Kellően abszurd képet festett, ahogy a szimfóniás hangot lejtő kapunyitás után, egy boszorka tér be az oldalamon. Mintha elintézetlen feladatunk lett volna, oly előkelő arculatot biggyesztve vezettem lépteit az enyéim mellett. Némiképp megfontolt okokból, folytonos figyelemmel kísértem minden mozdulatait. Habár a varázslat, mit oly magas színvonalon űz, még ahhoz képest is kevésnek bizonyul, mint amit ez a hely a gyomrában éleszt. Nagybátyáim jótállását elutasítva, fosztottam meg magam a mai bájcseverészős programomtól, és helyette egy kietlen, akusztikusabb kőcsarnokot választottam, szóváltásunk lebonyolításához. Az olasz klasszicizmust idéző kapufogantyú, könnyed alázattal és kísérő, mély nyikorgással adta meg magát. A kőcsarnokban beszűrődő fények, alig, csak a lövés-szerű ablakokon tudták áttuszkolni magukat. Mégis, a csarnok csendes moraja, a nyugalommal ellentétben csak mégjobban felzaklatta az itt jelenlévő alakokat. Én, s tekintélyesen fogadott Abbey-m két testőrszerű vámpír-aratóval egészült ki. Hogy miért? Hogy az erőbeli fölény az én oldalamat nyomja. - Hát nem lenyűgöző? - kérdeztem furcsán egy gyermekded kört pendülve, örömömben. A látvány, maga volt a meleg lobogó tűz a szívemnek. De már régóta elfejtettem milyen is a melegebb hőmérséklet a testemnek. Mire váratlanul, kedvbeli öröm-táncomban, egy markáns, hívogató illat csapta meg az orromat. Ideérkezésünk alatt gyanúba bilincseltem ezt a mámoros aromát, azonban úgy véltem, csakis a szaglásom képzeletének csapdájába eshettem. Abbey felszakadt sebe, - na már most, - valós sebnek tűnt, mégis ódzkodtam bevallani magamnak, hogy vérére szomjazom. Roppant nehéz megállni, ellenben oly mértékű köveket mozgat meg bennem az a puszta egyetlen csepp vére. - Megengeded? - nyújtottam ki szelíd habitussal kezeimet, egy annál édesgetőbb mosollyal a számon.
Az úton sem kapok válaszokat. Csendes árnyékok vagyunk az éjszakában, néma gyilkosai az időnek. Rajta nem fog, én pedig képes vagyok manipulálni ha akarom... az időt vagy az embert aki látja? Kérdéses, rejtett titok. Lenyűgöző-e? Az nem kifejezés. Izgatottan lépek az oldalán és nem tántorítanak el a testőrként fellépő vámpírok, nem kel bennem félelem. - Varászlatos! - sóhajtom és teljes extázisba esem. Eltáncolok viszonylagos biztonsága mellől és az oszlopokat érintem. Ujjaim fel s alá futnak, elképedve simítom tenyerem a hideg, faragott kőoszlopok mentén. Aztán meglátom a szobrokat és a férfi elveszít engem. Azonnal hozzájuk futok, az angyalok képe teljesen elkápráztat. A faragásokat érintem, olyan óvatossággal és precizitással, mintha én volnék a művész aki alkotta. - Gyönyörűek! - csillog a tekintetem és nem akarok tovább menni, némi nyomás emlékeztet arra, hogy ideje visszafordítanom a tekintetem a vámpír felé. Ujjaira fogok és gyöngéden emelem a sebhez, ami nem túl mély ugyan de ráférne némi ellátás. Finom bíbor színezi arcomat ott, ahol apró patakként tört utat magának a vér. Észre sem vettem, mikor gördült végig arcomon a csepp mely végül állam alá kanyarodik és végül nyakamon szárad meg, hogy aztán megfeszüljön a bőr, mikor megemelem a fejem, hogy tekintetébe fúrjam sajátomat. - Szükséged van az engedélyemre? - vonom össze szemöldököm - vagy csak udvarias vagy? Ha nemet mondanék, megtennéd? - nem hátrálok, sőt, közelebb húzódom. - Megengedem ha megtudhatom a neved. - mosolyodom el cinkosan de tekintetem továbbra is lázban ég.
Miféle játéknak nevezik az ilyent? Csöppet sem látszik riadtnak, vagy ezesetben fogvatartottnak. Mintha könnyű röptére fogatták volna, oly elszántságot vélek felfedezni a nézésében. Mindazonáltal, az igéző rámenőssége ellenére, van még mit fejlesztenie. Egy magamfajta vámpírnak, nem adunk egyirányú kérdéseket! Ennek tetejében pedig, bármilyen kérdéssel lát el, hasonlóképpen cselekszek ellene, akár csak most. Kegyes önfeláldozása egyetlen vámpírnak se lenne magasztosabb és vonzóbb mint most jómagamnak ebben a pillanatban. S jogosan feltehetnék a kérdést, mire várok? Beismerem, csöppnyi, fakadó vércseppje láttán végig húztam nyelvemet szám-sarkán. Ennek dacára továbbra is az ismeretlenül megbújó kelepce háromszögében megragadva éreztem magam. Bizonyára megeshetett, hogy némely áldozatom végső halált kért a kényúrszerű kínzásomban. Most azonban semmi magyarázat nem szolgál igazságul, hogy ezt a kegyelem döfést vele szemben is alkalmazzam. Előzékeny mozdulatsorral távoztattam el kezem, melegen égő arca bájától. - Tadero Conte. Abbey...de az Aro testhez állóbb elnevezés, nem gondolod? - kielégülten somolyogtam a jelenlétében, miután szemem sarkából egy figyelmeztető pillantást intéztem a testőreimnek, kik hű instrukciót kapva az ajtóhoz siettek, és maguk után zárták a kő-kolosszust. Folyamatos mosolyommal tulajdonítottam magamnak a figyelmét, miután megváltozott módon lelankasztottam azt. - Tudatába vagy annak, hogy most kijelentésed által nincs második opcióm válaszadásra? - félmosollyal üdvözöltem, kissé meggondolatlan felhatalmazást adva arra, hogy rögvest elvegyem minden életben tartó vörös élet élikszerét. Hát nem teljességében önfejűség? Tán a múltja beszennyezi mostani életét, s eldobva azt enyhítést ajándékozna számára? Vagy...a boszorkák estében gyakorta előforduló, kéjenc sakkozásának vagyok alárendeltje már az erdőben történtek óta? Lényegtelen most ezen őrlődnöm, mikor szeszélyes természete minden pillanatban megbillent a biztonságosnak hitt alapzaton. A kétség frusztráló érzést váltott ki, s önkénytelenül is gyűlöltem ezt a pozíció mentes helyzetet. Gyarapodó dühömben siklottam be, - szempillantás alatt vetett gyorsasággal - a kegyeiben, minek történése után szabálytalanságot bíráltan ragadtam meg karcsú, törékeny nyakát az egyik kezemben. Közelebb húztam, ismét csak annyira hogy füle minden szavamat érhető felfogatásban közvetítse a ravasz kis agyának. - Azt hiszed bolonddá tehetsz, Abbey? - tettem fel, acélosan éles helyzet-felismerésemet egy fokozatot erősítve nyakát fogva tartó markaim közt. Mindezek alatt, sikerült még egy rémítő mozzanat sorral a kifakadó vér útját lentről felfelé haladva eltüntetnem, egy kívánkozó nyalással. Hmm...gyámoltalanság, és ifjúság zamatát éreztem bíbor színű vérében. Tetszetősebb mint hittem!
