Jó pár nap eltelt azóta, hogy találkoztam Dariussal, talán már több mint egy hét is eltelt, de még mindig tisztán emlékeztem mindenre. Mindig is jó volt a memóriám, de igazából férfiak megjegyzésére nem túlzottan használtam. Eddig nem volt olyan, aki fontos lett volna, vagy egyáltalán sikerült volna felkeltenie az érdeklődésemet, legalábbis az az eset óta. Hayden-el még a megérkezésem után találkoztam, de azóta nem. Érdekesre sikeredett az az este is, de őt inkább megölni szeretném, szenvedni látni. A vámpírkát viszont nem, vagyis nem tudom. Volt valami a stílusában, ami megfogott, és aminek köszönhetően nem haraptam át egyből a torkát. Még annak ellenére se, hogy bántotta a kolléganőmet. Bár senki nem hal bele egy aprócska harapásba, kivétel akkor, ha a harapást egy farkas adja és egy vámpír szenvedi el a dolgot. Ma szabadnapos voltam, így kicsit a várost fedeztem fel, kaját rendeltem és bevackoltam magamat a kanapéra és filmet néztem. Egy darabig még sikerült is ébren maradnom, de egyre inkább elnyomott az álom, míg végül apróra összehúzva aludtam el a film dallamaira. Fogalmam nem volt, hogy mennyi lehet az idő, de hirtelen valami eszement zajra lettem figyelmes. Sietve dörzsöltem meg a szemeimet, majd próbáltam rájönni, hogy mi a franc lehet hajnalok hajnalán ez az istenverte zaj. Sietve pattanok fel a kanapéről, amikor rájövök arra, hogy az én ajtómat fogja valaki betörni. Hamarosan pedig az ajtó kitárul és ő áll itt. Újra megdörzsölöm a szemeimet és elnyomok egy ásítást, mert alig akarom elhinni azt, hogy tényleg ő az. Darius? Te mi a francot keresel itt? – kérdezem tőle kicsit kómásan, zilált hajjal, egy szál atlétában, ami a combom közepéig ér majdnem. Tényleg nem értem, hogy miért állított be, hiszen szemmel láthatóan nincs túl jól. Úgy néz ki, mint akit egy vadász megnyúzott. Mi történt? – kérdezem tőle még mindig csodálkozva, miközben elfeledkezem arról, hogy előbb be kellene hívnom, hiszen ő nem fog tudni bejutni.
Az ingujjammal törlöm le a számról a vért. Most a legkevésbé sem érdekel, hogy mennyire vagyok véres. Az a rohadt kislány nem nagyon vette komolyan, hogy meg is halhat. Végül nem halt meg. Kezdek elpuhulni azt hiszem. Philip meg az ő nagy küldetése, hogy engem megmentsen… nem tudom, hogy miért nem téptem ki a vadásznak a szívét. Egyrészt semmi kedvem nem volt, hogy tovább vagdosson, másrészről meg… nem, azért biztosan nem tettem, mert fiatal. Sok fiatalt öltem már, volt amelyik még csak tíz éves sem volt, de a számban kötött ki. Mondjuk, hogy nem voltam gyilkos kedvemben. Philip-nek meg szétrúgom a seggét. Majd megint. A lakásom messze van, a motoromat nem vittem magammal, és kissé nyúzott vagyok ahhoz, hogy átruccanjak a város másik felébe, úgyhogy inkább egy közelebbi célpontot veszek célba. Sabriana lakását még régebben derítettem ki, hogy hol van, de eddig nem kerestem fel, most majd meglátogatom. A kis vadásszal való találkozás után muszáj volt táplálkoznom, hogy egy kis erőmet visszanyerjem, és mivel a szuka minden egyes vágása miatt gyűlt bennem a verbéna, így még inkább égető volt a dolog. Nem tett semmit sem a fickó akit megöltem, csak megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mikor meglátta, hogy úszom a vérben. Én nekem meg vérre volt szükségem. Ezt teszi az emberrel, ha segítőkész. Megöli az éjszaka közepén egy vámpír. - Remek, emlékszel a nevemre. Ez hízelgő. – húzódik mosolyra a szám, ami már-már vigyornak is nevezhető. Legalább felkelt arra, hogy az ajtóját verem. – Azt mondtam megtalállak, nem? Az ígéret szép szó. – a betartása már nem az erősségem, de most megtettem, nem igaz? Még ha azért is, mert nincs erőm kisebb-nagyobb utazásokra. De előbb-utóbb amúgy is megejtettem volna ezt a kis találkozást. - Elmondom, ha ennyire kíváncsi vagy, de… mi lenne, ha behívnál? Nem akarom, hogy megfáz. – mondom mosolyogva, ahogy végigpillantok rajta. Nincs olyan hideg, és az sem nagyon érdekel, hogy megfázik-e, vagy sem, de… nekem nem éppen a legjobb idekint, úgyhogy akár be is hívhatna. Szörnyen nagylelkű tudok lenni, ha kell.
