Steven Hyde lakása

Megálltam az autóval. Közben gondolkodtam hogy mivel is vehetném rá Peipert az egészsége ügyében nagyobb lépésekre is, de nagyon úgy tűnt hogy semmivel nem meggyőzhető. Pedig az asztma nem játék, a vizsgálatok az ő érdekeit segítik. De talán.. majd ha nem csak egy napja ismer, egyszer még hallgathat rám.

- Fáradj beljebb, kérlek! - nyitottam ki előtte a lakásom ajtaját. - Nem nagy szám, de.. ez van. - vigyorodtam el.

- Szép lakás. - léptem be az ajtón. És tiszta! Bár, ezt persze nem jegyeztem meg. Meg hát, mit is vártam, orvos a szentem. - Mióta vagy itt? - néztem körbe, tüzetesen megvizsgálva a helyet.

- Körülbelül két hete. így nagy rendet ne várj tőlem. Sok holmim van, annál kevesebb türelmem pakolászni, és egyebek - sóhajtottam jó nagyot, közben elvigyorodva nézve, hogy miként méri végig a berendezést.

- Remélem nem bánod hogy most kupi van, de nem számítottam vendégre - sóhajtottam, és a konyha felé vezettem, hogy ott helyet foglalhasson, én meg már toltam is elé egy pohár narancslevet. - Gondolom, nincs senki aki bírálhatna, ha későn érsz haza - vigyorodtam el.

- Hát ahhoz képest, hogy két hete vagy itt, igen nagy a rend! - néztem rá - Szerintem nekem még mindig vannak kipakolatlan dobozaim... - mosolyogtam. Na jó, talán túlzás, dee... Tényleg lehet, hogy van!

Bementünk a konyhába, és egyből kaptam is egy pohár narancs levet.
- Az igazság az, hogy van. - mosolyogtam fel rá, majd adtam is a magyarázatot - A barátnőmmel együtt élek. Ő is... Aggódik. - mondtam, bár persze Ő nem első sorban a betegség miatt... - Tudod, Ő már anyuka, mindig aggódik. - mosolyogtam, majd belekortyoltam a narancslébe - Köszönöm. - emeletem meg a poharat.

Felnevettem az arcán amikor a dobozait emlegette. Olyan kis aranyos volt, ahogy félig gondolkodott, félig tréfált. De nem is baj, úgy jó ha humoránál van.

- Óh, értem. - ittam bele én is a narancslémbe. - Ha gondolod, akkor én nem tartalak fel tovább. Nem akarom hogy aggódjon miattad csak mert én feltartalak. - ráztam folyamatosan a fejecskémet.

- Ó, szerintem nem fog belehalni, ha kicsit később megyek haza. - ráztam a fejem - Amúgy is, tudja, hogy Eljöttem a bálra. - mondtam váll rándítva - És nem is az anyám. - kortyoltam tovább a narancslevem.

- Értem. Akkor maradj csak. Engem nem zavarsz, az egyszer szent! - kacsintottam rá vidoran, közben előpakolva a hűtőből pár szendvicshez való felvágottat, és zöldséget, mert már maróan korgott a gyomrom.

- Ugye nincs olyan kaja, amire allergiás lennél? Csaphatunk egy kis pikniket a konyhapulton. - vigyorogtam. - És közben mesélhetsz a betegségedről. Hogy alakult ki, mióta tart, stb. - kezdtem el darabolni a zöldségeket.

Megegyezve abban, hogy nem zavarja a társaságom, a hűtőből kezdett el kipakolni.
- Nem, nem tudok róla. - álltam be mellé a pultot támasztva, és figyeltem amit csinál.
- A piknikben benne vagyok, Doki, de magamról már mindent tudok! - vigyorogtam - Mesélj magadról kicsit. - vettem el előle egy apró darab paprikát, és bekaptam.

- Mázli! Bár midnent meg tudunk oldani, ha allergiás is lennél. - mosolyogtam kedvesen, és egy szelet uborkát én is lenyeltem. Ugyan akartam kiszedni belőle valamit, vajon miért menekül a kórháztól, mert tudtam, hogy nemcsak az áll a háttérben, amit elmondott. És azóta is történnie kellett valaminek.
- Mit is mesélhetnék? Olyan szokásos fiatal orvos vagyok. Frissen diplomáztam. Nőtlen vagyok, nincsen gyerekem. Humorosnak tartom magamat, mindezek mellett jóképűnek is, de nem szokásom nőkkel játszadozni. - vontam egyet a vállamon nevetve és odatotlam elé egy tányéron pár szendvicset.

- Óh, szóval jóképűnek tartod magad? - kuncogtam. Az apró egó ott is meg volt de... volt is mire. Ugyanis teljesen igazat mondott.

- Hát, akkor szerintem jó dolgod lesz itt nálunk, Mystic Fallsban. - vettem el egy szendvicset - Sok az egyedülálló csinos nő, a humort is veszik, többségében. - haraptam egyet a szendvicsemből, majd lenyelése után folytattam - És gyakran vannak itt bunyók is, szóval nem fogsz unatkozni munka terén sem!

- Mert te minek neveznél engem? Barlanglakónak? - húztam ki magamat, amikor arra kérdezett rá, hogy jóképűnek tartom-e magamat. Én nem egózom, csak annak élek, amit mindenki elmond. De persze mindezt vigyorogva mondtam.

- És miért szoktak itt annyit bunyózni? Nők miatt? Pasik? - csináltam tovább a szendvicseket. - Talán neked is volt ilyen ügyed?

- Nem, barlanglakó biztosan nem vagy! - nevettem. Igen, a humoros is tökéletesen elmondható róla. Sőt. Pontosan az én humoromnak megfelelő.

