Sosem állítottam, hogy jó hangom lenne és nem is ringattam magam ilyen álmokba. Pontosan ezért is választottam inkább a zenének azt a részét, amiben nem a hangszálaimnak jut ki a főbb szerep. Bár ez nem jelenti azt, hogy nem szeretek énekelni. Sőt, imádok. Ezért is jöttünk el pár ismerősömmel egy karaoke bar-ba, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk. Elég hamar sikerült az emberekkel valamilyen szinten kapcsolódnom és az előbb már elénekeltem egy számot és több tapsot kaptam, mint amit érdemeltem volna. Azt hiszem ide az ember nem azért jár be, hogy tehetségeket fedezzen fel a sorok között, ha így lenne, hát nagyon rossz ajtón kopogtat. Ők már mind elmentek legalább egy tehetségkutatóba a világ valamelyik pontján. Mondjuk érdekes, hogy mindig tudnak újakat hozni és tele van az egész hely, ahogy mutatják. Néha megkérdezem magamtól, hogy honnan van ennyi ember. Vagy mindenki nagy családos és a nyolc testvére és a nagymama is elkísérte? Vagy egyszerűen csak reprodukálják a tömeget. Mindegy is. Ez az egész hangulatos és most az egyik barátom énekelte a Living on a Prayer-t és őszintén meglepődtem, mert jó hangja van. Én szinte már kényszeres melléktevékenységben tömtem a fejemet, de közben bátorító vigyort küldtem felé.
Aztán végigfutott a hátamon az a bizonyos érzés, amit már olyan régóta nem éreztem. Rögtön az ajtó felé kaptam a tekintetemet és pillanatokon belül be is lépett rajta valaki. Nem voltam benne biztos, hogy ő az egészen addig, míg a tekintetünk nem találkozott. Akkor már semmi nem volt, ami elbizonytalaníthatott volna. Letettem a kezemben lévő tálkát. Legalábbis remélem, hogy letettem és nem felborítottam az egészet, bár jelen pillanatban most semmi nem számított csak a legjobb barátom, Pat. Odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam nevetve. - Nem hiszem el. - Az is lehetséges, hogy fel sem ismer ezért szinte rögtön hátrébb ugrok picit, de az örömömet nem tudom elrejteni. Még akkor sem tudnám, ha nagyon akarnám. - Megnőttél. - Jelentem ki elismerően, miközben végigpillantok rá. Mikor elváltak útjaink még eléggé a férfivé válás előtt állt, de most már határozottan az lett. Gyűrűt viszont nem látok az ujján, ami azt jelenti, hogy nem házas. Ez az! Akkor majd együtt fikázzuk ki a szerelmespárokat. Ó, hogy már mennyire hiányzott nekem!
A hosszú és fárasztó nap után, amit a galériában töltöttem, és próbáltam eladni az egyik frissen készült képemet, egy kövér, kanadai, újgazdag férfinak, teljesen kimerültem. Éreztem, ahogyan a testemet pillanatokon belül elhagyja az élet, de nem volt kedvem hazamenni. A lakásom amúgy is túl messze volt, és úgy sejtettem, hogy a lábam nem fogja kibírni ezt a hosszú, megerőltető utat. Talán nem árthat egy kis szórakozás, gondoltam magamban, amint megláttam a karaoke bár villogó feliratát ezen a kora esti órán. Na meg, nem hiszem, hogy éneklős-táncolós olyan menő lenne, hogy ne férnék be az embertömegtől. Ahogy beléptem, meghallottam, ahogyan valamelyik vendég énekel, s nem is olyan rosszul, be kell, valljam én is konyítottam valamennyit a daloláshoz, de nem igazán szerettem kiereszteni a hangomat. Pláne nem ilyen sok ember előtt. Legnagyobb meglepetésemre a bárban viszonylag sokan voltak, de már nem tudtam elmenekülni, mert megrészegített, és magához bilincselt a melegség, ami a radiátorokból áramlott. Annyira elkábultam az emberek vizslatásában, és a testem felforrósításában, hogy már csak azt vettem észre, amint egy kis test a testembe ütközik, majd azon nyomban le is pattan róla. A hangja annyira ismerős volt a füleimnek, és a szívemnek is, de az arca, rengeteget változott. - Ruthie– szakadt fel belőlem a felismerés, egy nyögéssel keveredett szó kíséretében – tényleg te vagy az? – olyan régen nem láttam már, hogy meg sem tudnám számolni a hátunk mögött hagyott éveket. A kislány, akit ismertem, és akibe olyan bolondul bele voltam esve, egy gyönyörű, érett nővé cseperedett, s ekkor tört fel bennem a felismerés, hogy ő vajon milyennek láthat most. Megérintettem vörös loboncát, és áttáncoltattam egy tincsét az ujjaim között, ahogyan gyerekkorunkban. - Annyira örülök, hogy látlak! El sem hiszed, mennyi mesélni valóm van – lelkendeztem. Bár nem voltam az a szószátyár típus, de ez a lány ki tudta hozni belőlem vadabbik, lepcses énemet – és te? Veled mi van? Az túlzás, hogy megnőttem, de azért már nem vagyok az a százhatvan centis tini, akit ismertél igaz-e? – nevettem fel, és szorosan magamhoz öleltem. Jó volt érezni őt, és nem abban a perverz értelemben, hanem úgy, mint a legjobb barátomat, akit most talán visszakaptam.
Hálás voltam azért, hogy az este ilyen jól alakult, hiszen elengedhettem magam mégsem kellett legurítanom jó pár adag tequilát, hogy elérhessem ezt a folyamatot. Mindössze önmagamat kellett adnom és ennyi. Sosem voltam az a típus, aki a csajokkal lóg állandóan mondhatjuk azt, hogy sosem volt a lányos csevegés az én asztalom én sokkal inkább a motorok, autók és a pasis dolgok iránt érdeklődtem talán pontosan ezért jöttem olyan jól ki Pat-el. Persze megvolt a magam szenvedélye is, hiszen a zongorázást azóta nem tudom abbahagyni, hogy életemben először megpillantottam a tévében egy felvételt, ahogyan valaki játszik és a dallam, a zene szinte rögtön beleköltözött a lelkembe. Az pedig, hogy pont itt találkozok annyi évvel később a legjobb barátommal egyszerűen meglepő és lenyűgöző. Őszintén nem számítottam rá, hogy mi ketten itt összefuthatunk, de egyáltalán nem bánom, hogy megtörtént, amit az is bizonyít, hogy szinte rögtön a karjaiba vetem magamat aztán el is húzódom tőle, hogy ne vegye tolakodásnak, bár kettőnk között ez régebben nem volt annak számítható és végignézek rajta, nem egyszer, nem kétszer. Rengeteget változott és azt kell mondanom, hogy az évek csak jót tettek neki.
- Hát, ha nem ismersz több jellegzetes vöröst, akkor más nem igazán lehetek. - Azt hiszem neki még egy kicsivel könnyebb dolga van, hiszen a vörös tincseim úgy lángolnak a tömegben, hogy azt lehetetlen nem észrevenni. Na, meg persze az a másik, hogy elfelejteni sem lehet. Legalábbis őszintén remélem, hogy így van. Együtt nőttünk fel elég érdekes lenne, ha valamilyen módon mégis sikerült volna elfeledkeznie rólam. Talán egy részem meg is sértődött volna, de.. Bármekkora legyen köztünk a távolság a lelkünk egy darabkája mindig kapcsolatban fog állni. Én ezt őszintén hiszem, mert még most is érzem azt a kapcsot kettőnk között. - Nekem pedig időm, mint a tenger, szóval el is kezdheted. - Mondom mosolyogva majd szinte bordaropogtató ölelésben részesítem. Nem hiba. Sosem voltam az a gyengéd leányzó, de már ő sem az a kisfiú, akit régen ismertem. - Igazi férfivá váltál. - Belebokszolok a vállába, majd megfogom a kezét és az egyik szabad, eldugottabb asztalhoz húzom, hogy beszélgetni tudjunk. - Szóval, miújság van veled? Nők, pia, meló?
Furcsa volt őt újra látni, de igen kellemes érzés furakodott bele a mellkasomba. Az, ahogy átölel, felhozza a régi emlékeket, szinte felvillannak az agyamban a képek, ahogyan a verandán ültünk minden nap, egészen sötétedésig és csak beszélgettünk. Az mellesleg sosem volt lényeg, hogy miről, ugyanis képesek voltunk órák hosszát dumálni a semmiről, mégis élveztük. Én legalábbis élveztem. Egy pillanat, míg hozzáérhetek, míg magamhoz ölelhetem, és beszívhatom a haja illatát. Már el is tűnik, külön válik a testünk, pedig ha tehetném, egész nap ölelném, s tudom, hogy ez az egész érzelem dolog nyálas, valójában így gondolom. Mai napig lángol érte a szívem, ezért nem működött egyik kapcsolatom sem, mert olyat kerestem, mint ő, de nem találtam soha hozzá foghatót. - Igazából volt már dolgom vörösekkel, de téged ezer közül is felismernélek – mondom mosolyogva. A jellegzetes arcát valóban nem könnyű elfelejteni. A gyönyörű szempárt, ami olyan fürkészően tud figyelni, ha oka van rá, és a szép ívű száját, ami minden férfi eszét képes elvenni. Amikor megfogja a kezemet kellemes bizsergés fut végig a testemen, lehunyom a szemem egy pillanatra, és hagyom, hogy magával rángasson. Miután helyet foglalok, vele szemben rámosolygok, tudom, hogy mondanom kell neki valamit, de nem tudom „királyság” burokba fogalmazni az egész silány kis életemet. Ez van. - Te sem panaszkodhatsz, kedvesem! – vigyorgok. Tudom, mennyire nem szereti, ha becézgetik. Sosem volt az a lányos lány, mindig inkább a fiús dolgok érdekeltél - Jaj, nyitottam egy galériát igazából, abból van egy kevés bevétel, meg, ha minden jól megy, éjszakánként egy bárban fogok dolgozni felszolgálóként. Ebből következik, hogy eléggé hadilábon állok a nők terén, két és fél éve nem volt kapcsolatom. Pedig, tudod mennyire vágytam egy családra. A pia pedig, sosem vettettem meg – ismét vigyor ül ki az arcomra. - Na és te? Pasik, család, munka?
