Nem kell attól rettegnem, hogy minden egyes sarkon megragadhatnak és magukkal hurcolhatnak az apámhoz. Halott az a rohadék. Végre valahára. Most pedig kikapcsolódásra vágyom és arra, hogy soha többé ne bukkanjon fel a fejemben még csak az emléke is. Igaz a mai napig kísértenek a rémálmok. Hayden és az apám. Örökké az emlékezetembe vésték magukat és ebből talán csak az a legrosszabb, hogy Hayden még életben van és ott tehet nekem keresztbe, ahol akar. De most már nagyon teszek arra magasról, hogy ki akar tenni és mit. Megöltem. De láthatóan él, szóval lépjen túl rajta. Még mindig nem vagyok hozzászokva ehhez az egész természetfeletti dologhoz, de nem is nagyon akarom beleásni magam. Jobb távol lenni ettől az egésztől, mert van nekem épp elég bajom ez a sok baromság nélkül is. A mai napra egy kis bowlingozást terveztem. A testemet is folyamatosan karbantartom, bár attól egy bizonyos személy nagyon, de nagyon elvette a kedvemet. Szóval inkább próbálok találni más valamit, amivel lefoglalhatom magam és ez tűnt a legjobb megoldásnak. Legalábbis jelen pillanatban. Nem vagyok az a típus, aki mindig tele van ötletekkel. Soha nem terveztem előre.. Az elmúlt időszakban nem. Most pedig furcsa lenne rögtön belevágni ebbe az egészbe, szóval egyszerre csak egy napot tartok számon. Ma pedig bowlingozni van kedvem ezért pontosan ezt fogom csinálni. Miután megérkeztem és egyedül végre a pályához sétáltam a kezembe vettem a legmegfelelőbb golyót, mire a szomszédos pályán lévő fiatalok tekintete mondhatni rám tapadt. Régen nagyon jó voltam ebben. Már nem is emlékszem, hogy mikor játszottam utoljára. Nagy levegőt veszek, majd éppen gurítani készülök, mikor egy srác megszólal. – Hé, te béna. – Természetesen kiesem a koncentrációból és a golyó még csak a pálya közelébe sem megy. – Akarsz valamit, te hormontúltengéses vadbarom? – Nem tudom miért keltem ki ennyire magamból. Soha nem szerettem, ha valaki beleszól a dolgaimba, ha leszól engem.. Készen álltam arra, hogy egy hatalmasat bemossak neki.. Mert megérdemli. Igazán megérdemelné.
Valami nem hagyott nyugodni, kezdjük talán azzal, hogy egy kisvárosban vagyok, nem is olyan vésze a többihez képest. Egészen forgalmas, nem mondanám, hogy tombol az élet, de ha tudod hova menj, akkor nem unatkozhatsz. Mivel Meli végre leakadt rólam és nem engem traktál a hülyeségeivel, mert más nem látja és úgy érzi, most az elmúlt százötven évet nekem kell kifecsegnie így nem csoda, hogy szabadulni vágytam tőle. Szeretem a nővéremet, az már biztos, de néha sok. Egészen véletlenül valami Bowling pályára sikeredett tévednem. Talán ehetnék valamit, ha már a játék nem nagy élvezet a számomra. A büféhez sétálva néztem a választékot. Meglepetésemre bőven volt mit válogatni. Na az ilyen meglepiket szeretem, nem mikor üres a büfé egy nagy városban. Amikor már ott voltam, hogy akkor egy hamburgert rendelek hirtelen valami megütötte a fülemet. Azonnal fordítottam a hangok irányába a fejem, mikor is egy csapat illuminált állapotban lévő fickó egy fiatal lánykát zavart meg. Mosolyt csalt az arcomra, ahogy próbálta megvédeni magát. Nagy szája van. Aztán csak a büfés hangja tántorított meg. - Meggondoltam magam, kösz nem kell semmi. – intettem neki és végül elindultam a pálya felé, mire rám szólt az egyik fickó, hogy nem mehetek be csizmába. Először elgondolkodtam, hogy megigézem, de aztán megadtam magam és átvettem az egyik cipőt, amit kötelező volt felhúzni. Utálok olyan cipőbe lenni, ami már száz másik ember lábán volt. Adjunk már a higiéniára. Lassan közeledtem a lány felé, nem tudtam még mit mondok, avagy teszek, csak a kéken izzó szemeket láttam, amik csalogattak. - Megjöttem drágám, bocsánat dugó volt. – végül léptem mellé. Hm, egy ki szerepjáték a marháknak. Aztán a kisebb csoport felé fordultam. - Talán valami baj van? Nehezek a golyóitok? – döntöttem oldalra a fejem, mert egészen sértő miket bírnak egy nővel művelni, főleg ha valaki olyan bájos, mint eme szépség. - Tipli. – morrantam rájuk kicsit erőteljesebben, mint terveztem. Fránya vámpír énem csak arra buzdít, hogy törjem ki a nyakukat, vagy csapoljam őket le. Éreztem, hogy az erek fel akarnak törni a szemem körül, de erősnek kell lennem. Ellenállok a kísértésnek. Hiszen nem vagyok egyedül.
Soha nem szerettem az olyan embereket, akik annyira el vannak telve maguktól. Komolyan nevetséges. A legtöbbjük természetesen anyuci és apuci pénze miatt hiszi magát nagy valakinek pedig igazából az ég világon semmi nincs bennük, ami értékesnek mondható. Agyatlan pénzes, szarháziak. Kezdem azt érezni, hogy allergiás vagyok az emberekre. Nem tudom honnan ered ez a hirtelen düh, de legszívesebben felképelném a srácot. Nem akarok jelenetet rendezni, mert nem szeretném, ha kitiltanának innen valami nagyképű kis ficsúr miatt. Elrontottam a dobásomat csakis miatta. Nem szokásom külső szemlélőkre nagy figyelmet fordítani, de nagyon ki tud hozni a sodromból egy ilyen nyomorék. – Ha már ennyire nagy a szád, miért nem mutatod meg a nagy tehetséged, hm? – Próbálom visszafogni magam, de a hangom így is épp elég indulatot tartalmaz és a hangereje is bőven a normál felett van. Már csak a lüktető ér hiányzik a homlokomról és úgy néznék ki, mint egy elmebeteg, aki most szökött meg a közeli elmegyógyintézetből. Mindig is utáltam, ha minden ismeretség nélkül leszól engem valaki. Még gurítani se látott rendesen, de már beszól. Oké, tudom a mai lányok többsége a bunkó, idiótákért fut, akik később semmire nem fogják vinni az életben csak kihasználják őket, de én nem ezt a tábort erősítem. Sokkal jobban szeretem azokat a férfiakat, akik odafigyelnek a nőkre nem pedig csak a lábuk közötti részért futnak utána vagy éppenséggel nem futnak. Amíg pár lány a karjaikba veti magát az ilyen embereknek ez így fog maradni.. Én szívesen a karjaiba vetném magam, de csak azért, hogy utána váratlanul ágyékon rúghassam. Megérkezett a hercegem fehér lovon. Valószínűleg a fehér ló kinn maradt, mert ide még az embereket is alig akarják beengedni nemhogy még egy lovat. Mások levetett cipőjét kell felvennünk. Ez nem tudom miért annyira jó. Aztán, mire hazaérünk a lábunk viszketni fog, mert sikeresen elkaptunk valamit az előző használótól. Oldalra pillantok és meg kell mondanom, hogy sokkal jobb, mint amire számítottam. Már a hangja is csábító volt, de a külseje, hát WOW! Egy igazi férfi, aki még jól is néz ki. Ritka, de örülök, hogy előfordul az ilyen is. – Semmi gond, édesem. – Mondom, majd átkarolom és fejemet a vállára hajtom. Ha már játsszunk, akkor játsszuk rendesen. Megcsókolhatnám, de az már túlságosan is sok lenne. Meg nem hiszem, hogy díjazná, hogy egy nő megcsókolná, akit kimentett egy elég nehéz helyzetből. Bár valamilyen szinten férfiból van nem hiszem, hogy túlságosan bánna. Mikor végre elkotródnak a nagyszájú kis senkik ellépek mellőle és mosolyogva kezet nyújtok. – Köszi.. Amúgy a nevem Dorothea. – Mutatkozom be kedvesen azok után, hogy megmentett egy kitiltástól. Mert határozottan biztos vagyok benne, hogy bemostam volna a srácnak.
