Anna hamarosan eltűnt, mintha ott sem lett volna, mert hamarosan jött a néni, aki vigyáz rám, és megvacsoráztunk, elmentünk fürdeni, majd lefektetett a kiságyamba, hogy aludjak. Anya szerint már nagylány vagyok, úgyhogy nem kell félnem semmitől, de most különös félelem lett úrrá rajtam, amitől nem tudtam aludni. Ha mégis behunytam a szemem, akkor gonosz állatok vicsorogtak rám, nagy nehezen mégis elaludtam.
Álmomban anya meg én egy réten sétáltunk, virágokat szedtünk, és táncoltunk, amikor beborult az ég, és elöntött minket a vihar, ahonnan egy sötét bácsi közeledett felénk. Anya védelmezően elém állt, és a bácsi csak tovább közeledett, kezében faeszközzel. Én anya szoknyája mögül csak az álnok tekintetét láttam, mielőtt... Mielőtt... Mielőtt...
- Anya! - sikítottam torkomszakadtából, felkelve így a rémálomból. A vigyázó néni egyből jött megnyugtatni, ám tudtam, hogy nem lesz képes, mert ez igaz volt. Anyával történt valami, minek hatására sírni kezdtem. Mert tudom, mi volt ez. Meghalt, elment a csúnya angyalokhoz, ahová nem való.
Nem törődve a néni ellenkezésével átszaladtam anya szobájába, ráugrottam az ágyára, magamhoz szorítottam a párnáját, és sírni kezdtem. Mit sírni, zokogni! Anya, anya, anya! Őt akarom, ő kell, mi lesz most nélküle? A könnyeim alig akartak elfogyni, de valahogy álomba sírtam magamat.

Széles mosolyra húztam a számat, ahogy megkért, az utolsó kockát rakjam fel én. Hát persze, ezer örömmel! Attól már nem dőlhet össze a vár, legalábbis remélem... Mert annyira szép!
- Igen, szeretném! - nyúltam boldogan a kockáért, aztán a vár tetejére illesztettem. Nem lett olyan szép, mint amiket Anna rakott fel, de nem omlott le, és nekem már ez is bőven elég volt, és egy sikerrel is felért. Igen! Talán majd amikor legközelebb eljön, akkor megkérem, hogy tanítsa meg, hogyan csinálja. Nem lehet ilyen bonyolult. - Anya miért nem lát téged? - kérdezősködtem, miután kitapsikoltam magamat. Amikor utoljára láttam... mintha anya csak rám támaszkodott volna. Pedig ő mindent lát! Kivéve engem, amikor bújócskázunk, és eltakarom a szememet. Bár azt hiszem, akkor is tudja, hogy ott vagyok, de elég figyelmes, hogy ezt ne említse meg.

-Majd ha szép és okos nagylány leszel. -válaszoltam lágyan. Konkrét életkort vagy időt csak nem mondhattam neki, hiszen ez csak rajta múlik, hogy mi lesz évek múlva. - Hát ha elég idősek hozzá akkor persze. De ez csak a te fantáziádra van bízva. -mosolyodtam el amikor magához vette az egyik babáját. Lassacskán már a vár tetejéhez értünk, és már csak egyetlen egy kocka választotta el attól, hogy kész legyen. Szerettem volna ha ezt az egyet Lucy rakja fel.
-Szeretnéd felrakni az utolsó kockát? Akkor lesz csak igazán szép a vár. -nyújtottam oda az utolsó kockát. Csodálatos érzés, hogy van egy húgom akivel törődhetek és ennyi szeretetet nyújt nekem még ilyen állapotban is. Régen, még amikor ember voltam nem lehetett részem ilyen csodában minthogy kishúgom legyen, de megérte ennyit várni.

Megnyugtatott a gondolat, hogy csodálatos érzés. Szeretem a csodálatos dolgokat. Mert... csodálatosak. Persze ez gyermeki gondolkodásra vall, de hát minden dolog másért csodálatos. Anya is másért csodálatos, Anna is... Minden, amit szeretek.
- És mikor foglalkozhatok majd ezzel? Meg szerinted a babáim csókolózhatnának? - húztam közel magamhoz az egyik kedvenc babámat. Ő vajon csókolózhatna a fiú barátjával? Fogalmam sincs... De Anna egészen biztos válaszolni fog. Hiszen miért ne? Csak közben az építményemre is koncentrál. Alig várom, hogy anya hazajöjjön, és megmutassam neki, mit építettem Annával. Biztosan nagyon fog tetszeni neki.

