Kitérek a helység fogságából, és a vele fojtogató kérdés sorozatok bombázásából. Leemelem a kilincset, mire váratlan hangszínre változik meg a kimért tartásom hirtelenjében. Marcus hangját töri meg az akusztikus, pompába ruházott szoba. Hallom, érzem minden ingeremmel a behatoló hívatlan bűzét. Mégsem mozdulok, csak bánkódott mozzanattal döntöm fejemet a kemény kő ajtónak. Útjára engedem a kénye-kedve betörőt, hogy tegye mit jónak lát. Mégis, belülről a húsomba váj a büszkeség, hogy miért nem én voltam az, aki ezt megtehetné mostan vele? A juss, most éppen Marcust illeti meg, én pedig, haszontalanul elálldogálhatok még a küszöbnél mint kóbor eb a maradék után nyáladzva. Egy pillanatra csend teremtődik meg a szobában, s ezt apró jelzésként veszem, hogy most már mély alázatommal térhetek be a saját hálómba. - Végeztél fivérem? - kérdem türelmetlen hangot eresztve torkomból, miután modortalanul becsapom magam után az ajtót. - Mondhatjuk... - kéjes vigaszban töröli le magáról a bűntett bizonyítékát szájáról, ellentétbe ütköző, különös rossz ízzel az arcán. - ... tégy vele amit akarsz. - tért ki eszeveszett gyorsasággal a hálómból, amit ismét furcsálló arckifejezéssel az ábrázatomon követtem. Mi volt, mi ennyire elvette kedvét a saját étvágyától? Talán valami rejtélyes görbület akadt a torkára? Tév-eszményeiben pillantok Abbey-re, aki szemlátomást egybe olvadt a falnak sivár, fehér színével. Végig dörzsölöm kezemet tarkómon tanácstalanságom legmegindítóbb percében. Hova tegyem, hová rejtsem holttestét előle? Marcus ugyan jó lakottsággal tér vissza, de ha Caius gyanút fog a túl jó kedvre, azonnal kárpótlást kér az ügyben. Nos hát, akkor mi tévő legyek vele szemben? Először is, kulcsra zárom a bejáratot, hogy Marcus után ez a láthatatlan behatolás ne ismétlődjön meg. Másodszor, nem is tudom, kellő-e még megvizsgálandó szemügyre-vételeket tegyek Abbey-vel? Talán utoljára, megtehetem. Oda sétálok hát, is újra kényelmes helyre szert téve, tekintem végig a kihűlt testet. Kezemet most ellenben, nyakára helyezem, hogy a vér teljes mennyiségét egy helyen tapintsam meg. Feldobban? Feldobbanhat? Érzem a lüktetést, de még magam is káprázatnak vélem, Marcus kegyetlensége kővetően. - Pero que? - illetődöm meg, hezitáltan kezeimet nyakán felejtve. Tüdőmbe szorul a meghökkent levegő, s hinni se merem, hogy túlélte. Mifajta erő rejtőzik ebben a boszorka testben, ami ilyen dacosan elállnál mind hármunk ténykedésének? Lehetséges ez egyáltalán? Vagy oly ésszerű könnyedséggel, csak Marcus tett nekem szívességet? Rávallna ez a feláldozható meggyengített magatartás. Százszázalékosan viszont nem kimutatható, hogy cselekvése puszta jó szándékból és figyelemből eredt. Akkor minek higgyem?
Felnyögök. - Ne... - kérem halkan de képtelen elszakadni, vércseppek folynak csuklómról halálos nyugalommal majd elveszik a bársony paplanok ölelésében. Gyengülő szívverésem nem rémíti a vámpírt ki csak akkor hajlandó elvonni a fejét, mikor az ajtószárnyak kicsapódnak majd tova is tűnik, újabb sebet hagyva maga mögött, épp úgy, mint fivére. Alig-alig verdeső szívem, érintésétől erősebben dobban. Épp csak felnyitom pilláim és szelíd mosoly feslik arcomra. - A herceg, fehér lovon... - suttogom ahogy oldalra fordulok még karja után nyúlok és kérlelhetetlen gyengédséggel vonom magam hozzá, az ő testéhez, a meleghez mit belőlem csent el és tőlem ered. A véremet vette de annál többre éhezett és az életem akarja de azt nem adhatom. Elveszek az illúzióban. Azt képzelem apám karjai ringatnak. - A férfiak mindig össze fognak majd törni apa? - súgom halkan és nem tudom már, hogy mi a valóság. A vérveszteség elhatalmasodik felettem. A képzeletem játszik velem, a szoba vészes mozdulatlanságba fagy, apám azonban nem felel és nem is látom, csak érintése pihen nyakamon. Olasz szavak talán amiket hallok, nem tudom. Talán egy igen lehet, mert bólintok és reszkető ajkaim újra elnyílnak, sóhajtok. Igen, igen, a férfiak... már gyermekkorom hajnalától... apám elhagyott, a nevelőapám újra és újra magáévá tett - akaratom ellenére - s még sorolhatnám... s most Tadero, Caius, Marcus... férfiak, kik összezúzzák kicsi szívem. Férfiak kik ígérnek de meggyötörnek, kik szép szavakkal csalogatnak magukhoz, hogy aztán viperaként marjanak belém. Dölyfös, büszke csontzúzó embertelenség ami a húsomba váj és velem túlságosan szédül a világ, ráncigál a sor, hogy magamhoz térhessek.
Kezdtől fogva éreztem a baljós ármányt cselekményei sorai alatt. Mégsem léptem fel határozott függetlenséggel ellene. Hiszékenyül elvonatkoztattam magamat a külvilágtól, mi megalapoz és azzá tesz akivé kéne válnom. - Apa? - csuklik meg a hangom röptében, miután szembesülök eszméletvesztésével. Súlyos a baj, és nagy mennyiséget vesztett. Gyámjának nevez, ami némi rokonszenvet ébreszt bennem, de túl régóta elűztem magamból az apai gondoskodást, hogy jót cselekedjek iránta. Marcus csakugyan nem viccelt, és halálos mennyiségben szívta magát jóllakottá. Nincs mit tennem ellene, hagyom mély álmába szenderedjen, mi az eddigiekhez képest véresebb és annál fájdalmasabb lesz. Ilyen szomjazó éhségben telt fogadtatást nem reméltem, még akkor sem mikor betoppant az erdőben. Minden ami ott a hold fényében került nyilvánosság elé, most hanyatló végkifejletet kovácsolt. El sem hinni, hogy mindennek a fő bajforrása szerény személyem. Noha, fejembe se fordult meg az gondolat, hogy majd testvéries falka párbajt vívok, egy varázsló nő miatt. Megeshet, ritka bűbájnak voltam kitéve, lehet még most is, hogy beengedtem a bestiát rejtető barlangjába. Ha azonban, nem cselekedtem volna akkor olyan spontán és célrátűrően, már az erdő közepén raknák győzedelmes tüzeket holteste felett. Most azonban, a saját hálómban éri a haldoklás utolsó, legfájdalmasabb fokozata. Mi mást tehetnék, mint végig néznem? Találni kissé provokatív, és groteszken szenvedő az arc kifejezésem, ami hol a végső csapás után vágyakozik, hol a lassú halálért. Esedékes, még megéli a hajnalt. Ilyen kedély állapotban azonban bizonytalanságot foglal el a becsléseimben. Ha sikerül, nos, legyen, büszke szívvel engedem el...ha azonban nem...kényszernek érezve hajtom végre utolsó tettemet az életében. Hogy halálos ágy ne kínok között teljen. Egyfajta kegyes végrehajtás, ami még sem oly megnyugtató opció számára mint jómagamnak. Én viszont nem igét üdvözlő plébánosként születtem, így nincs jogom ahhoz hogy jó vagy rossz halállal jutalmazza. Teljes-mértékben rajta áll a döntés lehetősége. - Qual è il tuo preferito? - kérdem atyai jósággal és végrendelkezéssel az arcomon. Hirtelen halál avagy lassú? A válasz az ő tulajdonában. Reméljük, a döntése kiábrándultan és egyben felemelőn szolgál majd.
