- Én a helyedben messziről elkerülném őket. - jegyeztem meg hetykén. - Mindent elmesélek... mindent a maga idejében.. .csak menjünk már innen... - mondtam kissé távolságtartóan. Nem éppen szívem csücske ez a hely. Mikor a nyakamért nyúl nem ellenkezem. Felemel és a falhoz nyom. - Teee... Teee... Vámpír vagy... - a szemeim elkerekedtek. Hát ezt nem hiszem el. - Ez hogy történhetett? - kérdeztem meghűlt tekintettel. Elenged én pedig a földre rogyok. Kicsit köhögök, majd felpattanok és a nyakamat masszírozva követem őt kifelé. - Erre! Kövess... - jegyeztem meg kicsit durcásan Engem még Silas se fojtogasson.
Talán sokan örültnek, szívtelen nőszemélynek gondolnak és lehet nekik van igazuk. Már magam sem tudom, de abban biztos vagyok, hogy mindig is megszereztem azt amit akartam bármi áron. Magam sem értettem, hogy miért volt szükségem pont Sean-ra, nem pedig másra, hiszen bármelyik férfit megkaphattam volna ezzel a külsővel, illetve ezekkel az őzike szemekkel. Úgy éreztem, hogy egyedül Sean az aki megért és törődik velem, annak ellenére, hogy most teljesen az ellenezőjét mutatja. Nem haboztam és hívtam Violetet, hogy siessen ide, mert a terv elkezdődött amiről már beszéltünk. Ezek után pedig Sean elájult testét elvonszoltam a legeldugottabb kriptába, hiszen nagyon nem hiányzott az, hogy bárkivel is összetalálkozzak. Most nem. Ki kellett találnom, hogy ezek után mit fogok tenni. Vajon az akibe egykor beleszerettem visszakapok?! Nagyon reméltem. A szerelmem fejét az ölembe raktam és gyengéden végig simítottam az arca vonalán, amikor léptekre lettem figyelmes. Óvatosan fülelni kezdtem és készen álltam arra, hogy ugorjak és harapjak, ha szükséges, de szerencsére nem kellett. Mosolyogva néztem Violetre, de inkább valami ördögi nézés sikeredett. - Szia.- Üdvözöltem őt kedvesen, hiszen hálával tartozom neki azért amit tenni fog.- Akkor kezdhetjük? - néztem rá kicsit sürgetően, hiszen magam sem tudtam meddig lesz eszméletlen Sean.-
Nem szokásom a szerelmesek közé éket verni, hiszen én sem tudnám elviselni, hogyha valaki közém és Nick közé próbálna állni. De itt most nem erről van szó. Egy lány vissza szeretné kapni az elvesztett szerelmét.. Mondhatni ez a gyengém. A szerelem. Hajlandó vagyok segíteni.. Hiszen említést tettem, hogy el tudnám érni, hogy elfelejtse a jelenlegi „barátnőjét”. Egy falat húznék a fejében.. De persze semmi sem végleges, ahogy ez sem. Ha túl sokat legyeskedik körülötte az a személy, akit el kellene felejtenie elég gyorsan lebomolhat ez az egyszerű kis falacska. Minden egyes találkozás során önmagát rombolja le, de ő vállalta a kockázatot. Gondolom rögtön le akar lépni a városból, amit végeztünk, hát nem hibáztatom. A megbeszélt helyszínre siettem, miután sikerült elválnom Nick-től, ami az utóbbi időben eléggé nehezemre esett. Beléptem a kripta ajtaján, majd észre is vettem őket. – Imádom, amikor valaki ennyire határozott. – Válaszoltam csak ennyit mosolyogva, majd ülőhelyzetbe igazítottam a férfit, majd miután körberaktam gyertyákkal a kezeimet a halántékára helyezve kezdtem el szinte rögtön mormolni a varázsigét. Felesleges volt arra várni, hogy felébredjen. Minél hamarabb megcsináljuk annál biztosabb, hogy nem fog ellenállni.
Én is, illetve hálás vagyok azért, amit teszel. - mondtam neki kedvesen, ami nálam nagy ritkaság számba megy, de nagyon is hálás voltam érte. Úgy éreztem, hogy végre a világom teljes marad, de féltem is kicsit, amit én soha se teszek, de most féltem. Fogalmam nem volt arról, hogy miként fog reagálni Sean, amikor felébred, de azt tudtam, hogy én ott leszek mellette. Segítettem neki a gyertyákat körbe rakni, majd felültetni az egyetlen férfit az életemben, majd hátrébb húzódtam és vártam. Reméltem, hogy nem fog egy hamar magához térni Sean, mert így könnyebb volt rajta elvégezni a varázslatot, illetve nem szeretném, ha itt ébredne fel. Sokkal jobb lenne egy kényelmes szobában. Már tudtam is, hogy hova mehetnénk ez után.- Figyeltem csendesen amit Violet csinál, többször majdnem hozzá szóltam, mert nehéz volt befognom a hatalmas nagy számat, de biztos voltam abban, hogy semmi jó nem sülne ki, ha megzavarnám közben. Így átöleltem a lábamat, magamhoz húztam, majd úgy próbáltam csinálni, mint aki itt sincs.- Készen van? - kérdeztem a boszorkánytól, amikor hallottam és láttam is, hogy már nem beszél hablagy nyelven.-
Ez a varázslat nem éppen volt a legkönnyebbek egyike. Nagyon jól tudom, hogy egy kicsit úgymond le fog venni a lábamról ez az egész, de az ilyenektől leszek erősebb.. Hiszen minél többször csinálok ehhez hasonló varázslatokat annál jobban fogom bírni idővel. Mindig is imádtam a hatalmas és ez most sem változott. A vámpírság számomra olyan, mintha nem is lenne. Mármint igen vért iszom, mint minden vámpír, de attól függetlenül én inkább szeretek a boszorkány énemre hagyatkozni. Nem hiába kértem meg arra a varázslatra Stacey-t. De ő meg megint köddé vált. Egyik pillanatban még egy házban lakunk a másikban pedig, már csak hát helyét találom. Mit meg nem adnék azért, hogy megértsem azt a lányt.. Mikor végeztem a varázsigével elléptem a férfitól és egy kicsit megtámaszkodtam, hiszen ahogy gondoltam eléggé kimerített a dolog. De talán a tűrőképességem azért is lett nagyobb, mert vámpír vagyok.. Na, mindegy. – Kész. De vigyázz. Ne nagyon mászkáljon annak a nőnek a közelében, mert ez az egész könnyen megtörhet. Mindennek van hátulütője. Ennek pedig ez. Ha találkoznak elég hamar lebomolhat a fal, ami az elméjében van. Szóval.. Csak óvatosan. – Mondtam, miközben próbáltam összekaparni magam, hogy képes legyek a saját lábamon távozni innen.
