A sírkőlapomon ücsörögtem és vártam, hogy teljen az idő. Borzasztó, hogy milyen lassan halad. Már több száz éve halott vagyok. Hagytam, hogy a szerelem elvakítson. Persze ez nem is gond, hiszen szép időket éltem meg ezáltal. Egy félreértés volt az egész, hogy meghaltam, egy nyomorult kis félreértés vetett véget az életemnek, attól akitől a legkevésbé vártam. A részemről sem volt szép, hogy átvertem. Én ezt kegyes hazugságnak hívom. Tényleg szerettem őt, jobban, mint bárki mást. A lábaimat ide oda lóbáltam. Aztán valami buzdító dalt kezdtem dúdolgatni. Ez azokra az időkre emlékeztetett, mikor még népeket vezettem győztes csatákba az élen harcolva. Még szép, hogy nyertek! Hiszen én egy boszi ott voltam az első sorban. Most már láthatatlan vagyok. Legalábbis csak azoknak nem, akiknek szeretném, hogy lássanak. Fogalmam sincs mire várok, miért nem lépek tovább. Talán egy alkalomra, lehetőségre, amivel újra visszatérhetek és elintézhetem a lezáratlan ügyeimet. Sosem tudhatja az ember, mikor fog ez a lehetőség bekopogni az ajtón.
Aztán halk lépteket hallok. Biztosan megint valami szerencsétlen ember tévedt erre. Nagy figyelemmel várom, hogy végre felbukkanjon az illető.
Egy embert húztam magam után, már nem élt így nem kifejezetten érdekelt, hogy koppan-e a feje vagy sem néhány kövön. - Csak tudnám, hogy miért kell ilyen nehéznek lenned. - morogtam az orrom alatt, s egy mozdulattal egy mély gödörbe taszajtottam a testet. Erre mondjuk még nem is jártam, de idetaláltam. Segítséget kértek, hát akkor meg segítek. Persze azt még nem tudtam, hogy mit kapok amiért feláldoztam azt a mérhetetlenül nagy szabadidőmet, de majd megtudom. Ingyen nem segítek az a világ még nem jött el, és nálam erősen él a valamit valamiért elv. Nyikorogva nyílt ki a kripta ajtaja, és néhány egér is elszaladt mellettem, fogalmam sincs, hogy minek léteznek ezek a kis rágcsálók, csak a betegséget hordozzák, mindegy engem úgysem tudnak megfertőzni. - De, ha az a bolhás átvert és nincs itt senki, megszabadítom a gerincétől. Jobb dolgom is van, mint egy dohos kriptában töltsem a napom egy aszalódott csontvázzal. - fújtam ki dühösen a levegőt a tüdőmből. Egy kis varázslat segítségével meggyújtottam a fáklyákat, s tüzetesen megvizsgáltam mindent.
Nagy léptekkel igyekeztem a megbeszélt helyszín felé. Amikor odaértem, akkor már láttam a bentről jövő fényeket. A vámpírboszorka már megérkezett. Nem voltam benne biztos, hogy eljön. Szinte a nullával tettem egyenlőre ennek az esélyét, de hát úgy látszik aki próbálkozik az nyer. Beléptem a kriptába és mosolyogva üdvözöltem az előttem álló lányt. Még sosem láttam. Szőke haja volt és elég csinos, bár nem az én műfajom. Az én műfajom Caroline és többé nem fogok ezen változtatni. - Ehm... Hello.. Örülök, hogy eljöttél. - köszöntöm. - Tyler Lockwood vagyok. Gondolom elégszer átrágtad magad a levelemen. Ez egy szóbeszéd. Arról, hogy itt fekszik egy ősi boszorka, akit ha feltámasztunk, akkor teljesíti egy kívánságunkat. Legalábbis ebben reménykedem. - hadarom el gyorsan. Minél hamarabb végzünk, annál gyorsabban kapom meg azt amit akarok. A gyermekemet és Carolinet. - Látod őt? - kérdezem. Ha elég nagy hatalma van, akkor biztosan látja.