Lázálom kínoz. Félrebeszélem szavaim, újfent apámként szólítom. Halkan nyögök fel, ahogy a vérveszteség fájdalma végigvág testemen, ami íjként feszül meg majd kilőtt vesszőként süpped az ágyba. Melegre vágyom és a takarót keresem. Elgyengült szorítással vonom magamra a puha anyagot mi keserédes csókkal fedi sebeim. Álmomban szobrok között táncolok sőt, mi több, maguk a szobrok kérnek zenét és járnak táncot, keringőt velem s hirtelen tangót egymással. Valahol még hallom a kérdést, valahol még válasz is születik bennem. - Ne engedd neki, ne...- halk, kétségbeesett nyöszörgés egy teljesen más álomkép miatt született könyörgés. A szobrok a férfi arcát öltik ki annyi éven át molesztált és megragadnak, hogy aztán az arc változzon, Caiust formálja, szemfogakat növesszen és mielőtt belém marna a szobrok semmi válnak. Három marad csupán. Caius, Marcus és a becstelen, a hazug... Tadero. Szobrok, amilyennek én látom őket. Gyönyörűen mégis törhetetlen csalfaság a bőrük, tekintetük örökké hideg s magányos, ujjaikat vér színezi és halál feketíti ajkukat. Félelmetes szobrok, a halál szolgái. Márvány lelkük mind miattam van itt, hogy végignézzék a haláltusát melytől megfosztották őket, hogy meggyőzzenek, jobb nekem ez az édes szendergés, mint a tánc. Apróra kucorodok, kicsi szívem kalapál, a kert pedig örökké táncban reked, ünneplés és bor, vérvörös nász és sakálok, halált hozó tövisek, cimballom és kötélugró balerina. Az egész cirkusz még én megfagyok, a szobrok pedig álmomat dédelgetve taszítanak egyre mélyebbre ebbe a hideg mocsokba ahol a gondolatok, mint dominák, szöges ostorral vernek s űznek tovább, egyre messzebb a kabarétól. A hajnaltól. Hirtelen talál meg a napfény. Tincseim csatakosan tapadnak arcomra, nyakamra, még a párnát is átitta a rémület, a küzdés izgalma és izzadsága.Még sikoltanék is ha nem verne éket az ösztön mi életben tart. Lélektükreim fel s alá járnak, a szobroknak nyoma sincs, a dominák tovább álltak a cirkusszal, most csend van és halál. Vagy? - Tadero? - suttogom nevét az egyetlen hazug bizalmasnak aki akad itt.
Halottnak vélt jótékony hőst kiáltott a kétségbeesés szürkületében. Méghozzá az én becses nevemet igébe szedve. Mégis, hogy nem volt képes leszűrni két tébolyult, gyilkos fivéremben a hasonlóságot miben bennem is látható tulajdonság? Gyilkolok. Számtalan esetből fejt-vesztve, és farkas éhesen. S ez a boszorka az én nevemet kiálltja a farkas-rabságban? Mikor az esély, hogy megízleljem sokkal nagyobb dózisban jut az agyamban? Látva a kelletlen helyzetet, mi tétlenséget szül, bennem pedig éhséget. Mégis, milyen józan elméjű megfontolásból hiszi hogy én lennék az megmentője? - Képzeleg, mondja kedves? - érhetetlen fintorral kérdem, miközben végig siklik tekintetem az élet és halál között vergődő testen. Fájdalmas csábítás érződik a levegőben. Igazi bátorság próba kiállni és legyűrni a késztetést. - Olyan ízetlenül elhúzódik ez a cselekmény sorozat, hogy már azon már vacillálok érdemes még e folytatni ezt az előjátékot? - egyirányú kérdésemet címezve feléje, állottam fel az ágyszéléről elégedetlen, ugyan basáskodó mosolyomat eresztve. Megállva a tükröm előtt, megint csak fürkészve kutattam pillantásomat ingerelve szemeimben, hogy vajon hol veszett el bennem a türelmem? Melyik másodpercben szűnt meg a játszódás iránti vágyam, az étkemmel való játszadozásom? Az elmúlt száz évben nem veszett ki belőlem, az állati ösztönhöz hasonló vadászati rituálé. Mos mégis felhagyni készülök ezzel az időhúzással, noha az éhségem még mindig nem talált csillapító tettekre. De ami most, nagyobb jelentőségű kérdést foglal el, hogy ebben helyzetben Abbey legyen az áldozatom vagy sem? Mit tart, vagy gátol az igenemben? Miért ilyen idegtépő nemleges választ adnom egy széttépett, gyenge jellemnek? Aki ugyan mágikus árujával sarokba kényszerít, ellenben mégis vonzalmat vált ki valamilyen oldalról nézve? Abbey...kész talány vagy a szemeimben, amit az elmúlt évtizedekben még nem tapasztaltam. És most meglepően őszintén fogalmaztam...
Azt kérdi képzelgek-e. Nevetnem kell. – Igen. Képzelgek. Tudja Tadero, azok kik a halál küszöbén járnak és küzdenek,olykor torz tükröt emelnek a valóság elé, hogy magyarázatot találjanak. – csiripelem és a hajnal minden fénye engem fürdet. Tincseim előre hullnak, ajkaim elnyílnak. Végtelenül fáradtnak érzem magam, mégis… mégis… - Tán tapsra vár, bíztató szavakra? – kérdem hirtelen, élesen, dühösen. – Ocsmány játékot űz. Ez nem olyan színdarab mely előtt bárki is meghajolna. – vágom, a képébe az igazat, mit gondolok, mi álmaimban talált meg. – Azokra a szobrokra tekintve azt hittem barátra találtam, de apámnak igaza van. A mesék nem tévednek. – összeszorul a szívem. Nem tudom, miért fáj ennyire az idegen árulása. Miért lep meg, egyáltalán a férfi árulása. Végül is nem érdekes. Egy újabb szín a palettán, egy újabb heg mi remek emlékeztetővé válik majd az évek során. Nem hinni, nem bízni, nem szeretni. Úgy nem érhet sérülés, úgy nem érhet fájdalom. Nem ilyen legalábbis. – Egy vérfarkas harapása halálos a vámpírok számára. Javaslom hát legyen vége a darabnak és intsünk búcsút. – nem támadhat meg. Gyönge vagyok, igen de nem esetlen és az erőm akkor is ott van bennem ha a testem fáradt. Meg tudom állítani. Mindhármat. Nem kell hozzá fájdalmat ébresztenem. A bűbáj megakadályozza, hogy hozzám érhessen. Könnyek szöknek aljas árulóként tekintetembe. Az ablakhoz lépek és kitekintek. Indák indulnak felfelé a ház falán. Felém indulnak. Hozzám. – A bűnömre azonban kíváncsi volnék.