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy be fog toppani, arra meg pláne nem, hogy az éjszaka közepén. Persze eleinte még az se tűnt fel, hogy az illat ismerős és az övé, ez van akkor, ha az embert csak úgy felverik álmából és minden gondolkodás nélkül ajtót nyít. Természetesen azért óvatosnak se árt lenni, de ha nem vadászról van szó, akkor 99%-ban biztos, hogy én maradok életben, hála annak,ami vagyok. Na, meg annak is, hogy egy vámpír nem tud csak úgy besétálni az ajtón. Fáradtan simítok végig az arcomon, majd amikor újra ránézek, akkor még mindig alig akarom elhinni, hogy komolyan ő áll előttem. Arra, amit mond csak megforgatom a szemeimet és egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen állapotban fogom újra látni, de talán végre találkozott olyan személlyel, aki megtanította neki, hogy ő nem mindenható. Végül lassan arrébb lépek, s egy kisebb gondolkodás után megszólalok. Gyere be, "kedves" Darius. - persze az irónia most is megtalálható a hangomban,majd amint ő is belépett becsukom az ajtót és be is zárom. Remélhetőleg több váratlan vendég nem fog betoppanni. Miért pont most kerestél meg? - kérdezem tőle kíváncsian, majd kisétálok a konyhába és egy kisebb edénybe vízet engedek, majd felkapok egy tiszta rongyot és leülök mellé. Bevizezem a rongyot, majd elkezdem letakarítani a sebeinél a vért. Látom, hogy nem gyógyul túl gyorsan, így valószínűleg verbéna érte a sebeit. Szóval? - pillantok fel rá kíváncsian, miközben még mindig azon ügyködök, hogy ellássam a sebeit. Nem is értem, hogy miért teszem, hiszen nem szoktam csak úgy másoknak segíteni és most még az se érdekel, hogy esetleg a víz marja a sebét. Sőt, talán még kicsit élvezem is, hogy kínozhatom őt. Kíváncsian várom az újabb meséjét, miközben most már fertőtlenítőszert nyomok az egyik sebére, majd egy ártatlan mosoly és pillantás keretében nézek rá.
- Kösz. Csak vigyázz, ide ne szokjak. – vigyorgok rá, mielőtt még átlépném a küszöböt. Néha olyan tudok lenni, mint egy macska, odaszokok valahova, legyen szó nőről, vagy egy helyről, ahol különösképpen szeretek szétszórni hullákat…régi jó szokásom, hogy az erdőben feltűzöm a faágakra a halottakat. Olyanok ők nekem, mint a trófeák. Igazán… jó érzés ez nekem, elvégre vadász vagyok. – Milyen szép lakás. Az enyém ehhez képest egy háborús övezet. – mondom, ahogy alaposabban szemügyre veszem a dolgokat, felkapok egy-egy képet a polcokról, nem különösebben zavartatom magam, soha nem volt szokásom, egyszer talán majd kigyógyulok ebből, de valószínűbb, hogy inkább soha. Ne reménykedjen senki sem. - Mert kissé túl nyúzott vagyok, hogy a város másik felébe menjek. – rántom meg a vállam. Nem vagyok valami jó bőrben, persze, ezt mutatom felé és mindenki más felé, de valójában ordítani tudnék a fájdalomtól és a fáradságtól. Nem vagyok éppen utazós kedvemben, nem kockáztattam meg a dolgot. – Na meg persze hiányoztál. – mondom mosolyogva. A végén még számon fog kérni… ezért nem szeretek nőktől segítséget kérni. Még ha nem is kérek úgy, hogy kimondom a dolgot. A nőket egyszerűen lehetetlenség megérteni, élhetsz ezer évet is, pont ugyanolyan rejtélyek maradnak, mint amilyenek voltak. Ez a világ egyik legszarabb vicce a férfiakkal szemben. - Te ezt még élvezed is, mi? És még rám mondják, hogy kegyetlen vagyok… - felszisszenek a fertőtlenítő szertől, majd csak megcsóválom a fejemet, de persze nem veszem én annyira ezt a szívemre. Én már sokkal betegesebb dolgokat is élveztem az életben, mint hogy valakinek úgy okozzak fájdalmat, hogy közben segítek. – Nem én kezdtem. Vacsora után mentem volna haza, mikor az a vadász belém kötött. – én csak megöltem azt a párt, teljesítettem egy létszükségletemet, erre mit kapok cserébe? Meglőnek nyíllal. Pedig igyekeztem gyors és kíméletes lenni, de már úgy látszik az igyekezetet sem díjazzák ebben a világban. Hova jutunk így? – Darabokra téptem volna, ha nem verbénában fürdeti meg a fegyvereit az a szuka. De így is kapott. Ha legközelebb látom, megölöm. – sőt, talán előbb kicsit megnyomorítom, kíváncsi voltam mindig is arra, hogy egy íjász miként tud lőni egy kézzel. Szerény személyem szerint sehogy, de talán ő valahogy képes megoldást találni erre. Már alig várom. Csak fújja utamba a szél és… - Ugye tudod, hogy ezentúl bármikor bejöhetek ide? – lehet, hogy akkor mikor behívott ezen még nem gondolkozott, de most már akár akarja, akár nem, én betudok ide jönni. Ez nem tudom, hogy számára ijesztő, vagy inkább hízelgő, de… a tény az tény.
