+18

Sötétség honol odakint. A Hold beteljesítette feladatát, hiszen bársonyos, védő leple megvédte a párost a külvilágtól, elrejtette homályba burkolt birodalmába őket. Legalább csak erre a pár röpke órára, amíg lerombolják a mögöttük levő két utat, hogy azokból egyet gyúrjanak. Most viszont tükre alább szállt, hogy felkészülhessen arra, hogy átadja az uralmat örök szerelmének, a Napnak. Az ő feladata itt véget ért, s most a Nap által vissza kell térniük majd a valós életbe, vissza a matéria posvány világába, mely ahogy eljön a reggel, egy örökös változást fog hozni kettejük számára. Úgy lépnek majd ki ebből a kicsiny házból, hogy kezeik összefonódva simulnak egymáshoz, s már senki és semmi nem állhat közéjük. Ám még van egy kis idő. A pillanat, mikor a láncok örökre elhullanak, a kárhozott évszázadok nem ismétlődnek tovább, a rab madár kiszabadul, a kastély szörnyetege pedig beengedi a szépséget...
Sóhajokból állnak már a falak, ez tölti ki a vérgőzös levegőt, megülepedik a bútorokon, s az égbe emeli az összeolvadó párost. Körülöttük megszűnik létezni minden, csak e két csodálatos test tölti ki a teret. Elpusztulhatna a világ is alattuk, szerelmüket akkor sem szakíthatná már szét semmi, hiszen ahogy Erick teljes egészében Avarinára simul, ahogy azt Természetanya elrendelte, a férfi óvón védelmezi kedvesét, ki bársonyos, ölelő testével nyújt támaszt számara. A vámpír mozgása egyre gyorsabb, szinte már megtöri a teret s időt, mohósága pedig végeláthatatlan magaslatokba tör. Ahogy haladnak a beteljesülés utolsó percei felé, úgy érez egyre nagyobb késztetést, hogy a legutolsó kicsiny cseppet is kicsókolja a lány édes nyakából, hogy a legutolsó, tökéletes csepp, melyben ott él teljes egészében lelke, az is az övé lehessen. Csak az övé... A vad fogai még utoljára húsába marnak, s az édes fájdalom újra szétárad testében, melynek bódító visszhangja ide-oda szökken minden kis része között. Felperzseli a karmok égette sebeket, hogy azokból mindent felemésztő lávafolyam induljon meg, megégeti a fogak által tépett nyomokat, hogy azok még mélyebbre, még kegyetlenebbül hatolhassanak szinte csontjáig. Ez nem csupán fizikai fájdalom, hiszen a fenevad éles, véráztatta karmai lelkébe is úgy marnak, úgy tépik szét az elfeledett, komorléptű évszázadokat, mintha azok sosem történtek volna. Jelenleg képtelen is visszaemlékezni a múltra, képtelen akár egy olyan momentumot is felidézni, ahol még nem volt Avarina. Mintha azok teljesen kitörlődnének. Úgy emlékszik vissza a forradalmakra, hogy közben kedvese felé rohan, hogy mentse őt a kaszaboló pengék halálos csókjától, úgy élnek emlékeiben a magányosan töltött évek abban a kicsiny erdei viskóban, mintha minden szenvedést csupán Avarina érdekében kellett volna elviselnie. Mintha minden csak őérte létezett volna, s bármit is tett ezalatt a háromszáznegyvenhét év alatt, az miatta történt. Talán elég lett volna befordulni egy másik sarkon. Talán elég lett volna életben hagyni egy áldozatot. Talán megelégedhetett volna egy lehetetlen szerető hazug képével... Nem! Mindig ott motoszkált a lány, hiába választotta el őket több évtized. Minden egyes lépése érte történt, s minden egyes mozdulatát a Sors áldotta, a világ üldözte. Érte, Vele, Neki...
Az az ősi gonosz, mely eddig csak kegyetlenül gyilkolt, most a vad képében méltó ellenfelére és társára talált. Kész belőle táplálkozni, hogy vérével őt éltesse. Kettejük végzetes kapcsolatát meg kell pecsételni, hiszen világok nem múlhatnak el úgy, hogy párosuk tudata nem írta be magát a történelmekbe. Mint elfeledett sóhajok költői, mint végzetes nászok alkotói, mint az egyetlen és örök Szerelem felfedezői. A véres-sebes, élvezettel telített combok szinte összeroppantják... Bár összeroppantanák! Ajkai közül egyre gyorsabb, egyre feszítőbb, egyre hangosabb sóhajok, kéjes kiáltások törnek elő, melyek bekebelezik Avarinát teljes egészében. A gonosz ott toporog, s hirtelen egy hatalmas lökés egy mindent elsöprő üvöltés képében taszítja őt a bölcső mélyére... Az átkozott gyermekek úgy omlanak az édes szentély legbecsesebb kamrájába, hogy megrészegülve másznak a falakra, a plafonra, ellepik a padlót. Vajon képes lesz az az egy arra, hogy megtalálja a rejtett bölcsőt, hogy a szentély valódi lakójával kelhessen új életre...? Ki tudja...
A gyönyör átjárja Erick testét, s mikor bekövetkezik a beteljesülés, fogai mélyen fúródnak Avarina nyakába, s a vér egyre hevesebben tódul ajkai közé, egyre fájóbban harapja, egyre jobban szívja ki lelkét. Ám a legeslegvégén, a legutolsó pillanatban megáll. Arca lassan emelkedik fel, s mikor szemtől szembe kerül a lány kéken izzó íriszeivel, váratlanul eltűnik a mindent elnyelő sötétség, helyét pedig felváltja a tiszta, fekete tekintet, a maga visszatérő józanságával, a gonosz csillapodásával, s a mindent magába szippantó szeretettel. A gyermekek nyugalomra helyezve a belső kamra mélyén, s a gonosz pedig elvégezte feladatát. Kábultan, megrészegülve, táncolva, dalolva siklik át a folyosókon, édes csókokat lehelve a falakra, s boldogan simítva végig rajtuk. A kapuban egy utolsó csókot lehel a vadra, majd eltűnik a messzeségben. Még van feladata... Még millió átkozott gyermek vár arra, hogy megpihenhessen a mennyek ölelésében, a poklok bugyraiban. Ő mindet össze fogja szedni. Mindet...
A külvilág csillapodik, a szoba lassan visszanyeri valós képét, s Avarina édesen csengő hangja végleg visszahúzza Ericket a valós világba. Érzéki csók pecsételi meg szavait, miközben egy a homlokára tapadt, alvadt vértől kemény hajtincset tűr oldalra. Csak figyeli őt. Kémleli, ahogy a haragos vizek lenyugszanak, s felváltja őket a mámorosan ringó tenger, kinek hullámait önmaga gerjeszti már. Ő dönti el, hogy mikor kebelezi be a hajósokat, s ő ítélkezik egy hatalmas vihar felett is. A vad visszahúzódik, ám most már nem azért, mert kötelezik. Fel kell készülnie a gonosz következő látogatására, hogy együtt, újult erővel döntsék le a világ falait.
- Avarina... - súgja halkan, mély hangja akadozik, s elveszik a paplan bársonyában. Tekintete kérlelő, sajnálkozó, hiszen csak most látja, mennyi seb tátong oly szeretett kedvesén, mennyi fájdalom szőtte át együttlétüket, s még mennyi kín fog eltelni addig, míg be nem gyógyulnak a sebek. Azonban Erick ott lesz, hogy fogja a kezét, s nyugtató csókokkal enyhítse majd szenvedését.
- Innentől semmi sem állhat az utunkba... - ajkai a lány homlokára tapadnak, majd fejét mellkasára hajtja. Nem akar még mozdulni, nem akar még eltávolodni tőle, még ott akarja érezni alant. Lágy szívdobbanásaiban a sajátjait hallja, érzi, ahogy vérük úgy áramlik, mintha testük össze lenne kötve. Hiába nem fognak érintkezni, a világban már ott van pecsétjük, s legyen köztük akár pár méteres távolság... A vámpír mindig ott lesz az alakváltóban, s ő mindig ott fog csordogálni a vérivóban. Feje úgy pihen meg a hegyek biztonságot nyújtó völgyén, mintha hazatérne. Oda, ahonnan jött, s oda, ahova mindig is vissza fog térni...
Percek telnek így mozdulatlanul, mikor váratlanul újabb fájdalom kezdi égetni vállát. Ám ez már nem Ő. Ez a külvilág... Felpillant, mikor is észreveszi, hogy az első napsugár úgy mar vállába, mintha mérgezett, tüzes nyílként akarná őt lángra lobbantani. Pár pillanatig csak figyeli, majd végül odébb húzódik, s a lány mellett feküdve állapodik meg. A sugarak immáron őt érik, hiszen a Nap uralma eljött, innentől az életre s az evilági létre kell koncentrálniuk. A vámpír valóját elnyeli az éjszaka, s csak ott volt képes önnön valójában létezni. Most szüksége van a gyűrűjére, hiszen nélküle hamvait a szél fogja tovavinni... Ám még nem akar menni. Nem akar mozdulni. Oly csodás volt az éj, hogy minden pillanatban újra akarja élni, újra vissza akar menni... Azonban feladatuk van. E világon egyesültek, s meg kell alapozniuk azt a hosszú utat, mely előttük áll még. Még mindig nem mozdul. Jobbjával csupán végigsimít a lány arcán, s közelebb húzza magához ölelő, véres, megtépázott karjai közé. Avarina s Erick... Innentől már nem léteznek külön... Innentől csak az létezik, hogy "Mi"...

Először tenmagad kell lerombolnod, elveszítened mindent amiből léted táplálkozik, aztán a körülötted lévő világot, amelybe tartoztál, amelynek része voltál, végül pedig minden mást, amely akár anyagi, akár lelki síkon csak létezhet még, hogy végül a teljes üresség nyeljen el. Majd a sokadik napon kihányva magából darabjaidat,a  világ és az összes létforma darabjait, megteremtsen újra. Szabadon. A test gyarlóságában találod meg a szabadulásod kulcsát, a test gyönyöréből emelkedik ki az aki valójában voltál egykor, amíg magadra nem vetted múlandóságod megannyi lepergetni, levedleni vágyott terhét. A lélek felszabadulni vágyna, éppen úgy ahogyan az enyém is a vámpír karjaiban. Nem számít, hogy meddig tart, nem számít már a fájdalom sem, mely múlandó éppen úgy ahogyan a lét bármely formája. És sebezhető abban az állapotban amelyben most voltam. Hazugságok között éltem, és nem tudom, hogy meddig lettem volna képes még így élni, ha nem találkozom vele. Mintha eddig számunkra nem érzékelt, láthatatlan erő vezette volna a lépteinket, vagy éppen vezetné még most is minden cselekedetünket. A mágia, mely eddig körülölelt szinte tökéletesen megújulni látszana, ott szorít bennünket most is. Minden kiadott sóhajban minden elmart csókokban, minden ölelésben, minden mozdulatban, melyet a másiktól lopunk, birtoklunk el. Lassan már eggyé olvadunk, lassan újra abban az állapotban ringatózunk amiben egykor, amelyből kiszakítottak bennünket. Erick mohósága csillapítja az enyémet, az én vadságom szelídséget szül benne, és a gyengéd mozdulatokba keveredő állati vadságban testesülünk meg. Nem létezik csak sötétség, nem létezik csak világosság. Az árnyékok szüntelen váltakozása formálja világunkat, és válunk általa érzékeny lélekké, vagy éppen dühöngő állattá. Nem lehetünk minden nappal egyformák, ahogyan nem lehetünk életünk során sem azok. Korszakonként változunk, csak éppen van aki ezt meg tudja élni, van akiben azonban ilyen vagy olyan módon elnyomják, ahogyan velem is tette a boszorkányom. Nem engedett igazán gyereknek lenni, hiszen már kora gyermekéveimtől arra kellett figyelnem amit kér tőlem, amit akar tőlem, és arra nevelt mindig, hogy a parancsai előbbre valóak mindennél. Én pedig engedelmeskedtem, és nem akartam megismerni azt a világot ami rajta kívül létezhet. Sosem tudtam igazán ragaszkodni senkihez, mert az összes érzelmemet, az összes hűséges kötődésemet csak ő birtokolta és nem osztozott vele senki máson. Az pedig bennem nagyon erős volt, hiszen egyszerre volt jelen az állat időtlen ragaszkodása, és egyszerre az ember múlékony, de annál szenvedélyesebb kötődése. Most úgy tűnik, hogy a testem által felszabadulok ebből a rabságból és felismerem milyen érzés valaki máshoz hűségesnek lenni, valaki másnak adni az utolsó cseppjét is sóhajaimnak, az utolsó kis rubintját is a véremnek. Életet lehelek a vámpír eleddig a hozzáméhoz hasonló magányos világába. Oly életet melyet még én is ízlelgetek, melyet nem is igazán értettem eddig, még akkor sem ha benne voltam. Halandóságom szépsége, talán éppen a tudatlanságomban rejtezett, hogy fogalmam sem volt mire lehetek képes ha egyszer kiszakadok majd belőle. Óvott és féltett engem Lava, ugyanakkor a lehetőségét is elzárta annak, hogy mindazt a mocskos csodát megízleljem amit Erick most megad nekem. Mert ez a csoda nem hófehér, ennek a csodának az összes apró részletét vérben mártózott fogakkal és karmokkal vésik fel a sors hatalmas fehér szövetére, hogy így készüljön belőlük védelmező holt lepel a számunkra. Borul majd ránk együttlétünk végén Gaia sóhajaiból, és örök ígéreteiből szőve, hogy nem veszíti szem elől gyermekét. A természet mindig is vigyáz az övéire, mindig is óvja lépteiket, vezessen bármerre az utuk, kapaszkodjanak bárkibe. Az én választottam századok elátkozottja, sötét mágiák hercege, vérgőzös éjjelek bolondja, kihűlt sírhantok árulója, egy olyan férfi, akinek mégis minden pillanatban meghalnék, hogy aztán általa nyerjek új életet. Ujjaim vájják mély és csontig ható ígéretét annak, hogy ha egyszer innen kiszakadok majd, ha egyszer ajkaim a felhőn túli világ bolondító levegőjét szippantják magukba, akkor magamhoz emelem majd őt is. Vissza oda fentre, honnan letaszították egykor, és én hiába nyúltam utána, el nem érhettem. Soha többé nem lehetett az enyém. A szoba falaiban ott tanyázik éveim múlásában megannyi elátkozott nappal, amelyben semmi mást nem hallottam csak a szívem dobbanását, a tovafutó éjjelek álmokkal terhes órái, melyben őt hívtam öntudatlan. Minden álomnak jelentése volt, mindennek amely eddig történt velem, csak egyetlen befejezése, egyetlen utolsó édes taktusa, lehetett melyben a hangocska egy félrehangolt zongorán is az ő nevét kopogta.Szédítő a mélység amelybe alászáll, és egyben szédítő a magasság, amelybe ezzel együtt engem felemel. Szenvedélyének rum és keserű aroma íze van, melybe mégis mintha pilláimról aláhulló édes könnyeim mézét cseppentették volna. Némán ráz a zokogás, és közben mégis oly boldog és kába vagyok, hogy nem tudom mely felületen találnám meg a legtökéletesebbet gyilkosan maró csókjaimnak a testén. A vállak szinte szoborszerű ívén, melynek gödrében elsüllyesztem karmaim? Vagy az arc méltóságteljesen,a természet által tökéletesre faragott ívén, hova ajkaim alvadt vértől csillogó húsát érintem? Vagy a derekának ívén, a csípőjének kísértő ringásában, miben engem űz és engem hajt, a bennem tomboló állatot megzabolázva, néha szelídségre intve? Mi benne a legtökéletesebb? Az, hogy ott vagyok benne újra, és ő bennem van. A tökéletesség az időben múlandó porkupac, melyet oly könnyedén tova lehet fújni. De a miénk szikla, mit sem az idő, sem a mágia, sem semmi nem kezd ki soha többé. Egymásba rejtjük el, ahogyan tettük azt egykor, és immáron az öröklét kecsegtető ígéretével lépünk rajta tovább. Ő élni fog, és én is majdan az emlékei között. Mert tökéletes pillanat létezik, ez amiben benne vagyunk, de utána már csak a múlandóság köszönt majd ránk, mint egy átok, amelyet a találkozásunk szült, az istenek fricskája. Bezárom őt gondolatban a szobába, az ágyam rejtekébe, magamba, hogy amint megérzem egyre követelőbb egyre mélyebb mozdulatait, már nem leszek képes többé arra, hogy innen eleresszem. Még nem. Most még kell nekem az utolsó keserves, nyakamra lehelt követelő csókja, az ahogyan a fogai újabb és újabb rést találnak maguknak bennem, és vérem lesz számára nem csupán az élet, de a gyönyörünk beteljesülésének tökéletes forrása. Fogai végigszántanak a bőrömön, és amikor ismét lecsap, amikor újra megmártózik a húsban akkor testem űzi egyre tovább, és egyre mélyebbre kényszerítve, hogy eddig járatlan útvesztőim között kíméletlenül keresse meg azt az egyetlen helyet, hol a legtökéletesebb lesz minden érintése, amellyel kitölt. Hátamon végigfutó keze, melyet magam elé húzok most olyan, akárha egy bilincs lenne számára, és nem tudna többé elereszteni. Mert így akarja, és mert így akarom. Amikor megfordulok, és most én leszek az aki utat keres magának, aki megtalálni vágyja a tökéletes mélységet úgy lógok rajta akár az érett szőlő a kacson. Hátra hajlok, mint nyírfa a könnyed szélben, és a hajamban életre kel szemeinek fekete hullámzása, ahogyan a hátamat érintik a lágyan omló véráztatta fürtök.Kezem előre nyúlva a karmokkal mar bele a fejbőrébe, és a hajába kapaszkodva vonom rá a mellkasomra, de nem is szükséges megtartanom, hiszen éppen ide vágyott, ebbe a forró és vértől lüktető völgybe, mi már csak arra vár, hogy nyelvének tűztől izzó csóvája ezerszer is végigszántson rajta a fogakat követve. Az erő mozgat már, az erő az amely egyre erősebben és egyre feszítőbben adja át magát neki, és hagyja, hogy a benne lassan a felszínen tomboló egyre erőteljesebben jelenlévő gonosz megragadja a vadállat üstökét, és együtt taszítson bennünket a pokolba, emelkedvén fel kormos angyalszárnyakon a mennyeknek birodalmába. Egyszerre, újra oly helyeken melyeken a másik volt, hogy megmerítkezve benne szabadon kirobbanhassunk a térből…..túl mindenen. Álmokon, vágyakon, ismert és fel nem fedezett világokon, az egész univerzum egyetlen pontján megpihenve enyészetté válni….és egymásban születni meg. Meg kell állítania, egy lassabb, és csak számunkra létező édes melódiában kell tovább mozdulnunk, és miközben ebben az andalító, mégis mocskosul csodálatos dallamban olvadok el, hagyom, hogy combjaimat megemelve immáron újra felettem magasodjon. Árnyékok rajzolják körül, és miközben nézem, egy időre elfeledkezem mindenről. A szemeiben a múltunk minden pillanata életre kel, a feketeség szinte vibrál, és követel és válik számomra egyetlen igaz tükörré, hogy megmutassa mi az amire ő emlékezik és mi az amire én. Távol járnak egymástól a gondolatok, mégis szüntelen irányt váltottak és akár két mohó, vak csáp, kutatták egymást. Fejem emelkedik, hogy az emlékezés szinte megvadult csókját harapjam ajkaiba. A vámpír fogain simít át a nyelvem akárha egy veszélyes de csodálatos játékot játszanék vele. Csípőm eszeveszetten emelkedik meg, majd süllyed alá vele együtt. Forróságom bekebelezi, többé nem ereszti, és a vadállat karon ragadja a gonoszt, hogy vonszolja, hogy magával vigye, hogy eggyé válva megerősödjenek. Nyelvemmel a nyelvébe súgom és csókolom bele magamat, adva át ezt a gyönyört a fulladásban, mely lassan már oly közeli. Morranására, apró morranás a felelet, sóhajaira egyre erőteljesebben pulzáló sóhajom. Vonj magadhoz, tépj, marj, hasíts, ne kegyelmezz és ebben a melankólikus eufóriában emelj magadhoz, süllyedj belém űzz addig amíg az utolsó kis hangocska ki nem szökvén ajkaim közül a kegyelemért könyörgő szelíd vadállat utolsó morranása nem lesz! A mellkasom megemelem, vérhabok kelnek életre rajta melyet a vámpír csókok ezer szám záporozó volta hív magához. Andalítóan heves mozdulatai nyelvének, kecsegtetnek oly hevességgel, oly tökéletességgel, hogy darabjaimra szakadva pusztulok bele. Nyakamnak feszülnek újfent a fogak, és immáron csillapíthatatlan vehemenciával kortyolja a véremet. Nem tudom, hogy az alant egyre vadabbul zajló ostrom, vagy a nyakamon hasított résen kiömlő és belé olvadó vérem zubogása kelt bennem egyre hevesebb kéjt. Fejem feszítem hátra, hogy még jobban hozzá férjen, és úgy érzem, hogy minden korttyal bele dobban a szívem a mellkasába, hogy elmondja neki mennyire akarja, hogy még többet adhasson magából. Megvadult erek ezrével viszik hozzá csalogató, csábító vérem utolsó kis csobbanásait is. Szakad a tér, roppannak a tárgyak, hasad a deszka, nyekken, lebben a függöny, az ablakon át az éjszaka megannyi csillaga kopogtat és ragyogja be kettősünk, ősi, bűnös ezüst fénnyel. A szobában vihar kél, melybe a vadállat morranva szabadul ki. Szinte láncait tépett vadként acsarog mindenre, ami akár legcsekélyebb mértékben is útját állja beteljesülésünknek. Hús a húsban merül el, a csókoknak már nincs helye, mert az utolsó másodpercek gyönyörében egyik támasztékot tartó keze után nyúlok, és belefűzve ujjaimat az ajkaimhoz húzom, és egyként mélyesztem bele a fogaimat, miközben torkomból hörgő, szenvedélyes sóhajok szakadnak fel egyre gyorsulón és egyre hívogatóbb hevességgel, mellyel neki üzenek, őt szólítom. Combjaim közének bűnös útvesztője lüktetőn és egy egyre hevesebben szorít rá, bekebelezni akarja és ott tartani, ki volt oly balga bolond édes szerelmes, hogy oda merészkedett. Feszülök, majd engedek végül olyan erős lesz a szorítás, hogy kibírhatatlanul fájdalmassá válik még nekem is, ugyanakkor képtelen vagyok abbahagyni. Hullámzásunk mint ezer éve megvadult és egeket ostromló óceáni hullámok csapnak a magasba. Sikolyom az egekig ér, a hangom orkánja végigszántja a poklokat is, a láncait vesztett vad ott vicsorog és ott üvölt az ég felé, megérezve szabadságának elérkeztét. A szél egyre erősebbé válik, miközben mindennek körülöttem külön színe lesz, az egész világ arany és ezüst fényben pompázik körülöttünk, melyet áttetsző fényével a vörös színez bűnösre. A tisztaságba vegyült gonosz, melyet magához ölel a vad és együtt szakadunk ketté: ő belém olvadva, én a vér által belé olvadva,mi elhaló és a világnak két apró viaszgyertyája, melyeknek fényét mi fújjuk el abban a pillanatban, hogy megérkezünk hova tartottunk: egymásban szakadunk darabjaira, és utolsó őt szólító sikolyomat fogaimmal még a kezébe mélyesztem, hogy az alant folyó vért a mámor leggyönyörűbb pillanataiban kortyoljam én magam is. Vér a vérben fürdik, ördögi és pokoli jelmezben jutunk által a mennyeken, mártózva meg a poklok tüzében, hogy szárnyainak hátrahagyva, mi egymásnak maradjunk egy mindent felemésztő ősi robbanásban. Testem úgy feszül akár egy mester keze alatt hangolt gitárhúr, és Erick a legtökéletesebb hangot csalogatja elő belőlem. Akarom….szeretem….kell nekem! Még egy mozdulat, és még egy lökés, és még egy és ezer is amíg érzem, hogy fogai éppen a saját beteljesedő gyönyörünknek mámoros pillanataiban kortyolja a véremet. Fájdalmamtól ez a buja kéj az édesebb, melyben úgy fürdőzik az állat, hogy vicsorogva nyalogatja sebeinket.
A szabadságom első pillanataiban most még nem látok semmi mást, csak őt, csak ezt a mohó vámpírt, akiért innentől meg is halnék akár. Már nem akarok máshoz kötődni csak hozzá, és nem akarok többé hazugságokban élni, egy olyan világban, amiből hiányzik. Nem hallok semmi mást, csak morajló, lassú zihálásunkat, összeboruló testünk ritmusos emelkedésének és süllyedésének suttogó hangjait. A szobában oly csendesség ül meg, hogy szinte alig hallhatóan de mégis ott suttogom, ott mondom ki füléhez bújva epekedve azt a szót mi mindennél beszédesebb jelenleg:
- Köszönöm!-      

