Csipp, csipp, csipp. Madarak csiripelésére ébredtem. Nehezen nyitottam ki a szemeim. A faágak könnyedén ringatóztak a fejem felett a gyenge, nyári szélbe. Hol átengedték, hol eltakarták a szemem elől a nap fénylő sugarait. Ma reggel még a lélegzetvétel is annyira fájt. A fejemben tompa, fájó érzés volt. Mintha leütöttek volna és a testem...mintha egy kamion hajtott volna át rajtam. Ismerős volt az érzés, mint amikor...nem, az nem lehet. Nem is akartam arra gondolni, hogy farkassá változtam. Már ébren voltam, de nehezemre esett minden mozdulat. Mi történt velem? Ez a kérdés foglalkoztatott. Gyerünk Rara, emlékezned kell. Lindra. Ez a név ugrott be azonnal. Előző nap Lindránál voltam, a boszorkánynál, aki végrehajtotta rajtam a rituálét. Halvány emlékfoszlányokra emlékszem csak, és a fájdalomra és a sikolyomra...aztán elsötétül minden és itt ébredek. Gondolataimból egy szivárványszínű pillangó ébreszt, ami a hasamra száll. Feljebb emelem a fejem és ekkor látom...basszuskulcs, én meg pucér vagyok. Legörbült szájjal teszem le a fejem, és veszem tudomásul, hogy igen, tegnap éjjel ismét farkasbundába bújtam. Összegyűjtöttem minden erőmet felkecmeregtem a hűvös fűből és a ruháim keresésére indultam. A bugyimat az első bokor tetején meg is találtam. Kicsit megkönnyebbültem, már nem éreztem magam teljesen meztelennek. Rövidesen a melltartómra és a fél pár cipőmre is ráakadtam egy fa tövébe. Bár nem látott senki, esetleg néhány erdőlakó vad, mégis kicsit zavarban éreztem magam. Miért keveredek mindig ilyen helyzetekbe? Az ösvény közben véget ért és egy tisztásra jutottam. A tisztás közepén egy magányos fa állt, annak a fának az ágai között lengedezett a ruhám. Ó magasságos ég, hogy fogom ezt onnét leszedni? Bámultam felfelé tanácstalan arckifejezéssel. Talán ha felugranék? Megpróbáltam, de ha valaki látott volna, biztosan kiröhögött volna. A ruhám legalább három méter magasan volt, én meg alig voltam több mint 160 centi. Nevetséges gondolat volt, hogy majd kézzel elérem. Kell valami, amivel lepiszkálhatom. Egy ág! Találtam is egyet, de a karommal együtt sem volt, olyan hosszú, hogy le tudjam szedni. -Ó, a csudába! - toppantottam egyet a lábammal, és makacsul szuggerálni kezdtem a rucit. -Ess le, ess le! Gyerünk már! - suttogtam. De nem történt semmi. Már csak egy ötletem volt és ahhoz nagyon nem volt kedvem. Általában nem volt bajom a fára mászással, de most a legkisebb mozdulat is rettentő fájdalmat okozott. Mintha izomlázam lett volna. Latolgattam az esélyeimet, és nagyon nem akartam így visszamenni a városba, ezért gyorsan meggyőztem magam, hogy fel kell másznom. Gyerekkoromba sokat lógtam a fákon, ezért gyermeki könnyedséggel jutottam fel a fatörzsön. -Mindjárt megvan. - elégedett mosoly kúszott az arcomra, mikor egy erősebb szél kiszakította az ágak közé akadt anyagdarabot. Könnyes szemekkel néztem a tovaszálló rucim után, miközben én még mindig a faágba csimpaszkodtam. A gonosz szél egy másik fa lombkoronájára sodorta a ruhámat. -Gonoszság! - hisztiztem kicsit és már éppen le akartam mászni a fáról, hogy felmásszak a másikra, amikor hangokat hallottam lentről. Az ösztöneim azt súgták, lapuljak! Ezért ráhasaltam a faágra és elrejtőztem a sűrű levelek közé. Nagy szemekkel bámultam lefelé és figyeltem, ki kerül a látószögembe.