Az, hogy újra láthatom rengeteg emléket hoztak a felszínre. Amikor fogócskáztunk, vagy éppenséggel bújócskáztunk és szinte mindig a vörös hajzuhatagom volt az, ami lebuktatott előtte. De sosem bántam. Szeretem a hajamat és azt, hogy nem olyan átlagos. Meg hát teljes nyugodtsággal mondhatom azt, hogy az ősz gyermeke vagyok. Még a külsőm is teljes mása ennek az évszaknak. Szerintem a szüleim jól kiszámolták, hogy mikor akciózzanak és intézzék el, hogy biztosan ősszel szülessek. Mindegyiküknek eredeti vörös hajuk volt. Legalábbis ezt állították. Tisztában vagyok azzal, hogy anyum szőke volt, de most már mindössze csak ősz hajtincsek díszítik mindkettejüknek a fejüket. Pat a gyerekkorom megtestesítője. Az pedig, hogy itt áll előttem.. Hát nem tudom megmondani, hogy pontosan milyen érzésekkel töltött el. Boldog voltam? Igen. Ez határozottan igaz volt rám. A szívem majd kiugrott a helyéről, hogy újra láthatom azt az embert, aki az életemnek egyik legmeghatározóbb személye. Nem is tudom, hogy itt tartanék-e, ha ő nem bukkan fel az életemben. Lehet, hogy elváltak útjaink, de ő mindvégig ott volt mellettem, mikor olyan döntéseket hoztam meg, ami ténylegesen meghatározta azt, hogy ki is vagyok.
- Akarom tudni, hogy pontosan milyen körülmények között volt dolgod vörösökkel? - Játékosan felvonom a szemöldökömet és elmosolyodom. Igazán férfias lett és nem csodálnám, ha nők ezrei akarnának csak egy éjszakára is mellébújni. Ezért sem értem, hogy miért nincs valakije. Mindig is a család volt az álma, hogy felesége lesz. Kétlem, hogy akkorát nőtt volna az egója, hogy nőcsábász pályát választaná. - Oké, akkor haladjunk sorjában. A galéria! Gratulálok. Azt hiszem ez már magában nagy szó. Megmutathatnád egyszer. Másodszor pedig. - Még az ujjaimmal is számolom, hogy semmit ne felejtsek ki. - Éjszakai bár? Szóval, hova kell ezentúl törzsvendégként járkálnom? - Egyértelmű azt hiszem, ha azt mondom, hogyha már a sors újra egymás mellé sodort minket, akkor a legkevesebb, hogy ténylegesen kihasználjuk a lehetőségeinket. - Sajnálom. Tényleg nincs senki az életedben, aki számítana? Vagy valami? Mert most már épp itt lenne az ideje, hogy megtedd a lépéseket még a végén tatakorba érsz, mire megházasodsz. - Mondom vigyorogva, hiszen ezzel nem kötözködni akarok egyszerűen csak fel akarom nyitni a szemét, hogy ő sem csinálhatja ezt a végtelenségig. - Hogy velem? Pasik jönnek és mennek is. Még mindig szabad szellem vagyok. Család otthon van békésen élik nyugdíjas éveiket. Egy fővel sem bővültünk. A piát pedig én magam is bőséggel fogyasztom, ahogyan eddig is.
Ruthie volt a múltam. Az egész. Ő tette ki minden régmúlt percemet, ami azelőtt volt, hogy idekerültem volna, s igazán sajnáltam, hogy nincs jelen a jelenemben. Nagyon sokat gondolok rá, mióta egyedül vagyok, mikor leülök a kanapéra, és bekapcsolom a tévét, hogy megnézzem a híreket, meg a kedvenc sorozatomat, vagy amikor reggel felkelek és kimegyek, hogy egyek egy kis tojást, eszembe jut. Mi lenne, ha velem lenne? Reggelenként a zongora hangjára ébrednék, s öltöznék is, hogy elmenjünk valahova villásreggelizni, vagy esetleg, nem csak tojás és tej lenne a hűtőmben, hanem rendes kaja. Esténként egy nagy tál pattogatott kukoricával horrorfilmeket néznénk, és nevetnénk, mindig. Tessék, már megint arra gondolok, mi lenne, ha velem lenne. Ha együtt lennénk, úgy. Nem csak, mint barátok, hanem, mint kicsit több. De tudom, mindig is tudtam, hogy ez a szerelem csupán egyoldalú. - Ha tudni akarod, a modelljeim voltak, rengeteg festményem készült róluk, de te vagy az egyetlen vörös, aki szóba jöhet nálam – viccelődtem, bár belül tudtam jól, hogy nem annyira poén ez az egész, mint amilyennek szánom, hiszen, tényleg ő az egyetlen vörös, sőt, talán már az egyetlen nő, aki szóba jöhet nálam. Akinek tényleg többet tudnék adni egyetlen éjszakánál. - Persze, szívesen megmutatom, ha gondolod, még a modellem is lehetsz egy festmény erejéig. Vagy kettőig, hiszen tudod milyenek ezek a vén kujonok, bizonyosan gyorsan elkelne az arcod. Talán belőled kellene megélnem – nevetek. - Igazából, kérdezz kettőt, és könnyebbet, memóriám akár az aranyhalé, te is tudod, teljesen ki ment a bár neve a fejemből – még jobban röhögök, hiszen tényleg elfeledtem a nevét a helynek, ahová el kellene mennem interjúra, de nem gond, a címük meg van valahol, az íróasztalomon. - Még nem volt jelentkező a posztra, de figyelj, ha negyven évesen egyikünknek sem lesz házastársa, akkor elveszlek feleségül, mit szólsz hozzá – igazából viccnek szánom az egészet – lesz egy szép házunk, meg vagy két macskánk, mit szólsz hozzá? – nevettem. Olyan jó vele, mégis, kicsit zavarban vagyok, pedig ő tényleg olyan személy, aki mellett igazán feloldódhatok. Nem is tudom, ilyen a természetem. - Ha legközelebb beszélsz anyukáddal, mond meg neki, hogy puszilom, és, hogy igazán küldhetne abból az isteni fahéjas süteményéből, amit úgy szeretek – mondom és megsimogatom a hasamat.
Mindig is furcsa volt a számomra, hogy a férfi, aki családot akart sosem kereste igazán a szerelmet. Legalábbis nem addig, míg ott voltam mellette az pedig, hogy még most is a szinglik táborát erősíti határozottan azt bizonyítja, hogy azok után sem lendítette be magának ezt az akciót, amit rendkívül sajnálok, hiszen igazán aranyos srác és megérdemelne valakit maga mellé, aki boldoggá teszi. Azt hiszem az egyik legjobb családapát nyerné meg vele a lehetséges jövendőbelije. Mert fantasztikus ember, aki pedig ezt nem látja az komolyan mondom nem vak, hanem még valami annál is rosszabb. Inkább azt mondanám, hogy lebénult az összes érzékszerve és képtelen normális kommunikációra, vagy érzékelni, hogy mennyi jóság bújt meg akár már a kisujjában is. Ha direkt csinálja, ha nem. Tökéletesen szerethető személyisége van. Ezt, ha szeretné sem lenne képes letagadni, hiszen régebben is azért voltak lányok körülötte. Te, jó ég.. Mi van, ha meleg?
- Meg is sértődtem volna, ha azt mondod, hogy az összes közül én vagyok az, aki a legfelejthetőbb.- Tényleg szeretek nagy benyomást tenni az emberekre, ha nem is a hajam színével, akkor a természetemmel és a legtöbb esetben, ha minimálisan is, de nekem ez sikerül. Legalábbis őszintén azt hiszem, hogy sikerül aztán lehet, hogy álomvilágba ringatom magam és már másnap reggel nem is tudják felidézni az arcomat, de még a hajam színét sem. - Én, mint modell? Csak akkor egyezzem bele, ha akt!- Viccelődöm vele. Persze soha nem volt gondom azzal, hogy meztelenkedjek vagy ilyesmi, de a legjobb barátom előtt ez mégis valahogy furcsa lenne. Mondjuk, ha tényleg azért nincsen még senkije, mert meleg, akkor nem mondhatom azt, hogy túlságosan sok félnivalóm lenne a helyzettel kapcsolatban. -De azért tudod hova kell még menned dolgozni, nem? - Az én szenilis barátom, aki nem emlékszik még szerintem a saját nevére sem rendesen. Az is lehet, hogy nem is ezzel a névvel született! Na, jó ez egy erős túlzás a részemről, de nem számít. Ami a fejben hangzik el az, nem szólal meg igazán, nem árt másoknak, pusztán önmagunknak. - Oké, megegyeztünk. De inkább kutyapárti vagyok, szóval az legyen. Sőt. Ha még szeretnéd, mivel tudom mennyire vágytál egy gyerekre örökbe is fogadhatunk egyet!- Hát azt hiszem ez nem olyan rossz ötlet. Mondjuk nem is félek attól, hogy egyedül öregszem meg, mert ha így is van én nem bánom. Legalább megmaradok olyan szabad léleknek, mint amilyen vagyok. - Feltétlenül átadom.- Válaszolok kuncogva. Pat és a sütemény.. Azt hiszem én mindig csak második leszek nála az a nyamvadt fahéjas süteménnyel szemben.