Ohh, ne félj, ha már túl sok leszel, akkor mosollyal az arcomon foglak kirakni innét. – mondom neki negédes hangon, majd egy apró tincset a fülem mögé tűrök, miközben még mindig csak pislogok és próbálom szokni a fényeket. Alig, hogy becsukódik az ajtó, egyből megfordulok és őt veszem szemügyre. Amikor felemel egy fényképet, akkor csak megforgatom a szemeimet. – Ebben valahogy nem kételkedtem. Talán nem ártana felfogadnod egy takarító nőt, aki képes lenne utánad eltakarítani a mocskot. – mondom neki komolyan, hiszen biztos voltam abban, hogy nem lenne túl jó ötlet megkeresni őt és beállítani hozzá, mert a lakása biztosan nem olyan rendbe szedett, mint az enyém. Persze ez is néha úgy néz ki, mint egy csatatér, de vele ellentétben valószínűleg gyakrabban takarítok ki és hasonlók. Ohh, gondolom, hogy mennyire hiányoztam, ha ilyen állapotban kerestél csak meg. Kész csoda, hogy egyáltalán emlékeztél és utána néztél a címemnek. – mondom neki egy gúnyos mosoly keretében. Nem hiszem, hogy amúgy felkeresett volna. Azt se értem, hogy miért nem csaptam az orrára az ajtót. Talán féltem attól, hogy esetleg a szomszédokban megleli a gyógyszerét vagy esetleg a hajnali uzsiját. Na, már csak az kellett volna. Illetve talán az is közre játszott, hogy kicsit megkínozhatom őt, illetve szeretem azt, hogy ő pontosan annyira imád csipkelődni, ahogyan én. Ő nem sértődik be egy-egy kevésbé kedves megnyilvánulás után. Azt hittem, hogy jobban bírod a fájdalmat és nem is értem, hogy miért gondolod azt, hogy élvezem. – mondom neki ártatlan pillantások közepette, miközben az arcom már túlzottan angyali. Csendesen várok a válaszára, miközben sikerül letakarítanom róla a vért, majd a fertőtlenítővel is ellátni a sebeit. Kezdem azt hinni, hogy már túl kedves vagyok és még ezen az se változtat, hogy micsoda ő. Lassabban gyógyul, mint kéne, de elég nagy darab ahhoz, hogy ezeket a sebeket és karcolásokat még így is túlélje, hogy verbéna van az ereiben. – Ohh, szóval nem te kezdted? Talán ott volt a bibi az egészben, hogy megettél két személy. Miért nem tartod őket életben? Akkor többször is lakmározhatnál belőlük. Főleg, ha valami finomat találsz. – mondom egy kisebb vállrándítás keretében, majd egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom azt, amit mond. – Akkor ravasz egy csajjal akadtál össze. Nos, gondolom nem szoktad meg azt, hogy esetleg egy nő végezni akar veled és nem dől be az izmaidnak, vagy a mosolyodnak, esetleg a szemeidnek. – a mosoly még továbbra is ott csücsül az arcomon, majd lassan felállok és sietve dobom ki a véres papírokat, s a véres gézt. Elmosom a tálat, amibe pakoltam őket. Ezek után pedig töltök két whiskyt, majd visszasétálok hozzá és az egyiket odanyújtom neki. –Ezzel tisztában voltam, de ha annyira elegem lesz belőled, akkor vagy átíratom másnak a nevére a lakást vagy pedig szerzek egy boszit, amolyan távoltartási végzésképpen. – ajkaim ravasz mosolyra húzódnak, miközben helyet foglalok újra mellette és egy pillanatra újra elidőzök a szemeiben elvesze, majd pedig a sebeit veszem szemügyre. – Azt hiszem ezek nem egy nap alatt fognak meggyógyulni. Mennyi verbénát kaptál? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben belekortyolok az italomba.
