Szeretem, elvégre a húgom, az egyetlen közeli hozzám tartozóm, de újabban kezdem úgy érezni, hogy visszaél a testvéri vér által megörökölt jogával, amikor hagyja magát olyan hülyeségekbe keveredni, mint a mai. Ha baj van mindig ott termek, ha segíteni kell mindig megkapja a jobbomat, még a pékség hátulsó részébe is beteszem a lábamat a kedvéért, pedig a páli-fordulat óta az egyik legjobban utált tevékenységek közé tartozik. Herótom van a kelt tésztától, folyton ezt mondom, pedig pofon egyszerű mi a valódi oka: rájöttem, nem nekem való. Többek közt, a szüleink miatt sem. Nem akarok azzal foglalkozni, amivel ők a balesetet megelőzőn, de a húgomért bármit... Íratlan mottóm.
A másnaposságának elűzésére bekevert palacsinta kisütése alatt viszont megengedem magamnak azt a cseppnyi luxust, hogy komolyabb nehezteléssel töltsem el ezeket a perceket - órákat, mit számít. Könnyen túlteszem magam a dolgok többségén, hogy ne töltsem az időm legjavát egy helyben toporgással és a rajtuk való őrlődéssel, de amiből sok, abból sok... most már nekem is feltűnt, sajnos csak utóbb. A leszűrődő hegedűszó sem lágyítja meg vajjá a szívemet, mint máskor rendszerint teszi. Párhuzamosan jelent egyfajta megkönnyebbülést és 'ó, istenem felkelt'-et a röviden kieresztett sóhajtásom, majd közelebb húzom a tálat, hogy folytassam az idő közben félbehagyott sütést, a rakás tetejéről lecsórva a legutolsót muníció gyanánt.
Kezdetben próbáltam nem a régóta letett hangszerből kicsalt zenére figyelni, de a reggelijének sercegését hamar meguntam hallgatni és önkénytelenül csatornát váltottam, amit csak a beálló csend pillanatában realizáltam. Ennyit az elhatározott szigoromról... legszívesebben vállon veregetném magamat érte, de csak kiábrándultam megrázom a fejem végül. Egy tányért már elővettem neki, ahogy a szirupot is, így igazából oda sem nézek, amikor a lépcsőn látom közeledni a szemem sarkából, mégis önkéntelenül ugrik meg a szemöldököm, ahogy a laza kiscsajt adva köszönt, mintha semmi sem történt volna az ég egy adta Daalman-világban. Az övét persze most sem zargatom meg azzal, hogy furcsálló pillantást vetve fordulok hátra és kibújok az ölelésből a tudtára adva a rosszallásomat. Elkényeztetem, megint.
- El is várom. - jegyzem meg az imádatának hangoztatására, majd az újabb adag tányérra csúsztatását követően egy villát veszek ki neki a fiókból. Így könnyebb lesz, de lehet tévedek. Csak egyszer-egyszer nézek rá, amíg a tésztával foglalkozok, de egyértelműen nem azért, mert az odakozmálásától félek. A megakadó mondatkezdésre kapom csak fel jobban a fejemet. Mégis... kire? Nem vagyunk most egy hullámhosszon, ez nyilvánvaló. Máskor már levágtam volna miről beszél, de jelenleg értetlenkedéstől borzolódó szemöldököt eredményez a magyarázkodása.
- Figyi húgi, most őszintén fogalmam sincs mire gondolsz. - nyögöm ki és ha tudtam volna, hogy a bocsánat kérést követően egy még ennél is szemet kerekítőbb mondattal fog előjönni... egyből Jaylinne jutott az eszembe a suta vallomást követően. Rá akart hasonlítani...? Megrázom a fejemet, mint valami értetlen kutya. Ez viccnek is rossz.
- Beverted a fejed, most már világos. - félre húzom a serpenyőt és elzárom a gázt, ennyi elég lesz. A világos apropóján a háta mögött pár méterre lévő, konyhával egybenyitott nappali függönyéhez lépek, hogy elhúzzam. A nap erősebb fénycsíkot vetett már a padlóra és... nem kívánok megperzselődni, ha arra megyek később. Márpedig mászkálni fogok.
A tarkómhoz nyúlok és beletúrok a hajamba tanácstalanságom következtében.
- Azt akarod mondani, hogy a batman-es pólómban bálványozol, ugye? - erőltetett viccel akarom elütni a helyzet élét, mert nem tudom hirtelen mit is mondhatnék. Nem igazán tudom komolyan venni, de legfőképp: nem is akarom. Jézus, belegondolni is hátborzongató... és bosszantó is, ahogy pár másodperccel később kapcsolok. A harapásnyomok, a drog...