+18

Vad... Jó szó ez azokra az ösztöntökre, amik odabent lapulnak? Azokra a bezárt ösztönökre, amik ennyi éven keresztül ott ültek magányosan a sötétségben? Az emberlét sokkal rejtélyesebb, mint azt bárki is gondolná, csupán a világ nagyon rossz úton halad, egyenesen a gyarló pusztulás felé. Az emberek már képtelenek arra, hogy lelkük mélyére nézzenek, képtelenek arra, hogy azt a hatalmas univerzumot felfedezzék, ami odabent lapul. S eme átkozott örökség egyre csak száll nemzedékről nemzedékre, mígnem egyszer csak teljesen elveszítik a kapcsolatot önmagukkal. A leláncolt ösztönök, melyek nem tudnak felszabadulni, egyre csak nagyobbak lesznek az évek során, hiszen a tapasztalatok, az emlékek, az érzések mind-mind befelé áradnak, ám onnan kifele nincs út. Csak gyűlik a vágy, ahogy egy szerelmespár elsétál előttük az utcán, önfeledten nevetgélve, egymás karjaiban, s egyre csak arra gondolnak a szemlélők, hogy az ő szerelmünk merre járhat? Milyen jó lenne Vele hajtani álomra a fejüket éjjelente, milyen csodás lenne az ő óvó karjaiban szunnyadni. A hiány, a vágyódás, s minden olyan érzés, melynek a Szerelem a szobrásza, egyszer csak egy vad képét formázza, ki dühös lesz, ha mást boldognak lát, haragos lesz, ha magányosan az álomvilágba kell szöknie. Erick pontosan ezt érzi Avarina mozdulataiban is, minden negatív érzés bölcsője ad otthont ennek a bizonyos vadnak, ki úgy tör ki ketrecéből, mintha az istenségek tombolnának odafent, s párviadaluk alatt világok pusztulnak el, s nőnek ki a hamvakból. Ki kell adnia magából a sok haragot, a sok bánatot, a sok fájdalmat, matériába kell öntenie, el kell vennie a világtól, hogy aztán nyugodtan sétálhasson vissza, immáron tisztán, büszkén, s szabadon. Ez pedig egyedül nem megy. Épp úgy, ahogy Erick számára a háromszáznegyvenhét év nem volt elegendő egy kicsiny érzelemszál kibocsátására sem, úgy Avarina is képtelen egyedül felszabadítani, hiszen annak a vadnak kell egy bábu, kell egy áldozat, amin mindent kiadhat magából. Egy ember képtelen lenne elviselni azt a sok testi fájdalmat, mely a lány maró karmai s fogai alatt születik. Egy halandó már élettelenül feküdne ekkora vérveszteségtől, a vámpír viszont érzi, hogy kiömlő vére által, mely édes násszá olvad Avarina cseppjeivel, képes megtisztulni, képes levetni magáról eddigi életét, hogy másik felével ráléphessen a közös útra, mely felé hosszú s keserves ösvény vezetett, mindkettejük számára. Ahogy testük eggyé olvad, úgy válik a vad s az ősi gonosz egy életre bűntárssá, szeretővé, s örök szerelemmé... Újra... Egykor odafent éltek mindketten, ám valami Ericket letaszította a mélybe, le a pokol alantas bugyraiba. Lassan zuhant alá, mint egy kirekesztett, bukott angyal, miközben életének egyetlen értelme odafent maradt a felhők közt. Ő pedig csak zuhant, keresztül örvénylő, sötét ködfelhőkön, át ingoványon, tengeren, hegyeken, véráztatta pusztákon, s olyan távolra taszította őt a mélység, hogy szerelmének mámorító felhőjét elnyelte teljesen a sötétség, helyette pedig egy hatalmas űr maradt, melyet a fanatikus vallásos család még inkább csak tágított. Ott, az a gyermekkor volt egyenlő talán a pokollal. Nem kell ide testi fájdalom, nem kell ide elevenen elégni a napsugarak halálos fényében, nem kell élve megpusztulni a föld alatt... Elegendő volt csupán élettelenül élni az életet, összezárva elkárhozott lelkekkel. Üresen. Egyedül. Magányosan... Mikor Mestere átadta neki utolsó tanítását, még nem teljesen értette azt Erick, hiszen hogyan is érthette volna még Avarina nélkül? "A család nem a vérben lapul, hanem a szívedben." Szívében pedig csak egyvalakinek van helye, kit a világ próbált távol tartani tőle, elveszejtve őt a városok szürkeségében, a mágia világában, az emlékek tengerében... Talán Mestere is rájött a vámpírlét értelmére. S talán ő sosem tapasztalhatta azt, amit Erick... Reméli, hogy egy szebb világban ő is rálel majd örök társára, hiszen egyedül neki köszönheti, hogy Avarina felé sodródott évszázadokon keresztül. Egy hatalmas, lehetetlen, végtelen világban mégis egymásra akadtak. Egy helyen, egy időben, s most készek arra, hogy beteljesítsék sorsuk, hogy újra egyesüljenek, hogy minden jó s rossz összefolyjon odabent...
A sápadt bőr már a múlté, már alig akad kettejükön olyan felület, melyet ne festene be a gyönyör vörössé. A hajakból cafatokban lóg az alvadt vér, testükről már szinte leperegnek a kemény kis darabok, s az egész lassan kezd úgy kinézni, mint egy hatalmas vérengzés helyszíne. Kívülről nézve két beteges, perverz alak őrült nászát látná egy idegen, hiszen a való életben ki vágyna arra, hogy fájdalomtól s vértől csöpögő együttléteket éljen át...? E tökéletes együttlét nem csupán a testiséget hordozza magában, hiszen ahogy ujjbegyei, ahogy nyelve, ahogy minden porcikája érinti, ízleli a lányt, úgy lopja vissza magának lelkének kicsiny, elveszett részeit. Mintha soha nem lenne elég, úgy akar egyre vadabbul, egyre beljebb jutni a mennyei szentély mélyére. Avarina tüzesen sikoltó hangja még inkább csak hergeli a gonoszt, s egyre közelebb csalogatja bölcsőjéhez, melynek édes fényeit mintha már látná a távolban... Ki akarja élvezni a csodát, nem akar még berontani őrült módjára, bár karmai reszketve bizseregnek a nyirkos falakon, s arra késztetik a férfit, hogy kegyetlenül marjon a finom bőrbe hátán, hogy karmainak nyomai égető sebet hagyjanak maguk után, hátha csillapíthatja kicsit a türelmetlen gonoszt, ki kábultan, lassan imbolyog oda-vissza a folyosókon. A mozdulat hatására kicsit ugyan megáll, ám a vámpírból egy erőteljes nyögés száll fel, mintha csak szét akarná belülről feszíteni a mindent elemésztő sötétség. A két test végül lágyan és érzékien simul össze újra és újra, visszafogva a gonosz rohamát, kit az Avarinában lapuló vad azonban egyre inkább csak szólongat, s nem hagy nyugodni... Kéjesen feszül hátra, szinte erőszakosan húzva magához a lányt, hogy belekapaszkodjon csípőjébe, hogy becsatlakozzon az őrülten lengő táncba, mely oly bódító, hogy a tárgyak is életre kelnének, ha tehetnék, hogy élvezhessék azt, amit ők ketten. Nem elég érinteni a csípőjét, nem elég a hátát csókolni, mindent újra s újra akar érezni kezeivel, ajkaival, nyelvével, így mint egy felbőszült állat úgy mar rá az édesen ringó dombvidékek véráztatta lejtőire. Szinte már a külvilágot sem érzékeli a buja tánc alatt, úgy emészt fel mindent a vágy s a szenvedély, s úgy húzza magához egyre szorosabban a lányt, ki ördögi forgásával újra szemtől szembe kerül a vámpírral. Mélytengeri kékjeiben elolvad a feketeség, testük pedig úgy illeszkedik egymáshoz, mintha az istenek pontosan így teremtették volna őket. Véres csókja türelmetlenül omlik a lány ajkaira, s minden érintést magának követelve zúg lejjebb a dombvidékek felé, melyekbe kegyetlenül mar bele mérgezett tüskéivel újra és újra, melyeket nyelvének vad és mohó játéka csillapít. Vértől csöpögő szájának édes ölelése egyre csak magának követeli, hol harapja, hol ízleli... A gonosznak ez még nagyobb lökést ad, s vadul lódul meg a bölcső felé, ám az utolsó pillanatban megáll. Kezei lassan omlanak végig a falakon, miközben az átkozottak ott tornyosulnak mögötte, arra várva, hogy elfoglalják méltó trónjukat... Ám még nincs itt az idő. A vaddal együtt kell átlépniük az utolsó kaput, együtt kell átlépniük a mennyek országába, hiába oly türelmetlen a gonosz, hogy minden pillanatban gyermekeivel záporozná a szentély minden kis sarkát... Kezei szorosan fonódnak a lány hátára, ezzel lassabb, érzékibb keringőre hívva meg őt. Szemfogai buján fúródnak Avarina nyakán levő még meg nem tépett bőrbe, hogy onnan nagyokat szívva torkán érezze mennyei nedűjét, érezze fejében, kezében, hasában, a gonosz mélyén... A patakokban csordogáló vörös folyadékkal leheli rá utolsó csókjait, de még ez sem segít a türelmetlen átkozottakon, hirtelen az összes egyszerre kezdi verni a falakat, gyerünk, beljebb, még beljebb! A rengő visszhang és kéjes sikoltás újra taszít rajtuk egyet, Erick pedig ismét a vad fölé magasodik. Csípője kacéran kering a kegyetlen kapuk előtt, melyekre a szájából csöpögő vöröslő nedűvel ördögi rúnákat fest, s beljebb haladva bemocskolja a falakat átkozott pecsétjével újra, s újra... Már ez sem elég! Fogai a kapukat csikorgatják, nyelve lemossa a rúnákat, hogy ujjai újra felfessék, mint valami vadító, ördögi kör, úgy taszítja hátra egyik a másikat hangos nyögések közepette. Nem... Ez sem elég! A gonosz menni akar, törni akar előre... Akaratának a vámpír képtelen ellent mondani, úgy simul rá egész testével a csillogó vörös habokra, miközben két kezével megemeli Avarina szétharapott combjait, meghívva őt a legutolsó, sátáni táncra, a beteljesülés utolsó percire... A gonosz táncolva süvít át a folyosókon, testük újra összefolyik a mélyben, lelkük újra megfürdik egymásban. Kezeit Avarina hajkoronája mellett támasztja ki, arcuk pedig szemtől szemben pihen. Szenvedélyes csókzápor szakad rájuk, melyet végső morranó és hangosan ziháló hangok kísérnek. Szemfogai végül megpihennek legcsodásabb fekhelyükön, a nyakán maradt utolsó szabad felületen, hogy a beteljesülés pillanatában ne csak a gyönyör, de a vér is elárassza testét. A gonosz már ott van, már ott toporog, már nem kell sok neki, már mindjárt, már mindjárt áttöri az utolsó akadályt, mindjárt elárasztja ördögi gyermekeivel a bölcsőt... Érzi a vad leheletét, csak az Ő végső taszítása kell, hogy nászuk elérje a legmagasabb, isteni szinteket, hogy a sötétség megtelepedjen ott bent, ott mélyen, ott legbelül, az édes szentély legmélyén az átkozottakkal, kik már mindjárt rohannak, már mindjárt törnek előre... Egyre erősebb csípőmozgás, egyre hangosabb sóhajok, egyre vadabb érintések jelzik a világ pusztulását, amit már csak pillanatok választanak a totális megsemmisüléstől...

