Szörnyen kómásan érzem magam, legalább úgy, mint aki bevett valami jó ütős szert, amitől már azt sem tudja, hogy melyik országban van. A szemeimet próbálom kinyitni, de annyira elnyom valami, hogy csak harmadik próbálkozásra sikerül. Egy szobában vagyok, de fogalmam sincs hol, de ez szerintem eltörpül az mellett, hogy hirtelen még a saját nevemet sem tudnám megmondani. Próbálom összerakni magam előtt a képet, hogy mégis mi történhetett, de egész egyszerűen képtelen vagyok ilyen agyat megerőltető feladatok elvégzésére. Még mozogni is alig tudok, szörnyen fáradt vagyok. Csak egy pillanatra csukom le a szememet –legalábbis úgy érzem-, de mire kinyitom már valaki itt van az ágyam mellett. Az arcát nem látom pontosan, de szerintem ha látnám sem biztos, hogy felismerném. Már valamivel jobban érzem magam, de még mindig nem az igazi. Szeretnék feltenni legalább két kérdést, de ehelyett csak csigatempóban elfordulok, ráadásul úgy, hogy végül sikerül leesnem az ágyról. Mivel a reflexeim kb. semennyire sem működnek, ezért a lehető legtöbb helyen odaverem magam a földhöz. Normál esetben ez nagyon is érdekelne és talán még hangot is adnék neki, most azonban még ahhoz is túl kómás vagyok, hogy  bármit szóljak. Csak nyöszörgök egyet és nagy erőfeszítések árán ugyan, de felemelem a fejemet. Akkor látom csak meg, hogy egy kisebb vértócsa van nagyjából ott, ahol az orromat bevertem. Egy ideig nézem, mintha az égadta világon semmi más dolgom nem lenne, végül csak sikerül kinyögnöm egy értelmes mondatot.
–Azt hiszem vérzek –ennyi, elfogyott az energiám. Elfordulok és pár centivel arrébb leteszem a fejemet, úgy hogy lássam a lányt. Beletelik nem kis időbe, mire végre sikerül rájönnöm, hogy pontosan ki is az. –Caitlyn? –kétlem, hogy normális társalgást tudnék vele folytatni úgy, hogy közben majdnem elalszok, de azért próbálkozok, hátha előbb-utóbb összejön. –Hol…? Hogyan…? –szeretném tudni, hogy mégis hogyan kerültem ide, ahol most vagyok. Illetve egyáltalán hol vagyok, mert erre a kérdésre azóta nem sikerült rájönnöm, amióta ébredezek. Plusz az is érdekelne, hogy milyen szerrel lőttek be, ami ennyire kiütött, illetve mivel érdemeltem ki… ugyanis fogalmam sincs mi történt este.

 Nagyon gyenge

Milliószor voltam már halálosan fáradt  egy-egy keményebb műszak után például, de ennyire zombinak még nem éreztem magam. Ráadásul tulajdonképpen azt sem tudom pontosan hogyan kerültem ide, hol vagyok egyáltalán. Kétlem, hogy emlékezetkiesésem lenne, egyszerűen annyira kómás vagyok, hogy képtelen vagyok ilyen bonyolult feladatokra, mint felidézni a történteket. Úgyhogy gondtalan visszaalszok még legalább fél órára, ha nem többre.A második felkelési kísérletem viszont enyhén szólva kudarcba fullad. Olyan szinten nem vagyok még magamnál, hogy egyszerűen lezuhanok az ágyról és a földön kötök ki. Az orrom szépen vérzik, plusz rendesen lüktetnek a végtagjaim,de egyelőre ezzel sem tudok foglalkozni. Amúgy is hamar gyógyulok, nincs para. Ahhoz meg túl álmos vagyok, hogy felkeljek magamtól, úgyhogy inkább megpróbálok értelmes mondatokat  gyártani és azokkal segítséget kérni, hátha többet érek el. Elvégre itt van velem Caitlyn. Egyelőre fogalmam sincs miért-hogyan, de itt van.-Az orrom… -sóhajtok, de egész addig, míg meg nem fogja Cait a kezemet, meg sem moccanok. Valami nagyon erős szert nyomtak belém, úgyhogy ha akarnék sem tudnék egyedül innen felkecmeregni. Így is nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne zuhanjak vissza a földre és valamennyire tartsam magam. Ráadásul még hányingerem is van, egyre jobb. Mondjuk az azért még így kómásan is jólesik, hogy Cait hozzám bújik. Legszívesebben elmondanám neki, hogy milyen fontos nekem, de sajnos nem vagyok olyan állapotban, hogy hosszú, romantikus szövegeket fogalmazzak meg. -Mi… mi történt? –kérdezek rá végül a lényegre, bár már előre tudom, hogy ha el is kezd mesélni, nem fogom tudni végigkövetni. Egy próbát azért megér. Másnem a hangjára elalszok… az lenne a legkellemesebb altató.-És ez a törülköző? –nézek le a lábaim felé, már amennyire van erőm megemelni magam. Egy kék törülköző van a derekam köré csavarva, de az előbbi attrakciómtól úgy érzem eléggé meglazult. Ha felállnék valószínűleg le is esne,de mivel jelenlegi helyzetemben ezt igen nehezen tudnám kivitelezni, ezért nem is szólok. Inkább élvezem Cait közelségét és küzdök a fáradtság ellen.
-Mindjárt bealszok -sóhajtok megint, majd jó erőtlenül végigsimítok Cait kezén. Szorosan próbálom magamon tartani,de úgy hogy közben vigyazzak arra,nehogy kényelmetlen legyen. Bár ennyi erővel ami most bennem van.. Ez szerintem igencsak nehéz lenne. -Szeretlek. Ugye nem... Ugye nem bántottalak?

