Hangokra lettem figyelmes. Más lakója nem volt a háznak, csupán Matt, és az ő lépteit ezer közül is felismerem. Tudom, hogy milyen az öcsém. Az egyetlen életben maradt hozzátartozóm. Az anyánkat nem tudom, hová soroljam. Többet látni a fényképeket, amin szerepel, mintsem őt, hogy hazajönne. Nem tudom felfogni, milyen anya az, ki ennyire elhanyagolja a családját. Egyszerűen álszent. A drogokhoz is miatta nyúltam. S miattam... miatta... miattunk vált Matt olyanná, amilyenné nem kellett volna. Tanulnia kellett volna, nem apát játszani, aki vigyáz rám, és az anyánkra, ha itthon van.
- Óh, Matt. Sajnálom. - bukott ki belőlem valami elfojtott hang, mikor megpillantottam őt, s keserű mosollyal láttam, hogyan nézi a képet rólam. Odasétáltam mellé, és leguggolva próbáltam valahogy elérni, hogy ne csak levegő legyek számára. - MOst hogy anya és én már nem vagyunk a terhedre, élheted az életedet. - súgtam őszintén.

Újabb kimerítő munkanap. A héten a harmadik, és hiába... Ennyi év és ennyi borzadalom után, sőt, a mai lehúzott 8 óra melón túl is, agyam megint színig badarságokkal. Valahogy most tisztázódik bennem. Régen sem volt kedvemre az iskolai rendezvények, vagyis lényegében lett volna,de valaki mindig borstörésből jeleskedett,holott igazán kis meghitt esték kerekedhettek volna belőlük... És tegnap visszatérni egy hasonló közegbe... öngyilkosság, sajnos, majdnem a szó szoros értelmében. Egy hajszálon múlt,hogy kilehelem a lelkem olyan miatt, amihez közöm nem volt. Nemcsak a helyzethez, az emberekhez is. Régen.. Igen, régen más volt... Régen.
A fürdő felé sandítottam. Ideje lezuhanyozni, és a színekben játszó, pecsétes munkaruhám is óbégat egy öblítés+ mosás együttesére. Lekaptam a sportcipőm, és a fal mellé dobtam. Eltalálva az esernyőtartót, a vékony fémcső hangos koppanással üdvözölte a falat, és vészes inogással lendült tovább.
Fáradt sóhajjal rántottam helyére, majd három lépést téve a nappali közepe felé, kaptam le magamról a gyűrött, megviselt inget, majd egy bosszús horkantással konstatáltam, bizony előmerészkedett már a zimankós idő. A hátamon furcsa, hűs,de mégis idegen szellő futkosott. Egy kényszeres érzés kerített hatalmába, és a kanapé melletti puffra zuttyanva, kezembe emeltem egy régi, fakeretes fényképet. Vicki, hiányzol nővérem... Hogy mennyire is hiányzol ebből az őrült világból...

Az élet nagy kérdései.. mi van a halál után? Vár valami, vagy beleesünk valamibe, mely igazából nem is jelent úgy igazából semmit? A nagy semmibe.. mely előtte is körülzsongta életünk egy részét. A nagy üresség.. de nem mondhatom, hogy unalmas életet éltem, míg éltem. Csak.. zűrös voltam. Nagyon. A drogok.. Tyler. Anya. Csak Matt volt képes kirángatni engem az ilyenekből. Ó, Matt.. mennyire ver téged a sors velem.. tudom, hogy így érzed. Látlak nap mint nap. Pontosabban láttalak.. de most már.. ismét itt.. a földön. Nem intha eddig máshol lettem volna. Jó volt ott is, de látni a családomat.
A függöny mellett telepedtem meg, és halvány mosoly jelent meg ajkaimon, ahogyan a lépcső irányába kezdtem vizslatni.

- Menj csak! - bólintottam egyet, és néhány hanyagul bevetett póló megigazgatása után becsuktam a szekrényt, és elindultam a hálószobába.  

Folyt.: hálószoba (ha van ilyen  )

Barátok vagyunk úgyhogy nem hiszem, hogy bármiféle probléma lehetne abból, ha együtt alszunk. Stefan-nal is aludtam együtt. Bár mondjuk abból egy kicsi galiba is lett. Hiszen félreértette a dolgokat később Stefan. Mindegy azért örülök, hogy valamennyire megmaradt a barátságunk. Már, hogyha nevezhető még annak, ami kettőnk között van. Azt hiszem holnap visszaviszem a gyűrűt egy kis cetlivel Tyler-nek. Lehet, hogy most nehezebben fogja elhinni, hiszen a múltkori alkalommal meg akartak ölni egy ilyen alkalommal.
- Oké, én addig akkor lezuhanyoznék.. Az inget nagyon megköszönném. - Mondtam neki zavartan mosolyogva. Kicsit furcsa lesz mellette aludni az egyik ingében.. De nem hiszem, hogy bármi baj lehetne ebből.
- Akkor én most elmegyek zuhanyozni.. - Felálltam a kanapéról, majd elindultam a fürdő irányába.