Igen, Ruthie mindig ilyen volt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy felejthető személyiség ült a lelkében. Nem csak kívülről volt különleges és gyönyörű, hanem belülről is. Éppen ezzel sikerült örökre megnyernie engem magának, hiába nem mondtam neki soha. Ez van, ilyen vagyok. - Tudod jól, hogy te vagy a legcsodálatosabb lány, akit ismerek, lehetetlen elfelejteni – mondtam mosolyogva. Mikor felhozza az akt festmény dolgot halványan bár, de elpirulok. Nem azért, mert láthatnám meztelenül, hanem mert még sosem festettem ilyen témában képet. Az, hogy lássam meztelenül, mér megtörtént, legalábbis képzeletben, egyszer-kétszer eljátszottam a gondolattal kamasz éveim során, de azért valahogy mégis különös lenne a helyzet, hiszen mégiscsak együtt nőttünk fel. Láttam őt a leggyengébb pillanataiban, és a legkínosabb helyzeteiben is. De ruha nélkül még soha. - Persze, fel van írva, ott kallódik valahol az íróasztalomon, majd megkeresem és át SMS-ezem a címet, hogyha neked megfelel – kacsintok rá– aztán látogass meg, és vidítsd fel az éjszakáimat. Tudod, hogy állok a szociális élethez – mondom utalva ezzel arra, hogy nem szeretek emberek között lenni, és ezt ő is tudja jól. Sosem volt jó a kommunikációs készségem, sőt, ismeretlenekkel szemben még pár évvel ezelőtt is pocsék volt a modorom. Voltak idők, mikor meg sem tudtam szólalni a jelenlétükben, csak Ruthie-t tiszteltem meg azzal, hogy be nem állt a szám egész nap. Viszonylag jó hallgatóság voltam, ezt mondjuk, azzal tudom magyarázni, hogy szerettem hallgatni a hangját, és érdekelt az, amiről beszélt. - Tudom, de azért macskánk is lehet, azok nem olyan hangosak – nevetek fel. Ruthie és én sok mindenben különböztünk, de mégis képesek voltunk mindig megtalálni az arany közép utat. - No, hát, örökbe fogadás? Mire való a nászéjszaka? – viccelődöm, bár egy pillanatra komolyan elgondolkodom azon, mi lenne, ha ő lenne a feleségem, és a születendő, négy-öt gyermekem anyja. Igen, nagycsaládot szeretnék. - Ezer hálám érte, már nagyon hiányzott az életemből az a sütemény, na meg persze te is – mondom, s átkarolom a vállát, majd el is húzódom tőle, mintha csak egy iskolás kislány lennék, aki zavarban van élete első randevúján.
Őrületesen jó érzés volt viszont látni őt. Nem is sejtettem, hogy mennyire hiányzott nekem. Csak most jöttem rá, hogy végre újra láthatom őt. Azért remélem, hogy most már nem vállnak el az útjaink és örökre így maradunk. Együtt. Barátok vagyunk szinte azóta, hogy megszülettünk. Ezért is furcsa, hogy most ennyi ideig távol voltunk egymástól, mégis úgy érzem, hogy ez kettőnk között nem változtatott semmit sem. Továbbra is ott lebeg kettőnk között ez az érdekes, kis kapocs. -Hmm, hát az egyszer biztos, hogy bókolni jól tudsz és őszintén remélem, hogy ezt nem mondod minden egyes lánynak, mert akkor bajban leszünk. Persze akkor elfogadható, ha csak ágyba akarsz bújni velük és valamivel magadhoz kell csábítanod őket. Mondjuk ehhez már a külsőd is elég igazából.- Sosem tartottam rosszképű pasinak Pat-et. Egyszerűen csak még nem voltak ilyen érett férfias vonásai, amikor legutoljára találkoztunk. Most azonban nyugodtan kijelenthetem, hogy az elmúlt évek neki kedveztek.
- Biztosan számíthatsz rám, hogy ott leszek melletted. Elhiheted, hogy egy pillanatra sem foglak magadra hagyni aztán még a végén meg is fogsz unni engem. - Tudom jól, hogy mennyire nehéz neki idegen emberek között mozogni pontosan ezért is fogom őt támogatni, mert a barátok ezt teszik, nem? Mondjuk nem gondoltam volna, hogy egy ilyen munkát fog elvállalni, ahol tudja, hogy elkerülhetetlen a kapcsolatfelvétel másokkal. Meg azért azt sem szabad elfelejteni, hogy egy bár kulcspontja a pultos. Mindenki neki önti ki a lelkét, neki panaszkodik. Az egyszer biztos, hogy én segíteni fogok neki, hogy átvészelni ezt a számára nehéznek tűnő helyzetet. - Nah. Csak szőrös, kis hízelgő gömbök. A kutyák legalább hűségesek. - Nem vagyok túlságosan oda a macskákért, hiszen emberekben is utálom az olyan típusúakat, akik ahhoz mennek, akitől abban az adott pillanatban többet kaphatnak. -Hát nem tudtam, hogy benne vagy a barátság extrákkal dologban, de ha szeretnél még egy olyan vöröslő ördögöt, mint én.. Hát nem fogok nemet mondani. - Nem tudom elképzelni, hogy ténylegesen lefeküdjek vele, de amíg mindez csak gondolatok tömkelege nem is kell aggódnunk, ugye? Úgy értem biztos vagyok benne, hogy megtalálja a nagy Őt. -Te is hiányoztál nekem. - Mondom vigyorogva, majd miután elhúzódik visszahúzom magamhoz, hogy szorosan ölelhessem magamhoz. Nem tudom, miért húzódott el ilyen hamar, de nem is érdekel. Részemről még nem ért véget az ölelkezés. Főleg azért nem, mert olyan régen láttam és hosszú évek óta először most ölelhetem őt át úgy igazán.
- Olyannak ismersz, mint aki minden lányt csak megdönteni akar, vagy mindenkinek ilyeneket mond? – kérdezem tettetett szemrehányással a hangomban, majd elnevetem magam. Sosem voltam jó színész. Igazából az egész életpályám során csupán két komoly barátnőm volt. Az egyik húsz éves koromban, és három évig tartott, feleségül akartam venni, majd közölte, hogy beleszeretett a munkatársába, és elhagyott. A másik pedig két és fél éve ért véget, nem tartott sokáig, egy évet és öt hónapot ölelt fel, amíg felszállt az agyamról a lila köd, és észrevettem, hogy valójában ő meg én annyira mások vagyunk, hogyan tulajdonképpen nem is szeretem őt. A többi nő az életemben – és megjegyzem egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány nővel voltam ez idáig – csupán alkalmi kapcsolatok voltak, nem is akartam tőlük többet. A mai napig, egészen eddig a percig nem is tudtam, hogy mi az, ami hiányzott ezekből a nőkből. Ruthie volt az. Egyikük sem ő volt. - Majd kiküldelek rúd táncolni, hogy keress egy kis plusz pénzt, amíg én dolgozom, rendben van? – szerettem őt cukkolni, persze sosem gondoltam komolyan szavaimat, de azért vicces volt látni az arckifejezését. Mellette most is gyereknek érzem magam, annak a tizenéves fiúnak, aki akkor voltam, amikor őt ismertem, és ez különös. Mintha lenne köztünk egy láthatatlan fonál, amit az idő újra meg újra összeköt, és összegubancol. Legalábbis az én részemnél. - Hízelegnek nekem, ennyi bőven elég – mondom, hangom átvált egy kicsit egoista módira, de rögtön vissza is veszek a dologból. Kezdem túlságosan elengedni magam, és ez nem vall rám, legalább is nem ilyen sok ember előtt. - Ez nagyon meggyőző volt – nevetek. Kicsit furcsa lehet neki, hogy a legjobb barátja ilyeneket mondjon, de ha tudná az igazságot… sosem fogja megtudni. Nem akarom, hogy megtudja, vagy, hogy én megtudjam, mit gondol ő rólam, vagyis a viszonyunkról. - Reméltem is, hogy nem felejtettél el - az illata beeszi magát az orromba, szeretem, mert a gyerekkoromra emlékeztet. Szorosan ölelem magamhoz, tényleg nagyon hiányzott. Miután elválok tőle eszembe jut, hogy a minap láttam egy hirdetést. - Olvastam egy szórólapon, hogy majd lesz valami fesztivál, és ha gondolod, bulizhatnánk együtt, ahogy régen. Elmennék én egyedül is, de félő, hogy nem bírnák az öreg csontjaim – mondom. Magamban reménykedem, hogy igent fog mondani.