 367 szó || <3

Az a gond, hogy egyelőre fogalmam sincs mi történt pontosan éjszaka. De lehet, hogy jobb is, ha nem tudom, mert nekem az a megérzésem, hogy nem poénból nyomtak tele ezzel a szerrel, amitől ilyen kómás vagyok. Ha minden igaz, akkor tegnap bálon voltam Caitlynnel, akkor pedig biztos történt valami… amit jobb, ha nem tudok. Van egy olyan érzésem, hogy ennek az egésznek az átváltozásomhoz van köze. Akkor viszont remélem nem bántottam senkit,  főleg nem Caitlynt, mert azt  nem élném túl, ha miattam lenne valami komoly baja. Bár, ahogy elnézem egész jól van… így ránézésre.  Mindenesetre ha már nem leszek ennyire kómás, biztos, hogy rátérek a témára, mert valószínűleg neki is sok kérdése lesz.
-Jó tudni –mosolygok kicsit erőltetetten Cait poénkodására. Valahogy most annyira nem tudom értékelni a dolgot, azok után, hogy a fáradtságom miatt még az ágyról is lezuhantam. Gyorsan gyógyulok, elvileg a gyógyszerek hatása is hamar kimegy belőlem, de ha valami extra erős altatót nyomtak belém, akkor  valószínűleg még egy darabig úgy fogom magam érezni mint a Drunken Sailor.
-Szóval te adtad rám? –utalok itt a kék, meglazult törölközőre. A válaszából ítélve, valószínűleg nem igazán akadt segítsége, akivel együtt öltöztethetett volna és hát…  nem tudom Caitlyn mennyire kíváncsi természetű. Persze nem úgy ismertem meg, mint a világ legperverzebb emberét,  de tartok tőle, hogy már nem maradt rejtegetnivalóm. –Nem merek rákérdezni, hogy mit csináltál velem –tisztában vagyok vele, hogy az előbbi mondata is tele volt cukkolással, amivel visszatámadásra késztetett. Az már más kérdés, hogy egyelőre igencsak trágyául érzem magam ahhoz, hogy úgy igazán megszekáljam.
-Akkor megnyugodtam –húzom végig a kezemet az övén, de sajnos nem sokáig bírom ébren, mert hamar eljutok odáig, hogy újra aludjak.  Csak most kivételesen álmodok is… még pedig az éjszakáról. Mintha minden újra lejátszódna előttem, csak éppen felülnézetből. Látom magamat, amint leszedem Caitről a másik farkast, és azt is, ahogy én kezdek átváltozni hatalmas kínok közepette. Utána ráadásul még a lányra is ráugrok. Na már most, ha ez tényleg így történt, akkor elég nagy szarban vagyok. Igaz Cait nem vont kérdőre, de biztos vagyok benne, hogy millió kérdése van és abban is, hogy egy része azért haragszik rám. Nem kellett volna ennyi ideig titkolni előtte ezt az egészet. De mit tehettem volna, mikor sosem hitt a „meséimbe”?
Mikor újra felkelek már jóval világosabb van, a kanapén viszont egyedül fekszek. Caitlyn nem sokkal mellettem ül.  Miközben kinyújtózok, azt figyelem, ahogy szürcsölgeti a teáját, de még ebben is ott van valami megmagyarázhatatlanul vonzó, amitől legszívesebben most rögtön megcsókolnám. –Jó reggelt Szépség! – ülök fel hozzá és megvárom, ameddig megissza a teát vagy legalább félreteszi, hogy velem is foglalkozzon kicsit.