- Abban nem kételkedem. Bár… annyira azért nem tűnsz kegyetlennek. Na és ha nincs hova mennem? – akkor is ki dob? Na persze, nem mintha nagy nehézség lenne szerezni egy lakást, vagy házat. Megölöm a tulajdonosát és már kész is van a bérmentes átruházás. Lehet ezt gyorsan is intézni, utálom a papírmunkát. – Ami azt illeti van egy takarítónőm. Kissé undok, csak tudnám,hogy miért. – talán mert a lányával zsarolom őt, de… nem tudom, számomra a család nem jelent semmit sem. Maximum két kis gyereket, akiket megehetek, amint felnőttek. Nem értem, hogy Philip miért játssza az apát, mikor jól tudja, hogy egy fának alkalmasabb, mint egy apának. - A szükség nagy úr. – rántom meg a vállamat. Nem fogom magamra venni a szavait. Igen, jó eséllyel meg sem kerestem volna őt, ha nem lennék most ilyen állapotban, de… végül is, megértem, hogy már hiányzott neki a társaságom. – Követtelek. – nem néztem utána semminek sem, az kutakodás, könyvek, térképek, papírok, amik általában könyvtárakban vannak, sokkal egyszerűbb volt őt inkább követni idáig, és mivel a memóriám jó, így meg is jegyeztem az útvonalat. A halálom előtt katona voltam, stratéga, kicsit több kellett, hogy életben maradjak, mint a kardommal való csapkodás. Bár annak is jó hasznát vettem még akkor. - Jól is bírom, ha éppen nem több bennem a verbéna, mint… minden más. – merthogy nem kevés van bennem az szinte biztos. Nem vagyok az a típus, aki megijed néhány bekapott ütéstől, vagy épp vágástól. Én megyek előre, mint valami…úthenger, kapom az ütéseket, de adom is. Vámpír vagyok, annyira nem izgat a testi épségem, mint négy évszázaddal ezelőtt. – Vadász vagyok. Te talán életben hagyod a csirkét, amit megeszel? – nekem ez nem csak létszükséglet, sport, szórakozás, éppen ezért nem fogok lemondani arról, hogy életét vegyem néhány hülye turistának. Vámpír vagyok, nem hinném, hogy a könyörületességemnek kéne az ismérvemnek lennie. Egyáltalán nem. – Meglepődnél, ha tudnád, hogy hány nő akart már megölni. Híresen féltékeny természetetek van. – csóválom meg a fejemet, majd vigyor telepszik az arcomra. Talán még több nő is próbált megölni, mint férfi. Nem vezetek ugyan listát, de… nőkre mindig is jobban szerettem vadászni. – Azt hiszed egy boszi távol tarthatna? Ez aranyos. – mosolygok rá. Az mondjuk a boszorkánytól függ. Volt, akivel meggyűlt már a bajom, de volt olyan is, akinek egy dobozba csomagoltam a fejt és elküldtem a családjának karácsonyra. Felbosszantott. Nem is a vérfarkasok ennek a világnak a legelrontottabb lényei, hanem a boszorkányok és a beteges természet mániájuk. – Egy életre eleget. Talán még kettőre is. – rántom meg a vállamat, mielőtt még a számhoz emelném a poharat. – Mellesleg, miből futja ilyen lakásra? Egész takaros ahhoz képest, hogy egy kocsmában gürcölsz. – és ha minden igaz, akkor ott a fizetés nem éppen a legjobb, nem?
Biztosan vagy olyan találékony, hogy megold. Amúgy meg a külső nem minden, csak az a fontos, ami itt legbelül lappang.– mondom neki mosolyogva és ártatlan pillantások közepette, hiszen az ördög is régen angyal volt és most is a lehető legszebb álruhák mögé bújik, hogy elnyerje a kiszemelt áldozatának a bizalmát. – Talán azért, mert túl nagy mocskot hagysz magad mögött? Esetleg még vérrel is díszíted néha a bútoraidat vagy a ruháidat, amit rohadt nehéz kiszedni. Na, meg egy magának való vámpírhoz pontosan egy ilyen takarítónő illik. – válaszolok neki egy kisebb kuncogás keretében. Tisztán emlékszem, hogy mennyire nem szent számára semmi se, hiszen alig, hogy kiléptünk a bárból és megjelent a barátnőm egyből a nyakára cuppant. Egyszerre idegesített és egyszerre tetszett valami abban. Mintha semmitől se félne, de legfőképpen attól nem, hogy önmagát adja egy farkas előtt is, aki bármikor képes lenne megharapni. – Micsoda eredetiség. Követni valakit. Azt hiszem ez még inkább lejjebb sodorja a vámpírokat a ranglistán. Még kutakodni is lusták. – egy kisebb sóhaj társaságában beszélek. Komolyan nem is értem, hogy mit vártam. Egyértelmű volt, hogy nem fogja megmozdítani a kisujját se. Nem vártam semmi lehengerlő dolgot se, de ez akkor is már kicsit gyenge kezdés volt, vagy valami ilyesmi. Viszont most tökéletesen elárulta azt, hogy megbízik bennem, hiszen ha nem így lenne, akkor biztosan nem ide jött volna ilyen állapotban. Egyszerű préda lenne minden egyes farkas számára. Még kész szerencse, hogy nincs telihold. – Legalább most megtanultad, hogy te se vagy mindenható. – szólalok meg a konyhából jókedvűen, mert