Első pillantásra talán mindenki azt mondaná, hogy egy fiatal és ártatlan lány néz vissza rá, de ennél nagyobbat nem is tévedhetnének. Akár az is megfordulhat az emberek fejében, hogy bár csak ő lenne a fiam barátnője, vagy legalább a szomszéd lány, hiszen annyira tündéri lennék. De valóban így lenne vagy ez csak a látszat, amivel a sors megáldott? Nézzük csak mi lappang a felszín alatt. Makacs és kitartó vagyok, ami nem minden esetben jó, de így legalább nehezen lehet eltéríteni a céljaimtól. Óvatos vagyok, de ugyanakkor kegyetlen is vagyok néha. Ezeknek köszönhetően maradhattam ennyi éven keresztül életben. Ostoba, legalábbis sok ember ezt gondolja, de néha érdemes hülyének tettetni magadat, mert így sokszor olyan információkat kotyognak el az emberek, amiket nem lenne szabad vagy más esetben nem tennének meg. Ravasz és ügyes, mint egy róka. Talán emiatt is tartanak tőlem a legtöbben, akik ismerik az álnevemet. Játékos, de ugyanakkor komoly, mint egy viharos tenger, ami egyik pillanatról a másikra képes elcsendesedni. Kedves és bájos lány, akinek mindig van mindenkihez egy kedves szava, vagy egy szabad válla, ha éppen sírni szeretnél. Türelmes, mint egy prédára vadászó oroszlán, de ugyanakkor olyan is tudok lenni, mint egy anyatigris a számomra fontos személyekért. Emlékszel még a Héráról szóló történetekre, hogy mekkora haragra tudott gerjedni és mekkora pusztítást tudott akár okozni? Nos, én is képes vagyok hasonlóra, vagy talán még rosszabbra is. Nem sok ember vagy lény maradt, aki erről ódákat tudna zengeni.

Nem tudom, hogy kinek a magasságát örököltem, de az biztos, hogy nem édesapámét, hiszen csak 157 cm vagyok. "Édesanyámat" pedig még nem láttam, így nem állíthatom azt se, hogy az ő testalkatát örököltem meg a gének kialakulásakor. A hajam barna színű, amit vagy kiengedve vagy különböző divatos hajtrendeknek eleget téve formázom meg, ha nagyon unatkozom. Nem szeretek túl sok időt erre vesztegetni, hiszen a külsőnél vannak fontosabb dolgok is, de nem mindig lehet elhanyagolni. A szemem zöld színű. Erről legalább pontosan tudom, hogy az én supermanemtől örököltem, vagyis apumtól. Arcomnak elég jellegzetes formája van, ahogyan a nagy kerek szemeimnek is, amik kicsit mélyebben ülnek az arcomon, mint az átlagnál előfordul. Ajkaim kicsit vékonyak, de szerencsére azért nem túlzottan. A ruházatom meg elegáns, de ugyanakkor néha lezser. A legjobb szó talán az lenne, ha azt mondanám, hogy a kordivatját tükrözni. Természetesen azért egy-egy régi, vagy éppen kirívó, karakán ruha is fellelhető a gardróbomban, ami az egyik kedvenc helységem a lakásomban.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Egyszer volt, hol nem volt. Volt egy aprócska gyermek, akit véletlenül a gólya (a gonosz édesanyja) rossz helyre pottyantott, hiszen az ajtó előtt felejtették őt. Egy darabig még a csillagok vigyáztak rá, miközben az ártatlan gyermek aludt, de aztán a gonosz szellő kísértésére felriadt és éktelen sírásba kezdett. Sírt és sírt, miközben a nagy könnycseppek végig szaladtak az arcán, de a sírásra senki se felelt. A gyermek fázott, éhes volt és nem értette, hogy mi történik vele. Végül a hold a kezdett bújócskába vele, hiszen hol eltűnt a felhők mögött, hol pedig előjött. Csodálva nézte azt a fura dolgot az égen, miközben ujját bekaptam és azt kezdte el rágcsálni, mintha az képes lenne csillapítani az éhségét, végül pedig a szél elringatta újra álomra.
