Megragadja két markával a nyakam és olyan könnyedén emel fel, mintha az ég világon egy dekányi súlyom se volna. A karjaira tapasztom a tenyereimet és mérhetetlenül felbőszülten tekintek le rá a nélkül, hogy ellenkeznék. Ez persze még nem jelent semmit sem, hisz amint lerak, nos, meglátom, hogy a beleinél fogva lógassam fel a plafonra vagy épp a kezeibe adjam a saját fejét.  A fülembe súgja, miszerint ne érjek hozzá. Ó, szóval ez itt a probléma? Nem tudom, ritkán találkoztam olyan férfival, aki ellenezte volna az én különleges érintéseimet, ez esetben pedig létezik ilyen. De ha tovább folytatja ezt a stílust, akkor nem sokáig fogja, azt garantálhatom.
Suttogására vehemensen sziszegek, akárcsak egy megvadult állat, aztán mire erőteljesebben megszorítanám a karjait, nos, letesz és pofátlanul mosolyogni kezd. Van egy olyan érzésem, hogy fogalma sincs arról, hogy valójában mennyi erőfeszítésembe kerülne szétpukkasztanom a fejét akárcsak egy léggömböt. Sok okom egyébként sincs arra, hogy itt és most kegyelmet gyakoroljak. Alighanem megszabadulna a világ egy ilyen vérszívótól -hála nekem-, de ezúttal nem hagyom csak úgy elveszni a szórakozásom forrását. Ki tudja, hogy még hogyan fogja kiprovokálni azt az énemet amit nem sokan szeretnek előcsalogatni.
Ha nem éreznék most kézzelfogható düht, akkor most valószínű, hogy a hasamat fogva nevetnék a pénz láttán. Nem, annyira talán nincs is baj a mennyiséggel, kivéve, hogy kurvára nem szorulok rá. Valóban nem tudja, hogy milyen szörnyeteget hívott most magához egy táncra. Nem, nekem nem a pénz a fizetségem. Mondtam már, hogy az ilyen magánszámok mivel is végződnek? Találgass csak. Elégé véres és ráadásul valaki meg is hal, míg a másik tökéletesen jóllakik. Persze, én volnék az a valaki, aki jóllakik egy ilyen tánc vagy épp szex végén. Még élvezem is, hogy megfoszthatom a másikat az életétől; nincs az a pénz, ami felülmúlná azt az érzést. De ezúton most mit kezdjek ő vele? Ha nem érdekel a pénze, akkor mivel tudna fizetni?
Szemeim halvány tüzet tükröznek, amikor az ujjai között nekiáll vékony füst keringeni a papírpénz felett, aztán nemes egyszerűséggel gyullad lángokra a pillanat tört része alatt. Valójában arra sem lehet ideje, hogy az égés hatására elejtse a papírpénzt, mert olyan gyorsasággal ég el, hogy elég csak kettőt pislognia és már nincs is ott. Ezúton viszont az én arcomra terül szét egy bestiális vigyor; nem tudom, hogy mennyi pénz volt az, és, hogy mennyire pénzes vámpír, de biztos, hogy én sem lennék nyugodt a helyében ezek után. Valójában nem érdekel. Ezt a műveletet megtehettem volna akár vele is. Ő talán három másodperccel tovább égett volna végül szénné.
- Kezdem úgy érezni, hogy nem vagy tisztában azzal, hogy az alvó oroszlánt nem érdemes felébreszteni. Egyelőre még türelmes vagyok, de..! - megemelem a mutatóujjamat figyelmeztetés gyanánt - Ne akard, hogy te is úgy végezd, mint az a nyamvadt papírpénz. Hidd el, nem tartott volna kevesebb erőfeszítésembe az sem és ezt jobb, ha megpróbálod értékelni. - Figyelmeztetem végül és vélhetőleg nem is próbál meg újra hasonló módon nyúlni hozzám, máskülönben nagyon fogom majd sajnálni.
- Remélem világos voltam, Édes. - Kegyetlen mosollyal és hangnemmel az élen húzom végig mutatóujjam ujjbegyét az álla alatt, aztán hátat fordítok neki úgy, hogy a falnak simulok és bepucsítok látványosan és ringatni kezdem a fenekem előtte épp úgy, mint egy feltüzelt szuka.
- Na... - sóhajtok lágyan - Nem gondoltad meg magad? - Provokálom jobban, még a tangám szélét is lejjebb kezdem húzni lassan, míg fenekem egyik gömbje teljesen fedetlen marad.
Ezt követően viszont dús, mélybarna hajamba túrok az összes ujjammal és látványos csípőringással guggolok le szép aprólékosan széttárt combokkal és visszahúzom a bugyim szélét a derekamra. Újra felemelkedem és felé fordulok; tekintetem vehemens és éhes, már-már nyálcsordító lehet a látványom. Majdan egyik tenyerem combomat érinti és hosszú, fekete, hegyes körmeimet végighúzom bőrömön - ezzel is barázdákat hagyva rajt -, aztán a melltartón keresztül a szabad tenyeremmel az egyik mellembe markolok. A hatás kedvéért fel is nyögök, alighanem tökéletes színészi pontossággal. Hm... Mást élveznék ennyire jól, mint amit a nyögésemmel illusztráltam.

Élvezem a nő simogató tekintetét. Kifinomultabb az ízlésem annál, hogy a magafajta vámpírokkal, vámpírboszorkányokkal lógjak - na meg sokan nem kedvelnek a vadászbeütésem miatt. De valljuk be, velük jár a legtöbb móka. A feltételezésre pedig Lucille az élő példa. A puszta tekintetétől fel akar forrni a vér az ereimben. A figyelmem pedig hamar meghozza gyümölcsét, kimondta a varázsszót: vámpír. Szóval gyorsan jár az esze. Nem is vártam mást egy ilyen vén szipirtyótól. Udvarias, mégis visszataszító elégedettséggel itatott mosoly kúszik az arcomra a nő megállapítását hallva. Magam mellé engedett karomon, hüvelykujjammal a kisujjamon hordott pecsétgyűrűhöz érek és kényszeresen megdörzsölgetem. Egyszer a fél karommal együtt tépték le rólam, még egyszer nem adom. Még most is a vállamon viselem a heget, amit a varázslat hagyott, amelyik visszaforrasztotta. De szinte észre sem vehető az ellenségeimtől begyűjtött hegek mellett, melyek férfiasan a testemet borítják.
Felemelt állal tűröm Lucille tekintetét. Általában én vagyok az, aki irányít, ez most is így van, kézben tartom a dolgok menetét. De bevallom, jobban tetszik a dominanciája, mint illene. Mélyet sóhajtok, összezárt ajkakkal csak az orromon kifújva a levegőt, amíg ő elfoglalja magát a torkomnál.
- Ha máris el akarnám mondani a nevét, már megtettem volna. Nemdebár? - Világítok rá a nyilvánvalóra. De egészen addig nem avatkozom bele a játékába - hisz miért ne élvezhetném az érintését? A játék, az játék - amíg el nem kezd engem is vetkőztetni. Legalábbis próbál. Még érezheti, ahogy a finom érintése alatt még inkább kirajzolódnak az izmok a hasfalamon. De a következő pillanatban már bilincsként fonódnak ujjaim a nyakára. - A magányhoz hozzá lehet szokni. - Ha az ő szavaival akarok élni. A torkánál fogva könnyedén emelem el a padlótól. Nem féltem, vámpírból van, ennyi idő alatt nem fog megfulladni. Magamhoz húzom, hogy viszonozzam a szívességet és most én suttogjak az ő fülébe. Tudom, egyszerűbb lett volna szimplán a füléhez hajolni, de ugyanmár. Hiába a csinos magassarkú, így is magasabb vagyok nála, úgyhogy tartom a föld felett. Nagyon is izgató ez a fekete özvegy attitűd, de ne tévesszen össze másokkal.
- Ne érj hozzám. - Sziszegem a fülébe, majd elengedem. - Csak táncolj. - Sejtelmes, férfias mosolyt engedek felé, és előhúzok a farzsebemből háromszáz dollárt félbe hajtva. Fejmagasságban tartom a mutató- és középsőujjam közt tartva. - Utána elárulom, ki küldött és mit akarok tőled. - Azért ez nem olyan rossz alku, hm? Már ha nem veszi sértésnek az összeget. De táncért nem vagyok hajlandó többet adni. Ami azt illeti, túl bőkezű is vagyok. De ezért mindenképp fizetni akarok. A szívesség része egészen más jellegű lesz.

