(Damon és Elena háza)

A központba már úgy tértünk be, mintha mindennapos lett volna az errefeléjárás. De valahogy így is volt. Majdnem minden nap benéztünk valami apróságért, és a gyerekek már teljesen hozzászoktak. Hát még mi lesz, ha az újabb kicsi miatt kell hébe-hóba vásárolni.
Végül megálltunk egy ajtó előtt, és Damonre néztem, de odabentről eléggé nagy zsivaj jött, és gyerekkacaj, ennek hallatán pedig már Delenának is vigyorogni támadt kedve.
- Azt hiszem, ez lesz az - néztem az átlátszó üveg"ablakot".

- Még szép, hogy ez az - néztem be én is, de én a plafonon lebegő lufikat nézve. - Valami azt súgja, ha ide bemegyünk, hiszti lesz hazafelé - sóhajtottam, majd kifizettem a belépőket.
- Tessék, hölgyeim és uram... mehetünk - nyitottam ajtót, és betereltem a családomat, figyelve Delena reakcióját.
A lányom először megállt, mint aki el sem hiszi, amit éppen lát, majd egy hatalmas, elragadtatott sóhajban tört ki, mintha lejött volna a földre a Mennyország.
- Úgy látom, valaki már nagyon várja, hogy játsszon - simogattam meg Delena haját, aki figyelmét azonnal az ugrálóvár kötötte le.
- Tessék anyu, fogd meg kicsit Davidet - adtam át a kicsit Elenának, és levettem Delena cipőit.
- Most már mehetsz, hercegnőm - nevettem rá, mire azonnal bevetette magát a többi gyerek közé, hangos nevetéssel élvezve a játékot.
- Remélem nem ugrálja fel a reggelijét - motyogtam halkan, és visszavettem Davidet. - Te ehhez még kicsi vagy, Tigris - néztem rá - de nézd, mi van itt! - fordultam vele sarkon álló helyemben, és egy kis medencére mutattam, ami tele volt színes labdákkal.
- Ez itt pont neked való - méregettem a már ott visongó, Davidhez hasonló korú gyerekeket.

- Hát, ha a gyerekek kifáradnak, kétlem, hogy hisztizni fognak. Remélhetőleg - tettem hozzá, miközben Damon a belépőkről intézkedett, és amint beléptünk, hát... talán meg se tudtam volna nevezni a Delena arcán megjelenő érzelmeket, bár David arca se maradt közömbös, csak ő... hát egyelőre még nem igazán tudta hogyan kifejezni ezt.
- Illyenkor bánom, hogy én már nem vagyok gyerek - sóhajtottam, miután Delena már elszaladt játszani, és David-et is azzal a labdákkal teli kis medenceféleséghez vittük, majd róla is lehámoztam a cipőjét, meg a kabátját.
- Nos, erre hogyan fog reagálni a fiatalúr? - mosolyogtam rá, és amint a lábaihoz ért a sok kis apró labda, lelkes visításba kezdett néhány másodpercig, és ezen kuncognom kellett.

- De ismered Delenát, milyen makacs és nyakas. Mint az anyja - vigyorogtam szemtelenül Elenára, visszaszúrva az előbbiért. - Ha ő nem akar innen elmenni, vagy ideköltözünk, vagy hallgatjuk a hisztit hazáig - néztem, ahogy David lába belekerült a labdás medencébe, majd Elena beletette, hogy hagy másszon fel-alá a többi gyerek között.
- Kicsim óvatosan, ne vadulj! - szóltam közben Delenának, aki akkorákat ugrott néha, hogy féltem, a következő pillanatban a vár leenged, és egy Delena alakú lyuk lesz az oldalán.
- Azt hiszem, mutatok valamit, ami nagyon tetszik majd a lányunknak - vágtam hirtelen elégedett képet. - Nézz csak oda! - mutattam Elenának kissé távolabb. Ott is egy labdás medence volt, de már nagyobb gyerekeknek, mert csúszda vitt le a kis emeletről a labdák közé, és épp Delena kórházban megismert kis barátja csúszott rajta lefelé.

