Megmondhatják mit tégy, miként élj, hogyan viselkedj, mit tanulj és hogyan küzdj,  de valójában a szíved ritmusát nem szabhatják meg. Nem mondhatják meg, hogy miben higgy, milyen emlékekbe kapaszkodj és végül, amikor megízleled a szabadság ízét, akkor már semmibe se. Egyszerű nő szerettem volna lenni, olyan, mint a legtöbben, de nekem nem ez adatott meg. A boldogság madara számomra érték volt, olyan érték, ami bármelyik pillanatban kiszállhatott a kezeim közül és utána hosszú időre eltűnt. Nem akartam többé elengedni, nem akartam minden egy boldog pillanatot úgy megélni, mintha az lenne az utolsó. Talán emiatt voltam másabb, mint mások. Emiatt tudtam becsülni minden egyes percét az életnek, mert mindig ott lebegett a fejem fölött az, hogy talán az az utolsó este, amikor álomra hajtom a fejemet, az az utolsó este, amikor élvezhetem a világot. Nem akartam, hogy mások elsüllyedjenek az élet sötét zugaiban, legyen szó bármilyen démonról is. Annak köszönhetően ismertem meg ezt a férfit. Azt a férfit, aki miattam most slamasztikában volt, de tudtam mit kell tennem.
Nem akartam többé ez a nő lenni. Nem akartam harcolni, de az élet utáni vágyak erősek voltak bennem. Küzdöttem és küzdeni is fogok, amíg lehet. A sebek beforrnak, de a halálból már nincs visszaút. Megöltem őket, így egy újabb lehetőséget veszítettem arra, hogy valamelyik futár legyen és a halálhíremet vigye. Legalább egy kis időt nyertem volna, mint jó pár évtizede. De most nem csak a saját életemre kellett gondolnom, hanem az övére is. Meg kellett mentenem és automatikusan cselekedtem, mintha a génjeibe lett volna beépítve, hogy mikor hajoljak el, mikor és mit támadjak. Nem tudom mennyi idő telhetett el. Talán csak pár perc, talán több, de amint megéreztem az esőt szinte a nevét kiáltottam a régi ismerősnek. Amikor megláttam, hogy közeledik felém, akkor minden erőmet összeszedve álltam fel, majd indultam el felé.
- Jól vagyok, ne félj nem vagyok porcelánból. – néztem rá egy halovány mosoly keretében. – Talán csak az ő vérüket láttad rajtam. – tettem hozzá sietve, de a kezemmel a hasamat nem engedtem el. Lassan gyógyult, túl lassan és túl mély volt a seb. – Nem tudom, de nem hiszem, hogy túl komoly lenne, hiszen még mindig talpon vagyok. – nevettem el magamat, de inkább elhallgattam, mert még inkább belém hasított a fájdalom. Hülye verbéna, de tényleg. Miért kellett ennyire felkészülniük? Égett a sebem, ahogyan a lényem része és eme csodaszer viaskodott egymással, a fogaimat legszívesebben csikorgattam volna, de inkább nem tettem. – Esetleg nem mehetnénk valami nyugodtabb és biztonságosabb helyre? Kórház kilőve. – fordultam felé újra, majd kicsit támaszkodva elindultam vele. – Minden rendben lesz Bryan, de innét el kell mennünk. – mondtam barátságosabban, mert nem hiszem, hogy ehhez van szokva. De tényleg el kell mennünk és a lehető leghamarabb.

Emlékszel a legpirosabb almára, ami szinte tiltott volt? Annyira, hogy meg se kaphattad volna, de aztán pár hónap erejéig kijutott belőle. Belekóstolhattál a szenvedély, a vágyakkal fűtött életbe, ami egy pillanatra se állt meg. Forgott veled, mintha csak egy körhintára ugortál volna fel. Azt mondják, hogy némelyik gyümölcs mérgező és veszélyes, s talán eme gyümölcs is az lett volna sokakra nézve. De rá nem. Sose tudtam sokáig egy helyben maradni. A menekülés az életem része volt, mert mindig vadásztak rám. Kellettem nekik, vagy élve vagy halva, de a szabadságom nélkül. Hiába voltam ügyes, mert előbb vagy utóbb mindig rám találtak. Nem volt menekvés, nem volt kiút, csak az állandó menekülés, de mi a legszebb ebben az életben? Megtanulod minden egyes percét élvezni, rájössz arra, hogy egy percben is sokkal több rejlik, mint azt első pillantásra gondolnád. Rájössz arra, hogy milyen a szenvedély, milyen élvezni és megragadni minden lehetőséget egy aprócska boldogsághoz.
S ő ilyen volt. Pár hónap boldogság, a vágyak és az életélvezetének a kiteljesedése. De nem csak nekem volt szükségem arra, hogy rövid időre otthonra leljek, hanem neki is rám, hogy megmutassam azt, hogy az élet még se annyira fekete, szürke, mint amilyennek tűnik. Nem volt megírva a csillagokban se, hogy örökké fog tartani, de valaminek nem is kell addig tartania. Néha valaminek rövidnek, de annál inkább tartósabbnak kell lennie, hogy utána tovább vihessük a kincses ládánkba jól elpakolt  érzéseket, s a megszerzett tapasztalatokat, hogy építkezni tudjunk belőle.