Lágy szellő érinti vállaimat. Vérvörös, telt ajkaim közül kiszalad egy nagyon halk, jóleső sóhaj, aztán hamarosan meghallom az idegen hangját. Kijelentésén egyszerűen kitágulnak a pupilláim és figyelemmel követem, amint elsétál mellettem és most már nem szükséges fantáziálnom arról, hogy milyen lehet. Ismerkedem a látványával, egyszerűen végignézek teljes egészén, mintha csak beszkennelném a tudatomba őt.
- Ó, dehogynem. - Szólalok fel édes hangon, mégis merítve némi kegyetlenségből. - Az emberek mind ostobák. - Főleg azok, akik még át is átváltoznak egy olyan fertelmes lénnyé, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Amikor végignéztem rajt, azonnal feltűnt a napgyűrűje. Azt egy vámpír sem tudja rejtegetni, máskülönben holmi parányi fénytől is szénné égnének.
- Még egyelőre nem tűnik veszélyesnek a környék. - Válaszolok sejtelmesen, amint megállok vele szemben egészen közel, kóstolgatva a látványát. Még sohasem láttam őt, pedig a kuncsaftjaimat mindig látom azelőtt, mielőtt sor kerülne az ilyesmire. Ráadásul a nevét sem hajlandó elárulni, ami még inkább kezd gyanússá válni. Hozzám nem juthat senki sem olyan könnyen, neki pedig mégis sikerült.
- Nagyon régen hívott utoljára magához egy vámpír. - Ördögien tekintek aztán lefelé, mintha csak ágyékára tekintenék, pedig valójában a napgyűrűjére pillantottam egy pillanatra. - Mégis, őt ismertem és nagyon sokat kellett arra várnia, hogy egyáltalán engem megérinthessen. - Szavaim végén végighúzom nyelvemet a számon. Nem az a típusú táncosnő és prostituált vagyok, akit csak úgy bárki megkaphat; ez esetben most mégis itt vagyok. - Mondd csak, Kedves... - Nyúlok az álla alá ördögi éllel az ujjaimmal, aztán végignyalok a nyakán, akárcsak egy mérgező kígyó mielőtt belemélyesztené szemfogait. - Melyik semmirekellő adott egyenes utat hozzám? Nekem nyugodtan elmondhatod... - Suttogom aztán a fülébe, aztán fülcimpáját ízlelem meg nyelvem végével. Ha már egyszer itt vagyok, nem fogok elmenni. De némelyik Ősinél is idősebb vagyok, tapasztalt, és nem vagyok ostoba. - Inkább hagyjuk. Egyelőre. - Mutatóujjamat végighúzom mellkasán, némileg megkarcolva a felsőjén át a bőre felületét műkörmöm hegyével.
Hátat fordítok neki, aztán hátradobom sűrű hajtömegemet és mindkét karomat keresztbe téve belemarkolok a felsőm aljába és lebontom azt magamról kínzó lassúsággal, aztán félredobom le a padlóra magam mellé.
- Mit szeretnél tőlem? - Kérdezem tőle kíváncsian, kéjesen suttogva a szavakat ajkaim közül. - Szeretek táncolni. De mást sokkal jobban szeretek.- Felé fordulok, és hozzásimulok egészen szorosan.  Jobb tenyerem betalálnak a felsője alá, és körmeimmel cirógatni kezdem izmos hasfalának felületét.
- Kérhetsz tőlem bármit. De akár rám is bízhatod, hogy mit csináljak veled. - Pislogok rá szépen, mégis bestiális vigyorral az élen. - Minden alkalommal lenyűgöz, amikor egy ilyen férfi nálam keres vigaszt. A magány borzalmas.- Finoman elkezdem róla lehúzni a felsőjét, ha hagyja.

Semmi nem úgy sült el, ahogy kellett volna. Sőt, épp ellenkezőleg. Minden a legrosszabbul, azt leszámítva, hogy még élünk. A volt feleségem pedig annyira csökönyös és ostoba, úgy ragaszkodik Mystic Fallshoz, mintha az lenne az egyetlen város az Államokban. Mit tehettem volna? Ha Kayla nem hajlandó kereket oldani és beletörődni, hogy a koven ismét rátalált… hát, akkor nekem kell félrevezetnem a boszorkákat, hogy legalább néhány hetet nyerjek magunknak. Most, hogy eljöttem abból a porfészekből, megtehetném, hogy vissza sem megyek. De képtelen vagyok csak úgy magára hagyni a nőt, aki egykor életet adott a fiamnak. Még úgy sem, hogy nem feltétlenül kér a segítségemből. Persze rámondhatnám, hogy azért teszem az egészet, mert ha Őt elkapják, az én félig meddig védelmező varázslatomnak is annyi, Kaylának valószínűleg ezt is fogom mondani.  De ebben a történetben nem én vagyok a nagy gonosz farkas, még ha sokszor úgy is tűnik. A morálok luxusával eszem ágában sincs élni, de ez nem azt jelenti, hogy magamon kívül nem törődök senkivel és semmivel. Elég, ha mások elhiszik, hogy ez így van.
Visszakanyarodva a koven félrevezetéséhez. Le kellett sepernem némi port egynéhány kapcsolatomról, behajtani egy-egy szívességet. De a boszorkák most már nem Mystic Fallsban fognak keresni. Előbb utóbb rá fognak jönni persze, de nyertem valami nagyon fontosat, amim eddig nem volt: időt. New Orleans az utóbbi két hét utolsó állomása volt. Lényegében hátra dőlhetek és „hazamehetek”. De van itt még valami. Az én Sinclair barátom. Néhány éve - van talán nyolc, kilenc is, de ennyi idősen már máshogy szemléljük az idő múlását - tettem neki egy apró szívességet, amit most visszafizetett. Kezdek kifogyni a boszorkány szövetségesekből, pedig az mindig jól jön. Sinclair nem mondott sokat. A nő vámpírboszorkány, finoman kifejezve férfiakat szórakoztat, idős, és tartozik neki egy szívességgel. Meg adta nekem ennek a bizonyos Lucillenak a telefonszámát és ő itt ki is lépett a körből. A nő most már nem Sinclairnek, hanem nekem tartozik.
- Az emberek nem hülyék. - Szólalok meg elmélyült hangon, a nő mögött állva, felelve a szavaira. Megvannak a magam trükkjei, nem nehéz észrevétlenül valaki mögé kerülni. Majd egészen közel sétálok hozzá, türelmesen figyelve a lassú vetkőzést. Olyan közel, hogy még épp csak ne érjen hozzá a mellkasom akkor sem, ha levegőt veszek. - Nem mennek arra a környékre, ahol veszélyt éreznek. - Fejezem be az előbbi gondolatomat. Hogy róla beszélek-e, vagy magamról, az nem tükröződik a tónusomon. Bár ami engem illet, bőven nem tartozom a vérszomjának élő, agyatlan vámpírtípusba. Szóval aki nem áll az utamba, annak nem feltétlenül kell tartania tőlem. Csak egy picit. Amennyire illik.
- Ha csak nem szólítja őket a kötelesség, természetesen. - Megkerülve őt elsétálok mellette, mintha mi sem történt volna. A szavaimmal épp annyira célozhatok rá, a „mit sem sejtő, védtelen prostituáltra”, akinek jönnie kellett, mint a folyosón a kocsiját tologató takarítónénire, akinek szintén kötelessége az épületben lenni. Egyelőre megtartom a névtelenséget. Meg amúgy is, Sinclair neve igen kétes érzelmeket vált ki az ismerőseiben. Attól függetlenül, hogy a nő tartozik annak a napraforgónak, ha valóban szövetségesnek akarom őt, akkor jobb, ha előbb egy kicsit összemelegedünk és rólam alkot némi véleményt. Az a pasas profitot csinál mindenből, ami él és mozog. Ami nem mozog, azt meg arrébb teszi ő maga és abból is profitot csinál. Az üzlet az üzlet, az adósság az adósság, ezt mindenki tiszteletben tartja. De ha fordított helyzetben lennénk és ő mutatkozna be nekem azzal, hogy hello, Sinclair küldött… valószínűleg felszegelném a falra és csak utána lennék hajlandó beszélni vele.