-Igen.. Csodálatos. -bólintottam egy örömteli mosollyal az arcomon. Olyan jó néha visszagondolni azokra az időkre amikor még éltem és érezhettem ehhez hasonló csodálatos dolgokat, mint a csók. Mindenesetre remélem, hogy lesz még rá alkalmam. Amikor rákérdezett, hogy én hány emberrel csókolóztam kicsit zavarba jöttem. Igazából a hosszú évek során volt már egy jó pár, de ezt csak nem mondhattam így. Nem akarok neki rossz példát mutatni.
-Kettő volt ami jelentett is számomra valamit.. - Tyler és Jeremy...de igazából a mondat végét már csak a fejemben tettem hozzá.
-De, te ráérsz még ezzel foglalkozni. -mondtam egy kedves mosollyal az arcomon miközben végigsimítottam a feje búbján.

- Szóval csodálatos érzés? - kérdeztem csillogó szemekkel. Bárcsak már nagy lennék! Én is szeretnék olyan csodálatos élményeket, mint a csókolózás. Persze vannak más csodálatos élményeim is, például az, hogy Anna meg én most várat építünk. A vár is csodálatos lesz. De ahogy anyu őszintén örült a csókolózásnak, úgy majd én is szeretnék egyszer őszintén örülni egy csókolózásnak. Nem értem mit éreznek pontosan egymás iránt, de ha Noah bácsi legalább fele annyira szereti anyut, mint én, akkor már tudom. - Te sok emberrel csókolóztál már? - érdeklődtem. Anyut eddig csak egy... hogy is hívják? Miután eltűnt, anya soha nem említette a nevét, így alig emlékszem rá, de vele csókolózott. Na és Noah bácsival. Vajon mindenki csókolózik a másikkal, aki érez iránta valamit, vagy csak azokkal, akikkel ez az érzelem különleges? Annyi kérdésem van a világ felé, és a nagy részüket még fel sem tettem. Bárcsak mindent tudhatnék!

Mosolyogva néztem ahogy a húgom aranyosan próbálkozik a kockák felpakolásával több kevesebb sikerrel. Amikor láttam a tekintetén, hogy nagyon nem boldogul és kérlelően nézett rám, értettem a célzást. Megragadtam az egyik kockát és szépen lassan a többire illesztettem. Nem mintha én olyan gyakorlott lennék ebben, hiszen az én gyerekkoromban nem voltak ilyen játékok, sőt játékok sem voltak, de nem is ez a lényeg.
Következő kérdésére felkuncogtam és egy halvány mosolyra húztam a számat. Nem nagyon tudtam így hirtelen, hogy hogy adhatnám neki ezt elő úgy ahogy az ő korosztályának szokták, már ha szokták egyáltalán mondani.
-Csóknak hívják. A felnőttek ezzel tudatják egymással, hogy éreznek a másik iránt valamit. Tudod, ha majd nagylány leszel és neked is lesz szerelmed akkor rájössz milyen csodálatos érzés. -sóhajtottam még mindig mosolyogva.

Örömmel figyeltem, ahogy a nővérem a kockákat pakolgatja egymásra, és talán még tapsikoltam is, de néhány után abbahagyta, és kérdőn nézett rám. Én folytassam? Egy próbát végül is megér. Fogtam az egyik színes "téglát" és rátettem a kupac tetejére, de nem sikerült túl jól, mert rögtön le is esett. Újra megpróbálkoztam, megint... Mi lehet a titok nyitja? Biztos van valami különleges módszer, amit még senki nem mutatott meg nekem. Hogy is csinálta Anna? Pontosan egymásra tette a kockákat. De hogy sikerült neki? Biztos csak elég ügyes, mert megcsinálta már párszor. Kérlelően néztem rá, hogy segítsen, mutassa meg, mert elakadtam, de aztán eszembe jutott egy másik kérdés. Anyut még nem kérdeztem meg, mi volt az a dolog, amit a kilátónál csináltak a doktor bácsival.
- Anna, hogy nevezik azt, amikor egy néni meg egy bácsi egymás szájára adnak puszit? - kérdeztem.