A múlt hibái árnyékot vetnek a jövőnkre tekintve, így amikor oda kerülne a sor, hogy sikerült túllépnünk mindazon, csak akkor jövünk rá igazán, hogy mégsem. Minden egyes tettünk, amit egykoron megtettünk befolyásolni fogja a jelenünket, s amikor egy ilyenbe belebotlunk, akkor a tény világosan lebeg majd a szemeink előtt, miszerint vétkeztünk. Nem vagyunk ártatlan lelkűek, hisz mindannyiunk lelke egyszer beszennyeződött már valamivel: tettekkel, szavakkal, vétkekkel.. s hogy mit csináltunk? Nos azt csupán mi tudhatjuk mélyen magunkban, de ettől eltekintve nem vagyunk rosszak, s nem vagyunk jók sem. Csak rajtunk áll, hogy mit is teszünk voltaképpen, vagy hogy mikké leszünk. Mindkét véglet lehettünk, s minden egyes létforma egy alternatívát mutat, avagy jelöl meg rólunk. Szóval akármelyik utat is válasszuk meg az a mi sorsunk lesz, ahogy az is az lesz, amikor az életünkbe újra belép a múlt szelének árnyalata. Jelen pillanatban ezen gondolatok után lehetne rólam azt mondani, hogy érzelmes vagyok, és teljességgel jó személyiség, de nem. Sohasem leszek sem jó, sem kedves, sem pedig érzelmes. Hisz miért váljak olyanná, ami nehezebb? Miért hátráljak meg épp most, amikor már kezdek túllépni a szánalmas érzelmeken? Vannak hibáim, történtek velem is dolgok, de egyet megtanultam tisztán: sose bánd meg azt, amit önmagad megtehettél. Minden egyes lépésemnél én léptem, minden egyes szavam a sajátom volt, s minden egyes döntésnél én magam döntöttem. Nem más.. csupán én. Nem kértem segítséget sohasem, mert nem várhatsz el valamit, ha te magad nem tudod megcsinálni. Nem bízhatsz másokban, mert folyton csak átverve kihasználnak. Fáj? Hát akkor fájjon.. Szenvedsz? Igen, akkor szenvedj az életedtől.. Összeomlasz? Feladod? Tedd meg, s akkor légy a lehető legostobább ember, aki valaha is élt eme bolygón.. Az életet nem szánalomból kaptuk, hanem azért, hogy élhessünk, létezhessünk, és boldogok lehessünk, már ha valaki lehet boldog is. Ez olyan, mint a tipp-mix. Valakinek bejön, valakinek pedig nem. Én tudom jól, hogy mit várhatok, mire számíthatok, és mivel élhettek. Te tudod? Kötve hiszem, de ha mégis, akkor gratulálok, mert van életcélod. A Nap sugarai élesen áthatolnak a fák közt, így okozva teljes fényáradatot ezáltal. Tökéletesen látható magam előtt az út, és szinte meglepő lehetne, hogy én magam mit is keresek itt eme tájt, de koránt sem az, tekintve, hogy előszeretettel imádok vadászni. Persze nem mondom százszázalékosra, hogy eredeti fajok sokasága jár ilyenkor ide, de próba szerencse, avagy az is megeshet, hogy belefutok valamibe, avagy valakibe, aki gazdagítja az életem sorait. Sohasem lehet tudni, nem de? Persze ez a nyálas formátum viselkedés mindösszesen csak azért folytatódhat le bennem, mivel íróként vagyok ismert, így nem csoda, hogy érzelmeket gyakorlok: belül, s kívül egyaránt. Mélyen szívom magamba a levegőt. Lépteim könnyedén lassúak, hisz nincs okom sietni sehová sem, ha meg valakit meg akarok találni, azt úgy is megtalálom akárhová is bújjon el előlem. Sőt.. előlem senki sem bújhat el, akkor meg miről is beszélünk voltaképpen? Könnyedén fordulok el jobbra, majd jól irányzottan balra a fák közt, mintha ismerném is magát a járást itten. Végül hirtelen állok meg, amint szembetalálkozok egy ruhafával. Vicces helyzet, tekintve, hogy a fa nem növeszt ruhát, tehát van itt valaki, tegnap meg gondolom telihold volt. Farkaska. De persze nem kell sok, hogy megérezzem a másik fán az adott személyt. Nem minden esetben ölök, s nem is minden esetben hozom a kegyetlen formámat. Előszeretettel játszadozom az érzelmekkel, így könnyedén előadhattok bármit, amit csak kell. Na de mivel nem vagyok szívtelen, ezért könnyedén leszedem a fáról egyetlen ugrással a ruhát. -Jó, aláírom, hogy tudom, hogy tudod mi vagyok, de... ha kell a ruhád gyere le!-Tekintek szépen az adott irányba, ahogy elmosolyodom a beszédem közben. Tetszik a helyzet, sőt egészen vicces, mármint azért is, mert nem sok ruha lehet rajta jelenleg, ha a kezemben van voltaképpen ez az egyetlen egy jelentősebb.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jún. 22, 2015 12:33 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Richard &Ryttha