Amikor legközelebb felébredt, akkor már meleg volt és egy ismeretlen szempár nézett vissza rá, de mégis annyira ismerős volt. Lassan körbe pillantott, majd újra sírásban tört ki az aprócska leányzó, mert hiányzott neki az édesanyja. Ő rá vágyott, vagyis akkor még azt hitte, hogy rá van szüksége. Az ismeretlen férfi egyszerűen csak felvette és elkezdte megnyugtatni. Adott neki tejet, illetve elringatta újra, hogy megnyugodjon az aprócska ember, miközben mesét mondott neki. Nem tűnt idegesnek, hanem sokkal inkább boldognak tűnt, mintha mindig is erre készült volna. Volt valami fura kötödés, amit Poppy akkor már érzett, de még nem tudta hova tenni. Egyszerűen csak a férfi hatalmas karjai simult, mintha ott többé semmi se tudta volna bántani.


Mire 6 éves lett a lány szinte mindent érted. Tudta jól, hogy azon a reggelen édesapja pillantására ébredt, ahogyan azt is, hogy nem a gólya rakta őt rossz helyre, hanem az édesanyja rakta ki kegyetlenül őt, mintha nem is egy aprócska gyermek lett volna, mintha neki akkor már nem lettek volna érzései. Soha nem hozta kínosba azt a nőt az édesapja, aki életet adott Poppy-nak, de a lány mindig is okos volt és hamar rájött a dolgokra. Illetve nehéz dolga se volt, hiszen megtalálta azt a levelet, amit valószínűleg az a nő írt, aki kosárba rakta és a csillagos égbolton át iderepítette őt. Fura, hogy semmire nem emlékszik arról a nőről, de valahogy még se bánta.Nem volt több számára, mint egy olyan személy, aki megszülte, de semmi több. Az édesapjával pedig tökéletes harmóniában voltak. Neki köszönhetően tanult meg járni, olvasni és írni is. Messze meghaladta korabelieket, de fura módon részben már megvédeni is tudta magát. Soha nem értette azt, hogy miért van szükség erre, de nem ellenkezett. Úgy gondolta, hogy csak a javát szeretné az édesapja. Soha nem tudta azt, hogy mit dolgozik az édesapja, de nem is kérdezte meg. Betartotta az ígéretét, amit hónapokkal vagy talán évekkel ezelőtt tett, hogy soha nem fogja a hasonló dolgokat firtatni. Ahogyan azt se kérdőjelezte meg, hogy miért szükséges ennyiszer várost, otthont változtatni. Csak az számított, hogy az édesapjával lehetett. Na, meg így sokkal izgalmasabb volt az élet. Tele volt kalanddal és sok-sok érdekes dologgal, ami számára sok érdekességet hozott.
Így kerültek pár hónappal korábban Japánba is, de itt volt valami a levegőben, ami nem nyugtatta meg Poppy-t. Mintha valami fura bizsergés futott volna végig az ereiben, ami vészjóslóan csengtek és pár nappal később igaza is lett....
Késő éjszaka volt, amikor ismeretlen férfiak kirángatták őt az ágyából. Pont azon a napon volt a születésnapja is, de most valahogy nem tudott erre gondolni. Másra se tudott nézni, mint a férfiak tetoválásaira és próbált ellenkezni, megvédeni magát, de aprócska volt ehhez. Viszont ennek ellenére is elég meglepetéssel szolgált a lenéző férfiaknak. Egészen addig szaladt, míg a nappaliban az édesapja karjai közé nem tudta fúrni magát. Őt is hasonló férfiak fogták közre őket, de nem számított. Ő nyert, ott volt a biztonságos ölelésben. Hamarosan pedig egy sötétített autóban voltak. Nem tudta hova menni, de a mai napig a fülében cseng az, amit akkor súgott a fülébe édesapja. - Soha ne mutasd azt, hogy félsz és ne add meg nekik azt az örömet, hogy egy kerek és dundi könnycseppet lássanak végig folyni az arcodon. - majd egy apró puszit nyomott az arcára. Poppy lassan bólintott és elhatározta, hogy ezt is olyan ügyesen be fogja tartani, mint a többi ígéretet, de fogalma nem volt arról, hogy ez nehezebb lesz, mint bármi eddig az életében...


