Néhány héttel később megismertem Dalton bá családját: Kaeterint, Vihart, Deant, Nagyfatert, Kithit és Fikást.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Dániában születtem, egy Roskilde nevű, boszorkányok lakta városkában. Egy ideig a nagyszüleim neveltek. A várostól nem messze, egy tanyán éltünk.
Apámat nem ismertem, még azelőtt nyoma veszett, hogy megszülettem volna. Anyámat is csak egyszer láttam, amikor sírva próbálta magát visszakönyörögni a családi házba. Eredménytelenül. A nagyapám nagyon megharagudott rá, ezért kitagadta és eltekintette még a háztól is. Nem volt szívesen látott vendég a városban sem. Többször kérdeztem az okát, de valódi választ sohasem kaptam.
Barátaim nem voltak. A környékbeli gyerekek úgy kerültek, mint a pestist. Szóba sem álltak velem, és sokszor még a tekintetüket is elfordították, ha megláttak. Akárcsak a szüleik. Volt, hogy korcsnak neveztek, vagy ehhez hasonló bántó megjegyzéseket tettek rám.
Alig múltam 7, amikor a nagyapám meghalt. Pár héttel később nagyanyám is követte. Egyedül maradtam. A haláluk után megpróbáltam magam boldogulni, már amennyire egy 7 éves gyerek boldogulni tud. De a városiak nem könnyítették meg az életemet. Folytonos támadások értek. Hol téglával törték be a ház ablakait, hol sárral dobáltak meg, amikor a kertben voltam. Minden napra jutott valami. Néhányan úgy gondolták, hogy az én hibám, amiért a nagyszüleim meghaltak. Hamar világossá vált, hogy többé nincs itt maradásom. Féltem. Féltem a városiaktól, ezért fogtam a cókmókomat és egyik napról a másikra pánikszerűen hagytam el szülővárosomat. Fogalmam sem volt, hová vagy merre menjek, egyet tudtam, minél messzebb akartam lenni Roskildetől és lakóitól.
Hónapokig csak bolyongtam városról városra. Néha fáztam, máskor az éhség gyötört. Nagyon magányosnak és elveszettnek éreztem magam, egészen addig, míg Helsingörbe nem értem. Ott találkoztam egy nővel, akit mindenki csak Madame-nak szólította. Befogadott és ételt adott, ám cserébe nem csak hálát várt. Tudta, hogy boszorkány vagyok és, hogy még hasznára lehetek. A következő 4-5 évben utcai zsebes voltam a Madame felügyelete alatt. Több ezer embert fosztottam meg az értékeitől. Madame egyik legügyeskezűbb tolvaja lettem.
Egyik nap egy nagyon gazdag ember érkezett városba. A szóbeszéd szerint felbecsülhetetlen értékű műgyűjteménye volt. Madame megpróbálta elcsábítani a férfit, de az nem törődött az asszonnyal. Ekkor jött a B terv: fosszuk ki az öregembert. Megvártuk a megfelelő alkalmat, amikor a háza üresen állt, és belopóztunk. Azt sem tudtuk mit vigyünk, annyi értékes tárgy volt a lakásban. Egy órát töltöttünk a gazdag ember házában és már épp távoztunk volna, amikor fények gyúltak az előtérben. A ház ura hamarabb hazatért, mint vártuk. Halkan lapultunk a sötétben és vártuk az alkalmat, hogy kiszökhessünk. Már úgy tűnt megússzuk, mikor az egyik gyerek lelepleződött. Hogy mi történt ezután? Nehéz megmondani. Nagy zűrzavar támadt, a lámpák kialudtak és egy tompa ütést éreztem a tarkómon. Valaki leütött hátulról. Csupán pár perc eshetett ki. Emlékszem, kábultan tápászkodtam fel a földről, majd futottam. Egy magas férfi üldözött, talán a gazdag ember egyik embere lehetett. Hiába menekültem, az erkélyen elkapott és a hajamnál fogva lógatott. Hatalmas pofont kevert le és válaszokat akart, de a kérdéseket sem értettem. Aztán elsötétült minden. A következő emlékképem az, hogy kinyitom a szemem és az üldözőm teste felett fekszem...immáron lent, az udvaron. Körülöttünk az erkély korlátjának törmelékei hevertek, rögtön tudtam, hogy kizuhantunk az emeletről. Az eséskor kiment a bokám, megrándult a vállam és biztosra vettem, hogy néhány bordám is megrepedt. A kezeim véresek voltak, de ennyire nem véreztem sehol. Feljebb emeltem a tekintetemet és ekkor vettem észre, hogy a góliát holtan fekszik a vizes füvön. A mellkasából egy kés állt ki. Megijedtem és azonnal elfutottam. Nem tudtam, hogy baleset volt-e vagy én öltem-e meg a férfit. Még ma sem tudom. Bárhogy is az a nap megváltoztatta az életemet.
