égi jelet kaptam, hogy jobban meg kellene gondolnom az ilyen irányultságú terveimet. Nem is volt időm tovább jártatni ezen az agyam és ezért hálás voltam Léa-nak… elterelte a gondolataimat, tett arról, hogy rá figyelve nem pörögjenek állandóan a tekervények a fejemben, hanem a nyugodt hozzáállásával, eszméletlen mértékű türelmével megpróbálta elérni, hogy rám is ragadjon egy kicsi a belőle áradó csendesítő érzelmekből. Összevontam a szemöldököm szavai hallatán. Ajándékot hozott nekem? Emlékeztem, amikor kicsi voltam és beállított hozzánk kezében sorra olyasmi dolgokkal, amelyeket a leginkább szerettem volna magaménak tudni. Elkényeztetett, ő volt az én jótündér keresztanyám, csak a varázspálcája hiányzott. Bár boszorkány lévén lehet, hogy abból is volt neki készleten. - Nagyi utált engem. – Jelentettem ki. Miért egyezett volna bele abba, hogy az ékszerét viseljem? Halott, Léa biztos nem kérte az engedélyét és most forogni kezdett a sírjában, amiért a fia gyilkosának szánják az egyik hozzá közel álló, szeretett tárgyát, ami valószínűleg többet kapott belőle, mint én. – Te lehet örülnél, ha hordanám, de ő nem. – Az apai nagyszüleimmel sohasem volt tipikusan szeretetteljes a viszonyom, ám a nagyinak volt ízlése. A gyöngyöt eddig túl elegánsnak tartottam magamnak, viszont az apró lánc, amelyet Léa a kezében tartott gyönyörű volt. Nem volt hivalkodó, a bőröm színétől éppen elütött volna, a nagynéném arcára pedig olyan mosoly ült ki, amelyet régen nem láttam. Széles, boldogsággal és izgatottsággal teli, így bólintottam. A legkevésbé se akartam csalódást okozni azzal, hogy nem fogadom el az ajándékát. - Remélem nem átkozta el. – Összefogtam a tincseimet és felemeltem őket, ezzel a nyakam szabaddá vált és megfordultam, hogy fel tudja tenni a láncot.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt azzal túl sok szándékom, hogy ide jöttem. Valójában nagyon is volt egy nyomós szándékom. Természetesen azért is jöttem, hogy megtudjam, hogy van Ebony. Tudom, hogy az ereje még kótyagos, és ezért szeretnék rajt segíteni. Lehet, majd meggyűlöl, amiért közbeavatkozom, de nem tehetek mást. Mindig óvtam, még az anyja helyett is. Más dolgom eleve úgy sem volt. - Ne aggódj, kincsem. – Mosolygok rá barátságosan, ahogyan végigsimítok a karján. – Majd minden rendben lesz. – mondom neki újabb mosoly keretében. Ő csak egy ártatlan kislány, akit a természet büntetett meg. Nem szándékosan öl, mert ismerem őt. Nagyon szerény, és barátságos leány. Érdeklődve hallgatom, amikor a főiskoláról beszél. Jól tette, hogy megnézte azt az iskolát. Legalább társaságba is kerül, és ott tényleg meg kell tanulnia az erejét szabályozni, ott nem lesz pardon. - Ez nagyon jó. – Szinte már-már dicséret hallatszott hangomban. – Majd ott is új embereket ismerhetsz meg, társaságban leszel. Mindenkinek jót tesz egy kis barátság, buli, ilyesmi…- próbálok a mai fiatalok nyelvén beszélni, noha nagyon visszafogott vagyok beszédben is. De Ebony mellett ezt igyekszem elhagyni, hogy olyan legyek számára, mint egy barát, és ne olyan legyek, mint egy gonosz nagymama, vagy ilyesmi. Szeretném, ha jól érezné magát mellettem. A kis dobozra nézek, amit mutatott nemrég. Nagyot sóhajtok, azután pedig újra ránézek aggódva. Lehet, hogy már bosszantsa az aggódásom, de nem tehetek róla. Számomra már csak ő maradt egyedül, senki más, és nem akarom elveszíteni. Belehalnék. Na meg… ő még olyan fiatal. És sokáig is az marad. - Hoztam neked valamit. – teszem mindkét tenyeremet óvatosan a táskám tetejére. – A nagymamád, apukád anyukája, ő is nagyon elegáns nő volt. Szerette az ékszereket, és