Hallgattam a lány óva intő szavait, amire habozás nélkül bólintottam, ha rajtam múlik, akkor nem fognak találkozni, ezt garantálhatom. Még talán arra is képes lennék, hogy a kis Aurorát is bántsam, ha nem fogja fel ésszel, hogy maradjon távol Sean-től. Óvatosan közelebb kúsztam közben Seanhez és a fejét megint az ölembe raktam. - Köszönöm.- néztem rá Violet-re, de ennél többet nem tudtam neki mondani. Nem vagyok az a hálálkodós típus, szóval fogalmam nem volt, hogy mit kellett volna mondanom neki.- Ezek után óvatosan végig simítottam Sean arcán, ami szintén csak meglepő volt tőlem, hiszen hírből nem ismertem a gyengédséget és talán egyedül csakis Sean tudta kihozni belőlem. Azt hiszem most még féltem is kicsit, hogy mi lesz akkor, amikor felébred. Erre magam sem tudtam a választ. Jól vagy? - néztem rá érdeklődve a boszira, mert nem úgy tűnt, mint aki talpon tud maradni, de Sean-t se akartam itt hagyni, de azt se akartam, hogy a boszinak valami baja legyen.-
- Lesz még időd meghálálni. – Kacsintottam rá, miközben még mindig próbáltam összeszedni magam. Az esetek többségében valószínűleg, már rég eszméletemet vesztettem volna, de most valahogy mégis sikerült összeszednem magam. Talán még sem olyan rossz ez a félig vámpír dolog. Főleg, mivel most már nem kell attól félnem, hogy belehalok egy nagyobb karcolásba. Tudom, hogy én ajánlottam fel ezt az egészet, de ez még nem azt jelenti, hogy a jövőben nem fogok az ajtaján kopogtatni vagy rácsörögni, hogy segítsen nekem. Ezek után azt hiszem egyszer ő is szánhat rám az idejéből. – Megleszek. – Mondtam, majd vettem egy nagy levegőt és ezúttal a két lábamra álltam. – Ha valami probléma merülne fel.. Hívj nyugodtan, de ha nem ugrok elsőre.. Ne haragudj. – Mondtam és azzal el is hagytam a helyszínt.
Fogalmam nem volt, hogy hol vagyok vagy éppenséggel, hogy mi történt. Nyitogatni kezdtem a szemeimet, de csak sötétségét láttam. A fejem iszonyatosan fájt, de az okát egyáltalán nem sejtettem. Éreztem valakinek a lábait a fejem alatt és azt próbáltam beazonosítani, hogy mégis kinek az ölében feküdhetek, de a szemem még mindig nem szokott hozzá a sötétséghez. Aztán megláttam őt.. Kendra. Mit keres itt? Eljöttem.. ott hagytam egy szó nélkül. Ő meg utánam jött volna? De mégis hol vagyunk egyáltalán? – Hol vagyunk, mi történt? – Ültem fel hirtelen, ami nem volt túl jó ötlet, mert éreztem, ahogy a nyomás növekszik a fejemben és meg kellett támaszkodnom nehogy visszadőljek. Mikor kitisztult előttem a kép Kendra felé néztem válaszokat várva.
Rendben. - mondtam a boszorkánynak, majd figyeltem az egyre távolodó hátát, illetve sziluettjét. Fogalmam sem volt, hogy mi fog ezek után történni, de kivételesen türelmesen vártam arra, hogy Sean felébredjen.- Figyeltem Sean zavarodott arcát, majd amikor láttam, hogy a felülés nem éppen a legjobb neki, akkor óvatosan utána nyúltam, de fölösleges volt, hiszen a hátát a falnak támasztotta. -Egy kriptában vagyunk, mert gondoltam itt senki se fog megtalálni minket a támadóid közül. - kezdtem bele a mondani valóban, majd úgy folytattam, mintha csak is az igazat mondanám.- Nem tudom, te leléptél egy szó nélkül, majd amikor kis idővel később utánad jöttem nem találtalak a városban. Végül az erdőbe jöttem, ahol hallottam ahogyan páran beszélnek arról, hogy valószínűleg egy férfi meghalt. A másik biztos akart lenni, így vissza akart térni a testedhez. Én meg előztem őket és ide bújtam el veled. - néztem rá kedvesen, mert úgy gondoltam, hogy ez viszonylag hihető lehet számára, mert itt könnyen kerülhet bárki bajba.- Jól vagy? - kérdeztem tőle kicsit aggódva, majd óvatosan közelebb kúsztam.-
Az összezavarodottság legmagasabb fokát rugdostam. Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide vagy mi történt azelőtt, hogy idejöttem volna. Vagyis igazából az utolsó emlékem azaz, hogy ide jöttem Mystic Falls-ba. Remélvén, hogy megtalálom azt a vámpírt, aki megölte a családomat, de már az első nap ekkora bajba keveredtem volna? Mert nem telhetett el több idő, hiszen semmire nem emlékszem. Bár még erre az egész támadásra sem.. Idővel talán minden visszatér.. Valószínűleg csak erős ütés érte a fejemet és hamarosan minden kitisztul. - De te rendben vagy? Ugye nem esett semmi bajod, miattam? - Kérdeztem, miközben szemeimet végigfuttattam minden egyes testrészén, de egy karcolást sem láttam rajta és ez egy kicsit megnyugtatott. Nem bírnám elviselni, ha valakinek még egyszer az én hibámból esne valami baja.. A családom halála miatt is önmagamat okolom.. Ha ott lettem volna talán meg tudom őket védeni. - Voltam már jobban is, de nincs olyan, amit egy kellemes kis pihenés egy ilyen gyönyörű nő társaságában nem tenne mindent tökéletessé. - Mondtam vigyorogva, majd egy kicsit közelebb húztam magamhoz.