(Fürdőszoba)

Nem voltam az a tökéletes tanácsokban dúskálkodó, aki fel tud sorakoztatni ezer érvét és ellenérvet, ezer okot és még ezret annak igazáért,és hamisságáért,hogy mit miért. De egyvalamiben kitűnő voltam. A néma hallgatóság szerepét szinte rám öntötték,s bármi meglepő is, a legnagyobb sikereket ezzel értem el. Támaszt nyújtottam egy finom öleléssel, egy hangtalan szóval, néma zokogással.
De ..néha... jó lenne jeleskedni a szavakban. Tudni, mit és mikor..hogyan szóljunk.
- Öhm... - néztem nagyot kérdésére,de kiugró szemeim egyből visszapattantak, miután elért agyam a mondat értelmezéséig. - Persze, beágyazok. Le szeretnél fürdeni? Ki tudlak segíteni egy inggel ...! - nyúltam a szekrénybe, de még nem hallottam a választ. Tudom,hogy régen nem okozott gondot, hogy a ruháimban találjam reggel. De...ez az időszak elmúlt, és nem tudom,hogy mennyire szorítható be a kereteink közé....

El sem hiszem, hogy ennyi ideig bírtam ki mellette. Már az első félrelépésénél ott kellett volna hagynom. Furcsa, de hiányzik a kislányom. Igaz még csak meg sem született, de már az egész életemet elképzeltem vele. Tyler-rel az oldalamon. Most meg már látni sem akarom a közelemben. Legalábbis értelmét nem látom annak, hogy erőltessük ezt az egészet. Tyler még nem áll készen egy komolyabb kapcsolatra. Neki még arra van szüksége, hogy minden áldott nap különböző nő mellett ébredjen vagy éppenséggel nem.
Végig Matt mozdulatait néztem, ahogy lehúzta az ujjamról a gyűrűt, majd pedig a tenyerembe helyezte. Nem szeretnék most ezzel foglalkozni. Ezért inkább nem is tartogattam tovább hanem leraktam tőlünk nem is olyan messze lévő asztalkára.
– Engem most nem érdekel Tyler.. Egyszerűen, csak egy kis nyugalmat akarok az életembe, amikor nem kell, amiatt aggódnom, hogy Tyler mikor áll elő egy vallomással, hogy összefeküdt valakivel. Bár szerencsére jó pár napja nem is láttam. Köszönöm, hogy vagy nekem, Mattie. Tényleg. – Teljesen igaza van, hogy tovább kell élne az életem.. Mindig ezt teszem Biztos, hogy Peter tett valamit. Különben soha nem kapcsoltam volna ki az érzelmeim.
– Nem aludnál inkább velem, kérlek? – Nem akarok egyedül lenni.. Egyszerűen nem.. És jelenleg nagyon jól esik Matt társasága.

Szemrebbenést elhagyva hallgattam némán tétlen dühöngését. Még az államat is fel kellett nyalábolnom, hiszen... nem, én nem így ismertem,és..hogy...ezt tette... Süllyedt a szememben, rengeteget süllyedt. - Talán... Ezt - mutattam ujján fityegő karikára - jobb lesz levenni - súgtam halkan, és lehúztam gyűrűsujjáról a gondosan megmunkált darabot, majd szétterítve ujjait nyomtam tenyerébe,és visszafedtem azokat. - Ha úgy érzed,hogy hozzád tartozik,hogy képes vagy továbblépni, akkor vedd fel. De,ha úgy érzed,hogy csak egy újabb esélyt adnál ahhoz,hogy megszorongasson, akkor...Caroline, engedd el! Tönkreteszed magad...- nyeltem nagyot,és elmélyedtem szemeiben. - Erősebb vagy, Caroline ennél. Csak..összegyűltek a problémák, és nem volt kivel megosztani,de most... most itt vagyok, te pedig egy magabiztos vámpír, akinek nincs szüksége ahhoz,hogy lemondjon az érzéseiről, ő ugyanúgy fel fog kelni holnap...magabiztosabban,mint eddig,és megmutatja a világnak, hogy őt nem lehet összetörni. Új utak felé néz. Talál egy férfit,akivel..boldog lehet, és gyereket szül neki... Egy piciny csecsemőt,aki büszkén fog tekinteni anyjára. Csak..ehhez...talpra kell állnod. Nem most... HOLNAP. Ma csak add ki magadból... Sőt, későre is jár. Ha úgy gondolod, maradhatsz estére, kiköltözök a nappaliba, te pedig alhatsz az ágyamban. Itt nem fog zargatni az égvilágon senki. Itt bezárva...a négy fal között maradnak a problémák, rendben? - kérdeztem lágyan,és már készültem arra,hogy felálljak, és beágyazzak neki.