Másnap a város külvárosában ébredtem. Az eset után nem mentem vissza a Madame házába és nem is szándékoztam visszatérni....két dolog miatt is. Egyfelől nem tudtam, mit szól majd a halott férfi miatt. Másfelől észrevettem, hogy nem vagyok képes használni a boszorkányerőmet. Tudtam, hogy csak azért fogadott be, mert hasznosnak talált. Az erőm nélkül már nem lennék hasznára, bármilyen ügyeskezű tolvaj vagyok. A nap végén elhagytam a várost.
Hónapokon át csak utazgattam. Számos helyen megfordultam, de pár napnál tovább egyikben sem maradtam. Fura, eddig nem tapasztalt változásokon mentem át. A korábbi erőmet továbbra sem tudtam használni, és ez elszomorított.
Bizonytalanságban éltem egészen addig a napig, míg össze nem futottam egy Dalton nevű férfival, aki állítása szerint nagyon jól ismerte édesanyámat. Sőt, mi több, a bácsikámnak mondta magát. Akárhogy is, a férfi befogadott, enni adott és volt hol aludnom. Elmesélte mindazt, amit a nagyszüleim szégyenüket titkolva sohasem mertek. Egy boszorkány és egy vérfarkas gyereke vagyok. Elmondta azt is, hogy édesanyám néhány éve elhunyt egy balesetben. Úgy éreztem, hogy bízhatok Daltonban, ezért megosztottam vele, hogy elvesztettem az erőmet és nagy vonalakban elmeséltem a rablás estéjét. Tudtam, hogy valami nem stimmel velem, de arra nem számítottam, hogy vérfarkassá váltam. Kétségbeestem, de a férfi megnyugtatott, hogy van rá mód, hogy a boszorkányerőm visszatérjen. Beszélt egy rituáléról és a vele járó kockázatokról, de nem érdekelt. Mindig is büszke voltam arra, hogy boszorkány vagyok. Bármit bevállaltam volna, csak hogy visszakapjam azt, amit elvesztettem.
Néhány nappal később Dalton elvitt egy ismerőséhez, egy Lindra nevű boszorkányhoz, aki hajlandó volt elvégezni rajtam a híres-neves rituálét. Szerencsémre kiálltam a "próbát". Azt hittem, hogy mindezek után a képességeim azonnal visszatérnek, de csak fokozatosan tudtam őket újra használni. Mindemellett barátkoznom kellett a gondolattal, hogy ezentúl nem csak boszorkány vagyok, de vérfarkas is. Beletelt egy kis időbe, mire megláttam ennek a kettősségnek a jó oldalát, és amikor ez megtörtént Dalton bá bemutatott a családjának. Elég vegyes társaság volt, alig hittem a szememnek. Volt ott ember, vámpír, vérfarkas és pár félszerzet is. Különbözőségeink ellenére mégis volt bennünk valami közös. Mindannyiunk élete megpróbáltatásokkal teli volt, és mindannyiunkat Dalton karolt fel. Én is a bárban kaptam melót mint pincérnő.
Tulajdonképpen a bár csak álca volt. Dalton bá sötét üzelmeket folytatott a háttérben. Sötét, bár annál jövedelmezőbb kis vállalkozása annyiból állt, hogy jó pénzért bármit ellopott bárkinek. Az úgynevezett családja, a bár alkalmazottai a legprofibb partnerek voltak ebben. Az én tolvajmúltammal és képességeimmel pedig helyet kaptam ebben a családban. Már 6 éve élek velük, és őszintén mondom, néha ki tudnám nyírni néhányukat, mégsem hagynám őket el soha.