 gyenge   || <3

-Kik? –ráncolom a homlokom, miközben azon vagyok, hogy lehetőleg még azelőtt feldolgozzam a beérkező információt, mielőtt megint elaludnék. Esküszöm nem jut semmi sem eszembe, ami valahol idegesít, mert tudni szeretném azt, hogy például miért vagyok így kiütve. De emlékek nélkül leginkább a sötétben tapogatózok és csak tippjeim vannak, hogy körülbelül mi is történt. Ezen már csak az változtat, mikor újra elnyom az álom, és  lejátszódik előttem minden. Illetve… azért nem minden, de a lényeg igen.  Fogalmam sincs ebből az egészből mennyi igaz, vagy egyáltalán igaz-e belőle valami, de abból kiindulva, hogy ki vagyok ütve, szerintem igen.  Farkasként ugyanis még azt sem tudom ki vagyok, nem kizárt, hogy valóban megtámadtam Caitlynt. Akkor viszont remélem valaki már tisztára mosta a nevem előtte, mert én… én tényleg szeretem és soha az életben nem tudnék neki ártani így, emberként. Inkább meghalnék helyette, ha már lenne választási lehetőségem. Eleve nem vagyok pszichopata állat, aki mindenféle indok nélkül nekiront másoknak, és ezt az egész farkasosdit sem én akartam, egyszerűen… csak jött. De bár ne lennék vérfarkas, sokkal könnyebb lenne az életem és nem is kéne naponta hazudnom az embereknek, amikor kérdeznek rólam valamit. Még Caitlynt is átvertem, és erre egyáltalán nem vagyok büszke, de szükségszerű volt. Amikor először szóba jött az életem története, még nem ismertem eléggé, hogy megbízzak benne és mivel ő amúgy is csak egy egyszerű ember, nem is feltételeztem, hogy valaha is hinne nekem, ha esetleg felhoznám, hogy „hey Cait, vérfarkas vagyok”. Bár inkább mondtam volna el neki így, minthogy akkor tudja meg, mikor rátámadok.
Meg is köszönöm a felsőbb erőknek, mikor reggel azt látom, hogy még mindig itt van mellettem és nem rakott ki, illetve nem lépett le. Pedig lenne rá indoka, tehát abszolút megérteném.  De nem, Cait úgy látszik végig itt maradt mellettem és egyáltalán nem tűnik zabosnak, sőt…  még poénkodik is velem, ami abszolút jó jel.  
-Hiszen még korán van! –pillantok rá az órára vigyorogva, ami már 10-et mutat, ha jól látom. Mondjuk ahhoz képest, hogy egy-egy hétvégén alszok délig is, ez még semmi. Egy rossz szót nem szólhat rám Caitlyn. Amennyire fáradt voltam simán aludhattam volna még délután kettőig is akár.
-Téged –vágom rá a kérdése után rögtön. –Mármint téged kérlek –simítom az arcára a kezeimet és úgy csókolom meg. Esküszöm, még mindig kicsit végigfut a hátamon a hideg, legalább úgy, mint ahogy az első csókunknál.
-De legközelebb azért jobban vigyázz –nyúlok oda azért a kezéért, amire az előbb rácsöpögtette a teát és megpuszilom.