Akkor lepődtem volna meg, ha az amit mondok nem ilyen reakciót vált ki belőle. Azt, hogy egy szerencsétlen vagyok nem tudtam magam mögött hagyni. Ha valami nagy szám lennék Hayden nem hagyott volna el akkor. Tyler nem másnál keresné a boldogságot. Az egyetlen ember, akit okolhatok az csak én vagyok. Senki más. Azt hittem, hogy az elmúlt évek alatt már megváltoztam. Felnőttebb lettem.. Vagyis legalábbis valami olyasmi. De semmi ilyesmi nem történt. Ugyanaz a személy vagyok, akinek semmi soha nem jön össze.
Hayden-nek a tetei teljesen eltértek a szavaitól. Azt mondta, hogy többet jelentek neki.. De még sem érzem most így. Ha tényleg igaz lenne, akkor nem engedett volna el olyan könnyen. Nekem meg nem szabadott volna olyan hamar ott hagynom. Mindegy már feleslegesen rágódom azon, hogy miket rontottam el. Most már úgy sem tudom kijavítani. Legalábbis azt hiszem. Viszont legalább nem egyedül kell feldolgoznom itt van nekem Matt.
Peter.. Valószínűleg vele is hamarosan újból össze sikerül futnom ő szinte megszállottan rajong értem, de nem Ő az, akiért a szívem dobog. Már ha még dobog. Azon sem csodálkoznék, hogy ha megállt volna. Nem túlzottan sokáig voltam érzéketlen, de éppen elég volt ez a rövid idő ahhoz, hogy olyan dolgokat tegyek, amit bánok.
– Tyler-t már egyáltalán nem érdeklem. Ha így lenne nem valami csajnak tenne szívességet, hanem ott lett volna velem, amikor elvesztettem a babámat. Az egyetlen támaszom Stefan volt. Akire természetesen rögtön ki is bukott jött a féltékenység. Én egyetlen egyszer sem csaltam meg.. Míg ő ezerszer. – Mondtam már szinte őrjöngve, majd a gyűrűmre pillantottam. – Azt hiszem ezt is vissza fogom neki adni.

Kidülledt szemekkel, szapora nyelésekkel hallgattam végig mondandóját, és minél beljebb rágta magát a történtekbe, én egyre távolabb éreztem magam tőle. Mintha nem pár év,hanem évtizedek múltán találkoztunk volna egy röpke összeröffenésre. Eljegyzés? Tyler? Baba? Vetélés?
Már látom összetörésének okát- ennyit egy átlag ember sem lenne képes cipelni, nemhogy Caroline, ki az érzelmeit tűpárnán cipeli-, csak azt nem látom, hogyan foghatnám csokorba az elszabadult érzelmeket úgy,hogy ne épüljön önpusztító fegyverré. Hogyan fogok vigasztalni,mintha semmi baj nem lenne, ami megoldhatatlan, mikor a bolond is látja, itt nem elég egy odavetett sajnálom?!
De itt vagyok. A barátja vagyok. Muszáj megtennem mindent annak érdekében,hogy ha nem is úgy van,de érezze,hogy itt vagyok mellette, segítek, és bármi lehetséges. Bármi...
Bármennyire is a baba-téma,ami a leginkább felzaklatott, nem..nem akartam azzal kezdeni. Tapintatos akarok lenni a végletekig,hiszen összetört. A szemében látszik, most igazán összetört. Ki tudja,mennyi ideje cipeli magán a sebeket, úgy,hogy nem volt ki meghallgatta... Talán ez volt az,amiért úgy döntött,hogyha már nincs ki észrevegye,akkor nem is ad lehetőséget,hogy bárki meglássa, mit hordoz magán, mit tettek vele.
- Tyler...de miért tenné? Ő... a barátom,vagyis pont olyan régen láttam, mint téged,de... Emlékszem,hogy milyen volt a barátkozásunk előtt, én... kételkedtem,hogy visszatalál valaha is ahhoz az énjéhez, főleg,hogy...rád talált. Rád,aki..ilyet nem tenne vele,aki a legjobbat hozta ki belőle. Nem hiszem,hogy... Sokat veszt vele,ha elveszít téged - nyögtem halkan, és szavam el is akadt.