-Persze! -bólintottam egy halvány mosollyal az arcomon és az építőkockák felé nyúltam remélvén, hogy sikerül megfognom őket. Na igen eléggé illúzióromboló lenne ha kicsúsznának a kezeim közül, de szerencsére ez nem így történt. Halott vagyok, de egyre inkább érzem úgy mintha élnék, persze ez a csodás családomnak és Jeremy-nek is köszönhető, sőt túlnyomórészt nekik.
-Akkor biztos jó kezekben van. -mosolyogtam továbbra is, és elhelyeztem az első kockát kezdésként, majd a másodikat is, aztán vártam, hogy Lucy is próbálkozzon, elvégre ez az ő vára lesz. Néha úgy érzem mintha a második gyerekkoromat "élném"..

- Várat építek, segítesz? - mutattam egy nagy kupac építőkocka felé. Eredetileg persze nem ezt játszottam, hanem a plüssökket házasítottam össze, de szeretem az építőkockákat. Egyelőre azonban nem igazán tartanak meg az én kezeim között, így csak akkor vannak szép váraim, ha anyu, vagy valaki más segít benne. Úgyhogy általában kihasználom az alkalmat, és ha valaki játszani akar velem, akkor először erre kényszerítem. Később meg másra, attól függően, épp mit találok meg először.
- Anya elment... azt hiszem, egy kedves bácsival, de nem vagyok benne biztos, mert aludtam - mosolyogtam. Anya jókedvű volt, mikor utoljára láttam, így én is az voltam.

Amikor a nevemet hangoztatta egy örömteli mosoly ült ki az arcomra és valami kimondhatatlan nagy melegség öntötte el a fantom szívemet amikor a kezeit kinyújtva azt akarta, hogy megöleljem, aminek igyekeztem eleget is tenni és legnagyobb meglepetésemre sikerült is. Lehet, hogy az érintés csak azoknál működik akik közel állnak hozzám? Fogalmam sincs, de jelenhelyzetben ez mérhetetlen nagy örömmel töltött el. Ugyanakkor bánt, hogy életemben nem lehettem vele és csak így ismerhetett meg. Számára talán nem is egyértelmű, hogy létezem, de hamarosan ténylegesen is találkozhatok vele.
-Lucy.. -suttogtam teljesen elérzékenyülve- Mit játszol? -kérdeztem egy halványabb mosollyal az arcomon mivel jobb most nem jutott eszembe és a játékai is szanaszét hevernek így nem túl egyértelmű számomra.
-Anya nem játszik veled? -kérdeztem kedvesen, mivel nem hallom, hogy itthon lenne..

A szoba közepén ültem, és játszottam. Anyu elment valahová, de azt mondta, hamarosan hazajön az ő kis angyalkájához, és akkor együtt játszunk, és talán a doktor bácsival is találkozunk. Szeretem a doktor bácsit, mert anyu szereti. És megbízom arra, aki vigyáz rám, mert anya szerint nem lesz semmi bajom, amíg itt van mellettem.
Váratlanul tűnt fel a szobában Anna... azt hiszem, anya azt mondta, amikor egyszer itt volt, hogy így hívják, és a nővérem, bár nem kérdeztem meg, mit jelent az a szó, mert csak azt láttam, hogy boldognak kell lennem miatta, és hogy olyan jószívűen nézett rám, hogy rossz ember nem lehetett.
- Anna! - jelent meg széles vigyor az arcomon, és kis kezeimet máris kinyújtottam feléje, hogy öleljen meg.