- Az a barom mondott valamit, hogy úgy érzed 'ezt' meg kell osztanod velem? - itt már leeresztem a karjaimat, a kiállásom határozottabbá vált a hangommal együtt, amint elkaptam a logikusnak vélt szálat. Az igézéssel szinte bármire rá lehet venni az embereket, de akad egy hiba ebben az egyetlenben is: Karinát tömöm a verbénával.

- Mekkora szerencséd van, hogy erre nem lesz szükség. - futólag megdörzsölöm a vállát, még egyszer, utoljára, mielőtt ellépnék, hogy előkészítsem a macskajaj elleni orvosságául szolgáló palacsintatésztát. Nem csattanok ki az örömtől, hogy jól van, ez természetes azok után, amit tettem érte. Az aggodalom szép lassan elpárolog és elegánsan átveszi a helyét a bosszankodás, mintha csak a biológiai órán felelevenített diffúzió mintájára tenné. Fokozatosan kiegyenlítődik az eltávozott mennyiséget kipótolva, hogy véletlenül se legyen a közkedvelt nyugalomnak.
- Rendben. - kurtán felelek a kijelentésére az ajtófélfa mellől, ahogy visszafordítom a fejem a kikászálódásának kezdeti pillanataira. A következő másodpercben már a fal takarja kótyagos alakját, ami mindkettőnk érdekeit tekintve kapóra jön, első sorban nekem, hogy addig sem forognak a gondolataim a történtek körül... Nem vagyok képes megérteni a mostani viselkedését, de nem vagyok benne biztos, hogy jobban járnék ennek az ellenkezőjével sem; az összes probléma, ami az utóbbi időkben ütötte fel a fejét körülöttem, mind a nőknek köszönhető. Mostanában végre újra elkezdtem élvezni az életet, miként ez ülepedni látszik, nem rontanám el túlgondolással, ha egy mód van rá.
Egy kelletlen morgással együtt kerül ki a konyhapultra az alsó szekrényből elővett finomliszt a többi szárazanyag társaságában. A mérleggel sosem szerettem vacakolni, a kanalat használom mérőeszköznek, hogy az arányokkal ne legyen gond, ami az összeállított elegy kóstolásakor úgyis ki fog derülni. A sóból egy csipetnyit hintek bele, némi türelmetlen kapkodással; nem a mostani vérmérsékletemhez illő a feladat, de igyekszem az ezt mutató jeleket eltüntetni, mire visszaérne Karina. A kézben megtört tojás héja egyből a szemetesben köt ki, ekkor üti meg a fülemet a zaj. A szemöldökömet ráncolom, ahogy hallgatózni próbálok, de a nevem elhangzására megakad a keverő mozdulat, leteszem a fakanalat. A pulzusszám magas, a légzése szapora - mégis mi a fene történt, megint? Nem húzom az időt, egy szemhunyás alatt a fürdőszobai ajtó elé kerülök, hogy kinyissam amazt. Nem rontok rá egyből, résnyire tárom a fehérre festett falapot és előzékenyen fedezem fel a függöny súrlódó hangját, ami kellően sejteti, hogy maga köré csavarta már.
A kádban találok rá, ami nem kevés furcsállást csal az arcomra, de főként a nemrég illékony félben lévő aggodalom ráncait, egyre haragosabb mellékszármazékkal.
- Basszus Karina, mit csinálsz? Nagyon megütötted magad? - kérdezném, hogy a fejét sikerült-e, de... - Szerencséd, hogy nem estél ki a kádból. - lépek közelebb, hogy kisegítsem onnan, gondolom végtagi gyengeség miatt nem tud magától felállni. Talán korai volt ez a zuhany. Ő azonban mással hozakodik elő, olyannal, amire végképp nem számítottam az este folyamán, a hazautaztatását követően, pedig végképp. A szívverése folyamatosan gyorsul, majd` kiszakad a helyéről és a tekintetét is zavarossá teszi az eluralkodó pánik.
- Hé, hé, lassíts, ha így folytatod kikészülsz. - csitítanám a szóáradatát. Nyugalmat erőltettem magamra, valamelyikünknek nem árt, ha megmarad a hideg vére és nem kapkod. A harapás nyomait őszintén szólva csak félpillantás erejéig nézem meg, talán odáig se, lévén a húgomról van szó, de amikor egyszer csak elveszti az emlékezetét és az addig tartott lepel csúszni kezd... van más, ami elterelje róla a figyelmemet. Lassú voltam ahhoz, hogy ne akadályozzam meg a koponyájának a koppanását, de ahhoz időben kaptam el, hogy ha magához tér, akkor ne kelljen hosszas órákig borogatni a beütött területet.
