Nem közhelyes magamról prédikálni, minthacsak egy könnyen kinyitható könyv lapjaira vetették volna a jellemzői tulajdonságaim? Ily könnyed szerre azért nem tehet semmilyen tudomány vagy élő tudat a sajátos jellememre. Beismerem...nem a legjobb taktika ezen őrölődnie az érdeklődőknek. Lássuk ezt, különböző nekifutásos módszerrel:
Ember voltam, valamikor, még a béke zászló lengetés alatt...aztán, tessék, a család hatalmas döntést hozott meg azáltal, hogy vámpírrá tesz. Magam is csodálkozom, hogy ez eddig miért nem volt ennyire látható és nyilvánvaló? Mindazonáltal, ami volt megtörtént. Undorom támadna visszasírni az emberi életet, mikor a legjobb időszakot a vámpírráválásomnak tudhatok be. Zseniális, észveszejtő...lehengerlő megjelenése mindannak amire vágytam. A különösen érzékeny érzékek mellett, helyett kapott bennem tettvágy, a provokáció és az aggódó bácsihoz hasonló gondoskodás. Persze, a falánkabb fajtájából, aki torka alá csúsztatja nemtetszését. Más témakörben, bármilyen helyzetben szeretek spanyol, francia és olasz szavakat használni. Az anyanyelv az uralkodó, szóval elég érhetően fogok beszélni ezentúl is. Ezen tulajdonságok mellett, ideje megejtenem mivel nem rendelkezem. Türelemmel, egyetértéssel, megértéssel...ha nem akarok vulgáris lenni a témában, akkor egy csipetnyit alacsony az érdeklődésem a másik társam iránt. Természetesen ha az egyén ember, vagy hozzáhasonló. Talán az előbb felsorolt négy tulajdonság az étkezésben hasznosul a legjobban. Belsőmet szándékosan rövidítettem, hiszen aki még ennél a többet várja tőlem az hamar az étkezésem főszerepébe illesztem. Megjelenés? Fekete...fekete zakó, cipő...az örök színnek egyike. Mivel a fehér tiszta énemet hangsúlyozná, ami igazán nem is létezett, így áttértem a feketére. Fekete haj. Szerencsére ezzel se kell nagyon foglalkoznom. Ékszer? Talán egy, a családi szimbólum nyaklánc, mely mindig a nyakamban leng. Megvolt...megvolt...megvolt...kellene egyebet írnom ehhez? Persze, persze...az udvariasság azért ne vesszen el. Viszlát kedves új barát!

My name is SH

Milyen is volt? Mily felzaklatott eszmefuttatás érződik ezen a kezdésen, nemde? Mi lenne ilyenkor helyes? Feltárni a valós tényeket, vagy eredendő, dölyfös büszkeségből bevezetni a történet mesélésemet? Meg kell hogy mondjam, nehéz választani...s ilyen szűkös, grammatikailag elhalt társadalomban hogyan is lennék képes megértetni magam százszázalékosan? Vegyük egy egyszerű akadálynak,-  ha hangzatosabbnak szeretnénk, - kihívásnak. Messze álljon tőlem a demagóg retorika, de lássuk be hatok az emberi agyra. Gyakorta megesik, hogy önkénytelenül is rábeszélem a megcsapzott, hitevesztett lelket a halál főmegoldó pozíciójáról. Meglehet ezzel a problémamegoldással még én is megkapom a "konyhai-jussom", de ez maradjon a jövő láthatatlan ígérete. Túlságosan is lényegre törően fogalmaztam, beismerem. Járuljon kárpótlású akkor homályos történetem.

