felvezető:

"Az emberek és az élet is változik. Manapság, ha kezet fog valakivel, meg kell számolnia az ujjait, hogy visszakapta-e az összeset. Nem bízni kell az emberekben, hanem kételkedni bennük. Főleg azokkal kell vigyázni, akiknek jól vág az eszük."

[You must be registered and logged in to see this link.] Két szippantás kell a gazdagságig. Egy LSD lap a boldogságig. Tudom ez most egy kicsit szürreális... De értsd meg, veszélyesen élni az élet legspontánabb műfaja! Játszani míg a fényszórók lámpája kiégnek a retinádban, a sínnek ugrálva míg a vonat hangja véglegesen elhallgat. Mi - mindannyian, valamilyen íratlan formában, élőhalottak vagyunk. Bolyongunk ahová a végzet visz minket. Néha szerencsésen elkerülve azt, vagy könyörtelenül rátalálva. Én nem tartok a haláltól, mi több megnyugtat a tény, hogy minket embereket a halandóság tesz igazán gyengévé. A halál az én látásmódom szerint, egy tömör befejező rész, akár a könyvek végén. Ahol pontosan olyan irdatlan gyorsaságban hagyja el a gépi tinta az oldal lapját, mint mikor egy embernél beáll a halál. Így belegondolva rémisztő, hogy mennyire kegyetlen bestia ez az idő! Épp ezért választottam azt az utat, ami nem akarja mindenáron elkerülni a végzetét. Én kísértem...ameddig a végzet komótosan helyettem eldönti, mikor lesz alkalmas az idő meghalni.    



(alakulóban...)