Ha listát írnék arról, mi mindent tettem volna másként, akkor ez is simán felkerülne rá. Mit számítana már az a pár baklövés azon a százmérföldes listán? Ilyenkor derengnek fel bennem nagymami aggódó szavai, aki a születésem pillanatától kezdve féltve óvott még a széltől is. Szerinte túl ösztönös voltam, túl hirtelen. Egy kislány, akinek nyomában jár a baj. A nagyi túl borúlátó volt. Amit ő veszedelemnek látott, azt én izgalomnak vagy sokkal inkább kalandnak fogtam fel. Mellettem soha senki nem aludt el unalmában. Erről bárkit meg lehet kérdezni. Gyakrabban futottak lélekszakadva dühös méhraj elől vagy kapálóztak halálrémülettel arcukon egy makacs láptenger közepén. A nagyszüleim nem is csodálkoztak, hogy a faluban mindenki messze elkerült. Én viszont emiatt sohasem csüggedtem. Ahogy a mondás is tartja, ha a hegy nem megy Mohamedhez...mindig találtam játszópajtit magamnak, ha akarták, ha nem. Most egy faágon lapultam. A gallyak csikarták, a fa kérgei dörzsölték a bőrömet. Alattam, odalent az ösvényen egy vadász ténfergett. Megkondultak a vészharagok. Még a testemben hasogató, tegnap éjjeli fájdalom is varázsütésre elmúlt. Baj van! Rara, nagy baj közeleg! Válj eggyé a fával, legyél észrevétlen! Mormoltam gondolatban és valami hasznos varázsige után kutakodtam a fejemben. Miért van az, hogy vészhelyzetben, semmi használható nem jut eszembe? Ekkor a férfi megszólított. Még a rucijaim is nála voltak. Kiszúrta, hogy odafent rejtőzöm. Nem kellett vérprofinak lennie, hogy rájöjjön melyik fa lombkoronája mögött bujkálok. Ez volt szinte az egyetlen hely, ahová a magamfajta élelmes kis farkasboszik rejtőzhettek. Mégis az ösztöneim azt súgták, hogy az. Vérprofi a csávó. Fel is adtam, hogy láthatatlanná váljak, ezerszer frappánsabb ötletem volt. Az ötletelésig sosem volt gond, addig mindig simán eljutottam és hajmeresztő dolgokat ötöltem ki. A kivitelezéssel viszont szakadtak nehézségeim. A futás esélytelen volt, pedig nem voltam rossz futó. Mégis, meddig juthatnék el, hogy ne álljon valami halálos a hátamba? Nem foglalkoztatott soha a halál gondolata, de abban biztos voltam, hogy nem akartam arccal a földbe fúródva meghalni egy ismeretlen erdőség közepén, egy ismeretlen fazon keze által. Valahogy nem illett hozzám ez a slampos vég. Ha már meg kell halnom, legyen eredeti, hozzám illő, hogy a temetésemen azt mondhassák az ismerőseim: igen, ez volt Rara. Mint mondtam, nem érdekelt a halál, túl fiatal voltam még hozzá, ezért járt, pörgött az agyam, hogyan érhetném el, hogy a vad felül kerekedjen a vadászon. Egyetlen módon szabadulhattam meg tőle, ha egy jól irányzott varázslattal megnyitom alatta a földet. Ő szépen belepottyanna és volt vadász, nincs vadász többé. Soha senki nem látná többé. Elképzeltem a jelenetet és kicsit gonosz, de annál őszintébb mosolyra húzott a szám. Bele is kezdtem, de nem a várt eredményt kaptam. Éles reccsenés hasított a fába, majd zuhanni kezdtem. Visítva érkeztem a bokrok közé a faággal együtt, ami még fejbe is vágott. Mocsokmód beütöttem magam, még be is könnyeztem, s közben válogatott cifra szóvirágok hagyták el ajkaim. Ha a nagyi hallott volna most, biztos szappannal mosta volna ki a számat. A nagy szitkozódásban meg is feledkeztem a vadászról. Istenem, a vadász! Térj már észhez Rara! Ez nem az a pillanat, hogy sajnáltasd magad! Hogy is felejthettem el. Annyira lefoglal a bajom, hogy észre sem veszem, és kardélre hány. Kimásztam a bokorból. -Egy pillanat! - emeltem fel a mutatóujjamat a vadász felé, miközben a másikkal lesöpörtem a bugyimra ragadt leveleket. A hajamat is kicsit megigazgattam, mert sokkal inkább hasonlított egy szénaboglyához, mint női frizurához. -Nem adom könnyen a bőrömet. - figyelmeztettem a férfit és előhúztam az ágat, amin nemrég még odafent hasaltam. Elég nehéz volt már ránézésre is. Erősen fogtam és ide-oda forogtam vele. Az ujjvégeim is elfehéredtek, annyira szorítottam, nehogy elejtsem. A súly néha elhúzott, de nagyon elszánt arcot vágtam. Nem mutattam gyengeséget.