tényleg, nagyon előkelő hölgy volt. – Teszem hozzá, miközben a táskám cipzárját elhúzom, és az egyik kis külön zsebéből egy tenyérnyi nagyságú, fekete, lapos dobozt veszek elő. A táskám cipzárját visszahúzom, majd két tenyerembe rakom a kis dobozkát, és nézem egy ideig. Nem tudom, hogy odaadjam –e neki. Nem azért, mert talán önző volnék, nem. Az életemet is odaadnám neki. De ez nem csak egy átlagos ékszer. Valóban a nagymamáé volt, de akkor még nem volt semmilyen varázslat rá rakva. Mielőtt a nyakláncot megtaláltam a nagyi régi házában, eszembe jutott valami. Ez a nyaklánc legyengíti Ebony erejét. Lehet, hogy ez kordában tartaná őt. - Szeretném, ha ezt mindig hordanád. A nagyi kedvenc ékszere volt. – Nyitom ki ekkor felé a kis dobozkát. Egy kagylógyöngyökből készült kis nyaklánc volt. Egyszerű, habár még is elegáns volt. Szép gömbölyűkre voltak csiszolva a kagylógyöngyök, s a kis kapcsa aranyból volt. Nagyon szép ékszer, habár átkozott. De ez Ebony számára jót tenne. Óvatosan kiveszem belőle a nyakéket, a dobozt leteszem közénk, majd felé tartva mutatom neki, majd a tenyerébe nyomom óvatosan. - A nagyi nagyon örülne, ha hordanád. – Próbálom manipulálni, hogy mindig hordja. Tudom, hogy egy idő után észre fogja venni, hogy a nyaklánc gyengíti. De nem tehetek mást. Nem szeretném neki elmondani, hogy a nyaklánc átkozott. Akkor nem hordaná soha, sőt, még lehet le is hordana. Azt pedig nem szeretném. - Tetszik? – kérdezem tőle, miközben vigyorogva figyelem őt. – Segítsek felrakni? – teszek fel egy újabb kérdést.
Nem hiszem, hogy kívánhatnék nála jobb nagynénit. Nem volt köztünk áthidalhatatlan korkülönbség, mindig értett a nyelvemen még akkor is, amikor mások csak legyintettek, mert a gondolatmeneteim túl bonyolultak voltak ahhoz, hogy egy normális ember egyáltalán foglalkozzon velünk. Léa egyszerre volt az anyám, a nagynéném, a testvérem, a barátom, minden, amire szükségem lehetett, ha ki akartam sírni magam valaki vállán vagy éppen el akartam mesélni a jó dolgokat, amelyek velem történtek. Ő volt az első, aki értesült róla, hogy matekszakkörre fogok járni, hogy bekerültem a pompomcsapatba és természetesen értesült róla, hogy a végzős Liam rám mosolygott, pedig egyszerű veréb voltam, semmi több. És most is itt volt, mintha megérezte volna, hogy szükségem van rá, az egyik legnagyobb támaszomra, aki akkor is kihúzott a csávából, amikor az nagyon mélyre akart lerántani. Brüsszelben biztosan az akkorinál is jobban megőrültem volna, ha nem hoz el a városból, végzetes lett volna számomra. Nem bírtam volna ki egy napot sem. - A miattam való aggódásba fogsz beleöregedni. – Hangom kissé óvóbbá váltott át, mintha nekem kellene megvédenem őt valamitől. Talán saját magamtól. Elképzelni sem tudtam, hogyan leszek képes neki megköszönni azt a rengeteg dolgot, amit értem tett, éppen emiatt akartam őt távol tartani attól, hogy még többet töprengjen az én sorsomon. Magára vállalta, hogy utánajár, mi történt velem azon az estén, hogy én élhessem az életemet, ami nem lett derűsebb, megmaradt ugyanolyan sivárnak, mint az elmúlt hónapokban volt, csupán megtanultam jobban magamba fojtani az indulataimat, érzéseimet, kitöréseimet. Újraszocializálódtam, mondhatni kisbaba voltam, akinek muszáj megtanulnia a társaságba való beilleszkedés aranyszabályait, a saját világa koordinációját, elméje igazgatását és a másokkal való kapcsolatok kialakításának alapjait. Mondhatnám, hogy volt időm gondolkozni, minek hogyan kezdjek neki, de az igazat megvallva átlagos lányként sem éreztem, hogy a jó, eredményekhez vezető úton jártam, hát még most, amikor nem a környezetem