Kielégít, hogy végre válaszol s válaszával egy másik kérdés is értelmet kap. Ezek szerint ő az alkudozás útján felel, ő így működik. Valamit, valamiért. - Tadero Conte. - ismétlem szavait - Az Aro hamisabb. Jobban el lehet bújni mögötte. - suttogom hirtelen, még mindig égetően közel a tűzhöz. Következő kérdése nyomán mosoly kúszik arcomra. - Tényleg azt gondolod, hogy nem tudom megóvni magamat? A verbéna ereje bennem sokkal többszörösen pihen. Láttad mit tettem a vámpírral. - suttogom csendesen, miközben szinte megigézve figyelem tekintetét, mi minden rezzenésemet kutatja. El kellene lépnem. Az ajtó bezárul mögöttem, mégsem kapom oda a fejemet. Annál sokkal jobban leköti a figyelmem, hogy mit forral a vámpír, miközben ujjai könnyedén kúsznak a nyakam köré és végre azt kapja amit várt. Bár tekintetemben ugyan az a szemtelen fény játszik és testem is inkább belesimul fojtogató érintésébe, mintsem reszketni kezdene de a szívem kalitkába zárt madárként kezd verdesni. - Azt hiszem, most bolondként viselkedsz. - nem vagyok arrogáns. Pimasz? Igen. Nem viselem jól a fenyegetést, főleg ha az alaptalan, hisz mit tettem eddig, mi túllépte volna az illendőség határait, azon túl, hogy szemtelen mód közel kerültem hozzá, hogy kihívtam magamnak a figyelmét annak ellenére, hogy nem vagyok halhatatlan teremtmény s nem vagyok bűnös. Ártatlanságom ragadta meg és most engem vádol a tisztaság bűnével? Nem, ezzel aligha tudok megbékélni, mégsem támadok ellene. - A vérem ajánlottam. Szövetséget s nem barbár ellenszegülést. Azt hiszed bolondoddá tehetsz, Tadero? - kérdem ezúttal én, némi szójátékkal módosítva az eredeti problémát.
Kezd megfékezhetetlenbe csapni önkontrollom, s a gyanakvást eltörően, kerekednek el a szemeim ismételt mondatom iránt mint saját szájából hallat. Miért szít ekkora figyelmet, s vedlik bűnös-maszlaggá, holott tiszta, jámborsága sokkal kifejezőbb mint az látszik? Vajon mi okból nem hiszek én, ennek a szelíd csomagolásba öltözött játékszernek? A válasz itt lebeg előttem... - Úgy hiszem... - nehézkesen ejtettem ki első szavaimat, minek során a fegyelmező technikát leeresztettem csinoska nyaka körül. - ... tévedtem. - gőgös jellemem, még azt a kis apró jelét se akarta megmutatni mennyire kilátástalan helyzetbe fordult, hogy ilyet jelentsen ki. Mégis, szükségszerűnek éreztem éreztetni vele, hogy most az egyszer túlnyomó részben huzamosabb ideig acsargottam a szemfogaimmal. Indokolatlanul. Egy egyszerű boszorka. Hallgatnom kellett volna Caius szavaira, aki folytonosan vezeti be szavaiba ezeket: ,,ne próbálj meggyőzni senkit semmiről. Ha valamit nem tudsz, kérdezz, vagy nézz utána. De ha cselekszel, légy olyan, mint a folyó, ami folyik, csöndesen, átadva magát a nagyobb energiának" Röstellem bevallani magamnak, micsoda háborús csatatért idéztem puszta paranoiás kényszerből fakadóan. A történelem során, egyszer megesett, hogy rossz ítéletet hoztam meg annak gyanánt, hogy ezt a boszorkát szélhámos ködbe zártam. - Micsoda illem! - zsörtölődtem magamra, mialatt hátat fordítva morfondíroztam mivel tegyem nem-megtörténté az elmúlt történéseket. Rendkívüli alázattal fordultam vissza felé, miután a kiötlött jóvátevő tervemet ismertettem vele. - Vacsorázzon velem! - óhajom, kései mosolyomat kísérve sem volt megnyugtató a hideg, zavaros légkör alatt. Megeshet, ezek tekintetében nemmel érzékeltetni mélységes elégedetlenségét alaptalan vádolásom okából. Hátbavágott kihúzással készültem fel a két lehetséges válaszra, de ilyen éjszakai időben, ugyan mivel tölthetném az estémet, ha nem vele?
Látom, hogy a beismerés fájdalma rándítja meg arcának kemény és hideg vonásait és ezúttal nem értem miért. A választ persze, most is tudni akarom de erre mondta apám, hogy adjak időt másnak. Én ösztönösen élek, az hajt előre, vadállatiasan mozgat, hiszen amit én ismertem az a túlélés törvénye volt, sosem ismertem mást. Nem volt senki ki felkarolt volna, hogy megtanítsa nekem a társadalom ki nem mondott szabályait. Curtis viszont sok mindenben segít, sok mindent értek meg általa és neki köszönhetően, többek között azt is, hogy vannak kik óriási harcot vívnak önmagukkal ha hibáznak és olyankor időt kell biztosítanunk a számukra. Ujjai eleresztenek és én utánuk nyúlva ragadom meg kezét, megbocsátásom, megértésem jeleként. Tévedése számomra nem akkora fájdalom, nem olyan megbocsáthatatlan hiba, elkendőzhetetlen vétek, mint aminek most ő azt érzi de hagyom, hogy gondolatai között morzsázhasson. Ha nem vonja el kezét tőlem, ujjaim finoman simogatják a hideg kézfejet, az árulkodó gyilkos ujjakat melyek végül szerencsére visszavonultak. Ha elvonja őket akkor a levegőben zenélek velük és érdeklődve várom, hogy a férfi visszafordítsa felém jelenleg zavartnak tűnő tekintetét. - Éhesnek tűnsz. - oldalra ejtem fejemet. Megérintem arcát, törékeny gyermeki érintésem végigsiklik állán és sokkal többet árul el a mozdulat rólam, ha jól figyel, mint egy kíváncsi lelket. - Ha nem szerepelek vacsoraként, hát örömmel. - pukedlizek előtte és hirtelen nagyon nem ide illőnek érzem modern kori ruháimat, szabadon, kócosan vállaimra omló mocskos tincseimet. Elvégre is a vízesés alatt pihentem napokig, a vízben mostam le bűneimet és a lobogó tűz melegítette testemet. - Előtte azonban szeretnék venni egy fürdőt, ha lehetséges. - felpillantok, eleresztem, ellépek tőle és a zord vámpírok felé pillantok. Egyikükhöz táncolok és gyöngéden megérintem. Ujjai csuklómra fognak de tekintete megenyhül. Nem azért mert kényszerítem. Szinte érzem rajtuk, mennyire hiányzik a gyöngédség az életükből, hogy régen fordult feléjük halandó ilyen bájjal, gyengédséggel, sőt,érdeklődő szeretettel.