- Nemesis Addams, de hagyjuk a formaságokat. - legyintettem egy halvány mosollyal. - Nem találsz még egy ilyen nem normálist a fajtámból aki eljött volna, a rendes boszorkányokat meg még megkérdezni sem érdemes. - grimaszoltam egy rövidet, valahogy már nem csíptem őket, néhányat mondjuk így is kedvelek, mert segítenek nekem, ha úgy akad dolgom, bár ezt a kis feltámasztást egyedül is megcsinálom. - Szóval egy szóbeszéd..pedig azt hittem, hogy mi angolok vagyunk ennyire oda az ilyenekért, de tévedtem. Ha sikerül is feltámasztanom, nekem mi a nyereségem? - fontam össze a karomat a mellkasom előtt. - Van egy bosszantó tulajdonsága a szellemeknek, ha akarják látod őket, ha nem akkor a képedbe röhögnek és te észre se veszed. - csóváltam meg a fejem.- Viszont, szerintem igen is itt van. Tehát feltámasztalak, te teljesíted a bolhás kívánságát, és éldegélhetsz boldogan. Nem sok hülye mászkál erre, szóval mutasd a bájos pofidat, kérlek. - mondom egy halvány kedvességgel fűszerezve.
Egy szőke lány lépett a kőfalakkal zárt helységbe és mondhatni fényt hozott az életembe. Aztán egy férfi követte. Érdekes párosítás... egy vérfarkas és egy vámpírcsinált boszorkány. Leugrom a sírom tetejéről és eléjük állok karba tett kézzel megtartva a tisztes távolságot. Most már láthatnak. Úgy látszik nem kezdő a lány és egy igazi angol. Remek! Bennem is bujkál egy kis angol vér, persze én már elég régóta élek... - Mit akartok tőlem? - kérdezem nemes egyszerűséggel. Talán eljött volna az alkalom? Az amire annyit vártam?
- Az úriember szeretne tőled valamit, én csak azért vagyok itt mert ő nem képes arra, hogy feltámasszon, és mert más idiótát nem talált. - vonom meg a vállaimat. Legalább nem csak tűzgyújtásra kell használnom az erőmet, hanem egy nagyobb fajta varázslást is elvégezhetek. Persze csak akkor, ha a szellem boszorkány is szeretné. Nekem teljesen mindegy, bár a hely kicsit nyomasztó, nem annyira nem, inkább csak koszos és nem szeretem a koszos helyeket, a ruháim piszkosak lesznek és egy vagyonba kerültek. - Tehát, szeretnél megint elő boszi lenni? Szerintem szellemként elég unalmas lehet, itt lenni.- pillantottam rá, azt már nem is mondtam, hogy lehet valami dolga is, mert tuti azért maradt itt nem pedig azért mert unatkozott.
Persze, hogy szeretnék élő lenni, semmit sem szeretnék annál jobban. Bár ha most kis nyamvadt boszorkány lennék, akkor arról kezdenék papolni, hogy ezzel felborítom a természet egyensúlyát, szétesik az univerzum, blablabla... - Rendben. Ha feltámasztotok beszélhetünk arról, amit szeretnétek. - mondom. A hangom erős és ellentmondást nem tűrő. Mindig is harcias és vezető alkat voltam. - Viszont a hangnemed nem valami kecsegtető. - felemelem az ég felé a két tenyeremet. Szél kezd el kavarogni a kriptában. Remek! Megfélemlítésnek nem rossz. Még holtként is van erőm ilyenekre. Nem kétséges hatalmas vagyok. Bár ahogy a jelenlegi helyzetem is mutatja megölhető. Apámnak köszönhetően halhatatlan is. Silas... ha megtalálom kicsinálom. Újra összefontam a karomat a mellkasomon és a szél elállt. - Kezdj neki!- utasítom. A farkasfiú csak állt kiguvadt szemekkel. Biztosan nem látott még ősi boszorkányt. Megigazgattam a hajamat és vártam, hogy feltámasszon vagy tegye a dolgát.