- Mr Salvatore igencsak vicces kedvében van ma - sóhajtottam mosolyogva, miután a "Delena makacs és nyakas, mint az anyja" nevezetű mondat elhangzott, de aztán mindkét gyerek elfoglalta magát, és a kettejük között ingázott a tekintetem, hol David-en, hol Delenán, aztán leültem és kuncogva hozzávágtam egy labdát Damonhoz, éppen akkor, mikor a csúszdás játék felé mutatott és a kisfiúra, aki jobban szemügyre véve, nem volt ismeretlen.
- Hát... talán Delenát így lehetséges lesz elrángatni onnan - mutogattam arrafelé, amerre Delena éppen nagyon jól szórakozott. - Ha te mondod meg neki, ténylegesen kiengeszteled - kacsintottam rá. Hiszen még ott volt a szemem előtt Delena morcos ábrázata, ahogy az apjára nézett a kisfiú miatt.

- Mi az, mi is játszunk? - kérdeztem Elenát, mikor egy labda puffant rajtam, aztán leguggoltam, kiásni Davidet a labdák alól, persze ez neki nem tetszett túlzottan.
- Jól van, bújócskázz, ha neked az tetszik Tigris - engedtem az akaratának, majd Elenára néztem.
- Odaviszed te Delenát, vagy vigyem én? Lehet jobb lenne, ha te mennél vele. Mert ha meglátom, hogy ebből szerelem lesz, morcos apa leszek, aki a kislányát félti - dünnyögtem.

- Most miért lettél ilyen morcos? - biggyesztettem le az ajkaimat, miközben továbbra is a szerelmem szemeit fixíroztam, de végül csak bólintottam egyet.
- Hát oké. Odaviszem én. De kétlem, hogy ebből szerelem lenne, Mr Salvatore. Azt elég lesz az óvodába tartogatni, jó néhány év múlva - magyaráztam, és elsétáltam Delenához, hogy megfogjam mindkét kezét mosolyogva.
- Kicsim, van ott egy másik játék, ami biztosan tetszeni fog neked - böktem a csúszdára, de mielőtt még észrevette volna a kisfiút, hozzátettem. - Van ott valaki, akinek szerintem nagyon fogsz örülni. Apu vette észre! - vettem le őt a játékról, hogy elinduljak vele a csúszda felé, de közben már feltűnt neki az a kisfiú, és széles vigyorgással indult meg, sürgős léptekkel. - Én is így viselkedem, ha meglátlak téged? - pimaszkodtam Damonnel.

Ott maradtam David mellett, és néha egy-egy labdát dobtam oda neki, bár ő is játszópartnerre talált egy vele nagyjából egyidős kisfiú személyében. Legalábbis mindketten teljes egyetértésben rágcsáltak egy-egy zöld labdát.
- Igen, pontosan így viselkedsz - mondtam Elenának. - Kiegészítve azzal, hogy te útközben felém leszórod a ruháidat is - mondtam kajánkodva.
Közben a kisfiú is felfedezte Delenát, és a két gyerek örömmel szaladt egymáshoz, a kisfiú pedig egyetlen határozott mozdulattal megfogta Delena kezét.
Hüledezve néztem, ahogy a lányom a füléig elpirult, és olyan csillogó szemekkel nézett a kisfiúra, hogy azt már lehetetlenség volt nem észrevenni.
- Tessék... mondom, hogy nem lesz jó vége - dünnyögtem.

- De még soha nem volt ellenedre ez a kiegészítés - néztem végig magamon pimaszkodva, de aztán követtem a tekintetét. Nekem nem sikerült olyan képet vágnom, mint neki, mert... jaj, hát mi van abban, hogy megfogják egymás kezét? Minden gyerek megteszi egy korabélivel előbb-utóbb.
- Mr Salvatore, úgy érzem, eltúlozza az ügyet - fogtam meg a kezét, továbbra is a gyerekeket nézve. - Az ő esetükben még nem kell félned attól, amiktől majd tíz év múlva kell, vagy... vagy tizenöt. Még csak gyerekek. Hagy játszanak együtt. És ha mégis... khm... annyira összeszoknak a kisfiúval, lesz kemény húsz éved megszokni a srácot - vigyorodtam el.