gyenge || <3

Ha nem lettem volna még az előbb olyan kómás hangulatban, akkor mondhatnám, hogy ez eddigi életem legtökéletesebb reggele, de nem, mert még mindig elég fáradt vagyok… igaz jobban vagyok már, de még mindig nem az igazi. Ráadásul a történek nagy részéről még mindig emlékezetkiesésem van és valamiért úgy érzem, mintha egy másik évben ébredtem volna fel. Mintha lemaradtam volna egy csomó dologról… pedig kétlem, hogy olyan sokáig lettem volna kiütve. Akkor biztos nem így fogadott volna Caitlyn, arra az életemet merném rátenni. Mindenesetre sokáig nem foglalkozok ezzel, inkább Cait elbűvölő külseje köt le, az, ahogyan szürcsölgeti a teáját. Szavakkal nem tudom kifejezni, de valami hihetetlenül megfog benne, amitől még közelebb szeretnék kerülni hozzá, mint amennyire vagyok. Amint sikerül ülő helyzetbe kerülnöm, ki is használom az alkalmat arra, hogy újra átéljem a csókjai mámorító érzését. Amennyire tudom, közelebb húzom magamhoz Caitlynt, majd a vékony, formás combjain végigsimítok a kezemmel, miközben legalább úgy csókolom, mintha már egy évtizede nem láthattam volna. Pedig szó sincs erről, amennyire vissza tudom pörgetni az eseményeket, azok alapján szerintem egész este velem volt Cait. Azt nem tudom melyik napon, de velem volt és valószínűleg jól szórakoztunk, csak gondolom történt egy apró malőr… ha minden igaz, akkor, amikor rátámadt egy másik farkas.  Már csak az itt a kérdés, hogyha Caitlyn tudja az igazat, akkor hogyan fogom neki beadagolni, hogy az amit még tud rólam nagyrészt batár nagy hazugságok tömege. Esküszöm, nem szerettem volna, hogy így történjen, soha nem is hazudtam volna neki, de az ő érdekében muszáj volt. Illetve nagyrészt a saját érdekemben. Kétlem, hogy valaha is ilyen közel tudtam volna hozzá kerülni, ha már az első pillanattól kezdve tudott volna a pontos kilétemről… arról, hogy nem az vagyok akinek látszok. Most viszont, hogy jobban belegondolok elég nagy szarban vagyok…
Próbálom élvezni a pillanatot, azt, ahogy csókol, de szép lassan úgy érzem, mintha egy világ omlana össze bennem. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán megérdemlem egy ilyen elbűvölő szépségű nő törődését ezek után. –Ezzel nem vagy egyedül –húzódik erőltetett mosolyra a szám, mert már most gyomorgörcsöm van az elkövetkezendő percektől. Biztos, hogy rá fog kérdezni.
-Én meg komolyan mondtam, hogy csak téged kérlek –ölelem át szorosan, mintha soha többé el sem akarnám már engedni. Egyszerűen képtelen vagyok most olyan hangyafingnyi problémákkal foglalkozni mint az, hogy meghalok az éhségtől. Akkor legalább boldogan halok meg. Főleg ha még közben Caitlyn szuggerál is azokkal a hatalmas mogyoróbarna szemeivel. –Bárcsak megörökíthetném ezt a pillanatot. Gyönyörű szemeid vannak  -simítok végig a kezein. Fogalmam sincs hogyan fejezhetném még ki mennyire odavagyok érte, ha már szavakkal is alig megy.
-Én is téged –puszilom meg a homlokát. –Nem akarlak elveszíteni –a hülye hibáim miatt, amiket folyamatosan vétettem, amióta csak ismerem. Nem hiszem, hogy képes lennék újra elengedni őt és menni hagyni. Mert tudom, hogy neki szüksége van olyasvalakire, aki védheti. Nekem meg szükségem van valakire, akit védhetek… rá.
-Mármint? –veszek nagy levegőt a kijelentése hallatán és enyhén ijedt tekintettel nézek rá. Azt hiszem elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahonnan már nincs visszaút. Vagy képes lesz feldolgozni, hogy teljesen más vagyok, mint akinek eddig hitt, vagy… nem szeretnék belegondolni.