|| Temető ||

Úgy éreztem, hogy muszáj idejönnöm, de most nem anyához és nem is azért, hogy siránkozzak azért, hogy feltámadhassak, csakis a húgom miatt jöttem..Lehet, hogy számára csak egy légnemű alak vagyok, de okos kislány és szerintem érti a lényeget. Nemhiába Johnson.. Na jó én sem pont a szerénységemről vagyok híres, de valamiben néha látni kell a pozitívumot.. Mostanában így is túl pesszimista vagyok, ami igazából nem is meglepő.
Elég volt annyi, hogy lehunyjam a szemem és már a gyerekszoba közepén találtam magamat. Ha úgy vesszük van a szellemlétben is praktika, de azért jobban szerettem élő lenni, de ezt ki fogom küszöbölni, de most nem is ez a lényeg.
A szobában szerteszét voltak a játékok és Lucy a kupac közepén ült és aranyosan játszott. Istenem mit meg nem adnék ha ténylegesen is a családommal lehetnék.
Odasétáltam a húgom elé és leguggolva elé egy halvány mosollyal próbáltam megszólítani. - Lucy.. Hallasz? -próbálkoztam először ezzel, hisz nem tudtam, hogy még mindig lát-e, de ez most kiderül.

(Konyha)

Mire megérkeztem a gyerekszobába, Lucy egy egész hordányi plüssfigurát hurcolt a szoba kellős közepén a szőnyegre, ahol egyre szebb kis domb fejlődött ki a játékokból.
- Szívem, ez most mire is jó? - álltam meg a halom mellett, és kuncogva fontam össze a karjaimat, mikor láttam Lucy megszeppent arcát, mint aki nem tudja eldönteni, hogy most haragszom-e hogy szétpakolt, vagy sem? Persze én cseppet sem haragudtam, kicsi még, természetes hogy játszik, és néha szétpakol mindent ok nélkül, de én azért... ennek a kupacba hordásnak igyekeztem megtalálni az okát. Erre Ő megvonta a vállát, és a még a kezében lévő játékokat is a kupacba rakta.
- Na jó, ahogy akarod, akkor ezek most itt maradnak - hagytam rá mosolyogva, és leguggoltam majd kitártam karjaim, mire Lucy odajött, és hozzám bújt. - De most gyere, öltözzünk fel szépen, hamarosan jön Noah, és megyünk kirándulni egy nagyot.
- Labda is? - kérdezte Lucy, karjaim közt fordulva egy piros, virágos labda felé mutatva, és közben nézve énrám.
- A labdát is vigyük? - kérdeztem nevetve, mire Ő bólogatott, olyan hevesen, hogy copfjai csak úgy szálltak szerteszét. - Jól van, akkor visszük a labdát is. De előbb öltözünk - álltam fel, és a szekrényhez léptem, hogy előkeressek belőle valami megfelelő ruhát. Míg én keresgéltem, Lucy az említett labdáért ment, és azzal együtt az ágyához szaladt, biztosítva, nehogy itt legyen felejtve a játék.
Elővettem egy kis nadrágot, pólót és pulóvert, majd azokkal mentem én is az ágyhoz, hogy felöltöztessem a kislányomat. Most már végülis nincs olyan hideg, a nap is süt, elég lesz a pulóver, és mellény rá, játék közben és autóban biztosan nem fog fázni.
Mikor elkészültünk, magára hagytam Lucy-t míg én magam is átöltöztem, piknikhez és játékhoz nem kell kiöltözni, kényelmes ruhában épp megfelelő leszek én is. Amint pedig elkészültem, visszajöttem Lucy-ért, s ketten indultunk le a földszintre.

(folyt. köv. ott)

Meghatottak Anna szavai. Nem csak azért, mert itt volt, és mert hallottam Őt, nem csak mert most nyoma sem volt köztünk a legutóbbi találkozásunknak, s most újra az ÉN lányomat éreztem itt, hanem... egyszerűen azért, mert mondta őket, mert... még holtában is itt van velem, és szeret, és tudja hogy szeretem. Egyszerűen meghatott, hogy ilyen... csodálatos és szeretetreméltó lányaim vannak. És miközben... valahogy éreztem, hogy elment... s én elindultam vissza a szobámba, magamban eltökéltem, esküt tettem, szilárdan, eltökélten, és megingathatatlanul, hogy... elérem, bárhogy, bármi áron, de elérem, hogy Anna újra éljen... és újra velünk, a családjával lehessen, és a szeretteivel!

