Nem tudom, hogy az anyámnak mi haszna volt ebben az egész kegyetlen játékban. Egyáltalán miért akart ilyen hevesen elszakítani tőle? Mármint nem tűnik olyan rossz partinak. Persze azért a családunk női tagjai mindig is a vadászok felé hajlottak, de nem értem miért, amikor boszorkányok vagyunk és nincs szükségünk arra, hogy megpróbáljon minket megvédeni pár fadarabbal hadonászó idióta. Mert nem tudnám igazából őket különösebben másnak nevezni, hiszen azon fegyverek nélkül, amiket én adtam nekik nagy részük teljes mértékben értéktelen. Szóval mondhatjuk azt is, hogy az a plusz nélkül, amit mi hozzáadunk a vadászatukhoz elég kevesen maradtak volna életben. Nem hiába halt meg vadászat közben a leendő vőlegényem. Ha. Milyen furcsa ezt így kimondani, még akkor is, ha nem hangosan. Nem is tudott róla, hogy meg fogja kérni a kezem, vagyis inkább, hogy a családja már régen megtette a nevében az anyámnak. Ő pedig kapott az alkalmon és igent mondott most mégis úgy néz ki, hogy a saját utamat járhatom, mert nem válaszol egyetlen egy telefonhívásomra sem. – Nem vagyok mazochista, de miután megkaptam az adagomat viszonylag lenyugodtak a kedélyek, szóval bármikor kijátszhatjuk ugyanezt, de nem szívesen kapnék hasonló rohamot egy ilyen nyilvános helyen, ahol bárki teljesen nyugodtan őrültnek nézhet. Na, nem mintha különösebben érdekelne, de azért mégis. – Elsősorban arra gondoltam, hogy talán elmesélhetnél pár dolgot rólunk. Hátha az beindítaná a dolgokat anélkül, hogy mellé kapnék egy kellemes adagot a migrénből is. – Valahogy el kell érnünk ennek az egésznek a magját. A legbelsőbb pontját, ahonnét már talán valahogy kevésbé fájdalommal telten meg tudnánk oldani a problémát. Az pedig, hogy igazából ide hívtam remélem megfelelő lesz elterelésnek ahhoz, hogy időközben a fejem ne akarjon szétrobbanni. – Habár még lenne valami.. Ha ez az egész akkor aktiválódik, amikor a közelemben vagy, akkor kell legyen benne valami, ami miatt az anyám azt akarta, hogy távol maradj tőlem. Szóval talán ebben rejtőzne valami megoldás? De ezt inkább hagyjuk utoljára, mert nincs kedvem átélni a múltkorit. – Lehetséges, hogy van benne igazság, sőt még talán értelmet is nyerhetne a dolog. Haha. Mint a tündérmesékben egy csók feloldja az átkot. Bár kétlem, hogy anyám ezt akarta volna a számomra. Hogyha tényleg annyira őt akarom, akkor küzdjek meg érte? Hát talán lenne értelme, de nincs rá garancia, hogy ez igaz.
Az elmúlt napokban számtalanszor próbáltam rájönni, vajon mi lehet a kulcsa ennek az egésznek. Miben rejlett a mágia azon apró momentuma, amely nem engedte, hogy emlékezzen rám? Milyen gátat kellett elültetni az elméjében ahhoz, hogy semmivel ne közelíthessek felé? Az anyja tökéletesen ismerte a fortélyokat. Olyat alkotott, amely életemben először azt sugallta még nekem is, hogy nincs lehetőségem jóvá tenni, megtörni azt az átkot, amivel Emery-t sújtotta. És mindezt azért, mert érzett, szeretett... az ilyet ki bünteti ilyen súlyos módszerekkel? Nem én voltam a megoldás, ebben az egyben voltam egyre biztosabb. Az érintésem nem azt váltotta ki nála, mint amiben reménykedtem. Fájdalmat okoztam, egy pillanatra azt hittem, hogy olyat, amiből nem ocsudik fel. Majdnem megöltem egyetlen lépéssel, mikor közelebb kerültem hozzá. És... hogyan is törhetném meg kettőnk átkát, ha képtelen vagyok a közelébe menni? Ez szándékos része az egésznek. Meg tudtam volna fojtani azt a nőt. - Gondolom nem tetszik az az opció, hogy megölöm azt, aki ezt az egészet okozta. És tökéletesen tudnám orvosi műhibának álcázni - jegyeztem meg, a hangomban pedig egy egész jéghegy bújkált. Nem iránta éreztem ezt, hanem az anyja iránt. Ő volt az ördög az életemben. Mindenem elrontója. A karrieremet is majdnem tönkrevágta azzal, hogy elhitette velem, Emery szándékosan nem akart velem jönni azon az éjszakán... - Vicceltem - tettem aztán hozzá, mielőtt komolyan vette volna. Bár ki tudja. Kétségbeesésemben sok mindent meg tudnék tenni, csak azért, hogy visszakapjam őt. Annyira... fontos volt nekem. Legalább annyira, mint az oxigén, amit nap mint nap beszívok a tüdőmbe, csak hogy létezni tudjak. - Vagy mégsem. Még nem döntöttem el - sóhajtottam fel. Persze nem túl okos lépés az anyját fenyegetni holmi gyilkossággal, ezt az énemet még az az Emery sem ismerte, aki emlékezett rám. Nem még egy lány, aki a fájdalmon kívül mást nem is kapott