i'll whisper a secret

Éreztem, hogy valami történni fog és igazam is lett, de álmaimban se gondoltam volna azt, amit láttam. Ha nem telt volna el azóta jó pár óra, esetleg még több is, akkor biztosan még mindig nem hittem volna el. Pedig egyértelmű volt az, amit láttam. Barry farkassá vált, s alig, hogy ez eljutott a tudatomig már egyre inkább kezdtem érteni azt, ami ő mondott. Talán minden egyes szava a természetfeletti lényekről igaz, de akkor az azt jelenti, hogy az én elméletem is igaz. Azon az estén valaki kihozott a házból és nem hagyott meghalni, de miért? Nem értem.... De most nem rágódhattam ezeken a dolgokon, hiszen aggódtam érte. Nagyon is aggódtam. Elhiszem, hogy erős szert adta be neki, hiszen még a visszaváltozáskor se tért magához. Illetve még jó pár óráig. Egyszerűen féltem attól, hogy valami történt vele. Valószínűleg egy normális lány  már azok után sikítva menekült volna, hogy a párja átváltozik előtte és megtámadja, de én kerestem a bajt. Én mentem vissza, de ezt már nem is bánom, hiszen így még több ember életét tudtam megmenteni. Nem lett szalag cím, hogy farkasok támadtak meg embereket. Szeretem őt és azt hiszem ez tartott még mindig mellette, természetesen kíváncsi is voltam, de az mondhatni kevés lenne ahhoz, hogy egy ilyen élmény utána is mellette tartson, így marad az előző dolog.
Akkor lehet, hogy gyakrabban kellene egymás társaságában ébredünk. - mondom neki egy ártatlan pillantás keretében, miközben újra egy apró csókot lehelek az ajkaira.
Még a végén miattam fogsz éhen halni. - mondom neki nevetve, majd szorosan hozzábújok, amikor átölel. Élveztem minden egyes szavát, amit mondott, hiszen így minden olyan volt, mint előtte vagy talán még annál is jobb, de akkor is ott tekergett körülöttünk a kérdés, hogy pontosan mi is történt és miért... Meg kellett tudnom, de akkor se bírtam egyből letámadni vele. Szerettem volna kicsit élvezni a helyzetet.
Nem fogsz elveszíteni. Jöhet bármi, de ki fogok melletted tartani. - mondom neki komoly, majd arcomat a nyakához fúrom és egy apró csókot lehelek a nyaka vonalára, majd pedig hamarosan bebújok mellé és a fejemet a mellkasán pihentettem, mire végül egy hagyja az a bizonyos kérdés az ajkaimat. A kérdésére felpillantok rá és egy darabig csak nézem őt.
Miként működik ez a farkas dolog? Hogyan lettél az? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben újra hosszabb csókkal ajándékozom meg őt és a kezem az arcára siklik. Szeretem őt és ezen még ez a tény se tud változtatni. El kell fogadnom, hogy nem csak emberek élnek. Ez nem fog egyből menni, de ha kicsit többet tudok meg Barry bundás énjéről, akkor talán nem fog annyira váratlanul érni a dolog.

Ha tehetném visszatekerném az időt és eleve meg sem hívnám Caitlynt a bálra, de sajnos vagy nem sajnos, már késő. Egyszerűen egy csődtömegnek érzem magam ez miatt az egész miatt. Mert megint faszán megcsináltam magamnak a bajt… végre megszerzem azt a lányt, akiért annyira epekedtem már hosszú hónapok óta, erre most ezzel az egész esettel megkockáztattam hogy elhagyjon. Tudom, hogy Caitlyn „tökös csaj”, de semmi sem garantálta, hogy miután rájön arra, hogy mennyi mindent összehazudtam neki, még azután is mellettem marad, sőt. Őszintén szólva, én a helyében már egy másik államban keresném a boldogságot, valahol jó messze Mystic Fallstól. Még szerencse, hogy ő nem ilyen lány…
-Igen, ezt mindenképp be kéne iktatni a terveink közé –mosolygok rá kicsit lazábban. Tény, hogy nem lenne ellenemre a dolog, ha vele kéne aludnom legalább néhány éjszaka erejéig. Bevallom, így is elégé magányos vagyok, ráadásul odavagyok Caitlynért… már csak az, ha róla fantáziálok, megmozgatja az összes zsigeremet. A kecses, nőies alakja, a lágy mozdulatai, ahogy hozzám ér, a szép arca, mikor meg tudom nevettetni… és a hangja, mikor az én nevemet mondja ki finom lejtéssel… egyszerűen teljesen megbabonáz, annyira, hogy legszívesebben csak mellette lennék. Nem tudnám leírni, hogy mit érzek iránta.
-Az legalább kegyes halál lesz, mert veled lehetek –nehezen engedem el, mert még szívem szerint ölelném. De egy homlok puszi után kénytelen vagyok hagyni, hogy végül eltávolodjon. Biztos annyi kérdése van még, amit rám fog zúdítani. Egyelőre annak is örülök, ha nem utált meg ezért az egészért. Komolyan, jelenleg nekem ez is sokat számít, mert mondom, ha a helyében lennék akkor én kitenném a szűröm.
-Még akkor is, ha nem vagyok egészen a magam ura? –utalok itt a feltételezhetően előző este történt „balesetre”. Az a gond, hogy még mindig leginkább csak álomkép-szerűen emlékszek a történtekre, ráadásul vannak homályos foltok, így viszont még jobban félek… és még jobban utálom magamat. Sosem bocsájtanám meg a bennem rejtőző farkasnak a lebuktatást, ha ezzel elveszíteném a szerelmemet.
Ahogy megcsókolja a nyakamat Caitlyn, esküszöm majdnem felsóhajtok, olyan gyengéden csinálja. Ha még párszor ugyanezt megtenné, akkor biztos vagyok benne, hogy nem bírnék magammal. Túl régóta vágyok rá ahhoz, hogy nyugodtan tűrjem ezt. Nyilván nem ugranék rá, tisztában vagyok az ő határaival, de azért…
-Hát, ez nem hiszem, hogy olyan dolog, amiről most kéne beszélnünk ezek után –hőkölök hátra a kérdése hallatán, ugyanis a válasz megint olyan, ami… amit nem nézett volna ki belőlem sosem, szerintem. És nem szeretném, ha még ennél is nagyobbat kéne csalódnia. Ugyanakkor az a csók… teljesen ellazít. Főleg, ahogy utána még a kezét az arcomon pihenteti. A borostás arcomon, amit lassan ideje lenne leborotválni, de egyelőre annak is örülök, ha sikerül ezt az egészet megbeszélnem Caitlynnel. Végigsimítok a kezén és ezzel egyidejűleg az ölembe fektetem, hogy ott tudjam tovább simogatni. –Na jó, talán mégis jó lenne ha tudnál erről is –sóhajtok fel végül megadóan, majd lélekben felkészítem magam a lefejezésre is.
-Örököltem a vérfarkas géneket, ami azzal jár, hogyha megölök egy embert, akkor azzal kiváltom az átkot. Ha jól tudom a közeli rokonaim közül senki sem váltotta ki, de engem… -fordítom el kissé a fejemet és megpróbálom összeszedni magam. –Engem rávettek. Sok-sok évvel ezelőtt egy vámpír megigézett és miatta változtam át. Teliholdkor mindig le kell engem kötözni, a barátom általában egy pincébe is be szokott zárni, hogy még véletlen se tudjak szabadulni, mert ha átváltozok, akkor nem uralom a cselekedeteimet. Ezért… ezért támadtam rád. Sajnálom Caitlyn, mindent meg fogok tenni, hogy jóvátegyem!