Mint tennénk meg azért akire vártunk, akiben megtaláljuk önmagunk, és onnantól nem létezik többé csak az a világ amiben ismét benne van? Emléktelen évek hirtelen úgy válnak világossá és megismerhetővé, akárha ismeretlen ujjak fényt gyújtottak volna a sötétségben. Ott lesz minden amit elvettek, minden keserves vagy éppen örömteli pillanat és az elvesztegetettnek tetsző idő értelmet nyer. Hozzá tartottam egész életemben, arra várván, hogy eddig rejtegetett gondolataimat szabaddá tegye, ahogyan engem magamat is. Vér kell hozzá, gyönyör kell hozzá, a testek szinte végeláthatalan és eszeveszett játéka, melyben két tökéletesen eltérő, mégis egy irányba tartó világ találkozásánál csoda fogan és lehetetlen születik. Látom ahogyan a világba szabadulnak az elmúlt évek megannyi elfeledettnek hitt emlékei. Miközben Erick a vérembe mártózik meg, az apró sebekből mint réseken kiszökő fények útra kélnek azok a pillanatok, azok az idők, mik rejtve voltak elmém legmélyén és arra vártak, hogy valaki szabadon engedje őket. Olyan varázslatosan kavarognak szemeim előtt, hogy nem csupán a vámpír minden mohó és számomra szinte észvesztő csókjába bódulok bele, hanem ebbe a látványba is. Szinte élesen villannak előttem az elmúlt évek hazugsággal vegyes emlékei, az első átalakulásom rejtett pillanatai, az a gyermek, az a kamasz, az a szerelemért esdeklő fiatal lány, az a visszahúzódó lélek, az a gyilkos ösztönökre ébredő, az a vérgőzben fürdőző, az a  megbánó és az egyedül zokogó...mindegyik én vagyok, és mindegyik mélyén ott van a csalfa remény, az a fajta vágyakozás, mely némán is őt hívta. A lelkem másik felét, hogy ne kelljen több életet által lépnem, hogy annyi idő után végre meglelhessem. A vad toporzékolva hörög belül, érzi már, hogy a fény járja át romlott lelkét, hogy az összes halál, az összes ember és más vad akiket ő maga tépett szét feloldozást adnak a számára, hogy ne taszíttassék kínkeserves, kénköves pokloknak legmélyére. Arcomon bódult boldogság terül szét, ahogyan Erick minden egyes vad és követelőző csókjának utat engedek a testemen. A fájdalom oly elenyésző ahhoz képest amelyen most legbelül megyek keresztül. Azok a foszlányok, és diribdarab múltcafatok, mik a kezeim között folynak át, és látom mit tettem, mivé váltam, és látom, hogy miképpen a vérünk tart együvé egy irányba összekapaszkodva, úgy mi is ennek a kis szobának a foglyai maradunk. Bár eljön a reggel, eljönnek a másnapok, eljön az új élet kezdete, de itt ragadunk, így összevonódva az idő homokjába burkolózva, mi apró kis homokszemek, a sivatagi viharban. A világ oly nagy, az idő oly végtelen nem vagyunk méltók arra többé, hogy velük együtt változzunk. Úgy kapaszkodom a sápadt, viasz-szerű testbe, mintha ide akarnám őt is láncolni, ide magamhoz, ezek közé a vágyott emlékek közé, hogy általuk ismerjen meg. Véremben dörömbölnek az érzések, és minden kortyban mit neki ajándékozok bele csempészem őket. Tudja és érezze, amit én érzek, hogy ott legyen velem elmém legmélyén, és én kitárva kezemet mutassam meg neki a világomat. Apró kis sziget, melyen nem érhetik el, melyen elrejthetem őt az öröklét bús-bűzös korhadó világától. Megváltást hozni oda, hol már a remény sem virágzik, hol az üres lemondás, és a gonoszság gaz tekervényei burjánzón szőtték át magukat. Amint kezeim érintik, amint a bennem tomboló vad átszakítja a vámpírra rakódott vér által pecsétként a lelkére nyomott akadályokat, érzem, hogy ő is felszabadul. Úgy hozunk egymás számára egy új életet, hogy porig romboljuk a mostanit. Nem számítanak az áldozatok, ahogyan az sem számít, hogy a testünk bele fog ebbe roppanni, hogy a fájdalom és a kín a végére oly elviselhetetlen lesz már, hogy csak egyetlen feloldozás létezik majd rá: a minden elsöprő gyönyör áradat.
Mit tennénk meg azért akiben megtaláltuk önmagunkat? Akit eddig kerestünk, és féltünk sosem leljük meg? Rombolnánk és bárkin átgázolnánk, nem létezik többé ártatlanság, abban a pillanatban elveszítjük, hogy beleszeretünk valakibe. Az igazi szerelem gyilkos indulatokat szül másokkal szemben, végletekbe taszít, honnan nemhogy soha nem fogunk kimászni, de nem is akarunk. Ebben a szédült, kábult minden elemésztő érzésbe fogunk beledögleni akár. Mégis minden egyes pillanattal vágyunk rá, még akkor is ha tudjuk, hogy az utolsó darabját is felemészti majd a lelkünknek, apró darabokra szakítja csak azért, hogy a másiknak adja. A szerelem gyilkos, nem csak másokkal szemben, hanem önmagunkkal szemben is. Két egymásnak feszülő halálmadár utolsó, legszebb dala. Ahogyan most testeink megmártóznak abban a fényben és bűnben édes gyönyörűségben mit eddig tán sosem adtunk így másnak, talán már mindketten sejtjük, hogy a bölcsek ezt hívják beteljesült végzetnek. Nem a szépségében rejlik a vonzereje, nem a gyengédségében, hanem abban amikor felszabadítjuk azt akik legbelül vagyunk, akiről tán nem is hittük, hogy bennünk lakozik. A vad is én vagyok, akár jelképesen, akár kézzelfoghatóan nézzük. Az is én vagyok,aki megveszekedett módon szinte tökéletesen elveszítve a józan eszét egyre erőszakosabban mar bele a vámpír évszázadok óta nem kóstolt húsába, hogy onnan a kifakadó feketeségbe úgy dörzsölje bele az arcát, hogy soha mámorítóbbat nem érzett még. Arcomon ott van lenyomata, és szinte feszít és éget, miközben nyelvemmel őrült módon szántom végig ajkaim környékét. Ízlelem őt ahogyan még sosem ízleltem ebben az életben, és cseppjeiből fakadnak emlékeim újabb ragyogó képei. Látom magunkat a világ kezdetén, látom a fényt, ahogyan elnyeli a sötétséget, látom amint sötét ujjai utánam nyúlnak, és a fény magába burkolja őt, mintha sosem válnánk el. Aztán elhalványul a fényem, mert elveszítettem. Minden feketeség a fényből születik, és egyszer oda tér majd vissza. Utunk végét jelenti az ami jelenleg a szoba falai között történik, amint a fába rejtjük el a sóhajokat, ott hagyjuk lenyomatát mindannak amit a ma éjjel elhozott számunkra. Minden én vagyok,amivé általa válhatok és senki vagyok nélküle. Roppan a világ, elhal az idő, és megáll az élet, a szívünk vad dobogása közepette, a ziháló légzések közepette is lassulón engedjük tovább önmagunkat, hogy meglovagoljuk az érzést, a vágyat amit egymásnak adunk.Az ágy szinte megnyílik alattunk, és a világ felett lebegve egymásnak leszünk a biztonság. Nem ereszt és nem eresztem, ráfeszítem magamat, ő pedig körülölel azzal a fájdalmas akarattal amelyet fogai vájnak belém. Új utakat, a saját útjait, a saját látható útjait, melyek ha el is halványodnak, én tudni fogom, hogy ott van...örökre. Egyetlen csepp vére, melyet újabbak követnek, ahogyan én is neki adom akár az összeset is mi bennem van. Nem áldozat ez hanem akarat, hogy ha belepusztulok is, általa ő éljen tovább. Féltés, ragaszkodás, gondoskodás, féltékenység, bosszú, kegyetlenség. Az összes érzés megrohan szinte egyszerre mikor egy újabb hatalmas hullámmal az erő mely eddig is szinte játékszerként dobált bennünket most ismét felettem tartja. Reszket alattunk az ágy, és mi benne együtt reszketünk, akár a szélben felejtett gyertya lángja, nehogy elveszítsük egymást. Ujjaim az ujjai közé fogom és magamhoz húzom az ajkaim elé, hogy a vért csókoljam róla, édes alvadt darabokból gyűrűt formáljak rá: az enyém, és neki adom a sajátomat. Vérrel írt pecsét, eltörölhetetlen örök zálog. Először a hangok válnak eggyé, minden sóhajomban az ő visszhangját hallom viszont. Aztán a szemek nyelik el egymást, hogy a kéklő hullámok immáron együtt hömpölyögve taszítsanak odább minden akadályt a benne tobzódó feketeséggel. Aztán a mindent maró ajkakon születő csókok, melyek úgy forrnak össze, akár a tűzzel égetett bőrre a seb.Fájdalmas és lassan már nem tudunk különbséget tenni összefonódó testeink között. Mindent elborít a vértenger, és a kéj édes virágillata beborít bennünket. Mint nyárutón az utolsó virágjukat bontó fák alatt egy éjjelen. Ott vagyok most vele, vagy éppen vad vizeken hajózva, tajtékos habokat átszelve, ádáz viharral küzdve, a horizonton átrepülve, hogy a szivárvány egy szegletében megkapaszkodjunk és onnan nézzünk le a porig rombolt világra. Bárkit elpusztítanék, ráereszteném a vadállat erejét, hogy kikortyolva az utolsó lélegzetét is, fogaim között tartva az utolsó szívdobbanását is életét terítsem megvadult kedvesem elé. Már oly mindegy, hogy melyikünknek kell ölnie az életben maradásért, már oly mindegy ki az akit prédaként a halálba taszítunk, mindig a következő és az utána következő nap a lényeg. Vérszőnyegen masírozni a saját mennyországunkba. Együtt. Most még egymást ízlelve, egymásban keresve azt az elvesztegetett, elhagyott csodát, mit meg nem kaphatunk sehonnan. A vámpír ujjai a hajamba siklanak, és úgy marasztalna maga felett, ízlelné még milyen amikor a szelíd állat uralkodik felette, de az erő nem engedi. Tiszavirág életű uralkodásom, mégis fémízű leheletemmel adom vissza neki, és eresztem vissza, hogy döntsön és tiporjon, hogy vegyen el mindent belőlem amit még hagyott ott. Ám mohósága újabb nem ismert határokat dönt le, vele együtt az én maradék józanságomat is, bár már így sem volt bennem sok. Roppan a csont, szenvedőn nyekken a hús, csobban a vér ajkain, és megfeszülő testemet utolsó falatként adom neki. Ajkai újabb ösvényeket járnak be, és újabbak sebeket szaggatnak, hogy belőle kortyolja ki, mintha soha többé nem folytatódna az élet. Testemet Gaia karjai emelik meg vele együtt, és ott fürdőzünk a levegőbe emelkedve rezgő és vibráló fények között, sikoltó szélben a saját sóhajainkat hallva mégis a leghangosabbnak. Újabb mély nyögéssel adózom a gyönyör egy másik állomásának, melyben nyelve akár egy mérget fecskendező kígyó mélyed el feneketlen alagutakban, vér után és lüktető kéj után kutatva. Újra és újra megmártózva akaratosan siklik át a falakon, és feszíti oda fogait, keresve azt az egyetlen helyet, hol a legnagyobb fájdalmat és a legnagyobb gyönyört is fakasztja egyszerre. Megtalálva pedig nem ereszti, én pedig egy óriási üvöltést követően hagyom, hogy az energia újabb lökéssel taszítson még feljebb. Szinte már a plafonon táncolunk, akárha a kandallóból kiszabadult pokoli tűznyelvek lennénk, és oly mohón is akarjuk bekebelezni szinte az egész világot. Könnyed piheként szállunk alá, lassan kiereszti alólunk ujjait Gaia, és visszaadja Ericknek az uralkodást, de csupán egy időre. Csak amíg átfordítja a testem és egy apró nyögést követően húzódom lejjebb. Keze a hátamon simít végig, nyugtató, forró hűvösséggel, minden apró csigolyát kitapint szinte másodpercek alatt, és mindegyik oly kegyetlenül suttogva akar újra közel lenni hozzá. Feszülő izmok csattannak oly erővel egymásnak, hogy a közelség még sosem volt ennyire kegyetlenül hiányzó és fájdalmas egyszerre. Újabb és újabb ostrom már így is vérben és gyönyör-nedvben úszó világunkban, és szemeimben a ragaszkodás és a vadállat szabadsága ver tanyát. Mosolygom és zokogva sikoltom egyszerre, hogy még, hogy erősebben. Fájdalmat akarok, hogy gyengédségként adjam vissza neki. Az összes sötétségét beszippantani, hogy lágy fényekkel ajándékozzam majd meg. Ujjaim a párnába marnak bőr híjján. Ám újabb erőkitörés feszíti meg a testemet és egy nagyobb szinte fülsértő sikoltó üvöltést követően ívben feszül meg egy erőteljesebb mozdulatot követően a hátam, és meglovagolva ezt az energiát emelkedem meg és tolom hátra magammal együtt a vámpírt az ágyat tartó támfáig, hogy immáron mint nekem készült csodálatos és forró fészekben helyezkedjem el az ölében. Fejem hátravetve, vérünktől és buja illatunktól nedves hajam a vállát simítja és hátranyúlva kezét előre vezetem kapaszkodót adva neki a következő tánchoz, két tökéletes halomban. Mint egy megvadult kéjistennő úgy mozdul a csípőm, régi, elfeledett keleti udvarok asszonyainak titkos férfihívó táncait idézve meg ebbe az éjjeli lakásba. Mozgásom hol lassuló, és szinte simogatóan gyötrően lassú, hol éppen egy újabb láncszem szakadását követően hatalmas és örvényként magába szippantóan erőszakos. Váltakozó ritmusa engem is megőrjít. Egyre gyilkosabb tempót diktálunk, amikor meghallom a fülemben a vámpír szinte dobhártyát kiszakító vágyakozó sóhajait, és amikor megérzem a szemfogainak karcolását a fülemen, a kezemet hátravezetve húzom közelebb a nyakamhoz, hol már csipkézett sebek jelzik a korábbi források nyomait újabbakat hagyok neki, hogy elvegye. A falakból ősi hangok kelnek életre, melyek mindegyike a bennem lakozó vadhoz szól, mely mindegyike az Erick lelkének mélyén rejtező gonoszhoz szól. Nem megszelídíteni vágyják, hanem egyesíteni a két erőt. A vadállat egy őrül morranást követően taszítja magát a mellkasának amidőn a hátam is odafeszítem, hogy onnan elérjen hozzá, hogy kézen fogja a sötétséget és a most még pusztító fény felé vonszolja. Szinte egyre erősebb és egyre szenvedélyesebb mozdulatokkal diktálnám a tempót, megveszekedetten rángatom a leláncolt bujaságot, a megkötött kéjt, és követelnék mindent amit meg tud nekem adni. Fájdalmasan marok a keze után és kulcsolom át magamon, hogy szorítson tartson meg, mert az erő újabb erőteljes robbanása megint hatalmasat lök rajtunk, szinte áthömpölyög a kettősünkön, de szétszedni már képtelen. Nem tudok tovább így maradni, és a következő kitörésekor hirtelen és szinte kiszámíthatatlan gyorsasággal fordulok meg. Látnom kell, éreznem kell, közel lenni, a szemeiben megfürödni, és ott meglátni a helyet, hol majd együtt lehetünk. A lábaim átvezetem a két oldalán, és mint megnyugtató, és mindent megadó, tökéletes trónus, úgy merítkeztetem meg, és szinte belepusztulva, tépek bele a bőrébe, apró darabjai maradnak az ajkaimon, és mint zálogot, mint pecsétet ajándékozom neki, amidőn fulladásig csókolom a vért az ajkain. Csípőm már szinte nem is mérhető türelmetlen akaratossággal ringatózik felette, és ha nem állít meg, ha nem lassít akkor nem kímélem, és úgy űzöm, úgy taszítom a végtelen tüzes óceánok mélyére, túl az időn, túl mindenen amelyet ép ésszel fel lehet fogni. Levegő után kapok, hogy aztán az ajkain oltsam szomjamat, és megint sikoltva feszítsem neki magamat. Már oly közel, már oly közel a szabadulás, és fel sem fogom mi történik. Meghal a Nap, meghal a Hold, velük halnak a csillagok, hogy aztán egy percnyi sötétséget követően valami szebb, valami ragyogóbb borítsa be az égboltot, örök fényt hozva. A Nap és a Hold egy mindent elsöprő gyönyörben születik újjá. Sikolyom mély, torokszorító zokogás, édes csilingelő nevetés, és abban a másodpercben, hogy megérzem a Nap halálát...elhamvadva szorítom meg ujjaimmal, és véres csókok közepette levegőért könyörögve terülök bele a vállába. Hazatértem. Hozzá.  

+18


~ Avarina... Avarina... Avarina... ~
Neve visszapattan a sötétségben lapuló kísértettorlaszokról, melyek mintha egymásnak súgnák tova a varázsszót, hogy Erick elméjének legtitkosabb rejtekébe is biztosan eljuthasson. Amióta meg tudta, hogy ki Ő, gondolatai egyszerűen képtelenek csillapodni. Őt hallotta a magányosan koppanó esőcseppekben, a fák ágainak zúgásában, de még az Ő nevét suttogta a börtön éjjeli, komor sötétje is. Lelkébe odamarta édesen csengő nevét, szemeibe beleégette annak betűit, s olyan volt minden pillanat, mintha emléke teljesen megfertőzte volna a férfi egész lényét. Onnantól már nem számított neki élet vagy halál, hiszen e lánnyal mindkettő tökéletes lehet, nélküle viszont a komor magány hulláktól bűzös tömegsírjába veszne mindkettő. Mikor kilépett házának ajtaján, tisztában volt vele, hogy valamilyen szinten el fogja veszíteni, ám a remény mindig ott ült mindenhol, s a hölgyemény távoli látképe beragyogta mindig a szobát. Mindig adott útmutatást, s mindig adott fényt egy komor nap végére. Talán a több évszázad alatt most fordult elő először, hogy valamit ekkora izgalommal várt. Ha csak elreppent egy madár a cella rácsain túl, már vágyakozva tekintett szárnyai után, azt remélve, hogy Avarina megkopogtatja édes csőrével az ablakot. Mikor elszállt egy bús katica a cella ajtaja előtt, titkon mindig azt remélte, hogy a pettyes kis lény ott fog zümmögni körülötte, míg át nem változik. Attól viszont minden egyes nap rettegett, hogy a többi fogoly cellájában felsikolt egyszer a lány, miközben a többi patkány épp a fogát mélyeszti bele... S ennek a kettőse teljesen megbolondította a férfit. Ezeknek a kicsiny szikráját sem érezte még soha, ám mióta sorsuk összefonódott, a félelem, az izgalom, a vágyódás, a szeretet, s még ki tudja hány érzelem kavargott benne hullámvölgyként. Soha többet nem fogja visszaengedni a boszorkányhoz, de még csak a közelébe sem. Ha kell, a világ összes pontjára menekülni fog vele, ha kell, az életét fogja áldozni érte. Bárhogy is legyen, most már csak a Halál szakíthatja el tőle. Legalábbis, ebben a világban... Vagy éppen a Halál... Örökre összeköthetné őket e síkon? Nem, ilyenen nem szabad gondolkodnia. Hogy Avarina is vámpírrá váljon Erick keze által, hogy ő legyen az Egyetlen, az Örök, ki méltó arra, hogy átvegye a végtelenség gyümölcsét... Nem teheti meg vele, hogy ráerőszakol egy újabb átkot. Egyáltalán lehetséges lenne? Lehetséges lenne, hogy egy alakváltó vámpírrá váljon? Oly hívogató a gondolat, s mégis oly távoli és ijesztő... Mi van, ha balul sül el? Mi van, ha... Többé nem tér vissza Erick karjaiba? Gondolatok ezrei ostorozzák minden pillanatban, s azok a kegyetlen démonok szívét égetve suttognak össze minden kusza dolgot. Nem... A pillanatot kell megélni, s arra kell koncentrálni. Nincs helye itt most kétségeknek, nincs helye félelemnek, hiszen a világ e kicsiny szegletén valami olyan dolog történik, mely örökre beírja magát a történelembe: a rab madár felszabadul. Madár, tigris, macska... Érzi mozdulataiban a hevesen száguldó sast, ki karmaival kitépi az egér lelkét, érzi bennük a tigrist, ki hosszú fogaival mártózik meg a bivalyban, s látja szemeiben a macskát, ki önfeledten játszik egy gombolyaggal... Minden egyes pillanatban, mikor isteni eredetű vére a férfi ajkaihoz ér, fáj neki úgy, ahogy a lánynak fájt a múlt, magányos épp úgy, ahogy ő hajtotta rég egyedül fejét álomra. Dühös, mint mikor üresség volt az emlékek helyett, s szeret, ahogy csak Ő szeretheti Ericket. A láncok még ott csörögnek, ám a mai éjjelen az összes el fog szakadni, márpedig Erick fogja eltépni az utolsót, azt az egyet, mely meghozza majd a teljes szabadságot a lány számára. A teljes szabadságot, mely egy vámpír halálos ölelésében virágzik. Sokszor szokatlan és kifürkészhetetlen utakat fest a Sors, s Erick amellett, hogy képtelen volt olyan személyre gondolni, kivel elképzelné a halhatatlanságot, az még véletlenül sem jutott eszébe, hogy az illető egy alakváltó képében fog véres, angyali szárnyakkal felé szállni... Csókja mint a vércseppekkel édesített méz, érintése égető, akár egy ördögi pecsétet író kéz. Az első pillantással magához láncolta a vámpírt, ki egyre inkább jön rá arra, hogy mi értelme van egyáltalán vérivónak lenni: az, hogy a halhatatlanság s a természetfeletti érzékek együttes erejével képes megvédeni egyetlen szerelmét e világ mocskától. Ezért magányos a vámpírok többsége. Mert nem találták meg létük értelmét, azt az egyetlen csodát, kiért érdemes volt várni akár több évszázadot is...
A morranások futótűzként sepernek végig a kiszakadt kis világ óvó falain, hogy a kéjes sóhajok utána felitathassák sebeiket. Hol heves, dörgő hangok szakítják ketté a csendet, hol pedig gyönyörrel teli szisszenések csillapítják azt. A gonosz, átkozott gyermekeivel az oldalán egyre közelebb kerül az édes bölcsőhöz, hol majd sarjai a nyugalom fekhelyén hajthatják örök álomra fejüket. Olykor hevesen karcolja végig a falakat dühében, hol finoman és lassan simítja végig rajtuk karmait. Erick is érzi a felgyülemlett szenvedélyt, a vad hívó hangját minden porcikájában, s már képtelen tisztán gondolkodni, minden mozdulatát a gonosz irányítja, ki egyre mélyebbre akar jutni, még beljebb és beljebb, hadd fájjon! Ujjai szinte belefúródnak a lány oldalába, hegyes fogai pedig úgy isszák nyakát, mintha életében nem ízlelte volna eme édes nedűt. Egy a biztos, hogy ilyet soha... E vérből csak egy van, ez A Vér maga... A trónról letaszítva süvít át az ágy másik felébe, s megrészegülve kap rá Avarina csípőjére, kinek bódító keringője egyre hangosabb sóhajokat szül a vámpírban. A fölé tornyosuló vadnak úgy adja meg magát, mint egy láncra vert rabszolga... Felülvén, összeolvadva a haragos hullámokkal szorítja magához a lányt, hogy a nyakán tátongó átkozott sebeket gyógyító csókjaival csillapítsa. Azonban fogai ismét bizseregnek, szinte képtelenek odabent maradni, s ahogy a gonosz egyre közelebb kerül a beteljesüléshez, úgy tébolyodik meg Erick, s ahogy lök egyet Avarinán, újra átveszi az uralmat a sötétség. A hajkoronába zúgó ujjak olyanok, mint a mérges kígyó, s arra késztetik a vámpírt, hogy nyelvének hegyével mossa fel az átkozott térképet, melyet megrajzolt. Egy forró s vad csók után mérgezett tüskéi lágyan marnak a lány ajkaiba, hogy onnan állát csókolva térjen rá az elfeledett ösvényre, melyet a mámor s kéj szinte teljesen eltüntetett. Nyelve a vörösen csillogó dombok közt száguld végig veszedelmes vadsággal, hogy hasánál megállapodva alig érezhető, alig érzékelhető aljas játékot űzzön. Mintha csak hergelné a ketrecbe zárt vadat, úgy érinti bőréhez épphogy csak ajkait, miközben mozdulatai lelassulnak. Néha nyelvének kicsiny hegye játszadozik, olykor fogai simulnak végig rajta lassan, s mikor már érzi, hogy a dühödt állat szinte kitépi a rácsokat, újra rátér a vértől csöpögő ösvényre, melynek legvégén mélyről feltörő szenvedélyes csókok záporoznak, elveszve a tüzes lángnyelvek forró játékában újra, s újra... A gonosz közben ordít alant, ő akar menni, képtelen tovább várni, vissza akar menni az édes falak közé, még beljebb és beljebb! Türelmetlensége megelevenedik a vámpír kezében, ki egy könnyed mozdulattal fordítja másik oldalára Avarinát, s fölé magasodva euforikus állapotban simítja végig hátát, belemarva hátsó felébe, hogy onnan derekára simuljanak halált hozó ujjai. Vadul ragadja meg csípőjét, s a gonosz szinte kitépi a falakat, úgy robban át újra a kapun, hogy teste ismét összeolvadjon a szentéllyel. Nem tud várni, egy pillanatot sem képes odakint tölteni, találkozni akar a sötétben lapuló vadállattal, hogy együttes erővel lökjék át az átkozottakat a bölcsőn, mely már közel van, érzi... Bal keze a lány kéjesen mozgó hátára simul, jobbját pedig a vöröslő, bársonyos, nedves hajkoronába fúrja, erősen megkapaszkodva benne, úgy válnak eggyé újra s újra, örvénylő, tökéletes hullámsírt alkotva. A világ pusztul körülöttük, pokolba lesz taszítva, miközben szerelmük beteljesülhet majd az öröklét tengerén...