Leáll a motorom halk pörgéssel, aztán lehúzom a fejemről a bukósisakom. Mozdulataim könnyedek, rutinosak. Göndör hajtömegemet hátraseprem a fehér bőrdzsekimre, aztán magassarkúimon megállok és a sisakomat leteszem az ülésére. Nem foglalkozom védelemmel, egy ilyen motort még megkörnyékezni se mernek; tudják, hogy a tulajdonosa talán péppé szedné azt, aki megkörnyékezi. Magára hagyom tehát a karcsú, vörös paripámat és kiérek a parkolóból, egyenesen az épület bejáratához. Egy pillanatra még megfordulok az autók sorai elé és határozottan szívom tüdőm járataiba az éjszakai levegő jeges leheletét. Feltekintek még utoljára a csillagokra, melyek tükörképet néznek íriszeimben, aztán hajam libbenve megfordulok, és megindulok a sarkaim lépteivel az épületbe. Bele az ismeretlenbe. Ahogy mindig, minden egyes alkalommal. Ezúttal valóban az ismeretlen fogad: minden ellenvetés nélkül itt vagyok tehát. Ez azért rendellenes a részemről, mert szeretem tudni, hogy a kuncsaftjaim kicsodák valójában. Nem, nem félek tőlük és nem tartok attól, hogy bajom esne az ismeretlentől. Én féltem őket magamtól. Akik ismernek, számukra én vagyok az a fekete özvegy, amelyik élvezettel semmisíti meg partnereit. Megteszem, mert élvezem. Élvezem mindennél jobban azt, ha az általam érzett élvezésük átfullad merő kínba, fájdalomba. Meglátom a pillanatban a saját életemet. Tele kínnal és fájdalommal. De ezúttal a mama ma kegyes és eltekint a saját vágyainak forrásától; most csak az számít neki, hogy más élvezze azt az érzést.
Néhány perc eltelt azzal, hogy kiderítsem a szoba házszámát. Az idegen nem akarta különösebben felfedni kilétét, de ez engem egy cseppet sem riaszt vissza. Nagylány vagyok már annyira, hogy vigyázzak magamra.
Lépteim lépcsőfokokon haladnak egyre feljebb; még van egy percem tizenegy óráig, tehát egy percem van arra, hogy időben érkezzek meg és ne késsek, sem pedig jelenjek meg a kelleténél előbb. Szeretem az időpontokat pontosan betartani, ezúttal sem tévesztek el még egy másodpercet sem.
A telefonom órájra kerek tizenegyet mutat, amikor beljebb lökök finom mozdulattal egy ajtót, és minden szó nélkül lépek be. Újra beleszippantok a levegőbe, s bár az illető illata az, amit ízlelgethetek még, egyelőre kielégszem ennyivel.
Az ittlétem oka különleges. Nem az éhségem vezérelt ide, legalábbis, nem az AZ éhségem. Más kielégületlen étvágyat érzek, amit nem olyan könnyű holmi vérrel és kínnal eloltani. Ehhez más kulcs szükséges. És nem is a pénz miatt jöttem. Gazdag vagyok. Ha pedig szimpatikus a partnerem, nem kérek semmit sem a szolgáltatásaimért cserébe, mert nem a pénz kell nekem. A figyelmükre és a törődésükre szorulok, egyes egyedül az a fizetségem.
- Ilyen későn annyira kihaltak az utcák. - Sóhajtok fel kijelentően, csevegés gyanánt. Nem különösebben figyelek semerre sem, bár még mozgásnak nem érzem nyomát.
Elkezdem magamról kínzóan lassan lebontani a dzsekimet lehunyt íriszekkel, hogy melleim szabadabban lehessenek. Tudom, hogy aki magánszámot kér, nem elégül ki holmi tánccal. Többet akar, amit talán én meg is tudok adni.
Még magamon is tökéletesen érzem a szantálfa balzsamos illatát; az olajos illatból csepegtettem a nyakamra, a melleim közé, és combjaimra is. Ez egy  nagyon erotikus, forró illat amit csak is különleges alkalmakkor használok, mint amilyen például most is kezdetét veszi.

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Tudtam, hogy örökre nem rejtőzhetek el a többiek elől. Előbb vagy utóbb beszélnem kell Carel is, ahogyan Elenával is a döntésemről, amit meghoztam.  Tudom, hogy nem fog nekik tetszeni, hogy pont egy ősi felé húz a szívem, egy olyan ősi felé, akivel csöppet se békésen indult a kapcsolatunk, de néha pont ezekből alakulhat ki a legmélyebb kötödés is. Fogalmam sem volt arról, hogy miként fogom elmondani a lányoknak, de majd tudni fogom, ha eljött az ideje, addig pedig nem akartam ezen rágódni. Remélhetőleg teljesen meg fogják érteni és nem lesz hatalmas nagy drámázás. Meg ha már itt tartunk, akkor igazából Care-nek is volt köze már az egyik Mikaelsonhoz, így egy szava se lehet.
Tisztában voltam azzal, hogy az egész helyzet veszélyes, hiszen egyikünk élete se éppen arról volt híres, hogy bonyodalmak nélküli lenne, de így legalább azt se mondhatunk, hogy unatkozunk. Na, meg a kapcsolatok erőssége is a viharban mutatkozik meg, nem pedig akkor, amikor minden szép és jó. Szavak könnyedén hagyták el az ajkaimat és volt egy olyan sejtésem, hogy nem teljesen nyerik el Kol tetszését, de legalább nem esett nekem miattam. Szerintem már ez is fél siker, hogy legalább végig hallgat és nem kezd el morogni az orra alatt, mert nem ért egyet velem.
Mosolyogva hallgatom azt, amit mond, majd végül egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Tudom, hogy igaza van, de akkor se érzem azt, hogy annyira veszélyes lenne rám ez a hely. Sok mindent megéltem már, sok minden történt velem és sokkal erősebb is lettem, mint voltam. Legalábbis szeretnék ebben hinni. – Tudom, hogy nem ismerem ezt a helyet, ahogyan sok veszély leselkedik rám, rád, vagy éppen ránk, ha kiderül a köztünk lévő kapocs, de valahogy egyik se tűnik annyira ijesztőnek, amíg tudom, hogy itt vagy mellettem. – feleltem teljesen őszintén, miközben őt fürkésztem. – Hidd el, hogy nem vagyok törékeny barbie baba, tudok magamra vigyázni. – toldottam még meg a nyilvánvalóval. Eléggé távol voltam attól, hogy annyira félteni kelljen. Nem vagyok mindenható se, de nem most csöppentem bele ebbe a világba.
- Tényleg háborúzni akarsz? Miért? A téged ért sérelmekért? – kérdeztem meg kíváncsian, mert tudni szeretném, hogy pontosan miért akarna a testvérei ellen fellépni. Tudom, hogy nem szentek, de még mennyi vérnek kell szennyeznie az utcákat? Meddig nem lehetnek biztonságban az itt élők? A testvérek örökre testvérek maradnak, történjen bármi. Még akkor is, ha a harag és a gyűlölet túl erősen tombol bennük.
Amikor kimondja azt a bűvös szót, akkor egy pillanatra lefagyok, de csókját boldogan viszonozom. – Én is szeretlek. – suttogom ajkai felett, hogy utána ismét a nyelvünk táncra kelljen egymással. Közelebb húzom magamhoz, mintha csak sose akarnám elengedni. Túlzottan hiányzott, és erre most jöttem rá igazán. Ahogyan azt is tudom, hogy bármit képes leszek megtenni, hogy megvédjem őt.