i'll whisper a secret

Minden dolognak két oldala van. Bánthatunk dolgokat, félhetünk bizonyos helyzetekben, de ugyanakkor van egy pozitív oldala is. Annak köszönhetően, ami történt rájöttem arra, hogy Barry minden egyes szava igaz volt, ahogyan szép lassan rá kellett arra ébrednem, hogy a világ feleannyira se fekete és fehér, mint amennyire gondoltam. De ugyanakkor ráébredtem arra is, hogy az elméletem se lehet téves. Talán tényleg egy másik természetfeletti mentett meg, nem tudom. Egyszerűen csak időre lesz szükségem, hogy mindent megértsek és mindent el tudja hinni, de amíg Barry mellettem lesz, addig is tudni fogom, hogy nem egyedül állok ebben a harcban, hanem van olyan, aki támogatni fog és elkapni, amikor elesem.
Lassan bólintok a kérdésére, miközben mélyen a szemébe nézek. – Igen, még akkor is. – mondom neki komolyan, majd gyengéden végig simítok az arcán. Nem fogok többé elfutni. Egész életemben a baleset óta menekültem és most úgy érzem, hogy megéri maradnom. Úgy érzem, hogy a szívem szép lassan kezd kiengedni és megtalálta azt, ami képes újra életet lehelni bele, amiért érdemes minden egyes ütemért megdolgoznia, hogy életben tartson. Nem lesz könnyű, de Barry végig kitartott mellettem, s mivel szeretem őt, - akár mennyire is vak voltam korábban, - de ki akarok tartani mellette és együtt átvergődni ezeken a dolgokon. Csodálkozva pillantok rá, hiszen biztosan nem ilyen folytatásra számított, de úgy érzem, hogy válaszokra van szükségem ahhoz, hogy egy fokkal feljebb jussunk a kapcsolatunkban. Szeretném, ha megbízna bennem és beavatna a dolgokba. Még akkor is, ha nem igazán voltam az a személy, aki kezdetektől fogva támogatta őt ebben az egészben. Türelmesen várok és már majdnem mondanám azt, hogy felejtse el, hiszen nem fogom kényszeríteni, amikor a szavaival eléggé meglep. Egy darabig csak figyelem őt, majd végül befúrom magamat újra a karjai közé, hogy ott hallgathassam meg az „újabb” mesét.  Csendesen hallgatom azt, amit mond és próbálom minden egyes információt az elmémben elraktározni. Amikor meghallom, hogy megölt valakit, akkor egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni, hiszen ezt soha nem gondoltam volna róla. De aztán minden értelmet nyer. Átverték és nem is értem, hogy miért tette ezt vele egy olyan ízé… mármint vámpír. Azt hiszem ezeket a dolgokat még szoknom kell, hiszen nem igazán olvastam ilyen regényeket se. Még annak ellenére se, hogy eléggé felkapott a mai fiatalok körében. Végül lassan az oldalamra fordulok és a kezem az arcára siklik.
Shh, nincs semmi baj. Nem a te hibád Barry. – vallom be neki őszintén, majd egy apró csókot az ajkára lehelek. – Csak maradj mindig mellettem. – nézek rá kérlelően, hiszen nem állok készen arra, hogy elveszítsem őt is. Pár pillanattal később lassan kifújom a levegőt és idegesen a hajamba túrok. – Szóval minden teliholdkor emiatt nem találkoztál velem és emiatt nem vetted fel a telefont? – nézek rá kérdően, mert próbálom összerakni a kirakós darabkáit. – A családod még él? – csúszik ki a következő kérdés a számon, hiszen abból, ahogyan mondja csak erre tudok következtetni, hogy nem haltak meg. Nem tudom, hogy milyen szülei lehettek, de azt is megértem, hogy okkal tette azt, amit tett, vagyis inkább mondott.

