Érezted már valaha úgy magad, mintha átment volna rajtad az úthenger? Borzasztó érzés és egy pillanatra megfordul még az is a fejedben, hogy talán soha többé nem leszel képes elhagyni ezt az ágyat, de aztán mindig újra és újra felállsz, teszed a dolgod, miközben saját magadat kínzod. Napok óta nem aludtam jól, hiszen mindenem fájt a szülés óta. Talán ha kórházban adok életet a lányomnak, akkor minden könnyebb lett volna, de persze a szülésnek is valami kétes környéken kellett beindulnia, miközben a telefonom is lemerült. Szerencsés voltam azért, hogy egy vámpír megtalált és befogadott.Bár a mai napig nem értem, hogy miért tette ezt meg Luke. Simán el is küldhetne, de nem tetszi... Segített mindenben, de ennek ellenére szinte el se hagytam a szobámat. Legfeljebb akkor, ha nagyon muszáj volt. Boldog voltam, de ugyanakkor úgy éreztem magam, mint akit kicsavartak és megkínoztak. Az elmúlt napokban, hetekben szinte alig aludtam valamit, hiszen sokszor fel kellett kelnem a csöppséghez, de valahogy mindig szívesen tettem. Mintha valami automatikus dolog bekattant volna nálam, ami elnyomta volna az összes fájdalmamat, s kínomat, amikor szüksége volt a kislányomnak rám. Ő volt az én tündérem és pontosan tudtam, hogy érte bármire képes lennék. Nem úgy, mint az én anyám értem. Elhagytam az apját, mert féltettem őt. Féltem attól, hogy bántaná. Esetleg Dorian kifordulna önmagából, ha rájönne arra, hogy az egyik kalandja nem éppen úgy sikerült, ahogyan tervezte. De ezen kár is rágódni. Lassan fordulok meg az ágyamban, miközben próbálok rájönni, hogy mennyi is lehet az idő. Egy darabig még csak fekszem és pihenek, pedig a nap már magasan jár. Miért nem keltett fel? Miért nem sírt? Vagy ennyire kimerültem volna, hogy el is felejtettem volna, hogy felkeltem hozzá? De ahhoz meg túl kipihentnek érzem magamat. Végül lassan lerúgtam magamról a takarót és az órára pillantottam. Délután 1 óra volt. Idegesen pattantam ki az ágyból és sétáltam a kiságyhoz, de üres volt. Éreztem, amint a vérem szinte forrni kezd és egyre kétségbeesettebb leszek. Hova tűnhetett, merre van?!
Szinte feltépem a szobám ajtaját és most még az se érdekel, hogy egy alsónemű és Luke pólóján kívül nincs rajtam semmi se. Meg kell találnom őt, de lassan ideje lenne ruhákat is szereznem, mert nem élősködhetek a házigazdán se. Hamarosan pedig újra elhessegetem ezt a gondolatot és egyik szobáról a másikra kutatom át a házat, míg végül elérek a konyhához, ahol megpillantom azt a személyt, aki befogadott minket.
Hol van? Mit tettél vele? - kérdezem idegesen, miközben a szemem szinte szikrákat szór. Nagyon remélem, hogy semmi baja nem lett az én tündérkémnek, mert különben Luke hamarosan megtapasztalhatja azt, hogy mennyire nem vagyok védtelen lány. Idegesen túrok a hajamba, miközben a válaszát várom.