Már nem is szólaltam meg mikor a hangnememre tett megjegyzést. Sosem fogok megváltozni, és ismeretlenekkel meg nem leszek kedves. Tessék, egy ős boszi, most biztos megkellett volna ijednem, na majd, ha lesz rá időm bepótolom. Egy sóhajjal törökülésbe helyezkedtem, aztán neki láttam a dolgoknak. Nem volt szükségem a Holdra se, sőt más természetes dologra sem, és a feltámasztás egyáltalán nem tartozott a jó varázslatok közé. Talán normális boszorkányként másként láttam volna a dolgokat, de így teszek rá magasról. Kántálni kezdem az igét, s vártam, hogy végre feltámadjon. Nekem nem volt szükségem arra, hogy egy nálam idősebb boszorkány segítsen, de a farkasnak igen. Több jót úgysem fogok cselekedni, ez elég lesz..olyan száz évre.
Éreztem, hogy a testem megtelik élettel. Aztán hirtelen teljes egészben ott voltam. A ruhám még az 1300-as évek előttről való volt, pont az amiben Nash leszúrt. A vérfolt még ott is volt a ruha hasának helyén. Kinyújtóztattam a végtagjaimat. - Újra itt! - sóhajtom elégedetten. Aztán végigmérem magamat. Ránéztem a lányra. A ruhája enyhén szólva modernebb volt, ezért behunytam a szememet és kántálni kezdtem. Egy szemrebbenés múlva a ruhánk kicserélődött és rajta volt a kopott darab. Elégedetten elmosolyodtam és felpattantam a kősírom tetejére. A lábamat lóbáltam mosolyogva. Élek! Remek! - Most pedig halljam mit kértek cserébe! Kezdje a szőke! - mutatok rá. - Mielőtt elfelejtem... Köszönöm a segítségedet! - szóltam a régies akcentusommal. Mindig szívesen látok efféle boszikat magam körül. Tetszett, hogy nem tagadja meg a mágia egyes fajtáit. Miért is tagadnánk meg? Nem vagyunk mi Benett fajta! - Nemesis! Igaz? Mond mit szeretnél és megkapod! - mondom fennkölten. Minden vagyok csak hálátlan nem.
Fintorogva pillantottam a rajtam lévő ruhára, még nálam is öregem ez a gönc, pedig lassan a 700-at rúgom. Alig várom, hogy levehessem, aztán órákig fogom magam áztatni a kádban. - Amit én szeretnék még egy olyan hatalmas boszorkány se tudja megadni, mint amilyen te vagy. - legyintettem egy halk sóhajjal. - Egyébként is mindenem megvan amit akartam. - vontam meg a vállam. Arról nem tehetek, hogy a fiamat ott hagytam,és jelenleg szeretnék vele kapcsolatot létesíteni, persze ehhez az is kell, hogy ő is akarja, viszont ebben nem tud segíteni senki, ez a mi dolgunk. - Talán a hibridnek tudsz segíteni, sőt biztos egyébként nem kérte volna azt, hogy támasszalak fel. - néztem a srácra és megveregettem a vállát, egy ideje csak a szuszogását hallottam, még a végén megnémul szerencsétlen. - Hajrá, Bolhás. -
- Rendben. Köszönöm a segítséged Boszorka! - nézek végig rajta. Ha nem ő hozott volna vissza az életbe már halott lenne. Vámpírellenes vagyok. Mennyi időt öltem a vámpírölésbe... Te jó ég! A tekintetem a férfira téved. - És te Borzas! Mit óhajtasz? - kérdezem sürgetően. Már menni akartam. Kicsit megmozgattam az ujjaimat míg válaszra vártam. Furcsa érzés újra az élők sorát gyarapítani. - Te békével távozhatsz Boszorka! - intek feléje. Minél tovább marad, annál kecsegtetőbb, hogy itt helyben megölöm.