(folyt. köv. Pearl szobájában egy hónap múlva)

Lucy hamarosan ismét elaludt, én pedig indulni készültem. Persze, csak nem tudtam hirtelen, mit is mondhatnék.
- Hamarosan újra itt leszek, anya. És... - vettem egy mély levegőt. Tudtam, mit kell mondanom, de egyszerűen nehéz volt kimondani. Nem mertem, mert... mert tudtam, hogy komolyan fogja venni, és már rég elfelejtette a vitánkat, de nehéz volt attól függetlenül. - Szeretlek! - suttogtam, majd úgy döntöttem, tényleg ideje lesz köddé válnom.
/Folyt valahol/

- Persze, menj csak Drágám, nyugodtan - bólogattam helyeslőn az Annától hallott szavakra, miközben eligazgattam még Lucy-n a takarót, aztán hagytam pihenni, és elindultunk a szobából kifelé. - És puszilom az ikreket, remélem sikerrel jársz, és fog látni is valaki még... És... légy jó, Kicsim - mosolyogtam, bár nem tudtam merre kell rá, de reméltem azért hogy nem a totális levegőnek teszem.

- Rendben, akkor várunk - bólintottam. Hát... ez is jobb, mint a semmi. Legalább van egy reménységem arra, hogy ismét élő legyek. Oké, éltem már vagy ötszáz évet, de önző módon szeretnék még. Nem olyan nagy gond ez, szerintem. - Nos, azt hiszem, én addig egy kicsit... körbenézek a városban. Hátha képes valaki érzékelni engem. Vagy, legalábbis az ikreket szeretném meglátogatni. De visszatérek hozzád... anya - magyaráztam.

- Nem tudom pontosan. Egy kis időt azt hiszem most várnunk kell Rá, mert volt nemrég egy üzenete, hogy most valami nagy dolgot csinál épp. Ami nyilván azt jelenti, hogy a varázsenergiái másra használódnak fel. Kell egy kis idő, míg ujratöltődik. De... ha várunk egy kicsit, Emily aztán biztos tud segíteni nekünk. Ő a legerősebb boszorkány akit ismerek, ha Ő nem tud, akkor senki sem - mondtam komolyan. Ez igaz is volt. Emily-nél erősebbet nem ismertem, hát ha az Ő ereje nem elég erre, akkor nincs a világon senki, akinek lenne... És a legjobb barátnőm, szóval ki segítene, ha nem Ő? Ő biztosan!
Lucy visszafőlt a párnájára, míg beszélgettünk, és álmosan kezdte gyűrögetni a takaróját. Őt figyeltem a szememmel, mikor megéreztem valami hideg fuvallatszerű érintést a kezemen. Valahogy... biztos voltam benne, hogy Anna volt az. Hálásan elmosolyodtam. Még ha csak ennyit is tudtunk most tenni, de ez is jó volt, hisz... éreztem hogy itt van mindkét lányom velem. Újra velem, és egyiküket sem vesztem el... Ez jó érzés volt.

- Semmi baj - töröltem le a fantomkönnyeimet. - Minden jobb lesz. Ígérem. És mikor érheted el újra Emilyt? - tettem fel a kérdést, ami ezek után a legjobban foglalkoztatott. Szerettem volna testet, és szerettem volna mindent rendbe hozni. A következő percben viszont elterelődtek a gondolataim. Meg akart ölelni, éreztem, de nem tehetett semmit. Én is csak annyit, hogy a kezemet az övére tettem, ami talán hideg érzetet váltott ki belőle.

Sajnáltam hogy így alakultak Anna dolgai. Még ha elleneztem is anno ezt a házasságot, mégis... Tyler az unokáim apja lett, és számomra... Ő jelentette azt, aki felnőtté tette a kislányom... aki miatt felnőtt. Hisz nekem Anna hiába volt többszáz éves, csak az én kislányomat láttam mindig is benne... És furcsa volt, hogy most ennyi küzdés után csak így vége. Sajnáltam a helyzetet. És Annát is sajnáltam, és az unokáim is...
- Sajnálom Kicsim - mondtam együttérzőn, s epercben bármit megadtam volna érte hogy megölelhessem Őt. - Sajnálom ezt az egész helyzetet. De... mi itt vagyunk neked, nem mentünk sehova, és nem is megyünk - gondoltam ezzel magamra, és Lucy-ra. Bár nem nagy vigasz talán, de... mi is a családja vagyunk.