Belép. Csillogó lenyomatott hagy maga után. Pompát sugároz minden porcikája. Ruhája a legteljesebb nyugalomba adja meg magát a testének, mintha csak ráöltötték volna az egészet. A csipke behálózza eddigi rangját, s a tekintélyes, finom úri hölgyek sorába illeszti őt. Szemem korai káprázatnak esik csapdájában. Dejavu érzés ragad el, a korai spanyol trón-harc idején zajló, fogadalmi pompát idézve előttem. Egyik jelölt udvari hölgyemet látom benne, egy merőben hívogatóbb csomagolásba öltöztetve. Helyet foglal mellettem, látványa megemeli büszkeségem, s a vörösen mámoros bórt lefolyatva a torkán, lenyelem a keserű, vágyakozó ízt a számban. Iriszem arany-barnába vált, mialatt bősz nyelésekkel figyelem vendégem elégedett falatozását. Ritka tapasztalatok egyikét sikerül átélnem. Most paradoxonba állítva az ő jóllakottsága tesz engem boldoggá, nem pedig fordítva. Habár a kép sugallata, más tevékenykedőt is előtérbe hoz. Caius megrögzötten hiszi, hogy túl elszánt emberiséget próbálok keresni menthetetlen természetemben. Igazi van, valamilyen mértékben, hiszen az emberiségem már a 19. század elején sorvadni látszott. Ugyan, ez azt is jelenti, hogy embertelenségem ellenére, az emberi etikettet követhetem függetlenül attól, hogy vámpír vagyok vagy egy másfajta mim. Bácsikámnak sem oka nincs panaszra, mivelhogy az emberi társadalom elveit követem, egyenlőre. - Athenodora ruhája meglepően, csodálatosan fest rajtad. - jegyeztem meg, folyamatosan az élvezett-teljes fogyasztását szemlélve előttem. - Különös rokonszenvet váltott ki azzal Caius, hogy a halotti menyasszonya ruháját aggatta rád. - néztem ellenkező irányban, a forradalmi dics megörökítő freskóra, mi két nagybátyámat és engem is hűen megörökített. - Tudod, Cauis fivérem zárkózott, és meglehetősen öntelt jellem...de ne tévesszen meg a külleme, hiszen ő is éppoly elszánt halálhozó mint jómagam. - közép-erősségű hanglejtéssel eresztettem ki a szavakat a vallást idéző gyertyafény alatt. Majd némi falatozási étvágyat mélázva, felálltam és az imént megpillantott freskóhoz sétáltam. - Marcussal, még szerencsédre nem volt esélyed összefutni... - a hév hevében mosolyodtam el, egy botrányos, de annál vérfagyasztóbb eseményt idézve. - ...de ez is egy hosszú esti mese lenne...certamente. - fejeztem ki gondolatmenetemet megszakítva, minduntalan legeltetve a tekintetemet az előttem kirívó, hármas testvériséget szemlélve.
Pára festi meg a tükröket és a kitárt ablakokat. A két vámpír a fürdő előtt várakozik, még én végre belelépek a tűzforró vízbe és átadom a testem a hullámzásnak. Körbeölel, végignyal, tüzes lehelete cirógat. Tincseim is elkapja, meg akar fullasztani. Elmerülök, elcsendesül a világ. Hirtelen léptek zaja töri meg a csendet. Kinyitom tekintetem mit elhomályosít a víz de még így is látom az engem figyelő alakot. A férfi a kád szélén ül és arcomat fürkészi. Karja értem nyúl, megragadja tarkómat és gyöngéden de a felszínre kényszerít. - Jó estét kisasszony! - hangja érdes és mélyről fakadó kétkedés burjánzik benne. - Jó estét! - elereszt de nem húzódom odébb, nem kezdem el takargatni a testem. Felismerem egy férfi tekintetében az éhséget és az övében nincs ilyen. - Bocsásson meg, hogy zavarom... de tudni szeretném, hogy miféle bűbájt vetett az én szeretett fivéremre. - tekintetem rá emelem. Oldalra hajtom fejemet. - Bűbájt? - kérdőn pislogok - Nincs a birtokomban olyan mágia, amivel rávehettem volna Taderot, hogy magával hozzon ha csak ő nem akarja így. Ha kifogásolja jelenlétemet, bocsásson meg de még nem óhajtok távozni. Tele vagyok kérdéssel és egy vacsora is vár rám. - Végigmér, megemelkedik. Nem szól semmit, csupán fejével biccent, mit nem tudom, hogy az elismerés vagy a kétely jeleként értelmezzek de aztán távozik és negyed óra múlva követem csak néma lépteit. Még épp elkapom a szavakat, amiket Taderonak címez de nem mutatkozom még távozni nem kényszerül. Nem fűzök kommentárt ahhoz, amit hallottam. A ruha amit viselek nem a sajátom, a testőrök hozták nekem Caius ajándékaként. A hófehér csipke finoman követi le alakomat és csak pár csillogó ékkő emelkedik ki derekamnál. Csodálatos darab, azt meg kell hagyni és igen csak megszelídíti dacos tekintetemet. - Oh, ez csodálatos! - csillogó tekintettel pillantok végig az asztalra terített fogásokon és ujjai fürgén érintik az aranylón csillogó kupa száját miben feltehetőleg bor pihen az én oldalamon. Helyet foglalok Aro oldalán és aprót kortyolok saját italomból. Izgatottan kipirul az arcom, miközben letűröm a szoknyát és ajkamba harapva pillantok fel újra.
Belép. Csillogó lenyomatott hagy maga után. Pompát sugároz minden porcikája. Ruhája a legteljesebb nyugalomba adja meg magát a testének, mintha csak ráöltötték volna az egészet. A csipke behálózza eddigi rangját, s a tekintélyes, finom úri hölgyek sorába illeszti őt. Szemem korai káprázatnak esik csapdájában. Dejavu érzés ragad el, a korai spanyol trón-harc idején zajló, fogadalmi pompát idézve előttem. Egyik jelölt udvari hölgyemet látom benne, egy merőben hívogatóbb csomagolásba öltöztetve. Helyet foglal mellettem, látványa megemeli büszkeségem, s a vörösen mámoros bórt lefolyatva a torkán, lenyelem a keserű, vágyakozó ízt a számban. Iriszem arany-barnába vált, mialatt bősz nyelésekkel figyelem vendégem elégedett falatozását. Ritka tapasztalatok egyikét sikerül átélnem. Most paradoxonba állítva az ő jóllakottsága tesz engem boldoggá, nem pedig fordítva. Habár a kép sugallata, más tevékenykedőt is előtérbe hoz. Caius megrögzötten hiszi, hogy túl elszánt emberiséget próbálok keresni menthetetlen természetemben. Igazi van, valamilyen mértékben, hiszen az emberiségem már a 19. század elején sorvadni látszott. Ugyan, ez azt is jelenti, hogy embertelenségem ellenére, az emberi etikettet követhetem függetlenül attól, hogy vámpír vagyok vagy egy másfajta mim. Bácsikámnak sem oka nincs panaszra, mivelhogy az emberi társadalom elveit követem, egyenlőre. - Athenodora ruhája meglepően, csodálatosan fest rajtad. - jegyeztem meg, folyamatosan az élvezett-teljes fogyasztását szemlélve előttem. - Különös rokonszenvet váltott ki azzal Caius, hogy a halotti menyasszonya ruháját aggatta rád. - néztem ellenkező irányban, a forradalmi dics megörökítő freskóra, mi két nagybátyámat és engem is hűen megörökített. - Tudod, Cauis fivérem zárkózott, és meglehetősen öntelt jellem...de ne tévesszen meg a külleme, hiszen ő is éppoly elszánt halálhozó mint jómagam. - közép-erősségű hanglejtéssel eresztettem ki a szavakat a vallást idéző gyertyafény alatt. Majd némi falatozási étvágyat mélázva, felálltam és az imént megpillantott freskóhoz sétáltam. - Marcussal, még szerencsédre nem volt esélyed összefutni... - a hév hevében mosolyodtam el, egy botrányos, de annál vérfagyasztóbb eseményt idézve. - ...de ez is egy hosszú esti mese lenne...certamente. - fejeztem ki gondolatmenetemet megszakítva, minduntalan legeltetve a tekintetemet az előttem kirívó, hármas testvériséget szemlélve.