- Naná, hogy nem volt ellenemre - vontam fel a szemöldökömet, majd néztem, ahogy Delena és a kisfiú együtt kezdtek játszani, és felváltva csúszkáltak le a labdák közé.
- Ezt ne is emlegesd - sóhajtottam aztán. - Iszonyú féltékeny apa leszek, az biztos, ha Delena fiúk közelébe kerül. Egyszerűen csak nem akarom, hogy összetörjék a szívét - motyogtam. - Egy apa dolga az, hogy féltse a lányát, nem? De rendben... majd igyekszem megszokni ezt a dolgot. Ígérem, a kisfiúra sem fogok csúnyán nézni, sőt.

Nagyot sóhajtottam, de nem mertem teljesen mosolyogni Damon arckifejezésén. Hiszen értettem én, hogy mitől is félti a lányunkat.
Odabújtam a karja alá, közben le sem véve a szememet Delenáról. - Nem lesz ebből semmi baj. Csak játszanak, látod - mosolyogtam és egy puszit nyomtam Damon arcára kedvesen. - És egyszer mindenkinek összetörik a szívét, akármennyire is óvják tőle, és a borzalmas érzéstől. Vele is meg fog történni egyszer. De ő egy talpraesett kislány. Mindent meg fog oldani, ha segítünk majd neki. De egyelőre nem hiszem,hogy ez a veszély fenyegetné - suttogtam. Eléggé érdekes volt így beszélni valamiről... utoljára talán a saját anyámtól hallottam ilyet, mikor még kislány voltam.

- Igen, tudom hogy igazad van... de ettől nem lesz könnyebb a gondolat. Sosem hittem, hogy apaként ez lesz majd a legnehezebb feladatom. Félteni a kislányomat attól, hogy majd mások bántsák őt. Még ha nem is akarattal történik majd - motyogtam, és ekkor megláttam a kisfiú anyukáját, aki egy széken üldögélt, úgy figyelte a két gyereket. Szemmel láthatóan jól szórakozott, és néha beletúrt szőke hajába.
- Nem megyünk oda? - kérdeztem Elenát. - Csak a gyerekek miatt... - tettem hozzá gyorsan. - Biztos a nő is örülne. Elég magányosnak tűnik.

- Hát, most ahogy mondod ezeket, az jut eszembe, hogy mi mennyit... bántottuk egymást akaratlanul, mert... bonyolult és nehéz volt minden - suttogtam, de aztán felálltam, mikor DAmon a kisfiú anyukájára mutatott, és végigmértem a nőt, elgondolkodva.
- Jól van, menjünk csak - bólogattam. - De szerinted... hol a kisfiú apukája? Mert ahogy mondtad... eléggé magányosnak tűnik.

- Honnan tudhatnám? - kérdeztem suttogva Elenát, miközben megindultunk a nő felé. - Talán csak távol a családjától dolgozik. Talán meghalt, vagy csak simán elhagyta őket. Bármi megeshet - tettem hozzá, és mikor odaértünk a nőhöz, kezemet nyújtva bemutatkoztam.
- Ő a feleségem, Elena - tettem aztán hozzá, nézve ahogy ők is kezet szorítottak. - Ahogy látom, a gyerekeink jól kijönnek egymással - vigyorogtam el magam.