- Oh, igen! Ma aztán tényleg nagyon megy a játék! Sajnálom barátom, de az alku az alku. – mosolygok rá még mielőtt a nyakába mélyeszteném a fogaimat és az utolsó csepp vérét is lecsapolom mielőtt még elengedném, hogy egy hangos koppanással terüljön el a földön a másik kettő mellett. Este van, zárva a bowling pálya, elsötétített ablakok, én pedig játszani akarok, de egyedül unalmas. Szóval szereztem néhány embert. Persze, nem saját maguktól jöttek ide velem, meg kellett őket idézni, de sebaj, csak itt kell lenniük és játszaniuk, megmondtam nekik, hogy adjanak bele mindent, ne féljenek tőlem. Csak akkor bántam őket, ha olyan kedvem van. - Lássuk csak… Alex? – mutatok rá jobbról a második emberre,a lány pedig azonnal bólint is. – Remek, gyere, te jössz! –intek neki jókedvűen és közben már lépek is a géphez, hogy indítsak egy új játékot. Régen azt hittem, hogy olyan rossz dolog meghalni. Meghalni… egy élmény, a halál az, ami megváltja az embert és valami többé teszi. – A szabályok egyszerűek. Győzz le, és hazamehetsz. Ha én győzök… akkor már nem mész sehova. Adj bele mindent, megértetted? – igenlő választ kapok, szóval már félre is állok az útjából, hogy hozzáférjen a golyókhoz. – Tessék, te kezdesz, hölgyeké az elsőbbség! – nem is dob olyan rosszul, ha tippelnem kéne azt mondanám, hogy gyakran jár ide. - A francba! – mordulok fel mikor félremegy a dobásom. Megcsúsztam, következőleg ez nem történhet meg. Persze, a lány ismét egy remeket dob, ha nem lennék magabiztos, akkor azt hinném, hogy van esélye ellenem. – Nem rossz, példát lehetne venni róla! – fordulok mosolyogva ahhoz a négy emberhez, akik mellettünk ülnek és várnak a sorukra. – Ezt figyeld! – vigyorgok Alex-re miközben gurítok és pillanatok múlva már hallom is azokat a gyönyörű koppanásokat, ahogyan az összes bábu a földre kerül. – Csak ügyesen. – mosolygok rá a lányra, miközben az újabb golyót vesz fel. Nem rossz, egész ügyes a lány, de… én ügyesebb vagyok.
Unalmas ez a város... És elméletileg itt találom meg a nővéremet. De amíg nem tudok biztosat arról, hogy mennyire van valóság alapja annak, amit a kézhez kapott dokumentációban feljegyeztek, nekem nincs keresnivalóm a közelében. Persze, a kérdéseimet ugyanúgy fel fogom neki tenni, de ha már közel 80 éve arra várok, hogy végre elé állhassak, akkor nem az utolsó pillanatokban fogom elkapkodni. S bár a türelem sosem volt az erényem, most megpróbálom kordában tartani magam és amíg lehet, elszórakozni a városban anélkül, hogy túlzottan felhívnám magamra a figyelmet. Ez a legunalmasabb az egészben. vagy tényleg nem történik semmi, vagy csak az én érkezésem fagyasztotta be az események folyamát. Minden esetre elég lehangoló, hogy néhány randalírozó fiatalon kívül nem nagyon van éjszakai élet. Mármint a klubok füstös, dohány és piaszagú felhozatalán kívül. Csodálkozik bárki is, hogy csalódott vagyok?! Másra nem, csak éles érzékeimre tudok hagyatkozni, miközben az utcák sötétjében járkálok. Nem lehet ilyen semmitmondó ez a város.. Persze én nem is ehhez vagyok szokva. Ez itt túl kicsi, és túl jelentéktelen nekem. Nem is szándékozok hozzászokni, annyi ideig ugyanis biztosan nem maradok itt, hogy megszokjam. Viszont míg itt vagyok, nem fogom semmittevéssel tölteni a napjaimat. Nagy sokára markáns férfihang ütötte meg a fülemet, kedélyes beszéde pedig magára vonzotta a figyelmemet. De nem csak ez volt szembeötlő, hanem az is, hogy a hely, ahonnan hallatszott, bizony zárva volt. Csodás, nélkülem buliznak... Hangtalan léptekkel indultam el a hang irányába, utána viszont már nem foglalkoztam azzal, hogy zajt csaphatok. A vér szagából ítélve akkor is tudnám, hogy vámpírral van dolgom, ha a képességem nem működne tökéletesen. A háttérben maradok, épp hogy rálátok az eseményekre, és máris tudom, mi lenne számomra a tökéletes bemutatkozás. Nem kell sok, a lány, aki következne a játékban, hangosan sikoltozni kezd. Pillanatok kellettek csipán ahhoz, hogy elmulasszam az igézés hatását, és nincs túl erős gyomra a kicsikének. A földön fekvő hullákat látva, szinte én is érzem a félelmét a levegőben. Pánikol. Pedig nincs miért. Innen élve igazából sosem juthat ki, naiv, ha mégis elhiszi az ellenkezőjét. Szó se róla, én nem bántom, csak azokat ölöm meg, akik közém és a célom közé mer állni. De ha így folytatja, és továbbra is sikítva, bőgve kiált segítségért, bizony hamar bevégzi majd. - Bocsi, zárt körű buli? - lököm el végül magam a faltól, ahol eddig álltam és karba font kézzel, lassú, megfontolt léptekkel igyekszem a kis csoportosulás felé. A többiek továbbra is érzéketlen arccal ülnek. Briliáns.
Szerencsére a lány nem remeg mikor odaáll, hogy eldobja a golyót. Persze, ha nem lenne megigézve akkor minden bizonnyal a lábán állni sem igazán tudna, de szerencsére nem igazán érdekel, hogy mi van vele, éppen ezért is igéztem meg. Így csendben van, és még én is tudok egy jót játszani. Mostanában nem igen akad partnerem, aki esélyes is lenne ellenem. Na meg valamilyen érthetetlen oknál fogva az összes meghal. Vagy én ölöm meg őket, vagy valaki más. Kezdem úgy hinni, hogy ideje lenne területet váltanom. Itt vagyok már egy ideje, legalább két generációt láttam felnőni. És legalább ennyit is öltem meg. Már éppen dobná a lány golyót, feszülten figyelem, hogy mit dob, de ekkor egyszerűen csak a földön koppan az, és elkezd szinte torkaszakadtából üvölteni. – Mi a… - már éppen valami cifrakáromkodást mondanék mikor odafordulok hozzá és meglátom, hogy mit tesz. Retteg. Pedig meg van igézve. Fura, ennek működnie kéne, de valamiért mégis csak áll itt és kiabál. – Fogd már be! – üvöltök rá, mire összerezzen, kis híján el is esik, de végül csak megbotlik és összehúzva magát néz rám, rettegve. – Miért üvöltesz? – persze, a válasz az lenne rá, hogy vér és vámpírok, de én nem ezt akarom hallani. Azt akarom hallani, hogy miért üvölt, ha megigéztem, hogy ne tegye? - Remek… - kapom a fejemet a felcsendülő nő hang felé, és kicsit sem titkolva mérem őt végig. - … egy vámpírboszi. Sajnálom szívem. – pillantok az előbb még megigézett lányra, majd a következő pillanatban már csak roppan egyet a nyaka mielőtt még élettelenül zuhanna a földre. Le lett cserélve. – Épp időben jöttél. Bár erre nem tudom mi okod volt, de… nem akarsz játszani egyet? – kérdezem mosolyogva, ahogy felveszem a földre ejtett bowlinggolyót és felé nyújtom. Ugyan, mi baja lehet belőle? És olyan szépen kértem…igazán nem mondhat erre nemet. Adjunk az izgalomnak.