Az öröklétben talán az a legfájdalmasabb pont amikor rádöbbensz, hogy örökre egyedül maradtál. Hogy nem lesz képes a szívedben tátongó űrt megtölteni ezer áldozat édesen cseppenő vére sem, ezer forró ölelés sem, ezer elvett és eldobott élet sem, ezer nap sem amelyet egyedül bolyongva töltesz kiürülő kastélyod koppanó lépcsőin haladva, melyeken az ősz kergeti már a száradt faleveleket. Az elmúlás költözik hajlékodba, látod miképpen megy tönkre körülötted a világ, őseid hagyatéka, életed munkája, és hagyod, hogy szépen lassan a port seperje át a múlandóság a küszöbödön. Korhadt deszkák nyekkennek a lépteid alatt és amikor körbetekintesz rá kell jönnöd, hogy a halálnál csak az a rosszabb amikor az öröklét kegyetlen köpönyegét magadra öltve társtalan tengeted eljövendő eonok végeláthatatlan napjait. Erick minden érintéséből, minden vad szorításából, minden kegyetlen és véres csókjából érzem azt a fajta ürességet, amelyet képtelen volt megtölteni, amely oly üresen ásított felém amikor ráleheltem önmagam, hogy szinte kevés lett volna ezer ilyen együttlét is, hogy megtöltsem. Hiányzott belőle az ami egykor a része volt...ahogyan belőlem is.
A halandóságban talán az a legfájdalmasabb, hogy örök hiányérzetet hagy benned. A tettek amelyeket véghez vihettél volna, az ember akivé válhattál volna, az élet amelyet nem is igazán éltél, a hazugságok amelyek ott voltak jelen egész leélt évtizedeidben és elhitették veled a könnyed illúzióikat, hogy boldog voltál. Nem voltál az, mert mindig hiányzott valaki, folyton őt kerested a napok múlásában, és senki nem lehetett volna elég jó, mert az az egy, az akihez vágyakoztál, az álmaidban szólított, egy oly helyen hol igazán sosem lehetett a tiéd. A halandóság átka, hogy képtelenül kevés idő áll rendelkezésedre, hogy megleld azt az egyetlen egyet, ki úgy illik hozzád mint ahogyan a kirakós darabkák illenek egymáshoz az élet szemtelenül komplikált kirakósjátékában.
Mi egykor az idők kezdetén egyek voltunk, és amikor lelkeinket kegyetlen istenségek vérmes ujjai elszakajtották egymástól akkor rá az öröklét letörölhetetlen pecsétje várt, amíg rám a halandóságban örök megújulás, hogy kutassam, talán egyszer majd egy megfelelő korban megleljem. Újjászülető lelkem pedig hiába akarta oly nagyon megtalálni, valahogyan elkerülték egymást lépteink. Tán a szoba ajtaja éppen akkor záródott be távozó alakja után, amikor én beléptem. Tán a vonat, melyre ő felszállt éppen akkor vetett ki magából engem. Tán az évnek oly szakában és oly városában jártunk, hova a másik csak évekkel később más időben érkezett meg. Minden alkalommal csak a lehetősége volt  meg a találkozásnak, de megvalósulni nem valósult meg soha. Ezen életemben pedig leláncolt rab lettem, hogy tán utolsó vagy az utolsó utáni lehetőséget is elvegyék tőlem a fennen kacagó és párosunk örök bolyongásán mulató istenek, hogy meglelhessem. De Gaia megszánt, a természet ősi ereje felemelt magához engem és a legváratlanabb pillanatban hozta létre a találkozást, mely olyan volt akkor számomra, mintha mindig is erre vártunk volna. Mintha mindig is arra a helyre tartottunk volna, mintha ott nyitottunk volna ki egy kaput mely a mai éjjelhez vezetett. Mert ha egyszer újra egyek leszünk, nincs erő mely ismét elválaszthatna. Vaduló ritmussal dobog bennem minden egyes másodperce az elvesztegetett időnek és mégsem sietek visszaszerezni azokat. Újakat akarok, teljes egészében akarom, hogy lássuk milyenek voltunk, hogy mi volt a részünk mielőtt elválasztottak tőle. Olyan vágyakat, olyan szinte zsigerből falatozó ösztönöket szakít ki belőlem csupán azzal ahogyan rám néz, ahogyan a szavakat csak belém suttogja, rekedten úsztatva végig minden egyes csalogató és hívogató titkát a szívemen. Elmondja, hogy mi várhat ránk, hogy miképpen fedez fel újra magának, hogy miképpen merítkezik meg nem pusztán a véremben, hanem a testem utolsó felfedezetlen tárnáiban is. Ott van az agyamban és simogató lehelet tartja életben dobbanó szívemet. Neki pumpálja a vért, neki akar csordogálni, majd patakokká, megvadult folyókká válva cseppenként legurulni a torkán. Szétáradni benne és élet-veresre festeni üres és érzéketlenné vált lelkét. Hiszem, hogy képes vagyok rá. Mintha egy láthatatlan hang súgná egyre erőteljesebben a fülembe, hogy meg tudom tenni, hogy semmi más dolgom nincs mint hagyni, hogy átjárjon engem az érzés, a hozzá való feltétlen ragaszkodás, a bizalom, hogy nem megölni vágyna, hanem minnél többet és minnél ízletesebben birtokolni belőlem. Az utolsó porcikám is reszket utána, úgy remegek a kezei alatt, hiszen összes forróságomat elnyelték hűvös ujjai. De már nem fogom vissza az erőmet, már nem akarok hallgatni a hangokra sem, és már nem akarok semmi mást  csak az lenni, aki valójában vagyok, akivé általa válhatok. A szabadságomat visszakapni, és többé senkinek nem engedelmeskedve belevetni magam az életbe. Hogy ne legyenek meg nem élt percek, hogy ne kelljen semmit megbánnom amikor utolér halandóságom utolsó pillanata.
Eric vált számomra a tűzzé, amiből újraéledő főnixmadárként szabadon felreppenhetek. Erick vált vérré amelyben megmerítkezve szüzességem utolsó darabjait is elvetve megmártózom vele a gyönyör eddig ismeretlen mélységeiben. Úgy vonz magával, úgy húznak a karjai, a bőrömbe mélyedő fogai, hogy képtelen vagyok türtőztetni magam. Kell nekem minden porcikája, ott akarom érezni magamon, és bennem, az ajkaim között, az arcomon, a lábaimon amint utolsó cseppjei csiklandozza remegő izmaimat. Behálóz bennünket  a természet és Gaia édes csókjainak zápora, ott érzem a levegőben az eső áztatta mezőket, a felhők habjainak csalogató édes zamatát melybe belevegyül a sötétség fém ízű gyönyöre, amidőn Erick vérének minden értékes fekete rubintját az ujjaimról ajkaimnak ajándékozom. Nyelvem belebizsereg az első ízekbe, és rádöbben, hogy ez volt amire vágyott, az élet, az örökkévaló, az öröktől létező, mely mindig is az övé volt. Bódulat, mámor sosem ízlelt halhatatlanság. Még több kell, még többet akarok belőle, és akárha én magam is már évszázadok óta erre vártam volna minden  darabját akarom magamnak. Vadállati ösztönökkel szakítanám, de az utolsó másodpercben visszafogom a mozdulatot, és üvöltve emelkedik meg a csípőm, feszítve előre és szinte belefúrva saját magamtól a gyönyört ajándékozó fogakba, melyek kacér és minden felemésztő gyilkos táncot járnak a nyelvével. Ajándéka váltakozó és a fájdalom keveredik a mámoros kéjjel. Saját ajkamba harapok, piciny fogaim megvadult gyöngyei vért fakasztanak mi keveredik az övével, mely úgy hat rám, mint egy sosem kóstolt drog. Ujjaim meghajolva szántanak végig a fejbőrén és markolnak a hajába, még lejjebb és még mélyebben kényszerítve a fejét, hogy oly helyet is járjon be, oly mélységeket is ajándékozzon meg az öröm cseppjeivel, melyeket előtte senki nem fedezett fel. Vöröslő és csillogó fényt hoz, hol eddig sötétség és érzelmek tökéletes hiánya honolt, most a gyönyör csodálatos és mindent felemésztő kábulata születik meg, és hangos, egyre vadabb sikolyok közepette, a fájdalom és a mámor érzésében fürödve emelkedem és süllyedek. Egy titkos tánc, egy oly finoman összehangolt mozdulat, mit csak ketten ismerünk, melynek végén elérkezik a kéjbe feszült vágyakozó robbanás. A levegőben apró kis csillanó mágikus porszemek kavarognak melyek körül ölelnek bennünket, átható jázmin illat keveredik a dohos földek és az iszapos mocsarak bűzével, hogy ebből mégis valami szokatlan mások számára érthetetlenül bódító eszencia szülessen. Kettőnké. Lábaimmal feszítem magamra, kulcsolom át, szinte érzem, hogy az erő kettéroppantaná, ám a bennem életre kelő felismerés, az érzés, hogy hozzá tartozom, az egyetlen aki szelídségre képes csendesíteni, aki a vadat táplálja minden egyes rabolt korttyal, minden egyes hangos testbe csókolt véres, ízes, édes, zamatos csókkal. Már nem kívül, már belül, a lüktető és bársonyos falakon érzem őt, és mindent elemésztő forróságnak csak egy része a vérem, a másik részét ő fakasztja nyelvének bűnös és mindent megismerni vágyott játékával. Torkomba keres magának utat a szívem és úgy feszül, úgy ver mintha ott akarna kiszakadni, és levegő után kapkodva, egyre csak űzöm magam egyre kegyetlenebbül hullámzó mozdulatokkal, melyeknek minden megfeszített és magasabbra emelkedő másodpercében őt szólítom, őt akarom. Vérrel rajzol magának utat, szemeiben oly ősi feketeség ver tanyát, melytől mégsem félek mert ez a bűn, ez a kegyetlen gyönyör lesz a végzetem. Gyilkos vagyok, asszony vagyok aki szeret, nő vagyok aki él, és élni akar, ember vagyok akit különös és mások számára érthetetlen mágia tart össze, és aki most a halhatatlanság mindent felperzselő ősi buja csókjára vágyik, még akkor is ha belepusztul. Mély és kegyetlen morranás hallatszik a torkomból, ajkaim kinyílnak és a fogaim a levegőben csattannak kíméletlen, hogy ha most bármi az utamba kerülne kettéroppantanám vele. Szemeim összes fényét az ő sötétségének adom, és azzal hívogatom egyre közelebb magamhoz. Lassan elér hozzám, és miközben kezemmel még mindig vöröslő vértől és alvadt darabokkal pettyezett haját szorítom, vonom közelebb magamhoz egyre erősebben ujjai az ajkaim közé ékelődnek, és úgy kapok utána mint csak egyszeri és megismételhetetlen étek után. Ott van rajta az elmúlt óráink minden vétkes másodperce, a vérünk, a lüktetésünk, az egymás felé vágyódásunk, a gyönyöröm apró cseppjei, az ő bőrének végzetes és füstös íze, a méltóságos mulandóság a sejtjeiben lüktet és velem keveredve simít át a fogaim között a nyelvemen, mely őrült és vágyódó játékot játszik vele, míg el nem szakad tőle. Őrületes lassúsággal vonja ki, miközben még ízlelném és kapok is utána, egy apró, de nagyon határozott szorítással, marasztalón az ujjára marok. Sátáni gyönyörűségű mosollyal kínzóan fájdalmas lassúsággal rajzol magának utat végighaladva testem mostanra már tőle bármit elviselő útján. Hangos, reccsenő és a végén egyre zihálóbb sóhajok közepette emelkedem meg és borulok bele a vállába, a fájdalom és a kéj újabb fognyomok formájában jelentkezik a bőrén ám ezúttal már nem csak nyomot hagyok, hanem vért is fakasztok, a húsát ízlelem, melytől úgy őrülök meg, mint a vad, amely kezeimből eltépi utolsó láncszemeit is. Újra és újra lecsapok rá egészen addig a pillanatig, amíg el nem merül bennem a legvégső mozdulattal tökéletes valójában, és meg nem érzem, hogy az eddigi időtlen és kegyetlen távolság végérvényesen meg nem szűnik közöttük. A szobában a bútorok rezegni kezdenek, a függönyöket az ágy körül, mintha megveszett és szinte csillapíthatatlan orkán tépné, kettőnk esszenciája a testünkre borul, akárha az elkövetkezendőkre ez lenne majd a bőrünk. Egy közös test első sejtjei. A fények megremegnek, az ágy fái reccsenve adják meg szinte magukat, félő, hogy elpusztítjuk magunk körül a világot, de tán az is kevés lenne ahhoz, ami megveszekedett módon átrobog rajtunk fékezhetetlenül. Vadul csapom magam neki, hogy a következő mozdulatom már hullámzóan lágy legyen, a következő ismét mámorítóan kegyetlen, és egyre erőteljesebb. Még keresem önmagam, még keresem azt a tökéletes összhangot amelyet megpróbál elérni nálam. Hangos és velőtrázó sikolyomat felváltja az egyre sűrűbb és egyre inkább levegőért kiáltó sóhajok egymásutánja, melyben őt hívom, őt szólítom oly neveken amelyre már nem is emlékezhetnénk talán. Elfeledett mámorító szerető, buja gonosz, vizeken által érkező, szüntelen visszatérő csábító...már tudom, hogy mi volt számunkra a múlt, és már tudom, hogy mi lehet a jövő. Ajkaim nyílnak, és fogaimmal az állába marok, hogy a vért lecsókolva, a nyelvét keresve elmerüljön önnön magába általam. Minden mozdulatával, amellyel életet ad, amellyel elfogad és én magamba zárva többé nem eresztem egyre nagyobb és egyre hatalmasabb erőt ad nekem, melyet már egyre kevésbé vagyok képes uralni. A testem egy erőteljesebb mozdulatot követően megemelkedik, és az erő szinte magával rántja a vámpírt és vele együtt engem is, hogy az ágy másik végébe taszítson és immáron én legyek aki felette uralkodhat. Lábaim bilincse erősen zárja, és fölé tornyosuló alapvetően törékeny testemben mégis ott ziháljon a gyönyörért sikoltó vad, a szabadság felé vágtázó lélek. Tenyeremmel a mellkasán támaszkodom, miközben egy eddig nem ismert és ki tudja honnan indult mégis tökéletesen jól ismert táncot járjak be felette. Minden mozdulatom hívogató, minden mozdulatom egyre mélyebb és mélyebb gyönyörbe taszítja, szinte a pokol forróságába szólítva őt. Karmaim helyett most a simogató ujjbegyekkel rajzolom végig a csupasz, és fakó bőrt, hogy aztán előre hajolva nyelvemmel járjam végig ugyanazt az utat. Gyorsuló és egyre erőszakosabb egyre tébolyítóbb mozgással kényszerítem, hogy velem tartson. Az erő újra kegyetlenül taszít rajtunk egyet, hogy megint ő legyen aki felettem immáron teljes magasságában terítsen be. Kölcsönösség, amelyet egymásnak adunk, hogy bebizonyosodjon éppen annyi erő lakozik bennem mint benne és nem kioltja egymást, hanem felerősíti. Itt már nem csupán erről van szó, nem erről a kéjgőzös vérben születő mámorról, ám mégis. Mert ez hús, mert ez minden amelyet egymásnak tudunk kézzel foghatóan adni, ám elrejtjük a másikat az apróbb mozdulatokban a kegyetlen harapásokban, a vérben melyet egyre többször és egyre mohóbban kortyolunk a másikból. Félő, hogy már soha nem lesz elég belőle, hogy az idő megállván,  két részre szakítván egyetlen szusszanatnyi időre megint egybefűz immáron örökre. Lágy mozdulataim abban a pillanatban eltűnnek, hogy ismét megérzem őt magam felett. Karmaim kieresztve kapaszkodom meg benne, hogy ne legyen többé semmi, ami egyben képes lenne tőlem elszakítani. Világba üvöltött vágyak, vérízű sóhajok közepette könyörgöm, sikoltom, sóhajtom ezerszer is átkozva a világot mely eltaszított mindeddig tőle: a nevét.
- ERICK!- hangorkánként robbanok bele az utolsó bőrdarabba, az utolsó még meg sem született érintésbe, az ajkainak vad ígéretébe, és mindenbe amit ez a szó jelent mostantól számomra. Pecsétje az érzéseimnek, melyet minden egyes csípőmozdulattal belémsüt, égő és valóságos pecsétjeként öröktől létező szerelmének, mindennek amit jelentek neki és mindennek amit ő jelent a számomra. A szoba immáron csak egy hatalmas örvény, melynek közepén az ágy reszket és remeg az egyre vadabb nászunk alatt és a véresre pettyezett hófehér lepel egyszerre lesz menyasszonyi ruha, és újjászülető szerelmünk elmúlt, magányos éveinek gyászleple. Felkorbácsolt érzéseim, egyre fullasztóbb könyörgésem, nevének szakadatlan és millió tónusban rezgő ismételgetése közepette hagyom, hogy elárasszon, hogy magába rántson, és tökéletesen elolvasszon az érzés: hazatértem, honnan soha el sem kellett volna mennem. Bennem, benne, velem, vele...egyek vagyunk.      

+18

Vágytól fűtött női testek ezrei fuldokolnak még mindig az Erick által megalkotott pokol keserves, forró üstjeiben, kikből temérdek önszántából vetette magát egy vámpír halálos karmaiba azzal a reménnyel, hogy azok a bizonyos szenvedélyes mesék, melyeket balga és ostoba, nagyot álmodó emberek alkottak, igazak lehetnek. Kísérteties kastélyok, arisztokratikus megjelenés, gyönyörrel teli élvezet a fogak által egy sötét, gonosz, ugyanakkor végtelenül romantikus vámpírtól. Nem... Ez nem ennyire szép, mint amilyennek a könyvek lefestik. Erick sosem érzett szerelmet, ám még a fellángolás kicsiny szikráját sem tudhatta magáénak tekinteni egyszer sem élettelen élete során. Képtelen volt úgy nézni bárkire is, kit örök társaként vágyna, ám még úgyse, kit akár ideiglenesen maga mellett tudna egy rövid ideig. Nála nem volt olyan, hogy második találkozás. Akit egyszer kiszemelt magának, az abban a percben írta alá halálos ítéletét, és sorsa csupán egy pillantással megpecsételődött. Mindig is a vér szavának engedelmeskedett, mely ott lakozott sejtjeinek mélyén, gondolatait átszőtte, s kivetítette önmagát a külvilágra. Az a sok balga szajha pedig azt hitte, hogy egy érzelmek nélküli halott testtel oly kielégítő lehet az örökkévalóság? Sosem szeretett, sosem volt kedves, sosem volt megértő, együttérző, féltő, óvó... Sosem volt semmi egy érzéketlen vadállaton kívül, kit csupán az ölés vezetett arra, hogy egyáltalán kapcsolatba lépjen bármiféle emberlénnyel. Nem hogy ezek, néha még saját maga is képtelen elviselni önmagát. Sokszor pillantott úgy tükörbe, hogy minden maradékát összeszedte annak a halott embernek, ki egykor volt, s megpróbált érzelmet kicsikarni magából. Nem sikerült. Még a halandó lét sem volt képes arra, hogy megmozdítsa benne a követ, akkor mit várt egy ilyen testtől, mely eleve tele van tűzdelve temérdek hegyes karóval, amik útját állják minden jónak? Ha valaki az örök életre szomjazik, tisztában kell lennie Természetanya törvényével, az Egyensúllyal. Ahhoz, hogy élj, ölnöd kell. Ahhoz, hogy szeress, halnod kell...
Hogy mikor zakatolt szíve először úgy, hogy pöfögő gőzmozdonyként akart kiszakadni testéből? Háromszáznegyvenhét év. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy megtapasztalja, hogy a teste képes arra, hogy felfogja lelkének rezgéseit, s mint az ősi, romos templom harangja, úgy nyeli el a feltörő érzelmeket. Nem kellett ide emberi alak, ide egy lélek kellett. Nem kellett ide romantikus, mesébe illő találkozás, csupán ők kellettek ketten, hogy egy helyen legyenek s egy időben, hogy egy kicsiny pillantással pecsételjék meg egymás sorsát. Akkor robbant fel az elméjének mélyén búvó kamra, hogy az eddig múmiaként tornyosuló érzelmek kiszakadjanak, és sikoltva rohanjanak Avarina felé, mintha csak benne fogantak volna meg először, miközben Erick hűségesen őrizte őket. Épp úgy, ahogy őt lerohanták a vad karmai alatt féltve őrzött érzelemfoszlányok, melyekről azonnal érezte, hogy igen, ezek egykor az övéi voltak, melyek félúton örömteli csókot váltottak. Mindvégig Avarinánál voltak, amikről azt hitte, hogy sosem léteztek, és soha nem is létezhetnek már...
Most viszont a hűségesen őrző vad rájött, hogy a kamra sötét, száguldó ködfelhője az, mely örök szabadságot hozhat számára. Hűs létével be kell járnia egész testét, el kell jutnia a legféltettebb helyekre is, hogy árnyként lehúzza a leplet a fény csúfosan csalfa csábító cseléről, hogy eltüntesse azt a bizonyos rózsaszín ködöt, melyet a boszorkány próbált minden szörnyű emlékére ráültetni. Mit érnek a szép gondolatok, ha azok nem is valósak? Lehet, ha eltűnik a némber ereje, vagy csak kellően legyengül, Avarina már látni fog. Látni fogja talán azokat az elfeledett emlékeket, melyek lehet, hogy fájóak lesznek, de legalább a sajátjai. Itt nem csupán a vágyak eszement elengedéséről van szó, nem csupán két test kacér játékáról. Itt sokkal mélyebb dolgok morrannak a háttérben. Szabadság és önmegismerés. Még senkit sem tartott arra méltónak a vámpír, hogy vérét ízlelje, most viszont e lánynak a legutolsó cseppjeit is önzetlenül odaajándékozná, tegye magáévá, tegyen vele bármit, élvezze, érezze, vágyja, akarja. Kész lenne érte újra múmiává összemenni, de még apró hamuként is elszállni a szellő szárnyain, csak hogy Ő szabadon s boldogan éljen tovább. Ő pedig ugyanilyen önzetlenül ajándékozza oda vöröslő gyémántjait egy olyan számára, ki ebből nyeri erejét, ez tartja életben. Vakon bízik abban, hogy Erick képes lesz az utolsó pillanatban megállni, ahogy ő sem vonja kétségbe, hogy nem csupán darabjait fogják felperzselni a reggeli fények. Ő nem becsüli alá Avarinát, ahogy azt boszorkánya teszi. A vámpír tudja jól, hogy hiába erős, hiába övé az öröklét gyümölcse, csupán egy erősebb állatias mozdulat, s teste már kis darabokban heverhet a véráztatta padlón. Így mindegyikük a másikra van utalva, s együttlétük olyan lesz, akár egy végső, kéjjel teli halálos násztánc.
Ahogy hűsen forró ajkai végigsimulnak nedves bőrén, minden apró kis felület alatt érzi a heves lüktetést, a dobolást, hallja a vad mélyről feltörő üvöltését, ki átvéve az uralmat a hosszú karmok felett, kicsiny darabokat szakít ki magának a vámpírból. Mintha az évszázadok alatt magába szippantott vér törne elő most, úgy csordogálnak le hátáról a patakok, kézenfogva a mellkasát díszítő édesen izzó sebeket, úgy festik be lábait újra, s úgy omlanak végig a lány testén, összeolvadva a hegyes tüskék keltette sebek könnyeivel. A regenerálódás most sokkal lassabban történik, mint szokott, hiszen e természetfeletti erő, mely körbelengi a helyet, mindent behálóz, mindent magáévá tesz, s nem engedi, hogy a két fél visszatérjen önmagához. Egyik a másikban képes csak létezni, ott képes csak érezni, s ott képes csak élvezni az élet s a test összes gyönyörét. A gyönyört, mely halálos ölelésével szánt végig újra s újra Erick hátán, a gyönyört, mi éles fogaival tépne ki egy darabot Avarina kacéran lángoló völgyét övező hegyekből. A vöröslő patakok megállás nélkül csordogálnak végig a tüzes dombokon, mintegy arra késztetve a vámpírt, hogy ne hagyja csupán csordogálni őket, fakasszon belőlük is óceánt! Avarina mámoros illata s a vérgőz vadító lehelete nem hagyja oszlani a gomolygó, sötét ködfelhőt, mely minden pillanattal egyre jobban akarja behálózni a lányt, s arra készteti a férfit, hogy hegyes tüskéit azonnal merítse meg a finom s puha dombok véráztatta tengerében... Ajkai mohón omlanak alá, versengve a pajzánul játszadozó nyelvével, s a szívni akaró fogakkal. Hol erősebben és vadul csókolja, hol visszahúzódván engednek teret nyelve vágyakozó mozgásának, mely a legapróbb pontot is felcsókolná róla. Érződik, ahogy a két szemfog bizsereg, s mikor türelmetlenségük a tetőfokára hág, egy erős mozdulattal eltaszítják útjukból a többit, hogy a feszülő dombtengerbe fúródjanak, s teljesen elvesszenek puhaságában. Ennyi nem elég, egész teste arra az egyetlen pontra akar rátörni, melynek ajándékát halált hozó szemfogai ízlelik, így jobb keze meglendül, s vadul szántja fel a másik hegység oldalát, hogy belekapaszkodva tovább szítsa a feltörő lávatengert a repedésekből. Megrészegülve húzódnak vissza végül a tüskék, hogy nyelve buja játékot űzvén lecsókolja a fájdalmat a Holdról s a körülötte villódzó csillagokról újra, s újra... Ajkai oly sok helyen jártak már, de most ismét visszavágynak Avarina vértől izzó ajkaihoz, így összefonódván a két arc megmerítkezik egymás mámorító sóhajaiban. A hangja, az élvezettel teli sóhajok, a kacér csípőlengések egyre nagyobb őrjöngést váltanak ki abból az ősi gonoszból, mely ott magasodik alant, a pokol bugyrainak tetején, arra várva, hogy átkozott gyermekeinek érintetlen, tiszta bölcsőt találjon... Nehéz visszafogni már, nehéz lélegezni, nehéz bármi olyat tenni, amiben egy kicsiny józanság is lappang... Ujjai végül megfürödnek Avarina ajkainak mélyén, hogy onnan lassan végigsimítva állát, végigszáguldva völgyén, felszántva hasának tengerét egy ördögi útvonalat rajzoljon a vágyott célig, hogy annak végén az édes, forró vérrel lassan borítsa be bölcsőjének kapuját, befestve az összes kis díszt rajta, ezzel halálos pecsétet vésve rá a gonosz számára, ki ezáltal könnyebben csusszanhat át a kapukon gyermekeivel az oldalán. Képtelen tovább várni, képtelen akár egy percet is odakint várakozni... Mint valami tébolyult, úgy veszi át a hatalmat a vámpír minden porcikája felett, ki megrészegülve kap oda a lány nyakához, hogy ujjait ráfonva a vöröslő bőrre megszorítsa azt, s magához húzza, hogy egy utolsó, halálos csókot leheljen tiszta ajkaira, melyek hamarosan a bűnök tengerében fognak fuldokolni... Másik keze erősen ragadja meg csípőjét szorosan magához húzva, hogy ne tudjon menekülni, majd szabadjára engedi a gonoszt, ki úgy töri át a kapukat, mint valami felbőszült vad. Fájdalmas élvezettel zúg át a keskeny folyosón újra s újra, őrült üvöltésének visszhangjai pedig kéjes sóhajokban öltenek testet. A világ az Övék, mely szinte felrobban a két összeolvadó test súlya alatt, kiknek lelke egymásba kész robbanni a fájdalmak s élvezetek vöröslő óceánjában...