- Hát ennyi idő után már nem tudhatom pontosan, hogy milyen gondolatok vannak a fejedben, de meg kell mondanom arra számítottam, hogy már ilyenkor régen arról számolsz be, hogy gyereked van és egy gyönyörű feleséged, szóval.. Meglepett engem, hogy még mindig a szinglik útját járod. - Tudja jól, hogy nem bántani akartam ezzel és a felháborodás megjátszásában sem a legtökéletesebb. Sosem ment neki a színészet, de pontosan ezért sem helyezkedett el ilyen terepen, ami talán életének egyik legjobb döntése volt. Az ő kifejezési területe nem ebben van. Azonban még mindig nehezemre esik feldolgozni, hogy nincsen családja. Egy részem megkönnyebbült, hogy nincs, de a másik részem pedig rosszul érzi magát, amiért nem sikerült neki elérni, amire úgy igazán vágyott, amióta csak ismertem. Ebben mindig eltérőek voltunk. Én nem vágytam a családra. Egyszerűen csak szabad akartam lenni, ameddig lehetett és egy olyan embert akarok az oldalamon tudni, aki képes ezt elfogadni. Bár lehet, hogy ezzel túlságosan is sokat kérek.
- Mindig is ki szerettem volna próbálni magam, mint rúdtáncos, szóval állok elébe ennek a kihívásnak. Ha pedig ettől kényelmesebben mozogsz a pult mögött, akkor végképp megcsinálom.- Azt hiszem nekem nagyon sokat jelent az, hogy ő mikor érzi jól magát. Mondjuk ezt régebben is megéreztem rajta. Mintha lennének erre kialakított szenzoraim. Tudom, hogy mikor van maga alatt, bár az okát nem mindig sikerült kiszednem belőle, de úgy voltam vele, ha ott vagyok neki, akkor egyszer megnyílik vagy egyszerűen csak köddé válik az adott probléma. -Hát, de csak addig hízeleg neked, míg nem talál mást. Viszont a kutyák akkor is ott vannak melletted, amikor már mindenki hátat fordított. - Utálom a macskákat. Kis haszonlesők. Az emberek egy olyan típusára emlékeztetnek, amitől feláll a hátamon a szőr. -De gondolom nem egyet szeretnél.. Legalábbis úgy rémlik, hogy a nagyra törő álmaidban nem csak egy gyerek szerepelt. Nagy családot szeretnél, nem? Mert akkor többször kell bűnbe esnünk.- Felkuncogok és egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül. Persze fura lenne vele olyan helyzetbe kerülni mégiscsak a legjobb barátom, akit azóta ismerek, hogy kidugtam a buksimat anyu lábai közül. Ez egy erős túlzás, de én pontosan így érzem. Mintha ráhangolódtam volna abban a pillanatban, hogy megszülettem. -Az öreg csontjaid, mi? Persze, hogy elmegyek veled, mert én aztán biztos ki nem hagynék egy ilyen bulit és most, hogy tudom, hogy itt vagy.. Mindenképpen magammal rángatnálak már csak a régi szép idők emlékére. Lehet ott összetalálkoznál a nagy Ő-vel. - Bököm oldalba, hiszen már tényleg ráférne az a bizonyos szerelem. Meg igazából azaz élet, amire mindig is vágyott.
- Nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lennék inkább házas, és sok gyerekkel körülvett, de máshogy hozta a sors kedvesem. A mai nőknek nem az esetük egy abból él, amiből tud művész fazon – mondom, hangom nem szomorú, sőt, még csak nem is cseng szomorkásan. Lehet, hogy romantikus és kissé régimódi a felfogásom, de én mindig is úgy hittem, hogy ha a szerelmet keresem sosem fog rám találni, akkor jön majd, amikor egy cseppet sem számítok rá. Bár Ruthie hangja kicsit aggaszt, mintha csalódott lenne, én pedig nem akarom, hogy ilyen érzelmekkel viseltessen irántam, vagy a jelenlegi állapotom iránt. - Ó, hát akkor emberedre akadtál, a bártulaj egy morcos vámpír, és tudod milyen a fajtája, nem kellene felbosszantani, viszont – emelem fel mutató ujjamat vigyorogva – bizonyára tetszene neki a csipkébe és csillámporba borított Ruthie – mondom. Igazából sosem volt túl nőies lány, azt is el tudom róla képzelni, hogy életében nem volt rajta tanga, vagy csipke ruha, de nem gond, egyszer mindent el kell kezdeni. Azt hiszem, egy részem testvérként kezeli őt, egy apró és nagyon mélyen lévő részem. - Jól van Ruthie, megpróbálom elfogadni, hogy te a kutyákat szereted, bár nagyon kemény és vérre menő küzdelem lesz ez a saját lelkemmel, de lásd, milyen lovagias vagyok, megteszem érted – mondom, s mintha a középkorban lennénk, meghajolok felső testemmel. - Hát, ami azt illeti – gondolkodom el, de csak egy egész röpke pillanatra – én ötre gondoltam, mármint annyit szeretnék, de egy nőt sem tennék ki ekkora tortúrának, nemhogy téged. Öt szülés, el sem tudom képzelni mennyire, fájhat az – mondom, s hasamra szorítom a kezemet. Láttam már filmekben, hogyan adnak életet egy gyermeknek és az is éppen elég szörnyű volt, nem tenném ki a feleségemet ilyen fájdalomnak. - Örülök, akkor betárazok pár fürdőgatyából, mert ha ennyi időt szeretnénk a tűző napon tölteni, meg fogok sülni a hosszú farmerjaimban – mondom nevetve, aztán egy egész pillanatra elkomorodom. Azt mondta, a nagy Őt. Talán jobb színész vagyok, mint azt gondoltam volna. Újabb mosoly futott végig az arcomon, egyáltalán nem állt módomban leleplezni érzelmeimet ennyi idő után. Ha már ilyen jól titkoltam eddig, hiszen látszik rajta, hogy nem érez irántam többet barátságnál. - Azért remélem, nem fogsz megállítani minden második csajt, hogy „szia, Ruthie vagyok, ő a haverom Patrcik, leszel a csaja?” – utánzom a hangját, viccelek vele, pedig tudom, hogy képes lenne rá. Sokszor próbált már kerítőset játszani, de majdnem minden csajt elhajtottam magamtól, egy fiú voltam csak, nem tudtam mekkora hatalommal bír a szex, vagy az ismerkedés. Nem akartam mással lenni, csak vele, és talán egy kicsit attól is féltem, hogy ha jön valaki, akkor kiszeretek belőle. És én nem akarok kiszeretni belőle, mert akkor elveszítenék valami egészen csodálatosat.
-Szerintem a tinédzserek körében elég népszerű lennél, bár kétlem, hogy hosszú távra tervezhetnél velük bármit is, de legalább egy próbát megérné. Végre egyszer a csaj kapna frászt, hogy felcsinálták és mi lesz a pasi meg, azaz te örülnél, mint egy kis majom a saját farkának. Igazán megérdemled, hogy boldog légy, Pat. - Ha valaki ebben az elcseszett világban megérdemelné, hogy megtalálja azt a valakit, aki megadhatja neki mindazt, amire vágyik akkor az Patrick és nem más. Nagyon is tisztában vagyok az álmaival, hogy mennyire szeretett volna családot és most itt van már túl a harmincon az álmai pedig még közelről sem mondhatnám azt, hogy az ölébe hullottak volna. - Szóval azt mondod, hogy könnyen levenném a lábáról a főnököd? Ez hiszed vagy sem, de nagyon is jól hangzik.- Mondom vigyorogva, mint valami idióta. Eszem ágában nincs ilyesmit csinálni egyszerűen nem az én stílusom, hogy teljes mértékben a testemre tegyem a hangsúlyt. Egyszerűen mi az értelme annak, hogy kihasználok valamit, amit a természet adott, mikor büszkélkedhetnék azzal is, amit már én szereztem meg magamnak? Na, jó nem mondhatom azt, hogy zseni vagyok, de azért nem vagyok ostoba. Ha nem egy bárról lenne szó talán bevetném a zongoratudásomat. -Hajlandó vagyok a kompromisszumra! Egy kutya és egy macska. De ne akadj ki nagyon, ha a kutya véletlenül felfalja a macskát. Vagy én. - A kis szőrös pamacsok, akik állandóan nyávognak és játékból összekarmolják az egész testedet valahogy soha nem lesznek a szívem csücskei.
- Öt. Abba ugye belegondolt az éppen megél, amiből megél művész úr, hogy azért öt gyereket abból a pénzből, amiből önmagát éppen ellátja nem igazán lehet felnevelni. Mellesleg, akkor már legyenek ötös ikrek. Túl az egészen egyszer. Bár ennek elég kicsi az esélye. - Soha nem gondolkoztam el igazán azon, hogy gyereket akarnék, vagy valami. Sosem voltam az a típus, aki ilyesmiről álmodozott. Egyszerűen nem volt az én világom. - Vagy lehetnél meztelenül is akár.. Úgy biztos a hatás. - Egy pillanatra elkap az érzés, amikor megpillantom rajta, hogy teljesen elkomorodik. Szinte csak egy másodperc töredéke, de én mégis észreveszem és megijedek, hogy valami rosszat mondtam. - Minden rendben? - Nagyon jól ismerem őt és tudom, hogy valami baja van, de nem erőszakolhatom ki belőle a választ, ha esetlegesen úgy dönt, hogy nem akarja elmondani, hogy mégis mi történt, mivel bántottam meg vagy ilyesmi. Azt hiszem már az is elég, hogyha tudja itt vagyok neki. - Azért ennyire nem süllyednék mélyre, de! Lenne egy ötletem. Azok a pasik, akiknek barátnője van valahogy mindig vonzóbbak. Csak úgy, mint azok a csajok is, akiknek pasijuk van. Tettesük egy párnak magunkat. Mit szólsz? - Ostoba ötlet, de szerintem tényleg így van. Ha valamit nem lenne szabad annál inkább akarjuk és azért Pat elég jóképű, ha ehhez még hozzáadódik az is, hogy tiltott gyümölcs akkor már nagyobb az esélye, hogy megkaparint valakit magának. Bár nem biztos, hogy hosszútávra, de egy kis kaland sem ártana neki. Legalábbis úgy tűnik, hogy nagyon ráfér. Plusz már rám is.