Én jól vagyok. Az ijedségen kívül nincs semmi bajom se. - mondtam egy apró mosollyal az arcomon, amikor láttam a féltőtekintetét, amint végig nézz minden egyes testrészemet. Nem tudtam volna elmondani azt az örömöt és boldogságot, amit akkor éreztem. Úgy éreztem, hogy végre visszakapom őt, azt a személyt akit szeretni tudtam és tudok. Soha senki nem váltott ki még belőlem ehhez hasonló érzéseket, mint ő. - Tudod mennyire megijedtem, amikor csak úgy eltűntél, majd így találtam rád? - néztem rá kicsit szomorkásan, mert soha se gondoltam volna, hogy egyszer le fog lépni. - Örülök, hogy még ilyenkor is hozod a formádat. - mondtam mosolyogva, mert a szavai melegséggel töltötték el az ördögi, jeges szívemet. Nos, úgy nézz ki ő még erre is képes, de majd meglátjuk mik fognak itt még történni. Amikor megéreztem a karjait körülöttem, ahogyan közelebb húzott, akkor egyáltalán nem tiltakoztam, sőt élveztem, hogy újra a közelében lehetek. - Ezt örömmel hallom. - mondtam válaszul az előző szavaira, majd habozás nélkül az ölébe ültem és megcsókoltam szenvedélyesen, miközben a karomat a nyaka köré fontam.- És ez a nő mindent megadna azért, hogy jobban érezd magad. - súgtam az ajkai fölött.-
- Akkor most már azt az apró kis ijedtséget is elüldözheted, mert élek és hamarosan virulok is. - Nem akartam, hogy aggódjon miattam, hiszen ezek szerint még élek. Bár nem tudom, hogyan keveredtem ekkora kalamajkába. Általában ki tudom számítani a helyzeteket és meg is tudom védeni magam, de ezek szerint nem teljesen igaz ez minden esetre. Most elbuktam és, ha ez a nő, akit minden szó nélkül ott hagytam nem jön utánam talán már halott is lennék. - Megígérem neked, hogy soha többé nem fogok lelépni egy szó nélkül, rendben? - Amennyire tisztában voltam a dolgokkal ő mentette meg az életemet. Nem fogom elhagyni.. Legalábbis, ha menni akarok legalább annyi lesz bennem, hogy elbúcsúzzak. De van azaz érzésem, hogy nem fog elengedni, mert akkor most is megtehette volna. Mikor az ölembe mászott kezeim szinte automatikusan siklottak a derekára és viszonoztam csókját, miközben a kezeim egy kicsit délebbre vándoroltak. - Nos, akkor kellene keresnünk valami lakást.. Nem gondolod? - Ha már idejöttem maradni akarok és megtalálni a szüleim gyilkosát. Valamiért úgy érzem itt meg fogom találni.
Rendben, igyekezni fogok. - mondtam mosollyal az arcomon, de legbelül hatalmas kő darab esett le a szívemről, hogy sikerült, hiszen elhitte a mit mondtam. Már csak azt kell majd elmagyaráznom, hogy több nap is eltelt amióta lelépett, de valószínűleg nagyon megüthette a fejét és ezért nem emlékszik semmire se. Fogalmam sem volt, hogy mennyire fogja elhinni, de nem volt más választásom. Ha akarom őt, akkor ezt a hazugságot szemrebbenés nélkül végig kell vinnem.- Remélem be is tartod. - mondtam kicsit szúrós tekintettek, majd apró mosollyal az arcomon hozzá tettem.- Mert különben megtalállak és akkor én foglak "fenékbe" rugdosni téged. - a vége felé már nevetve mondtam, mert tényleg elképzeltem azt ahogyan megteszem, mert tudtam, hogy képes lennék rá. - Akkor egy ideig itt fogunk lenni? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd mivel a lakás keresés hosszú időt vehet igénybe támadt egy jobb ötletem, de közben élveztem a kezeinek érintését, amint lejjebb csúsztak délebre.- Mi lenne, ha először egy Hotelt keresnénk és utána is ráérünk lakást találni. - mondtam egy ördögi mosoly kertében, majd egy aprót az ajkamba haraptam. Nem érdekelt az se, ha a hotel szobának baja lesz, de most valahogy nem akartam lakást keresni. Nekem is le kell higgadnom és el kell űznöm a félelmeit. Mert biztosra akartam menni, hogy a tervem sikeres lesz.-
- Ne csak igyekezz legyen is úgy. - Mondtam vigyorogva. Legbelül egy kicsit őt is hibáztattam a családom haláláért, hiszen ő volt az, aki elcsalogatott aznap este. De most miért lenne jobb attól, hogy őt okolom a szüleim haláláért? Nem lesz könnyebb elfogadnom, hogy már nincsenek és ettől még ugyanúgy önmagamat fogom leginkább gyűlölni, mert ott kellett volna lennem velük. Úgy lett volna a helyes. Ehelyett hatalmas idióta módjára elmentem szórakozni nem törődve azzal, hogy a családom otthon védtelen.. Senkinek nem kívánom azt, amire én hazaértem. - Igyekszem betartani. Lenne okom az ellenkezőjére? - Kérdeztem nevetve. Fenékbe rugdoss. A legrosszabb ebben az egészben, hogy képes is rá. Szóval a legjobb lesz, ha le akarok megint lépni szólok először. Bár annak az lesz a vége, hogy ketten vándorlunk tovább az isten tudja merre. - Hát úgy terveztem. De, ha te menni akarsz nem tartalak vissza. - Eszem ágában nem volt őt itt tartani akarata ellenére. Ha menni akar menjen. De nekem még van egy kis dolgom itt. Pontosabban egy elég nagy dolgom, amit remélem megúszok anélkül, hogy meghalnék. Mert akkor a dolgoknak semmi értelme nem lenne már. - Rendben van.. Induljunk akkor. - Ugrottam talpra őt is felsegítve. Nem volt kedvem, már itt ücsörögni. Meg amúgy is. Jobban érzem magam és ezt meg akarom ünnepelni ezzel a szépséggel.