Tűz a tűzzel, vér a vérrel, évszázadok viharán át sem feledve, újra egymást keresve és rátalálván többé el nem eresztve, mert a tűz a tűzhöz tér meg, a vér a vérben újraéled. Már nem is tudom, hogy mely valóság az igazi, ahogyan azt sem tudom, hogy ami jelenleg velünk történik az az igazi, a kézzel fogható és nem csupán egy torz és csábító álom része, melyben olyan nagyon vágyakozom a szabadság felé, hogy egy vámpírban látom megtestesülni ennek lehetőségét. Nem akarok abban hinni, hogy ez csupán illúzió, ahogyan azt sem akarom hinni, hogy ha reggel felébredek, majd el fogom felejteni, vagy ami még rosszabb semmi nem emlékeztet majd rá, hogy akár egyetlen pillanata is valóság volt.  De valami belső erő, valami szokatlan és megmagyarázhatatlan energia szinte szétfeszít, és suttogva, kábultan súgja  valahova belülre, az elmém egy eldugott részébe, melyet mindig olyan féltőn őrizgettem, hogy ami most velünk történik az nagyon is valóságos, és a ma éjjel örök életre megpecsételi a sorsomat. Lava ereje egyre vadabbul tombol bensőmben, gonosz lángjai folyamatosan ostromolják a szívemet, apró, majd egyre erősödő döfések közé keveredve a vámpír csókjai hoznak enyhülést. Mintha az ott keletkező véres sebeket egyetlen érintésével képes lenne gyógyítani azzal, ha a külvilágba vért fakaszt belőlem. A boszorkányom azonban nem adja fel a küzdelmet, ahogyan a bennem lakozó idegen erő sem, és lassan szétfeszítenek, küzdeni képtelen húsdarab leszek, aki csak úgy képes életben maradni ebben a halálos hajszában, ha a vad álcája mögé menekül. Ha szólítván őt erejében megkapaszkodik és uralkodni próbál mindenen és mindenkin. Megrettent a gondolat, hiszen így, ennyire elevenen, ennyire tudatosan még soha nem láttam a bennem születő állatot. Amikor átalakultam, a gondolataim és minden érzésem eggyé vált vele, olyankor emberi énem csak apró, pislákoló kis fénye a szemeimben köszönt vissza, de nem tudtam akkor a gondolataimat tökéletesen közvetíteni. Az ösztönök mutatták az utat, az ösztönök által cselekedtem. Most azonban látom és érzem, megélem és valóságossá teszem egyszerre. Megadni vágyom magam Ericknek és uralni őt egyszerre. Várakozom a megfelelő pillanatra, miközben legbelül oly vihar kél életre melyet korábban még csak nem is tapasztaltam. Miért vagyok ennyire fontos, miért folytat két ekkora erő küzdelmet értem, mi az ami ott belül bennem lakozik, ami megér nekik ennyit? Lava a múltat szólítja, tengernyi kellemes, de hazug és soha meg nem történt emlékemet idézi fel. Gondtalan gyermekkort, csilingelő nevetést, ahogyan egy csípős reggelen hozzá futok, a karjaiba vetem magam. Keservesen vonyítok fel, és annyira meg akarom tartani, miközben egyetlen köddé válva gomolyog messze és Lava nevetése szinte marja az utolsó agytekervényemet is. A másik hang azonban nyugalomra int, hiszen olyan emlékek után áhítozom, amelyek meg sem történtek, amelyet a boszorkányom kreált számomra. Egy jellegtelenül szürke szobát mutat nekem, amelynek egyetlen apró ablakán alig szűrődik be a napfény az átellenben lévő sarokban kuporgó, apró, nyöszörgő kis alakra. Amikor felemeli a fejét, és maszatos arcocskáját vörösre marták az elhullott könnyek, megismerem azokban a szomorú kék szemekben önmagamat. A hang csengőn zendül, szinte már simogatóan hat rám,mintha láthatatlan ujjak anyai gondoskodással simítanák át kávészín fürtjeimet és ígérget, kecsegtet, hogy ha átalakulok akkor láthatom majd a mamát. Őt akarom, hozzá vágyakozom, de tudom jól, hogy ha meg is teszem akkor sem láthatom őt. Soha többé. Egy hang súgja ezt számomra, egy hang amely én vagyok….a saját ösztöneim. És az idő elszalad, egyre távolabb viszi valódi anyám emlékét, hogy helyére Lava költözzön, ő legyen az aki nélkül lassan már levegőt sem tudok venni, akinek illatába akarok beburkolózni, aki megvéd, aki vigyáz rám, aki soha nem hagy magamra ahogyan anyám tette.Elhiszem a kábító varázslatot, melytől függővé válok és egyetlen alkalommal sem tudok neki ellenállni. Mikor ébredt a tudatom saját, szabad akaratára? Melyik volt az a másodperc amelyben megéreztem, hogy képes lennék vele szembeszállni? Hogy lelkemen a lerakódott mágia apró kis porszemei eggyé olvadnak és erősebbé tesznek, ha a saját hasznomra fordítom azokat. Akkor, amikor Erick szemeiben felismertem önmagam, amikor ez a vérből és emberek halálsikolyaiból táplálkozó, és örökkön bolyongó veszett és átkozott lélek megmentett engem, és cserébe nem várt semmit. Nem a jóindulat vezette, nem az, hogy egy ártatlan életet megmentsen, hiszen azok akiket a vérbilincs tart fogva már századok óta, nem tesznek ilyet. Rámtalált, és a felismerés oly erővel hatott rá, és olyan erővel vonzott magához, hogy bennem is felébresztett valamit. Nem felejthettem el, olyan kétségbeesetten sikoltva akartam kapaszkodni az emlékébe, hogy szinte eszemet vesztettem tőle, mégis a távolodó léptek messze vittek és a felkelő nap elmosta az utolsó pillantását is ahogyan megtart, majd elenged. Oly messze kerülve, hova többé már nem akarok nélküle menni. Bármit feladnék e pillanatban, és bármit feláldoznék azért, hogy ez soha többé ne történjen meg, és azt hiszem immáron világosan látszik, hogy mi az a bizonyos ár. Egyik másodpercben megvadult állatként rázom láthatatlan rácsaimat, a kínok között vergődve, hogy végre hagyja, hogy megmártózzam benne, hagyja, hogy a vére újra ott táncoljon a nyelvem hegyén, és másodpercekig megtartva, csak játszanék a gondolattal, hogy melyik lesz az a pillanat, hogy valójában hagyom szétolvadni a számban, mint egy édes és sosem kóstolt gyilkos csemegét. Egy ideig még távolról szemlélem, a vadállat gyönyörködik újra meglelt prédájában, ragyogó szemeim bekebelezik őt, és odaadják kecsegtető igéretként az acsargó és szűkölő vágyaknak. A távolságot felfalnák a léptek melyek még nem születnek meg, csak a vér illata hálózza be egész lényemet és csak azt érzem, hogy ha a következő másodpercek egyikén lazábbra eresztem a láncokat akkor darabjaira fogom szakítani őt. Szinte látom magunkat ebben a halálon túli őrületben, ettől a sírok mélyéről visszhangzó gyönyörrel telt kéjes nyögésekben melyek a másik tudtára adják mintegy apró üzenetként, hogy ha megkaparintanák mit tennének vele. Ujjaim végén szinte reszketnek a karmok a bőre után, nyelvemen ott lüktet az akaratos vonzás, hogy megmártóztassam benne. Tombolásom első apró jeleként mindent elpusztítok amely közénk férkőzött, hogy aztán hozzá közelebb jussak. Vérből szőtt csalétekkel hívogat magához, szinte a bűntől és vértől ragyogó mosolya szétzilálja józan gondolataim utolsó maradékát. Őt látom, és őt érzem és nincs távolság amelyen ezek után nem lennék képes áthatolni, hogy hozzá visszatérjek. Mint egy megvadult, érzéki mágnes húz magához, a tér kitaszítottja leszek és csak benne lelhetek megnyugvást. A lépcsőfokok akárha egy elkárhozott mennyországba vezetnének, melynek tetején ott vár rám a halál mezítelen gyönyörűségével, és még csak szólnia sem kell hozzám, mert minden felitatott cseppjével magamban érzem őt. Semmi nem elég, még többet akarok, mohóságomban azt hiszem képes lennék még a lábnyomát is felcsókolni ha annak vére  visszajutna a testembe. A vad apró morranásokkal adja tudtára, hogy nem fog bent maradni, hogy ha egyszer a közelébe kerül pusztítani fogja egészen addig amíg összeolvadásunkban végre meg nem lelheti a szabadságát. Az erők bennem olyan féktelenül ölelkeznek össze harcuk közepette, hogy megsokszorozzák vele a bennem életre és öntudatra ébredő állat hatalmát  is. Szinte szűkölve és fogcsikorgatva próbálom irányítani, de egyre nehezebb. Még fülemben csendül a darabokra tört tárgyak hangja, a korlát fájának fájdalmas roppanása, a vámpír ciccenő hangja, az a sóhaj, amely arcul csap, amikor megközelítem őt lassan. De ez pusztán könnyed kis pihenő az újra feltámadó viharban, melyet az újra felvett közelség vált ki. Csábít, ingerel és egyre erősebbé teszi, egyre inkább táplálja azzal a tekintettel, mely belemélyed az íriszeimbe a bennem ébredező erőt. Nekifeszül a mellkasomnak, és egy mozdulattal taszítván közel hozzá megszerzi amire olyan nagyon áhítozik. A karmok mintha olvadt vajon szántana végig számtalan éles penge hasítanak bele Erick bőrébe, hogy vérének apró cseppjeit az ajkak fogják fel. Nem ismert mohóság lesz úrrá rajtam és kis híjján hagyom, hogy ne csupán ízlelje a vad a húsának hívogató holt gyönyörét, hanem ki is szakíthassa azt. Helyette csak becézik az apró fogak ígérnek neki kéjgőzös mámort, újabb és újabb éjjeleket, ígérik, hogy egyszer újra egyek leszünk, hogy soha nem létezik semmiféle mágikus hatalom aki el tud választani tőle. Némán nyögöm, hörgöm nyüszítem bele vágyakozva, hogy ezek elmúlhatatlan nyomok lesznek rajta, ujjai átkozott fésűje végigszánt a hollószín tincseim között melyek alól már nem a saját, hanem kettőnk egyé vált illata száll fel. Ott mászik végig a tarkómon és szökik ki abban a másodpercben az ajkaim között amikor vérével itatott csókomat az ajkára marom. A határokat, mely még a józansághoz kötött bennünket, abban a pillanatban végleg lebontottuk, amikor Ericket egy hatalmas erő az ajtóhoz taszítja, hogy immáron ő legyen az aki megkapaszkodik benne és meglovagolva azt magával ránt engem is. Itt már nem létezik többé ártatlanság, csak mindent elemésztő és felperzselő bűn. Abban a másodpercben, hogy fejemet mozdítja az utolsó idegszálam is egyre erőteljesebben követeli a mozdulatot. Vegye el, hiszen öröktől az övé. Lüktető ereimben a vérem is sikítva zubog, szinte kitörni vágyna, és álomittas, részeg mosollyal adom meg magam neki, amikor fogai belém vájnak. Mélyből csendül a hangom, olyan mintha éppen most szabadulnék fel örök rabságomból, hogy aztán a gyönyört először átélő lánnyá változzak, majd újra ugyanaz a mélység veszi át az uralmat. Sikoltom és hörgöm egyszerre szinte a bőrömön visszhangzik az első korty mely eltűnik az ajkai között. A világ egyetlen csillogó ponttá változik abban a másodpercben és a kozmikus sötétségben nem létezik semmi más, csak ő meg én. Ott vagyunk egyként összeolvadva, apró kis csillaggá zsugorodva, mely az átkozottaknak, és a rabságban vergődő, mágia által rabigában tartottaknak mutat utat. Szabaduljatok fel, kóstoljatok, érezzetek, akarjatok, vágyakozzatok, vegyétek el, merítkezzetek meg, marjatok, váljatok eggyé és szülessetek újjá! Köré csavarodom, mint buja inda a fára, és minden egyes érintéssel csak növekszem rajta, minden mozdulatával jobban magára feszít és egy ideig úgy tűnik nem is fogom elengedni, mert képtelen vagyok rá. Nem tanultam, ösztönből jön, a vad ösztönéből mintha helyettem is tudná mit kell tennem, és tán valahol mélyen legbelül csodálkozom rá tettemre, arra, hogy úgy engedem szabad útjára ajkai között a nyelvemet és kutatom, keresem az utolsó leheletét is, hogy magamban ízleljem, bennem, kettőnkben legbelül. A nyelvek ősi játéka oly fullasztó, hogy a vérben fürdő csók közepette a sajátomból adok neki, ahogyan ő is a sajátjából. Összevegyülünk mint két csodálatos elem a csillagrendszer eggyé váló apró molekulái, egyetlen mindent elpusztító kötésben, egy kozmikus, közös sóhajban. A vágyak által felkorbácsolt egyetlen húsként reszkető, de a vad által egyre inkább feszülni, neki feszülni vágyó testemet határozott mozdulattal veti az ágyra. Az ismerős illatok közé érkezve rájövök, hogy mi az ami innen mindig hiányzott, hogy miért éreztem olyan hidegnek és sivárnak, ezt az alapvetően melegséget sugalló szobát: hiányzott belőle az ő testének forró hűvöse. A vámpír esszenciája, melyet akár egy sötét és vérmes palástot vonszol maga után és amelybe olyan nagyon kapaszkodnék, akár foggal, akár karommal, de akarnám, hogy örökkön itt legyen. Felpillantok rá és kékjeimben egy pillanatra újra visszaveszi az uralmat az ember, hogy aztán megint sötét örvény vegyüljön bele és a mohó, mindent magának akaró vad nézze önfeledt mámorral a fölém magasodó alakot. Mennyire gyönyörű, mennyire lehetetlenül gyönyörű, és még az sem számít, hogy ezt milyen áron kapja, hogy kitől kell elvennie, hogy századokon keresztül őrizze meg mindezt, mely már rég az enyészet ringató karjai között kellene, hogy aludja örök álmát. Én azonban nyúlnék utána, láthatatlan ujjaim kapaszkodnának utána, és amikor a bennem tomboló erő megérzi, hogy még nem kaphatom meg hirtelen megemelkedne, de ugyanabban a pillanatban megérzem a lábfejemen a kezét. Oda karcolja a vágyait és veszi el az enyémeket. Vérben fogan a gyönyör és amikor megszületik a mozdulatokban szinte újra és újra felmorranok, mert nem tudom visszafogni, hogy a csípőm eszement táncával adja meg magát neki és követelje még be nem teljesült jussát, újabb vérfakasztó csókokat.. A cseppek mint forró arany sistereg a bőrömön, a fogainak érintése egyre inkább feszíti bensőmet, és amikor megérzem mozdulni a torkát, amint apró kis kortyokban ízleli a véremet, adva vissza bőrömnek lüktető gyönyörűséggel, szinte teljesen eszemet vesztem. Kezemmel előre nyúlva a hátába mélyesztem a karmaimat, minden olyan másodpercben amikor a hegyes fogak vért fakasztanak maguknak. Szinte tökéletesen összehangolom a mozdulatot és a fekete vér megvadult folyama csordogál végig a karmok végén és megrekedve benne egyre hívogatóbban indul az ajkaim felé. Olyan vagyok mint egy vadállat akit csak az képes életben tartani, hogy érzi ezt a mámorító és bódító illatot amelyben megfürödhet. Mindkét kezemmel az arcomon simítok végig, és szétnyíló ajkaim mint asszonyi bölcső megadva magát a felé igyekvő démon szépségű testnek elmerülnek ujjaim közötte. Ízlelem lassan, ízlelem vadul ízlelem mindenféle módon, csak ott legyen. Mindez még nem elég, és újabb ezúttal erőteljesebb mozdulattal szántok végig a bőrén szinte ki is szakítva belőle egy darabot, melynek apró nyomai a karmaim alatt maradnak. Oly édes számomra a mozdulat annyira magával ragadó, hogy szinte eszeveszett kéjben búgó hangon üvöltök fel. Éppen abban a pillanatban amikor az oldalamon szánt végig hasonló erővel, hogy aztán csókjaival enyhülést hozzon a sebre. Fájdalmat okozunk, hogy utána az egyetlen gyógyszerré váljunk egymás számára. Újabb mozdulat követné az előzőt de megálljt parancsol neki amint csuklómat tüzes bilincsbe fogja és leszorít. Mintha tökéletesen az ágynak szegezett volna, és szabadulásom egyetlen lehetséges kulcsát szólítaná: a vad megérzi a hívását, szépen lassan rázza a láncait, minden egyes csörrenése egy-egy apró morgás, ahogyan kéjtől buja, gonosz mosolyára hasonlóan vad mosoly a felelet. Szinte kisimulnak a vonásaim, szinte fényben fürdik az arcom, és benne mint bányák mélyéről felcsempészett akvamarin drágakő világít a tekintetem csak neki. Rándul a testem az utolsó sejtem is beleremeg abba ahogyan az állat ereje átveszi az uralmat felettem, bármelyik másodpercben kész lenne a felszínre törni, azonban nem eresztem, ahogyan Erick is az ágynak feszít. Uralkodik felettem de vajon melyik pillanatban képes az állat mindezen felülemelkedni és úgy lökni őt odább, hogy aztán teljes erejével lerohanja? Pulzáló szívem egyre erősebben ver a mellkasomban, már hallani a dobbanását, ahogyan kopog akár a megvadul éjjeli eső a párkányon. Légzésem szapora, a testem gyönyörben, vérben és izzasztó nedvességben fürdőzik, csillogó szemeimben az őrület kezd eluralkodni, és az egész mögött feléledő tűzcsóva születik. Lehunyom egy másodpercre, és amikor újra kinyitom egy óriási morranást követően feszítem neki a vámpírnak a testemet, hogy egy síron túli hangos és mindent elpuszítani vágyott állati üvöltés hagyja el a torkomat. Köröttünk a levegő hirtelen felkavarodik, megmozdulnak a függönyök az ágy körül és a testünket Gaia óvó szélből és hűvösből ébredő karjai emelik meg, hogy aztán ugyanezzel az erővel visszazuhanjunk. Innen már nincs visszaút, a természet ösztönösen döntött, hogy melyik oldalon álljak, és már tökéletesen elnyomtam erre az alkalomra magamban Lava hangját, ahogyan a másik erőt sem hallom többé. Itt és most csak én vagyok, és csak Erick van, bennünket pedig tökéletesen beburkol és magával ránt az állat ereje. Amikor újra ránézek akkor már tudom: itt többé nincs olyan, hogy vad. Itt már csak olyan van, hogy én….és ő. Vele együtt emelkedem fel és tartom meg, hogy a rubint cseppektől gyönyöző testemet nekifeszítve hozzásimuljak. Nincs több távolság, az univerzum kettéhasad és mi ott vagyunk benne várva a csodát mely majd születik….tűz a tűzből és vér a vérből. Újra.  