Meglehetősen ritka alkalmakkor pirul ki az arcom a szégyenlősségtől. Bókja megpirítja orcámat és tekintetem most először fordítom el róla, hogy újra a borba kortyoljak, aprót, vigyázva, nehogy végigjárjon és megragadjon, mert érzem rajta még így is, hogy nem értek igazán a borokhoz, hogy az édes itóka nem ma született bárány. Ó, nem, nem, ez egy igazi báránybőrt nyúzott farkas ami alattomosan és lassan lopja ki az emberből a józanságot. S nekem jobb ma éjszaka nem túl bátornak lennem. - Köszönöm. - felelem csendesen s kihúzva magamat kapom be a villámra tűzött falatot ám a falat rágása közben megállok és felpillantok. Tekintetem kérdő és némi bánat kel benne. - Nem tudom rokonszenv-e vagy csupán ítélet. - fejtem ki kétkedő gondolatomat, hiszen nem szeretném ha a ruha mi hirtelen túl szűkké és fojtogatóvá válik testemen halálom kívánságát jelentené számomra. Figyelem ahogy megemelkedik, miközben a kés lágyan szeli szét az omlós húsdarabot majd festi meg ajkamat a szaft, ahogy bekapok egy újabb falatot. - Meglátogatott még fürdőztem. - ejtem ki halkan szavaimat, bár nem azért mert félő, hogy meghallja, sokkal inkább azért, mert a gyertyafény szülte kellő sötét magával ragad. A freskóra pillantok magam is és letéve a villát emelkedem meg, hogy aztán borral a kezemben lépdeljek Aro mellé. Ujjaim gyöngéden simítanak végig a kép keretén majd Aro megfestett másán, tovább haladva Caius ujjaira és végül megállapodnak az ismeretlen férfi kemény, durva és hideg vonásain. - Szívesen megismerném őt is! - nem hiszek abban, hogy egy vámpír csak gyilkos, gonosz és szentségtelen lehet. Nem alázkodok meg ilyen isteni kinyilatkoztatások előtt. - Ígéretet tettem. - kortyoltam egy újabbat s visszalépve az asztalhoz teszem le a bort, hogy aztán egy ügyes mozdulattal tűzzem fel nedves tincseimet. - A nevéért cserébe a vérem. S utána boldogan meghallgatnám a történetet, legyen akármilyen hosszú is.
Irigylő szemeket vetek rá, kényes ejtéseiben, mint az ígéret. De szép is ez a szívemnek! Egy hozzám láncolt örökös ajánlat, mi közelebb hozza a jámbor szarvast a vadászához. Marcus után kóstolgatva veszek tudomást kíváncsi pillantásában. Oly hiúnak gondoltam, hogy ezt vele kötetlenül megoszthassam, hogy rábólintottam. Ám, tudva tudtam, ha elhallatszik nem hétköznapi talányom, azzal a rögtönzött rokonszenvét előzöm Marcustól. - Curiosité dangereux. - jelentem ki megközelítve hosszú lépteimben. Ez a regém inkább a gonoszt hozná előtérbe, mint a jót amit remélve hallna számból. A gonosz jelenléte a világban a kezdetektől fogva alapvető élménye lehetett az embernek és az emberi közösségeknek. Ez magyarázhatja azt a buzgalmat, amellyel az emberek mindenkor igyekeztek kiűzni életükből és világukból a gonoszt. Minden lehetséges és lehetetlen eszközt felhasználtak erre a célra. Mindhiába. A gonosz mindenhol, bármely különc formában jelen van. S ha nem érzékeljük őket megfelelő aktusban, halált bocsáthatnak a legkiszámíthatatlanabb pillanatban. - Abbey. - szólítottam meg nyugtató hanglejtéssel. - Ez a történet, igaz, csillapító a tudásvágyadra, de nem szolgál semmilyen jótékony kibújóval mi boldog véget-értbe fordítaná azt. - közöltem vele, jobb később mint soha - elvét követően. Érzéki ártatlansága és tisztasága, csaknem óhajthat véres körülményeket. Ennek ellenére, nem hagytam megveszteni a tudás édes zamatától, s belekezdtem mesélésembe. - Marcus...egy igen szeszélyes, szinte kiismerhetetlen vámpírként került be, szegényes családi-körömben. - újból a freskóhoz vezettem lépteimet, hogy Marcus rám szegező kő-pillantása a legélethűbb emlékeket hozhassák felszínre. - ...ugyanakkor, szerfelett jó képességekkel rendelkezett. A kapcsolatok érzelmi erősségét egymaga fedezte. Aztán... - estek ki szertelenül a szavak ajkaimból, miután szememet bűntudattól gyötrő indulatból lehunytam. - Számításba esett egy apró hiba. - mostanra Abbey felé fordultam, s ön-ön büntetésemet megvetve határozottan kihúztam magamat előtte. - Beleszeretett a húgomba. - kiereszteni mégmindig könnyebb volt, mint magamba zárni a történteket. Abigail lelkes kíváncsisága pattogó hamuként izzót a szemeiben. Így hát a csattanóra a legjobb momentumot választhattam ki. - Elakartak szakadni és új névvel családot gyarapítani. De ezt, hatalmas hiba lett volna engednem! - feldülemlő dühből fakadt egy mosoly a számra, mire Abbey-t és engem csak egy lépés választott el. - ... így hát meg kellett tegyem a megfelelő óvintézkedéseket. - újabb mosoly záporozta el arcomat, miután végleges befejezést nyomtam a kíváncsisággal ostorozó személyének. - Megöltem a húgomat, és Marcus jelenlét ismét magamhoz tulajdonítottam. - utolsó, lényeges részletemet bocsátva hallgattam el, hogy a hatás feszültsége fokozatosan emelkedjen meg.