Sose gondoltam volna azt, hogy újra látni fogom őt, de azt meg végképpen nem, hogy pont ilyen helyzetben. Nem szerettem volna bajba sodorni, de szemmel láthatóan mégis sikerült, hiszen ha kiszúrják, akkor belőle könnyű célpont lesz. Nem csak amiatt, mert egyszerű ember, hanem amiatt, mert sose képzeték ki arra, hogy miként éljen túl egy-egy támadást, vagy miként legyen ő a csapda. A léptek egyre inkább a fülemben dübörögtek, de egyáltalán nem láttam esélyt arra, hogy időben kijussunk innét.
Érzem, ahogyan a keze lesiklik a csuklómra és ezzel megállásra kényszerít. Érthetetlenül pillantok rá, hiszen pont időnk nincs, ha életben akarunk maradni. Nem, az idő drága és veszélyes, nem szabad elvesztegetni és mi mégis azt tettük.
Nem érdekelt a suttogása, mert féltem attól, hogy esetleg többé nem fogom látni. Még akkor is, ha nem volt semmi, ami hozzá kössön. Sose úgy szerettük egymást, ahogyan talán egy normális férfi és nő tenné. Ez másabb volt, valami olyan, amit igazából semmihez se lehet hasonlítani, nincsenek rá megfelelő szavak, mert a legtöbbel valami negatívumot fejeznek ki a mai világba. Jó érzés volt újra a karjaimba zárni, s a karjai között lenni, de ez is csak röpke pár másodpercig tarthatott.
Késő, már itt vannak. – szólalok meg egy könnycsepp keretében, majd elkapva a kezét húzom magam után. Leguggolok az egyik autó mögé és magammal rántom őt is.
Maradj itt. Bármi is történik, ne kerülj elő, amíg el nem mentek! Megértetted? – kérdezem tőle sietve, s ha megígérte, akkor egyszerűen csak elkezdem arrébb kúszni, hogy teljesen másik irányból lephessen meg a követőimet.
Ezek után pedig nem volt más hátra, mint harc. Küzdöttem, ahogyan küzdeni kell. Szívvel és lélekkel, de ennek ellenére is jó pár ütést, szúrt sebet szereztem, de nem adtam fel. Egészen addig nem, amíg a földet be nem borította a pirosló vérük. Nem szerettem ölni, de olyanok voltak, mint én. Utolsó leheletig küzdeni kell. Végül pedig térre rogytam és amikor az eső eleredt, akkor csak egy kisebb keserű nevetés hagyta el az ajkaimat, mintha csak a vérüket akarná lemosni rólam az anyatermészet. A kezem a hasamra siklok, míg a másikkal próbáltam talpra állítani magamat.
Bryan? – szólaltam meg aggódva. Nem tudtam, hogy itt van-e még, hiszen a sebeim lassan gyógyultak hála a verbénának, amit a szervezetembe jutattak.

Azt hittem, hogy könnyebb lesz az életem, ha elhagyom azt az országot vagy, ha legalább valami csendesebb városba költözöm, de nem. Itt is megtaláltak itt. Újra és újra a gorilláikba botlom. Nem akarok senkit se veszélybe sodorni,de ha így haladok, akkor nem kizárt, hogy hamarosan Zara is bajban lesz újra. Bár először saját magának köszönhette a dolgot, de azt soha nem lennék képes elfogadni, ha miattam meghal, vagy esetleg nagyobb traumát szenved.
Most se volt könnyű leráznom őket. Sőt, még az egyiket meg is öltem, pedig nem akartam. Baleset volt, de talán örökre egy gyilkos fogok maradni. Éreztem a vérem ízét a számban, azt ahogyan a véres felső a bőrömhöz tapad, de még ez se érdekelt. Egyszerűen csak futottam és futottam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Néha hátra pillantottam, de még mindig ott loholtak, így egy kisebb varázslat segítségével megpróbáltam őket lerázni. Szerencsére sikerült is, hiszem amikor legközelebb hátra pillantottam, akkor nem voltak ott. De tisztában voltam azzal is, hogy amíg lélegeznek nem fogják feladni az utánam való kutakodást. Egy ismerős hang csapja meg a fülemet, de mire észbe kaphatnék, addigra neki futok valakinek. Sietve kapom el az illetőt kezét, hogy ne essek fenékre, majd csodálkozva pillatok fel rá.
Bryan? - csúszik ki a kérdés kicsit zihálva, majd ijedtem pillantok hátra. El kell innét tűnnünk, de a lábaim szinte a földbe gyökereztek. Sietve törlöm le ajkaimról a vért, de mind hiába, hiszen a pólóm is szépen elárulja azt, hogy bajba keveredtem. De nem is emiatt nem bírok megszólalni, hanem miatta. Nem gondoltam volna azt, hogy még egyszer találkozni fogok vele. Egyszerűen annyira képtelenségnek hangzik. Hosszú ideje már annak, hogy utoljára láttam őt és akkor is menekültem. De mellette rövid időre állandóságot találtam és olyan érzéseket ébresztett bennem, mint még előtte soha senki. Egyszerűen csak pislogni bírtam, miközben küzdöttem a múlt emlékei ellen.
Nem, nem vagyok. Itt vannak!- mondom sietve, hiszen ő tud arról, hogy honnét szöktem meg, ahogyan arról is, hogy régen kik elől menekültem. Sietve kapom el a kezét és indulok el az ellenkező irányba.
Bryan, mennünk kell, mert hamarosan újra itt lesznek. - mondom szinte kérlelve, majd mint egy ütődött úgy ölelem meg őt. Ostobaság lenne tagadni azt, hogy nem hiányzott. Egykoron szerettem, vagyis valami olyasmi, de most inkább úgy tekintettem rá, mint egy rég nem látott barát és mint egy angyalra, aki éppen jókor volt jó helyen.