állt feje tetejére körülöttem, hanem én magam fordultam a homlokomra. - Próbálom kordában tartani. – Nyeltem egyet figyelve, hogyan helyezkedik el, de a későbbiekben inkább a kanapé szövetét bámultam rezdületlenül, míg mély levegővételekkel terveztem megtölteni kiüresedett tüdőmet. – Gyakorlom azokat a varázsigéket, amelyeket adtál, koncentrálok, hogy összepontosítani tudjak, de inkább nem megy, mint igen. – Kudarcot vallani utáltam, ám ki nem? Ha másra nem, a varázserőmre támaszkodni akartam, hogy ez legyen bennem, ami különlegessé tehet, aminek örülni tudnék. – A kockák vagy lezuhannak vagy szilánkokra esnek szét. – A szekrény egyik polcán helyet foglaló dobozka felé mutattam a szemeimmel. Amikor bezártak, akkor szereztem őket a társalgóban és mivel feltett szándékom volt az erőm fejlesztése mindenáron a levegőben akartam tartani őket. Azóta sem fejlődtem, ha elkalandoztak az agytekervényeim, ha nagyobb impulzus ért, mint kellett volna hajlamos voltam ripityára törni őket puszta varázslat segítségével. A stresszkezelési módszereimen volt mit javítanom, állt a zárójelentésen és az én véleményem is ez volt. - Ma kimozdultam kicsit. – Szólaltam meg ismét rá emelve a tekintetemet. Látszott, hogy rokonok vagyunk, mintha tükörbe néztem volna. – Elmentem a szomszédos főiskola nyílt napjára. – Nem tudtam, mennyire fog neki tetszeni az ötlet, ezért nem jelentettem be neki előre. Nem szerette, ha egyedül járkálok, főleg nem ismeretlen helyekre. Én sem imádtam az ötletemet, mégis késztetést éreztem rá.
Az anyai szív az, amit nem érezhetsz igazán, ha nem vagy anya. Aggódni a magunk kis porontyainkért, és ápolgatni őket, hogy ne essék bajuk… ennél szebb dolog igazán nincs is az életben, mint tudni azt, hogy van kiért minden reggel felébredni. Ámbár tudom… Ebony nem a lányom. De ha sétálnék mellette az utcán, és összefutnánk egy ismerősömmel, biztos, hogy azt mondanám; hadd mutassam be a lányom, Ebonyt. Tudom, hogy szüksége van egy erős kézre, aki felkarolja őt, és megóvja. Ez csak is az anyai kéz. Lehet, hogy szinte már bolond vagyok, hogy ennyire ragaszkodom hozzá, de nem tudok ellene mit csinálni. Hiányzott. Mert ő olyan csodálatos ember. Továbbra is egyenesen, kihúzva magamat állok előtte, s látom, hogy őt is csak meghatotta ez a pillanat. Nem akartam, hogy ezért rosszul érezze magát. Ekkor végigsimítok vállán gyengéden, aligha érve hozzá, azután pedig kedvesen rámosolygok. - Persze, én értelek. – tűnik el mindenféle feszültség, és izgalom a hangomból, s újonnan sokkalta kiegyensúlyozottabb vagyok. Muszáj, hiszen Ebony mindig is így látott engem, s aligha látott talán engem sírni. Lehet, hogy kőszívűnek tűnök, de valójában belül egy aggódó nagynéni lakozik, aki Ebonyt a lányaként tekinti. Figyelmesen követem tekintetemmel, ahogyan óvatosan lerakja a táskáját a székre, azután pedig kényelmesen helyet foglal a kanapé végére, ezt követően pedig tenyerét a kanapé puha ülőkéjére paskolja. Bíztatóan rámosolygok, azután magas sarkúmba szabályos, könnyed léptekkel indulok meg felé, majd helyet foglalok mellette a kanapé másik végére, nem túl közel, csak hogy levegőt is hagyjak neki. Lábaimat kissé eldöntöttem, összerakva őket jó szorosan, majd ölembe helyezem a táskámat, s az mögé helyezem mindkét tenyeremet, ujjaimat egymásba fonva, miközben Ebony arcát fürkészem. Nem túl beszédes, de ez nem is baj. Az után pedig felteszi a kérdést, hogy mik történtek velem mostanság. Nem mondhatnám, hogy túl sok minden, azon kívül, hogy miként is segíthetnék Ebonyn, hogy ne szenvedjen az erejével. Sokat gondolkoztam rajt, ámbár lehet, kegyetlenség lenne, ha