1814. Egy hamvas olasz forradalom szülte, hagyományos fesztiváli ünnep. A csatasort üdvrivalgás váltotta fel, s az önkényes urak jelenlétében kezdtem meg első felemelt bárói feladataimat. A város guelfinek vallotta magát, habár az államforma az Itália Királyságot képviselte. Káosz helyett, padló alá sepert béke-szenny mosódott végig az utcákon. Számomra is nehezen esett vigyort rántani, mikor a háború aromája sem volt megszűnőben, csak ideiglenesen. A Conte faág mely terebélyes al-ágakkal hálózta be gyermekkori szobám falát, mostanra kifakult, és halott rokonaimat tarkította. A háború mit nemes konzulunk Napóleon a Habsburg Birodalom ellen folytatott, több nemesi de annál jóval több szegény sorsú családot tett névtelenné. A nemesi rang egyenlővé tett a nincstelenekkel.
A reménysugarat meghozó, száműzetés végül véget-vetett a céltalan öldöklődének. Ennek hálát adva, vette elő Firenze megtört, de ünnepi öltözöttét. Ezen alkalommal, jómagam, nos, a föld alatti rejtekhelyemen szorítottam erősebbre megmaradt kötelékeimet. S a kifejezés nem véletlenül használatos...a megszorítás jelenesetben most egyenértékű a vámpírrá válásommal. Noha, nem volt kitűzött célom vérszomjas ivadékká válnom. Úgy teszek mintha lett volna gondolkozási időm, holott valójában nem. A pillanat héveben éreztem dühöt, árulást és átkot egyszerre. Idővel azonban, belátó státusom elérkezte után szinte ajándék hittem a velem történteket. Ajándék, majdan kincs. Mindazonáltal, egy apró tüske megmaradt a kifehéredett ujjbegyeimen, s akarva kutattam kinek köszönhető ez az Istenhez hasonló áldás a családomban. Úgy véltem, kiskoromban sokat fürkésztem a falat ahhoz hogy tudjam melyik rangsorba tartozom. Egyetlen kiégetett arc portré volt csupán, amit idősödve se tudtam kivenni a rokonaim közül. A név ellenben tiszta volt, mégis olyan rejtélyes volt mint az arc-képe. Pierre Conti. Ostobaság jelentéktelennek titulálni egy ilyen nyilvánvaló útmutatót. Így pár évre rá megkezdtem a részletes kutatást.

1860. Több mint 50 esztendőt meglepő erőlétben átvészelve, végre rábukkantam a foltot eresztő egyénre. Pierre mint kiderült, a tekintélyes Bourbon-ház mellett hercegséget foglalt el, és a családom vérvonalának főerezete. Ami még meggondolkodtatóbb csavar, hogy nem sokkal az átváltozásom utáni pár napban a haláláról számolt be a vámpír csőcselék. Vélhetően, elbíztam magam, azonban fontolgattam, hogy egy ilyen nemesi vért mégis hogyan képes valaki szertelenül eltenni láb-alól? A gyanú még nagyobb port kavart, minek drága jussa az ismeretlen gyilkos nevét hozta. Esther. Esther Mikaelson.

2014. Hatalmas intervallumot ugorva, léptem át a kevésbé elmondható nyugodt időszakomban. Tudom sietősre vettem a figurát, és a mesélőkém is egy kissé elcsépelt volt, de valljuk be, soha nem vált ínyemre sületlenségekről osztani az észt, hogy 21.századi új szavakkal éljek. Mit is mondhatnék, itt Amerikában azért más felől fújnak a szelek. Ha nem is említettem volna, most hiánytalanul megejtem, a jó elfoglaltságú keresgélésben most itt, ebben a sejtető hangzású Mystic Falls-ban húzódtam meg egy időre. Miért...miért...a miértem lényeges ejtenem? Megtehetem, de annak megannyi kavarodás lenne a vége. Elég annyit tudatni a figyelőközönséggel, hogy repesek, mondhatni kielégít ez a nedves éghajlatú vidék, mind ízben mind látványban. Szükségszerűen azért megejtem, kutatom Esther-t. Valódi végállomásra vágytam, és itt úgy véltem megkaphattam. A forrásaim nem igazán szava-hihetőek, de lenyűgöző hallani a könyörgő, sikoltó beismerésüket. Én szintén haladok a korral, akárcsak a halandókkal és meg kell, hogy állapítsam most is tud adni az idő némi ínyenc felhozatalt. Minden most csak azon múlik, hogy legutóbbi besúgóim jó irányba vezettek-e engem. Nem tudom, talán rossz helyen keresgélek, hiszen egy időszakos búvóhely mely egy kastély-szerűség alatt húzódott meg, nem adhatott bővebb információt nekem. Ideje tehát megjelennem a nyüzsgő forgatagban, noha a számíze már az ajtót elhagyva futja össze bennem a nyálat. Legfőbb támpont, Mikaelson. Valahogy így hangzott, "..ott tanyáznak!" - utolsó szemtanúmból. Hát nincs mit tenni, egybe kell váljak az emberi eszménnyel és élettel akár egy darabig, míg meg nem találom azt, ami elégtelet ad lankaszthatatlan kíváncsiságomra. Most hogy vámpír lettem, elhivatott vágyat érzek, hogy más vámpírt ennek az adottságnak a felfedésében meggátoljam. Nem igének szolgának szavaim, de ennek fontosságát őrizve és titkolva más vámpírt is könnyed lelkiismerettel küldök alsóbb szintre. Az ellenőrzésemnek pedig megfelelő a föld-alatti búvóhelyem, némi szárny-segéddel kiegészülve. Mindössze kölcsönösön bizalmat, valamint titoktartási hajlamot várok el. Csak remélni merem, hogy ebben a porfészekben is találok megérhetőséget!