- A halott babánkat akarom visszahozni! - mondom kapásból. Belülről kissé remegtem, hiszen egy hatalmas erejű boszorka állt előttem, bár úgy éreztem, hogy engem nem bánt. Én is a természet teremtménye vagyok... félig meddig. - Köszönöm a segítségedet Nemesis! Hálás vagyok neked! - biccentek feléje mielőtt elmenne. Most már csak a boszorka válaszát vártam.
- Örömmel segítettem. - fújtam ki a levegőt lassan, s az ajtóhoz léptem, minél hamarabb elmegyek innen annál jobb lesz nekem,nem tetszett a boszi, biztosra vettem, hogy simán kicsinálna, az meg nekem nem lenne a legjobb. - A hálával nem tudok mit kezdeni, de nem tesz semmit. - néztem még vissza rájuk. Zsebre dugtam volna a kezem, de a ruha miatt nem tudtam, hazamegyek és elégetem ezt a valamit.
Lehunyom a szememet és biccentek egyet előre a fejemmel. - Kész! A babád visszatért. - mondom nyugodtan, majd elindulok a kijárat felé. A farkaskán láttam, hogy el van ájulva a hatalmamtól és kissé kételkedik is, hogy tényleg ennyivel visszahoztam egy hallott gyermeket. Ez vagyok én! Veszélyes! Még hallottam a Köszönömét a hátam mögül, mikor elhagytam a kriptát.
(Cranford birtok) A sírhelyre érkezve döbbenten láttam, hogy valami nem stimmel. Nemrégen valaki(k) járt itt. - DANA!!!!!!! - üvöltöm. Azóta nem tettem be ide a lábamat, hogy idehoztam őt. Fájdalmas emlékek. - BÚJJ ELŐ! - üvöltöm, de hiába. Nem mutatkozik meg. A kőkoporsóhoz lépek és eltolom a tetejét. A szemem iszonyatosan elkerekedik. A félelem minden kis porcikámban megmutatkozott. - Eltűnt... - suttogom a hidegbe. Tehát feltámadt... vagy elrabolták a testét... ami szerintem elég valószínűtlen... - KATIE! - azonnal az erdő fele vettem az irányt. (Erdő)
Az egyetlen esélyemet a feltámadásra abban láttam, ha ellátogatok a híres boszorka sírjához. Több szellemtől kellett útmutatást kérnem mire végre idejutottam. Nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy nagyon hatalmas. Szerettem volna újra vámpír lenni és újra megtalálni önmagamat. Jeremyt akarom... Ő már biztosan tovább lépett, de nekem nem megy ilyen könnyen. Elsősorban anyámat akarom újra látni. Nem tudom mi történt vele és ez nagyon is idegesít. Felpattantam a már felnyitott sírkő tetejére. Fülem mögé tűrtem türelmetlenül a hajamat. Meglepetten és kissé szomorúan nyugtáztam, hogy ha volt is valaha itt valaki, akkor ő már biztosan nincs itt. Szám sarka lehervadt. Remek! Egyetlen esélyem a feltámadásra is tova lett. - DAAAANAA!!!! - üvöltöttem. Hangom visszhangzott a barlang falán. - Daaana!!! - kiáltottam újra. Semmi értelme nem volt a tetteimnek, mégis ettől képes voltam kiadni magamból a mérget.