Bűnösnek titulál, haragjából és elárult női természetéből fakadóan. Valamiért, valahol mégis a finom oldalát látom a dolgoknak, s mikor felcsendül az engedélyt adó parancs szó, elválasztom szemfogaimat ajkaimtól. - Nem, ha én lépek előbb mielőtt még megtörténne. - a fenyegető hangnemre reflektálva villantottam meg a tükör kristályos csillogásában hegyes, jellegzetesen helyet-kapó fogaimat. Talán haboztam pár pillanatra, mi felidézte bennem nyughatatlan éhség-vágyamat az illetővel kapcsolatban. Aztán, mikor a békés perc elült a szobában, termettem hirtelen az agyába fölébe magasodva mellette, s semmilyen indulat szót invitálva nyakába martam kéjtől átitatódva. De mégmielőtt a pezsgő vérben megmártóztattam volna régen kifakult szemfogaimat, éles, méreg csípte át a torkomat, nyelvemet pedig mintha tüzes parázs hevítette volna érzéssel kaptam el a számat hivatott áldozatom nyakából. - Miféle mocskos átok ez??!! - dühös elégedetlenség lett úrrá rajtam, látva hogy minden cseppvér a számból tért ki a mellkasomra pazarul, és hasztalanul. Fejembe szállt a gőgös csalódás, hogy nem azt kaptam amire vágytam. Sőt mi több, rosszindulatúan pofán csapott a váratlan szöges csapda, mi ennyire még sosem ért rossz mellékhatásként. A vérre, inkább hasonlított a halotti tor előtt ivott végső gyilkos italhoz, mint édes gyógyszerre. Hátra araszolok kényszeremben, s megvetően törlöm le magamról a vér-jeleket. Undort, és utálatot éreztem az összes csepp vérében. A kérdés viszont az, miféle aljas játékba keveredtem bele, ahol a végső megszabadulást nem én jósolom, hanem ellenkező partnerem? Megölni igen nehézkes módszerrel kell hogy megtegyem, főleg úgy, hogy véréhez nem nyúlhatok. Micsoda vétek, és furmányos karmája ez a vámpír énemnek. Valaha megeshet, hogy nem tudom egy egyénnek vérét szedni? Hmm...azért, ha a szándék vezérel, akadhat más lehetőség erre...
Megtámadna, de nem teheti, nem engedem. Helyette eltaszítom, vért ízlel, fémes, keserű vért de ez csak képzelete műve, nem más. Valójában hozzám sem ért. Én magam is tudok kegyetlen játékos lenni, erőszakos, barbár vad, aki ledobta saját láncait. – A képzelet csupán. – suttogom csendesen és elengedem. Felettem magasodik, tenyerem arcára simítom, ujjaim gyöngéden érintik ajkát, a kivillanó barbár fogakat. Miért kell így végződnie? Miért nem lehetett egyetlen éjjel ami nem az erőszakról szól, csak egyetlen éjszaka, amikor az egerek lovakká, a tök pedig hintóvá válik? Csókot lehelek arcélére. Arcom maszatos, megremegek. Ellépek tőle. Az ablakpárkányra emelem lábamat. Nincs mese, ha szabadság után kutatok, ugranom kell. Lent, farkas őrzi lépteim. Zara, apám parancsát követve vigyáz rám s jól tudom, az életét is kockára tenné ha a segítségéért kiáltanám de nem tehetem. Én kevertem magam bajba. Nem tudom bízom-e a viszont látás emlékében. Az indák sürgetően érintenek. Átölelnek, ugrom. Zuhanok. Nem tudom már hol vagyok s ki vagyok. Úgy érzem millió részre szakadok. Sötétség ölel, puha árnyak őriznek. Azt akarom, hogy ma éjszakára véget érjen az őrület, csillapodjon a vérvágy, leköszönjenek a színészek és a közönség mind mély álomba szenderüljön végre. Földet érek s rohanok. Lélekszakadva… micsoda kifejezés! Hisz valóban így rohanok, vissza sem tekintve a fájdalomra mi holnap majd újra utolér és belém mar. De ma, a hajnali fényben még biztonságban vagyok. Még nem marhat meg. Még nem jönnek a szörnyek.
Ismét a nyakába vetem magam és hosszú percekig makacsul ölelem őt. A teremtőm, a mesterem, az apám. Nem is értem miért vágtam hozzá azokat a szavakat. Hisz ha tudok szeretni, akkor őt bizonyosan szeretem. A testem reszket a vágytól, hogy apámé lehessek… hogy szeressen. Igen, féltékeny voltam a mocskos kis halandóra ki pillanatnyi rivaldafénybe burkolta magát. Ő az én apám s nem lehet, hogy osztozzak azon a kevés szereteten mellyel olykor megsimogat. S még szépnek is találja vértől vöröslő bőrömet, a kis ruhácskát mit szintén vörösre festett a halál. – Haza? Milyen csodálatos ötlet! – eresztem el végül és nem hezitálok mikor karját az enyémbe fonja, azonnal indulok, sőt, szinte táncolok az oldalán.
- Je vous en supplie , se il vous plaît ne faites pas, se il vous plaît être miséricordieux - zokogok. Térdre borult testemet rázza a hideg. Az eső teljesen eláztatta ruháimat, tincseim homlokomra tapadnak. Átölelve testem ringatom magam. Megragadja a tincseim. Kegyetlenül vigyorog. Hajamnál fogva húz felfele. Sikítok mikor letépi a ruháimat. Gyermek vagyok. Egyedül. Fázom. Félek. A következő pilanatban pedig földre zuhanó testem a karjaiban köt ki. Tadero karjaiba. Vérzem de nem emlékszem mikor merült el a penge a húsomban. Eltűnik a fény. Aztán vámpírként ébredtem. Éhesen. Szörnyen dühösen.
Ahogy belépek az ajtón táncolva fordulok körbe. – Imádom! – szélesre húzom a mosolyom. – Nocsak, nocsak, Tadero! Tele vagy meglepetésekkel újabban! – ahogy meghallom a hangját végtelen izgalom fog el. – Marcus! – kiáltom és a következő pillanatban már az ő nyakában lógok. Megölel majd rosszallóan csóválja meg a fejét, ahogy végigpillant rajtam. – Édes kicsikém! Nekem nem kellett volna kiöltöznöd! – mondja nevetve én pedig ellépve pördülök meg szégyellősen. Mindig is volt Marcusban valami ami vonzott, ami miatt elpirultam ha ő dícsért, ahogy most is.