Mindenki menekül valami elől. Engem a  múltam üldöz lépten nyomon. Bárhova fordulok mindig azt érzem, hogy bármikor rájöhetnek a titkomra és elkaphatnak. Akármikor nézek bele a tükörbe mindig azt a csalót kell látnom, aki lehazudta a csillagokat az égről még a barátnőjének is… azt a srácot akit már fiatalon nevelőintézetbe kellett volna tenni. Őszintén, lehet hogy most boldogabb lennék, ha odakerültem volna, mert akkor sok minden máshogy lenne mint most… például valószínűleg nem lennék farkas. Esküszöm mindent megadnék érte ha újrakezdhetném ezt az egészet, mert már kezdem unni, hogy folyamatosan ugyanazokat a köröket futom. Fogalmam sincs mi van a családommal és a legszebb az egészben, hogy még tíz év után is rettegnem kell, hogy előbb-utóbb gondjaim lesznek a rendőrséggel a kiskori lopásaim miatt. Vagy mert embert öltem. Az a gond, hogy hiába van annyi gyilkos ebben a mai világban, amilyen szerencsés vagyok pont engem kapnak el és azért csuknak le, ami tulajdonképpen nem is az én hibám. Pedig úgy érzem, hogy talán most már egyenesbe jöhet az életem. Már ha valóban képes Caitlyn megbocsájtani nekem és elnézni ezt a rengeteg hibát, amit elkövettem. Nem szeretném elveszíteni,  hiszen még csak most szereztem meg hosszú, hónapokig tartó epekedés után, de úgy érzem nagyon jó úton haladok afelé, hogy újra kicsússzon a kezeim közül az irányítás. Az életemnél is jobban szeretem Caitlynt, de bűnösnek érzem magam. Bűnösnek érzem magam amiért ennyi  mindent el kell viselnie miattam. Ráadásul majdnem megöltem!  Ilyent „józanon” még akkor sem tennék ha a saját életem múlna rajta. Akkor inkább haljak meg én, értem szerintem már úgysem kár. Minden vágyam, hogy segíthessek másokon és jobbá tegyem ezt az egész világot, de eddig még egyetlen egy olyan dolgot sem tettem, ami legalább a törekvésemet mutatta volna. És nyilván az sem egyszerű, hogy beszéljek erről az egészről Caitlynnek, hogy beavassam mindenbe. Nem az a gond, hogy nem bízom meg benne, egyszerűen nem szeretném elveszíteni… márpedig tudom, hogy egy átlagos ember, egy átlagos, ám annál csodálatosabb lány, mint ő, valószínűleg már messze járna. Pont ezért még mindig rettegek… lehet, hogy pont most fogok olyant mondani, ami miatt egy életre megutál. Például az, hogy embert öltem  és egész eddig titkoltam már egy egész nyomós indok szerintem… főleg úgy, hogy erre bármikor újra képes lennék teliholdkor.
Idegesen simogatom Caitlynt miközben megosztom vele a titkaim  és próbálom a lehető legközelebb tartani magamhoz. Szeretném ha átérezné, hogy mennyire szeretem és hogy ha nem is fogadja el a baklövéseimet, legalább megértené a helyzetemet. Nekem már az is sokat jelentene.  Az a nagy helyzet, hogy még az életben nem mondtam el senkinek azt, ami történt velem ,mert féltem, hogy elítélnek még azok is, akik alapból kedvelnek.  Nehéz beismerni, de féltem és még most is félek.  Félek attól, hogy mindennek egy szempillantás alatt vége lehet… miattam.
Őszintén meglep Cait reakciója, de pozitív értelemben. Ugyanolyan gyengéden visszacsókolok és eltűrök néhány tincset a füle mögé, amik az arcába lógtak. –Mindig itt leszek, hogy vigyázzak rád –nyomok puszit a homlokára. –Csak fogadj el így –erősen remélem, hogy előbb-utóbb  megbirkózik ezzel az egész farkas üggyel. Mert ha kell, akkor én adok rá időt, csak… csak értsen meg.
-Valahogy úgy. Csak az előzőt benéztem. Nem voltam elég óvatos, mert azt hittem meg tudom oldani kikötözés nélkül is… -fordítom el a fejem egy sóhaj kíséretében. Már egyre több dolog beugrott a kritikus estével kapcsolatban. Már csak azokat a részeket kéne tudnom, hogy például … bántottam e valakit? Mert az a gond, hogy totál úgy érzem magam, mint aki kómából ébredt és lyukak vannak a memóriájában.  –Fogalmam sincs mi történt a családommal –ezt megint úgy mondom, hogy kissé elfordulok. Szégyellem magam, amiért így cserbenhagytam őket, de ezt részben azért tettem, hogy megvédjem őket magamtól. Attól a vadállattól, amitől még én is megijedek. –De közös erővel megtalálhatnánk őket –már ha van kedve még ezek után az én problémáimmal foglalkozni…