- B****meg. - nyomom el a káromkodást, ahogy a térde alá próbálok nyúlni a kiemelésének érdekében. Csurom vizesen viszem be a még langyos melegségű ágyba, hogy egyenest a takaró alá dugjam. A bebugyolálását követően megállok az ágy sarkánál, tarkó mögött összefűzött ujjakkal és a csendben szinte hallani lehet az agytekervényeim szorgos kattogását. Melyik baromállatnak adta be a derekát, hogy az ott harapta meg? Hangosan roppan az ízület, egészen addig észre sem veszem, hogy mennyire megfeszítettem az állkapcsomat, az ujjaimat. A sírba tesz és előtte még alszik egy keveset...
Amíg nem ébred fel nem tudok mit tenni. A tészta kinn áll és jobb, ha nem megyek ki az utcára levegőzni, mert a végén egy véletlen baleset lenne a vége...

A következő sorra siklatnám a tekintetem, amikor az eddigieknél nagyobb riadalmat produkál álmából mostanra felkelve... ahogy mondani szokták; könnyebben megijed az, akinek nem tiszta a lelkiismerete. Álságosan vigyorodok el ezen, amikor nem láthatja, mert épp macska módra furakszik a közelembe pironkodó orcával. Ismerem ezt a szokását, nagyon is emlékeztet annak az állatnak a viselkedésére, melyhez a mozdulat hasonlítható...
- Legközelebb sürgősségi pótlékot fogok kérni, ezt azért ne feledd. - egy félig elnyomott barack fogja jelezni a fejbúbján, hogy mire is célzok a kijelentésemmel... összetéveszthetetlen. Megboldogult apánktól elcsent szokás, ami csillapítja kedélyemet és egészen nyugodttá varázsol ahhoz, hogy hogyan léte felől érdeklődjek. Szólnék, ha nem egyből kívánna kis híján szó szerint az oldalamba fészkelni és kihasználni, hogy nem fűtöm tovább - könnybe lábadt, eleredő tekintettel, amit gondosan eltakar. Mi mást tehetnék azon kívül, hogy megvigasztalom? Kikényszeríti belőlem a kötelességtudatom egy morzsáját.
- Nemsokára jobb lesz, tiszta leszel. - tenyerem a fejének búbjára nehezedik ismét, hogy enyhe borzolással idézzem elő a biztonság érzetét. - Legközelebb nem csinálsz ekkora hülyeséget és nem kell újra átélned mindezt. - igyekszem teljes mértékben kiszipolyozni a neheztelés legkisebb esszenciáját is a hangomból, ami többé-kevésbé sikerül, de sejthető. Nem mutatom jelét, de ott van. Nem arról van szó, hogy az ő hibája lenne, mégis... ő rá vezethető vissza, a húgom, ráadásul törékeny, enyhén infantilis és most éli olybá tűnik a lázadó korszakát. Szép, hogy zavarja a csőröm.
- Nnah, ne itasd az egereket. A pólómról úgysem szívesen isznak. - dörzsölöm meg a vállát és nyomok csókot a hajszálak közé vidító jelleggel. Azt hiszem mindkettőnknek jobb, ha csak rövid ideig rágódunk a témán... átsiklani felette nem lehet, megjegyzés nélkül hagyni se, egy tisztességes pár szó megteszi. A tanulságot valószínűleg ő is levonta már. Kérdésére egy másodpercig elgondolkodok, az emlék megvan, csak a konkrét kép nem, inkább halovány, mint sok gyerekkori emlékem.
- Mindig is tudtuk, hogy nélkülözhetetlen vagyok és aranyat érek. - a két szembogár ártatlanul szalad a plafonra, többek közt a szétnyíló köntös okán. A magabiztos vigyor szép lassan olvad le az arcomról, amikor szelíden érdeklődik...
- Nem mondhatom azt, hogy nem. Nem igazán értem miért mentél bele annak a baromnak a játékába, mire volt jó egyáltalán, mit akartál vele... - megvakarom a borostát az államon és enyhén megvonom a vállamat. - ...de álszent sem leszek, mint aki sose csinált hasonlót. Mégha az egy másik asztalra is tartozik. - feljebb ülök, hogy a következő másodpercben oldalra lendítsem a lábam és felálljak az ágyról. Nem tagadom a véleményem, mi szerint van, amit megtehetek és van, amit ő nem... valljuk be, más, ha egy férfi csinál ilyet és más, ha egy nő. Ez így van rendjén.
- Gondolom jól jönne a gyomrodnak valami laktató, mit üssek össze?