Megérkezem vele, lányomként nevelt egyik legszebb hívemmel az oldalamon, az épületbe, mi idestova 30 éve őrizte titkaimat, ármányaimat. Ideköltözésünk előtt ezen a helyen öregedett, névtelen, szellem barlangként hit félelemben. Pillanatnyilag még most elhagyatottnak vélik. Pedig...ha tudnák mennyi éhes száj lakozik itt, nagybátyáimat még számításba se véve. Az ő éhségük kitett tíz ugyanolyan fajtárs csillapíthatatlan vérimádatát. Én mégis velük osztozom egy fedél alatt, még ha a kellő megértés nem kamatozik a hierarchiában. Leányom örömteli üdvözlésben részesíti nagyobb fivéremet, ki természetéhez híven groteszk mosolyban köszönt engem. Végig kísérem a dicsérő szavakat, s lányom mérhetetlen imádatát mit Marcus iránt táplál. Keserű száj íz keveredik a számban, mi egy savanyú száj ráncolást eredményez a külvilágnak. Hagyom, hogy a pillanatnyi kedvtelés hosszabb ideig kitartson. Így tehát az egyik alattvalómhoz fordulok. - Caius fivérem? - számon-kérő, tüzes szempárral kérdem, a pár hete besorozott ifjú vámpír társamat, aki szégyenkezve merít erőt a válaszadásra. - Ismét a tárolóban. - jelentem ki. Nyomok egy elégedetlen fintort az orromra, mire Marcus nyugtató szavaival találom szembe magam. - Testvér, ne aggódj annyira...azt mondta estére meg lesz a jussa. - fordulok felé felbőszült testtartásban. Én, aki olyannyira vágy a tudatlanságra, mi a vámpírokat övezi...kénytelen saját fivérét megrágalmazni, mikor a leleplezés egy hajszálon múlik. Milyen szándék vezérli? Az izgalom ennyire narkotikussá tette az évek során? Miért egy emberektől hemzsegő kórház? Caius maga volt a káosz. Minden kitervelt cselekedete, engem bizalmatlan álláspontokba terelt. Hogyan legyek képest egy egész vámpír flottát megszelídíteni, ha a saját nagybátyámra nem vagyok elég hatással? - Gyere, Annabeth! - húzom el rámenősen Marcus fivérem közelségéből. - És az ebéd, drága fivérem? - kérdezi tőlem sértődékeny lejtéssel. - Nem vagyok éhes. - felelem egy másodperc gondolkozás nélkül. - Aro... - a közhelyes hangsúlyára kényszerből emelem rá a figyelmem. Mintha csalódottság tépte volna meg a fülemet. - ...nem is tudom hány évet kellett megélnem ahhoz, hogy ezt a te szádból halljam! - sátáni vigyora bűntudatot ébreszt bennem. - Akkor olvasd le ismét a számról! Nem jelenek meg az ebéden!! - vágom a fejéhez, olyan bátor virtusban mi egy percre az ő józan ítélőképességét is megingatja. - Hhh... - lehunyja szemét, egy újabb ördögi mosolyban. Jól ismertem ahhoz, hogy levonjam belőle, ezek a baljós cselekedetek első figyelmeztető jelei. - ...és mit gondol Annabeth? - ismét egy tüskét fogott a hősiesen küzdő szellememben.
Marcus szavai mindig is nagy hatással voltak rám. Persze hűségemben apám felé nem lenne képes megingatni de bókjai elérik azt, amit minden férfi elér ha akar a kislányok lelkében. Rajongást, imádatot. Apám karja azonban percek múlva elragad mellőle és én lebiggyesztett ajkakkal követem őt, miközben tekintetem fivérét kutatja. Megtorpanunk és a két erő egymásnak feszül. Aro már menne, hogy megtorlást vegyen sértett becsületén, még én maradnék, hogy élvezhessem a rég nem látott Marcus társaságát. S azt is tudom, hogy Aro hazudik, hiszen nemrégiben fosztottunk meg életüktől oly ártatlan halandókat akiknek a vérét aligha kóstólhatta, miattam. Ám még Aro maga által kinyílvánított törvényes joggal von maga után, addig Marcus a véleményemet kérdi én pedig lesütve tekintetemet fordulok apám felé. A köztes utat választom. – Apám! – nyúlok keze után – Így nem jelenhetek meg sehol! – nem kelek ki magamból, hangom épp olyan szelíd és ártatlan, mint mikor megbocsátó karjaiban pihentem – Az emberek egy véres testű gyermek láttán azonnal pánikba esnek. Had fürödjem le. Egy ebéd pedig igazán nem hosszú idő. Aztán induljunk. Caius különben sem szereti ha piszkosan jelenek meg előtte, te is tudod. – utalok ezzel a dühre mi Caius esetében makaccsága és szöges ellenállásba torkollna teremtőm hirtelen s parancsnoki fellépése ellen… az pedig csak bajt szülne, többet, mint Tadero szeretné. – S ha nem elégedett… - nem fejtem tovább a gondolatmenetet, mert azzal magamra haragítanám teremtőm. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy Caius elégedettsége a rangsor elején van, hiszen nem így van. Egyértelműen arra gondolok csupán, hogy könnyebb Caiussal bánni ha azt gondolja, az ő megelégedettségét szolgálja valami. Szabad kezemet Marcus fele nyújtom és őt is megragadom. Elégedett tekintete láttán apró mosoly kúszik arcomra és érzem, hogy mellkasom szaporábban emelkedik fel s süllyed alá.
Lányom kérkedő, külön varázs-világban termedt bűbájossága rábírt a beleegyezésembe. Annyira azonban mégsem, hogy megbocsátóan szemet hunyjak Marcus ítélkezésein és kiforgatott cselekvésein. Igent adva válaszul az ebédre bólintok Annabeth-hez, miután távozni térek a körletembe. A frissitő, hideg fürdő most az én haraggal-teli gondolataimnak is jót tesz. Mikor beérkezek, a bársonyt hirdető 16. századi éveket idéző helységbe, elfog az rémült emlékezet, s tekintetemet az ágyanra kísérem. Abagail. A szűzies áldozat. Gyorsan elterelem e gondolatot, s máris a fürdőbe térek be. Ott, a vértől felhallmozott öltőzékemet száműzöm testemről, majd a hideg kádba helyezem magamat. A várt egyedüllét és a hőmérséklet érezhetősége alatt, rémleni kezd az arc, az a két gyermeki arc, ahogy Annabeth által meghalt. Talán beteges ízlés, ha a legtöbb öröm forrást egy őszinte gyermeki fél halotti csókjában láttam meg. Azt az ártatlan tisztaságot semelyik ember nem adhatta vissza. Azt a gyermeki hiszékenységet, nem ismerve a halál félelmet. Egyszerűen...lenyűgöző teremtések az emberi gyermekek. Továbbra is a hideg vízben pátyolgatom magamat, a szokásosnál többet merengve a víz tükör alatt. Hirtelen most lányom kerül előtérbe gondolataim közepedte. Nála ugyancsak hasonlóságot vélek mint az emberi gyermekek közt. Ő azonban drágább annál, hogy egy egyszeri étkezésbe sorozzam. Marcus jól látja mély tudatos elhivatottságát. S ezért is tart rá nagyobb igényt mint kellene. Idővel felismertem, hogy gyermeki szeretetet túlmutatt azon, hogy szeretet. Húgomnak látja, akit én elszakítottam tőle. S cserébe ő is viszonozná ezt fajta kegyetlen érzést, azzal ha Annabethtől foszt meg. Előre láttam és jól sejtettem. De ha ez kell, hát ne sérüljön büszkeségem. Caius fivérem igazán most mitévő lehet? Vajon sikerrel, vagy karóval járt? Miért kell még ennél is több komplikációt szülni az egyébként is elmeháborodott napjaimban? Mi a valós célja? Marcus esetében, még nem ismerem, hogy levonjam valós célját. Ahhoz túl keveset látom és érzem. Nem tudom mi motiválja a kockázat válalására. Nem tudom, hogyan érez Annabeth iránt, s azt végkepp hogy hogyan írántam. Talány számomra nagybátyám. Ámbár megeshet, ezért is tűröm meg inkább őt mint Marcus fivéremet.