megfosztanám az erejétől. De félek, hogy mindazzal csak magának ártana, és nem élném túl, ha őt is elveszíteném. Nagy valószínűséggel mennék utána, hiszen számomra nem maradt senki sem az életben. - Aggódtam érted. – Kezdek bele könnyedén kiejtve e két szót. – Tudod… én nem akarom emlegetni, amit a szüleiddel tettél. Véletlen volt, mert az erődet nem tudod annyira kordában tartani. Félek, hogy egyszer ezzel magadnak ártanál. – voltaképpen nem is magamról beszélek, hanem ő róla. Az én dolgom soha sem érdekelt, inkább a lányommal, jobban mondva Ebonyval akarok foglalkozni, nem pedig magammal. - Nagyon féltelek. – Ekkor gyengéden megérintem készfejét, és finom kis öklét gyengéden tenyerembe temetem, ezzel jelezve azt, hogy meg akarom őt óvni mindentől. Nem akarom, hogy bajba keveredjen.
A nagynénémet ölelni ezekben a pillanatokban maga volt a megtestesült nyugalom, a tompa öröm, a ritka alkalmak egyike, amikor semmilyen negatív gondolat nem járt a fejemben, csupán tiszta szívből átadtam magam annak a boldogságnak, amit a jelenléte okozott. Az összes családtagom közül talán ő volt az, aki a legközelebb állt hozzám már kiskorom óta. Az anyám megszült, törődött velem, felnevelt, a kislánya voltam, de Léa-val elég volt néhány perc ahhoz, hogy rájöjjek, mellette sokkal jobban megnyílhatok, mint a saját anyukám előtt. Apám egyáltalán nem hasonlított a húgára, folyton a vicceket ontotta magából, komolytalan volt a nap huszonnégy órájában, de legalább elmondhatta magáról, hogy saját bevallása szerint ő egy igenis menő apuka volt. A nagyszüleim anyai ágon voltak fontosan, Léa és apa szülei nem igazán törődtek az unokájukkal, biztosan elég volt nekik mindössze a tudat, hogy voltam, aztán kész. Az incidens után pedig nagyapám szívrohamot kapott, így az apai nagyanyámnak megvolt a konkrét oka arra, hogy végre soha többé ne kelljen foglalkoznia velem. Nem hibáztattam, lehet, hogy én is így viselkedtem volna azzal a személlyel, aki megölte volna az elsőszülöttemet. - Jól vagy? – Kérdeztem rá rögtön Léa-nál, amikor éreztem, hogy a vállamra potyogtak a könnyei, majd elválva tőle meg is láthattam a szeme körül keletkezett piros foltokat. Az idejét sem tudtam annak, mikor láttam sírni. Talán még soha, ezért is lepődtem meg annyira, hogy a számat is eltátottam, a vállát kezdtem el simogatni, hogy megnyugodjon, de nem kellett több fél percél, megrázta magát, mintha mi sem történt volna. Kihúzta magát, felemelte a fejét, mosolyt csalt az arcára és ismét kiváltotta a csodálatomat, amit képtelen voltam nem tanúsítani iránta. Annyira magabiztos volt, elegáns, törhetetlen, mint egy igazi királynő, csak a korona hiányzott a fejéről. Irigyeltem ezekért a tulajdonságaiért, azt kívántam, bárcsak én is hozzá hasonlóan ilyen lehetnék. - Semmi baj. – Megcsóváltam a fejemet. Mondhattam volna, hogy ezzel a reakcióval bizonyította, hogy ő is emberből van, de velem soha nem viselkedett olyan hűvösen, ahogy mások azt gondolnák. Folyamatosan óvott, most is, a széltől is féltett… ha ő nem lett volna és lenne, ki tudja, merre tartanék. Valószínűleg a zárt osztályon tombolnék. Vagy lehet, hogy nem is élnék. Nagyot nyeltem, de mindketten tudtuk, hogy ez is opció volt nálam. – Hogyhogy itt vagy? Nehogy félreértsd, azt hiszem mára jobb társaságot nem is kívánhattam volna, mint téged. – Sóhajtottam egyet remélve, hogy ezzel az apró mozdulattal kifújhattam magamból az összes bennem felgyülemlett feszültséget, ám nem jártam sikerrel. Ennyi nem lesz elég, őt ismerve úgyis az lesz az első, hogy rákérdez, mi történt az utóbbi időben, miről beszélek, van-e valami bajom. Nem