Meg kell mondanom, hogy rendkívül furcsa volt eljátszani mindazt, hogy mi ketten egy pár vagyunk. Nem tudom miért ébresztett bennem ez olyan furcsa érzéseket, hogy miért reagált a testem és a lelkem is teljesen másképpen egy-egy érintésére. De nem akarok, túlságosan sok mindent beleképzelni a dologba egyszerűen csak ki akarok kapcsolódni, hiszen habár már a fesztivál előtt is rengeteget gondolkoztam a helyzetünkön és a kapcsolatunkon, amit semmiképpen sem szeretnék tönkretenni, hiszen csak barátok vagyunk és ő is pontosan így tekint rám, hiszen mi mások is lehetnénk? Felesleges ilyesmin rágódni. Ezért is hívtam el őt bowlingozni, hogy ne egy kávé mellett beszélgessünk komolyan az érzéseinkről, amire nekem személy szerint szükségem sincs, hanem egy kicsit versenghetünk a másik ellen, mint két jó barát. Egyáltalán nem kell kínosan viselkednünk azért, mert pár csók elcsattant annak érdekében, hogy jól hozzuk a szerepet, de azt hiszem mindenki túl részeg volt, hogy kihívást vállaljon. Legalábbis engem nem környékeztek meg a férfiak róla pedig nem tudok nyilatkozni, hiszen volt olyan időszak, mikor elváltunk, hogy egy kicsit hagyjuk folyni az eseményeket, de nem számolt be arról, hogy mi történt. Talán túl kínos lett volna? Bár én sem mondtam semmit. Azt hiszem ez a mi titkunk marad most már. Mikor meglátom őt, hogy belép az ajtón úgy kezdek el csápolni, mint valami idióta, de nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások. Soha nem érdekelt és nem most fogok elkezdeni ezzel foglalkozni. – Mizujs, Pat? – Kérdezem vigyorral az arcomon és a könyökömmel finoman oldalba bököm, amikor odaér mellém.
FÖNN VAN A SORSUNK AZ ÉG TETEJÉN, NAPPAL KI SEM DERÜL
RUTHIE & PATRICK
Bowling. Sosem volt az én világom, révén, hogy elég ügyetlen vagyok, s bizonyára minden golyó mellé fog menni, hogy aztán egy bábút se leütve guruljon be az elnyelőbe. Se a szakszavakat, se a szabályokat nem ismerem, de Ruthie hívott, így természetes volt, hogy igent mondok. Nem hinném, hogy kellemetlen lesz a találkozás, azok után, amit a fesztiválon végigvittünk. Részegek voltunk, és tény, hogy számomra minden emberrel való találkozás kellemetlen, de talán most sikerül majd kellően elengednem magam alkohol nélkül is. Szedem a lábamat, talpam hangosan koppan az aszfalton. Sietek, mert nem akarok elkésni, pedig szokásom. Mivel autóm nincs, a biciklimnek pedig kilyukadt a kereke, így gyalog kell megtennem az amúgy nem olyan nagy távot a galériámtól a bowling teremig, de ennyi friss levegő talán nem fog megártani. Kicsit feszengve lépek be a pályára, körül nézek, megannyi ember beszélget, vagy játszik éppen, csörögnek és csattognak a bábuk, amik éppen eldűltek. Majd meglátom őt. Ahogy ott kalimpál a kezeivel, mire elmosolyodok. Őt sosem érdekelte, hogy mit gondolnak róla az emberek, és ezt irigyeltem, mert én sosem tudtam elsiklani a fölött, hogy mások véleményt formálnak rólam. Odasétálok hozzá, és megölelem, majd elválok tőle. - Nem sok! Hát veled? – kérdezek vissza, miközben megvakarom a tarkómat. Igazából nem tudom, hogy most mit is kéne csinálnom, mert még sosem jártam bwling pályán, de majd kiderül.
Egyszerre volt furcsa az egész és ugyanakkor megszokott. Az ölelkezés közöttünk soha nem volt teljesen kínos most egy icipicit mégis annak érződött. De nem foglalkoztam vele, mert nem akartam az egész napot tönkretenni azzal, hogy olyan dolgokon gondolkozom, ami igazából jelen sincsen, csak beképzelem, hogy van. – Ugyanannyi, mint veled. Bár azt hiszem még mindig élem egy kicsit az utóhatását a fesztiválnak. Te, hogy vagy ezzel? – Oké.. Lehet, hogy nem ez volt a legjobb indítókérdés főleg, mivel igazából az egész fesztivál alatt azt játszottuk, hogy egy pár vagyunk, de túlságosan sok békeszerető ember volt és kapcsolattisztelő, hogy egyikünknek sem jött össze. Pedig nem értem a lányokat.. Na, jó talán mégis. Nem mernek odamenni Patrick-hoz, pedig ha tudnák, hogy mennyire imádni való. Hm.. Talán bélyegeket kellene ragasztanom rá a tulajdonságaival együtt. Bár azt hiszem csak bolondnak néznék, ami nem segíteni rajta, hiszen így is eléggé zavarban van az esetek többségében. – Tudod min gondolkoztam.. Mivel az egész fesztiválos dolog nem jött össze.. Felrakhatnánk téged valami partnerkereső oldalra. Ahol talán meg is találnád a gyerekeid anyját! Persze segítenék kiválasztani, hogy kivel menj randizni, hogy ki tűnik kevésbé pszichopatának, de persze ez az egész igazából rajtad múlik. – Tényleg szeretném őt boldognak látni és tudom jól, hogy ez igazán csak akkor teljesülhet, ha ott van mögötte a család, amire titkon nagyon is vágyik. Vagyis nem annyira titkon, csak az emberek ha ránéznek nem azaz első, ami eszükbe jut, hogy ez a pasi családot akar alapítani. Hanem, hogy miért facér? Azért, mert nem akar semmi ilyesmivel bajlódni. De így még azelőtt tudhatnák róla, mit akar, hogy igazából beszélnie kellene.
A stílusos belépőkről vagyok híres.. Vagyis majd leszek, hiszen ebben a városban egyelőre senki nem borzong meg, ha meghallja a Gabriella Ross nevet, ellenben ha a nővérem valóban úgy éldegél errefelé, mint hal a vízben, akkor a névegyezés miatt hamar levonja a konklúziót és ekkor már az is szemet fog szúrni, hogy bizony hasonlítunk. Szerencsére csak külsőre. Ami a jellemet illeti, ő biztosan nem élvezné a kis műsoromat. Semmi életre való nincs benne. Bár abból a lánykából is hamar elszáll, akit feloldoztam az imént vámpír barátom igézése alól. Sajnálatos. Egyrészt egész csinos volt, másrészt így holtában már nem olyan mókás. A sikítása viszont még itt cseng egy kis ideig a fülemben, csakhamar viszont kénytelen vagyok arra figyelni, amit mond. Mintha egy kicsit sem lepődne meg a fajomat látva. Ez fájt. Hozzászoktam már ahhoz, hogy én legalábbis csak elvétve ütközni magamfajtába, így egyfajta kuriózum a puszta jelenlétem is. A reakciója viszont arra enged következtetni, hogy volt már szerencséje – nem, nem hozzám hasonlóakhoz, de – a fajom egy-néhány tagjához. De legalább átugorjuk az ámuldozós részt, mikor megtudja, hogy én a faji ranglétrán bizony felette állok. - Kár érte.. – jegyzem meg, miközben végigvezetem tekintetemet a hulla kecses nyakán. Az imént még a főverőerében ütemesen pulzált a vére, ami a teste melegét is adta. Szinte máris érzem a kipárolgásából, hogy ez szűnni kezdett. – Bár ahogy elnézem, szívességet tettem neki… - hajolok le hozzá, hogy egy pillantást vethessek az arcára is. Csak egy fél pillanatra ugyan, miután kisöpörtem a haját az arcából. A fickó viszont nem tűnik idegesnek, amiért megfosztottam épp soron levő játékszerétől. - Helyes.. Már azt hittem szégyent hozol a férfiakra a babáiddal… - szisszenek fel lekezelően. Azt nem kötöm az orrára, hogy a tisztességes játékstílus és én nem vagyunk puszipajtások. Rá fog ő jönni már abban a pillanatban, hogy átveszem tőle a bowlinggolyót és egyik kezemből a másikba egyensúlyozom. Ha pedig mégsem, akkor az az ő baja. – Nem értettem a neved, de nem is baj.. Legyél Jack. Szóval Jack… Játsszunk.. – kacsintok rá, elfogadva ezzel a kihívását. Még közönségünk is van. Pazar.