Örömteli csókot lehelek apám orcájára köszönetem jelenként majd elengedem őt is, Marcust is és az egyik szolgáló segítségével körbejárom a rejtekhelyet mi sok izgalmat, titkot és halált rejt. Épp nekem való. Szende szűzként dobom le ruháimat és lépek bele a forróvíztől gőzőlgő kádba. Hagyom, had öleljen át a fodrozódó vízfelszín, had igya bele magát bőrömbe annak melege. Elnyújtózom és lehunyva tekintetem adom meg magam a sötétségnek, a csendnek. Az emlékeknek. Hosszú percekkel később léptek riasztanak fel az emlékekből. A melegből. Marcus léptei. Összerándul a gyomrom de nem simulnak ujjai a kilincsre, ő attól jóval udvariasabb, mintsem berontson rám. – Hoztam neked valamit kicsikém. – hallom hangját és kebleim eltakarva emelkedem ki a kádból és köntöst csavarva testem köré lépek csak ki – persze, addig Marcus már nincs a szobában. Idegesen, zavartan lépek az ágyon pihenő dobozhoz, amin egy masni is pihen. Ujjaim tördelem, ajkaim harapdálom, meg-megpördülök de nem merem kinyitni a dobozt. Helyette visszatérek a fürdőbe, hogy immáron vérfoltok nélküli tincseim szabadon omoljanak vállamra, miközben megszárítom azokat. Hullámos fodrokban simogatják lapockáim mire végzem. A köntöst egészen addi g magamon tartom még fel nem nyitom a dobozt. Mély levegőt véve futnak rajta végig ujjaim. Káprázatos. Nem ért meglepetésként, hogy nincs túl sok női ruha. Amit kiválasztottam az mégis egyszerű de remekül álló darab. A ruha teteje kék, a szoknya kicsit tért alá ér és vajszínben tündököl. Borostyán kő díszíti az övet. A nyakamban pedig ott pihen az ajándék. Orhideák és gyöngyök, egy nyaklánra fűzve. Gyönyörű. – Áh, édes Annám! – csattan össze tenyere Macusnak én pedig végtelen zavarban táncolok le a lépcsőkön. – Köszönöm, nagyon tetszik! – mondom izgatottan és Marcus mögé tekintek. – Apám? – kérdem azonnal és nagyon remélem, hogy csatlakozik hozzánk. Túlságosan zavarban vagyok, hogy ne tegye, arról nem is beszélve, hogy én vettem rá apámat az ebédre. Tudom, hogy éhes… ahogy én is.
Frissülten, nyugodt vérmérsékletben térek vissza az étkező helységbe, mi folytonos ünnepi hangulatot termet az ebédhez. Az evő eszközök dics-fénye szinte követeli a napi étket. Marcus fivérem alattvalójára fordítja parancsoló tekintetét, mialatt én a megszokott fejedelmi helyemet elfoglaltam. Egy hagyományos örömteli hang csapja meg a fülemet, ahogy táncot lejtve megjelenik leányom a teremben. Felállok, megadva a tiszteletet egy hölgy érkezésének. De kedves fogadtatás reményét vesztve, veszem észre, Marcus újabb cselszövését, a nyakában ékesedve. Hozzám fordul, tetszésem után kutakodva. Egy színlelt kedv-teli mosolyt rántok, miután megszólalok. - Pont hozzád való. - ejtem ki számon, ugyanolyan színlelt aurát öltve, hogy Marcus ne láthassa szenvedésemet egy percre se. Egyre silányabbnak tűnik a helyzet. Marcus bosszú vágyát a torkomban érzem. Sosem hittem volna, hogy szembe kerülök vele esküdtellenségként egy napon. Tudvalevő volt, mégis szemet hunytam felette, túlságosan elbízva magam. Saját gyászom nem volt számára jussa...szerelméért, akit imádva óvott az összes vámpír társtól. Az önzősége hamar megnyilvánult, s kényszer helyzetbe sodort. S most lám, ő készül az én nyugodalmas életemre törni, azzal ha elveszi tőlem Annabeth-et. Semmi esetre se engedhettem meg neki azt az élvezetet, amit szenvedésemen keresztül él ki. Így a beletörődömségem kis híján egy gyomorszájba irányult ütést festett az arcán. - Marcus? - szólítom meg látva a kifejező, csalódott ábrázatát. Továbbra is elnéztem, mire egy furcsa tébolyult zaj zavarta meg a gondolat-menetemet. "Azt hiszed túl jártál az eszemen?" A kérdést nem én címeztem önmagamnak. Sokkal inkább Marcus kérdését, akinek kivehetően áradtak e szavak gondolatban. - Aro fivérem...emlékszel-e milyen szavak után ölted meg húgodat? - a számon-kérő hangsúly lesújtott, és lányom előtt szándékosan szörnyetegként akart bemocskolni. Haragban tengve haraptam szám szélében, felelevenítve azt a bizonyos búcsú beszédet. De az emlékezés hosszú perceket követelt, s bizony a figyelmemet is elvonta arról, hogy Marcus, testét fenyegetően Annabeth hátába ékeli előttem. A látszat egy képzeletbeli tőrt festett előttem. Azonnal megindultam feléje, s heves testtartásomban nyílt ki gyilkos fogsorom előtte. Ám kép hazug volt s csupán saját illúzióm. Nem történt vérengzés, semmi egyéb. Pusztán megakart ismertetni a félelemmel. A félelemmel, ha Annabethet elveszítem. S most hála nekem, elvigyorodik a jelenlétemben. Míg én megsebzetten, a csapdát nem észlelve elfordulok tőle.
Hosszú ideig fürkészem az arcát. Nem tudom megmondani, vajon tényleg tetszik-e neki az ajándék vagy csupán udvarias próbál lenni. Nagyot nyelve, csalódottságomat eljretve a szavak mögött húzódó nem tetszés miatt mosolyodom el. – Örülök! – mondom könnyedén de kérdőn emelem Marcusra pillantásom. – Gyönyörű vagy kicsikém, cseppet se aggódj! – helyet foglalnék de a feszültség szorosan és egynesen tart engem is. Apám Marcus nevét kiejtvén vihar előtti csendet tép fel akaratlanul is. Mire észbe kapok, Marcus érintését érzem a hátam mögött. Mozdulni sem merek. Aztán apám felém pillant és gyilkos dühvel indul. Szemfogai előtörnek én pedig csalódottan lépnék hátrébb de Marcus megakaszt. Védelmező karja mellkasomra simul. Tekintetemben végtelen bánat csillan meg. Fájdalom kúszik torkomra, könnyek öntik el tekintetem. Ő pedig csak elfordul. Én nem látom Marcus vigyorát. Én csak azt látom, amit a szemem elé tesz a féltés mi Aroból fakad de amit nem érhetek. Csak a támadást látom, irányom felé. Megfeszülök. Megcsóválom a fejem. Nem kelek ki magamból de tekintetem elárulja a fájdalmat, a kételyt. Most akkor mégsem bocsátott volna meg nekem? Gyermeki lelkemben lüktet a kín. Elfordulok tőle s lehajtott fejjel választom az asztal legtávolabbi pontját. – Bár itt volna Caius. – suttogom csöndesen – Kettőtök között folyton háborúnak kell dúlnia! – csapom az asztalra a poharat mi azonnal szilánkokra törik, én pedig dacos képet vágva nézek a szolgálóra. – Hol van? – kérdem dühtől izzó tekintettel de az meg sem mer szólalni. Felemelkedek és megrettenve lép hátra a halandó. – Bocsássatok meg. – fordulok apám és Marcus felé, mire Marcus felém nyújtja kezét. – Annabeth, kicsikém. – meg sem rezdülök felé. Egy pillanatra még apám felé fordulok, a következőben pedig az egyik szobába zárkózva fúrom arcom a tiszta párnák közé és engedem el könnyeimet.