+18

Ez a megmagyarázhatatlan erő, mely ott lakozik láthatatlanul is a vér minden kicsiny cseppjében olyan, mintha egy isteni, kozmikus fonál szőtte volna bele magát. Ez lenne tán egyedül maga az Élet? Mit számít a hús, mit számít a csont, ha egy több száz éve halott embert képes pár apró ér újra mozgatni, s újra gondolkodásra késztetni? Egy emberlény számára vajon miért szülhet a legtöbb esetben undort? Ők lennének tán a csorda, a dögtemető, a tömegsír, mely lelkek már elkárhoztak, senkinek és sehova sem kellenek, így a világ működését sem érthetik alja felfogásukkal? Ez a világ tán csak egy állomás lenne, ahol mindenki keresztülhaladhat, de meg is ragadhat? Annyi temérdek kérdés jár mindig Erick fejében, minden pillanatban ott motoszkálnak a léttel kapcsolatos fejtegetései, melyeket mindig körbeölel az a furcsa, halotti lepel. Él, de mégsem. Érez, de mégsem. Szeret, de mégsem... Néha, mikor gondolatait lenyomják az elmúlás lovasai, csak áll a tükör előtt fedetlen testtel, odakint tombol a vihar, a képet az ég haragjának fényei világítják meg csupán, s csak bámulja önmagát hosszú órákon át. Látja, ahogy teste bomlik, húsa rohad, vére romlik... Látja, ahogy férgek rágják be magukat bőre alá, hogy e tápláléktengerben önfeledten fetrengjenek, látja, ahogy kukacok viaskodnak szemének utolsó kis maradványáért, melyet magukba tömhetnek... Látja, ahogy csontjai a lebegnek a levegőben, s látja, amint azok elporladván szárnyra kapnak egy szellő hátán. Számtalanszor lejátszódott már benne saját létének elmúlása, s számtalanszor képzelte magát a régi, borús, elfeledett angliai földek mélyére. Ott lenne a helye, nem itt. Mégis kiválasztották, s most e kor levegőjét kell szívnia. Néha szeme sarkából látja, ahogy kezén rothad a hús, ám mikor teste megérzi a vért, mely táplálja e fertőzött mágiát, mintha a halállal itatott képek sikoltva menekülnének lelkének mélyére. Mintha ott élne az egykori elhagyott ember, ki minden egyes nap le akarja játszani Erick fejében azt a sorsot, mely akkor várt volna rá, ha egykori Mestere nem ajándékozza neki az öröklét gyümölcsét. Minden egyes nap fel akar szökni benne az érzés arról az éjről, mikor a tőr finoman vágta át bőrét, hogy utat találjon magának szívéig, hogy ott végzetesen mártózzon meg. Látja, ahogy kibuggyan emberi vére, látja az utolsó képeket, a pókot a falon, a férget a padlón, a legyet a ruhán, s látja, ahogy lelke ordítva rohanna el testétől s minden matériától a mennyek kapuján túlra, ám ahogy az ősi cseppekben lakozó szörnyeteg éledezik, úgy rántja vissza őt a valóságba. A pókot már érzékeli, képes megszámlálni apró szőreinek számát, a féregnek kész meghatározni utolsó lakomájának áldozatát, s hallja, ahogy a párját hívó béka messzi kedvese feléled egy lapulevél védte nedves gomba tetején. Mindez úgy, hogy a már eleve halott, ősi vérrel a szervezetében akart lelke odaátra jutni. Csupán ennyi kellett az örökléthez. Maga a Halál... Tán a lélek ebben az édesen vöröslő nedűben rejtőzhet? Ahogy Erick tüdejét megtölti Avarina édes cseppjeinek az illata, szinte látja a lelkét, azt az elfeledett darabkát, melyet egykor még sajátjának tudhatott. Minden egyes pillanattal, ahogy közelebb kerül hozzá, egyre jobban feltüzeli, s egyre inkább érzi, hogy a mélyben suttogó, morajló sötétség kaján kacaja járja át lényét, az az önelégült, gusztustalan fertő, mely teljesen megbolondítja a vámpírt, s valós lényét elnyomva egy fekete hálót sző ki rá, mely csak arra vár, hogy Avarina belegabalyodjon. Ahogy végigpillant rajta, szinte érzi, hogy behatolna keblének mélyére, hogy az Ő és saját szívét kitépvén egy masszává gyúrja össze őket, s úgy adja vissza neki. Akarja, hogy a két kozmikus szál összefonódjon, akarja, hogy hús a hússal egyesüljön. Akarja a vérét, a testét, a lelkét, a hangját, a vágyait... Őt akarja...
Bódító fájdalom az, mely végighasít gerincén, és a suttogó vörös folyadék ezernyi halk szóval tör ki hátából, egyre csak a lány felé szaladva, hogy kéjesen másszanak ujjaira, majd onnan tovább szökellvén megkapaszkodjanak ajkaiban, hogy ott megerőszakolják a többi vércseppet, melyek kicsinyre zsugorodván kenődnek szét a nyelvek játékában s az ajkak heves párbajában, hogy együtt vészeljék át azt a pár röpke, vadító percet, mely feltüzelvén elválasztja őket. Ámulva s megrészegülve figyeli, ahogy a lányban lakozó vad átveszi az uralmat teste felett, kiül a mozgására, hangjára, jellemére... Ez nem egy másik én, ez Ő maga, teljes egészében, kibontott szárnyakkal. Talán életében először érezheti magát prédának Erick, ahogy azokba az őrülten kéklő íriszekbe pillant, s ahogy érzékeli a pattanásig feszülő mozdulatokat. Ám nem elfutni akar, hanem hogy a másik vesse rá magát, tépje szét, marcangolja szét, hasítsa ketté bőrét! A vágyat tapintani lehet a levegőben, s a vad szenvedély mindent el akar pusztítani maga körül. Avarina egyre inkább válik önmagává, vérének mintha változna illata... Még bódítóbb, még mámorítóbb, s már nem csupán suttog sötét társa felé, hanem vérfagyasztó üvöltésével hívja őt életre. A fa reped, az üveg törik... Egy hangos szisszenés szökik fel Erickből, mikor minden a földön landol. Érzi, hogy mindketten elpusztítanának mindent, ami egyáltalán létezik rajtuk kívül. A korlát egy része hangos reccsenéssel követi eddigi elhullott társait, s mintha csak egy emberi nyak lenne, úgy reped ketté a vámpír ujjai alatt. Képtelen türtőztetni magát, s csak egy hajszál választja el attól, hogy Avarinára vesse magát, s abban a pillanatban tegye magáévá... A vérgőz drogként süvít át tüdején, bejárva az egész házat, s a bódító képből bontakozik ki a lány, ki mint valami megvadult párduc, úgy terem előtte. Élvezi, ahogy a kis vérpatakok ajkainak mélyére szöknek, minden porcikája remeg az érzéstől, s nem csak ezzel, mindenével ott akar lenni benne... A távolság egyre gyengül, míg testük újra egyet alkothat a fájdalom kéjes ösvényein. A karmok ismét lesújtanak, s élvezettel telt nyögés zúg fel Erickből, melybe a falak is bele akarnak olvadni, hogy örökké megtarthassák a vágy hangjait. A vámpír vadul kapaszkodik bele a lány ében hajkoronájába, a szálak szinte kettévágják az alvadt vérdarabkákat, melyek ujjain pihennek. Nem akarja már Őt elengedni, azt akarja, hogy a távolság kettejük közt negatív magasságokba emelkedjen, hogy véráztatta ajkai minden egyes pillanatban őt tapodják... Annyira megrészegül hirtelen az egésztől, hogy egy pillanatra meg is kell kapaszkodnia a falban. Íriszeire sötétséget borítva adja át magát teljes egészében annak a szörnyetegnek, melyet egész életében akart elnyomni. Mintha csak a halál fertő kezei akarnának kiszakadni belülről, úgy jelennek meg apró, fekete csíkok szemei körül, halántékán átfonódva. A kép újra tisztul, pontosabban sötétedik... Alig csókolva szántja le véres csókját a lányról, akárcsak a vihar előtti hullaszagú csend. Mozgása mintha kissé lassulna, úgy vágódik neki az ajtónak, onnan továbblépve a hálószoba félhomályába. A vérmes vadmacska pedig megérzi a préda változását, ráveti magát teljes egészében, ő pedig akadozva simítja rá vöröslő kezét a hátára, átfestve a sápadtas bőrt, összeragasztva a hajszálakat. Tüdeje egyre mélyebbre megy, s egyre erősebb sóhajok és zihálások törnek fel belőle, szinte már belefullad a bűnökbe, ahogy a vad fogai egymás után pecsételik meg testét. Szemei most is önmagukat figyelik belülről, s nagyjából a hatodik érzéki fognyom után váratlanul kipattannak...
Ujjai újra az ében szálakba simulnak, ám most erősen ragadja meg őket, s azzal a mozdulattal billenti oldalra a lány fejét, szabad utat hagyva magának a mennyei nedűhöz. Itt már nincs gondolkodás, nincs visszahúzó erő. Szemfogai felöltik legszebb ruhájukat, s teljes egészében csillannak vissza vészjóslóan a csillogó bőrről. Vadul kap oda, s először csupán nyelvével szántja végig erősen, ám a kicsiny mozdulatot szinte azonnal követik a halált hozó tüskék, melyek mohón furakodnak a bőr alá, hogy felszívhassák Avarina vérét. Itt már nem csak pár cseppről van szó, egy egész korty csúszik le a vámpír torkán, mely után kábultan húzza el ajkait. Érzi, ahogy sejtjeinek mélyére jut a lány, s érzi, ahogy képtelen megálljt parancsolni magának, hiszen már józan esze is annyira megrészegült, hogy hiába várja a visszahúzó hangot, az nem érkezik. Teste s lelke teljes egészében sötétségbe borult... Kéjesen kapaszkodik bele hát hátsó felébe, miközben nyelvének buja játéka erőszakosan veti rá magát a másikéra, egy viaskodó kígyópárt alkotva. Az ágy elé érve mintha egy búcsúcsókot lehelne ajkaira, úgy fejti le magáról Avarinát, s egy mozdulattal a paplan közé löki őt. Pár pillanatig csak áll felette, tetőtől talpig rajta legeltetve villogó szemeit, mintha felmérné magának a szenvedélyben fürdő terepet. Utolsó pillantásaiban égnek feszítő combjai, s ahogy az ágyra térdel, szétveti Avarina lábait, s ujjaival egy apró vöröslő csíkot simít lábfejétől combjáig, épp hogy érintve Őt. Ekkor egy kacér csepp felső ajkát elengedi, hosszú fogain folyik végig, és sikoltva omlik a forró bőrre, mintegy pecsétként, hiszen útját féltékenyen követi a vámpír nyelve, hogy onnan újra felcsókolja. A két hegyes tüske hevesen bizsereg, minden apró felületet meg akarnak rontani, amit csak képesek elérni, így egy erős harapást érezhet belső combján. Torkán alig zubog le valami, hiszen a kis kifolyó patakokkal vörös tengerré festi bőrét csókjaival, ujjbegyeivel. Nyelvének hegye feljebb szökken, mikor is fejét újra felemelvén közelebb simul hozzá térdeivel. Szájának szegletéből egy újabb csepp ered útnak, mely mohón terül szét hasán, s amit vadul követnek a vámpír ajkai, melyek úgy tapadnak szét édesen izzó s lüktető bőrén, mint egy pióca. Sóhajába olykor kéjes hangok szóródnak, melyek elvesznek a paplan bársonyában... Immáron nem meríti meg halálos fogait mélyen, hanem épp hogy csak felületébe vájja, hogy onnan egy fájó csíkot húzzon oldaláig. Ott viszont már nem kíméli, újra két kis pötty keletkezik, ahonnan a vöröslő nedű kiéhezve rohan kifelé, hogy eltűnjön Erick nyelvének ölelésében. Tenyerét vadul simítja végig a seben, hasát is befestve az élvezettel, mikor is újra felemelkedik, hogy még szorosabban simulhasson a lányhoz... Ekkor váratlanul megragadja mindkét csuklóját, melyeket erősen az ágyra szorít, mintha csak össze akarnának olvadni a puha anyaggal. Felső ajkáról pedig megindul egy újabb kósza csepp, mely beleütközik nyelvébe, onnan viszont újra Avarina felé kezd hullani kacéran, mely bársonyos keblén omlik végig lassan, mintha csak megállna az idő... Feketén izzó szemei azonban csábosan fúródnak a viharos kékekbe, miközben vonásain megjelenik a gonoszkás él, a sejtelmes vigyor, a vadállattal kekeckedni próbáló vámpír, ki önszántából teszi ujjait a pergő homokóra alá teljesen megállítva azt, s a vadat lekorlátozva egész testének ölelésével. Érzi, ahogy bizsereg alatta a lány minden sejtje, hogy mindent fel akar emészteni az az őrült, eddig elnyomott fenevad, mely már itt van, érzi, itt lüktet alatta, s talán csak a végső lökésre vár, arra az utolsóra, mely teljesen kész felszabadítani Őt börtönéből...