Ha valaki azt mondta volna nekem a tegnap, hogy a mai reggelem egy vicces élő közvetítéssel fog indulni, akkor kiröhögtem volna ezerszázalékosan. Magam sem hiszem el ama tényt, hogy a fa ruhát növesztett magától, hogy ezáltal felöltözve tündököljön, vagy hogy a fent lévő lány épp így tervezte a kis reggelét.. mármint hiányos öltözékben. Élvezhetném a látványt, és ezt az egész kis show műsort, ami lezajlik előttem, de valahogy nem élek vissza azon bizonyos határokkal. Más már rég a szemét legeltetné rajta, és kiéhezve figyelné, avagy épp már rámászott volna, nos én nem vagyok a szexmánia híve, ugyanakkor pedig tökéletesen érzem magamat nő nélkül is. Tehát visszatérve az eredeti gondolatkörömhöz, nos meg vagyok róla győződve, hogy mindenképpen egy farkaslánnyal van dolgom, bár tévedhettek is, de a vámpírérzékem nem csal, ami teljességgel kifinomult ugyebár, így biztosra vehettem, hogy vérfarkas. Telihold idején veszélyes lenne rám, tekintve, hogy a harapásuk halálos egy vámpírra, de jelenleg nincs telihold, sőt azaz este volt kifejezetten. Tehát veszélyforrás nincsen.. vagyis nem tapasztalom eddig. Persze ettől eltekintve lehet leleményes személyiség, és fantáziadús, ahogy próbálkozhat is a karós módszerrel, de úgy értékelem felesleges harcba bocsátkoznunk. Nem célom megölni, amíg nekem nem ugrik.. valahogy feldobta a reggelemet, és igen a morcos vámpíri énem kielégülten mosolygós hangulatában van. Általában minden szösszenetért kedvem támadna letépni az előttem állóak fejét, de most a helyzet változott. Egyszer valakit nem szándékozom kényszeresen kinyírni, de félreértés ne essék, hisz továbbra sem érzek semmit sem, és még mindig nincs szívem. Akármit is látsz bennem tehát, nos az mind csupán egy nagy, de nagyon nagy látszatkép jellege. Szeretem a színjátékokat, említettem már? Ha nem, akkor innentől kezdve tisztában lehetsz vele, ahogy azzal is, hogy kiismerhetetlen egyed vagyok. Sosem lehet biztosra tudni, hogy mikor akarok épp neked ugrani, avagy mikor nem. Érdeklődően szemlélem őt, ahogy a fatetején helyezkedik el, és próbálok rájönni mindeközben, hogy vajon mi is járhat a kis fejében. Esetleg ellenem forral valamit? Kötve hiszem, hisz nem is ártottam neki.. vagyis még nem, ha az emlékezetem nem csal persze. Most láttam életemben először, tehát nem érteném mire fel tervezget ellenem. Na jó, őrültség az ezen való gondolkozásom igazából. Mélyen szívom magamba a friss levegőt mosolyogva, ahogy várom, hogy lejöjjön arról a bizonyos fáról, de valahogy ez a tervezettnél rosszabbul jön ki a számára. Egy élesebb reccsenés, majd egy nagy puffanás a bokorban, ezt követően pedig fejbe vágja egy faág. Hirtelen felnevettek a történteken, mert nem vagyok az a kifejezetten komoly figura, sőt amúgy sem szokott meghatni más baja, tehát.. nincs is miről beszélni. Nevetésem közepette végül elkomolyodva veszem jobban szemügyre őt, ahogy az arcát fürkészem kihívóan, és óvatosabban közelebb lépek felé. Nem, nem tartok sem tőle, sem pedig a reakciójától, inkább az a gond járja át a gondolatmenetem, hogy komolyabb baja is lehet. Nem akarnám, hogy a végén még egy faág végezzen vele. -Rendben.-Ejtem ki az ajkaimon a szót könnyedséggel, ahogy továbbra is őt figyelem. A tekintettemet szinte le sem szedem róla, de csak az elővigyázatosság kedvéért. Sosem lehet tudni, hogy épp mikor készül nekem ugrani, én meg, mint részbeli vadász, nos megtanultam, hogy az élet nem gyerekjáték, és hogy mindenre fel kell készülni. Az opciók tárháza végtelen, és én épp ezért sem lehettek tehetetlen. Tehát jobban fürkészni kezdem őt, ahogy kimondja azt a bizonyos mondatot a száján, majdan felkapja azt a nehéz, és vaskos ágat. Figyelem egy darabig, ahogy erősen fogja, és elszántan készen áll velem harcba szállni, bár fogalmam sincs miből gondolta azt, hogy neki esem. Oké, esetleg az a néhány kiegészítő árulkodhatott nagyon a vadászi voltomról, de ez nem jelenti, hogy mellette csak ennyi vagyok. -Oké, felfogtam, farkaslány.-Emelem meg védekezően a kezemet, ahogy meglóbálom a ruhát, és óvatosan teszek felé egy lépést határozottan. Elkomolyodom, és teljes mértékben határozott szándékaim vannak, tehát nem óhajtok neki egyelőre semmiképpen sem ártani.-Minden áron véded magad, ahogy én is.-Kapom el hirtelen a kezében tartott vaskosabb faágat, majd finoman elszedem tőle, ahogy hátradobom.-Nincs semmi gond.-Nyújtom felé a ruháját egy lassú mozdulatsor keretében.-Én nem bántalak, szóval.. csak ne ugorj nekem.-Tekintettem őszinteségről árulkodik, hisz jelenleg semmilyen hátsószándékom sincsen, főleg mert feldobta a napomat.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jún. 29, 2015 11:42 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Richard &Ryttha