Megrebben a tekintetem, miként lányom könnyekkel teli szemével elviharzik a teremből. Furcsa mimikát fest ábrázatomra, mit Marcus is alaposan megfigyel rajtam. Előbb az a határozott felindulást. Eltört üvegszilánk. Majd a fájdalmas eszmélés, és bocsánat kérés. Nem kell több szempont, hogy észrevegyem, nem kedveli a konfliktusunkat fivéremmel. Marcusra szerető nagyapaként tekint, aki kedvére kényezhette mindenfélével. Rám teremtő atyára, akinek hálával tartozik. Válaszút elé érkezett, ami túl nagy döntés hozott volna magával. Nem vállalt kockáztatott, s ehelyett inkább békésebb kültérbe viharzott. Megingatja apai féltő szeretetemet iránta. Mindenáron megkímélném az e fajta érzelmektől. Marcus természete azonban túlontúl gátlástalan ahhoz, hogy palástoljam előtte mélyről jövő féltékenységemet. - Utána megyek. - hangzik szájából az önérdekű kijelentés, ami ellen fenyegető száguldásban fellépek. - Azt már nem!! - állok szögegyenest elébe, karjától fitogtató erővel megrángatva. Az ellenszenves pillantását újból magamnak tulajdonítom. Immár, nem én készülök először szemfog villantásra. Vérmesen acsarog miután én is felveszem a megszokott veszélyes pózt. - Testvéreim! - egy kéz, mely a két vállunk egymásnak ragadása közé kap, majd sejtelmes nyugalommal eltolja azt. Cauis. Fiatalabb nagybátyám olyan szellemben közli érkezését, ami egy perc alatt lelankassza a háborús vihart. Meglepődés váltja föl gyilkos arculatomat. - Miről maradtam le? - peckesen vezeti keresztül testét köztünk, mialatt lefejti magáról a véres bőr kesztyűt. - Cauis. - szólalok föl, ismét a meglepetésből kiindulóan. - Későbbre vártunk. - kiegészítve gondolatmenetemet, Marcus jelenti ki hasonló meglepettségben. - Tudjátok, ebédre mindképp végezni akartam. Pocsékolás lenne kihagyni egy ilyen alkalmat. - válaszolja szemét körbe araszolva a svédasztalokon. - Jut eszembe...hol van maga az étek? - Csak egy étkezés előtti szünet állt be. - Marcus füllentő hangneme, nem volt számomra egyértelmű, hogy védelemként vagy támadásként ejtette ki amit ejtett. - Szólok Annabethnek az érkezésedről. - közlöm vele, egy szívélyes mosoly üdvözlésében. - Tényleg, az a gyermek...nehogy lemaradjon gyászos élménybeszámolóról. - viháncolva festi mégnagyobbra az egóját, miután Marcussal a svédasztal közelébe helyet-foglalnak. Szerencsére, ahogyan az megeshet, most, kis idő után öröm hírrel járulók lányom elé. Vélhetőleg a szobájában lesz, s örömben égve repes majd a nagy hírnek.
Hallom a lépteket, tekintetem megrebben. Nem tudom melyikük az. Aztán kopogás hallatszik. – Menj el! – mondom halkan de határozottan, az ajtó mégis kinyílik. Dühtől eltorzult vonásokkal termek előtte. – Caius. – ejtem ki halkan nevét és tekintetem már nem a könnyektől, hanem a kíváncsiságtól csillan fel. Véres kesztyűi láttán elfog az éhség. Az erek elcsúfítanak, ahogy kirajzolódnak bőrömön. Vérmocskos ujja érinti arcomat. – Mond el mi történt. – letörli a könnycseppet, én pedig, mint unoka a nagyapjának mesélem el a lenti történetet. Caius egy szót sem szól. Eltűnik, én pedig visszatemetem magam a párnák biztonságába. Újabb léptek. Újabb kopogás. – Hagyj magamra! – mondom dacosan de jól tudom, hogy nem állítja meg de nem üdvözlöm betérő alakját. – Ha azt mondtad volna, hogy ne maradjunk, veled tartok. Aztán dühből nekem esel! – eltorzítja hangomat a csalódottság. Miért támadt ellenem? Ha Marcus nem lép közbe, megölt volna? Mit tettem újfent, amiért megbüntet? Nem hagyom beszédbe elegyedni. – Már mindegy is. Caius hazatért. – mondom egyszerűen és felemelkedve az ágyról lépek el Tadero mellett s ha nem állít meg, az étkezőbe sietek, hogy helyet foglaljak Caius mellett. Ha valaki, ő képes a két fivért megfékezni, mielőtt még bármi egyébre vetemednének. Legalábbis remélem. Marcus rám pillant de én lesütöm a tekintetem – így nem látva az elégedett mosolyt mit az csal arcára, hogy a nyaklánc melyet tőle kaptam még mindig nyakamban pihen. – Mesélj el mindent, kérlek! – sóhajtom vágyakozva, ahogy végigpillantok néhol még vértől vöröslő alakján. – Tudod, mennyire szeretem a történeteid! – túrom félre örök szőke tincseimet és ajkaim mosolyra görbülnek, ahogy végre megérkezik a fő étek. – Ideje volt! – nyúlnak meg azonnal szemfogaim elismerően.