- Köszönöm a tippet, de azért még nem vagyok annyira kétségbeesve, hogy pedofíliához folyamodjak – mondom nevetve. Tény és való, hogy évek óta vágyódom feleség és gyermekek után, de más belefáradtam abba, hogy folyton a szerelmet kergessem. Pár éve már annak, hogy eldöntöttem, leülök a fenekemre és megvárom, míg az talál énrám. - Tudom! Ismerlek, tudom, mennyire szereted, ha leveheted az embereket a lábukról. Bár, bizonyára elég, ha csak megszólalsz és szavaid hallatára mindenki ájuldozik majd körülötted – Ruthie ugyanis nem csak a páratlan szépsége miatt, hanem éles esze miatt is „híres” volt, ott ahonnan én jövök. Az utcánkban minden asszony dicsérte, s minden fiú arról álmodott, hogy őket csókolja. Lehet, régimódi vagyok, de így van. - Na jó, a kedvedért lemondok a macskáról – nevetve mondom neki, hiszen tényleg szörnyen irtózik azoktól a cuki kis szőrgolyóktól, amiket macskáknak neveznek. pedig véleményem szerint nagyon édesek, oda meg vissza vagyok tőlük, főleg mikor kicsik és puhák. - Nos, ez igaz, de reményeim szerint addigra szerzek valami jó kis munkát, és nem hallottál még a női egyenjogúságról? Már a lányok is dolgozhatnak – összeszűkült szemekkel vigyorgok rá, kicsit még a nyelvem is kidugom. Szavaim igazak, őszinték, én magam is a női egyenjogúság híve vagyok – te nem akarsz gyereket? Egyet sem? Emlékszem, gyerekként sem nagyon játszottál babákkal, de még nem ébredt fel benned az anyai ösztön? – játékosan felvonom a szemöldököm. Sosem volt az az anyáskodó típus, de nem hittem volna, hogy ennyi idő után sem ütközik ki benne, hogy gyermekekre vágyjon. - Persze, miért ne lenne? – kérdezem, mikor felteszi kínos kérdését. Persze, hogy észreveszi, hogy elkomorodtam, hiszen szinte születése óta ismer. Minden lépésemet, mozzanatomat. Talán jobban ismer, mint én magamat. - Tehát el akarod játszani, hogy egy pár vagyunk? Értem én a hátsó szándékot – mondom, de elröhögöm magam. Tudom, hogy nincs semmiféle hátsó szándéka, mégis a helyzet, amit felvázolt nagyon kívánatos a számomra. Nevetésem mosolyba vált át, mélyen belenézek gyönyörű szemeimbe, kezeimet az övéire kulcsolom, majd a drámai pillanatot ismét megtöröm kitörő kacajommal. - Bocsi, de ez tök fura – hazudom – de benne vagyok, játsszuk el, hogy egy pár vagyunk.
- Nem mondtam, hogy legyél pedofil, de egy tizennyolc éves leányzó határozottan eldobná az agyát tőled. - Azt hiszem nagyon sokan lennének annak a tizennyolc éves lánynak a helyében csak szegény Pat-nak nem kenyere a nyitottság ezért nem is mernek közelíteni hozzá az emberek, mert azt hiszik, hogy szándékosan zárkózik el előlük. Pedig, ha úgy ismernék, mint én.. Azt hiszem mindenki a magáénak akarná. - Ha kérhetem, akkor ne essünk túlzásokba. Azért szép is lenne, ha mindenkit képes lennék levenni a lábáról, de mindketten tudjuk, hogy ez egyáltalán nem így van. - Ez így olyan, mintha soha nem ütköztem volna akadályokba pedig bőven kijárt nekem belőlük. Épp elég. Nem hiszem, hogy annyira lehengerlő személyiség lennék. Az egyszer biztos, hogy nem vagyok a szerények mintaszobra, de azért nem szállok el magamtól. Tudom, hogy hol a helyem a világban és két lábbal állok a földön. Nem lehetek mindenkinek szimpatikus. Ezzel tisztában vagyok. - Ezt nevezem én igazi önfeláldozásnak! - Mondom kuncogva. Igazán szórakoztató ilyen dolgokról beszélni. Biztos, hogy jól működnénk együtt, hiszen egy hatalmas barátság lenne az alapja az egésznek mégis nem vagyok benne biztos, hogyha tényleg össze is házasodnánk meg minden, akkor feljebb lépnénk a barátság lépcsőjéről. Valahogy olyan elérhetetlennek tűnik, hiszen ő mindig is a barátom volt.
- Tisztában vagyok vele, Mr. Hawthorne. - Én magam is dolgozom, bár közel sem olyan komolyan, mint ilyenkor kellene, de az én szabad lelkemnek nem is való a szigorú beosztású munka. - Nem tudom igazából.. Engem valahogy sosem érdekelt a család. Mármint mindig is szabad akartam lenni. Nem akartam senkitől sem komolyabban függeni és az, hogy gyerekem legyen az egyelő egy hatalmas elkötelezettséggel, mert akkor már számít rám valaki és nem hiszem, hogy erre én lennék a legjobb személy. - Nem tudom magam elképzelni anyaként. Mármint néha elgondolkozok, hogy milyen jó lenne, de aztán rájövök arra, hogy hosszútávon nekem semmi sem megy. Mindenre ráunok, mindenből elegem lesz. Szóval nagyon sok mindennek kellene változnia velem kapcsolatban, hogy ez az egész működhessen. - Nem tudom.. Csak olyan, mintha valahol máshol járnál vagy nem is tudom. - Nem akarom piszkálni, hogy mégis mi a baja. Nem fogom rázogatni addig, míg ki nem mondja, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel. - Azt mondod? Hát lehet. - Őszintén hiszem, hogy ez a legjobb módja annak, hogy mind a ketten egy kicsit kikapcsolódhassunk és megkaphassunk valamit, amihez eddig még nem volt szerencsénk. - Hát annyira nem is. - Pillantok le az összekulcsolt kezeinkre. Valahogy, valamiért furcsának kellene tűnnie, de mégsem az. Nem érzem annak. - Akkor ott találkozunk, rendben? - Felpattanok és, mielőtt még távoznék az ajkaira nyomok egy játékos csókot. Persze csak felkészülés a szerepre. Vagyis hát.. Miért másért?
A legtöbb embert nyomasztja a tömeg, ebből a szempontból kivétel vagyok, talán azért mert farkassá váltam, talán már előtte is az voltam, de kit érdekel? A legnagyobb magabiztossággal kopogok végig magassarkúmban egész a parkettig, ahol valaki a kezembe nyom egy félig kiürült poharat. Első körben végignézek azon, akitől kaptam, aztán finoman a levegőbe szippantok, ezt a mozdulatot szinte észre sem lehet venni, de én meggyőződöm arról, hogy nincs benne farkasölő. Felkészült vagyok, naiv egy percig sem, ez egy szórakozóhely, ahová a férfiak többsége nem csak azért jár, hogy kitombolja magát, hanem hogy felszedjen valakit éjszakára. Ezzel is tisztában vagyok, de még mennyire... Az új barátom, fogalmam sincs, hogy Jack vagy Jace, de egész szórakoztatónak bizonyult, legalábbis egy estére igen. Többre meg nem sok esélye van. De ma nem különösebben azért jöttem, hogy magam után bomlasszam a férfitömegeket, sokkal inkább a buli miatt. És nem telik bele sok idő, máris az éneklő partnerem mellett kötök ki az egyik rögtönzött színpad, vagyis asztal tetején. Igaz, én nem a hangommal vonom magamra a figyelmet, sokkal inkább azzal, ahogy táncolok. Nem fogom vissza magam és az sem érdekel, ha néhányan megbotránkoznak a viselkedésemen. Nekem senki ne mondja meg, hogy viselkedjek. Se a tulaj, aki láthatóan attól retteg, hogy spontán sztriptizelni kezdek, se a testvérem, akiről azt hittem, hogy meghalt, ehelyett felborította a megszokott napi ritmusomat. Se Curtis ne jöjjön nekem a szarságaival, hogy bébicsőszködnöm kell a lánya felett. Egyik se érdekel! Ma este olyan szabad vagyok, mint a madár.