Még szerencse, hogy nem mondja ki azt, amit gondol. Feljebb áll, mint én? Nos… ugyanúgy meghal, ha kitépem a szívét, mint akármelyik másik vámpír, vagy boszorkány. De az egyértelmű, hogy nem örülök neki. Remélhetőleg nem direkt botlott belém, bár talán emlékeznék arra, ha magamra haragítottam volna őt. Lassan kitűzött kéne hordania azoknak, akik a fejemre pályáznak, hogy számon tudjam őket tartani. Kár bizony. Kárpótolnod kéne érte. – ezzel a lánnyal kicsit több mindent is csináltam volna, mint egyszerű bowlingozás. Egész szép volt, ráadásul a vére is igen hívogató, de… nem vagyok dögevő. Csakis élőből táplálkozom, annak sokkal finomabb íze van. Ez alapelv nálam. – Élvezte a társaságomat. De így… ez csak pazarlás. – a nőre elég lesújtó pillantást vetek, majd a lányra nézve elmosolyodom. Alig várom, hogy miről írnak majd az újságok holnap, amint megtalálták itt a testeket. Kivételesen nem én vagyok az, aki összepiszkolt itt mindent. A szavai hallatán kissé meglepetten mosolyodom el. Egyszerűbb, ha megkérsz, hogy öljelek meg. Nem kell kiharcolnod. – mosolygok rá. Nem mintha nem értékelném, hogy ennyire… pofátlan, de ahogy a mondás is tartja, két dudás nem fér meg egy csárdában. Nekem soha nem voltak olyan tévképzeteim, hogy megütni egy nőt bűn. Emberként is ütöttem nőt, sőt, öltem is nőt. Vámpírként pedig… csak még inkább imádom a nőket. – Jack? Kreatívabbnak gondoltalak . – kissé színpadiasan sóhajtok fel, ahogy rádőlök a pultra, figyelve azt, hogy milyet fog majd dobni. – Mellesleg… mi nem ismerjük egymást, igaz? – ezt mondjuk alátámasztja az is, hogy még él. Régen sokkal inkább ingerlékenyebb voltam, nem hinném, hogy életben hagytam volna, ha találkozunk. Akár vámpírboszorkány, akár nem. Ugyanúgy vérzik, mint mindenki más. – Esetleg még ma el is fogod dobni? – a hangom kissé sürgetőnek hathat, okkal. Utálom, ha megváratnak.
Idejét sem tudom, mikor vetődtem én ehhez hasonló helyre, nem az én műfajom. Ennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy ha nem segítenék rá, akkor egyáltalán nem lenne esélyem. Ez a játék nem áll túl közel hozzám, a miértje pedig egyértelmű. Nem szeretem, ha nem én hozom a szabályokat, akkor mégis mi adna bizonyosságot arról, hogy a végén én kerülök ki győztesen a játszmából?! - Azért ne ragadjon el a fantáziád… - forgatom meg a szemeimet óhatatlanul is. Férfiból van, és láthatóan szeret játszani, legalábbis a nőkkel biztosan, ennek a kicsikének pedig pont ez volt a veszte. Meg az, hogy hívatlan vendégként elcsesztem az estét. - Különben is sokkal szórakoztatóbb vagyok bármelyik halandónál.. - ciccenek fel. Össze sem lehet hasonlítani az én természetemet máséval, leginkább a kiszámíthatatlanságom okán. Tartok egy gyors seregszemlét, aztán, mikor meggyőződtem arról, hogy mindenki kellő lelkesedéssel figyeli az eseményeket, visszafordulok felé. - Csak hogy tudd, a lehető legnagyobb ostobaság lebecsülni az ellenfelet.. - Az első leckével ezzel meg is volnánk. Talán többet is tanulhat ma este. Nem mintha taníthatnékom lenne, de néhány baráti jótanács még nem fogja a kedvemet szegni. - Jack.. Szerintem illik hozzád. Te pedig hívhatsz Rose-nak. Na, fantasztikusan kitaláltam, ugye? - tettetek oltárian nagy lelkesedést. Arról már nem nyilatkozom, hogy vontam párhuzamot a Titanic és jelen helyzet között, minden esetre a nagy lélekszámú közönség csakhamar hasonló sorsra jut. Nem látja meg többet a napvilágot. Bár az is lehet, hogy tanút kellene hagyni. Másként, hogy vinné hírét a jöttömnek? - Rossz a memóriád? Kínos... - szívom meg a fogam, amint lelohad a mosolyom. Nem mintha lett volna közünk valaha is egymáshoz, de ehhez neki is tisztában kell lennie. Hát vámpír, az isten verje meg. - Azért remélem a vereségedet nem lesz nehéz megjegyezned.. - lendülök végül, hogy eldobjam a folyót. Kissé már csúszik a kezem, de magamhoz képest egész biztosan gurítok, egyelőre anélkül, hogy bármivel megtámogatnám.
Neked aztán szokásod mindent elrontani. – húztam el a számat. Pedig csak néhány perce érkezett meg. Ki kellett volna tennem az ajtóra, hogy ez zárt buli. Azt még kinézem belőle, hogy tud olvasni, más kérdés, hogy érdekelte-e volna őt. A válasz bizonyára nem. Pedig milyen ígéretesnek indult ez az este, így viszont… kétesélyes. – Nos, akkor akár meg is mutathatod, hogy miért! – mert eddig mást sem tett, csak elrontotta a szórakozásomat. Egy biztos: jobban bowlingozik, mint ezek az ostobák, de már ezalatt a rövid idő alatt sokkal jobban megutáltatta magát velem, mint ők. Ennek az oka csak annyi, hogy ő önszántából van itt. Kivéve, ha nem tartod azt ellenfélnek. – vonom meg a vállamat közömbösen, majd bájos mosolyt villantok felé, ami pillanatok múlva le is lohad az arcomról. Nők… az a legnagyobb baj bennük, hogy túl sokat beszélnek. Alapjaiban véve semmi bajom a nőkkel, de van néhány észveszejtően idegesítő tulajdonságuk. Például ez. Utálom azt a filmet. – csóváltam meg a fejemet. – Ha nem kártyázom el a jegyemet, azon a hajón lett volna nagyobb gond, mint egy jéghegy. – hozzám képest az semmiség lett volna. A történtek fényében viszont azt mondhatom, hogy szerencse, amiért lekéstem. Nem mintha nem tudtam volna kijutni onnan. Egy mentőcsónakot csak saját magamnak fenntartottam volna. Nem különösebben figyeltem rá oda, alaposan végigmértem és kerestem az emlékeim között az arcát, és a testét is, de… vámpír vagyok, nem egy nyilvántartó adatbázis. – Nem mintha számítana. Ha így is volt, elég felejthető teljesítményt nyújthattál. – rántom meg a vállamat, és némán figyelem a dobását, majd, amint az célba ért, én léptem a helyére. – Nem vagy valami gyakorlott, mi? – pillantottam rá mosolyogva a dobását látva. – Dobj még egyszer! Ne mondd, hogy nem adok lehetőséget! – valamiért mindenki ezt mondja. Mindig megadom a lehetőséget. Ha nem használják ki, arról nem én tehetek. Mindenki a saját életéért felelős, mondhatni, ha megölök valakit, az nagyobb részben a hibája annak, akivel végzek.