Sietve indultak el egy fura épület, ház felé a város egyik legjobb negyedében. Tele volt minden hasonló szőrű emberekkel, mint akik őket kísérték, de mégis annyira könnyű lett volna eltűnni itt és elszökni. Sok volt a fa, a bokor és egy kisebb labirintust is képeztek. Egyszerű lenne kijátszani, hiszen egy-egy fa igazán közel volt a kerítéshez. Csak fel kellene rá másznia pontosan úgy, ahogyan tanulta és utána bátran ugrania, de az édesapját nem hagyhatja itt. Így aprócska kezét a férfi kezei közé csúsztatta és megfogta azt. Nem engedte el és úgy sétált mellette, mintha egyetlen egy porcikája se félne. Bátor volt, ahogyan talán nem illett volna, de még se bírt félni vagy hallgatni azokra az érzésekre. Hamarosan egy férfi állt előttük és egy fura ruhába öltözött nő. A lány őket is szemérmetlenül végig mérte, s próbálta a hiányzó darabokat is a helyére rakni a puzzle-ban, de nehezebben ment, mint szerette volna, de soha nem adta fel.
Minek jöttél ide? Azt hitted, hogy itt nem fogunk keresni? Nem gondolod, hogy ostoba vagy Armanskij?! - kérdezte a vezér egy kisebb nevetés kíséretében, majd intett, mire két ember felkapta az apját és pár lépéssel előrébb a földre taszították. Poppy, csak állt ott, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig szeretett volna odaszaladni, a karjaiba zárni a megtört és veszélyben lévő férfit, de nem tehette meg. Nem szeghette meg az ígéretét.
Már beszélni se tudsz? Kérdeztelek! - mondta egyre ingerültebben a férfi és hamarosan lekevert neki egyet, de úgy, hogy a vér kiserkent. Poppy egy pillanatra megrezdült, de még is sikerült újra visszakerülnie a semleges állapotába, de hamarosan már ő se maradt társaság nélkül, hiszen a nő odasétált hozzá, szemügyre vette, miközben egy apró mosoly jelent meg az arcán, majd a vérző orrú férfira pillantott a lány mögött. Ebben a pillanatban még szélesebb lett a mosolya.
Állj! - mondta szinte ellentmondást nem tűrően, miközben éppen egy fegyvert fogtak a lány apjának a fejéhez. Utoljára még végig húzta a kezét a lány arcán, majd lassan felállt és a vezérre nézett. - Ő az, akiről beszéltem. Szükségünk van a lányra és ha megölöd az apját, akkor ellenséget szerezhetsz, de megváltást nem. - a nő hangja higgadtan csengett és akkor még nem tudta miről is van szó. Sokan jósnőnek hitték őt, de nem az volt. Egy egyszerű boszorkány volt, aki az életben maradásért és a hatalomért bármire képes volt. Ő volt a Yakusa vezér jobb keze, de mégis csak egy nőről beszéltünk, de még se félt és az évek alatt egyre inkább rájött erre Poppy. De azon az estén hálás volta nőnek, amiért megmentette az életüket, de fogalma nem volt arról az aprócska teremtésnek, hogy valójában megfosztották őt az élettől. [....]