- Nem tudom, mi lesz - feleltem gondterhelten, amit egészen biztos kihallhatott a hangomból. - Szerintem Tyler tökéletesen elvan Caroline-nal. Egyedül az ikrekről nem szeretnék lemondani, a többi nekem mindegy. Tyler talán... már a múlt. Szerettem, vagy még mindig szeretem, nem tudom, de azt hiszem, ő továbblépett rajtam - magyaráztam. Most mit szépítsek? Ez sajnos így van, és azt hiszem, ez nekem is köszönhető volt. Mármint, hogy így alakultak a dolgaim, és harc nélkül feladtam, amikor elmenekültem.

Lucy kérdésén nem kicsit meglepődtem, és rögtön el is kaptam Anna "felől" a pillantásom. Aggódtam, és rossz volt hogy ilyesmikkel kellett nehezítenem a lányaim életét. Bár persze az egészet én kezdtem anno, de... így is kellemetlen gondolatsor volt. Az egyik lányom szellem, a másik meg látja... Én meg nem, ami megint csak rossz.
- Így van, Emily segít majd Annán, Kicsim, és akkor minden újra rendben lesz - mosolyogtam Lucy-ra, megsimogatva közben a haját. Közben pillantásom Anna hangja felé fordult, és szégyenkezve sóhajtottam fel. - Én is rég láttam már az ikreket. Valahogy én és elmaradtam... azt hiszem amiatt ami veled és velem történt. Valahogy nem akaródzott odamennem... Mond, mit tervezel, mi lesz... ha majd Emily segít rajtad? Mármint Tyler-el maradnak a kicsik? Illetve Veled és Vele... mi lesz? - kérdeztem, bár tény hogy Tyler anno nem volt a kedvencem, de aztán Anna eltűnése után javult a kapcsolatunk, így.. nem tudtam elképzelni hogyan fognak élni, ha Anna újra... élni fog.

- Azt én is remélem - biccentettem automatikusan. Bár, valószínűleg nem látta, mégis megszokott reakció volt ez tőlem. Annyira kevésre értékeltem az emberi létemet, és most, hogy már nincs, még vámpírként sem, hiányzik. Enni akartam, inni, és élvezni az életet, mindenféle tekintetben. Töprengtem, és töprengtem, mire végül Lucy megszólalt.
- Anyu miért néz el melletted? - kérdezte a kisgyerekek aranyos kiejtésével, és egyszerű mondataival. Na igen, és még őszinte is.
- Mert láthatatlan vagyok. De megígérem, már nem sokáig. Anyu barátja segít, hogy ismét láthasson - motyogtam, és titokban letöröltem egy könnycseppet. - Jártam az ikreknél párszor - fordultam anya felé. - És nem hiszem, hogy túl jót tettem azzal, hogy otthagytam őket. És téged is - motyogtam bűnbánóan.

Mosollyal az arcomon néztem hogy Anna hogyan beszél Lucy-val. Nézni ugyan csak Lucy-t tudtam, de így is nagyon jó volt "együtt látni" őket. Bíztam benne, hogy hamarosan TÉNYLEG láthatom majd együtt őket, mint hús-vér testvérek.
- Örülök is neki hogy lát - feleltem, arrafele nézve, ahonnan Anna hangját hallottam. - Reméljük hamarosan én is láthatlak majd, és... reméljük Emily segít, és újra rendben leszel... - mondtam kicsit árnyalva, végülis Lucy előtt nem akartam le "halottazni" Annát. Nem akartam hogy ilyen részleteket ismerjen. Legalábbis míg nem kérdez rá, hogy miért látja Őt máshogy mint engem... Hisz nem titok hogy Anna szellem, de nem tudom mennyire értené ha elkezdenénk neki magyarázni...