Eltérek hitem kijelölt útvonaláról. Leülök, rezzenéstelen arccal három külön jellemmel bíró véremhez. Van akit bosszúvágy hajt, sóvárogva a kínzás apokaliptikus erejére. Van akit büszke szellem ránt önfejű tettekbe, mit dicskevéssel közömbösít természetében. S van egy olyas valaki is, ki hitetlenül hinni kezd egy látszat erőben, miközben atyát a kételyek szigetére száműzi teljes erővel. - A tárolóban kezdtem meg a figyelemelterelést... - Caius megszokott regélésének megrögzött betű értelmetlen katyvasszá mosódnak össze bennem. Míg ő dicső áradatban meséli el napirendjét, bennem felerősödik az a hozzám vágott vád, mit még mindig jogtalannak érezzek. Én támadtam rá? Hogy is...hogy is gondolhatja ezt? Az az elvetemült Marcus...már a kezdetek elején ez volt a kitűzött célja. Vele ellentétben kerülök én a bestia szerepbe, ki vérszomjas éhséggel támadna egyetlen vérére. Az étel gusztusában őrlődve akad meg torkomban a gondosan kitépett falat. Különös, bosszantó hányinger fog el a jelenlétében, ki belőlem álnok árulót nevelt. Nem megy az étel, s elég gusztusom sincs már tovább tűrni a botrányos helyzetet. Felállok, s távozni térnék, minél hamarabb. - Testvér! És a mesém? - Caius megbotránkoztatott felkiáltása még több olajat tesz a tűzre. - Igazán, mindenki számára megalvadt vér, hogy ugyanazt a mesét regéled már évek óta...mert a történeteid többsége sosem tér attól a hülyén való gondolkozástól, hogy belerángatod magadat az ilyen piszlicsáré ügyekbe, s hamarosan egy karóval a mellkasodban végzed!! - továbbítom a soha-nem szűnő lángtengert beszédemben. Ismét én vagyok ennek a fejedelmi lakomának a rossz-tevője. Legyen bármilyen is az ítélet, de a Marcus által sodort gúny-képet így sem úgy sem nem szépíthetem. Újra a szobám takarós sötét vermébe űzöm a testemet, csakis hogy bőrömet megkímélhessem az égető ítéletektől. S most, korainak kezelve, Annabeth is elpártolt a baráti soromból. Ennél aggasztóbb már nem is lehetne.
my love is equal for you three. But daddy I am yours, forever. I am YOUR little girl.
Zavartalan meseszókat hallva meredek előre. Caius mindig is nagyon mesemondó volt s történetei javarészt halállal, botrányos vérontással s fertőzéssel értek véget. Ujjaim elvesznek a nyaklánc érintésében s Caius érintése ráz fel. – Annabeth, edd meg a vacsorád. – mintha parancsoló nagyapám lenne, úgy teszek hát, eszem az elém rakott és kitépett, bűntől terhes falatokat. Értetlenségem, apám támadása kapcsán feszengeti belső érzékeim. Utána menjek? S ha megteszem és ő valóban halotti tort szomjazik felettem? – Kicsikém… - elpirulok egy pillanatra meg is fedem magam az elfelejtett gondolat foszlányért még a másikban már karján csüngve vonulok át vele az ebédlőn. Testem övéhez vonja. Állam alatt nyugszanak ujjai. – Gyönyörű vagy. Nem tudom eléggé csodálni, örök gyermeki külsőd. – duruzsol és én szavain csüngő gyermek vagyok újra. Érintése bőrömön égő csók, olyan mit kevesen adnak énnekem. A világ gyermeket lát, de az én tekintetem a világot látja annak. Caius eközben vértől elnyűtt külsejével zaklatva teremtőm, nyer önmaga által adott bebocsátást Arohoz. – Testvér! – drasztikus karkitárás üdvözléssel lép közelebb – A gyermek mindent elmesélt. Bölcs döntés magára hagyni épp ilyen gyámoltalan időkben, mikor megvetése feléd csak erősödhet? – nem hallom Caius szavait. Én lent vagyok, még ő odafent. Marcus közelebb von. Közelsége feszültséget szül gerincemben. Ajka súrolja homlokomat. A tekintetem most semmit nem keres vagy kutat. Persze, mert én nem hallom őket, az nem jelenti, hogy ők sem bennünket. – Meglepsz testvér. Ellopják tőled s te hagyod. Teremtőtől nagyobb vétket aligha látni. Parancsolója vagy a gyermeknek. Szülője. – ablakhoz levő alakja sejtelmes mosolyt ölt. – Édes kicsikém. – vállaimra futnak a határozott kezek, mik képesek volnának kitépni csontjaim de nem okoznak fájdalmat csak a ruha pántjainak mik lesodródnak – Szeretsz kicsikém? – megzavar. Ellépnék, de tartása nem ereszt. – Szeretlek titeket mind. Hiszen tudod. – susogom lesütött pillák takarásában – Aro meg akart ölni. – duruzsolja édesen szavait – Tévedsz! -egy harmadik hang megakadályozza tiltakozását. – A gyermekre igényt tartok az éjszaka Marcus. – Caius felé fordulunk mindketten. – Annabeth asszisztál nekem. – Nem tudok elszakadni Marcus mellől. Érintése letaglóz, a feszültség a gerincem mentén édes bizsergéssé alakul. credit by lena
A magány elől menekülő ember tönkreteheti a másokhoz fűződő kapcsolatait. Mert mindig akad egy fél, aki pajzsként használja a másikat a magány ellen. S mint a törődés és a szeretet, lassan de biztosan megszűnik majd létezni a kapcsolatban. Caius fivérem tört ki az örök rabságnak tűnő fogságból, saját szobám vermében egy enyhe figyelmeztetéssel, mi több szót is aligha viselhetett volna el. Marcus bátyámmal ellentétben, Caius az én nézeteimet képviselte. Ha kis időre is. Hisz, az ő védelme gyakorta akkor állt az én felemre, mikor ő is kellő hasznot húzott benne. Tudatlanság elengedni a fülem mellett, hogy hálátlan bestiákkal osztozom egy élőhelyen. Ám a sors váratlan keresztet vetett előttem, amit szentség törés lenne átkozni. Hallom a beszédben vezényelt birtokló szavakat lent. Minden betűnek fültanúja lettem, de még mindig nem lépek ki az előtérbe. Kivártam azt momentumot, mikor az ördögöt festett áldozatból felszabadított ártatlan lesz. Most már tudja ki a tettes, és manipuláló rosszakarója. A pillanatot elérkezettnek éreztem, és hamarosan Caius mellé léptem. Annabeth tehetetlen, zavarodott teste rezgő hóvirágként préselődött Marcusséhoz. Az első figyelmeztető hangsúlyt, finoman kezdtem. - Marcus, enged el! - parancsoltam, 150 évvel öregebb nagybátyámra, kinek szemét árgus bosszú lepte be. Nem történt semmi, ahogy gyanítottam. A második nekifutással már több határozottság és gyilkos vágy hallatszott a hangsúlyomon. - Azt mondtam enged el!!! - a szavak csaknem kiabálásba csaptak át, mialatt partnert keresve a támadásban Caiusra néztem. - Fivérem...butaság az hinned, hogy ezzel megbosszulhatod Aro húgának halálát. - Caius kétértelmű lebeszélése, engem is hasonlóan megrémített belsőleg mint fivéremet. Mindazonáltal, a beszéd téma számomra épp megfelelő volt, hogy Annabeth végre megtudja ki bújt gonosz farkas álruhába előtte.
my love is equal for you three. But daddy I am yours, forever.