akartam a nyakába zúdítani a dolgaimat, így is elég lehetett neki, hogy utánam kellett rohangálnia… az után, hogy mi történt velem azon az ominózus estén, amikor is úgy döntöttem, a családomnak és nekem jobb lesz, ha nem ébredünk fel többé. - Mesélj, hogy vagy. – Leültem a szobában található kanapéra, miután letettem a táskámat a székre és megpaskoltam a mellettem lévő helyet. Észrevehette rajtam, hogy elsősorban egy kicsit hallgatnék, fülelnék, hogy mi történt vele, mióta nem láttam, aztán csak utána megyek bele az elkerülhetetlenbe, miszerint én is beszéljek.
Milyen régen volt már minden. Amikor megszületett, és amikor néha én vigyáztam rá. Néha levittem akkor a játszótérre, és amikor elesett, és beverte a térdét, és vérzett, én mindig meggyógyítottam egy puszival a sebét, és aztán el is múlt neki a fájdalom; hamar begyógyult a sebe. Vigyáztam rá, és óvtam mindentől. De egyben még is volt benne szomorú pillanat; amikor vissza kellett adnom a testvéremnek. A halott gyermekem miatt ragaszkodom ennyire Ebonyhoz, mert féltem őt. Nincsenek szülei már egy aprócska hiba miatt. Én pedig segíteni akarok neki, hogy ne szenvedjen az erejével. Előbb vagy utóbb megöli önmagát. A táskámat izgatottan szorongatom magam előtt, s már-már némi vörösbe is belenyúl az arcom. Kicsit izgulok, hiszen már régóta nem láttam őt. Az ágy felé fordulok, ahogyan végignézek rajt. Szépen beágyazva, s a maga az egész szoba is rendezett. Tisztelem, mert mindig gondoskodó típus. Az ágytól elfordulok, majd a nyitott ajtó felé szegezem tekintetem, és egy halk sóhaj hagyja el ajkaimat. Alig várom, hogy lejöjjön. Szükségem van arra, hogy lássam őt. Aztán halk léptek szivárognak be a szobába. Nagyot nyelek, és minden reményem abban van, hogy ő az. Érzem, hogy minden egyes szívdobbanásom lassú, de ugyanakkor erős, aztán egyre gyorsabb dobbanásokat végez az izgalom miatt. A táskámat hirtelen ledobom a földre, amikor a karjaimba rohan, én pedig szorosan magamhoz ölelem vékonyka testét, s elhagyja szempáromat egy-egy könnycsepp. Hátán végigsimítok, s azután szőke, illatos haján. Néha úgy érzem magam, mintha a vérszerinti anyja volnék. Nagyon hasonlítunk egymásra. - Ebony. – rebegem, amikor a könnyeim csak úgy potyognak. Soha nem mutatok ki érzelmet, általában mindig konzervatív vagyok, de most nem tudom a szokásomhoz hívően tartani magamat. Az ember, akinek meghalt a gyermeke, és akinek egyedül a testvére lánya maradt, most az először megtört örömében. Óvatosan elhúzódom tőle, majd kezem kézfejével letörlöm az arcomon lefolyó könnycseppet, majd végigsimítok puha kis arcán. Belegondolok, hogy nemrégen még kis törpe volt, most meg már kész felnőtt nővé cseperedett. Ez az élet rendje, és ez így helyes. - Olyan régen láttalak már. – Suttogom, miközben végig a könnyeimmel küszködöm, és újra magamhoz húzom, magamhoz ölelve szorosan, és egy mosolyt csalok a magam arcára, hogy ne higgye azt, hogy bánatos vagyok, mert koránt sem vagyok az. Boldog vagyok, mert itt van velem, és látom őt. Óvatosan újra elengedem kicsit magamtól, majd két vállára téve tenyereimet végignézek rajt, hogy egészséges –e, nincs semmi baja – e. Mikor aztán bebizonyosodott, hogy teljesen jól van fizikailag, elengedem, majd egyet hátrébb lépek. Lehajolva nemes egyszerűen felveszem a táskámat, majd magam elé tartom ugyanúgy, ahogyan vártam őt. Igyekeztem megtartani magamat, amilyen szoktam lenni, de legszívesebben még mindig csak ölelgetném. - Ne haragudj… csak egy kicsit túlugrottak bennem az érzelmek. – törlök le egy könnycseppet az arcomról, majd kihúzva magamat rámosolygok, mintha nem is sírtam volna.