Magam sem tudom, hogy miért is vagyok még Mystic Fallsban... a helyen, ahol minden csak Rá emlékeztet... rá, aki egyszerűen képtelen volt itt maradni... rá, aki... aki talán szeretett... de talán nem. Nem tudom hová tenni az egészet. Véletlen egybeesés, vagy elrendeltetés, hát... jó kérdés, mindenesetre jobb lenne tudni, hogy merre tovább... mert úgy érzem, hogy egyre kevésbé van maradásom itt... egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem lenne itt bármi sorsom, tervem, életcélom... nekem már nem maradt semmim. Amim volt, elvitték... Gabriel magával vitte, és olyan, mintha az életemet vitte volna el... ahogy a Grillbe léptem, ott az első találkozásunk rémlett fel... ahogy az erdőbe léptem, ott az jutott eszembe, ahogyan azon a lányon segítettünk, ki tudja már, hogy milyen céllal? Valahogy engem a varázslataim eredményéről mindig elfelejtenek tájékoztatni... de nem bánkódom... nem akarom tudni. Nem akarok tudni momentán semmit sem. Némán lépkedtem végig az erdő lehullot levelein. Nem szerettem ezt az évszakot. Ridegséget váltott ki belőlem, félelmeket, melyek egyre inkább arra ösztökéltek, hogy még nagyobb letargiába essek, és soha ne legyen kiút belőle. Egyszerűen képtelen vagyok a világ derűs oldalát látni, képtelen vagyok arra, hogy... ismét éljek. Úgy, mint Gabriel előtt... úgy, ahogyan egy erőteljes érzelem előtt, mely megmérgezett, és végül elvitt mindent. Mindent, ami valaha én voltam... mindent, ami... jelentett számomra valamit... egy hatalmas űr maradt, semmi több... Nagyot nyeltem, ahogy beléptem a kriptába, és halványan, de keserűen mosolyodtam el. - Nem tudom, hogy vagy vele... de most szükségem lehet rád... - súgtam a falnak, mintha állna ott valaki. Valójában egy régi ismerősöm... régi legjobb barátnőm arcát láttam, aki mindig segített nekem annak ellenére, hogy egy egyszerű szolgálólány volt. Mikor Henry-t kellett bújtatnom apám elől, ő mindig falazott nekünk... akkor is, mikor kiszöktem Henry-vel, és felnőttem a férfi mellett... Elodie támogatott engem. Mindvégig. És mégis én okoztam a legnagyobb vesztét... én voltam az, aki elvett tőle mindent... az életét, mely egy boszorkány számára a legnagyobb adomány. A zsebemből két gyertyák húztam elő, majd odatettem őt a kripta közepén lévő kőtömbre. Nem tudom, hogy működik-e majd itt... hiszen távol vagyunk egykori otthonunktól, távol mindentől, mely jelentett számunkra valamit. De én itt vagyok. És ez talán nem kifogás neki sem. Talán ostobaság azt hinni, hogy itt van, és nem lépett tovább... ha itt lenne, már megannyiszor keresztbe tett volna nekünk... áh, képtelenség bármit is megállapítani ebben az elcseszett világban. Egy apró tasak került elő a táskámból, melynek tartalmát a gyertyák köré szórtam, majd egy apró nyeléssel álltam meg mellette, és vettem egy mély lélegzetet. Sikerülnie kell... nekem most szükségem lehet egykori mentoromra... szükségem lehet Elodie-ra... Halkan mormolni kezdtem, miiután lehunytam a szememet. A kripta falai visszhangot vertek, miközben a kezeimet felemeltem, és úgy kántáltam először csak halkan... majd egyre hangosabban. Hinni akartam abban, hogy sikerül... hinni akartam, hogy visszakapom őt... hinni abban, hogy nem leszek az ellensége azok után, ami történt... és hinni abban, hogy mindez nem egy álom, mindez... lehet a valóság... A gyertyák egyre magasabb lángra kaptak, egyre inkább azt hivatva jelezni, hogy kapcsolatot létesítettem. Hangom megtelt hévvel, egyre hangosabban beszéltem... míg egyszer csak el nem hangzott az utolsó heves szó, és szél fújta el a gyertyákat... nem tudtam, sikerült-e... de hamarosan bizonyára megtudom... - Elodie...? - kérdeztem rekedten, még mindig lehunyt szemekkel... nem tudtam, megjelenik-e nekem így... megjelenik-e velem szemben...