Mesébe kezd én pedig csöndesen hallgatom szavait, még a bor mámorba bújtatja zsongani kezdő véremet. Látom ahogy a freskón magasodó alakok kilépnek az aranyozott vagy ki tudja talán valóban arany keretből és megelevenedik előttem a múlt, a szerelmesek tiltott csókja, a tervek s álmok hálója mibe most hirtelen én is beleragadok miközben mélabús s hideg szavai egyre közelebb hozzák hozzám, egyre sürgetőbben fut végig testemen a hideg de nem táncolok ki előle, akarom, hogy közel kerüljön, hogy közel kerüljek, hogy együtt táncoljunk ahelyett, hogy külön dallamra mozdulnánk. - Miért lett volna óriási hiba? - kérdem hirtelen suttogássá szelídült hanggal s közben mellkasára futó tenyerem állítja meg őt, még engem a tölgy mint felborul a bor de egyikük sem rezzen. Megérkezik a dráma, a halál, ostoros szárnyakkal lendít kettőnket tovább a történetben és súlyos árny vetül Marcus hideg vonásaira. - Sajnálom a veszteséged. - susogom miközben megérintem az arcát, hogy kifejezzem részvétem, pedig meg kéne vetnem, bűnösnek kellene nyilvánítanom. Egy pillanatra megdermedek és súlyos ütemet hagy ki a szívem, ahogy a hideg taps végigrohan a csarnok falain és kiránt bennünket a bűvkörből, mibe a mese vitt minket. Caius tapsol tőlünk alig egy méterre. Magyarázatot nyer az árny mi végigsuhant a harmadik testvér arcán, én pedig megköszörülve torkomat, nehézkes levegővételemmel lépek el Aro elől, hogy aztán nehezen de Caiusra kényszerítsem kihívott pillantásomat, mit otrombán ragadtak el. - Köszönöm a ruhát. Gyönyörű. - a férfi arcán mosoly villan át s én zavaromban lesütöm a tekintetem. Nem tudom mi történik, soha nem hozott zavarba mások pillantása, erre itt ez a kettő és nem tudom elfojtani hirtelen feltörő zavaromat. - Aro mindig is remekül bánt a szavakkal. Nem csodálom, hogy magával ragadta kegyedet is. - Közelebb lép és én most sem hátrálok ki pedig érzem, hogy kellene. - Kegyed igen nagylelkű ajánlatot tett. Tisztában van azzal, hogy milyen következményekkel jár? - őt figyeli, nem engem, mintha nem is nekem címezné a kérdést. Bólintok. - Miért adta épp ezt a ruhát? - kérdezek ezúttal én és várakozón pillantok egyszer az egyik, máskor a másik férfire.
Botrányt spékelt előkelőséggel jelent meg, az árny sarkából, Caius fösvény személye. Mesélésem végkifejlette, mint a tűz hideg lelocsolásakor hunyt volna ki. - Igetét hozzám címezte, így én vagyok egyedüli koloncosa rajta gyakorolni. - Abbey-t hátam takarásába vontam, Caiussal pedig ellenző rátartisággal, szögest szembeálltam. - Nos, testvér, amondó vagyok hogy most szükségtelen a közhelyességed! - védelmező habitust nem alkalmaztam oly gyakran, csakis ha igazán értéken felüli adomány került a markaimba. Caius aggodalma, látható könnyedség csapott át féltékenységbe. A acsarkodó vadállatok harca, törvényszerű hierarchiát biztosító hadművelet. Nehéz belátnia, de folyton folyvást én kaptam a kiadósabb, nagyobb falatokat vele szemben. - Szegény testvérem nehézen viseli, ha valami nem úgy történik mint ahogy ő óhajtja. - fordítottam féloldalt fejemet, Abbey-nek címezve silány helyzet-felismerésemet, egy cseppnyi arroganciával. - Azt kérdezi miért adtam? Hah...látom te sem vagy őszinteség terén nagy nemes, testvér! - cinikus hangnemben nem vett tudomást kijelenteni valómról, s megátalkodottan is túl közel férkőzött Abbey tekintélyéhez. - Gondolkozz, azzal a kis eszeddel, mire fele ez az előkelő rítus, szerinted? - Elég! - bosszús vérttel álltam falat kettőjük között, Caius szemeibe égetve fenyegető tekintetem. - Örökké nem tarthatod tudatlanságba, Aro. - mosolyodott el, majd tisztelet kivívó fellengzősséggel távozott, mintha ellátta volna mocskos feladatát. A hallottak egyszerre voltak nyersen igazak, és kételybe burkolództak. A végeredmény precízen tükröződött Abbey. Újabb feltörekvő kíváncsiság mely most nem a jóságot szolgálja. Minél előbb rákérdez, sejtem. Annál gyorsabbnak kell lennem a reakció időben. Nincs miért átkoznom, félreértett bátyámat, hiszen tette, amihez a szája meghozta az étvágyat. Isten bocsásson..amiért eddig halogattam, de most kivételesen, jól esett késeltetni és felvezetőt alkalmazni.
Nem csak Caiust tartotta vissza tőlem de engem is visszafogott a férfitől, ki már érkezésével magára terelte figyelmemet és testvéréhez hasonlóan ő sem volt hajlandó válaszokat adni, inkább csak nyújtotta szavait, a pillanatot, bemocskolva a varázst, eltörve a bűvkört, kiszabadítva a dzsinnt a palackból. Ellépek óvó teste mögül, oldalra táncolok, Caius után indulnék de késő, eltűnik előlem és én ismét kettesben maradok vele, aki elrejti az igaz szavait. - A türelem... - megcsóválom fejem... - Ezért gyűlölöm a türelmet. Elrejti az igazságot, elferdíti azt ami azonnal és szenvedélyből születik, elódázza és átformálja a jogokat, a kérdéseket, válaszokat. Válaszolj, most! - hangom hidegen csap le, tekintetembe tüzes lángok vernek otthont és nyugalmam egy pillanat alatt foszlik szét hideg ujjai között. Nem, továbbra sem ráz a rettegés de a sértettség és a düh igen és én jól ismerem ezeket az érzéseket, ezek igáznak le, ezek rabolják el józanságom, úgy, ahogy egyetlen bor sem képes. - Mi folyik itt? Miféle rítusnak akarsz feláldozni? S ami talán fontosabb, miért hiszed, hogy egy báb vagyok kit kedvedre mozdíthatsz? - érzem, hogy a düh kezd elhatalmasodni felettem. Nincs az az isten akinek a bocsánatát kereshetné Aro ha egyszer elhatalmasodik felettem a düh láza, ami mindent elsöpör és semmi megbánást nem hajlandó mutatni... sőt, nem szégyellni ismételni önmagát, akárcsak a rokona, a fájdalom, ami szintén ott lobog tekintetemben. - Culpado. - ejtem ki szárazon az ítéletem miközben kikényszerítem pillantását, visszalépek, testének préselem sajátomat. - Ez nem kétséges. De miben?
