Első pillantásra mindenki azt gondolja, hogy szeleburdi és felelőtlen vagyok, amiben talán igazuk is van. De ugyanakkor sokszor azt is megkapom, hogy nem tudok mosolyogni és túl komoly vagyok. Szóval, akkor most is hol van az igazság? Szerintem mindenhol, legalábbis mindegyik kijelentés igaz rám. Soha nem voltam az a fajta teremtés, aki megbírt ülni a fenekén, vagy aki elkerülte volna a veszélyt és kalandokat. Igazán kíváncsi természetem van már gyerekkoromtól kezdve, ami talán részben annak is köszönhető, hogy fogalmam nincs arról, hogy ki vagyok pontosan vagy merre is van az én otthonom, családom. Nem volt könnyű gyerekkorom, de nem panaszkodom. Egy dolgot megtanultam az élettől, hogy nem azt kell nézni, hogy mi rossz, hanem azt, hogy mi a jó. Ezt kevesen tudják, vagy ha tudják is, akkor kevesen élnek eszerint. Nekem se megy mindig, de igyekszem.
Bizalom számomra a világ egyik legnagyobb kincse. Nem túl könnyen engedek bárkit is közel magamhoz, így ritka az olyan ember az életemben, aki tényleg valamennyire ismer. Kitartó és makacs vagyok, aki mindig kimondja azt, amit gondol. Amolyan ami a szívemen, az a számon típus. Vonzom a bajt, de az se kizárt, hogy keresem is azt. Mindig is szerettem új dolgokat, városokat felfedezni, ami nem éppen olyan egyszerű ennyi idősen, mint szeretném. Kitartó és makacs vagyok, illetve nehezen tud eltántorítani bárki is a lelki szemeim elé kitűzött céltól. Kedves és barátságos vagyok mindenkivel szemben, de ez nem jelenti azt, hogy könnyedén megismerhetsz. Ez amolyan velem született adottság, hogy mindenkiben képes vagyok a jót meglátni. Szeretem bearanyozni az emberek életét, ahogyan a nap beragyogja a nappal a városokat, éjszaka pedig a csillagok az égboltot.
A kinézetem olyan, amilyennek az anyatermészet megalkotott engem. Minden valódi és semmin se akarnék változtatni. Okkal születtem ilyennek. A szemem zöldes barna színben pompázik, mint fű és a föld. A hajam pedig barna, mint .... talán a sár... - Tudom, tudom, ez nem volt éppen a legjobb hasonlat, de ez van. Soha nem voltam nagy irodalmár. - 165 cm magas vagyok, így okkal neveznek néhányan törpének, de nem szeretnék magasabb lenni. Így pont jó szemszögből szemlélhetem a világot. Nem vagyok se túl magas, se alacsony, miközben a testem formás. Sokat edzek, legalábbis mostanában, mert valahogy meg kell védenem magamat a kétes alakok ellen. De ha röviden le akarnám zárni ezt a témát, akkor azt mondanám, hogy úgy nézek ki, mint egy átlagos huszonéves.
A ruházatom egyszerű, de "nagyszerű". De tényleg most mit mesélhetnék erről? Te is biztosan sejted, hogy nem ádámkosztümben rohangálok a világban. Azt viselem, amit az átlag is, hiszen ugyanonnan vásárolok, ahonnét ők. Szóval erre kár is időt vesztegetni, mert szerintem nem a külső a fontos, hanem az, ami a felszín alatt lappang.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Minden egyes nap a tükörbe nézek és próbálom kitalálni, hogy ki vagyok, de nem tudom a választ. Ha pedig megpróbálom kideríteni, akkor a legáttörhetetlenebb falakba ütközöm. Világéletemben menekültem és ez most sincsen másképpen. Futok, mintha valami fenevad üldözne engem, pedig nem. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy sehova se tartozom, de legfőképpen a Witchburn családba nem.
Körülbelül egy éves voltam, amikor kiszabadítottak a fogságból. Na, jó ha pontos akarok lenni, akkor fogadtak örökbe, de mai fejjel fogalmam nincs arról, hogy mi lett volna a jobb, ha ott hagynak vagy ez az élet. Nem illek bele ebbe a családba, illetve pontosan tudom azt is, hogy soha nem leszek a lányuk, mert nem is akarok az lenni. Eleinte egészen jó volt minden, amíg fel nem cseperedtem és önálló akaratom nem lett. Bár szerintem gyerekkoromtól kezdve mindig mást csináltam, mint amit kértek. De azt betudták a gyerekkornak, majd a tinédzser kornak. Pedig nem amiatt volt. Egyszerűen csak el akartam már akkor is menni, de nem tehettem meg, ahogyan most se.
Ki is a Witchburn család?