valamennyire igen is jó érzés látni azt, hogy szenved és nincs annyira elemében. Végül lassan visszasétálok a szobába. – Remélem tudod, hogy jössz egyel. – mondom neki ártatlan pillantás keretében, hiszen most én segítettem neki, és ha tényleg megteszem azt, amire készülök, akkor jobb, ha kéznél lesz ő is. Hiszen az is lehet, hogy hamarosan halott leszek vagy legalábbis még inkább nyúzott, mint ő. Morgok egyet arra, amit mond, hiszen embereket enni és csirkét enni nem éppen ugyanaz, legalábbis számomra. - Szerintem inkább csak nem szeretjük az olyan férfiakat, akik azt hiszik, hogy kihasználhatnak minket. Tudod, egy nő soha nem felejt, így jobb ha a hátad mögé lesel, mert a végén még valamelyik őrült némber karót döf beléd. Igazán csúnya befejezés lenne számodra. - a hangom még mindig higgadtan cseng és ugyanakkor komolyan. Figyelem őt, fürkészem a tekintetét, miközben ezernyi gondolat és őrült ötlet cikázik a fejemben. Egyiket se engedem túl sokáig elidőzni a fejemben, hiszen abból semmi jó nem lenne. - Nem ismersz még, így fogalmad nincs arról, hogy mire vagyok képes, ha távol akarok valakit tartani. - egy aprócska mosoly kúszik az arcomra, de sokkal inkább ördögi, mint angyali. – Mint mondtam a bárban is ügyvéd vagyok és az egyik legjobb. De most mégis a tanáromat akarom tönkre tenni. A sorsiróniája. – mondom neki fintorogva, majd a hajamba túrok és lassan újra felállok. - Valamit kérsz, mert gondolom még egy darabig itt fogsz tanyát verni. Sört? – kérdezem tőle kíváncsian, miközben türelmesen várom a válaszát.
- Ugye csak viccelsz? Az, ami idebent van… - bökök a mellkasomra a szívem felé. - … senkit nem érdekel annyira, mint, ami itt. – mutatok először az arcomra, majd végig le a lábamig. Hívjon csak felületesnek, de nem tartom úgy, hogy az lenne a legfontosabb, ami egy emberben van benne. Hacsak nem a véréről beszélünk, persze. – Ami neked mocsok, az nekem táplálék. Nem szép dolog így beszélni róla. – mintha én azt mondanám, hogy kutyatápot esznek a vérfarkasok. Nem tudom, hogy így van-e, de… a gondolat egyszerre abszurd, és reális. Remélem, hogy nem. A kutyákat szeretem. A vérfarkasokat csak akkor nem, ha harapós kedvük van a drágalátos Hold miatt. – Tehát azt mondod, hogy önző vagyok? – mert ha igen, akkor ebben egyet is értek vele, tényleg az vagyok, de ezzel soha nem volt bajom. Úgy gondolom, hogy miért kéne bárkinek is fontosabbnak lennie a számomra saját magamnál? Egy normális ember is így gondolkodna. - Követni egyszerűbb, mint áttúrni egy egész aktahegyet. – rántom meg a vállamat. Amúgy sem vagyok valami nagy olvasó, mind szokás, mind képesség terén, tehát… tőlem aztán senki ne várja, hogy majd az örökkévalóságból, ami hátra van még számomra, akárcsak egy napot is elpazarolok a könyvtárra és az ott való kutatásra. – Mégis ki van a ranglistád legelején? Csak nem a drágalátos falkád? – ezzel persze a vérfarkasokra gondolok. Ésszerű lenne. De egy biztos. A boszorkányok a legrosszabbak. Álszentek és olyan fejfájást tudnak okozni, hogy legszívesebben a saját fejemet is letépném. Utálom őket. Ezért, ha tehetem, inkább nem keresem a társaságukat. Hacsak mondjuk nem megölni akarok egyet. – Soha nem hittem, hogy mindenható vagyok. De jobb vagyok, mint a legtöbben. – az önbizalmammal soha nem volt baj. Na meg az idő is engem igazol. Jó páran akartak már megölni az évek alatt, mégis itt vagyok, ők pedig… nos, nem tudom, hogy pontosan hol vannak, és nem csak azért, mert elfelejtettem, hogy hova temettem őket. – Utálok tartozni. – jegyzem meg. Ez igaz, nagyon nem szeretem, ha bármiért is számon lehet rajtam kérni valamit, így kerülöm is ezeket a helyzeteket, de sajnos most pont, hogy önként futottam bele egy ilyenbe. Mindegy. Ez talán még jól is elsülhet. – Ennek ellenére mégis sok kivételt találtam már az évek során. De ne félj. A legtöbb őrült némber miatt már nem kell aggódnom. – mosolygok rá. Aki megpróbált megölni azt megöltem. Akit még nem, azt majd megfogom később. Így működök. Aki megtámad, azt én is, és ha megölöm, hát… így járt, kellett belém kötnie. – Miért, mégis mit tett a tanárod, hogy végezni akarsz vele? – a tönkretétel nálam egyenlő azzal, hogy a végén meg is ölöm az illetőt. Gondolom valamiért bosszút akar állni, már csak azt nem tudom, hogy mégis mi az, amiért gyűlöli. De könnyen lehet, hogy nem is fogom megtudni már. – Csak ha nem dobsz ki. Egy jó hideg sört. – mondjuk ha kidob, akkor is bármikor visszajöhetek, tehát… mondhatni igen. Egy darabig itt leszek.