Vádló, olasz szavak szakadtak ki torkából, és enyhülést várva férkőzött be két karom közé. Gyermekded tevékenysége, oltalmat, szép szavakért könyörgött, míg én gyámoltalanságát cirógatva simogattam selymes hajzuhatagját. - Ez ösztön, kedves. - feleltem, minek után riadtan tolta el a testét tőlem. A védelmet nyújtó helyzet alatt, semmilyen mentséges szónoklat nem jött a számra. Csak tényszerű törvényszerűségem, mint vámpír vámpír között ismert. - Nem vagyok bűnös, ahogy te sem vagy bűnbak. - közöltem vele, sajátos módszerrel lehűtött természetemben, mikor felvillant bennem az az apró momentum, mi az ígéretével hozható kapcsolatba. - S te, Abbey, ígéretet tettél nekem, mint Caius bátyám számon-kérően sugallt most neked. - lépteim újra engedélyt kaptak arra, hogy megközelítsem, de a szembeálló képpel még nem barátkoztam meg teljesen, így egy kört téve hátával szembe araszoltam, s ott ténykedtem ameddig a helyzet kívánta. Így is, kegyelmes büntetésemért fohászkodva, közelebb húzódtam, ismételten hallószervéhez és cseppnyi félelem nélkül tudattam, valódi igényemet. - Véred a titkos névtelenségért. - súgtam, majdan vállára omló hajkoronáját a nyaka jobboldalára terítettem ujjaimmal. A feltűnő kietlen, fehéren játszó bőre kéjes fog-táncra hívta szemfogaimat. Kívánatom pirosló bőre alatt feszült, amihez könnyed segítséggel hozzáérinthetem kiváratott szemfogaimat. Gondoljunk csak vissza, mikor volt esélyt-adó alkalmam boszorkavérébe mártanom szemfogaimat? Talán egyszer, igen, a spanyol-nátha idején...lehetséges. A múltbéli szituáció azonban, merőben más célokban mozgott mint most. Önvédelem, ha jól emlékszem. Puszta önvédelem. Abbey esetében ellenben, itt nincs önvédelemről vagy amazon harciszellemről. Teljes elhatározással, némi ábránd illúziókat hajszolva, ajánlotta fel magát nekem. Most talán elvárnák tőlem, hogy esetében tegyek elfogultan kivételt...de bármennyire is akarom, nem tehetem, hisz esküje vérét fedezi immáron. S életét, egy pillantás küld örök rózsás koporsójába. Igazán, sajnálatot érzek elvesztése iránt. De a szabály, az csak szabály. - Felice di vederti! - ejtettem ki, szárazon tördelt ajkaimon, mik hűn áhítoztak az első, igaz behatolással felszakított forrásra.
Nem állítom meg, hagyom, had váltsa be ígéretemet. Félresöpri tincseimet az útból és a vakító fehér bőr felé hajol. - Il sangue non è vita. - felelek kijelentésére és az első jóllakott korty után mozdulok, tekintetemben kihívó düh és dac lobban, ajkaim elnyílnak. - Bocsásd meg ha a szavaimmal félrevezettelek de meglehetősen makacsul ragaszkodom az életemhez. - Ha közelít, nem vagyok rest körbefonni őt az erőmmel, hogy megállja kényszerítsem. Caiusra azonban nem számítok és megjelenése, hideg karjainak ölelése testem körül, bennem rekeszti a levegőt. - Drága testvérem, sosem tudtál igazán vigyázni arra, ami a tied. - nincs időm megszólalni, mire feleszmélek, már egy eddig nem látott szoba faragott szobrai és portréi figyelnek rám. - Caius. - ejtem ki halkan a férfi nevét, ki előttem terem és a vérző sebre emeli tekintetét, hogy aztán hideg ujjaival érintse. Felszisszenek, éhesen elnyíló ajkaira fut a tekintetem. - Értem mivel ragadta meg Arot. - Hátrálnék de nincs hova. Vállamra hajol és rácsókol a sebre. - Igazán elbűvölő.., emlékeztet rá, tudja? Aro húgára. Csak neki ében tincsei voltak. Ennek ellenére, bizonyos vagyok benne, hogy tökéletes menyasszonya lesz Marcusnak. - Tekintetem lehunyom egy pillanatra, hogy a következőben hátrálásra kényszerítsem a vámpírt, akinek elméjét elönti a kín, a fájdalom, amit én okozok. - Tadero. - halk vagyok, tudom, hogy szükség arra, hogy kiáltsak. Amint megjelenik kezemet nyújtom felé. - Most távoznék. - jelentem ki haragosan és ha valamelyik vámpír újra támadna, nem vagyok rest visszatámadni magam is és olyan fájdalmat szabadítani el bennük, amivel nem bírnak majd megbirkózni.
Nem tudom tévő legyek a jelen helyzetben. Caius feltűnése újabb hullámokat kavart fel a szélcsendes óceánban. Abbey vérének aromája még foszlani sem látszott a távolban, mégis oly hűn éreztem benne parancsoló követeléseit, a történtek magyarázata iránt. Elfeledett húgom képmáshoz hasonlítja, amihez semmi joga. Hiszen, én rendelkezzem azzal a felruházott joggal, hogy múltból idézzem őt az utókornak. Haragosan harapok ajkaimban, a hallottakra példázatlan elégedetlenséget mutatva. - Attól félek, Abbey...hogy nem tehetek eleget a kérésednek! - jelentem ki, egy kézbe kapott fehér ronggyal letakarítva véres hozományom maradékát, mik a számat változtatták pirosra. A gondos pucolásban, vezényelem íriszem fivéremre, kit azon perc megfagyaszt a gyilkosan tettre kész, támadó helyzetem. - Testvérem, hát semmit sem tanultál 200 év alatt? - kérdőre vonása, apai szigort andalít, amire pimasz fejbiccentéssel reflektálok. - Minden bűnös gondolat megismétlődök, és ez-alól az újdon dédelgetett boszorkád sem kivétel! - fejemet visszatérítem eredeti helyére. Vérszemet adva önt el az éhség és a bosszúszomj egyszerre. - Nem áll szándékomban, megismételni a múltat! - Szintúgy igaz, testvér...de akkor miért nem engeded útjára? - kapom az ellenszenves tiltakozást a szájából, közönyét megpecsételten Abbyhez férkőzve. Hallgatásom, kiismerhetőbb volt számára, mint ezer tagadásom. - Hhh...látod testvér! - tapsolt egy diadalmast a levegőbe. - ... még mindig nem tudsz elvonatkoztatni attól, hogy ez a boszorka elárulhat minket. - szavai élesen valószerűek voltak, s megbillentették akkori álláspontomat. - Egyetlen, utolsó kérdésem,... ígérem,.... az, Aro testvérem...melyikünk végezzen vele? - sátáni vigyora, szívmelengető impressziós nyomatot hagyott. Ilyen mikor az egy fó, egy haderővel bővül. Ám, a szentséges hármas, még nem került terítékre. Caius elhatározott jelleme, azonban pótolta a hiányt. S merev éberséggel várt az utasításomra.
Szimpátiám elveszik a gyilkos szóváltás ködében. Tekintetem a közel lépő Caiusra mered és undorral eltelve fordulok az áruló felé, a bűnös felé. Meg fog ölni de miért? - Hol marad a becsület? - kérdem megütközve a kijelentések s kérdések felett, miközben letépni készülök magamról a fehér csipkét mi egy halott, fojtogató szellemeként simul karcsú alakomra. - Árulásról beszél de nem ismer. Megítél de nem tudja ki vagyok. - megvető szavaim Caiusnak címzem és bátran, emelt fővel lépek közel hozzá. - Egyetlen szippantás a levegőben és már szomjazik. Ki hát a megbízhatatlanabb szörnyeteg? - megérintem arcát és ahogy megérintem, ordítva rogy a földre. Egész életemben úgy nőttem fel, hogy meg kellett védenem magamat és most is képes vagyok rá. Ha Aro közelebb lép, felém táncol, ő is részesülhet az élményben. - Elég! - egy dühös hang csattan fel és én zavartan kapom fel a fejemet. Gyermeki bábnak érzem magam, ahogy újfent satuba fognak az erős karok. - Ez egy gyermek csupán. - elereszt, háta mögé taszít, nincs választásom. - Megbolondultatok ti ketten vagy újabb okot találtatok csupán a háborúra? - magas alak, tekintetét hideg és bánat kovácsolja erőssé. - Marcus. - ejtem ki a nevét s bár hang nélkül szándékoztam, ajkaim mégis elnyíltak, magamra vonva a sorssal gúnyt űző tekintetet mi úgy tekint rám, mint szellemre. Kiejti egykori szerelme nevét én pedig megrémülök. Szívem zakatolni kezd. Bizalmam Aro irányában megtört, mikor elárult, Caius a kezdetek óta a véremre szomjazik s most itt van Marcus is, ki halott menyasszonyát gyászolja. Remek. - A kezedet Abigail. - nem kérdem honnét ismeri a nevem. Felé nyújtom. Caiusnak int majd másik kezem is a levegőbe emeli, hogy Arot is körünkbe hívja. - Élni fogsz. - mondja nekem szelíden - De vétek lenne elbocsátanunk anélkül, hogy Aro ígéretet be nem teljesíted. Ha ellenkezel én magam végzek veled s aztán Caius ajándéka leszel. - megdermedek. Marcus a jobb, Caius a bal csuklóm felé hajol s van egy ronda sejtésem, hogy Aro mögém fog lépni, úgy, ahogy először tette. - Hihetek neked? Úgy, mint áruló testvérednek, vagy úgy, mint a feladatban, mit szolgáltok?