Mióta itt vagyok Mystic Fallsban nem néztem körül annyira a városban, most úgy gondoltam lemegyek, és körülnézek ezen a helyen. Úgy hallottam, és olvastam, hogy ezen a helyen rendkívül sok a természetfeletti lény, és elég érdekességek. Rejtélyek sokasága jelenik meg. Utam során betértem egy-két boltba, és ott is szétnéztem. Vettem magamnak egy üveg vizet, és út közben megiszogattam. Sok ember volt kint ahhoz képest, hogy már eléggé este volt. Ahogy sétáltam, megláttam egy ember tömeget egy bár előtt. Karaoké bár volt. Kíváncsi lettem, így odamentem. Alig lehetett beférni, nem tudtam miért, ezért teljesen átfurakodtam, és megláttam, hogy miért van az ami. Egy lány táncolt a táncparketten, és ki lehetett volna az? Zara Henderson.....Nagyot sóhajtva mentem oda ahol ő volt. -Úgy látom már ,hogy ebben a városban is megmutatkozol. Sőt te lettél Mystic Fallsban az új örömlány? Mennyi férfit fogadsz egy nap? 10-20? Sőt ahogy látom megint arra készülsz, hogy valakit bevigyél az ágyba. Majd mutasd meg ki az, és figyelmeztetem őt.-flegmán nem törődöm módon,de belül mégis csak törődtem vele, mert zavart, és az is hogy elhagyott... Aztán egy srác jött oda hozzám, azért mert hogy merek így beszélni Zaraval. Nem nagyon érdekelt a srác beszéde, sőt azt se tudom, hogy körül belül mit beszélhetett. Csak arra lettem figyelmes, hogy elkezd lökdösni, és behúz nekem egyet. Hát nem mondom ,hogy hirtelen haragú vagyok, vagyis nem annyira. De mikor odafordultam hozzá, belevágtam neki a gyomrába, és onnantól inkább nem szólt semmit. Szerencsére se Zara, és se senki nem tudja hogy vámpír vagyok. Bár nem is használtam most sem vámpír erőt.
Elég ideig élvezem a helyzetet, hogy elkönyveljem, ez egy felettébb szórakoztató este. A hangulat a tetőfokán, a partnerem teljesen begőzölt tőlem, én pedig képes vagyok addig-addig húzni előtte a mézes madzagot, míg minden idegszála meg nem feszül és nem akar jobban engem a levegőnél is. De egy kicsit sikerült elszámolnom magam, ami a társaságot illeti. Hát pont én ne lennék olyan peches, hogy még szórakozni sem tudok anélkül, hogy múltam egy újabb kellemetlen darabkája ne kopogtatna, vagyis inkább dörömbölne az ajtón? - Savanyú a szőlő? Talán az a problémád, hogy nem téged akarlak vinni? - villantottam rá a szemeimet, de látványosan nem foglalkoztam vele túlzottan. Nem akarom, hogy elrontsa a szórakozásomat. Vagyis inkább azt nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire idegesít a jelenléte. A hab a tortán, hogy Jack vagy Jace.. Vagy hogy is hívják? Lényegtelen. J. a védelmemre kelt. Most komolyan, úgy nézek én ki, mint aki nem tudja megvédeni magát, ha arról van szó? - Ezt most mi a francért kellett? Egyáltalán nem is kellene itt lenned..- ripakodok Lionra, mikor meglátom, hogy visszaüt. Az előbbit megérdemelte, én már csak tudom. Tőlem sem kaphatott volna szebb pofont, maximum nagyobbat, annál fogva, hogy farkas vagyok, és ha feltüzelnek, akkor nem szokásom finomkodni. Az pedig, hogy minden cenzúra nélkül lekurvázott, látszólag nem csak engem idegesített fel. Ha nem állok oda, J megint nekiment volna. Így csak fújtatva és lemondva rólam, továbbállt. Valószínűleg erőteljesen küzdött közben a hányinger ellen. Én pedig az ellen, hogy ne tépjem ki az exem torkát, aki ezzel sikeresen meghiúsította az esti terveimet.
Egyetlen ok miatt vagyok itt ma este, és az nem a karaoke. Bár bevallom, néha én is szívesen énekelgetek, és időnként egy-két hamis dallamot leszámítva szerintem egész jó vagyok. Viszont egyelőre van jobb dolgom is, mint egy jót szórakozni egy kornyikálástól zajos bárban. Hatezer-hétszázhetvenegy. Egész pontosan ennyi varázslatos napot töltöttem a saját magányos világomba zárva, ahová a saját családom száműzött. Nem azt mondom, hogy nem volt jó okuk tartani tőlem, de mégis milyen APA az, aki büntetésként egy másik univerzumba löki a fiát, és hagyja ott megrohadni, akár az örök időkre is? Húsz év volt, de lehetett volna százhúsz, vagy hatezer-százhúsz is, nem rajtuk múlott, hogy kijutottam. A magamfajtának talán börtönben lenne a helye, vagy kényszerzubbonyban valahol, nem tagadom, de egy örökkévalóságra egy másik világra küldve egyedül, ahonnan még a halál sem lehet megváltás?? Pedig a faterom sem sokkal jobb, sőt, az egész átkozott koven őrültekből áll, akik számára tök normális, hogy a hatalmukat az ikertestvérük kivégzésével szilárdítják meg. Mégis egyedül csak engem ítéltek el, de rég megszokhattam már ezt a megtisztelő megkülönböztetést, hiszen már születésemnél fogva elfajzott szörnyszülöttnek tekintettek, hála annak, hogy elszívó vagyok. Lehet, hogy a Luke-kal folytatott összemérettetés során én kerültem ki győztesen, és végül én lettem a koven vezetője, de a többségük még most sem tisztel engem, és egyáltalán nem bízhatom meg bennük. Megölni nem tudnak, mert mind hozzám kapcsolódnak, és velem együtt halnának, ha bepróbálkoznak, azt pedig nem akarják. Annyira még ők sem őrültek. Viszont ha összefognak, sajnos még mindig megtehetik, hogy visszaküldenek 1994-be, vagy egy másik természetfelettien befagyott időbe, egy másik univerzumba. Ezt viszont ÉN nem akarom. És nem is fogom hagyni. Tehát ezt megelőzendő utánajártam, hogy milyen varázslattal tudnám bebiztosítani magamat. Kerestem egy enyhén összetett varázsigét, ami megvédhetne, és megakadályozná, hogy megtörténjen az, ami legutóbb. Nos, valójában csak egy probléma van: ehhez a dologhoz szükségem lenne egy bizonyos kőre, amihez nem lehet akárhol hozzájutni. A kő kimondhatatlan latin nevét nem jegyeztem meg, de nem is lényeges. Elég nekem a különféle varázsigéket bemagolni. Viszont némi kutatás árán rájöttem, hol találhatok ilyet a közelben. Egy helyi vámpír, aki konkrétan ennek a bárnak a rendszeres törzsvendége, ezt a konkrét követ hordja a nyakláncán lógva. Szóval csak meg kell keresnem a pasast, és meg kell szereznem a bizsuját. A minél kisebb feltűnés érdekében már eleve láthatatlanná válva lépek be a helyiségbe, és mérem fel a terepet. Rövid bámészkodás után megtalálom a fickót a pultnál ücsörögve, éppen egy barna hajú boszinak teszi a szépet a pultnál. Honnan tudom, hogy boszorkány? Elszívóként az ilyesmit mindig megéreztem, és mióta megsokszorozódott a hatalmam, még inkább rá vagyok hangolva mások erejére. Közelebb sétálok a pároshoz, de hiába vagyok láthatatlan, itt nem tudnám észrevétlenül megszerezni az ékszert, így azon agyalok, hogy kicsaljam-e a vámpírt innen valahogy, vagy inkább várjam meg, amíg magától távozna. Vajon a leányzó tényleg vevő erre a balfácánra, vagy csak unalmában fogadja az udvarlást? Az biztos, hogy nem tudja, mibe keveredik, mert abban a pillanatban, ahogy a figyelme elterelődik, a vérszívó intésére a pultos valamit belekever az italába. Lehet valamilyen drog, vagy akár lobélia is, ami, mint tudjuk, átmenetileg legyengítheti a fajtánkat, sőt, az erőnket is megkötheti. Elkomoruló arccal figyelem tovább az eseményeket. Na persze, nem akarok képmutató lenni, én is tettem már borzalmas dolgokat, de ez a pasas egyre kevésbé szimpatikus nekem. A lány láthatóan hamar rosszul lesz, a vérszívónk pedig nagy előzékenyen felajánlja, hogy kikíséri a levegőre. Én meg természetesen követem őket, hisz erre vártam egész végig, hogy magunk mögött hagyjuk a közönséget. Más körülmények között talán még az sem zavarna, ha kétszer ennyien látnak, miközben kicsinálom az alakot, és elveszem, amit akarok, de egyelőre nem szeretném, hogy a család értesüljön arról, hogy min ügyködök. - Tudod, haver, elég szánalmas dolog, ha úgy akarsz elcsábítani egy lányt, hogy port keversz az italába – ingatom a fejemet, miközben láthatóvá válok előttük. Bár ki tudja, lehet, hogy nem felszedni akarta a nőt, hanem elrabolni, vagy felhasználni egy varázslathoz, és igazából kíváncsi is vagyok, de ez most már úgysem fog kiderülni, úgyhogy inkább teszem, amiért jöttem. Mielőtt még válaszolhatna a vádjaimra, egy intésemmel küldöm keresztül az úton, hogy szemközti ház feljáróján érjen földet. Na jó, igazából nem ezért jöttem, hiszen csak a nyaklánca kell, de ha már itt vagyunk, miért ne játszhadozhatnék egy kicsit vele, mielőtt kiütném és kirabolnám?