Az évek teltek, miközben Poppy egyre ügyesebb lett. Férfiak között nőtt fel, miközben Kimberly betöltötte az életében azt a személy, akit általában anyának hívnak. Ő volt az aki ápolta, ha beteg lett, aki vigyázott rá, ha az apjának el kellett mennie egy-egy feladat, küldetés miatt. Innentől kezdve nem volt menekvés, mert a Yakusa közé tartoztak. Megtanult harcolni, fegyverekkel bánni, miként verheti át az embereket és miként lehet megölni egy embert anélkül, hogy az arca megrezdülne. Soha nem volt büszke az utolsó dologra, de nem volt választása. Senki nem kérdezte meg, hogy akarja-e. Már az is csoda volt, hogy befogadták nő létére és nem egyből megölték. Talán emiatt is akart mindig jobb és jobb lenni, miközben Kim pontosan tudta azt, hogy mekkora erő lakozik a lányban, de nem akarta a felszínre hozni, nem akarta elárulni ezt a titkot. Úgy gondolta, hogy ekkora erőnek magától kell megjelennie, ami a megváltást elhozhatja ilyen értelemben számára.  
19 éves volt akkor, amikor Kim megállította felette az időt és ezen a szertartáson kapta meg az "Alaska" nevet is. Ez lett amolyan művészneve, ami számára szükséges volt, hogy az ellenségei ne találhassák meg. Sok évnyi edzés, sok évnyi elutasítás után végül beavatták, majd pedig elküldték az első bevetésére. Apja élete volt a tét, így nem volt sok választása. Mindig pontosan tudták azt, hogy miként ösztönözzék őt. Jó pár napig, hétig távol volt. Behízelegte magát az ellenséghez, majd mint valami fekete özvegy lecsapott és megölte az egész háznépet. Ruháját vér borította, ahogyan az arcát is és ekkor határozta el azt az is, hogy soha többé nem akar Alaska lenni, nem akarja ezt tenni. Míg másokat éltet az életek elvétele, addig őt megtörte, de ennek jelét nem mutatta. El akart szökni, de még nem tehette meg..... Még csak mos kezdődött el az út számára[....]


Sok év telt el, amióta először ölt, amikor először kiirtott egy családot. De még mindig nem tudott elmenni, pedig lassan már 20 év telt el azóta. Viszont most jött el a tökéletes nap arra, hogy lelépjen. Az apja kimaradt és érezte, hogy baj van. Amikor visszatért a szállásra, akkor pedig be is igazolódott a megérzése, hiszen az apja halott volt. Legalábbis ő ezt hitte. Ezek után nem volt maradása. Szembeszállt az emberekkel, akik közül sokat megölt, míg ő sérültem, de legalább élve kijutott arról a helyről. Nem volt könnyű kijutnia Japánból, de sikerült neki. Út közben ismerkedett meg egy nővel is, aki segített ellátni a sérüléseit és ennek köszönhetően maradhatott csak életben. Soha nem fogja elfelejteni Kimberly arcát, de úgy érzi arra soha nem fog rájönni, hogy bosszús volt akkor vagy egyszerűen csak a terve vált valóra, amit már ő előre látott?!
[....]
Hosszú évekig bolyongott a világban, miközben próbálta elfelejteni a múltját, de nehezebben ment, mint gondolta. Néha-néha édesapja arca villant be neki, ahogyan beszél, de ő nem emlékezett ilyen mondatokra, ilyen szavakra, amiket olyankor hallott. Mintha valakinek a szemén keresztül kezdte volna látni a világot. Szinte bejárta egész Európát, miközben fura módon kezdett elcsendesedni a fájdalma, a bosszúvágya. Mintha szép lassan valaki jó hatással lett volna rá. Mintha valami láthatatlan kéznek köszönhetően a szeretet és a boldogság járta volna át a testét a fájdalom és a magány helyett.



Sok évig nem tudta azt, hogy miért lát olyan dolgokat és miért érez olyan érzéseket, amiket nem kellene. Mintha össze lenne valakivel kötve, de ez annyira képtelenségnek hangzott. Pedig tudta, hogy nem őrült meg. Ennek így kell lennie, de vajon ki lehet a lány? Igen, erre már ennyi idő alatt rájött és feltett szándéka volt, hogy megtalálja, de aztán valami történt. Meghalt valaki, az apja és ekkor jött rá ara, hogy az apja még sok éven keresztül élt valahogyan és megajándékozta őt egy testvérrel. Talán emiatt érzi a másik személy érzéseit, dolgait, mert erősebb a kapcsolat közöttük, mint általában a testvérek között szokott. Vajon a beszéd is menne? Képes lenne rá, de erre nem sok ideje volt kitalálni, hiszen hamarosan újra porba hullott. Nem akarta újra érezni a veszteség fájdalmát, de a testvére megosztotta vele és ő nem tudta kivédeni. Porba hullott és hónapokon keresztül szenvedett.