©

Amikor ránézek, csak az jár a fejemben, hogy mennyire hálás lehetek. Egészen idáig teljességgel mostohán viselkedett velem nagyjából még az univerzum is, most meg, megkaptam a legcsodálatosabb dolgot. Ez rám nézve... érdekes. Képes vagyok szeretetet is kimutatni? Ezzel az érzelemmel komoly viszályban voltam azokban a napokban, amikor kezdtem rá másképpen nézni. Visszatett a testembe minden szó nélkül, ám az is lehet, hogy a fenyegetéseim végett volt ez így, de megtette. Az egészre a válasz talán annyi, hogy ő volt az egyetlen, aki a hibáim ellenére is törődést mutatott ki felém. Érezni kezdtem egy idő után rajt, hogy nem az ellenségem, hanem annál valami sokkalta másabb, valami, ami jó. Egy pillanatra megtörte bennem a jeget, egyszerűen kiolvasztotta, és a puszta érintésével képes volt elűzni belőlem mindazt, amit azelőtt éreztem iránta. Nem szerettem őt, sőt, gyűlöltem. Gyűlöltem, ahogy mindenki mást az életben. Most pedig... bele halnék, ha nélküle kellene lennem újra. Épp elég volt nekem az a kis időkvantum, amelyet nélküle kellett eltöltenem. Bár tudtam, hogy visszatér hozzám, hiszen az előző hetekben nagyon úgy tűnt, hogy megőrjítettem. Amik pedig akkor történtek, egy egyszerű koccolással nem lettek volna semmivé. Éreztem, hogy visszajön, és lám. Vele vagyok újra egy ágyban.
Csak csendben hallgattam, ahogy beszél hozzám. Én az oldalamon feküdtem, és figyeltem szempillájának rebbenéseit, ajkainak mozgásait. Még az sem idegesített fel, amikor a gyereket és a bátyámat említi meg. Ezt csak azért köszönheti, mert minden figyelmemet leköti a külleme. Különben a vérnyomásom újra az egekben lenne minden kétségkívül. Bonnie  régen is talán túl naiv volt. Azért sem tudott engem megölni. Ő képtelen arra, hogy öljön. Hitt abban, hogy a rosszból lehet jó, de ez nem így van. A vér nem válik vízzé. Most ugyan a jobbik felemet látja, de mi lesz akkor, mikor telik az idő? Egyelőre én épp csónakon evezek be szabadon a veszélybe, egy nagy örvénybe, ahonnét nem fogok tudni kimászni. Vagy belehalok, vagy más hal bele. De nem állok meg. A terveimet nem fogom semmissé tenni. És bár tudom, hogy mi fog ránk várni, nos, azért is kapta tőlem azt a gyűrűt, ami lehetővé teszi, hogy érezzük egymást. Az állapotunkat, a hollétünket, és persze azt is, hogy épp meghaltunk -e. A gyűrű a kettőnk életjeleit mutatja. Ha valamelyikőnk meghal, a gyűrűk is mind megszűnnek. Csak, hogy tudjunk egymásról.
- Valóban nem lesz egyszerű, Kedvesem. - Suttogom elbűvölten a csókjai közt. - Eddig ugyan nem volt okom arra, hogy bárkiért is megtartsam az életemet, de most van. És itt nem csak rólam van szó, hanem rólad is. Eljöttél abból a városból, amit voltaképp a legjobban ismertél. New Orleans egyelőre neked még idegen. Itt a természetfelettiek sokkalta veszélyesebbek mint ott, ahonnét jöttél.- Magyarázom, miközben én magam is elé kerülök törökülésben. Ekkor megfogom mindkét mancsát, és finoman simítok rajtuk végig.
- De tudod, hogy mindent meg fogok tenni. Egyelőre Nik és a többi sehol sincs, de amikor újra visszatérnek, te nem leszel biztonságban. Most még én is egyedül vagyok, de vannak terveim. Mindig az a legjobb, amikor az ellenséged ellenségével szövetkezel. - Folytatom a szavaimat komoly hangsúllyal, miközben a tekintetét nem kerültem ki egy pillanatra sem. Az ő arcát fürkésztem, ami még inkább késztetett mindenben.
- Szeretlek. - suttogtam végül rövidebb hallgatás után, és közelebb hajolva hozzá, nos, egy hosszas még is érzéki csókban részesítem őt, ahogy egyik tenyeremet az arcára helyeztem finoman. Közben szabad tenyerem puha combjára csúszik, így aztán lassan végigsimítva azon.
©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Még mindig fura és szokatlan volt ez az egész helyzet. Miatta jöttem abba a városba, ahova talán senki se vágyna, maximum csak a tudatlanok. Valahogy nem hiányzik a találkozás a családja többi tagjával, mert abból eddig se sült ki soha semmi jó se. Túl sok életet vettünk már el és nem akartam még többet, ahogyan nem akartam senki bábjává se válni. Kár lenne tagadni, hogy a börtönvilág nem változtatott meg semennyire se, mert erősebb lettem és talán sokkal inkább határozott is. Talán kissé önzőbb is lettem, de valami ott, azon a helyen megtört bennem. Magam sem tudom, hogy pontosan mi, de egyszerűen érzem, hogy többé már nem vagyok ugyanaz, aki egykoron voltam. Már semmi lesz olyan, mint régen volt ilyen téren.
Természetesen a lányok, a barátaim nagyon is hiányoztak és ez sose fog változni, de mind a hármunknak meg volt már a saját élete. Felnőttünk egy olyan világban, amiben egykoron nem hittünk. Számunkra régen ez csak a könyvek és a filmek világában létezett, aztán egyszerűen csak minden megváltozott. A barátság néha megtört, de sose örökre, mintha a hármunk között lévő kapocs sose törhetne el. Én se tudom, hogy miként éltünk túl ennyi mindent, még ha nem is úgy, ahogyan talán egykoron ábrándoztunk, de az élet szellőjében megtapasztaltuk a veszteséget, a fájdalmat, a bukást, a győzelmet és az igazbarátságra is ráleltünk, de most hirtelen minden túl nyugodtan tűnik. Mintha túl hirtelen csillapodtak volna le a viharos hullámok az élet tengerén. Egyszerre volt remek érzés, ugyanakkor ijesztő is, hiszen már pontosan tudtam azt, hogy ez a fajta békesség sose tart örökké és legtöbb esetben sajnos csak látszat. Olyan az egész, mintha az élet nem rajongana az állandó boldogságért, ezért élvezettel és széles mosollyal keverné meg mindig a dolgokat.
- Nos, legalább nem egy háborúra ébredtél, másrészt meg némelyik meglepetés jó is lehet. – pillantottam rá egy szelíd mosollyal az arcomon, miközben arcán simítottam végig gyengéden. – Talán az a gyermek jó hatással lesz a testvéredre, hiszen egy ártatlan lélek néha a bűnösök lelkét is képes megmenteni. – szerettem volna hinni abban, hogy még ebben a városban is lehet béke, hogy az őrült testvérére hatással lehet az az aprócska teremtés, akiről már én is hallottam egy-két dolgot. Ismerném-e a történetét? Ohh, dehogy, hiszen azt is megtanultam már, hogy nem mindig szabad hinni a pletykáknak, vagy éppen a szóbeszédnek. Egyszer talán tudni fogom, hogy mi az igazság és mi nem, de jelenleg jobbnak látom azt, hogy távol maradjak a többi Mikaelsontól.
Csendesen hallgatom őt, picit oldalra billentem a fejemet, miközben törökülésbe tornázom magam és úgy figyelem őt. Mosoly könnyedén bujkál az arcomon, amikor pedig a múlt csöppet se békés eseményeit emlegeti, akkor alig hallhatóan elnevetem magam. Az tény, hogy van egy múltunk, egy olyan, amelyikből senki se gondolná azt, hogy egyszer ez lett volna a vége.
- Legalább nem mondhatjuk azt, hogy túl hétköznapian indult volna az életünk, a kapcsolatunk. – kezdtem bele szelíden, miközben arcán ismét gyengéden simítottam végig. – Megpróbáltuk egykoron megölni a másikat, de nem ment. Talán a sors tudta, hogy miért ne tegyük meg, amikor még mi nem láttuk ezt a fajta jövőt. – tettem hozzá minden habozás nélkül. Szerintem az is fontos, hogy látjuk azt, hogy bármi is fog történni és bármi is történt, attól még nem vagyunk egymásra teljesen veszélyesek. Mind a kettőnknek megvannak a rossz szokásai, talán neki még több is, de ennek ellenére ott az a fontos tényező, hogy egykoron se tudtuk egymást megfosztani az élettől. – Tudom, hogy ez nem lesz egyszerű, de vannak olyan dolgok, amikért megéri küzdeni, nem gondolod? – kérdeztem meg tőle kíváncsian, majd egy apró csókot leheltem az arcára.