tőlem. Továbbra is tartottam a távolságot, legalább annyit, hogy biztos tudja, nem azért jöttem, hogy ismét fájdalmat okozzak neki. - Valószínűleg anyád pontosan tudta, hogy legyen bármilyen okos boszorkány is, ha a közeledbe kerülök, előbb vagy utóbb... de ismét emlékeznél. De ezzel még nincs... erőm kísérletezni. A múltkori után főleg nincs - köszörültem meg a torkomat, majd elindultam a bowlingpálya felé. Csak megfogtam a golyót, de nem helyezkedtem be. Álltam egy ideig, pár másodpercig, majd felé fordultam lassan, az arcomon még magam sem tudtam, milyen érzelmek játszottak. - Először gyűlöltelek. Mikor még... gyerekek voltunk - vallottam be. - Annyira kényesnek, hisztisnek láttalak akkoriban. Aztán... mikor visszajöttél, már felnőtt nő voltál. És én tűntem gyerekesnek melletted - jelent meg egy halvány mosoly a szám sarkában, hogy aztán pár másodperc múlva el is tűnjön. - Egyszer kihallgattam az anyádat, aki arról beszélt, hogy milyen szerencsés lesz a családotoknak, ha házasságot kötsz azzal a... - Még a nevét se tudtam. Csak dühös voltam, ha rá gondoltam, de a nevéig sosem jutottam el. - Annyira bedühödtem, hogy... aznap este találkoztam össze először a bennem lakozó szörnyeteggel, mikor egy bárban összeverekedtem valakivel - nyeltem újabbat. Akkor még nem öltem meg senkit, de tudtma, hogy az indulataimmal később még gondok lesznek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy jelenleg túl szép gondolat megölni az anyját.
Soha nem volt szerencsém ennél furcsább érzést megtapasztalni. Valahol mélyen elásva ott van bennem, hogy szerettem ezt a férfit, vagyis talán még mindig szeretem, de jelen pillanatban az egyetlen dolog, amely intenzíven forr közöttünk az idegrendszerem összes apró, kis része. Mintha fel akarna robbanni helyben és bármennyire is igyekszem küzdeni ellene és remélni, hogy hamar elhomályosul az egész, mint ahogy a legutóbb mindez nem történik meg. De akkor hozzámért. Ott volt a közelemben. Most pedig fenntartja a távolságot, ami talán csak elnyújtja a folyamatot. De az sem garancia, ha még egyszer átélem a múltkorit, akkor megszűnik a fájdalom. Mert azt, hogy mennyi időre szűnik meg azt nem tudhatja egyikünk sem. Én pedig nem akarom túlságosan hamar befejezni a kettőnk találkáját mert mindent tudni akarok. - Hát nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne. Azért tegyük fel, ha meghalna kétlem, hogy azt akarná, hogy az emlékeimet visszakapjam. Hiszen, akkor ha el is rendezett nekem egy házasságot és már tegyük fel házas is vagyok kétlem, hogy megállítana engem egy ilyen kötelék. Főleg, ha képes volt ilyen végletekig elmenni annak érdekében, hogy mi ketten soha ne kössünk ki egymás mellett. - Kétlem, hogy a saját életéhez kötötte volna az átkot. Határozottan valami más energiaforráshoz kötötte. Talán az én életemhez. Talán az övéhez, hogy még fájdalmasabb legyen a számomra. Hiszen, ha meghal, akkor az emlékeim már nem árthatnak a sorsnak, amit nekem szánt, nemde? Bár csak nem.. Meg, ha igaz is nem fogom letesztelni. Ez biztos. Mosollyal az arcomon hallgatom a történetet a megismerkedésünkről és az igazság az, hogy már így pusztán, ahogy elmeséli bizseregni kezd a mellkasom a meghatottságtól, mintha az egész egy film lenne, aminek pontosan ezt a hatást kellene keltenie bennem. Csak az keserít, hogy ez elméletileg az életem egy része. Én pedig mit sem tudok róla. - Szóval emiatt váltottad ki az átkod? Mert elígérték a kezem? De, hát szerettük egymást, nem? Akkor.. Bár megértem. A vérfarkasokban nagyon sok düh rejtőzik. Néha egy apróbb konfliktus is képes kiváltani a benned tomboló szörnyeteg vérszomját. De úgy tűnik, hogy egész jól viseled. - A legtöbb vérfarkas átoknak éli meg, hogy úgy kell leélnie az életét, hogy végig egy fene vadot kell megszelídítenie csak azért, hogy békében élhessen. - Ne mozdulj, oké? - Felállok és mély levegőt veszek, majd egy pár lépést teszek felé és érzem, hogy a fejembe hasít a fájdalom, de nem érdekel. Látom magam előtt az emlékeinket. Minket. Amit elmondott. Hogy mennyiszer meghúzta a hajam. Érzem, ahogy nedvesség tör elő az orromból, de teszek még egy lépést előre és letörlöm a véremet. Majd pedig a következő, amit látok az a plafon lesz, de ugyanakkor azok a kristály kék szemek, amelyeket életem egyik legjobb éjszakája után pillantottam meg legelőször az ébredésem pillanatában.
Kezdőlap