Miután sikerült felélednem a vámpír vérétől, a sebeim is begyógyultak a kriptám fele vettem az irányt. Az lesz a legjobb, ha ott maradok míg teljesen nem regenerálódom. Fura érzés, hogy csak így otthagytam azt a fickót Nemesisre. Nem lényeges. Hamarosan közeleg a buli és alig várom már, hogy beléphessek rá, mint a parti legveszélyesebb élőlénye. Gonosz mosollyal léptem be a régi kriptámba, ahol ezer évig rohadtam szellemként. A sebemhez kaptam még mindig fájt egy kicsit. A barlang falának támaszkodni próbáltam erőt nyerni. Saját magamat nem tudom meggyógyítani. Ezt mindig is utáltam. A gyengeségeim közé soroltam. Aztán egy szellemet pillantok meg, aki a nevemet kiáltja. - Mit akarsz kislány? - néztem rá mérgesen. Kapkodtam a levegőt, de felegyenesedtem és kihúztam magamat. Légy erős Dana! Mutasd meg ki vagy te! Még így megsebezve sem mutathatod, hogy gyenge vagy. - Mit szeretnél tőlem? - vontam kérdőre.
A taxis autóval a tóba hajtottam. Az út többi részét vámpírsebességgel tettem meg. Nem kellett sokat kérdezősködnöm mire megtudtam, hogy hol is nyugszik. Kár, hogy meghalt. Kicsit sajnálom szegényt. Annyira talpraesett volt és mindig is küzdött ellenem. De végül őt is utolérte a halál. Kicsit kíváncsivá tett, hogyan is történhetett ez az egész vele. Nem tudom elképzelni ki árthatott egy olyan erős boszorkának, mint ő. Úgy gondoltam lerovom a sírjánál a bűneimet. Hiszen mégiscsak elég közel álltunk egymáshoz. Szinte a rokonomnak tekintettem. Talán ha még élne ő lenne az egyetlen, aki ismeri az igazi arcomat. Besétáltam a kriptába és meglepetésemre két élőlényt is láttam. Az egyik Dana volt... így hús és vér... a másik pedig egy szellem. - Talán zavarok? - szaladt féloldalas mosolyra a szám, ahogy a barlang falának dőltem.
Meglepetésemre éppen Dana toppant be. Ennyire nem lehetek szerencsés. Felém fordul és megszólal. Nagyon ijesztő a stílusa. Mintha már a tekintetével fel tudna falni. Kiráz a hideg tőle. Túl magabiztos. - Életet...- mondtam sajnálkozva magam elé nézve. - Élni akarok! - mondtam magabiztosan újra. Aztán betoppan még valaki. Egy hasonmás?- Katherine... - néztem tátott szájjal. Ez mit keres itt? Talán nem csak nekem vannak piszkos ügyeim.
- Életet... - nevettem fel. Milyen életet akar ez? Azt hiszi, valami segélyalapítvány vagyok? Na azt már nem! Meghalt... Nem fogom az ilyen semmilyen lelkekért megbolygatni a természet rendjét. Ne is álmodjon róla. - Mit tudsz tenni értem cserébe? - vontam fel a szemöldökömet. Talán akkor ha van valami amire szükségem van. De így? Semmit nem fogok tenni érte. - Gondolkozz el ezen és akkor próbálkozz majd újra. - mondtam morcosan, amikor meghallottam egy ismerős hangot. - Milyen Katherine? - néztem kérdőn a lányra, majd pedig a hang irányába. - Silas! - mosolyodtam el. - Miért nevez Katherinnek? - néztem érdeklődően felé. Én igazi valójában látom őt. Az én agyammal nem szokott játszani. Silas bácsit kedveltem, bár nem titok, hogy sokszor ástuk egymás alatt a földet... Odamentem és megöleltem szimbolikusan. - Ez hogy lehet? Hogy élhetsz? - pislogtam kíváncsian.