Számtalanszor próbáltam már tovább lépni, hogy bekerüljek egy másik helyre, talán egy jobba. De sehogy sem sikerült, hiába próbálkoztam… olyan semmilyen volt ez az egész. Nem jó szellemnek lenni és csak bolyongani egy kevesek által észlelt világban, unalmas. Párszor találkozom emberekkel, akik ugyanúgy nem tudtak tovább lépni, mint én de előbb utóbb megtalálják a fényességet. Csak azt nem értem nekem miért nem megy? Ez a gondolat már ezer meg ezeregyszer átfutott az agyamon s még mindig ugyanaz a válaszom: nem tudom. Az is meglehet, hogy valakinek még terve van szerény személyemmel és ezért nem vagyok képes a távozásra. De ki lenne az? Ki ismer egyáltalán? Nevetek saját balgaságomon, hogy még mindig ilyeneken töröm a fejemet ahelyett, hogy rálelnék az örök nyugalomra. Talán még a szüleimmel is találkoznék, vagy esetleg Vickivel. Kíváncsi vagyok, hogy miként tengetni a napjait. Az egyik legjobb dolog abban, ha az ember nincs a testéhez kötve, szabadon szállhat és mozoghat bárhová eljuthat. Ennyi idő alatt több helyen jártam, mint mikor éltem. Öröm az ürömben, nem? Most még is valami egy eldugott helyre hív, messzi tájról jöttem egy olyan helyre, ahol még egyszer sem jártam. Érdekesen hangzik, talán új dolgokat nézhetek, sajátíthatok el. Feltámadni volna kedvem, de eddig még lehetőséget nem láttam rá. Boszorkányok ezreit láttam felnövekedni a cirka 100 évem alatt, de egy sem bizonyult annyira elvetemültnek, ügyesnek, hogy feltámasszon egy 19. századi nőt. Ki tenne ilyet? Bolyongok, mert más dolgom nincs ebben az életben, fogalmam sincs, hogy miként kéne eltöltenem az éveimet. 100 évet már magam mögött tudhatok de hogy mennyi van még a megvilágosodásig az igen kérdéses. Kíváncsi vagyok a világra, de a halál gondolata kecsegtetően hívogat. Átlépem a paranormális teret, új helyre érkezem. Mystic Falls. Ismerősen cseng a név, mintha már szellemkoromban hallottam volna az itt történő dolgokról. Az utcák olyanok, mint bárhol máshol, de valami különlegest érezni a levegőben. Vérfarkasok, boszorkányok, ráadásul nagy múltúak, valamint vámpírok. Argh… Ismerős érzések lesznek úrrá rajtam, mintha valaki, akit ismernék erre bujkálna. De merre az az erre? Más érzések is kavarognak bennem, mintha vas lennék melyet egy mágnes vonz magához, úgy indulnak meg lábaim egy ismeretlen út fele. Talán ez egy kripta lenne? Húz, én pedig nem ellenkezem, bemegyek és meglátom Őt. Vicki, gyertyák és a testem. Meghökkenek, majd hirtelen megértem az egyre erősödő vonzó érzést, a testemhez lépek. Még mindig ugyanolyan, csak kiszáradt. Meg persze ódivatú ruhák vannak rajta. Lehunyom szemem átengedve magamat az érzésnek, magába szippant, eggyé válok régi önmagammal. Fuldokló érzés kerít markai közé, mintha újból érezném azt a fájdalmat, amit halálomkor is. Hallom Vicki szavait, de nem tudok válaszolni. Köhögnöm kell, és ezt is érzem. Felnyitom szemem, majd felülök miközben elkap egy furcsa érzés. Ez lenne az élet? Ilyen visszajönni a halálból? - Sikerült… - félve ejtem ki a szavakat, egy részem hitetlenkedve nézegeti a külvilágot, a kezeimet. Tapogatom a karom, a fejem, érzem a hajam, az orrom is működik. – Hihetetlen… Vicki, hogy csináltad? – kérdőn pillantok barátnőmre. Mindig is tudtam, hogy nagy hatalommal rendelkezik és egy kis kikupálás után remek boszi lenne belőle, de álmomban sem gondoltam volna ezt. - Milyen jó újra élni…
Nem próbáltam még soha ezt a varázslatot. Magam sem tudom, hogy miért pont most, miért pont Elodie-val akarom kipróbálni. Bár mentségemre szóljon, hogy életem majdnem kétszáz évét sem élhettem ki igazán, és ebből ötven évet nemes egyszerűséggel a föld alá temetve kellett töltenem. És nyilván Elodie sem éppen hálás azért, amiért ezáltal magammal rángattam őt is a sírba... nevetséges, de ez a sors fintora. Amint megtanított engem varázsolni, és élhettem volna a lehetőséggel, máris jött a nagy bumm, engem megöltek, és ezáltal ő is velem halt... de szerencsére az ő testével gondosan bánt a természet... - Elodie... - súgtam a nevét úgy, mintha én magam tértem volna vissza alig húsz másodperce az életbe, és arcát kezdtem figyelni. Nem változott semmit 1890 óta. Abban a ruhában állt előttem, amiben valószínűleg eltemették. Haja olyan fonásban volt, ahogyan nyilván a temetése előtt szülei vagy a többi szolgáló elrendezte neki. És a gondolattól is összeszorult a szívem, hogy énmiattam került a jeges verembe... nem érdemelte, de mégis így történt... kegyetlen valóság. - Élsz... sikerült a varázslatom... - telt meg lelkesedéssel a hangom, majd nem tudtam kontrolállni az érzéseimet, ott termettem előtte, és úgy öleltem meg, mintha édestestvérem lenne. Pedig mindketten tudtuk, hogy a történet nem ilyen egyszerű... talán neheztel rám. És nem tehetek ellene az ég világon semmit... egyelőre. És talán mindez múlt idő... nem tehettem eddig ellene semmit! - Annyira reméltem, hogy visszatérsz hozzám... annyi hosszú év után végre te magad is életben vagy! - telt meg valami örömkönnyszerűséggel tekintetem.
El se hiszem, hogy megint élek. Eddig is éltem de nem úgy, ahogy kellett volna. Megint érzem az illatokat, tudok érinteni és látnak is a körülöttem lévő személyek nem csak úgy vagyok, egymagamban a gondolataim között kétségekbe esve. Élvezem azt, ahogy a tüdőm megtelik levegővel, a rekeszizmom összehúzódik és beengedi a levegőt, majd izmaim elernyednek és kiengedik a levegőt. A szemem is ide oda cikázik a kriptában, ahová eddig bevolt zárva a testem. Egyre jobban kezdem magam érezni, az ereimben megindul a vér, a színem is kezd egészséges árnyalatot ölteni. Már nem vagyok egy élő halott. Felülök a hideg kövön, megtapintom az alattam lévő díszes állványt, majd magamat is. Ugyanaz a ruha van rajtam, amiben eltemettek, a hajam is ugyanaz, régi fonat, majd jobban szétnézve megpillantom barátnőmet. - Vicki, milyen jó újra látni téged. – mosolygok rá, hangomban egy cseppnyi harag sincsen. Teljesen megváltozott, már nem azt a kislányt látom magam előtt, mint 1890-ben, megváltozott és nem csak a ruházata. Összetörtebbé vált egy kicsit, szétszórt és érzem rajta, hogy kétségbe van esve. - Miért ne sikerült volna? Vicki nagyszerű boszorkány vagy, mindig mondtam neked! – felállok, kicsit megszédülök a hirtelenségtől. Megszoktam, hogy eddig csak siklottam a világban, nem voltam testhez kötve és az valamivel könnyebb volt. Közelebb lépek hozzá, majd letörlöm a lehulló könnyeit. - Hála neked, köszönöm, hogy visszahoztál az életbe… - rámosolygok, majd szorosan ölelem magamhoz. Iszonyatosan hiányzott, de túl büszke vagyok ahhoz, hogy ezt bevalljam. Haragudnom kéne rá, amiért összeláncolt magával és miatta haltam meg… majd rákérdezek, hogyan is történt a dolog, miként leltük halálunkat mindketten. Ezt nem tudom.