Eléggé beleborzongtam mindegyik eshetőségbe. Bele se akartam gondolni, hogy milyen lenne, ha Damonnel történne valami, és több ideig távol lenne tőlünk. Volt már ilyen, mikor Rickkel "kirándulni" mentek, de... akkor tudtam, hogy biztonságban van.
- Üdvözletem - mosolyogtam én is a nőre barátságosan, miután kezet ráztunk, és Damon is bemutatkozott neki előtte. Próbáltam visszaemlékezni, hogy tegnap a kórházban láttuk-e a férjét, de... csak ő ugrott be, és a kisfiú. - Igen, a tegnapi kórházban folytatott játék után a lányunk kissé megsértődött, hogy a kisfiú elment, de leginkább ránk - kuncogtam fel halkan, fél szemmel a viháncoló gyereket nézve.

- Remélem, nem zavarunk - néztem a nőre, és mikor kedvesen a fejét rázta, kerítettem én is két széket Elenának és nekem.
- Fura, Delena még sosem érezte jól magát mint öööö.... - néztem a nőre, aki kitalálta, miért habozok, és kisegített a kisfiú nevével. - Szóval, mint Jimmyvel - fejeztem be a mondatot. - Egyedüli gyerek? - kérdeztem, mire a nő bólintott.
Nyelvem hegyén volt a kérdés, hol van az apuka, de nem akartam belekotorni privát dolgokba, legalábbis nem két perc ismeretség után.
- Nagyon helyes kiskölyök - mondtam, és visszasétáltam Davidért. Nem mintha sok lett volna a néhány méteres távolság....
- Jobban szeretem ha itt vagy velünk, Tigris - mondtam. - Nézd csak, milyen klassz alagút van itt! - mutattam egy felfújható csőre. - Ez pont neked való, kúszhatsz benne kedvedre.

Leültem a székre, amit Damon hozott, és mosolyogva hallgattam őket, ahogy Damon Delenáról mesélt, vagyis pontosabban arról, hogy régen volt már ilyen jókedvű, mint ennek a kisfiúnak a társaságában.
- Hát, de nem is probléma, ha már ilyen korban van fogalmuk arról, hogy mi is a barátság. Igaz, még nagyon friss, de ebben a korban ez is tökéletes a célnak - bólogattam, majd felkuncogtam, látva David mulatozását, ahogy csúszkált abban az alagútféleségben, aztán váltott, és kúszott is egy rövid távot.
Aztán visszanéztem a nő szemeibe, és már szinte sejtetem, hogy Damon tudta, mennyire kíváncsi természet vagyok és hamarosan megkérdezem. - Öhm... tegnap sem láttuk a kicsivel és Önnel a kórházban a férjét. És most sincs itt... ő ilyen... elfoglalt? - kérdeztem meg inkább szolídabban, mert csak hülyén jött volna ki, ha azt kérdezem, hogy meghalt? Elhagyta őket? Így volt ez jó.
De a válasz igazából benne volt a pakliban, miszerint nem él együtt az apa velük. És az arcán látszódott, hogy már hozzászokott ehhez.

- Nehéz lehet egyedül egy kicsivel. És főképp nehéz lehet neki. Egy fiúnál fontos az apai példakép - biccentettem. - A családunkban is van olyan, akivel nincs együtt a férje... jelenleg - köszörültem meg a torkom. - Az egyik gyerek olyan korú, mint Delena... és hiányzik az apja. Én vagyok a keresztapja, és próbálom pótolni amikor lehet, de hát... - vontam vállat - az mégsem ugyanaz - figyeltem Davidet, aki ész nélkül mászkált össze-vissza a puha alagútban.
- Mondja, nem lenne kedve egyik nap elhozni hozzánk Jimmyt? - kérdeztem a nőt. - A gyerekek jól kijönnek, hát miért ne játszanak máshol is, mint itt? Persze, bármikor eljöhet hozzánk megnézni, hogy élünk. Nem vagyunk sorozatgyilkosok - vigyorogtam rá Elenára cinkos mosollyal.