Alig vártam, hogy hazaérjek. Ha tehettem volna, rohantam volna, de a vonat gyorsabbnak bizonyult, így be kellett érnem azzal a sebességgel, amit a síneken haladó jármű biztosított. Nem volt jó ötlet a főiskolán való látogatás, de a teóriái bolondságára miért csak utólag ébred rá az ember? Nem hittem volna, hogy egy isten háta mögötti, eldugott kollégium lesz a táptalaja egy találkozásnak, ami ennyire felkavart. Bryan nem hiányzott az életembe. Vagyis de, túlságosan is hiányzott ahhoz, hogy bevalljam magamnak vagy valaki másnak, tökéletesen megvoltam eddig is a felé irányuló érzelmeim rejtegetésével, elég volt csupán annak a kívánsága, hogy mellette lehessek, élvezhessen a társaságát, hallhassam a hangját… beteges, ugye? Gondolataim szüntelen cikáztak a fejemben és az őrült volt az egyetlen kategória, amibe be tudtam sorolni őket. Miért nem volt jó nekem itt, a laborban, ahová az elmúlt időkben tartoztam? Ülnöm kellett volna a papírok felett, hallgatni Chantele elméleteit és figyelni, mennyire lelkesedik a saját ötleteiért, bólintani majd megerősíteni vagy megcáfolni. Segíteni akartam neki abban, amit eltervezett, elterveztünk, hiszen egyikőnk sem akart így maradni. Ő sem akart természetfeletti lenni, én sem kértem ebből a világból, de egyre inkább kikristályosodott bennem annak a jövőnek a képe, amelyben elveszítjük a különlegességünket és egy cseppel sem lesz másabb az életünk. Miben változnánk? Nem kívánnánk ártatlan emberek vérét, nem akarnánk ölni, nem lehetnénk képesek szörnyűségekre vagy ha igen, akkor nem tudnánk egy másik énünkre fogni azokat. Megéri? Nagyon reméltem, hogy igen. Mert ha nem, ha úgy sem lesz jobb semmi, hogy ismét normális leszek, nem tudom, mi mással próbálkozhatnék. Mi más maradna? Benyitottam a házba és rögtön a szobám felé vettem az irányt, ahol feltett szándékom volt ledőlni az ágyra és csak bámulni a plafont imádkozva, hogy az agyam ürüljön ki egy kicsit. Örültem volna, ha Chantele-t itthon találom, hogy kibeszélhessem magamból a történteket, mert tudtam, hogyha most magamban akarnám tartani őket, akkor felrobbannék. Benne megbíztam, bármit elárulhattam neki, a legjobb barátnőmről volt szó, akit a legnagyobb titkaimba is szívesen beavattam. Különleges helyet foglalt el az életemben, ő volt az egyedüli, akinek beszéltem arról, hogy egy tanárom iránt többet éreztem, mint kellett volna, ez számomra túlmutatott a gyermekes rajongáson. Most pedig főleg. Zavarodottabb voltam, mégis összeszedettebbnek tűnt a szituáció. Ettől függetlenül legszívesebben megtéptem volna magam. A szobámba lépve megtorpantam, hiszen nem voltam egyedül. Rögtön felismertem az ácsorgó alakot, ha nem lett volna elég a tartása, ruházata, a kisugárzás, amit magából árasztott ott volt a tény, hogy láttam az arcát. Az arcot, amelynek tulajdonosának szintén rengeteget köszönhettem, aki anyám helyett volt anyám most és régebben is és akihez az elkövetkező pillanatban odaléphettem, hogy szorosan megöleljem. Mintha tényleg hazaérkeztem volna. Hatalmas sóhaj hagyta el az ajkaimat, átölelve a nénikémet átjárt egyfajta nyugalom, megkönnyebbülés. Biztonságban éreztem magam. - Léa, annyira jó, hogy itt vagy. – Motyogtam lehunyt szemekkel, miközben őt szorongattam és nem is nagyon akartam elengedni. Jólesett ez a kapaszkodás.