i'll whisper a secret

Fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem azért, hogy elhiggye, hogy nem fogok sehova se menni. Itt vagyok és mindig maradni fogok. Nem akarok többé futni, menekülni. Még a történtek ellenére se. Szeretem őt és ezen az a bizonyos este se tudott változtatni. Szükségem van rá, mindennél jobban. Úgy érzem végre megtaláltam a másik felet, azt amelyik képes életben tartani, amelyik képes megmutatni az élet szépségét, hogy még se minden annyira sötét. Lehet, hogy most se minden zűrzavar mentes, de hiszek abban, hogy együtt képesek vagyunk ezen is túljutni. Csak el kellene végre hinni, mert egyedül nem leszek képes ezt véghez vinni. Ketten kellünk ehhez.
Tudom és én se fogok elmenni. Itt leszek mindig melletted, csak bízz bennem. Mond el az igazságot. – mondom neki kérlelően és lopva felpillantok rá. Elmosolyodom, amikor megérzem az apró pusziját. Egy pillanatra még a szemeimet is lecsukom. Szeretnék örökre elveszni ebben a pillanatban és örökre a karjai között maradni. – Elfogadlak, de ahhoz tudnom kell az igazságot. – ismétlen meg önmagamat, hiszen ahhoz, hogy teljes mértékben elfogadjam és megértsem a dolgokat szükségem van ahhoz, hogy tudjam a valóságot, mert nem akarok többé hazugságban élni. Lassan végig simítok az arcán, majd egy gyengéd csókot lehelek az ajkaira. – Semmi baj nem történt. Én rohantam el, nem a te hibád és hiszem azt, hogy képes vagy uralni, hiszen megvédtél. Miattam áldoztad fel magad. Nem a te hibád volt. – mondom neki könnyedén és őszintén, miközben a pillantását fürkészem. Szeretném, ha elhinni az, hogy igazat mondok, mert tényleg így gondolom. Nem hibáztatom őt. Nem ő tehet arról, ami történt. De a következő kijelentése igazán meglep. Szóval amit korábban mondott nem volt igaz. Persze megértem, hiszen elég sok mindent nem hittem el. Főleg ezt a farkasos dolgot, de most már belátom tévedtem. Lassan felülök és a fülem mögé tűröm a hajamat. Egy darabig csak figyelem őt majd végül óvatosan megszólalok. – Mikor láttad utoljára őket? Nincs testvéred, aki esetleg hiányozhat neked? – kérdezem tőle kicsit aggódva, hiszen elveszteni egy családot igazán borzasztó, így természetesen fogok segíteni megtalálni. Nekem már senkim se volt, csak ő, így bármire képes lennék érte. – Merre kezdjük a keresést? – kérdezem tőle kíváncsian és reménnyel teli pillantások keretében.