[...]


Pár éve annak, hogy kezdett az élete igazán egyenesbe jönni, miközben az édesanyát kutatta. Nem értette, hogy miért gondolja azt, hogy életben van, de érezte a zsigereiben. Elhatározta, hogy megtalálja és megbosszulja azt, amit miatta át kellett élnie. Ő lehetne az utolsó fejezet az életében, akit megöl. De mi van akkor, ha esetleg hasznára válhatna? Esetleg lehetne boszorkány, ha az élet neki kedvez és akkor még ráveheti arra is, hogy visszahozza az apját az életbe. Hmmm, ez az ötlet egyre jobban tetszett neki. Mondhatni emiatt harcolt minden egyes nap, miközben újra visszatért a valóságba teljes valójában. Élt, nem is kicsit. A mosoly újra kiült az arcára és elkezdett kicsit bízni az emberekben, hiszen a látomások se zavarták őt az elmúlt évtizedekben. Sőt, nagyon is jól megvolt nélkülük. Körülbelül 7 éve ismert meg egy lányt is.
Ridley volt a neve. Eleinte benne se bízott, de az évek alatt barátok lettek. Neki köszönhetően ismerte meg a kislánya apját is, Dorian-t.
[....]
Majdnem hat éve annak már, hogy egy éjszakát vagyis inkább többet együtt töltöttek, de balszerencsére vagy szerencsére Poppy megfogant, Mielőtt Do rájöhetett volna egyszerűen csak lelépett a lány. Ő nem apának való, ahogyan abban se volt biztos, hogy nem próbálná megölni őket, így inkább távozott és új életet kezdett máshol, miközben Rid tartotta benne a lelket, de aztán ők is elszakadtak egymástól. Magára maradt újra.
Végül az utcán sétált, éjszaka volt és a csillagok pontosan annyira fényesek voltak, mint azon az estén, amikor elküldték őt az édesapjának. Megindult a szülés, de senki nem volt ott. Senkitől nem kérhetett segítséget, de végül egy vámpír rátalált és segített neki. Luke-nak hívják az illetőt, de ő nem emlékszik rá. Pedig majdnem 5 évig együtt éltek, hiszen Poppy-nak segítségre és biztonságra volt szüksége, de egy szép napon elindult a boltba és többé már nem tért vissza hozzájuk...


A kép sötét lett, egy pillanatra azt hitte, hogy meghalt, de aztán az erdőben újra magához tért. De hirtelen azt se tudta, hogy merre van és ki ő. Szép lassan egy-két emlék visszajött neki, de legfőképpen az, hogy ki miatt jött ebbe a városba. Az édesanyát akarja megtalálni, miközben az újra rátörő érzések ellen küzd. Mintha újra érezné az ismeretlen lány érzéseit. Meg kell találnia őt, meg kell tudnia, hogy nem őrült. De közben érzi, hogy az élete lapjai hiányosak. Mintha valami hiányozna az életéből, de nem tudja ki az a személy, vagy kik azok  a személyek, hiszen Scarlett halálával ő is elveszett, ha nem is halt meg rövid időre zárlat lépett fel az elméjében és minél több nap telt el, annál több hónap kezdett kitörlődni az emlékezetéből, így utoljára arra emlékszik, hogy Dorian-t magára hagyta, de miért? Azt már nem tudná megtudni, de ahogyan édesanyát és  az ismeretlen lányt, úgy erre is rá fog jönni. Vagy ne legyen a neve Alaska, a rendíthetetlen és kegyetlen.