©

Amikor a családot említettem, voltaképpen csak mi magunkat értettem abba bele. nem akartam egyel több személyt, hiszen pontosan jól tudja azt rólam Bonnie, hogy hiába tűnik most minden szépnek, valójában nagyon nem így van. Én is egyelőre még csak a tündibündi énemet adom, de még én magam sem tudom, hogy mikor fog elszállni de úgy igazán az agyam.
Próbáltam még is kedveskedni neki, fel is hoztam neki, hogy nyugodtan menjen csak vissza a városába, ha néha úgy támad kedve, elvégre a legtöbb hozzátartozója ott van. Próbáltam átérezni a helyzetét, hogy milyen most távol lenni attól, ahol eddig élte az életét, de valamiért én nem érzek semmiféle kötődést ezzel kapcsán. Talán azért, mert én majdnem az egész életemet Niknek köszönhetően egy koporsóban éltem? Túlságosan is szoros kapcsolatban voltam azzal a kis becses fekvőhellyel, de még mindig nem sikerült megszeretnem. Az biztos, hogy Klaus megismerkedik majd vele, ha rajtam fog múlni. Olyan sok idő pedig már nincs is hátra.
Nem akarok jövendőmondó lenni, ezért is inkább a saját elképzeléseimre támaszkodom továbbra is. Számomra a családot egyedül Bonnie képezi, senki más. Talán nem meglepő ha azt mondom, hogy nekem eddig nem volt családom. Az árulást, az önzőséget nevezni annak? Egyszerűen nevetséges!
Meg volt a véleményem az egész eddigi undorító húzásokról a testvéreim részéről. Az egyik váltig állítja magáról, hogy mily nemes, de voltaképpen ő maga se jobb nálam. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz, szokták említeni. Elhord engem mindenféle szörnyetegnek, de arra nem gondol, hogy velem mit tettek, vagy velem mit tett. Lehetett volna másképpen is, de a legtöbb hibát akkor sem én követtem el. Hogyan tehettem volna? A koporsón belül? Nos, kétlem.
Gondolataimat próbáltam minél inkább messzire sodorni, hiszen inkább legyen üres most a fejem, mintsem hogy választ keressek a sok kérdőjelre. Jelenleg az idegzetem is csak egy hajszálon keringőzik, és a rám jellemző dühkirohanásaimmal nem szeretném elrontani ezt a kellemesnek végződő esténket. Bonnie még csak most érkezett, nem szeretném már most elkergetni.
- Fáradtság... - mosolyodom el szelíden, miközben megtámasztom magamat felette továbbra is. Eddig nem igazán elmélkedtem azon, hogy így boszorkányként mennyivel másabb tulajdonságokat kaptam. Nem sóvárgok a vér után, elfáradok, de még is ugyanúgy bennem él a gyilkos hajlam, s akkor még nem beszélve az ingerlékenységemről. Ezek kivételével minden megváltozott bennem. És még mindig nem tudom, hogy mivel hálálhatnám meg azt Bonnienak, hogy a saját testemben élhetek tovább. Kaleb jelmezébe bújva nem igazán tudtam volna tovább meglenni, hiszen még is csak más testéről volt szó.
- Igen, valóban fáradt vagyok. Így pár hete szembesültem ezzel a dologgal, és megvallva eléggé lehúz sokszor kedvileg is. - Elnevetem magamat halkan, majd könnyedén foglalok mellette helyet, ezáltal aztán magamhoz húzva őt birtoklóan.
Hosszas hallgatásom után végül újra csak megszólalásra akartam bírni ajkaimat. Nem igazán birtoklom a csend hatalmát, főleg nem akkor, ha valaki olyan van velem, aki fontos nekem. Talán az egész éjjelt képes lennék végigbeszélni mindenféle zagyvaságokkal, de amit most szeretnék mondani, az számomra fontos. És így befejezésül talán sokkalta könnyebbé tenné a lelkem.
- Voltak pillanataink, amikor nem egymás karjaiban voltunk, hanem épp egymás nyakát szorongattuk. De persze szólhatott volna valaki, hogy nem úgy kellene udvarolnom. - Kuncogok megint, némi jókedvet elejtve amúgy abban, ami voltaképpen komoly dolognak ígérkezik a számból. - De viccet félretéve, szeretnék bocsánatot kérni a hibáimért, amit ellened vétettem. Sajnos az akkori helyzetek nem engedhették meg azt nekünk, hogy szorosabb kötelék alakuljon ki közöttünk. Amit sajnálok, de... ami késett, az nem múlt. - Simítottam végig ekkor gyengéden arcán, miközben tekintetemmel pásztáztam mélybarna szempárát. Régen is megigézett ez a nézés, talán jobban is, mintha egy vámpír igézne. Mégsem eshettem bele abba a bizonyos körbe, ahonnét lehetetlen lett volna kimászni. Képtelen voltam akkor érzelmeket táplálni bárki iránt, de most boszorkányként teljesen másképp élem meg mindezt. S boldog vagyok mindennek ellenére.