Erre mondják, hogy valaki felszínes. Nos, számomra fontos az is, ami a felszín alatt van. – mondom neki könnyedén, hiszen ez az igazság. Persze kivétel akkor, ha esetleg valakivel csak egy estére tervezek. Akkor valóban elegendő az, ami a felszínen van és az, amit az ágyban tud produkálni. Lehet, hogy ez kissé furán hangzik, de minden egy éjszakás kaland valójában erről szól. Kár lenne tagadni, hiszen szemmel láthatóan az vagy, de vajon képes vagy néha másoknak is örömet okozni, vagy mindig csak a saját kedvedre akarsz tenni? - nézek rá kíváncsian, hiszen ha csak mindig a saját örömét keresi, akkor az már régen rossz és kész csoda, ha sikerült nőket ágyba csábítania. De így már talán érthető is lenne a bosszús exek hada, hiszen talán pontosan emiatt akarnának bosszút állni rajta. –Falka? – nevetem el magamat, majd megrázom a fejemet. – Nincs falkám. A magam ura vagyok, így akkor harapok valakinek a hátsójába, amikor csak akarok. –mondom neki egy ártatlan pillantás és mosoly keretében. Szeretem azt csinálni, amit akarok és akkor, amikor én akarom. Soha nem szerettem azt, ha megkötik a kezeimet, de szerencsére mára már ez is változott, hiszen senki olyan nincs, akihez kicsit is kötődnék. –Ebben van valami, hiszen más különben valószínűleg már nem is élnél. Túl nagy az egód. – miközben beszélek kicsit megforgatom a szemeimet is, majd egy lemondó sóhaj hagyja el az ajkaimat. Nem is értem, hogy miként sodorhatott az élet minket egy bárba. Ő pontosa annyira tartja nagyra magát, mint amennyire én. Na jó, ő még nálam is nagyobb tuskó, de legalább van humora és ez jó pont. Ő legalább nem harap egyből, mint a legtöbben tennék egy-egy csípős megjegyzésre. – Játszadozott velem. Elhitette, hogy szeret és én vagyok az egyetlen számára, majd pedig eldobott, mintha valami papír ócska papír lennék. Ittam, majd pedig öltem miatta. Megöltem a családom egyik tagját. Szerintem így érthető, hogy miért akarok bosszút állni, vagy tévednék? – kérdezem tőle kíváncsian, majd hamarosan már két üvegsörrel térek vissza. Odanyújtom az egyiket, majd koccintok fele és hamarosa meghúzom a sajátomat. – Mivel sokáig maradsz, így a kanapé a tiéd lehet, de a szobámat kerüld el messzire vagy farkas kort kapsz. – majd kicsit kényelembe helyezem magamat a kanapén és az órára téved a pillantásom. – Szóval mesélj magadról.