Dörömböl, ott motoszkál folyamatosan gondolataim mélyén, suttog és ígérget, csak végre eresszem szabadon. Én pedig megtenném, hagynám, hogy kiszabadulván meglovagolva emberi elmémet megízlelje azt a fajta érzést, melynek hamisságában már része volt oly sok alkalommal, de valódiságához még soha. Azt hiszem most érzi, hogy ez nem csupán délibáb, nem csak Lava hazug méztől cseppenő, ígéreteinek egyike. Talán azt is érzi, hogy ha végre a világba juthat, ha végre a vámpírt ízlelheti és eggyé válhat vele, akkor eljut majd egy olyan pontra, egy olyan tökéletes érzés közé, miben megszelidülvén csak nekünk engedelmeskedik tovább. Elmerülni vágynék Erick ígéreteinek minden apró cseppjében, amelyet a vére által ígér nekem, hogy fizetségül a sajátomat adjam. De tán oly mindegy melyikünkben csordogál, hiszen egykor egy volt. Talán az idők előtt, talán egy oly világban mire nem is emlékszünk, a lét egy olyan másodpercében mikor tisztán és tökéletesen eggyé válva merülhettünk el egymásban, hogy aztán letaszítsanak, külön utakat szánva nekünk. Mily nyomorúságos emberi testbe zárva, egy vadállat erejével és akaratával örökkön bolyongani és tán nem is remélni, hogy egyszer majd újra rálelhetek. Milyen kegyetlen a vér általi függőségben évszázadokat múlatni, miközben a tudat elhalványodott, a remény elfogyott, és nem is létezett többé gondolatai között, hogy átokkal terhes lelkének másik fele szüntelen őt keresi, újra és újra újjászületve, korokat átívelőn, hogy aztán elkerüljék egymást. Utam ki tudja mennyi ideje tart, mennyi testet megjárt bolyongó lélek talált végre haza és lehetősége van, hogy megnyugodjon, egyesüljön azzal, kitől egykor gonosz és számító erők elszakították. Érzem, hogy együtt végtelen erőre lennénk képesek, és tán pont ezt érzi Lava is, hogy mágiájának erős, és elszakíthatatlannak vélt szövetét eddig nem tapasztalt orkán szaggatja. A feltámadó viharban mindegyre szabadságot követelek magamnak, ott hordozva a szívem mélyén a vámpír erejét. Minden másodperc lebont egy darabot a félelmeim gátjából, minden megélt pillanat egyre erősebbé tesz, hogy végre elhihessem magamról képes vagyok a győzelemre, hogy általa ebben a bűnben született gyönyörben, ebben a vérgőzös együttlétben már nem az a lány nyitja ki többé szemeit, és tekint új világába aki voltam. Jól tudom, hogy életem innentől örök menekülés lesz, hogy bármi is lesz a ma éjjelnek a vége vissza nem térhetek többé a boszorkányomhoz, mert megölne. Megérezte, hogy mennyire vagyok számára veszélyes, ahogyan azt is, hogy bármennyire akaratosan is feszül neki tudatomnak, nem fogok ártani a vámpírnak...annyira legalábbis nem amennyire ő szeretné. Hogy mit tennék vele legszívesebben? Ha a bennem egyre növekvő vadállatot most azonnal kiengedném zabolázatlanul erejét teljes tombolásnak átadva vetné magát rá, és miközben csókjaimmal elárasztom, vért fakasztanék az utolsó porcikájából is, hogy csillapítsam a dög mohóságát. Pedig érzem, attól a pillanattól, hogy a fürdőszobát egy erőteljes robajjal magunk mögött hagytuk, hogy szinte pillanatok kérdése, és már nem lesz elég kitartásom megtartani őt. Ám még ezekben a szinte testemet szétszakító pillanatokban is ott van Erick, hogy vágyaival ne csupán felkorbácsolja a testemet, hanem meg is legyen képes nyugtatni azt. Nem a gyengédségével, hanem az erejével, a ki nem mondott ígéreteivel. Szinte agyamba karcolja, a fogai a bőrömbe vésik, hogy mi minden vár még ránk, nem csupán ma éjjel, hanem az elkövetkezendőekben. Én pedig ujjaim a bőre alá fúrom, a csontjait simítom esdeklőn, hogy ne eresszen, hogy bármerre is tart vigyen magával. Csendben megbújó árnyék leszek, ha úgy akarja, vagy éppen hangos, bárkit elüldözni kész megvadult jószág, leszek neki szerető, álomkép, vágyálom, beteljesülés bármi amit csak akar, de ne hagyjon többé magamra.Nélküle elborulok, akár a rosszul súlyzott hajó. Egyre többször és egyre hevesebben feszül mellkasomnak az érzés, és mikor már végképp nem tudom megtartani, a legváratlanabb másodpercekben akarná eltaszítani magától a vámpírt, hogy utána kieresztett karmokkal akarjon a húsáig hatolni. Amint ujjaim megérzik mit is cselekszem, amint emberi oldalam meglátja a feketén buggyanó, részegségig taszító vért a vállain végigfolyni hirtelen eszmélek tettemre. A vad morran egyet odabent és ismét megostromol, megérzi az erejét, ám útját álom. Ahogyan mondja: már nincs többé olyan, hogy én, már nincs többé olyan, hogy ő...itt már eltűnnek ezek a vékony és alig érzékelhető határok, mert abban a pillanatban, hogy a szemeibe nézek meglátom benne önmagamat. Tükörré válik ebben a fénytelen világban, a sötétségben egyetlen biztos pontnak amelybe kapaszkodhatom. Égő ajkaim tapasztanám a vállára, hogy nyelvem egyetlen apró mozdulatával tegyem jóvá amit az előbb tettem, hogy megérezhessem valóságosan is mi az ami után annyira áhítozom, és lassan már nem tudok különbséget tenni a saját és a bennem tomboló erő gondolatai között. Szinte eggyé olvadt a vágyunk, mint a napsütötte szurok az úton, és éppen olyan sötét és forró is egyben. A mozdulatot véghezvinni nincs időm és lehetőségem sem mert abban a pillanatban, hogy a vámpír keze a csuklómra simul egy sikoltásnak induló, de végül vad és dörrenő morgás kiséretében vágódom hátra, és hátam mögött egy hangos nyekkenéssel reped a fa, az ajtó beszakad a mozdulat hatására, én pedig ott állok, szemeimben egyenként felizzó éhes és eleven tűzgomolyaggal, melyek egyenesen őt akarják. Nem tudom, hogy e pillanatban kettéroppantanám az első lehetséges alkalommal, mint a nyári naptól szikessé száradt ágat, vagy úgy feszülnék neki a testének, és bárhonnan felszabadított vérében megmártóztatva arcomat, belecsókolnám az ajkaiba őt magát. Mi ez az erő amely bennünk születik? Szépen lassan rádöbbenek, hogy ez is én vagyok. A szelíd lány, a mosolygós, a napok forgatagában oly hangtalan és visszahúzódó, aki most megérezte az erejét, és féktelen viharokat meglovagolva vágyna vissza a vámpír kegyetlen közelségébe. Szemrebbenésnyi idő alatt kerül elém, hogy megragadja a kezem. Mellkasomban a szívem úgy kalapál, hogy félő, ha nem ő akkor saját maga fogja kiszakítani magát, és az utolsó dobbanása is felé fog húzni, mert rá vágyik e pillanatban. Ajkaimon csillognak csókjainak cseppjei, hatalmasra táguló pupilláim mögött egy többé már visszahúzódni képtelen csodaszép és méltóságteljes vad készül kitörni. A lassú mozdulat apró, alig hallható nyüszítést vált ki belőlem, melynek aztán piciny mélysége lesz, a kaparó, torkon ragadó morranásban. Vállamtól a csuklómig az út olyan végtelennek tűnik és tekintetem egyre elködösült voltán át immáron nem fogom többé vissza magam. Még egyszer visszapillant, és én pedig egy üvöltés kiséretében szólítom a bennem feszülő állatot, hogy szabaduljon ki végre. Ám ez a pillanat nagyon nehéz, nagyon oda kell figyelnem, hiszen emberként akarom uralni, csak az erejére van szükségem, és nem a teljes alakjára. A mágia, melyben egyre hevesebben kapaszkodom meg abból a mozdulatból táplálkozik, melynek pillanatában Erick fogai belemélyednek a bőrömbe. Egy másodperc, csak egy korty egy sikoltás, egy morgás, egy elhalkuló zönge hang, egy ziháló kebel, egy feszülő test, egy csillogó, macskaszerű kék tekintet….a fekete párduc kecses ereje szabadon és méltóságteljesen feszül nekem, és boldog gyönyörtől átszellemült arccal ragadom meg magam és próbálok uralkodni rajta. Láncai csörrennek finom ujjaim között és ezekkel a láthatatlan kapcsokkal rántom közel magam a vámpírhoz, hogy az ujjaim végén gyilkos bujaság ígéretével kecsegtető karmokkal a gerincén karcoljak végig, majd az utolsó mozdulattal a gerinc és a hátsó felének találkozásának íves gödrébe mélyesszem egyetlen szabad kezemen született karmokat. Végre az ujjbegyemmel is érzem a vérét, és ettől teljesen megvadulok. Miközben saját véremben fürdőző csókját billogként süti ajkaimra, az előbb az ő vérében mártózott karmaimat összefonódó ajkaink közé húzom és közénk eresztem. Ajkaink találkozásánál keveredik el a két vér. Eszeveszett módon veszem a levegőt, és szinte alig tudok szabadon lélegezni, mert amikor elválik tőlem, amikor elszakadnak ajkai az enyémtől úgy érzem viszi magával az életben maradásom zálogát is: őt magát. Végignyalok nyelvemmel az alsó ajkamon, és várakozó morgások közepette szinte tökéletes bódult buja részegségben nézem, hogy mit csinál. Gyűlölöm a távolságot amit felvesz, gyűlölöm, hogy ezt teszi, gyűlölöm, hogy elvitte, hogy megfosztott tőle. Mint ketrecbe zárt vad, kezdek fel és alá járkálni, de tekintetem nem veszem le róla. Mozgásom kecses, és szinte tökéletesen ringatózik a csípőm, mint lágyan simuló hullámok a koraesti szélben. Tekintetem nem szakítom el tőle. Jelen pillanatban nem csupán a bútorok, vagy a lépcső melletti kővel kirakott alacsony fal, hanem még a levegő is akadályt jelent, és a felvett távolsággal egyre inkább ingerli és dühíti nem csak a vadat, de engem is. Lépteim alatt nesztelenül simul el a szőnyeg, magam mögött hagyott  vöröslő, maszatos lábnyomok, melyekbe újra és újra belelépek. Az asztal előtt állok meg, amikor a lépcső tetejéről néz vissza rám, érzem, szinte tudom, a gyomromba vágott gondolatai által, hogy ez még csak nem is az előszele annak ami ránk vár, ez csupán a kezdet első pár taktusa. Olyan ott fenn, mint egy méltósággal övezett alfahím, amely éppen a világ felé készül bizonyítani rendíthetetlen hatalmát, és tökéletes mozdulata közepette bebizonyítani, hogy az egyetlen lehetőség, az egyetlen választás a nőstény számára. Gaia szinte viharos sóhajával fújja át az arcomat, rezdülnek a vonások, szemeim összeszűkülnek, és megveszetten toporgom egy helyben. Már ott a mozdulat, már ott a kitörni, neki rohanni vágyás, amellyel úgy tarolom le, mint veszett vihar a parti fákat. Abban a pillanatban, hogy a fogai saját csuklójába mélyednek kinyíló ajkaim között egy hangos és kéjtől, tűztől, haragtól izzó hang tör ki, mely leginkább egy kétségbeesett vonyításra hasonlít, kezemmel az asztalon lévő holmikat egyetlen mozdulattal sodrom le. A vastag viaszgyertya a kandallónak koppan, megrezdül benne a tűz táncoló lángja. Az apró kis illatosítóval telt tálka zajos csörrenéssel érkezik meg a padlóra, és a vörös, arany színű holt szirmok mint egy gyászos menyegző kellékei hullanak köröttem alá. Szemeimben az őrület és valami kiismerhetetlen szabadulni vágyás, ösztönből falatozó vágy izzik. Kínzás amit tesz velem, és egyre kevésbé vagyok képes elviselni. Fekete, hömpölygő vér fakad a csuklójából és a tenyerén végigcsorogva mámorító patakként csordogál a korláton, cseppen a lépcső fokokon. Az illata hirtelen csapja meg az orromat. A levegőbe szimatolok, és szinte könyörögve esdeklőn nyújtom ki a nyelvem, melynek hegye a felső ajkaimat érinti. Bele fogok pusztulni az érzésbe, miközben a vad szépen lassan kezdi megszokni az erőmet, de minden akaratával Erick felé taszítana. Úgy akarja szétszedni, hogy beleburkolózik a létébe, a vérébe, a lelkébe, az utolsó rezdülésébe is. Miközben én arra vágyom, hogy ebben az eszement vértengerbe merüljön velem alá, ne engedjen el többé. Se most, se órákkal később, se soha az eljövendőkben. Rándulok a mágia ereje alatt, aprót mozdul a testem, és elrugaszkodásra készen várakozom, aztán szinte érzem a lábamban az egyre erőteljesebb mozdulatot, ahogyan a bennem tomboló állat taszít rajtam egyet és a lépcső felé ugrom kiszámíthatatlan erővel és fürgeséggel. Ujjaimat a korlátra simítom, és az érkező cseppeket felitatván vele ajkaimhoz emelem. Szemeim lehunyva, fejem hátravetve, egy szinte mámorító nyögés kiséretében hagyom az első cseppeket ízlelő bimbóimon elolvadni. Nem létezik ettől édesebb, nem létezik ettől mámorosabb, kegyetlenebb és vérpezsdítőbb isteni manna. Még egy mozdulat és még egy, és szinte eszement módon ragadom meg a patakot, hogy szétmaszatoljam az ajkaimon. Végül már nem elégszem meg azzal, hogy innen kapom, a forrás kell, abba akarom belehajtani mohó nyelvemet és szinte fulladásig inni magam belőle. Mint egy földről elrugaszkodó nagymacska vetem magam előre, és ugrom át a lépcsőfokokat, hogy másodpercek alatt legyek ott előtte. Már csak a külsőm emberi, ami bent dörömböl és ami egyre nagyobb hatalmat szerez belőlem, az a dög, az a lázadó és szabadságért üvöltő bensőm, aki én vagyok. Édes kettősség amely a felszínre tört, és ott él a macska szerű, lehetetlen kékben világító szemekben. A  gyors és szinte kiszámíthatatlan mozdulatokban. Oly érzés ez, mintha a föld felett egy kifeszített kötélen táncolnék két óriási súllyal egyensúlyozva és bár tudom, hogy Erick ott van alul, hogy elkapjon, nem lehetek benne mégsem biztos, hogy amikor megérkezem akkor is ott lesz majd.
~ Minden egyes darabot külön, minden egyes húsdarabot külön, a vérét ízleld, darabjaiban fürödj és engedd, hogy tökéletesen átvegye az uralmat feletted a vadállat!~
~ Minden egyes darabot külön csókolj, minden egyes húsdarabot külön szeress, a vérét ízleld ahogyan ő a tiédet, darabjaiban fürödj meg az ölelései közepette és engedd, hogy tökéletesen átvedd a hatalmat a benned tomboló vadállat felett!~
Két hang feszül bennem egymásnak, szinte visszhangként követve egymást, minden egyes lépésnél amelyet felfelé teszek a lépcsőn. Bőröm feszül a csontjaimon, legszívesebben letépném magamról, hogy még többet érezzek belőle. Bódító takaróként borítanám magunkra. Hirtelen mozdul a kezem a karmok megfeszülnek és egy erőteljes lendítést követően a jobb kezemmel bal vállától haránt, a bal kezemmel jobb vállától haránt szántok mély és számomra hívogatóan gyönyörű barázdákat egymást keresztezve. Újabb hirtelen, de ruganyos mozdulattal fejem már a hasfala elé feszül, és érdes nyelvemmel kegyetlenül akaratos utat járok be, az összes kis barázdáról egyenként kortyolva a vért, mire az arca elé érek mint a világ legcsodálatosabb fekete bordó színben pompázó rúzsa, rajzolja ki a vámpír vérének kontúrja az ajkaim vonalát. Beleszédülök az örvénybe, és amint az ajkaimmal megérzem az ő ajkait, apró, gyöngyfogaim erőre kapván marnak az ajkába, hogy aztán újra és újra megtegyék, ingerelvén arra, hogy ő is ugyanígy tegyen. Az újra bennem gomolygó és kitörő erő által ragadom meg a lépcső tetején, és előre mozduló kezemmel taszítok rajta egyet a hálószoba irányába, nekicsapva őt az ajtónak. Lassú, kimért léptekkel, akárha az áldozatát becserkésző párduc lennék sétálok felé, tekintetem igéző, buja örvényével csalogatom és egyben eltaszítom egyszerre, hogy a mozdulat végén egy könnyed mozdulattal az ölébe ugorjak. Nem szükséges megtartania. Itt már olyan erők munkálkodnak a levegőben, amelyek csupán a jelenlétükkel valamiféle kozmikus és másoknak talán érthetetlen magasságokba emelik ezt az együttlétet. Kezemmel két oldalon az arcát simítom végig, hogy aztán nyomában nyelvemmel tovább ízleljem az arccsontját, melyre finoman rá is harapok, ám a mozdulat csupán elővezeti, és megteremti az utolsó mozdulatot mellyel engedek egy kicsit a vadnak, hogy később könnyebben uraljam. Apró fogaim úgy mélyednek a vállgödrébe, mintha egy darabot akarnék kiszakítani belőle, legszívesebben szétmarcangolnám, ajkaim között érezni tovább húsának egyre csábítóbb és egyre inkább engem megőrjítő lüktetését. Akarom, szeretem mindig is szerettem! Szétszedném, magamba akarom minden utolsó rezdülésével is érezni…. Újabb és újabb harapások, egyik nyom a másik után, mely bizonyítja hozzá tartozásom utolsó pecsétjeként is: egyek vagyunk az idő bevégeztetéséig.  

+18

Ki ismeretlen vizekre evez, szembe kell néznie a rá leselkedő veszélyekkel, mi jöhet akár a tenger istenének haragjaként, ki hatalmas dühét öntve a végzetes hullámokba, egy az egyben szedi szét a hajókat, vagy jöhet akár egy édes szirén képében, ki negédes énekével elcsábítja a naiv tengerészeket, hogy rejtekhelyén széttépve őket húsukból lakmározzon. Azonban ha a vihar messze jár már, s szirének tetemei verdesik a hajó oldalát, megpillanthatjuk a temérdek kincset s aranyat rejtő szigetet, mely kiemelkedik a ködből, s mely megért minden eddigi kockázatot. Lehet, hogy kusza pletykák s rémhírek keringtek róla, mely szájról szájra öltötte új formáit, ám ha bele sem vág az ember, s nem használja ki létének csillogó lehetőségeit, akkor örök életére megmarad benne az az űr, mit az elszalasztott alkalom szül benne. Vajon mi éri meg jobban, vállalni a kockázatot, hogy tán a Halál ölelésébe evezünk, vagy élni tovább a mérhetetlen ürességgel? Erick jól érzi Avarina félelmét, mely minden szavának kicsiny szegletében ott lapul, s pilláinak gyengéd rezzenéseiben rejtőzik. Hogy is várhatna mást? Még sosem tapasztalta, hogy mi az az igazi szabadság... Mikor tényleg azt teheti, mit csak szíve kíván, anélkül, hogy bárkinek is ott lennének a figyelő s visszatartó szemei. Hogy kívánhatná tőle, hogy ugorjon fejest a feneketlen tengerbe egyedül? Még a benne lakozó vad is vastag láncokkal van odaszögezve, ki csak akkor szabadulhat ki, mikor a boszorkány úgy tartja jónak, s a legvastagabb lánc mindig a némber kezében van, melynek másik vége erősen fonja körbe a vad nyakát. Csak egy rossz mozdulat, csak egy rossz cselekedet, s az elhintett szabadság már fájó börtönné is válik... Illetve, "válhat". A megannyi évszázad talán elegendő tapasztalatot s megnövekedett erőt nyújtott Ericknek ahhoz, hogy szembeszálljon most egy erős boszorkánnyal. Márpedig egyszer ez befog következni. Ő is érzi, mekkora kincsre akadt rá, kit vétek lenne csak úgy futni hagyni. Egyik oldalon e fölényeskedő némber, másik oldalon pedig egy kegyetlen vámpír. Mintha Avarina lelke mélyén lappangna valami szokatlan erő, mely oly' csábítóan hat a sötét hatalmakra, hogy minden áron meg akarják azt szerezni. Lapul ott valami szokatlan vonzás, egy különös erő, melyet már akkor tapasztalt Erick, mikor még meg sem pillantotta Őt tigris képében. Átjárja egész auráját ez a fura kisugárzás, mely egyesekben felébreszti a birtoklási vágyat. Akarják azt, ami benne van, akarják azt, amit Ő adhat... A vámpír is megtalálta benne oly' rég elveszett másik felét, viszont jól tudja, hogy itt sokkal többről van szó. Nem véletlen, hogy őt pecsételte meg a boszorkány, s az sem, hogy így magához vonzotta a vérivót, s még ki tudja milyen fenevadak vetettek rá szemet. Hiába tűnik egy törékeny virágszálnak, mérhetetlen erő lakozik benne, mellyel akár egy karcsapással több száz embert képes átlökni a túlvilág kapuin. Benne lappang ez a kiaknázatlan erő, melyet eddig sosem használhatott ki úgy, hogy abban ne lett volna benne "gazdájának" is keze, s figyelő szeme. Ha pedig egy vadat leláncolnak, nem fognak belőle eltűnni az ösztönök... Azok örökké ott fognak lángolni, s csak azt az egy kis pillanatot várják, mikor a határok a legvékonyabbak, s kitörhetnek végre börtönükből. Most tökéletesen érződik, hogy ezek a határok biz' gyengülnek, halványodnak, s kettejük halálos beteljesülése hozhatja meg a várva várt szabadságot, mely egyben félelmetes, hideg, komor, s egyben csábító, édes, s boldogsággal itatott...
- Ahogy én is, úgy Te is tudod, mi lakozik idebent. - simít végig lágyan körmének hegyével finom bőrén, mely szívét védi a külvilág veszedelmeitől. Bárcsak előbb találtak volna egymásra... Bárcsak előbb nyújthatott volna számára segítő kezet, mely kihúzza Őt az alvilág mocskából, leszakítva róla az ártó szellemek karmait... Tényleg ennyi szenvedést ért meg ez az egész, egy jobb élet reménye? Ha Természetanya örök s elpusztíthatatlan elvét nézzük az egyensúlyról, akkor a temérdek rossz után csak a Jó következhet, mely lehet, hogy olyan ember képében jelenik meg, ki nem fehér paripán érkezik lovagi páncélban, hősi szónoklattal, hanem egy vérengző cerberos nyakán csücsülve véráztatta csuklyában, s dicsőítő, önmagasztaló himnuszok helyett csupán kezét nyújtja... Minden látszat ellene szól, s a felperzselt föld még égetheti is a lány talpait, ám mégis van valami magasztos a tekintetében, valami óvó a mozdulataiban, mely egész lényét biztonságérzettel itatja át, s halálos ölelése oly csábító lesz, hogy ott hajthatja a legnyugodtabb álomra fejét, hiszen ki vigyázza álmait, az nem retten meg semmiféle felsőbb hatalomtól, nem riad vissza, ha ártatlanok vére folyik, ahogy az sem, ha sajátja csordogál patakokban...
- Engedd szabadjára a vadat, s urald! - biztatja hevesen, miközben a lány arcát tenyerébe meríti, ujjai hajába fúródnak, s buja csókot lop magának. Ha kiengedi, azt biz' meg kell szelídíteni, ami nem lesz könnyű, viszont az mindig szemei előtt lebeghet, hogy történjék bármi, nem kell egyedül végigcsinálnia.
- Érzem, ahogy a véred minden erejével azon van, hogy bennem legyen... Hát kik vagyunk mi, hogy megkérdőjelezzük a Sors akaratát? - érinti meg vágyakozva ajkai mélyén búvó hegyes szemfogait, melyek közül egyik egy apró rést ejt ujján, ahonnan egy kicsiny vörös csepp bukik elő, mi azonnal eltűnik mohó nyelve ölelésében. Avarina érintései égető nyomot hagynak maguk után, mintha csak a napsugarak elfeledett birodalma élne ott, melyek nem csak a sötétség gyermekének halált hozó testét tépnék szét, hanem felperzselnék lelkének egészét. Alig bír már ép ésszel gondolkodni, mintha valami sötét köd ereszkedne elméjére, egy sötét lepel, mely mögött Avarina kéjes, vöröslő ajkai bújnak, mik hevesen tépnek ki egy darabot Erick szájából, ki a mámortól megrészegülve szinte leszakítaná magáról bőrét is, hogy odaadván a lánynak kegyeiben járhasson.
- Csss... Nincs olyan, hogy "nem". Csak Te és én... - nyelvének hegyével bezárja a lány ajkait, mintha csak egy láthatatlan pecsétet szőne rá, mely bent tartja a kétes gondolatokat, amik valójában nem léteznek, s ezt Ő is nagyon jól tudja. A boszorkány teljesen biztosan ott suttog lelke mélyén, felébresztve benne a kétely kicsiny lángjait. Ám ezt Erick nem fogja hagyni, ezt a csatát ezúttal ő fogja nyerni...
Hangjának csengése mintha egyre folyna lefelé az idő tengerén, a sötétség birodalmába, úgy érződik rajta a kitörni kész lény, mely szinte bármely pillanatban előbukkanhat. Az előjelei már itt vannak... Vérének illatába egy különös és vadító aroma vegyül, s a nyugodt óceán mintha átváltozna viharos, mindent elnyelő vizekké. Látja ott bújni íriszeinek sötét szegleteiben az erőt, melynek csupán pár mély, érzéki lökés kell, hogy kitörjön...
Az ajtó csapódásának visszhangját elnyelik a falak amint kilépnek, és sóvárogva szívják be az egyre erősödő sóhajok moraját. Ahogy Erick el akarná lopni az újabb mámorító csókot, váratlanul a gyengéd érintéseket valami sokkal vadabb szorítja háttérbe, felülkerekedik rajtuk, s azzal a megbúvó sötétséggel próbálja eltaszítani magától a férfit. A karmok gyönyörrel fonott fájdalommal marnak húsába, mely oly' bódító, hogy szinte egész teste beleremeg az érzésbe, mintha csak azt kívánná, hogy igen, még mélyebbre szúrd, még beljebb, egészen a csontig... S ezek a karmok kacéran hívogatják magukhoz azt az ősi gonoszt, mely a vérmágia által fogant meg a vámpírban. Mintha csak megérezné méltó ellenfelét, ki egyben örök párjává válik a harc végén, úgy ragadja meg csuklóját, s egy  elfeledett akarattal itatott mozdulattal taszítja hátra a másikat a közeli szekrénynek, hogy annak ajtaja a két természetfeletti erő násztáncának halálos áldozatává válik, s abban a pillanatban hasad ketté. Sajnálom... Itt már nincs helye sajnálkozásnak, az Avarinában lakozó vadat már úgysem lehet megállítani, teljes egészében akar kitörni onnan mélyről, útját pedig egyengetni kell, márpedig az nem a finom érintések macskakövén fog haladni... A szekrényajtó reccsen, Erick pedig vadul lép a lány után azonnal, majd jobb kezét megragadja, s tettetett lassúsággal és érzékiséggel húzza magához, végigcsókolva karját vállától a csuklójáig, ahol viszont megállapodik egy pillanatra. Buja tekintetét elveszejti a sötétkék, zúgó tengerben, s egy sejtelmes mosoly kíséretében fogait megmártja a finom s puha bőrben... Ez még nem az igazi, ezek még csak az előszele a tomboló vértengernek, így csupán egy nagyon halovány patak kezd kibuggyanni, amit rögtön elnyelnek a vámpír ajkai, hogy onnan véráztatta csókjával ízlelje újra a másikat. Innen már egyikőjüknek sincs visszaút... A mennyei nedű annál is édesebb és mámorítóbb, mint azt először várta a férfi, ám most szinte gondolkodni sem bír, úgy vágyik egyre jobban testének minden cseppjére, minden érintésére, hogy vakul követi a feltörő gonosz hangját, mely egyesülni akar másik felével. Kicsit engedi, kicsit visszafogja, hogy ezzel tovább tüzelje, hogy nagyobb erővel robbanhasson... Így hát váratlanul ellép a lánytól, s tesz pár lépést a lépcsőn felfelé egyedül, minek tetején megáll, és fogait saját csuklójába vájja, s hagyja, hogy a nyugodt kis patak magányosan szelje útját tenyerén, hogy onnan átszökellve a korlátra, tovább csordogálhasson Avarina irányába, mintha a köztük levő pillanatnyi távolságot a vér útján akarná csökkenteni...