Hihetetlen, milyen régen jártam már Ebony lakásán. Nagyon takaros lány, és ahogyan elnézem, minden rendjén, a helyén van, nincs egy darab bútor, vagy kis porfogó sem szabálytalanul akárhol. Amikor beléptem ide, úgy éreztem, hogy kiesik a szívem a helyéről. Ebony egyik ismerőse engedhetett be, nem igazán ismerem ezt az embert. Csupán csak csendesen lépkedve bejöttem a lakásban, magam előtt tartva a kígyóbőrből készült táskámat. A lehető legelegánsabban öltöztem fel. A nyakamra terül nyakláncom, olyan, mint Kleopátráé. Szép díszes, amely majdhogynem csak kiterül az egész mellkasomra. Ez alatt pedig egy egyszerű, testhez simuló, ajak vörös alkalmi ruhát vettem fel, amely térdemig húzódik le. S fekete táskámhoz illő fekete magas sarkút húztam fel. Szőke hajkoronámat pedig feltűztem kontyban, arcomat lepúdereztem, s ajkaimat vérvörösre rúzsoztam. Nemesen álltam a szobájában, nem foglalva helyet, ameddig ő arra nem utasít, ámbár sajnos még nem érkezett meg. De én továbbra is türelmesen várok. Itt lesz, csak még egy kis időbe telik. Régen láttam. És ez eléggé megzavart, ugyanis nélküle teljesen magányosnak érzem magamat. Tudom, hogy én csak a nagynénje vagyok, de nem tehetek róla, hogy anyai ösztönök vezérelnek iránta. Lehet, hogy ez jó számára, vagy rossz, de tudnia kell, hogy rám mindig számíthat. Meg akarom óvni minden bajtól. El akarom venni az erejét, hogy megvédjem a gonosztól. Nem tudja kontrollálni az erejét, és félek, hogy egyszer majd saját magával végez. Én pedig tudom, hogy azt nem élném túl; vele halnék meg mindörökre. Egyszer már elveszítettem a gyermekemet, de őt nem fogom. Nem, abba belehalnék. ő rajta kívül nem maradt másom. Kintről finoman árad be a nap, az egész nagyszoba a fényében fürdőzik. Az arcomat is melegíti a nap, amely hatására le is hunyom a szemeimet, és élvezem a nap sugarának a melegét. Hm, olyan jó ez a meleg. A hideget soha nem szerettem. Kinyitom újra szempáromat, s az ismeretlen nőre nézek, aki hirtelen elvonulni látszik. És csak a helyemen álltam kiegyenesedve, magam előtt tartva a táskámat. Várom, hogy jöjjön. Tudom, hogy soha nem mutattam ki bármiféle érzelmet, de ha megfogom látni őt, azonnal a karjaim közé veszem, hogy érezhessem, hogy él, egészséges, és velem van. Ha tehetném magamhoz költöztetném, mert aligha tudom kibírni nélküle. De tudom, hogy neki is van saját élete, és kissé bután néznének rá az ismerősei, hogy ki ez a mama, aki annyira ragaszkodik hozzá. Nem akarom szégyenbe hozni, ezért inkább csak gyakran meglátogatom, elvégre az is sokkal jobb, mint a semmi.
Kezdőlap