©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Könnyedén hagytam azt, hogy elcsavarja a fejemet, hogy a józan észt távol száműzze és engedjek kicsit a lappangó forró érzéseknek. Egyszerűen csak engedtem a csábításnak és könnyedén viszonoztam, mintha csak túl régóta várnék erre és így is volt. Régóta vártam arra, hogy újra közel érezhessem magamhoz, hogy ajkának rabul ejtő játékában elvesszek, ahogyan perzselő érintéseiben. Sose hittem volna azt, hogy valaha fogok ilyet érezni, hogy hagyni fogom azt, hogy valaki csak úgy elrabolja a szívemet és azt tehessen vele, amit akar, de most pontosan ezt történt pár héttel korábban. Emiatt voltam ismét itt, hiszen hiányzott, túlzottan is. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Jobban, mint azt én a távollétemben sejtettem. Igazán még csak most fogtam fel azt, most éreztem igazán azt, hogy mennyire hiányzott. Ez nem csak a testiségről szólt, hanem annál sokkal többről is. Itt két elveszett lélek talált egymásra olyan formában, amiben talán egyikük se hitt korábban.
Kíváncsian pillantok rá, amikor abbahagyja azt, amibe belekezdett. Mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy történt-e valami baj, de szemeinek csillogása nem erőárulkodott. Sokkal inkább arról, mint aki szintén alig hiszi el azt, hogy ez pont vele történik meg. Én is még alig tudtam elhinni, de a világ össze kincséért se mondtam volna le erről az érzésről, ahogyan róla se. Ha kell, akkor harcolni fogok ezért, még akkor is, ha esetleg akad olyan, akinek a szemét inkább ez bántja, mintsem örülne annak, hogy végre Kol Mikaelson is boldog.
Szavainak köszönhetően egy apró mosoly kúszott az arcomra, majd rövid csókot nyomtam ajkaira. – Boldog vagyok már most is. Örülök annak, hogy itt vagy, hogy együttvagyunk. – simítottam végig gyengéden az arcán, hiszen tényleg ez volt az igazság. Miatta éreztem ennyire boldognak magam, és nem más miatt. Örülök annak, hogy végül sikerült elhatároznom, hogy visszatérek ide és megkeresem őt. – Hmm, már a nagybácsi szerepe nem elég, szeretnél saját családot is? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen ő maga mondta korábban ezt. Sose beszélgettünk ilyenről, azt se tudhattuk még pár hete, hogy pontosan mi lesz annak a vége, ami csak úgy villámcsapásként ért minket és egymás közelébe sodort. Közben pedig könnyedén loptam vissza a korábban viselt felsőjét, hogy magamra öltsem ismét.
- Ennek örülök, hogy így gondolod, de ismersz, hogy engem csak úgy nem lehet sarokba szorítani semmilyen értelemben se. – mosolyodtam el játékosan, hiszen a barátaim még mindig ott élnek és szeretnék velük is találkozni. Amikor vállamnak dönti a fejét, akkor csak gyengéden simítok végig a fején, majd egy puszit nyomok ismét a fejére. – Talán ideje lenne aludni. Te is fáradt vagyok, meg talán mára bőven kijárt a meglepetésekből is, nem? – kérdeztem meg boldogságot sugárzó arccal és hanggal. Örültem annak, hogy itt lehetek, ahogyan abban is reménykedtem, hogy hamarosan akár találhatunk valami kényelmesebb helyet is. Olyat, amit akár a saját otthonunknak nevezhetünk és jobban eldönthetjük, hogy mennyire is fogadunk váratlan vendégeket.


©

Nem akartam aggodalmat látni most az arcán. Igyekeztem én is csak a famíliámat témán kívül hagyni, hiszen a legkevésbé sem arra vágyom, hogy róluk fecsegjek míg Bonnie itt van. Egyelőre most csak ő érdekel ebben a pillanatban, és senki más. Még is muszáj voltam felhozni a testvéreimet a gyűrűkkel kapcsán, elvégre még is csak szeretném őt megóvni. Itt nem biztonságos neki, ellenben Mystic falls, ahol teljesen másabb minden. De itt az ősök, és én is, aki csak úgy vonzza magára a bajt, nos, valamit tennem kellett. Tudtam, hogy visszajön, hiszen abban a pár hétben kialakult köztünk valamiféle kapocs, ami képtelen kettébe szakadni. Mondhatom... boldog vagyok.
Nem tudtam vele betelni. Egyszerűen alig hittem el, hogy ő itt van velem, s visszatért hozzám. Ha nem jött volna, még mindig a főtéren feküdnék a padon, fejemen az aznapi újsággal tökéletesen kényelmetlen pozícióban. Azt hiszem, hogy ez hiányzott az én életemből. Mindig is valami ürességet éreztem itt bent, még akkor is, ha kitöltötte azt Klaus kis becses tőrje, de még is... annyira másabb. Még is féltem őt magamtól. Nem véletlen, hogy sohasem tudtam egy nőt sem szeretni úgy, ahogyan azt kellett volna. Ahogy Elijah mondta, felelőtlen és forrófejű vagyok. Nekem sohasem volt való ez.
De már nem fordulhatok vissza ezen az úton, még ha akarnék sem. Nem akarok, hiszen fájna nekem is, ha vele történne valami miattam. Esetleg általam.
Ilyenre még csak gondolni sem akartam most.
Bármennyire is elkapott a hirtelen jövő hév, szinte azonnal visszafogom magamat. Nehezen tudok az akarataimnak ellentmondani, de még is az ő kedvéért képes vagyok rá. Így hát abbahagytam azt, amit elkezdtem, és végül feljebb csusszantam hozzá, hogy szemeibe nézhessek mosollyal karöltve. Figyeltem arcvonásait, és azt is, hogy mennyire gyönyörű. Egy életen át tudtam volna tekintetében elveszni, de nem tehettem. Ezernyi szó bukott volna ki belőlem, de csak csendben figyeltem őt, miközben egyik tenyeremet arcára helyeztem, s hüvelykujjammal kezdtem el cirógatni alsó ajkát.
Milyen hihetetlen, hogy a csúnya, gonosz Kol Mikaelsonnak lett egy olyan pontja, mely által bárki képes ártani nekem. Véglegesen megőrülnék, ha vele történne valami. Ő a bizonyítékom arra, hogy képes vagyok ilyesféle érzelmeket produkálni, és ha eddig nem is voltam rá képes, akkor ő előhívta belőlem.
- Annyira szeretném, ha boldog lennél. Szeretnék megadni mindent, amit én nem kaphattam meg régebben. Boldog életet, szerető családot, nyugalmat. Ki ne vágyna erre? - szólaltam meg egészen halkan, miközben le sem vettem róla tekintetemet. Ugyanúgy simogattam arcát, és vesztem el tekintetében. Bár még én magam is alig hittem el, hogy képes voltam ezeket a szavakat kimondani, de tudtam, hogy azt mondom, amit jelenleg érzek. Iránta.
- De ha gondolod, néha visszamehetsz Mystic fallsba, ha esetleg eleged lenne ebből a helyből. Nem szeretnélek magamhoz láncolni, bármennyire is magaménak akarlak tudni. Nekem csak az a fontos, hogy tudjam, hogy jól vagy. A többi nem érdekel. - Nyomok egy gyengéd csókot a nyakára, s végül gyengén hajtom arcomat oda. Fáradtnak éreztem magamat.
©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Szavain könnyedén nevettem el magam, hiszen eléggé kicsi esély volt arra, hogy tényleg arra menjek. Bár kár tagadni, hogy egy pillanatra nem fordult meg a fejemben beköszönni, hiszen biztosan nem hagynám azt, hogy ezt a helyet totálisan felforgassák és hasonló dolgok. Tudtam jól, hogy a boszorkányok helyzete nem éppen fényes, de azt még magam sem tudom, hogy valaha bele akarnám-e ártani magam. Mindennek ára van, nem is kicsi ára, ezt már saját bőrömön is megtapasztaltam, amikor a börtönvilágban ragadtam rövidebb ideig.
- Pedig pont kérdezni is szerettem volna, hogy melyik cukrászdát ajánlod, mert szeretnék beköszönni a testvéreidnek. – pillantottam rá mosolyogva, a hangom pedig játékosan csendült, hiszen nem gondoltam komolyan, de nem bírtam kihagyni ezt a megjegyzést. Majd kíváncsian pillantottam rá, amikor ő is komolyra fogta a dolgot. Először csak bólintottam egyet, hogy értem. Remélem, hogy működni fog, de azt is remélem, hogy nem fog egyikünkkel se semmi baj történni. Ahogyan azt is tudtam, hogy nem lehetett könnyedén ilyen kötelékű ékszert létrehozni. – Köszönöm, de remélem sose fogunk rászorulni és minden rendben lesz. – kisebb fajta aggodalom fellelhető az íriszeimben, mert tudom jól, hogy veszélyes terepen vagyunk, hogy sokaknak nem tetszhet az, amit látnak és még megannyi dolgot lehetne felsorolni. Egyszerűen csak nem tudom, hogy mit kéne tenni, vagy mondani, hogy ne aggódjak ennyire. Talán amiatt is volt ez, mert teljesen ismeretlen város volt számomra.
Hamarosan viszont az aggodalmat félrepakolom, és engedem, hogy a vágyak törjenek utat maguknak. A csók heves, magával ragadó, mintha csak az elmúlt hetek hiányát akarnánk bepótolni, amikor viszont ajkait elszakítja, akkor kíváncsian pillantok rá, hiszen nem értem, hogy mi történhetett.
- Hmm, biztos vagy ebben? – kérdeztem meg kicsit incselkedően, a csókja, amelyet nyakamra hintett pedig túlzottan is jól esett. Mire pedig észbe kaphattam addigra már a felsője le is került rólam. Mosolyogva figyeltem őt, hamarosan pedig már a hátamon feküdtem. Könnyedén simítottam végig arcán, jártam be a kezemmel a testét, mintha csak fel akarnám térképezni azt, amit már eddig is ismertem valamennyire. Nem ez volt az első alkalom, hogy együtt voltunk, de ez merőben másabb volt, mint akkor. Az érzések, a hely, az alkalom teljesen megváltozott. A csókját szenvedélyesen viszonoztam, majd ahogyan egyre lejjebb haladt perzselő ajkaival, úgy lett egyre hevesebb is a légzésem. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy ez a valóság.