- Marcus! - szakad ki zárt fogaim közül idősebb nagybátyám neve. Lábaim gyökeret vetnek, mintha csak álmaim zavaró lidércét pillantottam volna meg. A triumvirátus immáron összeállt. S Abagail esélyei a nullával váltak egyenértékűvé. Közre fogják, minek sora, megannyi áldozati bemutatást tár fel emlékeimben. Követeli, ráparancsol mélyen zsongó hangjával, ígéretéhez ragaszkodva. Pillanatnyi meglepettségemben, vetem tekintettem Caiusra, kit veszedelmes tüzek perzselnek, és egyszerre Marcusra, aki a nyugalom tengerét testesíti meg előttem. Két apoláris, egyben domináns végrehajtó...kilátástalan döntésnek vagyok kitéve. Ha életben hagyom, azzal gyermeki hiúságból hozok örömöt Caiusnak. De ha elveszem életét, Marcus szívében ragadt gyilkos tőrét mártóztatom meg. Mi legyen hát a választás? - Fivérem? - időhúzásom megszűnni a csendet Marcusnak szavai által. Megilletődik, meglepett diskurálásomon. Nem bízik a régen ismert gyilkos cinkosában. Hát legyen aminek lenni kell... - Lassan testvérem! Hadd élvezem kárpótló látványát, ahogy megízleled! - Caius érdekeit suttogja fülemben, míg én Abbey haját száműzöm bal vállára. Két, közveszélyes figyelő testőrség állt az oldalamba, minden rezzenésemet kutatva. Bolond felindulás lenne, elutasítani kegyelmes szavaikat. Rezzenéstelen arcomat tolom a lánynak, miután a hallójáratát tulajdonítom a figyelem központjának. - Színleled ájulásod! - kérlelem, mentő szavaimat kézbesítve, alapos gonddal figyelve arra, hogy egyetlen adója legyen az üzenetemnek. A csipkés díszpompa leomol válláról, s a másodperc leforgással alatt juttatom bőrébe szemfogam. Újabb íz-kavalkád csapja meg az ízlelő bimbóimat. Kegyetlenséget és sérelmet érezek minden csepp vérében. De nem hagyom magam az ön-kontrollálhatatlan kontrollra, s mihelyst jó lakottságomat szimuláltam, kerülöm el a finom nyakat. - Aroma tonificante! - közölöm testvéreimmel, kik az ádáz csapdát nem észlelve elmosolyodnak a jelenlétemben.
Az egyikük barbár s kegyetlen, vérre vágyik, halálra de azonnal még a másik maga a nyugalom mélyen őrlő sötétje ami lelkembe lát és onnan szakít fel mély sebeket pusztán kegyeletlen kegyességével. S én nekem nincs menekvésem, kettejük fognak csuklóimra és az én szívem majd kiszakad mi elégedett vigyort csal Caius arcára de tekintete nem engem figyel s még csak nem is Mariust. Megragadta magának Aro pillanatát még a férfi ismét félresöpri zavaró tincseim. Félek s nem vagyok rest ezt kimondani hangosan is, még akkor sem ha tudom, milyen perverz s mocsok örömmel tölti el ez Caiust, akinél viszont épp időben érem el, hogy engem nézzem, még Aro halk, titkos üzenetet lehel bőrömre. Megrezdülök, elvonom pillantásom az elégedettség élő szobrától és a férfira pillantok ki ígéretet tett nekem és mégis olyan zordan magasodik felém, hogy nem tudom eldönteni, hihetek-e szavainak. - Féljen is Abigail. A félelem tartja életben. - Ujjbegyei könnyedén simogatnak de ezt csak én érzem, látni szinte nem is lehet a nyugalmat sugárzó mozdulatot. Felnyögök, ahogy a fogak átszakítják vállaim és felsóhajtok a férfi első kortya után még Marcus érintése továbbra is fogva tartja és megbűvöli pulzusomat, Caius pedig elégedetten tapsol fel mikor meglátja sápadó arcomat, le-lecsukódó pilláimat. Aztán a pillanat nem csak tettetett fejelőrebukással ér véget. Egy másodpercig valóban elsötétül a világ, pulzusom veszélyes lassúságba ível át. Aztán parancsra zuhannak térdeim és ha a két férfi nem tart, én bizonyára a földön végzem, így viszont Marcus kezei ölelnek fel, mielőtt még a földre hullanak látszólag ájult testem.
Test elnehezül, mint egy darab kő, s enyhítő talapzaton tör össze. Vére, ifjún felszakítva csorog összeállva nyakam kulcs-csuklyájában. Megtelek életerővel, annyival amennyivel egy egész sereg felett győzelmeskedni lehet. Caius eltekinthető féltékenységi rohamában nyújt szélesre egy elégedett, cinikus mosolyt. Mialatt Marcus, a remek színdarabot imitáló leányzót tartja a karjaiban. - Innen átveszem! - közlöm egyértelműen, kitárva karjaimat, mint egy suhanc, ki ajándékot vár pedáns magatartásáért. - Aro! - int meg egy bősz, letargikus hang. Caius továbbra is kételyekbe ütközik viselkedésemmel, de egy félreeső nézéssel, ebből a megítélésből alaposan leveszek. Elsápad, s utamra enged, hála az égnek! Marcus szótlanul adja át a kisebzett ártatlant. A gyertya fények és az ördögi éhség érzetek társaságában hagyom magam mögött, két vérszomjas, pokoli természetű fivéremet. A nap rég lemenőben. De ez már, a gyertya-fényes estély alatt rohamosan kezdett késői órákba átcsapni. Abbey nem mozog...ezek szerint mégis eltúloztam a dolgot. Hiába is, akarat erő nem foghat fogyasztásomon. Felvezetem lépteimet a csiga-örvényű lépcső-soron, miután hálómba térek be, amit kitölt a szecesszió dekor. Levetem a bíbor-vöröses bársony fekvőhelyembe, s egy perce elnézem néma ujjá-éledését. Túl sokáig nem kísérhetem figyelemmel, hiszen azzal, hogy szívességet tettem, még azt hinné megesett rajta a szívem. Talán egy maréknyit, a húgom által ért jogtalanságért. Kitudja? Elengedni azonban merő vétek volna, két falánkan portyázó bátyám jelenlétében. - Mi tegyek most veled? - sóhajtok egy mélyet, majd az éjjeli kis-szekrényhez lépek, s kihúzom legalsó rejtett tartalmát. Látom, hogy megrezzen. Melléülök, az ágy szélének biztos egyensúlyt adva, aztán megszólalok: - Sonno, dormire bene! - ejtem éneklő hangon, megtapintva homlokát mit a elvesztett vérfolyam hidegre hűtött. Még egy ideig halogatom a tettet, hogy ne verjem fel rózsásan körvonalazódó álmaiban.