Nem tudtam milyen szándékai vannak a férfinak, de nem bíztam benne. Különösebben nem voltam bizalmatlan típus, de lássuk be, mégis csak ott állt fegyverekkel az oldalán. Éreztem jól, ez a férfi több volt mint vidám természetbarát, aki madarakat és őzikéket les az erdőket járva. Ordított róla, hogy vadász vagy valami afféle. A farkaskódex első fejezet első szabálya, soha ne bízz a vadászban! Még akkor se, ha azt mondja, hogy nem akar bántani. Ezt még kezdő farkasként is nagyon az eszembe véstem. Lábjegyzet: akkor különösen ne. Fennáll a lehetősége, hogy átver. Fegyvere van, lelőhet vagy felnyársalhat, de egy tuti, a bundád bánhatja, ha tévedsz.Mi van akkor, ha csak úgy meggondolja magát? Mi van ha kedvet kap kicsikét elnáspángolni engem? Vagy valami olyat teszek, amit fenyegetésnek vesz? Ami fenyegetőnek számít egy farkastól vadászszemmel? Túl keveset tudtam a farkasokról, és túl keveset tudtam a vadászokról is. Lábjegyzet lábjegyzete farkaslányoknak: a különösen jóképű vadászok a legveszélyesebbek! Egy csábos mosoly, egy kacsintás vagy az edzett férfitest látványa elvonja a figyelmet és ez végzetes hiba lehet. Négyszavas tanács: Soha Ne Dőlj Be! Ez a pasi határozottan jóképű volt. Veszélyes kategória. Előtte csak egy vadásszal találkoztam, de az inkább a jajderondazacskótneki típus volt. Megráztam közben a fejemet, hogy eltüntessem a buta gondolatokat a fejecskémből. Az sem éppen a bizalomépítés jele, ha felröhögünk mások szerencsétlenségén. Amikor reccsent a fa, és a gravitáció a bokorba küldött, sőt fejbe is kólintott az a faág, olyan jóízűt nevetett, mint talán soha eddigi életében. Rosszul esett a kárörvendés. Lebiggyesztett ajkakkal emelkedtem ki a bokorból, kezembe azt az óriási gallyat szorongattam, és szívem szerint fejbe vertem volna vele.. A férfi felemelte a kezeit, mint aki harcra készen áll. Ó nagyikám, remélem nem fog elverni nagyon. Nem baj Rara, megoldod valahogy. Ennél már keményebb helyzetekből is kivágtad magad. Legfeljebb jól tökön rúgod, és amíg görnyed és a mogyoróit szedegeti, eltiplizek. Erre a csóka olyat csinált, szóhoz sem jutottam. Nálam már ez nagy szó volt. Mindig, mindenre volt kész válaszom, most azonban csak bámultam ki a fejemből és a ruháimat sasoltam, amit a férfi odanyújtott. Visszaadja a ruháimat? Csak úgy? Ez valami trükk? Vagy mégsem? Lassan nyújtottam a kezeimet a gönceim felé, mint egy kismacska, aki először lát életében havat. Nézi, figyeli, lassan közelíti meg a hideg fehérséget tartva attól, hogy az megharaphatja, vagy megeheti. A vadász sem nagyon különbözött az első hótól. Már majdnem elvettem tőle a rucijaimat, amikor váratlanul a piros szoknyám lángra kapott. A könnyed chiffon hamuként porladt szét. -Neee. - visítottam fel cincogó, vékony hangon és azt találgattam, hogy ezt most én csináltam? Ez tényleg én voltam? Felgyújtottam a saját ruhámat? Valószínű, hogy nem spontán öngyulladás. Gyorsan kikaptam a rongyot a férfi kezéből és villámsebesen oltottam el a lángokat a megmaradt fél pár cipőmmel. Újabb cifra szóvirágok hagyták el a számat ruhataposás közben. Magamban meg csak azon mérgelődtem, hogy ilyenkor varázsolok? Ilyenkor? Amikor nem kéne? Hol van az erőm, amikor igazán szükségem van rá? Még az a szerencse, hogy nem a vadász gyújtottam fel. Bármennyire is gyanakvó voltam vele szembe, azért nem akartam felgyújtani. Gondoljuk csak végig! Ha nekem itt lángra kap és túléli, hát nekem holtbiztos, hogy annyi. Nem nézné el a dolgot, nem olyannak tűnt. Miután elaludtak a lángok, magamra húztam a ruhámat, vagyis, ami megmaradt belőle. Úgy nézhettem ki megint, mint valami menekült, aki egy égő házból szabadult, de nem érdekelt. A megégett ruhát és a lángokat nem tudtam semmivel magyarázni. -Történnek ilyenek. - legyintettem, mintha az ilyen mindennapos lenne, aztán visszakanyarodtam a lényeghez. -Biztos nem bántasz? - kérdeztem még mindig nagyon gyanakvóan. -Vadászbecsszó? Így görbülj meg? - emeltem a szeme elég a begörbített mutatóujjamat.