Hirtelen ölt testet a bosszúvágy. Szorító, kemény kezek vonnak fojtó ölelésbe. Becsaptak a csodáló érzések és hurkot kötött nyakamba az ostoba remény. Mi másról is lenne szó, pusztán csak eszköz vagyok egy régmúlt sérelem elfeledéséhez. Felháborodatott nevetés tör elő belőlem. – Ó, hát persze! – nevetésem végigveri a ház falait. Francia szavak hagyják el ajkaimat, olyan tempósan, sietősen, hogy aligha érhetik a körülöttem ragadozóként gyűlő férfiak. Hadarásom, anyanyelvemen nem szitokszavak szimfóniája. Az ördög maga Marcus és én a remény francia meggyalázásába fojtom el csalódottságom. – Félek nem lehetek ma áldozat. – szólalok meg végre angolul – ahogy attól tartok Marcus, hogy nem léphetek a drága nő helyébe, akit úgy szerettél. – mire észbe kaphatna már nem tartja testemet. Gyermekként ha valamit megtanultam, az az, hogy miképpen óvjam meg magam az emberi fertőtől, a férfiak érintésétől. Tadero előtt termek. Tekintetem gyűlölettől és fájdalomtól csillog. – S te? Te, ki teremtőmnek, egyenesen apámnak hívod magad, jól tudva, mit akar tőlem, engedtél belesétálni karjaiba. Engedtél annak, hogy összetörjön. – Caius felé fordulok. – Halljuk, te mit akarsz, neked mihez lennék eszköz? Pusztítani vágy, csillapítani a vérszomjadat? Te mit akarsz, mihez kell asszisztálnom? Elkendőzött ügyeket akarsz tán felderíteni, aminek a végén az én szívembe fúrnak karót? – kérdem haragosan és eltűnök szemük elől. A nyakláncot letépve magamról hajítom Marcusnak. A szolgáló sikolt, feltépett torkából patakként folyik a vér. Szobrok törnek össze és esnek darabjaikra. Ismerem őket ám ez a játék még Marcustól is különös kegyetlenséget hordott magában. Módszeresen nyúzta le a zárakat szívemről, hogy aztán kiderüljön, mindez egy színjáték, mindez csupán egy szörnyeteg műszereinek élesítése. – Annabeth! – Caius mennydörgő hangja állítja meg dühönségem. Apámra és Marcusra most nem hallgatnék. Caius azonban túl szigorú és keménykezű ahhoz, hogy ne hallgassak rá. – Gyere közénk! – mire előkerülök, riadalomba és vérbe burkolózva, óvatos, suta léptekkel jelenek meg.
Megfosztott, megtépett, lecsonkított tartásom mi előkelő hírnévvel ruházott fajtársaim közt, rögvest a homályba vész. Saját, nevelt lányom érezteti velem milyen irdatlan fájdalmakat kell megélnie egy apának, egy testőrnek és szeretőnek. Jogos érzelmi hullámainak kiváltója én magam vagyok. Marcus sötétben szőtt ármánya ez ellen a tény ellene mit sem változtat. A lányom elárultan vetődik Caius karjaiba. Teljesen elönt a bűntudat. Mégis miféle szándék vezérélt, egy percre is bizalmatlanul kezelnem őszinte gyermekemet? A dühből és féltékenységből fakadó érzések hatalmukba kerítettek. Apai, féltő szeretetem önzőségbe és irigységbe korcsult. Hinni kezdtem a láthatatlan képekben, és a valódi látszatot képzeletnek véltem. Annabeth úgy szeret mint ahogy apját érdemes. Én pedig...önzőségem legmagasabb fokán többet kértem tőle, mint egyszerű szeretett. Sosem bocsátom meg ezt a napot magamnak, mikor hiszékeny saját lányomat követhetetlen válaszúthoz állítottam. Megbuktam előtte...mint apa és védelmező. Némán tűröm, ahogy a kezemről leveszik az apai köteléket mi Annabethez köt. Caiusban fikarcnyit sem csalódtam, s reméltem, hogy a jövőben sem fogok ha Annabethről van szó. Marcus iránti dühöm ha apokaliptikus is most jelenleg, egy két napra rá megenyhül. A tetet magát azonban, sosem felejtem és a kijárt büntetését megkapja bűntettéért. Nincs mit tennem, mint megtépett lélekben hátrálnom...akár egy elfajzott eb. A reményt Annabeth megbocsátásába fektetve, szinte feleslegesnek érzem. Sosem fog rám úgy nézni mint azelőtt...sosem fog megbocsátani könyörtelen vétkemért. A hálókörletembe térek be. Az ajtót a zavaró idegenek elől kulcsra zárom. Hátam erősen az ajtónak ütöm, miközben mellkasom térfogata egyre csak nő. - Mit tettem... - a tényszerű eszmélés, a lent történteket idézve még fájdalmasabb arcot fest rajtam.
my love is equal for you three. But daddy I am yours, forever.
- Mily ártatlan, mily sérült! Varázslatos. – Caius engem figyel. Most már tiszta ruhában ülök. El kellett takarítanom magam után a hullákat a házból és az udvarból. Mészárlásomnak legalább egy tucat szolgáló esett áldozatul. – Ne légy oly dacos gyermekem. Fivéreim elvonultak. Tadero a szobájában pihen. Marcus elhagyta a lak falait és ki tudja mikor tér vissza. – Tekintetem lesütve ülök a hosszú asztal túloldalán. Villámmal piszkálom a számomra teljesen felesleges ételt. Caius ragaszkodott hozzá, hogy civilizált módon fejezzük be a vacsorát. Csak azután hajlandó elmondani mihez kell számára asszisztálnom. Lefürdetett. Megmosta a hajamat és ragaszkodott hozzá, hogy begöndöríthesse tincseimet. Ez jellemzi őt. Mindig úgy kezelt, mint egy babát. A csipkeruha is kiválóan tükrözi a kort melyben született és melyet képtelen elereszteni. Nem bántam. Az ő karjaiban mindig gyermek lehetek. Gondtalan, súlytalan kislány. Ha valaha is gondolkodtál azon, hogy Anne Rice kicsi Claudiája miképp formálódhatott, elárulom, én voltam az ihlet. A gyermek akit örökké fiatal testbe zártak. A bűbájos kislány, a féktelen mészáros. Claudia én vagyok. Caiusra pillantok. – Te is csak bántani fogsz, ahogy ők tettétek. Mind ezt teszitek. Elveszitek ami kell majd ha már eléggé tönkretettétek, eldobjátok. Én nem egy baba vagyok Caius, engem nem tehetsz vissza a polcra. – mondom csendesen mire ő atyai mosollyal pillant rám. – Shh. Miféle beszéd ez! Azt akarom, hogy hívd le közénk Taderot! – olyan végtelen türelemmel és rezdületlenséggel nézi végig, ahogy kiesik a villa a kezemből ami az öregek sajátja. – Nem. – vágom rá azonnal. Még mindig mosolyog. – Ne kérd ezt. Látni sem bírom. Gyűlölöm! – szelíden ringat szavaival. – Shh, shh gyermekem. Tedd amire kérlek. S ha azok után amit tervezek, még mindig dühös leszel, ígérem én magam viszlek el, hogy csillapíthasd az étvágyadat. – felemelkedem. Elhagynám az asztalt. – Utána pedig elmosogatsz Annabeth. Ne is nézz rám így! Neked hála, nincs aki megtegye. Megértettél? – keresztbe font karral indulok az emeletre, szinte már tombolva a gondolattól, hogy ilyen ostoba büntetéseket mérnek ki rám, mint a mosogatás! Nevetséges! Durván kopogtatok. Benyitnék de zárt ajtó fogad. Újra kopogok. Semmi válasz. – Engedj be! – mondom toporzékolva az ajtó előtt.
Kezdőlap