to Poppy

I think I lost my mind

Azt hiszem most már kijelenthetem, hogy tényleg joggal mondják azt, hogy az élet olyan,  mint egy földrengés. Kiszámíthatatlan, elképesztően sokat képes elvenni az embertől, és csak úgy… pillanatokat alatt képes akár mindent tönkretenni. Az életemben már több ilyen pont is volt, de mindig azt mondogattam, hogy csak balszerencse. Egészen eddig pillanatig, mert most már kijelenthetem, hogy minden megtörténik, ami megtörténhet. Soha nem hittem volna, hogy majd befogadok egy nőt a gyermekével, de mégis megtettem. És, hogy miért? Nos… erre a kérdésre talán még én magam sem tudom a választ. Együttérzés, empátia… bár soha nem volt családom, valahogy nem vonzott a dolog emberi életemben.
Általában korán kelek, de most még a szokottnál is előbb ébredem. Nem szoktam hozzá, hogy itt más is van rajtam kívül, kissé idegesítő egy-egy kongó gyomor hangja, ráadásul az illatok is kissé zavaróak, de végül is hozzálehet szokni. Csak nem egyből, ahogy ez ugyebár lenni szokott. Akárhogy is, de úgy döntöttem, hogyha már aludni nem tudok, valami hasznossal ütöm el az időt, és mivel éreztem, hogy a gyermek hamarosan olyan bömbölésbe kezd, amit még ember nem halott, bátorkodtam magammal vinni a konyhába. Szóltam Arthur-nak, hogy hozzon valami olyat, amit ehet egy ilyen kicsi gyermek, úgyhogy …megetettem. Soha többet. Nem nekem való ez az apai törődés.
Kissé meglepetten pillantok fel az újságokról  mikor megpillantom a vendégemet, aki úgy néz rám, mintha szemmel akarna verni. Nem válaszolok egyből, előbb az órámra siklik a tekintetem, majd onnan vissza rá. – Gyorsan elrepült az idő, tehát… jól aludtál ezek szerint. Ennek örülök. – mosolygok rá, miközben elrendezem az előttem lévő papírhalmot és felállok a kanapéról, hogy átvezessem őt a következő szobába, történetesen a dolgozószobámban, ahol már láthatja is a gyermekét. Adtam neki amit találtam, hogy játsszon, de…azt hiszem ezt sokkal tovább fog tartani megszokni, mint hittem. – Nem azért fogadtalak be, hogy a gyermekedet elvegyem tőled. – megtarthatja, nekem nem kell gyerek, soha nem voltam apának való, és nem is akartam apa lenni soha.

Szerintem minden anya retteg attól, hogy eltűnik a gyereke, esetleg valahol ott felejti vagy egy óvatlan pillanatban elrabolják tőle, de én nem ezektől féltem, hanem Luke-tól. Vámpír volt és minden egyes vámpír alattomos és számító. Legalábbis, akikkel eddig találkoztam azok voltak. Nem olyan helyen és környezetben nőttem fel, ami egy gyereknek való hely lett volna, de a szükség nagy úr és az életünk volt a tét, így inkább elfogadtuk a helyzetet. Illetve ha az anyám le is mondott rólam, akkor kaptam egy másikat az élettől. Viszont a szökésem napja óta fogalmam nincs arról, hogy valaha ő is tényleg szeretett-e vagy csak egy eszköz voltam a kezei között, aki kapóra jött, de ez talán annyira nem is lényeges, hiszen most egy csöppségre kell gondolnom. Soha nem gondoltam volna azt, hogy egyszer édesanya leszek, azt meg legfőképpen nem, hogy pont egy vámpírtól és meglepő módon most is egy vámpír házában vendégeskedem. Nem tudom, hogy mi van velem, hogy ennyire vonzom őket. Édesanyámat kellene megtalálnom, de erről a tervemről szerintem még jó ideig le kell mondanom. Ha engem kirakott, akkor ki tudja mit tenne az unokájával. Lehet inkább el se mondom neki, ha egyszer a nyomára bukkanok. A lányomnak is jobb lesz egy ilyen nagymama nélkül felnőnie.
Amikor meglátom, hogy mennyire ráérősen pakolássza az újságot és nézi az órát, akkor még idegesebb leszek. Remélem, hogy csak viccel, mert mindjárt neki és megölöm, ha így halad. A lányomat akarom és tudni akarom, hogy jól van-e! Tombolok legbelül, majd követem őt amerre elindul, majd amikor meglátom azt, hogy jól van, akkor sietve rontok be mellette a szobában és kapom a karjaimba. - Sajnálom, de vámpír vagy. Sok őrült vámpírral találkoztam még az életem során. - mondom neki sietve, de valószínűleg ő nem is sejti, hogy valójában mennyi idős vagyok. Ezt a dolgot szeretem elreljteni a másik fél elől. Senkire se tartozik a valódi korom, legfeljebb a barátaimra.
- Mit adtál neki ? - kérdezem tőle kíváncsian és kicsit aggódva, hiszen egy pár hetes baba eleve nem eszik meg sok mindent. Ők csak esznek, alszanak és újra esznek. Azt hiszem ez jellemző rájuk a leginkább. Végül sietve megfordulok és visszaviszem őt a kiságyba, ahol percek alatt szenderül újra álomba a lányom. Lassú léptekkel sétálok vissza a konyhába és lerogyok egy székre. - Sajnálom, hogy úgy rontottam neked, mint egy őrült, illetve köszönöm mindent. Minden rendben volt vele?- mondom neki és kérdezem tőle őszintén, majd az újságra téved a tekintetem.