A bizalmatlanság egy alapkulcs, amire mindenki szinte alapozik, és egyaránt épít is, amit mondjuk úgy, hogy nem is csodálok. Ki bízna meg manapság már akárkiben, nem de bár? Az élet fakó, tele van árnyalatokkal, ezernyi zálogsorú képpel, filmmel, és vetítéssel. Ahogy egyre jobban a társadalom részeseivé válunk, nos rájövünk, hogy az is kétséges, ami a szemeink előtt zajlik. Pedig tényleg ott történik a szemeink előtt, de mi nem hiszünk benne. Vannak naivak, akik mindent, mindig, sőt akármikor elhisznek. Ez voltaképpen egy hatalmas nagy probléma, hisz sosem lehet tudni, hogy mikor kivel állunk szemben, és az illető mit is tervezz a kis fejecskéjében. Lehet épp az átverést szövögeti ellened, lehet éppenséggel kibeszél a hátad mögött, avagy csak gondolatban szid el mindennek. A személyiségek változatosak, választékosak, és színesek.. Ha azt mondanám, hogy bízz bennem, akkor bíznál? Kötve hiszem mindezt. Figyelembe vennéd, hogy vámpír vagyok, egy kiszámíthatatlan ragadozó, és mindemellett egy megfontolt vadász, aki bármelyik percben lecsaphat rád. Jó ugorjunk ettől az őrült gondolati körről, és térjünk át rám. Lényegében én sohasem bíztam senkiben, néha már magamban sem, ilyenkor állandóan fontolóra vettem, hogy az élet kegyetlen, a sors változtat a múlással, és én is másabb leszek mindig. Megnéztem, hogy mi azaz alternatíva, amellyel élhettek, amelyet alkalmazva előrébb juthatok arról a pontról, hogy 'ne bízzak'. A 'higgy' szóba fektettem mindent. Megadtam az esélyt az érzelmeimnek, az embereknek, de persze mindig hátba szúrást kaptam, és a hittem is kezdett meginogni. Újabb fontolgatás, újabb fejtörések, és én magam, lám csak, idejutottam el mindenek felett. Megszüntettem minden felesleges érzelmet, és helyébe a kegyetlenséget fektettem. Tökéletesítve a dolgon pedig vadásszá váltam, aki minden faj rettegett álma. Nem kíméllek, nem adok kegyelmet, hisz, akit megakarok ölni, nos.. azt meg is fogom ölöm. Olyan nem szerepel a szótáramban, hogy 'nem'. Tehát összegezve mindent, és a tanulságot: senki sem bízik senkiben, de a szavaknak még lehet nyomása, persze tekintsünk el attól, hogy a szó elszáll, hisz lehet elsiklik, de megjegyezhetjük mi magunk, ha igazán akarjuk. -Ez...-Már majdnem eldobom a ruhát, amikor is ő szedi el tőlem azokat. Egyetlen pillanatra nem figyelek, és csak gondolkozom, ilyenkor pedig jön a baj, mert miért is ne.. Ha most nem kapok észbe, akkor talán hamuvá porlaszt el a kis trükkjével, bár elnézve őt, nos... nem hiszem, hogy minden vágya az lenne, ha a ruhája égne. Tehát véletlen. Nem tudja alkalmazni a boszorkány tehetségét. Várjunk.. farkas, de boszorkány? Élesen felvonom a szemöldökömet a kombinációra, amikor is koppan a dolog, de nagyot. Megrázom a fejemet, hogy csak hallucinálok, de látva a tettét, és ahogy épp oltja a ruhát.. nem tévedek. Tehát igaz. Mélyen szívom magamba a levegőt, ahogy végül ráemelem a tekintettemet, és bár annak ellenére, hogy rohadt vicces a látvány, nos koránt sem nevettek. Mégis csak a ruháját gyújtotta fel, vagy akár velem is megtehette volna ezen eseménysorozatot, ami valljuk meg nagyon nem kellene. A halál.. nem akarok meghalni, mármint elfogadtam, hogy egyszer meg kell, de előtte tisztítani kellene a fajállományt, a kis vámpíroktól, meg az egyéb ilyen lényektől. -Én mindezt nem nevezném rutinosan csak úgy "történek ilyenek" címszóval illetve.-Jegyzem meg elgondolkozva, ahogy végül a szemeibe tekintek, már ha ő maga rám figyel, és nem épp mást néz eközben.-Meg kellene tanulnod alkalmazni a varázslást.-Szavaim megfontoltak, bár szerintem már maga is rájött, hogy ez így nem jó a számára, és helyette inkább megtanulná ezt alkalmazni. Csak gondolom nincs neki senki sem, aki segíthetne, ha meg mégis, akkor ő utasítja el, vagy passz, de ez így.. így katasztrófa. -Biztos, hogy nem bántalak.