Hitetlenkedve mordulok fel, de más egyébbel nem kommentálom kifakadását. Ugyan honnan a bánatból tudná, hogy nekem mi szokásom és mi nem? Igazából nem vagyok annyira kiszámítható, hogy bárki le tudja határolni, mi tartozik a szokásaim közé és mi nem. Vagy más esetben nem élnek olyan sokáig, hogy megtehessék ezt. De tény hogy utóbbi ritkábban fordul elő. - A türelmetlenség nem erény.. - intem meg őt halkan. Igaz, hogy én zavartam bele a bulijába, de így legalább kiegyenlített a mezőny. Szerencsétleneknek esélyük sem lett volna, ő meg élvezte volna, ahogy egyesével öldösi őket? Csak nem az van, hogy fél egy kis egészséges versengéstől? - Ez esetben az érzés kölcsönös.. - húzom el a számat. Lebecsül, hogy azért mert nő vagyok, vagy azért meg egy pökhendi seggfej, arra még nem sikerült rájönnöm, de az ő érdekében nagyon remélem, hogy csupán az utóbbi a probléma. Az előbbit jobban megemlegetné, tennék róla, hogy soha az életben ne felejtse el, hogy milyen ostobaság nem alapján ítélni. Förtelmes bűn, főleg az én szememben. - Azt várod, hogy ezt higgyem is el?! - vonom fel szemöldököm néhány pillanatra, aztán fejcsóválva fókuszálok a lényegre. Ha igaz is, amit mond, hiteltelennek tűnik a nagyzoló stílusa miatt. Engem viszont nem érdekel annyira, hogy tovább firtassam, mi történt volna ha. Elég ha azzal tisztában vagyunk mindketten, hogy jelen pillanatban mi történik. Momentán épp próbálok roppant idegesítően működni, de visszájára sül el, amire nem számítok. Az viszont meglep, hogy hirtelen haragomban ökölbe szoruló kezemmel erőmet szabadjára engedem felé, mintha csak önkéntelen reflex lenne elmémtől, hogy a becsmérlő szavait egy pár másodpercig tartó masszív fejfájással háláljam meg. - Gondold meg, mit mondasz, seggfej.. - förmedek rá. Ebben már egyáltalán nincs semmi játékosság. A véleményére viszont nem vagyok kíváncsi, inkább a lenéző ajánlatát is egyetlen gesztussal utasítom vissza és hagyom, hogy ő gurítson. Ha azt hiszi, hogy nagy fölénnyel fog a földbe tiporni, akkor hatalmasat téved. Megvárom, míg hozzáfog és a golyó a padlót éri, majd egy legyintéssel sodrom az oldalcsatornába, ahol szép lassan egyetlen bábú érintése nélkül csordogál le. - Engem nem tudsz legyőzni.. - Gúnyos mosollyal az arcomon, de roppant elégedetten meredek rá. Nem kötöttünk szerződést, amiben az állt volna, hogy nem folyamodhatok segédeszközökhöz. Különben is, a mágia én magam vagyok, szóval ez aligha csalás. Az én szemléletemben.
Van jó pár más erényem, hogy ezt nélkülözni tudjam. – vontam meg a vállamat kelletlenül. Soha nem voltam egy türelmes alkat. Utálok várakozni, utálok ölbe tett kézzel várni és várni, valamire, ami talán soha nem jön el. Én cselekvő típus vagyok, szeretek mindennek elébe menni, nem megvárni a lehetőséget, hanem megkeresni, megteremteni azt. Ez az egészséges hozzáállás. –Kemény szavak. Félre ne érts, a legkisebb bajom, hogy nő vagy. Ha őszinte akarok lenni, imádlak titeket. De tudod… jobb vagyok. Ez egy olyan eleve elrendelt dolog, tudod? – mindig is úgy tekintettem magamra, mint egy istenre. Félistenre inkább. Mások felett állok, ez kétségtelen. Nem itt lennék most, ha ez nem így lenne. A nőkkel semmi bajom nincsen, imádom mindegyiket, a kurváktól kezdve a süteményt sütő vénasszonyon át az összest! Akármit is állít, egy férfinak mindig szüksége lesz egy nőre. Ha másért nem, hát azért, hogy legalább egyszer az életben jól érezze magát. Persze, elvárom! – bólintok egyet komolyan, majd elnevetem magamat. – Azt hiszel, amit akarsz, hol érdekel az engem? – ráztam meg értetlenül a fejemet. Mégis miért kéne érdekeljen, hogy mit hisz igaznak és mit nem? Felőlem hihet, amiben akar. Kivéve azt a sok katolikus baromságot. Az mindennek a legalja. Az első sorból néztem végig, ahogy végig hazudozták a történelmet. Okos dolog, de egy okos ember tudja, hogyha lenne valaki odafent, a hozzám és Rose-hoz hasonló nem lennének itt. Felmordulok a rám törő fejfájástól. Kétségem sincs afelől, hogy ez a hülye liba tehet erről is. Egy önelégült vigyort villantok felé, mielőtt eldobnám a golyót, de mikor az oldalra csapódik, az arcomra is fagy az a vigyor és fáradtan felsóhajtok, miközben visszafordulok felé. – Helyesbítenék a korábbi kijelentésemen a nőkkel kapcsolatban. Nem lehet veletek játszani. Tudod, emlékeztetsz egy nőre, akinek tönkretettem az életét. Ő is olyan volt, mint te, legalábbis hasonló. – abban biztos vagyok, hogy neki is volt két melle. – Ő is valami ilyesmit mondott. „Engem nem tudsz legyőzni..” –minek mondanám ki a nevét? Már rég meghalt. Nem én öltem meg, de miattam halt meg. Kellett neki segíteni rajtam, igaz? Szörnyen makacs volt, egy kicsit tényleg hasonlított Rose-ra. – Igaza volt. Egyből nem ment. Aztán gyereket szült. Kettőt is! Szerencsétlen úgy kiabált, mint, akit éppen megnyúznak… azt hiszem végül én nyertem. – ezért mondjuk roppant mód szerencsés vagyok. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha nőnek születek. – A lényeg, hogy végül mindig én nyerek. Ha nem is fogsz a játék végén megszülni, valamilyen módon akkor is én leszek elégedettebb. – ez mindig így volt, és mindig így is lesz. – Tehát, akkor elkezdhetjük most már élesben? Mindenfelé szabály nélkül. Hölgyem… mutattam a bowling golyók felé, átadva neki a kezdés lehetőségét. Ahogy eldobja azt a golyót, úgy is egy pillanat alatt ott termek, hogy mellékvágányra tereljem. Hosszú este lesz ez, remélem találok majd itt valami piát.
Meg kell valljam, az erény szó elég nevetségesen hangzik a szájából. Nem mintha lenne más alapom, mint ez a szituáció. De mégis úgy hiszem, nem sok erénye van, ami helyettesíthetne bármit is. Olyat meg főleg nem, ami szintén nem létezik. - Nem, Jack, csak jobbnak hiszed magad. Ez óriási különbség. - világítok rá az igazságra. Eddig már sikerült rájönnöm arra, hogy öntelt hólyagra akadtam a véletlen folytán. Viszont mindig is nehezen toleráltam a fajtáját. Az én hibám, persze, mert nem viselem el, ha indokolatlanul jobbnak hiszik magukat, főleg ha épp egy férfi az, aki közel csak semmibe vesz. Meg persze, ha épp módomban áll változtatni rajta. - Csalódást okozol.. - húzom el a szám, mikor azt látom, hogy cseppet sem idegesítette fel magát a rangom kis akciómon. Még az erőmnek is ellenállt, vagy legalábbis megbizonyosodhattam arról, hogy idősebb nálam, mert aligha ártott meg neki a kis bűbájom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az első akadály láttán meghátrálnék. - És újfent.. Ha elrettentésnek szántad, felsültél. Inkább valami esti mese-félének tűnt. De narrátornak ne menj el, ott se lenne esélyed.. - próbálom cukkolni. Majd meglátjuk mennyire sikerül apróságokkal felhergelnem, esetlegesen kivívni magam ellen a sorsot. - Mellesleg hadd avassalak be egy kulisszatitokba, Jack. A film végén a pasi hal meg.. - mosolyodom el. Nem mintha szándékomban állna kitépni a szívét a helyéről, de elszórakozom vele. Különösképp azért, mert olyan részletet kottyintott el, ami kapóra jön ahhoz, hogy tovább táncoljak az idegein. Le merném fogadni, hogy ha legközelebb fajtámbelivel találkozik, akkor előre megfontolja majd, milyen hangot üt meg vele szemben. Tudniillik evolúciós szempontokat figyelembe véve jóval felette állok. - Részemről.. Tetszik ez az új szabály.. - léptem a golyók felé, majd kiválasztottam közülük az egyik legkönnyebbet. A könnyebb test könnyebben gyorsul. Ennyi az egész. Persze óhatatlanul is fel vagyok készülve arra, hogy forgat valamit a fejében, amivel megakadályozza a tarolásomat. Én viszont nem vagyok hajlandó megvárni, így a gurítás előtti pillanatban a mágiám segítségével szinte észrevétlenül vágom meg az egyik túsz nyakát. Épp csak annyira, hogy a főverőér ne sérüljön, mégis eleredjen a vére olyan mértékben, hogy egy vámpírt képes megzavarni. Az egész úgy néz ki, mintha a körmömmel téptem volna egy mély sebet a nyakára. Gyakorlatilag pedig majdnem ez is történt, csak közben nem mellette álltam, hanem elgurítottam a golyómat és azt reméltem, elég furmányos voltam ahhoz, hogy elveszítse azt a néhány másodpercet, ami alatt vissza tudna vágni az előbbiért.