©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Életem során rengeteg követ tanulmányoztam, hogy melyek milyen hatással bírnak akkor, ha mágiát is csempészünk beléjük, és most alkalmazni is tudtam egyet végre. A borostyán nem a legszebb kavics mind közül, de annál inkább talán a leghasznosabb kis kacat. Noha viszont ha a mágiáról van szó, akkor bizony a legkevésbé sem számítanak a külsőségek. És azzal is tisztában voltam, hogy Bonnie visszajön. Még nem töltöttünk elég időt együtt, de annyit már régen is tudtam erről a boszorkányról, hogy ő igazán kitart azok mellett, akik a szívéhez nőttek. Amikor együtt töltöttünk kis időt, a végén már nem a felém érzett gyűlölete szikrázott szemeiben, hanem az, hogy egyre jobban kötődik hozzám. És természetesen mindez kölcsönös volt, bár én nem mondhatnám el azt, hogy régen gyűlöltem őt. Ez azért túlzás megnevezés lenne rá. Régen is szemet vetettem rá, de akkoriban biztos, hogy teljesen képtelen lettem volna komolyabb érzelmeket iránta táplálni. Nyakamon volt akkor az egész család, kezdve a jó anyámtól és apámtól... a legkevésbé sem szerettem volna magam mellé még egy házisárkányt. Közben beütött a nyűg, és Jeremy leszúrt azzal az átkozott karóval. Ez persze a múlt, és én ezen nem igazán szeretek rágódni, főleg nem a nyomi Gilbert famílián. Ennyit erről.
- Nyilván azt is tudni fogjuk. Ha én azt észlelem, hogy a villa közelében vagy,akkor biztos, hogy nem teadélutánt tartatok a gyönyörű családommal. Nélkülem meg pláne nem. - Elnevettem magamat, hisz egyik kedvenc hobbim, hogy kritizáljam a testvéreimet. - Na de komolyra fordítva a szót. Érezzük vele egymás hangulatát egyaránt. Ez egy amolyan kötelék. - Próbáltam körülírni, hogy mit is tud ez a szerkezet, és remélem, hogy sikerült ezzel lenyűgöznöm. Soha nem adtam senkinek semmit sem, persze azt nem veszem bele, hogy pár napja bedobtam Nik egyik hibridje fejét. És ha már ennyire klikkelek a hibridekre, vajon mit szólna a porontya anyjához? Oh, annak inkább Elijah nem örvendezne. Milyen kár lenne, ha valami rosszat tennék. Szegények. Ettől függetlenül pár napon belül randevúm lesz Klaussal, hisz biztosra veszem, hogy megkapta az üzenetemet. Mivel az én kis karóm nincsen meg, így kénytelen leszek megelégülni a tőrrel is. Milyen kegyetlen sors.
Buja mosoly szökken arcomra, mikor ő az ölembe nehezedik, némileg talán jólesően beleremegtem. Ám mikor tüzes csókot kezdeményez, egy ideig hagyom, sőt, ugyanolyan hevességgel viszonoztam, ám csak egy nagyon minimális pillanatra szakítottam meg ezt az egészet, hogy megszólaljak.
- Nos, Bonnie Bennett. Szörnyen jól áll neked a felsőm, de a nélkül most valahogy sokkal jobb lenne. - Csókoltam bele ezt követően a nyakába, s könnyedén szedtem le róla a fekete felsőt, hisz nagyobb volt rá a kelleténél is.
Ugyanaz az érzés fogott el, mint az előbb a főtéren. Vágyom rá mindenféle formában, elmondhatatlanul. Bonnieban megtaláltam azt, akire mindig is szükségem volt. Erős, és határozott nő, aki még nem fél engem sem leoltani. De egyben ő az egyetlen, aki vajra tud kenni engem, hisz egyedül csak neki vagyok hajlandó engedelmeskedni.
Mindeközben óvatosan hátára fektettem őt az ágyon, s karjaimmal megtámasztottam magamat felette. Csókjaim hevesebbé váltak, és vadabbá. Nem is mondanám, hogy milyen lennék vámpírként.
Heves csókjaimat elindítottam édes ajkainál, nyakánál folytatódott, s mellkasánál már egyre lejjebb haladtam. Ám hiába intenzív mindez, szinte kínzóan lassan haladok tovább minden kegyelem nélkül forró bőrén.