-Ismétlem meg a szavait teljesen komolyan, és némileg eltöprengően. Amíg nem árt nekem, nos addig én sem fogok neki, de amint bármit is tesz ellenem, nos kétségtelenül én sem kímélem meg egy pillanatig sem őt. Ez így gondolom világos a számára, még ha csak gondolatban is vázoltam fel ily zseniálisan magamnak.-Vadászbecsszó, meg úgy görbüljek meg. Fogadom, ígérem. Mit akarsz még hallani? Már kezdem unni, hogy megkérdőjelezel, pedig én türelmes típus vagyok.-Ejtem ki célozgatva arra, hogy túl rossz ez az erős gyanakvás. Megmondtam neki, hogy nem bántom, akkor meg.. fogadja el a tényt. Bár nem lehet bennem megbízni, de most az egyszer tegyen kivételt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Aug. 28, 2015 12:19 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Richard & Ryttha
Lebiggyesztett ajkakkal néztem, ahogy a ruhámat a másodperc egy töredéke alatt elemésztik a lángok. A lángok, amiket spontán gyújtottam valahogy a kezemmel. Magam felé fordítottam a tenyerem és hitetlenkedve pillogtam. Nem volt elég baj, hogy ruha nélkül maradtam, még le is lepleztem magam a vadász előtt. Ügyes vagy Rara, eddig csak farkasnak nézett, most már azt is tudja, hogy félig boszika vagy. Akár vállon is veregethettem volna magam ezért. Két ujjammal felvettem a fűből a ruhámat, jobban mondva mindazt a kormos, füstös szagú ruhafoszlányt, ami megmaradt belőle. Lágyan belekapott a szél és ide-oda lengette, majd egy erősebb fuvallat kiszakította a kezemből és messze repítette, akár egy száraz falevelet. Ezek után nem tűnhettem valami veszélyesnek a szemében. Egy farkasboszi, aki még annyira sem jó, hogy tisztességesen varázsoljon valamit. Meg is kaptam a nap tanácsát: Tanuljam meg alkalmazni a varázslást. -Azon vagyok. - hajtottam le a fejem bánatosan. Szerencsétlennek éreztem magam. Valaki nagyon utálhat odafent, mert az életem kész katasztrófa. Nehezen bíztam meg a csávóban, hiszen mégis csak vadász volt. Vadász, aki lelőhet, leszúrhat, kibelezhet, és sok más ronda dolgot művelhet még velem. Azután a sorsfordító este után, amikor kizuhantam az erkélyről a behemóttal és a halála által vérfarkas lett belőlem, egy farkaspajti elmesélte, mire kell vigyáznom. A legveszélyesebb dolgok listáján az elsők között szerepel a VADÁSZ is. Jó hogy volt bennem ellenérzés és para. -Nem ismerlek. Minden jogom megvan kételkedni. - öltöttem ki rá a nyelvem, mint egy incselkedő kislány. -Deeee...ha már vadászbecsszavad is adtad rá....hiszek neked. - magyaráztam huncut vigyorral. Végülis nem bántott, még csak a fegyverét sem emelte rám fenyegetően. Egy esélyt adhattam neki, hiszen még a meggörbülés is vállalta és a becsület szavát adta. -Ha meg átversz, majd mondok rád csúnya, gonosz átkot...és meggörbítem pár fontos testrészedet. - csacsogtam széles mosollyal. Szerintem nem kellett kifejtenem, melyik nemes darabjára gondoltam. Mosolyogtam, de véresen komolyan gondoltam. Szempillám sem rebbent volna közben. Igaz, nem tűnhettem valami profinak a mágia terén, de az átkokban verhetetlen voltam. Olyan ütős és tartós..levakarhatatlan rontást tudtam volna a nyakába akasztani, hogy még az atyaúristen, de még a boszorkányősanyáink sem vették volna le róla. Könnyen lehet, hogy én sem. Átkozódni tudok, de az átkok levétele már más tészta. Az előbb történtek pedig azt bizonyítják, hogy a tüzeskedésben is jó lehetek. Majdnem felgyújtottam a férfit. Gondoljuk csak végig, mi kaphat még lángra rajta, ha igazán csalódott vagyok. Jobb bele sem gondolni. Egyszeriben mardosó érzést éreztem a gyomrom tájékán, amit egy hangos korgó hang kísért. Megéheztem. -Éhes vagyok. - dörzsöltem meg a pocimat. Tegnap reggel óta nem is ettem egy árva falatot sem, ideje volt valami harapni való után nézni. Fa, bokor, fa, fa, fa, még több fa, bokor, egy vadász, még egy bokor, egy madár, és rengeteg fű. Egy teljes kört tettem a saját tengelyem körül, de egy boltot, éttermet vagy falatozót sem láttam. Az A terv ugrott, jöhetett a B, amiben a vadász is főszerepet kapott. -Te vadász vagy, és szoktál vadászni. Segíts nekem kaját szerezni. Lééégysziiii. - kértem nagyon nagyon nagyon szépen.