Tudod, minden fejben dől el. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Néha még egy-két értelmes dolog is kiszalad a száján. Elképesztő. – Lemerem fogadni, hogy nem olyan rég gyarapítod az élőhalottak klubját. Ha az én koromban születtél volna, nem éreznél késztetést, hogy így védd a nemed képviselőit. – nem végez valami jó munkát. Jó párat megöltem már közülük. Persze, férfiakat is ölök, de valahogy nem vonzanak annyira. A vér az vér marad, ugyanolyan, de… egy nő nyakából mégiscsak élvezetesebb lakmározni, nemde? Sok mindenen mentem már át. Ha azt szeretnéd, hogy megöljelek, a fejfájásnál több kell. Viszont, ha megöllek, akkor ki fogja bebizonyítani, hogy csak jobbnak hiszem magamat, mint te? – nem kell bebizonyítani, felesleges, csak az idejét pazarolja, de ennek a kornak ez a gondolkodás a velejárója. Nem azt mondom, hogy a nők nem egyelőek velünk férfiakkal, de… valahol mégiscsak ezt mondom. Próbálok érveket keresni, hogy ez nincs így, de egyet sem találok. Nem tehetek róla, hogy nem botlottam olyan nőbe, aki egy kicsit is érdekelt volna. Leszámítva azt, ami mindnyájukban érdekel. – A feleségemről beszélünk. Azaz… az exfeleségemről. Egy karó sok mindent megold. – vonom meg a vállamat. A történtetek ma már nem zaklatnak fel annyira, mint egykoron. Évszázadok teltek el, a felelősöket levadásztam. Meg volt a bosszúm. –Igen, de csak mert beteg. – ezt a betegség pedig nem más, mint a szerelem. – Na meg… hülye is volt. Elfértek volna azon ketten is. – én egyik sem vagyok. Ha magunkat képzelem abba a szituációba el, én lelököm őt és hagyom, hogy az óceán mélyére süllyedjen a teste. Majdnem sikerül az, amit tervez. Egy pillanatra tényleg megzavar a vér illata, de a tervemet sikerül véghez vinnem. – És én még azt hittem, hogy ostoba vagy. – pillantok Rose-ra mosolyogva. – De amíg nem jelentél meg, táplálkoztam. Ennél több vér kell. Mondjuk … találgatok, miközben odalépek a nőhöz, akit megsebzett, és a hajába túrtam. Majd egy erős rántással elválasztottam a fejét a testétől. … ennyi. a test és a fej egyszerre ért földet, pillanatokon belül pedig egy hatalmas tócsa vérben álltunk. Lehunytam a szememet és úgy szívtam be a friss vér illatát, mintha csak először érezném. – Fenséges. Te is érzed, igaz? – kérdeztem mosolyogva, majd a pult mögé léptem, és egy kis keresgélés után meg is találtam azt, amit kerestem. Két poharat vettem elő, és intettem az egyik hölgynek, a lefejezett mellett, hogy jöjjön közelebb. A csuklójából töltöttem a poharakba vért, majd a kezembe vettem azokat és az egyiket Rose-nak nyújtottam. – Mindig is érdekelt, hogy ti, korcsok… bocsánat! Keverékek. Mennyire vágytok a vérre? Tiszta sor, tudtok gyertyákat gyújtani a nézésetekkel, de mi van a vérrel? – kérdeztem, miközben letettem a közeli asztalra a poharam és egy bowling golyót vettem a kezembe. Kizártam a padlón folydogáló vér mámorító illatát és elhajítottam a golyót. Nem éppen a földön, de… szabályokat nem határoztunk meg.
Ahhoz képest, hogy ez nem az én terepem, meglepő módon élvezem. Talán csak azért, mert nem épp egy unalmas, de annál egoistább vámpírfajzatba ütköztem. Egészen kedvemre való lenne a vérszomja, ha nem társulna hozzá ekkora arc és nem verné a mellét arra a.. nos közel semmire, amivel fogadott. - Ha a te korosban születtem volna, a nőknek nem a 20. század elején sikerült volna jogokat szerezniük.. - forgatom meg a szemeimet. Bár arról fogalmam sincs, hogy száz vagy ötszáz éves távlatokról beszélünk. Csak néhány hozzám hasonlóra lett volna szükség akkortájt és persze arra, hogy a elnyomó férfiakat megtizedeljük. Más lett volna onnantól kezdve az elbírálás, megváltozott volna a történelem és a politika is. Hülyeség, hogy a nőknek nincs ebbe beleszólásuk. Csak a hímsoviniszta társadalom téveszméje, aminek szerencsére ma már nem sok létjogosultsága van. - Nem adom könnyen a bőrömet. Garantálom, hogy belém törne a bicskád, Mr. félelmetesvámpír Jack.. - csettenek fel lekezelően. A cinizmus csak úgy süt minden egyes szavamból. De teljesen mindegy, úgyis lepereg róla. - Máskülönben pedig még mindig lebecsülsz.. Ez lesz a veszted. - homályosítom fel és hagyom, hogy egy mindentudó mosoly terüljön szét az arcomon. Talán előre érzem, milyen a káröröm. - Szegény nejed után talán elbíztad magad, hogy azt hiszed, én is olyan bénán bánok az erőmmel, ahogy ő a karóval. De ki kell ábrándítsalak. Amint átkerült a probléma-státuszba, onnantól kezdve esélyes sincs. - követem végig a kis akcióm után a golyó útját. Célt ér, de arra nem számítok, hogy a következő, amivel szemben találom magam, az egy fej, amit leszakított a helyéről. Ez a halál egyik legmocskosabb formája. Nem csoda, hogy elhúzom a számat, aztán szép lassan begőzölök, mikor szinte nem marad vértől mentes hely, ahová léphetnék. Tönkreteszi a cipőmet. - Te tudod milyen drága egy ilyen Jimmy Choo cipő? Bár felteszem nem.. Ne is válaszolj.. - morgolódom. Nem azért, mert nem engedhetek meg magamnak egy másikat, hanem mert már a szívemhez nőtt. De nem lesz túl sok gusztusom hordani, ha egyszer már minden apró kis résbe vér folyt. - Ugye most csak hülyéskedsz? Két utcával arrébb is érzik.. - fonom össze karjaimat a melleim előtt, ahogy végigillantok a hullán. Nem mozgat meg bennem semmit, a vér persze próbára tesz, vele ellentétben én nem most táplálkoztam. Mintha csak tudná, hogy ezzel hatást tud rám gyakorolni. De mindez addig fajul, míg az egyik túsz nyakára nem vetem magam. Alig hallható nyikkanás hagyja el a száját, mikor a fogaimat belé mártom, engem pedig megkönnyebbülés jár át néhány korty után. Tudom magam türtőztetni, szó se róla, de itt és most ennek semmi jelentősége nincs. - Hagyd csak, kiszolgálom magam.. - hajolok fel egy pillanatra a vérmámorból. Ilyenkor semmiben sem különbözök a vámpíroktól, nincs eltérés, hisz azt még nem tanultam meg, hogy vérszívás közben hogyan használhatnám boszorkány képességeimet. Ám ezt nem kötöm az orrára. - Azt hiszem ez a válasz a kérdéseidre. - engedem el az ernyedni készülő testet. Nem ölöm meg, a saját csuklómba harapva adok neki egy kortyot a véremből és kényszerítem, hogy lenyelje. Jó kislány, nem kell sokáig győzködnöm. Aztán visszafordulok Jack felé, aki felé hirtelen jelenségként egy hegyes darts nyíl repül a szomszédos pályáról. Reménykedem benne, hogy nem tévesztek célt és sikerül a torkában landolnia, bár sokkal több sikerem lenne egy éles késsel.. - Vigyázz a szádra. Nem szeretem, ha sértegetnek. - rántok vállat, mintegy mellékesen. Apró csipkelődések ezek ahhoz képest, amire képes vagyok, de egyelőre nincs okom kipasszírozni a tüdejéből az utolsó csepp oxigént is. Persze azért elképzelem, s míg ő azzal van elfoglalva, hogy kibányássza magától a kis meglepetésemet, addig kihasználom a pillanat adta helyzeti előnyömet. Ismét.