©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Nem úgy vágtam neki a városnak, hogy a ruháimat, vagy a cuccaimat is hoztam volna. Abban se voltam biztos, hogy tényleg sikerül majd megtalálnom, mert lehet, hogy ez nem egy New York, de attól még jóval nagyobb, mint Mystic Falls. És még mellé az se elengedhetetlen tény, hogy szinte nem is ismerem. Amikor itt jártam a városban, akkor se sikerült még teljesen kiismernem, viszont idővel ez változni fog, legalábbis remélem. Sose tartottam magamat rossznak navigálásban, de azért nekem is kell rövid idő, mire sikerül egy ismeretlen helyen kiigazodni és pontosan tudni azt, hogy mikor merre kell menni. Az se kizárt, hogy nem is találtam volna vissza a másik szállásomhoz, de valójában nem is akartam. Ahhoz túlzottan is örültem annak, hogy Kol itt van és nem akar megenni. Azért tartottam attól kicsit, hogy a lelépésem miatt besértődött, vagy legalább duzzogni fog. Mégis csak pasiból van és még mellé ősi is, még ha most nem is vámpír. De azért azt már megtapasztaltam, hogy egyikük se könnyű eset. Bár ahogyan mondani szokás a nők se azok.
Egészen kimerültem az utazásban, de amikor megpillantottam őt, akkor könnyedén dobódtam fel és felejtettem el egy pillanatra minden bajt. Persze a kételyeket és az aggodalmat örökre nem tudtam elnyomni. Féltettem őt, ahogyan kicsit aggódtam amiatt is, hogy azzal, hogy engedünk a szívünk rejtett zugainak nem okozunk-e még nagyobb veszedelmet egymásnak, vagy másra nézve, viszont amikor megláttam a pillantását, vagy a mosolyát, akkor az ilyen fajta gondolatok helyére csak azok költöztek, hogy nem akarok lemondani róla, nem akarok elfutni se. Küzdeni akarok. Megannyi csatában vettem már részt és most kicsit talán önzőség, de szeretnék magamért is harcolni, vagyis érte. Azért, hogy boldogok lehessünk.
Sietve bújtam ki a felsőmből, ahogyan a farmeromból is, hogy aztán az ő egyik pólóját lenyúljam. Az én ruháim nem voltak itt, mint említettem, az ő felsője meg tökéletesen elmegy számomra hálóingnek is, amilyen szintkülönbség van közöttünk. Azt meg kötve hiszem, hogy bánná. Amikor megszólalt, akkor fordultam meg kíváncsian, majd meglepetten pislogtam, amikor megláttam a dobozkát a kezében.
- Tudtad, hogy vissza fogok jönni? – először csak ennyi csúszott ki meglepettségemben az ajkaim között. Mindig is tudtam, hogy mit akarok tenni, vagy mondani, de a közelében sokszor a szavak a torkomon akadtak, miközben a hasam többször is görcsbe rándult a közelségének köszönhetően. Azt hiszem ő volt az a személy, aki elvette az eszemet olykor, de nem bántam. Kíváncsian lépdeltem közelebb hozzá mezítláb, majd pedig leültem mellé az ágyra. Nem értettem, hogy miről lehet szó, de mielőtt annyit mondhattam volna, hogy nem kell meglepetés, mert az számít, hogy ő itt van és nekem ennyi is elég ő megelőzött.
- Mármint azt, hogy merre van, vagy azt is, ha bajban van? – kérdeztem meg meglepetten, miközben hol a gyűrűre, hol pedig Kolra pillantottam. A meghatottság könnyedén tükröződött az arcomról, de mielőtt még több érzést, gondolatot ölthettem volna szavakba, azelőtt könnyedén fojtotta belém a szavakat csókjával. Könnyedén viszonozom, majd miután a gyűrű az ujjamra került, a kezem arcára vándorolt, miközben egyre hevesebb lett a csók. Én pedig hamarosan az ölében kötöttem ki és mosolyogva pillantottam le rá, miután ajkaink elváltak egymástól.
- Kol Mikaelson, innentől kezdve nem szökhetsz el és nem rohanhatsz a vesztedben… - szólaltam meg komolyan, de a végére elmosolyodtam majd egy apró csókot nyomtam ajkára. – Szeretlek, köszönöm. – suttogtam neki ajkai felett, hogy most én kezdeményezzem a forró csókot, miközben az ujjaimmal hajába túrtam, vagy éppen a tarkója, háta vonalán simítottam végig.

©

≫ Bonnie Bennett & kol Mikaelson

Fáradtan szedem le magamról a nadrágom, miközben az övemet kezdem el kicsatolni. A vetkőzés igen csak nehezemre esik, megvallva eléggé ellustultam az ágy láttán. Eszméletlenül szokatlan még nekem, hogy nem ősi vagyok és elfáradok, és megvallva eléggé idegesítőnek bizonyosul. Régebben is sokat foglalkoztam mágiával, de persze csak a kémiát használhattam, ugyanis nekem saját erőm nem volt, elvégre vámpír voltam. Kísérleteztem már akkor is, hogy miként lehetne Klaust lapátra tenni, de valamiért mindig egy lépéssel előttem volt. Elijahval az élen, aki lefogott mikor Nik leszúrt. Szép egy csapat.
Próbáltam nem az ostoba fivéreimre gondolni, de mostanában abszolút nyűgösebbé lettem, hogy mennyire lassan haladok a tervemmel. Húzom, vonom, halasztom, de addig nem akarok lépni, ameddig meg nem tudom hol van a tölgyfa karó. Egy sima tőrrel kitörölhetem, és nekem pedig a mi karónk kell, ha alapos munkát szeretnék végezni. De persze, akkor Bonnie búcsút inthet a haverjainak. Nagyon meg kell fontolnom, mit szeretnék tenni. Azzal Bonniet is elveszíthetem, hisz jelenleg is csak saját magamra gondolok. Mindig ezt tettem, és valószínű nem is fogok tudni változtatni magamon. Nem is szeretnék.
Végül huzamosabb idő elteltével sikerült leszednem magamról a ruhadarabokat, persze csak az alsómat hagytam magamon. Jelenleg is az utcákon kéne lennem, hogy Klaus hibridjeit egyesével kinyírjam, és a vérfarkasokat kéne az oldalamra csatolni. Sok lenne a teendő, de most ezt a pár napot kibírom. Annyit egyelőre nem ér meg, hogy Bonnie elhidegüljön tőlem. Nem is szeretném, én... szeretem őt.
Erről jut eszembe.
Épp hogy egy képzeletbeli világító villanykörte jelenik meg a fejem felett, amikor is az éjjeliszekrényben kezdek el matatni tüzetesen, mintha az elcseszett életemet keresném, hogy mihamarabb lehúzhassam a lefolyón... szóval egy tenyérnyi nagyságú dobozt kerestem, amit aztán a fiók végében meg is lelek egészen hamar. Amíg Bonnie távol volt, jobban mondva elmenekült szerény lényem elől, persze nem maradtam tétlenül. Sejtelmem volt, hogy úgy sem bírja ki nélkülem, így készítettem magunknak két pecsétgyűrűt, aminek igen csak jelentős értéke lesz a számunkra. Szerettem volna neki adni valamit, és én nem vagyok egy romantikus, nyálas alkat, aki rózsákra meg ilyen egyebekre szánja az idejét, hanem hasznos dolgokat szeretek cselekedni.
- Amíg távol voltál, addig gondoltam, hogy megajándékozlak valamivel. - Szólalok meg végül egyhangúan, miközben a két gyűrűt kiszedem a doboz belsejéből, és azt végül félreteszem a szekrényre lerakva. Ha mellettem ül az ágyon, akkor felé fordulok mosolyogva, minden jókedvemet összeszedve.
- Mindegyik gyűrű egy-egy borostyánt tartalmaz. Egy, és ugyanaz a kő, mindössze kettészedve. A borostyán történetesen védelmezőkő, és ha ezt mágiával vegyítjük, tudni fogjuk a másik jelenlétét. Csak, hogy ne aggódj. - Simítottam végig gyengéden karján, amikor is aztán közelebb hajolva hozzá gyengéd csókokat indítok meg nyakán, egészen érzékien, lassan. Mindeközben ujjaim az övéinél jártak, és a gyűrűsujjára húztam a gyűrűt nemes egyszerűen, és ezt követően a sajátoméra is feltettem. Mivel a két kő voltaképpen egy s ugyanaz, egy kötelék alakult ki köztünk. Érezzük azt, ami a másikkal is történik. Szerettem volna, ha tényleg tudná, hogy nem szórakozom vele. Érthető lenne, ha felmerülne benne a kétely, hisz én soha életemben nem lettem volna ilyesmire képes, és persze a bajkeverés megkoronázatlan királya vagyok. Nem véletlenül menekült el előlem, hisz mi volt rá a garancia, hogy szeretem őt? Hihette azt, hogy az érzelmekkel kerítettem őt csapdába, de ez nem így van. Én pedig bizonyítani szeretnék. És szeretnék magamnak is esélyt adni egy boldogabb életre, hogy ne azzal kelljen meghalnom, hogy elbuktam újra, és nem fog senki sem hiányolni.
©