Talán a megkönnyebbültség volt az, mely úrrá lett rajtam, mikor megláttam mosolyát, és ez elárulta, hogy nem haragszik rám. Legalábbis most még... nem tudom, talán én magam vagyok túl baljós a saját sorsomat illetően, de ami biztos, hogy... most nagyon törekednem kell azon, hogy ne okozzak neki csalódást. Rengeteget kell behoznom, és kárpótolnom őt, hiszen veszélybe sodortam az életemet, minek következtében meghaltam, ez pedig magával rántotta őt is a halálba.... tud ebből valaki kiutat? Vagy... hogy is tudnám megfogalmazni? - Azt hittem, hogy gyűlölsz... -suttogtam rekedten, miközben teljességgel meg voltam győződve arról, hogy csak képzelődöm, és valójában hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásba, kiderül, hogy mindez csak egy hallucináció, én pedig ismét visszazuhanok lelkem sajátos világába, ami soha nem volt elég jó magamnak... nem volt elég annak, aki valójában voltam. Mintha egy telhetetlen boszorkány lennék. De közben nem erről van szó... inkább arról, hogy nem férek el a saját bőrömben... kezdek túlnőni magamon. És ezt senkinek nem kívánom... hiszen olyan, mintha szét akarnék robbanni. - Nem tudom, hogy mit mondhatnék... most gyűlölnöd kellene... - tettem még hozzá, majd tovább öleltem őt, miután magához szorított. Az illata még majdnem kétszáz év elteltével sem változott, és ez olyan érzést váltott ki belőlem, amit már régen nem tudtam megtapasztalni. Egyszerűen... rázott a hideg attól, hogy... tényleg itt áll előttem. És nem haragszik rám. - Most magyarázkodnom kellene... elmondanom, hogy miért történt... de egyelőre még nem vagyok képes rá... - ráztam meg a fejem, miután ismét a szemébe néztem, és letöröltem kicsorduló könnyeimet, miközben halkan felsóhajtottam, és végignéztem rajta. - Talán jobb lenne új ruhák után nézni.
Megint élni jó érzéssekkel tölt el. A világ is mintha rózsaszínűnek tűnne, vagy valami ehhez hasonló. A madarak csicsergését újra hallani, majd odakint érezni a szél simogató érintését felemelő érzés lesz. Eddig csak egy gondolat voltam, egy lélektelen dolog, amin az emberek akaratukon kívül haladtak át megborzongva tőlem. Nem csak nekem, de a személynek is hihetetlen rossz érzést kelt ez a dolog, de most már nem kell így élnem! Végre itt lehetek, az egyik legkedvesebb barátnőm mellett és ez minden eddigi sebet begyógyított. - Hogyan gyűlölhetnélek téged? Nem volt szándékos a dolog, nem a te hibád kis csillag. – mosolyogtam rá. Semmi tüske, semmi szilánk nem maradt bennem felé, én nem voltam elég jó tanár ahhoz, hogy rendesen megtanítsam neki ezeket a dolgokat. Nem hibáztatom, s ha mégis tenném a feltámasztásom kitörölte ezt a kis baklövését. Bár tény, hogy életem szerelmét ezzel elszalasztottam, de majd jön másik nem igaz? Ha meg nem egyedülállóként nem szégyen élni, bár a szüleim nem támogatnák ezt az életmódot, nem mintha mást támogatnának. - Dehogy kéne! Tudod nagyon jól, hogy nem vagyok haragtartó… miért kéne azon fennakadnom, hogy meghaltam? – kérdőn pillantok rá, hangomban semmi gúny nincs. Tényleg nem haragszom rá es ezt neki is előbb utóbb el kell fogadnia. Nem élhet a múltban, bár ahogy ránézek látom valami nyomja a lelkét. Túlságosan is, ez pedig aggódással tölt el. - Nem is kell, majd akkor meséled el a dolgot mikor felkészültél rá. Semmi sem kötelező, nem várok el tőled magyarázatot. Megtörtént, de most már itt vagyok kérlek nézzünk inkább a jövőbe, mintsem a múltba. – letörlök egy könnycseppet arcáról, majd elnevetem magam mikor az öltözékemen akad fenn. – Egyetértek, szerintem ezek kicsit… elavultak már. Merre szeretnél menni? Vagy inkább mesélsz és később nézünk szét?