Elég nehéz lehet Matt számára úgy támaszt nyújtani, hogy azt sem tudja mi történt az életemben. Elég sok dologról lemaradt az utóbbi időben. Egyszerűen azt sem tudom hol kezdjem. Mi fájt jobban, hogy Tyler-nek nem én kellek vagy az, hogy az egyetlen ember, aki talán önzetlenül szeretet volna egy életen át az már halott?
– Tömören egybe véve.. Egyszerűen nem vagyok elég Tyler-nek. Az egész eljegyzés olyan.. Kiengesztellek, mert megcsaltalak. Még ha egyszer lett volna, de nem.. Aztán megtudtam, hogy terhes vagyok.. Amikor ezt el akartam neki mondani egy másik nővel találtam.. Gondolhatod mit éreztem végül pedig a babámat is elvesztettem. Hála egy nagyon kedves vámpírvadásznak. – Olyan érzés, mintha mindenemet elvesztettem volna kislányommal együtt.

Szüntelen azon kattogott az agyam, szinte képtelen voltam másra terelődni, mint hogy mi az,ami ezt hozhatta ki belőle. Ami eddig taszította. Próbáltam jó képet vágni ehhez az egészhez, de minek okán fogalmam sincs,hogy mi történt, csak hallgatag sóhaj hagyta el ajkaim. - Caroline... - találtam ismét szavakhoz- avass be. Mi történt veled? Hadd segítsek! Engedd! - kérleltem bágyadtan, de felkészületlenül.

Hülyeség is lenne bemagyarázni magamnak azt, hogy jól vagyok amikor egyáltalán nem vagyok jól. A jövőmmel kapcsolatban sem vagyok biztos. Hogy mit akarok. Azt meg végképp nem, hogy kivel akarok lenni. Főleg most nem, hogy Hayden visszatért a képbe. Tyler meg voltaképpen nagy ívben tesz arra, hogy min megyek keresztül. Habár legalább volt olyan kedves, hogy a jelenlegi állapotomban remélhetőleg nem adta megcsalásra a fejét.
Mivel más nem jutott eszembe visszaemlékeztem azokra a napokra, amikor Hayden-nel voltam. Annyira boldog voltam akkor.. Mi változott meg azóta? Elsősorban én.. De fogalmam sem volt, hogy az idő ilyen hatással lehet az ember életére.
– Mit rontottam el? – Kérdeztem szipogva miközben szorosan bújtam Matt karjaiba.

Meggyötörten fürkésztem Caroline párás tekintetét, és mikor kibukott belőle a számomra is világos tény,amit magának oly nehezen vallott be, arca bőrének színe három árnyalatot is ugrott, szeme sarkából a könnyek hangosan bugyogtak térdét fedő bársonyos anyagra, nedves sávot húzva arccsontja vonalán,hogy végül sötét foltba rántsa az égszínkék ruhadarabot. - Héjj, ne sírj...nem...nem lesz baj! - szóltam biztatásképpen,de hangom egérvinnyogása egy ügyvédből is könnyeket csalna elő. Inkább elhelyezkedtem mellette, lesodorva egy túlságosan nagyra szabott díszpárnát. Mélyet sóhajtva döntöttem fejem a háttámlának, és ölembe húztam Caroline-t. - Itt vagyok. Már itt vagyok.

(A ház)

Valahogy most Matt közelében akartam lenni.. Részben azért, amit a suliban tettem vele.. Istenem, mit csináltam volna, ha nem „térek vissza”? Soha nem akartam bántani most mégis megtettem. De a lényeg, hogy már észnél vagyok. Majd még Elena-tól is bocsánatot kell kérnem.. De nem tudom hogyan. Elég ritka alkalmak egyike, mikor egymásba futunk. Most meg azt hiszem látni sem akar.. Vagy lehet, hogy igen. Segíteni akart én meg elég durván elutasítottam.
Furcsa vagy sem, de biztonságban éreztem Matt közelében magam. Néha már hiányzik az, hogy egyszerű emberi dolgok miatt aggódjak. Hogy egy kicsit visszatérjek a régi életemhez. A régi énemhez semmiképpen, hiszen az már bőven a múlté és nem is vágyom rá.
Nem sorolhatom a normális emberi problémák közé, hogy egy vámpírvadász miatt elvesztettem a kislányomat. Hogy lehetett ennyire szívtelen? Hiszen ő mégis csak egy kisbaba.. A szívem szakad bele, ha visszagondolok mennyire tehetetlen voltam. El kellett volna onnan mennem, de talán azt is megakadályozta volna. Azt hiszem abban a helyzetben nem nyerhettem.
Szorosan kapaszkodtam Matt-be. Mintha az életem múlna rajta.. Valamennyire így is volt. Mert, ha ő most magamra hagy, akkor valószínűleg teljesen kiborulok.. Utána meg nem tudom, hogyan lenne ez az egész tovább..
– Nem egyáltalán nem vagyok jól. – Megráztam a fejemet, miközben a szemeibe néztem és egyszerűen már nem bírtam tovább.. Újra zokogásban törtem ki.

A nappali