- A hasonmás képét használom míg a városban vagyok. Így egyszerűbb... nem fedeznek fel olyan könnyen. - vontam vállat, majd elfogadtam az ölelését. - Hosszú történet... - mondtam mosolyogva, majd átvedlettem Jeremy Gilbert képére és a lányra néztem. - Talán így jobban tetszem? - néztem rá fenyegetően. - Most miért nem változtatod vissza élővé? Annyira vágyik rá a picike... Látom... - csücsörítettem gúnyosan a számmal és léptem egyet előre a szellem felé. Én magam nem tudom varázslattal visszahozni az élők közé, de Dana igen. Őt fogom felhasználni a céljaimhoz, ahogy mindig is terveztem. - Tűnj el kislány! - villantottam meg félelmetes mosolyomat, majd a szellem el is tűnt. Nem bírom az ilyeneket és nem bírja ki, hogy ne mondjon még valamit... Bolond! Visszafordultam Dana felé igazi arcommal. - Olyan mintha kétezer évvel ezelőtt, nemde bár? - veregettem meg a vállát. - Te sem öregedtél semmit. - mértem végig. - És segíteni fogsz nekem drágám. - mondtam nemet nem tűrően, majd felültem én is a sírkő tetejére, ahol előbb Anna volt.
- Tessék? - képedtem el a durva válaszán. Ez most komolyan nevet mondott nekem? Pedig olyan ártatlanul vártam tőle a segítséget. - Ehm... Még nem tudom, de kitalálok valamit... Bármit kérsz megteszem... Csak kérlek add vissza az életemet. - kérleltem csillogó szemekkel. Nem, most nem maradhatok így. Meg kell találnom Jeremyt. - Silas? - lepődtem meg újra. Ez volna Silas???? Jézusom! Remegve szálltam le a kőről. Aztán felém fordítja tekintetét. Nagyon ijesztő... félek. Egyet pislantok és már nem ő hanem Jeremy áll előttem. - Jeremy... - suttogtam remegve. Nem kell kétszer kérnie. A szám elé kaptam és a könnyeim kifolytak. - Akkor én majd....majd gondolkozom... - hebegtem és már ott sem voltam. Ez valami nagyon durva volt.
Válaszolni akartam a lánynak, de Silas megelőzött. - Na ezt jól elintézted...- néztem rá mérgesen. Talán tényleg tehetett volna nekem valamit cserébe a csaj, de most elüldözte. Remek! Csak forgattam a szemeimet. - Nem szeretem a hasonmásokat.... - nyögtem. Igaz egyikkel sem találkoztam személyesen, de Tatiát ismertem arcról. Hiszen ő volt a célpontom évekig. - Szeretem a hosszú történeteket, de menjünk valami nyugodtabb helyre. - javasoltam. Nem túl barátságos hely az ahol az ember ezer évig fekszik holtan. Amikor azt mondja segíteni fogok neki, nagyot nyelek. - És ha nem? - kérdeztem vissza makacsul. Nem tudom mi történt Silassal.... nem érzem már a varázserejét.... Lehet nem is boszorkány már. Akkor meg miért kellene félnem tőle?
- Alig várom, hogy találkozzam eggyel. - nyaltam körbe felső és alsó ajkaimat. Mások emlékeiből eléggé izgalmas népségnek látom őket. - Egyetértek... Itt olyan nyomasztó. Meddig voltál itt és miért? - néztem rá kíváncsian. Az istenért sem fogok Dana agyába mászni. ... Túl sok energiámba kerülne. Túl erős. De ha kell akkor majd kicsit megerőltetem magamat. Aztán visszakérdez. Ez a kérdés nagyon feldühített. Elkaptam a nyakát és a barlang falához emeltem a fejem fölé. - Meghalsz.... megint. - vigyorogtam gonoszan, majd elengedtem ő pedig a földre esett. A kijárat felé indultam. - Induljunk.... Utálom az ilyen nyirkos helyeket... Végülis csak kétezer évig rohadtam egy ilyen helyen. - forgattam meg kényesen a szemeimet. - Hova megyünk? - kérdeztem. Megvártam a válaszát, majd elindultunk.
Kezdőlap