Az a pár szó, mellyel engem jutalmazott, olyan nyugalmat idézett elő bennem, melyet már régóta nem érezhettem. Elodie volt számomra az a nő, akit követendő példaként láthattam, és ebben a szerepben tetszelgett előttem. A korunk ugyan majdnem ugyanannyi, és soha nem volt kettőnk között vérségen alapuló kapcsolat, mégis a testvéremnek tekintettem őt. Még akkor is, mikor a családom lenézte a szolgasorsba jutott cselédeket, inasokat, és a többit. Pedig Elodie sokkalta értékesebb volt ennél. Értékesebb megannyi arisztokratánál, kikről viszont szózatot is képesek lettek volna zengeni. - Annyira örülök, hogy ezt mondod - suttogtam rekedten, egy nagyon apró mosollyal, majd megköszürültem a torkomat, és úgy mértem őt végig ismét, miután kiszakadtam az öleléséből, vagy inkább ő az enyémből... nem tdom. Erre az apró momentumra nem figyeltem, nem is ez a legfontosabb apróság. Itt van! Életben van. És én tettem meg. Én hoztam őt vissza. Egyelőre még nem tudom, mit hoz majd a jövő. Túl gyorsan változott minden. Nem tudtam, mennyire fogja rányomni a bélyeget a viselkedésére az, hogy az idő teljesen megváltozott, és ő még csak nem is járt köztünk jó ideje. Emlékszem, milyen volt nekem visszatérni az ötvenes években az élők közé. Idegen volt minden, és segítséget sem igazán kaptam senkitől, pedig lehet, hogy megérdemeltem volna. De az ő esetében itt vagyok én... és én segíteni fogok neki! Hiszen megérdemli... bármit megérdemelne. - Talán előbb... beszélgessünk. Nagyon sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttalak. A ruhák ráérnek, itt senki nem lát minket - suttogtam még mindig, majd egy apró mosolyt megersztve megfogtam a kezét, és lehúztam őt egy kisebb kőoszlopra. Szerencsére mindketten ráfértünk, és nem kellett ezen agyalnom. - Eddig... hol voltál? Úgy értem, hogy a... két világ között, vagy egyáltalán nem láttad, hogy mi zajlik a földön? - kérdeztem, a kíváncsiság pedig nőttön nőtt bennem. Én annak idején semmit nem láttam az idő múlásából. Nem rekedtem meg a földön, ahogy egyesek ezek szerint képesek itt maradni. Én tovább léptem, pedig nekem aztán... voltak befejezetlen ügyeim. - Fájt... a halál? - tettem aztán még hozzá nehezen, hiszen nem akartam erről beszélgetni, de a kíváncsiságom csak úgy sorjázta a szavakat.
Annyira örülök annak, hogy újból láthatom Victoriát. Annyira hiányzott a társasága, nélküle minden olyan rossz volt odaát. Az is lehet, hogy csak én élem meg ilyen szörnyen nehezen a túloldali életet hiszen vannak olyanok kik már évezredek óta ott vannak és nem is akarnak átlépni az örök fénységbe. Elvannak, talán a családtagjaikkal való találkozástól félnek annyira, hogy ne tegyenek érte semmit. Lehet ezért nem tudtam én sem átlépni a küszöböt, meg a hiány, az űr, amit a halál fogalma hagyott bennem állandóan a fejembe kattogott. Utáltam szellemként élni, csak úgy lézengeni, semmit nem csinálni és meg nem értett lenni. A mellettem ülő fiatal boszorkány társasága pedig mindig megnevetetett, felvidított és mi lenne jobb annál, ha a legjobb barátnőd támaszt fel? - Mi mást mondhatnék, ha nem az igazat? Vicki nagyszerű dolgot csináltál, és ha régen haragudtam rád valamiért is ez mindent kompenzál. – bátorítóan mosolygok rá, semmi tüske nincs bennem iránta. Minden a legnagyobb rendben lesz, most, hogy újra itt lehetek mellette. A támasza leszek, tudom, hogy szüksége lesz rám én pedig mellette szeretnék lenni. Mert megérdemli. Szeretnék kitörni a kriptából, megszeretném ismerni a mostani helyzetet a világot, a körülményeket. Mindent szeretnék megtudni, és a rajtam lévő ruhákat is szeretném végre levetni, de mielőtt ez megtörténhetne Vicki megállít, és beszélgetni kezd velem. - A sok az nem kifejezés, olyan régóta várom, hogy minden máshogy legyen. Viszont… nem értem a ruházatod… mik ezek rajtad? – kérdőn pillantok rá és nézek megint végig rajta. Érdekes a mostani ruházat, szeretnék én is részese lenni, de még mielőtt elkezdődhetne a szórakozás leülök mellé és figyelem őt. - A két világ közt voltam, többnyire befordultam így csak akkor kaptam fel a fejem mikor valami ismerőst hallottam. Vártalak, a szüleimet, Andrewt…de semmi. Nem találkoztam veletek. Merre voltál? – nagyot nyelek, majd megtörlöm a szememet. Nem törhetek pont most össze, nagyon nem! – Nem éreztem semmit, csak minden elsötétült és mikor felébredtem semmi sem úgy volt, ahogy kellett volna…
- Te... te tanítottál mindenre... annak köszönheted most az életedet, hogy... megtanítottad ezt nekem - suttogtam rekedten. Bármit is mondjon, ott égett a szívemben az a bizonyos lelkiismeretfurdalás... hiszen bárhogy is nézem, én már az ötvenes években visszatértem az életbe. Mi a francot csináltam az elmúlt ötven évben? És ezt joggal kérdezhetné ő is. De... eről egyelőre még ne beszéljünk. Örömmel töltött el a tudat, hogy... nem neheztel rám. És nem azzal kezdte, hogy le akart támadni valami varázslattal. Vagy éppen azzal, hogy bedöfi az ujjait a mellkasomba... az nem vallana rá, de mégis több, mint száz évig volt "odaát". Nem tudom, hogy ez okozhat-e bármit, ami mentálisan megterheli... vagy most éppen mindent próbálok túlbonyolítani? Végignéztem magamon, mikor megjegyzést tett a ruházatomra. - Öhm.. ez a mai divat... talán most szokatlan, de tudom, hogy szeretni fogod - mosolyodtam el végre bátrabban. Remek alakja van! Ha jellemeznem kellene egy mondattal, azt mondanám, hogy tipikusan az a típus, aki után megfordulnak a pasik... ha még mai ruhákba öltöztetnénk, mindez nem lehetetlen. Lehetetlen nem is létezik. - Elodie... én... - kezdtem bele, mikor leült mellém, és megfogtam a kezét, miközben lehajtottam a fejem. Nem voltam képes a szemébe nézni. Most nem. - A halálodat én okoztam... a saját halálommal... Henry bajba került, és én... én meg akartam őt menteni! El akartam terelni a támadóinak figyelmét, és... csak úgy tudott megmenekülni, hogy én... az életemet adtam érte... - csuklott el a hangom. - Az életed össze volt kötve az enyémmel... mikor meghaltam, te is meghaltál... de sosem tudtam, hogy hová kerültél, mert nem voltál ott, ahol én - ráztam meg a fejem, és könnycseppekkel teli tekintettel néztem ezúttal ismét rá. Mi többet mondhattam volna? Egyszerűen tudnia kellett mindenről.. - Az elmúlt három évben a tökéletes alkalmat kerestem, hogy visszahozzalak. És most... most a kelleténél is nagyobb szükségem van arra, aki a legjobb barátnőjének nevezett - töröltem le arcomról egy kisurranó könnycseppet.