- Lehet, hogy felszínes vagyok, de akkor te képmutató. – rántom meg a vállamat mosolyogva. – Ne mondd, hogy csak az a fontos, ami belül van. Nem fog érdekelni, hogy mi van belül, ha nem tetszik, amit látsz kívülről. – utálom mikor mindenki azt mondogatja, hogy a belső a lényeg. Ezt a csúnya emberek mondják, hogy magukat nyugtassák. Nem sértegetem őket. Mindenkinek más tetszik, ily módon pedig végül mindenki megtalálja – szerencsésebb esetben – azt, akinek tetszik a külseje is, a belső ráér később is. Ha nem számítana a külső, akkor a világ rettentően nyálas lenne és csöpögős, amitől nekem sugárban kell hánynom szinte azonnal. - Nem, nem hiszem. – rázom meg a fejemet. Erősen kétlem, hogy csak úgy előtörne belőlem a segíthetnék, és megtisztulna a lelkem. Sajnálom, de önző vagyok, nem szeretek másokkal foglalkozni, és nem csak azért, mert nem kifizetődő. – Mi értelme lenne? Az önzetlenség naivitás. – azt hiszi az ember, hogy majd bármit is visszakap azért, mert segít másoknak? Francokat. Ha magasból tesz rájuk, akkor kapja azt, hogy rohadtul nem kell velük foglalkoznia, és pont ez ennek az egésznek a lényege. – Pedig ti … olyan falka mániások vagytok, nem? – mindig több vérfarkast kellett megölnöm, ha bajom volt velük, soha nem egyet. Pedig sok fáradságtól megkímélték volna. – Mindenki folyton ezzel jön, de… nem igazán értem, hogy miért. – tényleg nem, mi a baj azzal, hogy az ember szereti magát? Hogy magát jobban szereti, mint másokat? Mert én ezzel így vagyok, senkit nem helyezek magam elé, mert… mi értelme lenne? Szerintem ez csak egészséges hozzáállás és kész. – Szóval összetörte a szíved. És, mi oka volt rá? Mármint… biztos oka volt, ha megkockáztatta, hogy talál egy jobbat, mint te. – ne sértésként fogja fel, mert nem úgy értettem, egyszerűen csak… nyilvánvalóan vonzó nő, annak oka van, ha valaki úgy dönt, hogy eldobja őt magától. De én aztán nem akarok belefolyni semmiféle bosszúba sem. – Miért öltél miatta? – ezt viszont nem értem. Miért öl bárki is másért? Ennyire elvakítana valakit a… szerelem? A szerelem, ami igazából nem is létezik, csak egy kitalált pillanatnyi elmezavar, amit szeretünk elnyújtani egy életen át. Csakhogy a boldogan éltek, míg meg nem haltak a valóságban nem létezik. – Pedig jó társaság vagyok. – vigyorgok rá. Persze, nem fogok most emiatt összeomlani, annyira azért nem vészes a helyzet, és hát… elvagyok én egy kanapén. Remélhetőleg aludni is tudok majd rajta. – Milyen kíváncsi vagy. Mit akarsz tudni? – dőlök hátra elégedett mosollyal. Jó kedvemben vagyok, készséggel válaszolok mindenre…amire akarok is.
Nem vagyok képmutató, de egy szép fiú, de üres fejű egyed eléggé unalmas lehet. Én meg szeretem az izgalmat, a kalandok. – pillantok rá határozottan. Engem aztán ne nevezzen képmutatónak. Sose lennék együtt egy üresfejűekkel. Talán egy éjszakára, de még az se biztos, hogy egyáltalán képes lenne az üresfejűek az ágyban teljesíteni. A kisfiúkat meg lehet enni uzsonnára, de az üresfejűeket néha még fogpiszkálónak se használnád. Nem vágyom a rózsaszín felhőkre, hiszen oly ostoba se vagyok, de néha igazán jó felmelegíteni az ágyamat is ilyen értelemben. Ahogyan a férfiaknak, úgy a nőknek is vannak „szükségleteik”. Ezt nem is fogom tagadni. Nem feltétlenül. Néha megéri segíteni a másikon és még a végén jutalmat is kaphatsz érte, vagy egyszerűen csak tartozna neked az illető. – szólalok meg egy kisebb töprengés keretében. Néha bizonyos emberek mentése igazán hasznos, mert az illető élete a kezedbe kerül és akkor kell neki viszonoznia a dolgot, amikor te akarod. Ördögi bestia vagyok és számító is kicsit, de a naivságomat már évekkel korábban elvették tőlem. Így ez annyira nem meglepő. Azóta szeretnék én lenni az, aki irányít és megszabja a feltételeket. – Nem. Sokan úgy gondolják a falkában az erő, de én sose gondoltam úgy. Szerintem így kisebb az esélye, hogy valaki hátba támadjon. Magad úra vagy és azt teszel, amit akarsz. – rántom meg a vállaimat magyarázatképpen és kicsit még a hideg is kiráz a falka gondolatára. Életemben nem éltem abban és nem is akarnék. Így senkinek a seggét nem kell megvédenem és attól se kell tartanom, hogy a saját fajtám, családom támadna hátba. Így legalább azt intézhetek el, akit akarok. Nincs kötelék közöttünk. Sokkal jobb falka nélkül élni. – Mert túlzásba vinni se kell, vagy elégülj ki a tükörképeddel. – vágom rá neki ártatlan pillantás keretében. Tényleg van, aki már betegesen imádja saját magát. Akkor keresse meg saját magában a kielégülés és a boldogság minden formáját. A következő kijelentésén csak hangosan elnevetem magamat, majd inkább belekortyolok a sörömben, hogy legyen időm normális hangnemben válaszolni neki. – Egyszerűen csak az volt az indoka, hogy férfi. Ti általában szerettek több helyen mély benyomást tenni. Egy nektek nem elég, az már túl abszurdum, hogy valaki hűséges legyen. – szólalok meg keserű nevetés keretében, mert nem volt oka rá. Régebben is pontosan így néztem ki, csak kicsivel fiatalabb voltam. Nem csaltam meg, se nem terjesztettem rosszindulatú dolgokat. Szóval csak egy barom volt és kész. Ezen nincs mit túl tárgyalni. – Fiatal voltam, megtörtem és sokat ittam. Valaki követett és önvédelem lett volna, de végül rossz embert öltem meg. – szólalok meg kicsit halkabban, mert nem akarok erről beszélni. Részeg voltam, s ostobán fiatal. De azóta már megtanultam a leckét. – Miből gondolod, hogy egy farkas számára is az lennél? – kérdezem tőle kíváncsian és közben néha-néha az italomba kortyolok. – Ha már beállítottál hozzám félig hulla állapotban és a kanapémat is megszerezted, akkor azt hiszem jogos a kíváncsiságom. Mindent. Szóval rajta mesélj.- s kényelmesen elhelyezkedem a kanapém, mert tényleg tudni akarok minél többet róla. Ha már nem dobtam ki és még meg se mérgeztem a harapásomról. S akkor még szállást is adok neki. Egyre jobb ez a lista.