Vagy eladtak volna. Két lovat talán megérnél. – vontam meg a vállamat. Nem különösebben izgat a helyzetük. Személy szerint leszarom, hogy mihez van joguk és mihez nincs. Két dolgot szoktam csinálni a nőkkel általában, és ez nem változott meg azóta, hogy mindegyikük jogokat akar. Szóval, amíg meglehet őket dugni, és/vagy megölni, addig felőlem csinálhatnak bármit. Eddig is sok mindenkit becsültem le. Az, hogy nem látod őket most, gondolom segít rájönni hol vannak. – tártam szét a karomat. Jobb voltam, mint ők. És nála is jobb vagyok. Na persze nehéz lenne ezt vele megértetni. Az eddigiek alapján rájöttem, hogy egy dologban hasonlítunk: szeretjük magunkat. – Nem, őt szúrták fel egy karóra. Persze, ettől még lehetsz annyira béna, mint ő lett volna azzal karóval. – nem volt harcos, szóval nem hinném, hogy bármit is tudott volna kezdeni vele. A karóba húzás már akkor is elég szar halálnak számított, de igazából majdnem mindegy volt, mibe halunk bele. Volt, akinek lerohadt a farka, mert rossz kurvába tette azt. Ahhoz képest a karóba húzás születésnapi zsúr. – Csak nem vetted? – akaratlanul is elröhögtem magamat. Egyre gyakrabban találkozom ilyenekkel. Ahelyett, hogy elvennék azt, ami kell, inkább megveszik maguknak. Nevetséges. Arról már nem beszélve, hogy ez egy cipő. De ez nyilván azért van, mert nő. Jimmy Choo… mi hülyék meg jogokat adtunk nekik. Szóra nyitnám a számat, de aztán inkább magamban tartom a mondanivalómat, és helyette kíváncsian figyelem, ahogy neki esik az egyik nőnek. Na, ez már jobban hasonlít egy vámpírra. Ezek vagyunk mi. Ilyen az alaptermészetünk. Egy oroszlán sem húz öltönyt, igaz? Pedig már megterítettem neked. – bökök a föld felé, ahol a lefejezett hulla van, és az abból áradó vér. Vicces. Ki hinné, hogy ennyi vér van bennünk? Ilyenkor az emberek olyanok, mint… egy sörös üveg. Csak kupak helyett a fejüket kell leszedni és már ihatsz is. Szerencsére egyiket sem vetem meg. – Na és miért van még életben? Öld meg! – remélem, hogy nem megint valami elmezavarosba botlottam bele. Kezd elegem lenni abból, hogy néhányan közülünk azt hiszik az embert játszhatják tovább. Örökké élnek, erősek, gyorsak, minden adott, hogy olyan életet éljenek, mint egy király. Erre mit csinálnak? Dolgoznak és öltönyt húznak. A darts nyílra nem számítok, felmordulok, mikor a nyakamba áll. – Pedig nem ártana hozzá szoknod. – mondtam, miközben kihúztam a nyakamból a nyilat. – Remélem,még nem halt az, aki elől hagyta a darts nyilakat. – nem tudom, hogy a túszok közül melyiknek támadt kedve hozzá, de ha az illető még él is… nos, úgysem fog sokáig már. – Nos, Rose, hol is tartottunk… tértem vissza a tárgyhoz, mikor már a nyíl is kint volt a nyakamból. … hát ez remek. – húzom el a számat, mikor meglátom, hogy dobott egyet, és a golyó már túl közel van a bábukhoz, hogy el tudjam érni azt. Most már tényleg megölöm azt, aki elől hagyta a darts nyilakat. – Hozz valamit inni. – pillantok az egyik túszra, és a kezemmel a bárpult felé mutatok. Még szerencse, hogy manapság mindenhol isznak az emberek. Közben előbányásztam a mellényem zsebéből egy cigarettát, és ledobtam magam az egyik székbe, míg meg nem jön az italom. – Ne aggódj, mindjárt gurítok! – nem néztem a nőre, miközben beszéltem, hanem a szemöldökömet összevonva figyeltem a túszokat. Nem csináltak semmit, mert azt mondtam nekik. Ez pedig rohadt mód idegesítő mód volt. Valamelyik ráadásul a nő kezére játszott. Nem direkt, ez igaz, de kevesebbért is haltak már meg. – Bocs, elfelejtettem, hogy jogod van hozzá. – most viszont rá néztem, és felé nyújtottam a cigarettás dobozt. A végén még hímsovinisztának hívna, alaptalanul.
Nem tudtam elérni sem az anyámat, sem pedig a húgomat, ami azért valljuk be, hogy rendkívül furcsa. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagynom, hogy az utóbbi időben már nem is jelentkeztek be nálam, hogy találtak volna következő jelöltet arra, hogy mégis kihez kellene hozzámennem. Bár a legjobb lenne, hogyha helyit találnának, mert eszem ágában nincs elhagyni ezt a várost. Beilleszkedtem és úgy érzem, hogy kezd belendülni az üzletem, ami már igazán a szívemhez nőtt. Elég sok vadászt ismerhettem meg ennek köszönhetően és talán rengeteg embert mentettem meg attól, hogy vámpírok áldozata legyen, még akkor is, ha közvetve is. Persze emberek számára is árulok néhány kiegészítőbe rejtett verbénát, aminek köszönhetően a tudtuk nélkül megvédem őket attól, hogy bárki is a fejükkel játszadozhasson. De mégis ez valahogy megtörtént velem. Az anyám képes volt kitörölni a fejemből megannyi jó emléket, hogy kövessem a feladatomat, mint valami érzelmek nélküli robot és pontosan ezzé váltam. Hiszen megkapta, amit akart. Követtem ide az első általa kijelölt férfit, aki nem sokkal később meghalt. Bár az a házasság egy cselszövés árán született volna meg és abban a pillanatban, hogy kiderül tudtam, miért küldtek ide tönkre is ment volna. De mégis az életünket már összekötöttük és a családunkban a válás, mint opció sem létezik. Nem, hogy még gondolkodni róla, hogy külön utakon éljük az életünket. Ha csak egy kicsit is félre kacsintunk, akkor büntetést rónak ki ránk. Azt hiszem már tudom, hogy mi is az a büntetés. Ide hívtam a férfit. Hát nem a legjobb találka hely, de az itteni nyüzsgés és zajongás még könnyedén elnyeli egy-egy fájdalomsikolyomat, ha rám törne, amikor megérkezik. Egy kicsit korábban jöttem, hogy ne az ajtóban kapjon el engem a frász és amíg vártam rá addig gurítottam párat, de az egyiknél sikeresen átdobtam a másik pályára és érezni kezdtem azt a menthetetlen lüktetést a fejemben. Ezúttal megint csak a felszínt karcolgattam, de az anyám arcát láttam, a bőröndömet, amivel készen álltam arra, hogy elutazzak.. Hát tényleg igaz. Azt hiszem többről kell beszélnünk, mint gondoltam. Végül pedig a fejemet fogva vánszorgok el az ülőhelyhez, hogy ott szenvedhessek tovább összekuporodva, amíg közelebb ér.