Ha őszinte akarok lenni, akkor egy teljesen új alaphelyzetbe kerültem bele, sőt másként mondva: szituációba. Álmaimban sem képzeltem volna azt, hogy egy vérfarkas lehet boszorkány, de akkor ennyi erővel mondjuk egy vámpír is lehet akár boszi? Oké, kezdek bezavarodni, ami tegyük oda, hogy nagyon igénytelen, és nem helyénvaló tőlem. Szóval nem csoda, ha néhány másodperc elejére megjelenik rajtam a meglepettség egyféle jele, ami aztán úgy is eltűnik, de ott van a tény alapjából véve, hogy engem is meg lehet lepni a mai napig, ami kész csoda, de mégsem. Tehát vérfarkasboszorkány áll előttem, aki némileg még nem annyira gyakorlott ebben, de csak évek kérdése, és akkor meg lesz ezzel is. Miután sikerült végre feltérképeznem az új természetfeletti jelenséget, nos azt követően már sokkal jobban ő rá tudok koncentrálni, és nem ezen rágódom egyre jobban, s jobban. Vadászlétemre kissé siralmas, hogy nem tudtam eme csodálatos kombinációról, de sosem késő megtudni, nem de? Most már tudom! -Vettem észre, de éppenséggel nem jó irányba haladsz ezzel.-Jegyzem meg a kis égetésre célozva mindezzel, amit ugyebár okozott a saját ruhájának. Nem hinném, hogy gyakorlatlan lenne, mert nem nézem ki belőle, tehát azon helyzet áll fent jelenleg, hogy nem koncentrál eléggé minderre. Ámbár mindez nem az én területem, sőt közöm sincs hozzá, ha azt nézem. Épp csak annyi áll fent mostan, hogy szerencsésen belefutottam az erdő közepén, és ez így nem egy szerencsés találkozás. A vadász énem megrémítette, én meg kezdek kissé meglepődni rajta, mert bármikor meggyújthat spontán bármit, aztán meg még le ég itt az egész erdő, avagy én, netán ő.. Bár reménykedem, hogy a varázslást most egy időre elfelejti, és akkor szerencsésen megússza mindenki ezt a mai napot. Persze nem ellene vagyok ezzel, csak kissé aggasztó, ahogy egyben vicces is a helyzet, de nem nevettek rajta, hisz mégis csak a társalgó partneremé avanzsálódik, azaz válik. -Teljesen igazad van, de én egyesekkel ellentétben, nos nem szoktam megszegni a szavamat.-Mondom a mondata után rögvest ezt, hisz nem tagadok semmit. Eleve azt mondtam, hogy nem bántom, és mindez így is marad, amíg ő sem esik nekem, így pedig minden érthető, sőt eleve világos, vagyis gondolom én, bár kezdem túl bonyolítani, ami azt illeti.-Örülök, hogy kezded megérteni, hogy igazat beszélek, és ezáltal, nos.. ha nem is teljesen, de bízol bennem annyira, hogy ne kételkedj.-Egész végig kizárólag őt figyelem, így a stílus váltogatásai eléggé feltűnőek voltak a számomra, viszont nem éri meg ezen kiakadni, csak egy kis szórakozás. Könnyed játszma, a vicces pillanatért, vagyis gondolom. -Csak nyugodtan, amennyiben megteszem.-Vonok vállat végezettül, ahogy elmosolyodom. A magam részéről biztos, amit mondtam, így csak az ő oldala felől maradt kétely, vagyis nekem, míg neki a saját részem a kétséges, de ez természetes. Senki se bízik senkiben, hisz alapból nem lehet. Egy vadászban meg főleg nem, de én nemcsak egy sima vadász vagyok ugyebár, hanem annál kissé több, sőt némileg veszélyesebb. Érdekesen nézem, ahogy kijelentést tesz arról, hogy éhes, majdan körbefordul a tengelye körül, és ezek után felkér engem a vadászásra. Körülbelül sokkol a kérése, mert nem állatokra szoktam vadászni, sőt másrészt, hogy akarná azt elfogyasztani.. mondjuk nyersen? Felvonom a szemöldököm, majd mosolyogva megrázom a fejemet, aztán persze végül csak megszólalok. -Mozgó nyulat akarsz megfogatni velem, aztán pedig élve, és nyersen megeszed?-Teszem fel a kérdést továbbra is mosolyogva, mert nem értem a helyzetet, majd ha kissé jobban elmagyarázza, és beavat, akkor biztosan tisztább lesz a kép számomra, de így nem az. Legalábbis egyelőre nem, mert fogalmam sincs, hogy hogyan tervezte megenni. Szóval avasson be mindenképpen a részletekbe..
Kezdőlap