Kissé elszomorodott az arcom, mikor Damon szavai miatt Rick eszembe jutott. Már hónapok óta... teljesen eltűnt. Vagyis... itt van valahol ebben a városban, de ki tudja, hol? Vagy hogy hogyan? Az az elmebeteg állat biztosan teljesen kitölti a fejét, mert különben már régen visszatért volna... és szegény Adam és JJ... tudom, milyen az apa hiánya, de nem abban a korban, amikben most ők vannak. És a pánik is képes lett volna elfogni, ha belegondoltam, hogy Damont egy ilyen valami elragadja.
- Igen, ez meglehetősen jó ötlet! - bólogattam szaporán. - Delena biztosan nagyon örülne neki, ha lenne egy vele egykorú játszópartnere. Daviddel még nem igazán tudnak közösen játszani -sóhajtottam, de Damon szavaira nemcsak én, hanem a nő is felkuncogott, és meleg mosollyal bólintott rá a dologra.

- Nagyszerű! - mondtam vidáman. - Ennek örömére, és most távozom egy percre - álltam fel, és egy csókot adtam Elenának. - Sietek vissza. Igaz, az alkohol ebben a korban még korai lenne, de hozok valamit a srácoknak.

(pláza)

- Jól van, menj csak - mosolyogtam Damonre, majd amint távozott, néztem a nő arcát. Nem is tudom, hogy láttam-e már valaha ilyet. Hogy valakinak az arcán ennyi érzelem legyen egyszerre. Jó is, és rossz is. Szerette a fiát, és minden gesztusából érezhető volt, hogy soha nem adná oda semmiért senkinek. De ott volt a fájdalom is, amit minden bizonnyal... én idéztem elő a kérdésemmel. Egyszer megtanulhatnám már befogni a számat.
- Hát... meg kell jegyeznem, hogy nagyon jó Damont így látni - néztem a szerelmem után. - Nemrég még azon stresszelt, hogy lányunk máris elkezd "randevúzni" - kuncogtam. - De neki erről egy szót se - tettem hozzá nevetve.

(pláza)

- Már meg is jöttem - léptem be a játszóházba, és visszaültem a székemre. - Megtudhatom, miről megy a női csevej? - érdeklődtem, majd letettem a szatyrot. - Aki szereti a finomat, az most azonnal jöhet enni! - mondtam, mire Delena azonnal odafutott.
- Idehozod Davidet? - néztem Elenára. - Ezt ő is meg tudja enni - mondtam, és rámosolyogtam a kisfiúra, aki kissé távolabb megállt, és szégyenlősen közeledett.
- Gyere csak Jimmy - biztattam, és kezébe nyomtam a csokit. - Tessék, ez a tiéd. És ha megszomjaztok utána, akkor van ivólé is.

- Semmi-semmi -válaszoltam Damonnek, mikor visszajött, és mosolyogva néztem, hogyan pakol ki a szatyorból. Na jó, a látványra nekem is összefutott minden nyál a számban, de most a gyerekek... csak utána a legifjabb családtag.
Felemeltem David-et, és az ölembe ültettem, közben mosolyogva figyeltem Delena legújabb barátját, ahogy szégyenlősen pislogott az anyjára, miközben megkóstolta a csokoládét, és ez az egész kép csak megerősítette bennem, hogy bárki bármit is mondjon, Damon a világon a legjobb apa. Már ahogy ehhez a kisfiúhoz is viszonyult ahhoz képest, hogy nemrég még közellenséget is képes lett volna benne látni. Bár azzal még ráér körülbelül 15 évig.
- Én is kérek! - szólaltam meg végül mosolyogva, és elvettem egy kevés csokoládét, miközben Davidnek is kis adagokban adtam a szájába.

- Van bőven, csak nyugodtan - vigyorogtam, letéve a szatyrot a lábam elé, majd kivettem három szeletet magunknak is, egyet átnyújtva a nőnek, aki apró nevetéssel elfogadta, majd átvettem Davidet, hogy Elena is ehessen.
- Úgy látom, a legifjabb Salvatore már most tudja, mi a jó neki - simítottam végig Elena hasán, majd a nő meglepett tekintetére felnevettem. - Újra szülők leszünk. És a legifjabbat is hurcoljuk magunkkal, csak őt még láthatatlanul.