Nem igazán tudtam mihez kezdeni magammal. Még nem készültem fel teljesen arra, hogy ismét Emery szemei elé kerüljek... nem véletlenül vártam arra, hogy inkább ő keressen. Múltkor kritikussá vált a helyzet. Inkább nem kerestem a lehetőséget, hogy én magam kezdeményezzek - ismét. Tartottam attól, hogy nem tudok majd mit mondani. Az egy dolog volt, hogy ő nem emlékezett rám, de én igen. És mióta történt az az ominózus jelenet a műtőben, egyre inkább azt éreztem, hogy ha csak két másodperc erejéig is, de muszáj látnom őt. Hogy... lássam, épségben van. Még él. Attól féltem, hogy amikor ismét elém kerül, esetleg egy arany karika is ott fog díszelegni az ujján, amely jelezné, hogy az anyja sikerrel járt. Végül a karika nem volt sehol. De ez még nem jelentett semmit. Elmartak tőle. Az anyja. Ez volt a célja. Ezért akart kitörölni az életéből, és végül meg is tette. Kíméletlen volt. Furcsa belegondolni, hogy egy ilyen nőnek voltak anyai érzései. Ha számított volna neki bármi is, beletörődött volna, hogy a lányával együtt akarjuk leélni az életünket. Hogy... ha máshogy nem, elszökve boldogok leszünk akkor is, ha nincs meg mindenünk. Az utosló pillanatban hiúsult meg az egész. Akkor rosszul esett. Dühös voltam, mert azt hittem, hogy meggondolta magát. Csak később derült ki, hogy nem így volt. Hogy... valójában az anyja babrálta meg az agyát. Végül megkaptam azt a hívást, ami miatt még a városban maradtam. Az utolsó pillanatig bíztam benne, bár már összecsomagoltam. Nem tudhattam, mit fogok kapni a sorstól, hisz benne volt a pakliban, hogy semmilyen formában nem fog felkeresni. Az is normális lett volna. Én pedig betláttam volna, hogy... kénytelen leszek új életet kezdeni. Ezúttal már nélküle. sok évet húztam le úgy, hogy azt sem tudtam, mi történik az életében. Dühös voltam rá, mert elárulva éreztem saját magam. Kényelmesen öltöztem fel, és mikor becsuktam a bérelt kocsi ajtaját, szinte rögtön meg is indultam a bowlingpálya bejárata felé. Attól, hogy mi fog benn történni, már előre féltem. Ha ezúttal emberek előtt jön rá a fájdalom, már nem fogjuk annyival elintézni, mint múltkor. Nem tudtam, miért történik. Nem voltam boszorkány, hogy megszüntessem. Az anyja tényleg ennyire el akart szakítani tőle? A saját lánya életét is kockára tette volna csak azért, hogy az ő akarata teljesüljön? Megpillantottam. Éppen ült. Nem tűnt túl kényelmesnek az a pozitúra, és mikor mellé értem, nem ültem le. Talán nem érintené jól a közelségem. - Remélem, még nem gondoltad meg magad - kezdtem bele, bár nem készültem nagy hegyi beszéddel. Talán eszébe jutott valami, azért hívott... nem?
Egy pillanatra reménykedtem abban, hogy ez a fejfájás már a múlté és nem kell újra átélnem. De abban a pillanatban, hogy belépett az épületbe éreztem a lüktető fájdalmat, amin igyekeztem uralkodni és a lehető leghamarabb túlesni az egészen. Nem álltam ellen egyszerűen hagytam, hogy a fájdalommal együtt térjenek vissza az emlékeim. Talán ez volt a célja? Ha vissza is térnek az emlékeim vele kapcsolatban, akkor ne tudjak mást hozzákötni, mintsem a fájdalmam? Nem értem, hogy miért lett volna akkora tragédia, ha megtörve a családi hagyományt, kilépünk az őskorból és hagyják, hogy szerelemből menjek ahhoz a férfihez, akit én választottam és nem valami bugyuta hagyomány miatt kell vele élnem az életem végéig. A legrosszabb az egészben, hogy még be is kellett volna csapnom Bernardo-t, hiszen nem tudhatta, hogy azért vagyok itt, mert a szüleink beleegyeztek. Ő volt az örökös ellenálló és biztos vagyok benne, hogyha még sikerült volna elcsavarnom a fejét akkor is kihátrált volna a dolgokból, ha megtudja, hogy mindez eltervezett volt. De meghalt. Ami elég furcsa, hiszen sosem gondoltam volna, hogy valaha is képes lesz valaki arra, hogy eltegye láb alól. De ilyenkor kell emlékeztetnem magam arra, hogy ő is emberből van és még az én felszerelésemmel sem képes csodákra. Ahogy közelebb ér csak megpaskolom a helyet magam mellett, hiszen még mindig rettenetesen zúg a fejem, mint akinek rossz migrénjei vannak. Talán egy dózis fájdalomcsillapítóval kellett volna idejönnöm. - Nem, nem gondoltam meg magam. Mivel az anyámat nem tudom elérni semmilyen formában te vagy az egyetlen támpontom abban, hogy mi is történt velem és a lehető leghamarabb ki szeretném deríteni. - Az, hogy megfosztottak engem a múltamnak egy igen is meghatározó részétől az nem csak kegyetlenség, de árulás is velem szemben. Tudni akarom minden egyes részletét annak, ami történt. Ehhez pedig jelen pillanatban csak ő segíthet hozzá még akkor is, ha a találkozások eléggé fájdalmasak. De talán el tudom terelni a figyelmem róla egy kis játékkal. - Szóval.. Közben van kedved játszani? - Bökök a fejemmel a pálya felé a kezeim pedig ökölbe szorulva pihennek közben az ölemben, hogy egy kicsit elvezethessem a fájdalmat. Miket meg nem teszek az emlékeimért..
Nem tartottam túl jó ötletnek, hogy leüljek mellé. Nemrég, mikor a közelébe mentem, majdnem belehalt a fájdalomba, amit a közelségem okozott neki. Ezúttal mi lenne más? Csak ártanék neki, és jelenleg ez az, amit nem terveztem a mai napba. Igaz, azt sem, hogy találkozom vele... meglepődtem az üzenetén. Kételyekkel vívódtam legbelül. Örülni akartam, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget, de ott volt bennem a kimondatlan félelem. Ami nemsokáig marad kimondatlan, nem mintha nem lenne elég ránéznie az arcomra, láthat ott elég ijedtséget. Szavakkal sem lenne muszáj kimondanom, mennyire kétségbeejt ez a helyzet, amiben most vergődünk. Talán jobb lett volna fel sem bukkannom. Kilesnem őt, megtudni, hogy mi a helyzet vele... aztán szépen elsétálni. De a tény, hogy nem ment férjhez, ezáltal az anyja nem ért teljesen célt... mozgatta a fantáziámat. Tettekre ösztönzött. Az ösztöneim pedig azt súgdosták a fülembe, hogy ne is próbáljak elmenni, küzdjek, amíg csak lehetőségem van rá. Azt hiszem, elég nyilvánvaló lesz, ha minden esély elúszott. De még élek a fejében... valahol mélyen, jól eltemetve. Meg kell keresnem azokat az emlékeket, és ha megvannak, emlékezni fog rám. - De sajnos... én nem vagyok sem boszorkány, sem olyan természetfeletti, aki bármivel elő tudná belőled hozni. Hacsak az évek során nem lettél durva mazochista, és arra pályázol, hogy ismét fájdalmat okozzak - sóhajtottam fel, de közben nem foglaltam helyet, inkább összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, és úgy fürkésztem őt. Már most gyötörte valami, márpedig az, hogy ilyen közel álltam hozzá. Mi lenne még, ha odaülnék mellé? Sokan azt hitték, olyan kemény és rideg vagyok, mint ahogyan kinézek. Végignéznek rajtam, gyakran rezzenéstelen tekintetet, kőkemény arcizmokat látnak. Azt gondolják, nem tudok mosolyogni. Pedig... az elmúlt évek keményítettek meg. Túl sok halált láttam. Volt, hogy a kezeim között tapasztaltam meg azt, hogy valaki egy jobb világra szenderült. Megsebzett a saját életem. A saját keresztemet pedig nem volt könnyű cipelni - egyedül. Úgy főleg nem, hogy látomások gyötörtek, benne Emeryvel. - Legyen - néztem a pálya felé, szemügyre véve az egyik bowling golyót. - Kezdés után kifejtheted, milyen lehetőségeink vannak. Eszedbe jutott valami azzal kapcsolatban, hogy miként tudna a szellem kiszabadulni a palackból? - kérdeztem, közben feltűrve a pulóverem ujjait. Lazára fogtam a figurát, habár sokan sznobnak tituláltak a drága holmijaim miatt.
Kezdőlap
||
|| 
¤