Nem szerettem különösképpen Ryan módszereit, de hittem benne, hogy a tapasztalata jól jöhet nekem, hogy a mágia olyan mélységeibe avathat be, amelyekről eddig álmodni sem mertem, hogy valaha megtapasztalhatom, ezért cserébe pedig csak egy aprócska szívességet kell tennem. Minden alkalommal. Kár, hogy nem intézhetem piszkosan, bár ezt a szabályt én állítottam fel saját magam elé. Nem szeretném, ha bárki, aki jó nyomolvasó, utánam vetné magát, rontana az összképen. Máskülönben pedig minél hamarabb sikerül kiaknáznom a saját képességeimet és eljutni addig a határig - ami valószínűleg csak lélektanilag létezik -, míg bírom szusszal, annál hamarabb kaparintom újra meg Nealt. Nem tudom, mit művelt az a nő a fejével, de olyan szépen haladtak már a dolgaink, most pedig ismét beleköpött a levesembe. Ha egyszer a közelembe kerül, biztosan azzal fogom kezdeni, hogy annak az ármánykodó dögnek az emlékképeit is kitörlöm a fejéből. Ahogy ennek a fickónak is elintézem majd a fejét, milyent megszereztem tőle, amire szükségem van. A dolog nehezebbik része, hogy el kell színészkednem a vonzalmat. Hogy viháncolnom kell, mintha tényleg az lenne minden életcélom, hogy egy bárban felszedjek valakit vagy fordított esetben hagyjam, hogy engem felszedjen valaki és a történet innentől minden este ismétli önmagát. A férfiak tényleg ennyire ostobák? Vagy a női társadalom indult ekkora rothadásnak, amiért ez a fickó azt hiszi, hogy sínen van?! De rám mindazonáltal nem lehet azt mondani, hogy nem teszek meg mindent a siker érdekében, az pedig soha nem volt közte, hogy megijedek, ha egy vámpírt kell kijátszanom. Másképp nem is esne a komfortzónámon kívül, és borzasztó unalmas lenne az egész, ha nem kockáztatnék ezzel is hatalmasat. De van terv, és amíg van terv, addig nyugodt vagyok. Ha valami közbe jön, akkor pedig a rögtönzésre vagyok hagyatkozva, ami nem kizárt, hogy ebben a helyzetben nem kecsegtetne túl sok jóval. A számára természetesen. Mégis keresztülhúzza a számításaimat, hisz hamar szédelegni kezdek. Fogalmam sincs, minek a hatását élvezhetem, csak annyit tudok, hogy ez most épp számomra nem jelent túl sok jót, ezért inkább visszavonulót fújnék. Inkább azt közölném a mentorommal, hogy kudarcot vallottam, minthogy eltüntessenek a föld színéről is. Nem sok különbség van ugyan a kettő között, de még egy hajszálnyival mindig a halál tűnik rosszabbnak. A friss levegő hatására tisztulni kezd a tudatom, de mindez túl lassan megy végbe ahhoz, hogy igazából tudjak is magamról. Akkor eszmélek csak fel, mikor a támasztékom - az fickó, akit megpróbáltam az ujjam köré csavarni - eltűnik mellőlem. A francba! Az egy dolog, hogy megtántorodom és kénytelen vagyok a három lépést kettővel megoldani, hogy a fal mellett kössek ki, ne az aszfalton, az meg egy másik, hogy keserves nevetés szakad fel belőlem. Tudhattam volna, hogy ez az egész csak egy ócska teszt, pedig én naiv azt hittem, ezen az egészen már rég túl vagyunk. Kell pár másodperc, mire a kiütött alak - ha már nem mocorog legalábbis, gondolom kapott egy akkorát, hogy ne nagyon okozzon több gondot egy ideig - felé tudom venni az irányt, és letéphetem a nyakából azt az átkozott nyakláncot, amit magának akar ez a seggfej, aki már megint szórakozott velem. A probléma viszont csak annyi, hogy pár lépés után ismét megtorpanok és hitetlenül pislogok párat. A fickó ugyanis nem Ryan. Rohadtul nem. - Kitalálom, Ryan nem bízik bennem, ezért a nyakamra küldött, hogy még te is pesztrálj egy kicsit? Vagy azért, nehogy elcsesszem? - küldök felé egy fintort, a mézes-mázos Leenát már odabent elvesztettem és egyelőre nincs is kedve visszatérni. Addig legalábbis biztos nem, amíg meg nem tudom miért néz rám ilyen várakozással teli pillantással. - Megmondhatod neki, hogy nem vallottam kudarcot.. - lóbálom meg markomban lévő láncot az orra előtt, de csakhamar újra elkap egy szédüléshullám. Úgy tűnik a hirtelen mozdulatokat mellőznöm kellene.
Miközben én a vámpír megnyuvasztásával szórakoztatom magam – na jó, szó szerint nem nyúzom meg, miért is tennék ilyet, fúj, csak egy kicsit megropogtatom a csontjait a szemközti falon –, a korábbi partnere még mindig eléggé kóvályogva ugyan, de átbotorkál az úton, egyenesen az ivócimborájához. Lehajol hozzá, valamit mintha elvenne. Nem látom, mit, ezért kíváncsian lépkedek közelebb. És akkor valami fényeset látok megcsillanni az ujjacskái között. Hé, kisanyám, az nem a tiéd! Még képes lenne meglépni a zsákmánnyal, miközben én itt játszadozom. Hát ennyit a háláról, amiért megmentettem a hátsóját. És a világ képmutatóinak még van pofája azt hangoztatni, hogy jó tett helyébe jót várj. Na persze! Nálam ez sosem vált be. Mondjuk nem mintha a boszi megmentése lett volna az elsődleges célom, de hagyhattam volna a vámpír jóindulatára is a sorsát, miután én elvettem, amit akartam. - Mégis mit gondolsz, hová mész azzal, kicsi csillag? - Előbb összevonom a szemöldökeimet, majd kérdőn megemelem őket. Aztán a fejemet ingatva sóhajtok, és egy varázslatot elmormolva a kinyújtott tenyeremre vonzom a leányzó kezében tartott ékszert. - Halvány lila gőzöm sincs róla, hogy miről beszélsz, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy mégis kudarcot vallottál – biggyesztem le az ajkamat sajnálkozást színlelve. Azonban miközben elteszem a láncot, elfog a kíváncsiság, hogy tényleg vajon ki lehet ez a Ryan, és miért éppen arra fáj a foga, amire nekem is szükségem van? Valamint, hogy miért mással végezteti a piszkos munkát? Zsebre dugom a kezeimet, és egész közel sétálok a másik boszorkányhoz. - A fickó talán a főnököd? Vagy a kovened vezetője? - puhatolózom, és egy ideig szenvtelenül nézem, ahogy a csaj szédeleg. Láthatóan elég rosszul van. Ám amikor az eddigieknél is jobban megtántorodik, és majdnem eldől, mint egy zsák, már túl szánalmasnak találom ahhoz, hogy ne tegyek semmit. Elkapom, majd átkarolom a derekát, és eltámogatom a bár mögött sorakozó ládarakások egyikéhez, és le is ültetem az egyik kiürült italos dobozra. Szeretem Luke közvetett jelenlétére fogni, amikor az ilyen dolgok rám törnek, mint a sajnálkozás meg az enyhe együttérzés. De mondhatnám akár azt is, hogy most már a dolgok végére akarok járni, ahhoz meg nem ártana, ha rendesen szót tudnék váltani a nővel. - Maradj itt, mindjárt hozok valamit, ami segíthet – hagyom magára pár percre, amíg visszasétálok az épületbe, kérek egy pohár vizet, meg sót, amit beleszórhatok. Minden magamfajta mágiahasználó tudja, hogy a só távol tartja a rossz dolgokat, és segít megtisztulni. Szóval elvileg valamennyire rendbe kellene, hogy hozza ezt a szédült tyúkot is. - Idd ezt meg! – adom át neki a poharat, majd fogok egy másik ládát, közelebb húzom, és leülök vele szemben. - Segíthet - teszem aztán hozzá, mert az a sejtésem támad, hogy az általam ébresztett érzései elég vegyesek lehetnek.