Nos, ez nagyon egyszerű. Ha kicsit is követed a világ eseményeit, akkor pontosan tudod, de azért segítek. Ők a világ egyik leggazdagabb családja. Mindenki felnéz rájuk és olyan akar lenni, mint ők. Kivéve engem persze. Soha nem szerettem a fényűzést, ahogyan azt se, ahogyan viselkedni kell egy-egy fogadáson. Komolyan, mintha valami érzéketlen báb lennék és még ráadásul valami borzalmas ruhát is viselni kell. Pedig vannak érzéseim, s minél nagyobb lettem annál labilisabb is. Próbáltam megmaradni annak, aki voltam. A szeleburdi és felelőtlen lánynak - aki még most is sokszor vagyok-, de egyre nehezebben ment a családom fojtogatásában. Egyre gyakrabban nyúltam alkoholhoz, cigihez és még jó párszor volt kirohanásom is. Elküldtek-e orvoshoz? Nem! Egyszerűen csak eltitkolták a média elől. Ekkor elgondolkoztam azon, hogy valóban fontos vagyok-e számukra, de a választ mai napig nem tudom. Úgy érzem, hogy szeretnek, de még se vagyok biztos benne. Talán az a baj, hogy örökké elfutok minden elől. Nem azért mert gyáva vagyok, hanem azért, mert kitaszítottnak érzem magam, akit csak egy jól iskoláztatott bábúnak használnak.... de lehet, hogy tévedek.
Londonba akartak küldeni, hogy ott tanuljak. A levegő változás biztosan jót tenne nekem és az idegeimnek. Esetleg még találnék barátokat is, illetve abban reménykedtek, hogy az ottani egyik elit fiút kifognám magamnak. Fortuna tényleg kegyes volt hozzám, de mindegyikük felszínes, de én nem. Nem akarok nemeshez menni, ha nem szeretem őt. Szerelemből szeretnék férjhez menni. Még akkor is, ha szegény leszek, mint a templom egere. Bár, ez is kizárt, mert szerintem nincs olyan hímnemű egyed a világon, aki képes lenne igazán szeretni engem vagy megérteni. Legalábbis ilyen értelemben.
Egyedül a kisebbik bátyám volt tekintettel mindig rám, Samael. Hozzá se voltak kegyesek a szülei a nevet illetően, de ezen kár rágódni. Két bátyám és egy nővérem van. Ők mind a hárman édestestvérek. Én pedig vagyok a fekete bárány, de minden létező értelemben, amit el tudsz képzelni. Viszont Samael soha nem ordított velem, soha nem panaszkodott rám. Sőt, még Edwin ellen is megvédett, amikor bepróbálkozott nálam ittasan. Szép kis család mi? Sam pontosan tudja azt, hogy szeretném megtalálni a gyökereimet, ahogyan azt is tudja, hogy majdnem megöltem valakit, vagyis csak neki köszönhetően nem jött össze a dolog, mert megelőzött.
Valaki betört hozzánk az éjszaka közepén. Riadtan ébredtem fel, hiszen éreztem az illető pillantását magamon, de az a szempár nem emberi volt. Egyszerűen izzott és megrémisztett. Végül nekem támadt, amiből egy kisebb harc alakult ki. Tárgyak törtek, üvegek ropogtak a lábam alatt, miközben a nyakamból a vér csordogált. Végül az egyik törött szék lábat böktem belé, mire megtántorodott az illető. Ekkor lépett be Sam az ajtón, aki habozás nélkül leszúrta a másik lábbal, mire az illető holtan rogyott össze. Ekkor törtem először igazán össze, hiszen még csak 16 éves voltam. Senkinek se beszéltünk róla. Ez a mi titkunk volt, ahogyan sok más is. Ez volt az a hajnal, amikor rájöttem, hogy a világ se olyan, amilyennek eddig gondoltam. Minden történetnek van alapja.
Ő segített abban is, hogy meggyőzzük a "szüleinket", hogy ne küldjenek Londonba. Helyette én választhattam, de olyan hely kellett, ahol kevesen ismerik a családom nevét, illetve ahol kicsi az esélye, hogy egy-egy kirohanásomnak a média lesz a tanúja. Pár hónapja vagyok még csak itt, de úgy érzem, hogy sokkal jobban vagyok. Nincs senki, aki a nyakamban lihegne, ahogyan senkinek se kell megfelelnem. Itt nem kell állandóan mosolyogni és mindenhez jó arcot vágni. Úgy érzem, hogy szabad vagyok és sok évnyi futás után végre kicsit megpihenhetek. Ennek köszönhetően pedig a szeleburdi leányzó újra elkezdett kimászni az odújából.
A holnapi napra is megvan a tervem, ami nem más, mint végre ellátogatok Mystic Falls-ba. Sokan beszélnek a Whitmore egyetemen arról a helyről, így nekem se ártana végre megismerni, felfedezni kicsit. De nem tudom, hogy mennyire fog menni, hiszen kicsit összezavarodtam, mert Samael tegnap meglátogatott. Nem csak magát hozta, hogy felvidítson, hanem egy füzetet is. Nem sok minden volt beleírva, de annál többet mesélt egy régi és kissé megkopott fénykép. Egy aprócska kislány volt rajta, amint egy kisfiú éppen puszit ad az arcára, amibe természetesen a leányzó belepirul. Én voltam az a lány, a fiú pedig a valódi testvérem. Vajon mi lehet vele? Merre van? Nem tudom, de ő megígérte, hogy segít... S tudom, hogy így lesz, ha a sors nem szól közbe...