-Igazából nem számít. – rántom meg a vállamat egykedvűen. Az, hogy ő kivel üti el az idejét, és miként, nem tartozik rám, és ami azt illeti nem is igazán érdekel. Azt csinál, amit akar, felnőtt nő, már, ha minden igaz. Ők pedig tegyék amit csak akarnak, ugye? Elvégre ez lenne nyomorult életük célja. – Nem különösebben érdekel. – keresse meg magának azt a kalandot, ha annyira akarja. Remélem azért nem egy újabb reménytelen romantikusba botlottam bele, azokkal már a saját sírjukat is megásatnám, annyira naivak és ostobák. Arról már nem is beszélve, hogy még csak nem is eredetiek. Az emberiség tényleg kezd megérni a pusztulásra. -Tartozna? Maximum egy pofonnal, hogy hiszel is ebben. Nem a segítség a megoldás, ha akarsz valamit. Zsarolni egyszerűbb és… jobban be is válik. – kértem én már meg valakit arra, hogy tegyen meg nekem ezt meg azt, csak mert tartozik nekem, mégis… semmi nem történt. Ez még a halálom előtt volt. Viszont, ha azt mondom, hogy tegye meg, amit kérek, különben ruhát varrok a felesége bőréből, érdekes módon egyből cselekszik is az ember. – Vagy senki nem képes téged elviselni. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Elvégre ez is lehet egy magyarázat arra, hogy miért nem falkában űzi az ipart, nemde? – Túlzásba? Attól igen messze állok. – ez így is van. Magabiztos vagyok, de azt hiszem erre minden okom meg is van. Élek már lassan négy és fél évszázada, rengeteg embert öltem, rengetegen próbáltak engem is megölni, mégis itt vagyok. Minden okom meg van azt feltételezni, hogy jobb vagyok. De ez azóta bizonyítást is nyert. – Megint csak általánosítasz. Ti ugyanúgy félredugtok. – rántom meg a vállamat. Nem akarom ezt a szerelmes maszlagot hallani. Nem hiszek benne, értelmét sem igen látom. Mégis milyen férfi az, aki nem képes élni nélküle? Hogy képes egyáltalán férfinak nevezni magát? Iszonyodom a sok nyálas, csöpögős történettől, még inkább a szereplőitől. – Hogy lehet rossz embert megölni? - ez mondjuk pont érdekel, tényleg. Én is öltem meg olyat, akit nem akartam, de akkor meghalt az is, akit alapból szét akartam tépni. Rossz embert megölni… ehhez aztán nagyon el kellett valami rontania. Biztos akkor ölt először. Olyan ez, mint a szüzesség. Át kell rajta esni, eleinte gyakorlatlan az ember, aztán igazi művész lesz. – Volt már rá példa. – rántom meg a vállamat. Azt mondanom sem kell, hogy nem horgonyoztam le ott sem. Emberként más volt a dolgok állása, a halandó élet sok mindent megkövetel, na de a halhatatlanság… csakis azt, hogy önmagad legyél. – Összetűzésbe kerültem valakivel, akinek a cipője is verbénában úszott. Megesik. Később talán megölöm. – rántom meg a vállamat. Még nem döntöttem el. Elégé felbőszített, de nem tudom, hogy ki, nem is nagyon érdekel a neve, ha látom újra, akkor majd letépem a fejét. Addig élje a szánalmas, semmitmondó életét. – Aztán idejövet elkaptam egy fickót, hogy jobban érezzem magam. – minden bizonnyal az ő vére is rajtam van. Nem annyira figyelek oda arra, hogy miként eszek. Nem úri családban nőttem fel.