- Hát, jelen esetben épp nő ügy miatt volt. - figyeltem ténykedéseit - De megesnek itt balesetek is. - gondoltam vissza a reggeli újságokra. Nem mintha azokon egy orvos segíthetne... "Állattámadások"...

- Onnan már kimásztam. - sóhajtottam, ennyit reagálva még a barlanglakós részre vigyorogva, aztán én is csámcsogni kezdtem a szendvicseket.

- A vámpírokra gondolsz? - tettem fel egyenesen a kérdést, miközben egy kis kechup-ot nyaltam le az ujjamról, nem zavartatva magamat. Mintha a világ legtermészetesebb témája lenne.

Azthittem, megfulladok, mikor felfogtam, hogy mit is mondott, halál nyugodtan. Hogy mi?! Valószínűleg, az én szendvicsembe is juttatott ketchup kezdte el szétmarni a torkomat, mikor félre nyeltem a falatot. Az nem lehet, hogy megint mellé fogtam! Biztosan ember, ebben biztos vagyok!
- Hogy mi? - nyögtem ki végül.

- Hé, nyugi, nyugi, nyugi! - fogtam meg a kezét miután köhécselni kezdett, és reméltem hogy érzi: mellettem biztonságban van. - Tudok a vámpírokról, de én magam nem vagyok az. Néha.. muszáj a vámpírvérhez folyamodnom egy-egy betegnél, akik menthetetlenek - mondtam el neki egy féltve őrzött titkomat, és az egyik táskám felé böktem, jelezvén hogy abban tartom a kis fiolákat.

A táska felé pillantottam, majd vissza rá, hogy feldolgozzam a dolgot.
- A kórházban használod fel a vámpírok vérét? - kérdeztem, egy részről még hitetlenül, más részről már csodálattal.
- Na jó, mit tudsz még? - néztem rá, letéve a szendvicsemet. Öntsünk tiszta vizet a pohárba.

- Néhány ember betegsége gyógyíthatalan. Csak náluk alkalmazom. - sóhajtottam, de én tőle függetlenül is tovább ettem.
- mindent tudok amit tudni kell és érdemes a vámpírokról. Nem tudnak meglepni - vontam egyet a vállamon.

- Csak vámpírok, ennyi? Több meglepetést nem tartogatsz? - néztem rá, burkoltan feltéve a kérdést. Vérfarkas, boszorkányok? Én lennék a legboldogabb, ha ezek után tudna róluk...rólam. Utálok magyarázkodni...Utálom elmagyarázni, megértetni..Ebben élni.

- És honnan vetted, hogy én is tudom? Óvatosabb is lehetnél, a végén a dokit zárják diliházba! - figyelmeztettem. Oda lenne a karrierje..

- Mert tudnom kellene másról is? - vontam fel a szemöldökömet, ezúttal már csak a zöldségeket eszegetve le a szendvicsről. Mintha titkolt volna valamit előlem. Ezt mindennél jobban ismerem.

- Nos, a szavaidból arra következtettem, hogy tudsz róla. Mindig jók a megérzéseim, ezért mertem róla beszélni - mosolyodtam el újra.

- Tudtommal nem, csak ha esetlen én maradtam le valamiről... - sütöttem le a szememet, vissza a szendvicsemre. Szuper, nem tudja.

- Akkor gondolom, az is leesett, hogy a bunyó a bálon nem éppen szokványos emberi vita volt. - mosolyogtam fel, és haraptam egyet a szendvicsből.

Rá akartam kérdezni, hogy mit titkol előlem, mert láttam a szemeiben, mielőtt lesütötte őket, hogy titkol előlem valamit. De ő majd elmondja, ha szeretné.

- Igen, feltűnt. Leszűrtem, hogy a te kísérőd volt vámpír. Tehát biztos voltam benne, hogy Te is tudsz róluk. - ittam ki a poharamat, majd átsétáltam a pult túloldalára, hogy közelebbről nézhessek a szemébe. - De most már örülnék, ha kicsit tudnánk hallgatni, és elfoglalnánk magunkat mással. - nevettem közel hajolva az arcához.

- Igen, az én kísérőm volt a vámpír. - bólogattam. Arról ne is beszéljünk, hogy mi volt a másik fél...
- Na és mégis mire gondol, Doki? - könyököltem fel a pultra, mostmár vele szembe, hogy átment a túloldalra.

- Sejtettem. - bólogattam, majd én is felkönyököltem a pultra, és így vigyorodtam el, hosszasan nézve a szemeibe, így próbálván megfogalmazni egyelőre a saját fejemben hogy mit is kellene mondanom. Nem akartam rányomulni túlságosan, de egyszerűen egy gyönyörű nővel ültem szemben. Vagyis álltam. De mindegy, ez részletkérdés.

- Hát.. - emeltem fel végül a kezemet, és ujjammal végigsimítottam alsó ajkán. - Lezárhatnánk ezt a páciens-orvosi viszonyt, és lehetnénk férfi meg nő. - sétáltam vissza mellé, és máris megcsókoltam.

Valahogy éreztem, hogy ez lesz a következő. Hogy bántam-e? Nem, nem hiszem. Ezt még nem, ez még belefér... Valahogy Ő az, aki ezt megteheti. Nem tétováztam hát, visszacsókoltam. De remélem, azzal tisztában van, hogy ennél több, ma biztos, hogy nem lesz...

A csók közben önkéntelenül is a mellkasára csúszott kezem, majd végig a hasán. Igen, pontosan ahogy gondoltam... Már így az ingén keresztül éreztem azokat a kockákat, amik mindig levesznek a lábamról... Ennyit még szabad, nem?
- Mégis mire készülsz? - váltam el tőle egy aprányit.