-Nem annak köszönhetem, én csak segítettem elindulni egy úton. Ezt te egyedül vitted véghez Vicki! Ez a te érdemed. – mosolyogva nézek rá. Nincs miért hálálkodnia nekem, inkább fordítva kéne legyen hiszen ő hozott vissza az örök sötétségből. Ezért sokkal tartozom neki, s ha volt is olyan perc mikor őt is a sírba kívántam magam mellé akkor az már rég elmúlt. Mikor egyedül voltam semmi másra nem vágytam jobban, mint társasága, Vicki társasága kellett a legjobban, mert nélküle elveszettnek éreztem magam. Minden olyan unalmas volt, szürke, de most, hogy újból mellette vagyok már érzem a pozitív energiát. Alig várom, hogy mellette mindent felfedezzek, ami ezzel a világgal kapcsolatos. Biztos vagyok abban, hogy minden tökéletes lesz és csak azt szeretném, ha megerősödne kettőnk közt a kötelék. - Ha te mondod akkor hiszek neked. De tudod ennyi év után azt hiszem rám fér egy hajvágás, meg egy alapos fürdés. – nézek magamon végig és megrémít a kinézetem. Még szerencse, hogy nincs tükör amiben megláthatnám teljes egészében magam, megijednék vagy a tükör törne apró darabokra. – Amúgy tetszik a körmeid színe… - jegyzem meg csak úgy lazán, mert tényleg tetszik. És ezek a ruhák, amiket hord teljesen jók rá, illenek a személyiségéhez és még ki is emelik az idomait. Remekül áll neki. Kérdőn pillantva vártam azt, hogy belekezdjen szomorkás hangvételű mondandójában. Számítottam valami hasonló beszédre, de sosem akarta, hogy magyarázkodjon. Azért tette mert muszáj volt, nem azért, hogy kicsesszen velem. Előfordul. - Vicki muszáj volt megtenned, értem és nem haragszom rád. Tudod a boszorkányok mártírok, bármikor képesek bárkiért feláldozni önmagukat és az, hogy nem csak úgy ni öltél meg minket, hanem mert muszáj volt nem okoz bennem dühöt. Sőt, büszke vagyok rád. – szorítom meg a kezét és kisimítok egy hajszálat a homlokából. – Nem kell bűntudatod legyen, nem haragszom és inkább örülök, hogy hívtál. Mi szükséged van rám? Miben segítsek? – bármiben is kell neki biztosan számíthat rám. Embert nem ölök, de ha ez kell akkor még megfontolom a dolgot…
Halványan mosolyogtam, ahogy eddig is. Kezdtem teljesen felolvadni... ami azért is furcsa, mert ő volt eddig koporsóban, s nem én. Neki kellene így viselkednie, de én még ettől is megfosztom őt. Milyen barátnő vagyok én?! - Nem tudod elhinni, mennyire megkönnyebbültem most, Elodie... - suttogtam rekedten, de mégis bátrabban. Azt hiszem, nem kell ragoznom azt, hogy ideje lenne témát váltanunk. Be kell őt vezetnem a modern időkbe. De ha végig a múltról fogok beszélni, megragadunk ott... abban, amelyből ki kellene szakadnunk. - A lakásomban mindenre lesz lehetőséged! - bólogattam. - Hazaviszlek magammal... megmosakszol, kiválasztasz pár holmit az én szekrényemből, utána pedig... fodrász és minden, amit csak megkívánsz - próbáltam élettelin mosolyogni, de nem volt nehéz, hiszen elkezdtem teljesen fellelkesülni a gondolataimtól. Neki még minden új. Azt hiszem, tetszeni fognak neki ezek a kis kényeztetős női elfoglaltságok. - Ezek eléggé... modern idők. A nők nagyon sok időt töltenek azzal, hogy vásárolgatnak. Cipőket, ruhákat, mindent. Szeretnek nagy rendezvényeken részt venni, és itt, ebben a városban minderre van lehetőségük is - fogtam meg kedvesen a barátnőm kezét, miután megjegyezte, hogy csinosak a körmeim, majd egy apró sóhajt kísérően gondolkodtam tovább. - Igen, így van... de te sem áldoznád fel az életed bárkiért. Talán én is nagyot hibáztam... - vallottam be. - Szerettem egy férfit, aki meg sem próbált visszatéríteni az életbe. És mára már egy másik nőt szeret. Nem tudom, hogy megérte-e a halál... és a te halálod azt, hogy ő éljen. És elfeledje ezt az áldozatot - suttogtam rekedten. Nem tudom, honnan jöttek ezek a szavak. Egyszerűen ffájt, hogy Henry ezt tette... hogy más iránt érez olyanokat, amelyeket egykoron irántam érzett... tudom, nekem itt volt Gabriel... de ő eltűnt... vitt magával mindent... a lelkemet magával... a szívemet... és talán sosem tér majd vissza. - Mielőtt elmegyünk, tudnod kell valamit: a boszorkányság még mindig nem elfogadott tény. Igaz, hogy többen élnek ebben a városban... akik rendelkeznek eme képességekkel. De ne... ismétlem, ne használd nyilvánosan a mágiát. Nem küldenek mágiára, de tömeghisztériát okozna, ha kiderülne, hogy nemcsak emberek léteznek. Megígéred? - néztem rá szelíden.
Kezdőlap
| szószám: ### | 
| szószám: ### | 
((