Kerültem már ki ennél nagyobb kutyaszorítóból is sértetlenül, habár el kell ismernem, mindig volt valaki, akinek érdekében állt, hogy ne hagyjam ott a fogam. Ez viszont más, valahogy nem áll össze a kép, miért szövetkezett egy teszt erejéig Ryan egy vámpírral, azért hogy meg tudjon leckéztetni? Ő pont nem arról híres, hogy mindenféle segédeszközhöz folyamodik, elég találékony ahhoz, hogy ott rúgjon az emberbe, ahol a legjobban fáj neki. A fickó viszont nem Ryan és még időnként elfátyolosodó szemeim is kiveszik az arcára ülő értetlenkedést. A következő pillanatban pedig a medál, már nincs markomban. Hiába kapaszkodtam bele úgy, mintha az életem múlna rajta, a mágiámat egyáltalán nem tudom használni. A fejem kóvályog és úgy érzem, talán én is. Vagy kezdek beledilizni ebbe az egész helyzetbe. Talán el kellene fogadnom, hogy a határaimat feszegetem, és jobban tenném, ha nem dőlnék be mindenféle piti trükknek, aminek kecsegtető jutalma van. Tudhattam volna, hogy Ryan szavahihetősége eléggé kétséges. - Én tettem kockára érte a bőrömet.. - indulok felé, nem törődve azzal, hogy szemlátomást magamfajtával van dolgom, én viszont elég haszontalan vagyok az erőm nélkül. - Az enyém. - jelentem ki olyan egyértelműen, mintha ez egy megcáfolhatatlan tény lenne. De már hogy is lenne az, mikor most éppen annak vagyok a tanúja, ahogy a zsebébe csúsztatja, mint aki jól végezte a dolgát. Vegyes érzelmek dolgoznak bennem. Mérges vagyok, amiért ennyi energiát feccöltem bele, dühös, mert Ryan jól kicseszett velem csak azért, hogy megmutassa ki az úr a háznál, és félek is, hogy mi lesz a következménye annak, ha nem én távozom innen a medállal. De leginkább rosszul vagyok. - Rohadtul semmi közöd hozzá.. - nevetek fel kínomban, de ez rossz döntés. Elég rossz ahhoz, hogy megszédüljek és érzem is, ahogy a cipőm sarka elakad valamiben, amin épp át akarok gázolni, hogy közelebb mehessek hozzá. Vagy csak a macskakővel nem tudok megbirkózni, miközben azon gondolkozom, hogy ez egy újabb teszt?! Belőlem aztán semmit se szed ki. Sok minden vagyok, de spicli az pont nem. Ráadásul utálom, hogy óvodásként kezel, és folyton bizonygatnom kell neki a hűségemet. Mégis kinek képzeli magát?! A következő pillanat, meg mernék rá esküdni, hogy kiesett, de boszorkány társaságában nem hihetek maradéktalanul a szememnek. Az teljesen biztos, hogy éreztem valamit a derekamon, és utána már csak arra lettem figyelmes, hogy egy dobozon ülök, egyedül. Csakhamar rájövök, hogy nem a világ sötétült el, és nem az érzékeim hagytak teljesen cserben, csak a szemeimet tartom csukva, hátha így megfékezhetem a szűnni nem akaró szédülésemet. A homlokomra kiül a veríték, a szívversemet a dobhártyám veri vissza, minden csepp vérem lüktetését érzem a halántékomon, és úgy egyáltalán teljesen erőtlen vagyok, épphogy nem hallucinálok. Ráadásul az egész az én hibám. - Mégis ki vagy te? - próbálok felnézni rá, mikor újra meghallom a hangját. Egy hideg valami landol a két kezem között. Egy pohár víz. Legalábbis annak látszik, de a ma este a bizonyíték arra, hogy az érzékeim egyszer már becsaptak. Első lendülettel ki kéne öntenem, mielőtt alkalma lenne arra, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben végezzen velem. Mégsem teszem. - A legújabb embere? Vagy csak felbérelt, hogy intézz el? - szedem össze magam annyira, hogy pár szót ki tudjak préselni magamból. Nem sikerül olyan élesen, mint ahogy szeretném, de inkább a válaszra összpontosítok. Mégis jó lenne tudni, hányadán állok. - Vagy akár meg is ölhet.. - mondom halkan. Fogom még egy darabig a poharat, majd a homlokomhoz emelem. A fejem tüzel, belőlem pedig elégedett nyögés szakad fel, mikor megérzem bőrömön a hideg, nedves üveget, a tartalmának egy része pedig már a ruhámon landolt.
Csak nevetek a nő gyenge tiltakozásán, és egy percig sem habozom zsebre vágni a begyűjtött kincset. Még hogy ő tette kockára az életét! És ez engem hol érdekeljen? - Ahogy én látom a dolgokat, szépen itt is hagytad volna a fogad, ha én nem avatkozom közbe – vonok vállat. Ez egyébként sem vita tárgya, de ha az jobban tetszik neki, veheti úgy, hogy ez a nyaklánc a fizetség, amiért megmentettem az életét. Szerintem egész igazságos vagyok. És kíváncsi is, ezért úgy döntök, mielőtt lelépnék, kicsit ki is faggatom már, hogy mi is ez az egész, és ki a franc az a Ryan. Naná, hogy nem kapok egyenes választ. Bár a reakciója azért elég beszédes. Az az érzésem, akárki is a fickó, a boszilány tart tőle, és minden bizonnyal a zsákmány is az övé lenne, ha hagynám. De természetesen nem fogom. Nekem nagyobb szükségem van rá. A válaszokra azonban továbbra is igazán kíváncsi lennék, ahhoz pedig, hogy megkapjam őket, nem ártana, ha a csajszi elméje újra kicsit kitisztulna. Így hát úgy döntök, segítek neki. Egyébként is túl szánalmas ahhoz, hogy csak így magára hagyjam. Ki mondta, hogy nekem nincs szívem? Szemenszedett hazugság. Van nekem szívem, csak nagyrészt kőből. Vagy jégből. Esetleg fából. - Hogy elintézzelek? Annak meg mi értelme? Lazán kinyíratod te magad egyébként is, nem igaz? - ugratom elvigyorodva, aztán úgy döntök, ha már adódott ez a lehetőség, kicsit taktikát váltok. Hátha alkalmam adódik többet megtudni a lányról és a szándékairól. - Na jó, igen, Ryan küldött. Kai vagyok egyébként, és annyi volt a dolgom, hogy figyeljelek meg, és ha elszúrnád a dolgokat, lépjek közbe. Nem is tudom, melyiknek drukkoltam jobban, hogy hátratett kézzel végigmozizhassam az estét, és nézhessem a szerencsétlen próbálkozásaidat az elcsábítására, vagy hogy beavatkozhassak végre, és legyen valami izgalom is – nevetek fel a szerepemet játszva. Ha azt hiszik, hogy egy oldalon állunk, legalább nem akarja minden áron visszakapni az ékszert. - Hát szerintem nem fog túlságosan örülni annak, ami itt történt. Mégis mit gondoltál, amikor kótyagos fejjel megindultál ezzel a vérszopóval kettecskén kifelé? - vonom fel a szemöldökeimet, majd a vámpírra nézek, aki a korábbi kiütéséből kezd lassan magához térni. Szóval fogom magam, mellé sétálok, leguggolok hozzá, majd megragadva a karját szívni kezdem a benne lakozó mágiát ezzel gyengítve le őt újra, mielőtt erőre kaphatna, és folytatom is a műveletet, amíg ki nem szárad, és minden élet el nem párolog belőle. Hát nem ez a leghasznosabb módja egy vérszívó kivégzésének? Karó, szívkitépés, lefejezés? Ugyan! Így az őt éltető mágia legalább nem veszik kárba. Nem mintha szükségem lenne rá, de hát ki tudna ellenállni az extra üzemanyagnak?
Bizalmatlanságom és ellenséges hangnemem nem alaptalan. Ryannek elég sok ellensége van, mint amilyen példának okáért az a vámpír, aki ellen ma indultam. Egész könnyen lehet, hogy ő is egy közülük. - Rosszul látod a dolgokat.. - veszek felszínes levegőket, egyre csak kapkodva, hiába tudom, hogy ha ezt tovább folytatom, akkor annak az eredménye az lesz, hogy elájulok. Percekig nem tudok megnyugodni, hisz kudarcot vallottam, másrészt meg igaza van, nem vagyok a helyzet magaslatán. Az viszont nem jön a nyelvemre, hogy megköszönjem neki, mikor nagyon is tisztában vagyok annak a következményeivel, ha ma üres kézzel térek haza. Túl fontos nekem ez ahhoz, hogy belenyugodjak. - Annyira tudtam! - pattannak ki hirtelen a szemeim. A rosszullétek hirtelen csillapodik kissé, de el nem múlik, még mindig nem igazán tudok magamról, de így is ki tudok kelni magamból. - Az a szemétláda. Megmondhatod Ryannek, hogy hívja vissza az összes ölebét. Kész vagyok. Meg tudom oldani... - kapok levegő után a mondat közepén, mielőtt még folytathatnám. - .. egyedül is. - fejezem be végül egy újabb adag levegőt nyelve. Kai. Sosem találkoztam vele, pedig ismerek jópárat a bandájából. De ez elég jó magyarázat arra, hogy miért mentette meg a seggemet. Ezek szerint Ryan még ilyen esetben sem akarja a halálomat, pedig a történtek bizonyítékul szolgálnak arra, hogy ismét csődöt mondtam. - Nem tudom, mi történhetett. Mindent megtettem, figyeltem, játszottam a szerepem, és nagyon úgy tűnt, hogy sínen vagyok.. - kortyoltam bele immár teljes nyugalommal a hideg vizembe, ami olyan hatást váltott ki belőlem, mintha órák óta szomjaztam volna. A sós íze viszont egyáltalán nem volt a kedvemre, hasznomra viszont igen. A tudatom kitisztult kissé ahhoz, hogy az első épkézláb gondolatomnak hangot adjak. - Engedd át nekem a medált. Hadd adjam én Ryannek. Nem csalódhat bennem ismét, nem hiheti, hogy haszontalan energiát fektetnie belém.. - fordulok felé kissé talán kétségbeesve. Az meg sem fordul a fejemben, hogy ez felér egy árulással is, vagy mi lesz akkor, ha nemet mond. Egyelőre csak az lebeg lelki szemeim előtt, milyen dühkitöréssel fogadja majd a mentorom a beismerést, hogy haszontalannak bizonyultam, ráadásul segítségre is szorultam. Nem állhatok elé így, üres kézzel. S míg a legrosszabbakra tudok csak gondolni, figyelem, ahogy újra megkörnyékezi a vámpírt. Bár látásom még homályos és sokat kell pislognom ahhoz, hogy kitisztuljon, még én is meglepődöm azon, amit látok. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ez nincs teljesen rendjén, de Ryanen már nem tudok meglepődni, ahogy a hóbortjain se. Körülveszi magát különleges emberekkel. - Jó kis trükk.. - vetem a fejem vissza a téglafalnak. - De ha lehet, hozzám inkább ne nyúlj többet.. - fojtok el egy mosolyt, de ebben semmi öröm nincs. Vajon ha Ryan rájön, hogy újabban bukást bukásra halmozok, rám is ilyen sors vár?
Kezdőlap
••
|| 