to Poppy

I think I lost my mind

Talán egy kicsit élvezem azt, hogy az agyára mehetek, de csak egy kicsit, egészségese mértékkel mindössze. Befogadtam őt és a gyermekét, nem azért tettem, hogy aztán az első adandó pillanatban megölhessem mindkettejüket, nem vesződnék ezzel ennyit. Az, hogy itt vannak, annak jele, hogy maradt még valamennyi empátia bennem. Egy nagyon kevés. – Látod, teljesen jól van, nem esett baja. – nem mondom, hogy jobban is bízhatna bennem, elvégre miért is tenné? Nem ismerjük egymást, de ha már felajánlottam nekik az otthonomat, mint szállást, akkor talán egy kicsivel több bizalmat mutathatna az irányomba. Nem mintha rosszul esne, hogy nem, de … mégiscsak így udvarias. – Nos, én is sok őrült emberrel találkoztam már, de még egyiküket sem fogadtam be. Tekintsd magad szerencsésnek! – arra már inkább rá sem kérdezek, hogy eddig hol élt, mert minden bizonnyal a valami vámpírtanyán, legalábbis a szavai alapján nekem ez jött le. Elég fiatalnak tűnik, az eddigi életem során kezdetű mondata jelentheti azt, hogy valamiféle mágia miatt már él egy ideje, vagy hogy rövid életében az átlagtól eltérően sokkal több fájdalom és halál volt. Na meg persze vámpír, elvégre ahol fájdalom és halál van, ott vámpír is előszokott fordulni, na persze ez már-már közhely, de attól függetlenül még igaz.
- Babatápot, vagy hogy is hívják ezt manapság. – nem vagyok ugyan szülőnek való, de az eszembe jutott, hogy egy ilyen kicsi gyermek aligha eszik meg mondjuk egy disznót, így hát bátorkodtam olyan dolgokat vetetni, amiket jó eséllyel igen, szerencsére a mai világban gondolnak arra, hogy nem mindenki ért a gyermekekhez, és így árulják is ezen ételeket. – Semmi gond, volt már rosszabb reggelem is. – mosolygok rá. Nem gond, nem szoktam az ilyen apróságokat magamra venni, és ha jobban megpróbálom magam belegondolni a helyzetébe, akkor azt kell mondjam, hogy megértem őt, elvégre mégiscsak anya, ebből kifolyólag pedig félti a gyermekét. Ezt én soha nem fogom megérteni. – Már amennyire rendbe lehet egy gyerekkel. Kérsz valamit? Esetleg egy kávét? – kérdezem tőle, ahogy felállok és a konyhába sétálok. Ha igen, akkor szívesen csinálok neki, nekem se ártana egy, ugyan ma már az nem az első lenne, de… azt hiszem ma amúgy is sokáig leszek ébren, talán hasznosabb, ha koffein kering a véremben.