Karjaiba von. Bőre úgy hevül, ahogy az enyém lehűl. Újabb szomjat oltó tudás, újabb válasz. Véremtől meleggé válik, még én lassan teljesen kihűlnék ha folytatná. Utunkra engedik a sebesültet cipelő vadat, kinek józanságába kétfelől mart az ítélet. Életben hagyni vagy végezni vele és ő képtelen büszke lélek, nem tudja mitévő legyen velem. Elfektet az ágyon s puha anyagok ölelek körbe, oltalmazón vonva szorosabb köntösbe. Nem alszom, éber vagyok csak éppen gyönge és fáradt. Tekintetem a vámpírra emelem. Látom a megvillanó apróságot, miről nem tudom micsoda és megrezdülök. Mellém ül. Szomorú mosoly festi hát meg arcomat. Érintése meleg, még mindig meleg és lehunyt szemekkel sóhajtok fel mikor homlokomon érezhetem ujjait. Halk sóhajaim gyengeségről árulkodnak, egy fáradt lélek vallomásaiként telepszenek meg a szobában. - Mi az? - bökök fejemmel az ezüstösen csillogó tárgyra és felszisszenek, ahogy megfeszül a seb mit agyarai véstek testembe örök emlékeztetőül arra, hogy én sosem szegtem meg a szavam... de ezt vajon elmondhatja-e magáról a férfi, aki vagy elárul vagy nem. Ismét. Ujjai után nyúlok és ajkaimhoz húzom őket. - Ezek nem csak egy gyilkos ujjai. - suttogom hirtelen és eleresztem. - Mi történt veled a múltban, mi sebzett meg annyira, hogy meggyilkolj mielőtt esélyem lenne megszolgálni a bizalmat? - kérdem váratlanul de elfordítom a fejem róla, helyette a mennyezetet majd pedig a csillagos eget fürkészem a kitárt ablakokon keresztül. - Marcus miért nem akarja a halálom s Caius miért oly szenvedélyesen? S te mit akarsz, Tadero?
Faggatássa közepette, tört meg bennem határozott gerinc-feszületem. Szinte kirándult helyéről a maró igazságot érzékelve. A hálómba engedtem, e szívélyes idegent, ki múltamat feszegeti most éppen. Azaz próbálja, közlő szavaim hiányában. Nem válaszoltam, csak rideg fogzárban a tükrömhöz sétáltam. Az aranyozott, giccs illúzió hasonmásom élettelenül nézet farkas szememet velem. A mai kapcsolat-ismerő kör véglegesen bezárult. - Légy hálás inkább...mert nem sokszor adatik meg, hogy élve elengedem az étkeimet! - nyilvánítottam ki, egy apró elégedetlenséget tükrözve a kristályos üvegben. Eleget tud, jóval többet mint eddig bárki is, aki megfordult rejtett szentélyemben. - ... holnap semmilyen rád utaló csecsebecsét nem akarok találni! - a modorom át vált fenyegetőbe, s minél előbb el akarom taszítani magamtól a gondolatot, hogy tovább marasztaljam, követelőző kérdéseivel karöltve. A mai napban kaptam és veszítettem is. De talán többet vesztettem mint kellene. Testvéreim bizalmát, egy halandó áldozatát és nem utolsó sorban, a józan-gondolkodásomat. Ideje hát, szerte foszlatni a kelletlen bűbájt és úgy cselekedni mint ahogy az egy ilyen dukál. A fényes tárgy mi markomba felejtődött az éjjeli szekrény felbontása után, most lekerül a párkányra. Megölése kedélyállapotomat sem vigasztalná. Az este számára, csendes és gyilkolás mentes, nagy szerencséjére, mivel fivéreim ebben a szent pillanatban is azt remélik, halott teste felett habzsolom a győzelmet. Holott épp a legyőzöttséget és a kudarcot. Sosem gyarapodik kivétel száma az eseteimnek. Ahogyan húgom sem volt kivétel számba véve. Abbey mi más lenne, mint rágalmazó bűntudatom holt-lelke? Teljesen érhető, ha a vég-cselekvésben nem nyújtok pontos benyomást. Ehelyett elengedem, mint tévelygő lidércet, s hagyom hadd élje tovább az életet. Elfogultságom testvéries-szeretetből fakad, de csakis abból, semmi különbtől. - Most helyénvaló lenne, ha nem hagynád el ezt a helységet! - közlöm vele miután az ajtóhoz sétálok, merev tónussal a járásomon. - Hajnalban megszöktetlek. - teszem hozzá, kilincsre emelve a kezemet egy-időben. Precíz terv-szövéseimbe nem illik bele ez a pillanatnyi rögtönzött ötlet. De jobb, mint ténykedve várva, mikor toppan be egyik fivérem, vér után koslatva.
Annyi kérdés lappang még bennem de elnémít és tekintete mi az éjjelt s tükörképét kutatja, semmi jót nem ígér. Elkeseredem, elszomorodom, a lelkemben furcsa, lüktető hiány kél. Nem értem hirtelen haragját amivel bőrömet szaggatja és nem értem nyílt ellenviselését, amit nem érdemeltem ki. Kérlelném, hogy ne hagyjon egyedül, mert félelemtől és a hidegtől reszketek de keze már a kilincsen és mire én újra felnyitom tekintetem, Marcus ül mellettem és simít ki egy tincset arcomból. - Caius nehezen tűri ha valakiben nem kelt azonnal félelmet... ha valaki nem engedelmeskedik neki azonnal. - suttogja csendesen, miközben ujjai ajkamra vándorolnak és fáradt sóhaj terhét viszik tovább... - Tadero pedig gyakran találja magát köztünk őrlődve, ezért oly hideg most. - Ad magyarázatot kérdéseimre majd ujjai kebleim felett lelnek nyugalomra s körözni kezd a mezítelen bőrön mit nem ért el a csipke. - Valóban a húgára emlékeztet. - mondja gyöngéden és az a hideg bánat megcsillan tekintetében. Reszkető alakomat ölelik lélektükrei. Felsóhajtok, elnyílnak ajkaim de végül nem szólalok meg, elnyelem az újabb kérdést. Látja a küzdelmet bennem, mégis tovább köröznek rajtam ujjai. - Gyönyörű volt és végtelenül bájos. Nehezen tudta levenni róla a szemét bárki is. - Oldalra ejti fejét s ujjbegyei végre elszakadnak mellkasomtól és csuklómat karolják fel. - Megengedi Abigail? - megcsókolja a pucér bőrt, szemfogai karistolják. - Nem akarok meghalni. - csöndes vagyok de határozott és ő bólint. - Nem fog. - Felszakítja a bőrt és vért fakaszt. Én pedig lehunyva tekintetem várom, hogy véget érjen az álom, hogy leszakítsák e képtelen szemfedőt mi bizalmat ébresztett és adott, mi vért ígért és mi elvette azt.
Kezdőlap