Oldozz fel mert: Vétkezni akarok! Vétkezni fogok! Könyörögvén egy ismeretlen eleddig nem számított égi hatalomhoz, melyben oly sokan lelnek megnyugvást, lelküket megmerítvén az ájtatos csendben. Gaia szent csókja lengi körül orcámat, és tenyerének könnyed tavaszt idéző érintése simít végig a szívemen. Érzem a távolban feléledő gyönyörben és vérben életre kelő erőt, melyből úgy emelkedhetem ki, akárha maga Vénusz születne meg a vörös habokból. Belül szétfeszít az egymással viaskodó két erő, miközben emberi elmém, és lelkem egyre jobban és egyre erősebben borul bele a vámpír csábító, hűvösen is tüzes ölelésébe. Nem tudom már, hogy hol kezdődik a valóság, és hol a lehetséges és minden csodával kecsegtető illúziók. Az otthonom levendula illatú csendjében, a fürdőszoba gomolygó párájában, én semmi másra nem vágyom, csak szabaddá válni, és többé hátra sem nézve vele maradni. Hazug életem összes terhét egyetlen mozdulattal levetni, és hagyni, hogy vérből és húsból szülessek újjá egy mindent felemésztő ősi tűzben, amelyet Erick adhat meg nekem. Lelkem szakadt darabjai zokogva szólítják a sötétségét, és nyelnék el mert érzi ez a megfáradt és helyenként keservesen magányos darab, hogy megtalálta….és ha megtalálta és eggyé olvadhat vele többé nem ereszti el. Úgy fonódhat össze vele miképpen a fákra tekerednek a kúszó indák, miképpen az égre a fátyolfelhők rojtos habjai, miképpen a hajót csókolják mohó hullámok. Nem tudok tőle távolabb lenni, szinte a szavakat is a bőrébe suttognám, ez a közelség is kétségbeejtően távoli nekem. A fürdőszobám koppanó csendjében hallgatom őt, miközben apró és mindenre elszánt tolvajként marom le nekem járó, évtizedek alatt el nem csókolt csókjaimat. Kell nekem, mert minden egyes mozzanat arra késztet, hogy a bennem egyre erőteljesebben dübörgő vadat tápláljam az érzéssel. Ha nem kapja meg a felszínre tör, de ha megkapja, akkor is nehéz visszatartanom, hisz az utolsó rejtett morranásával is őt akarná. Nem csupán emberi énem, hanem a vad is megmerítkezni akarna a vámpír sok évszázad alatt érlelt gyönyörében. Vérének illata olyan számára, mint hűvös és dohos pincék mélyén érlelt, mélybordó színben ragyogó borok, miket ízlelni bűn, nem ízlelni halálos vétek. Szinte mondania sem kell, elég a lélegzetvételét hallanom, hogy tudjam, pontosan így érez ő is amikor rám néz. Nem csupán engem lát, nem csak az áttetsző égkékben fürdő íriszeket, hanem vérem számára éteri ritmussal dobbanó hívása is éppen olyan csábító, éppen úgy vágyna rá. Én pedig kész vagyok megadni neki. Mert ki tudja tán, hogy nem ide vezetett az utam? Nem ez volt a Sors célja és akarata, hogy valami többet adjak neki, valamit, amelytől ereje megsokszorozódik. Lehet nem a cél voltam, hanem az eszköz számára egy megszerezni vágyott hatalom felé tartva. De ha darabokra  szakadnék e pillanatban is általa, ha az utolsó porcikám is reszkető húsdarabként végezné a kezében, akkor is erre vágynék, mert mindaz ami a keze által születik, mindaz ami az ajkairól cseppen, omlik, zubog alá maga a szabadság mámora, mindaz amire vágyakozom. Ez pedig olyan erőteljes, hogy nem létezik fájdalom, nem létezik többé visszatartó erő, sem kozmikus mágia, de még a kötelékek sem melyek Lavahoz kötnek, hogy visszatartsanak. Ha szabadon is engedem a bennem dörömbölő vadat, ha fájdalmat is okozok neki, a gyógyulása gyors lesz, nem fogok tudni neki ártani, és talán marad még bennem annyi erő, hogy némiképpen visszafogjam, bár már most is olyan nehéz. A testem egyetlen megfeszülő lüktető izommá válik, és a lábaim, úgy szorítják, olyan erősen simulok hozzá, hogy egyetlen hatalom sem lenne képes leválasztani róla, legfeljebb lenyúzni. Én már a része vagyok, ahogyan érzem és tudom, hogy ő is ezt akarja. A testének összes darabkája, mely képes számomra a világ legszebb nyelvén beszélni, ezen a néma, és buja szavakkal telt ősi nyelven szólítani, immáron beleolvad az enyémbe. Figyelek rá, az utolsó kimondott szavaira, a hozzám mormolt, és szinte titokként suttogott gondolataira. Fejem rázom, mikor azt kérdi volt e már kapcsolatom vámpírral. Előtte még soha. Lava nagyon odafigyelt arra, hogy a természet kárhozottaival soha, semmiféle módon ne kerülhessek kapcsolatba. Bűbájt bocsátott rám azokon az alkalmakon amikor mégis ilyen társaságba kellett mennem, vagy a mindennapokban emberi alakomban előfordulhatott volna, hogy akár eggyel is találkozom. Azonban akkor, egy alkalommal ő is elkövetett egy hibát, amikor állati alakomban pusztán az önös érdekek vezették, a vérszomjas bosszú, a saját bűneinek leplezése iránti akarat, és mindenféle védelem nélkül engedett utamra. Így történhetett, hogy Erick viszonylag könnyedén léphetett be a világomba, és mire a boszorkányom észbe kapott, már túl késő volt: felismertem benne a hiányzó részemet, mely szinte a kezdetektől erősebb volt mindennél. Vonzott hozzá, miközben egyszerre taszított is, mert ismeretlen volt számomra, még felfoghatatlan.Ujjainak vonzására simítom kezemet a mellkasára, és a szíve úgy koppan neki tenyeremnek, mintha azt is magának akarná e pillanatban belőlem. Mintha onnan kiszakadván ebben a forró és átkozott, két világ között rekedt tenyérben akarna tovább dobogni.
- Te tudod magadról, hogy nem vagy átlagos ember. Tudod, hogy mi az ami benned szunnyad, tudod, hogy mire vagy képes. Tulajdonképpen tisztában vagy léted elmúltával, ahogyan azzal is, hogy minden alkalommal a vér által nyersz új életet. De én mi vagyok, Erick?- pillantok fel rá, miközben még mindig ott tartom nyugtatón tenyeremet a szívén, és a kérdésem olyan kétségbeesetten őszinte. Nem vagyok egyszerű ember, mert azok nem rohangálnak éjjelente vagy akár a nappalok forgatagában is mindenféle állat formájában. Nincsenek furcsa ösztöneik, nem tudják illatok alapján megkülönböztetni a másikat, és nem tesznek úgy és abban a formában olyan dolgokat amelyeket én teszek időnként. De az állatok közé sem tartozom, mert a mágia által nyerem alakomat, a mágia az amely felerősíti bennem azokat a dolgokat, melyre a felvett alakom képes. Ha ember lennék, akkor nem érezném azt a dühödt késztetést, mindamellett, hogy végzetes erőkkel vágyom arra, hogy elmerülvén bennem úgy olvadjon el, akár a csonkig égő viaszgyertya….mindezek mellett nem érezném azt, hogy lassan a felszínre robbanó késztetésem által a legcsodásabb pillanatban mélyesztené bele a karmait a vad. Tudom, hogy mindezt Lava teszi velem, ahogyan azt is, hogy ember akarok maradni. Ember aki mindent megad neki, és hagyja, hogy el is vegyen mindent….bármit.
- Tökéletes Vér….egy Tökéletes Testben. Mondd, nem ezt szánta nekünk tán a Sors?- ismétlem utána szinte csak formálva ajkaimmal a szavakat, majd a saját gondolataimmal egészítem ki. Kezem, mely eddig szívén pihent kinyújtott mutatóujjal simít végig a mellkasán felfelé haladva, és a nyakán végighúzom ujjam, meg sem állok ajkainak lassan újra színt kapó húsáig. Ezt figyelem, és bűvölöm, kíváncsian és esdeklőn, egyben túlfűtött vágyaktól pihegő keblekkel. Már alig tudok beszélni, megakadó szavaim közepette is levegőért kapkodom. Fuldoklom ha nem csókolom és belepusztulok ha mégis.
- A határokat mi szabjuk meg, senki más. Éppen ezért mi lehetünk azok akik lebontják azt.Segíts nekem, hogy lebonthassam a sajátjaimat, segíts nekem küzdeni, kérlek!- közelebb vonom magam, apró, nyakszirtre és vállra adott szavaimnak kérlelő csókjával. Ajkaimon és elmémben az ígéretével és a kérésével bólintok. Fogaimmal marok alsó ajka után és nyelvemmel megérzem a világba egyre erőteljesebben kitörni vágyó fogak apró kezdeményeit.
- Hagyni fogom...ahogyan te is. Mert ha valóban az vagyok akinek gondolsz, akkor nem fogsz ártani nekem….ha viszont nem.- elakadok, mert ez a lehetőség eddig meg sem igazán fordult a fejemben, nem is számoltam vele. Abbahagyom ajkainak bűvölését és felnézek újra rá, innentől pedig képtelen is lennék a bogárfekete, ezüst árnyékú szemektől elszakadni.
-....ha viszont nem, akkor valakinek meg kell fizetni a tévedésünk árát. Nincs más út, ezt neked is érezned kell.- az utolsó szavak szinte a párában fürdőznek meg, oly halkan mondom ki, olyan félelemmel teljesen, mert most döbbenek rá, hogy életem első együttléte, mely a szabadságot hozhatja el nekem, akár a halált is ugyanakkor. Mi van akkor ha nem úgy van ahogyan gondoltuk? Mi van akkor ha a benne lakozó sötét és őstől ébredő erők győznek, mi van akkor ha Lava mágiája erősebb és miközben pusztítani vágynám őt vad alakban, ugyanazzal az erővel szeretni is? A Hold az ablakon túl kibukkan a felhők mögül és különös, szokatlanul erős fénnyel von bennünket körbe. Gaia ott kavarog köröttünk, akár egy édes mindent beburkolni vágyó ezüst por, amely a testben felébresztett ősi és hívogató vágyak közepette egyre erősebben vonz bennünket egymás felé. Oly felfokozottan, hogy attól félek a következő érintésére az összes sejtem reszketve adja meg magát neki. Már nem tud olyan ponton hozzám érni, nem tud olyan óvatosan csókolni, hogy ne fullasztóan akaratosan követelném újra és újra. Kiélesedik körülöttem a világ, minden bútor, és tárgy, minden ami a közelemben van éles kontúrral, éles fénnyel rajzolódik ki. Mindezek közepén ott van ő, aki sosem hallott módon ejti ki a nevemet. Mélysége kongón csendül akár ősi templomok harangjai, és én örök hittel adnám át magam neki. Szenvedélytől izzó csókok közepette emelkedik ki az elmúlt órák minden mocskát magába szippantó, örvénylő vízből. Magához szorít, miközben én karjaimat köré fonom, akárcsak a lábaimat, hogy ne legyen egyetlen erő sem, sem földi, sem pedig más világi, amely akár egy pillanatra is elszakíthatna tőle. Szinte tökéletesen neki préselődöm. Egy sóhajtásnyi hely sincs már közöttünk. A külvilág számára egyetlen testként látszanánk, melyben két szív dobban szinte egy ritmusra. Hátam a víztől hűvös ajtónak tolja, és a gerincemen érzem az erőteljes szorítást. Édes, bűnös fájdalom. Akarom! A bőrömön apró nyomai annak, hogyan keresi felém az utat, hogyan keresi azt az egyetlen pontot, hol végre megízlelhetné azt amire oly őrjítően vágyakozik. Ujjai között elvesznek apró ujjaim, miközben a fejem fölé vezeti, és akárha lebegnénk a világ felett, majdnem tökéletesen összeolvadva. Alig kapok levegőt, szemeim most oly sötétek akár a viharban felejtett óceán. Zavaros és elnyelni kész mindent amely az útjába kerül. Ujjam végén érzem amint a vad egyre erőszakosabban vágyik a felszínre, hangom rezgése is árulkodik a jelenlétéről, mert morranó mélysége szinte még engem is meglep.
- Nem fájhat jobban mint az az élet amiben eddig éltem.- hazugságokból felépülő világomat úgy töri darabjaira, mint hatalmas kezek a drága és értékes porcelánt. Apró cserepein sajgó tagokkal lépünk majd át egy saját világ felé, vagy belepusztulunk. Még nem tudom mi következik, ahogyan azt sem, hogy ez az egész most mit indított el. Erick hevessége ránt magával engem is, és a bennem szunnyadó feketeséget is. A fényem közé árnyékok vegyülnek, és szemeimben már nem csupán a tisztaságot láthatja, hanem azt a vadító és mindent elvenni akaró szörnyeteget aki lenni tudok. Életeket szétszaggatni, ahogyan most legszívesebben a bőre alá is bebújnék, ott rezegnék az érfalak alatt, a húsra lehelt szenvedélytől felfokozott csókjaimmal. Ahogyan arra is vágynék, hogy minden apró kis gyengédséget, melyet talán már évek óta nem engedett senkinek, talán soha nem is engedett, most megadjak neki. Vadásszá és prédává válni egyszerre. Az ajtó egyetlen határozott dörrenéssel vágódik ki, és csapódik neki a terméskövekkel kirakott falnak. A ház szegletei is beleremegnek a mozdulatba, csak én nem. Én eszeveszett módon belevesztem mindenbe amit tőle kapok, és minden idegszálammal azért harcolok, hogy megőrizzem emberségemet ameddig csak lehet. Bár azt kérte, hogy eresszem szabadon a vadat, még nem érzem, hogy ennek eljött az ideje. Tudom, hogy mi az ami ott belül feszít és a szabadságra vágyna, ahogyan azt is tudom, Lava a legvérengzőbb formámban akarna rászabadítani.
~ Szeretni akarod, nem szétszaggatni. Küzdj, Avarina, ez az egyetlen lehetőséged!~
~ Szeretni?! Ne röhögtess, azt sem tudja mi az!~
~ Tudja, csak éppen elnyomta. Egészen mostanáig. Hála neked!~
~ Takarodj a gondolataiból! Ő az enyém nem a tiéd!~
~ Nem, valóban nem az enyém, de a tiéd sem.Valaki másé. És nem tehetsz ellene semmit!~
~ Majd meglátjuk!~
A két erő teljesen szétfeszít, miközben egyik kezemmel a lépcső alatti kövek redőibe kapaszkodom, és egyre nehezebben ejtett szavakkal, ajkait maró csókok közé csempészett szavakkal szinte zihálom, és hörgöm egyszerre, félig az emelet felé pillantva.
-  Ott….ott fenn...a szoba…- a csúcsra törni, a magasba vágyni, ott fenn az egyetlen olyan pontján az otthonomnak, ahol mindig is biztonságban éreztem magam. Egy nehéz erő feszül neki belülről a mellkasomnak, és egy hatalmas morranást követően próbálok taszítani rajta egyet, mintha el akarnám tolni magamtól. A szemeimben ott rezeg élő tűzként felébredve a vad, az ősi és a boszorkányom által megidézett vad, amelyet nem engedhetek még ki. Azokból a vágyakból kovácsolt láncokon tartom még fogva amelyeket Erick ébresztett bennem, és amely szüntelen ott dübörög, az egész testemben, a megfeszülő izmokban. Ujjaim végén a körmök hegyessége szinte maró lesz, és a vállába mélyesztem miközben emberi oldalam erőszakos viperaként mérgező csókját szakítja le ajkairól. Vágyott, sötét és legédesebb bűnös gyümölcsét együttlétünknek.
- Sajnálom...annyira...sajnálom...én…- a szavak szinte érthetetlenül mélyről jönnek, akárha a szívemből szaggatnám ki őket betűnként. A mozdulataimnak mégis ellentmond, hiszen éreznie kell, hogy nem ezt akarom tőle, miközben mégis. Nem csupán a szépséget akarom, hanem a sötétséget is, mindent amit egymásban felébreszthetünk, hogy általa új és magasztosabb életet teremtsünk. Halálból, vérből és szenvedélyből születő szabadság. Ha végre megtaláljuk a lépcsőt, akkor már tudom, hogy egy oly beteljesülés felé tartunk, amely végén elnyel majd bennünket a sötétség, hogy kivetve magából ne legyen többé semmi és senki aki el tudna választani. Ez valami különleges, ez nem szerelem, ez több annál, valami amihez nem kellenek klasszikus formák, nem kell tulajdonképpen semmi, mert már itt volt és itt van bennünk, csak arra vár, hogy végre ott belül is érintse és megtalálja egymást. Egybefonódó testekben fellelt tökéletes ősrobbanás, mely felé minden lépéssel egyre közelebb vagyunk.

Ha egy lélek kettészakad, férfi s női testbe költözvén, sokszor reménytelen évszázadok telhetnek el a végtelen üresség érzetével. Hiába szegődik mellénk egy társ, s hiába próbáljuk rászőni a hazugság fátylát, valahol mélyen mégis érezni fogjuk, hogy nem, nem ő az igazi, nem ő az, kit kínkeservek közepette oly' régen elválasztottak tőlünk. Keressük a biztonságot, másik felünk ölelő bölcsőjét, hol nyugalomra hajthatjuk fejünket, s még ha az "igaz szerelmünk" ölel, akkor is tudni fogjuk ott mélyen, legbelül, hogy bár lehet, közel állnak egymáshoz lelkeink, de mégsem ő az, ki régen másik felünk volt, kinek kezeibe tökéletesen illik a sajátunk. A "szerelem" egy elcsépelt szó, tökéletesen illik a felszínes emberi érzelmekhez, azokhoz, melyeket a hazugság bús szelleme jár körbe. Azokat az érzelmeket, melyek két, egymástól elszakított lélek vált ki a másikból, nem lehet már emberi szavakba önteni, hiszen valami sokkal magasztosabb világban gyökereznek, valami olyanban, melyet egy földi lény aligha tudna megérteni. Egyszerűen csak el kell fogadnia. Temérdek részük úgy hal meg e világban, s lép át a következő életébe, hogy nem találkozott elveszett felével. Azonban akadnak olyanok is, kik lehet, hogy az évszázadok komor magányát tudhatják magukénak, mégis megcsillan a fény a gödör peremén, s akkor jönnek rá az élet nagy kérdésének válaszára. Mi értelme a létnek? Az, hogy akár milliónyi életet megélve megtaláljuk azt az egyet, ahova a két magányos fél leszületik, hogy ott bármi áron újra eggyé válhassanak. Bármi áron... Ide nem kell "megismerkedés", nem kell fellángolnia semmilyen tűznek, hiszen a Tűz eredendő, mindig is égett, mindig is ott lángolt. Erick pontosan ezt érezte, mikor a véráztatta, fehér bunda mélyén megpillantotta Avarina lélektükreit. Egy tomboló tűzorkán söpört végig benne, felégetve az eddigi éveket s annak tapasztalatait, hogy a hamvakból egy teljesen új élet virágozzon ki, mely nem a posványban fogan, hanem Avarina mennyei csillogása ragyogja be. Mi értelme lenne hát a vérmágiának, ha nem az, hogy lehetővé tegye az örökkévalóságig, hogy e két fél együtt legyen e világon? A halhatatlanság ugyan Erick ajándéka... Egyelőre... Sosem lehet tudni azonban, mit hoz a jövő... Egy a biztos, a vámpír nem fogja végignézni, ahogy majd elszáll a lányból az élet, s lelke eltávozik mellőle. Történjék bárhogy, legyen annak bármilyen módszere, együtt fognak maradni addig, míg a Sors azt megírta. S ez még csak a kezdet...
- Volt már szorosabb kapcsolatod egy vámpírral? - zúgja a párától tapintható levegőbe, miközben egy kósza, nedves tincset eltűr a lány arcra elől. Nem mondhatják el sokan magukról, hogy túléltek egy találkozást egy vámpírral, legyen az akár egy röpke ismerkedés, vagy egy szenvedélytől fűtött nász. Egy vérivó sosem "barátkozik" anélkül, hogy ne lenne valami hátsó szándéka, vagy valami haszna az egész kapcsolatból, legyen az állandó vagy ideiglenes vérforrás, vagy valami mágia áztatta üzlet. Ez Erickre is elmondható, s talán egy olyan esetet nem tudna megemlíteni, mikor esetleg jó szíve vezérelte, s más érdekeit helyezte önmaga elé. Hisz miért is tette volna? Gyarló s gusztustalan emberekkel van tele a világ, mely megérett a pusztulásra... A szemekben ott lappang a temérdek bűn s mocsok, hát megérdemelné bárki is, hogy túléljen egy vámpírral való találkozást?
- Mi nem úgy működünk, mint egy átlagos ember. Az érzelmek, már amik megmaradtak az átváltozás után, ezerszer erősebben dübörögnek idebent. - fonja rá ujjait a lány kezére, hogy amazt zakatoló szívére helyezze, mely amint megérzi édes közelségét, ki akar szakadni helyéről, hogy megpihenjen tenyerének bölcsőjében. Próbálja óvatosan megközelíteni létének átkát, némi magyarázatot adni az egészre, mely benne kavarog minden egyes pillanatban, hol a húzó és taszító erő halálos násztáncot jár.
- Nem magamban kételkedek... - hangja sötéten pattan vissza a falakról. - A vérmágia valami teljesen mást hozott létre a lelkem mélyén. Beültette az ősi gonosz magvait, melyek talán csak a megfelelő alkalomra várnak, a Tökéletes Vérre... - bár célozgatva ejti szavait, mégis egyértelmű lehet a lány számára, hogy csak is róla van szó. Az Ő vérének illata teljesen más, mint a többi emberé. Hozzá még csak hasonlót sem érzett soha, s valami olyan erős vágy húzza magához a férfit, amit nagyon-nagyon nehéz visszautasítani. Minden porcikája Őt akarja, hogy egész lelkük s testük eggyé olvadjon... Balga volt, hogy azt hitte régen, hogy sikerült az önmegtartóztató élet, mely ugyan igaz is volt az átlagos emberekre, de hozzájuk képest az Avarinában rejlő isteni nedű olyan, mintha a világ összes gyönyöre, csodája s bűnös vétke egy testben összpontosulna. Kimondott szavakkal lehetetlen tökéletesen körülírni az érzést, mely Erickben kavarog, s kitörni kész minden egyes pillanatban, mikor csak egymáshoz érnek. A kettősség... Kész lenne széttépni Őt s magáévá tenni kegyetlenül, miközben nem akarja bántani s fájdalmat okozni? Hát létezhet olyan, hogy aranyközépút?
- Hogy mi képzelnénk csak oda a határokat? - ismétli a másik szavait elgondolkozva, eltöprengve mögöttes jelentésén. Talán tényleg így lenne? Vajon tényleg olyasvalamitől fél a férfi, mely valójában nem is létezik? A gomolygó s erősödő sötétség talán nem ártani akar Avarinának, hanem összeolvadni a benne rejlő vaddal? Tán a két feketeség, mely mindkettejükben ott lakozik... Egy és ugyanaz? Mindkettejük mögött ott lohol a Halál fekete paripáin, s mindkettejükben ott pislákol az Élet isteni fénye. Ha kettészakadt lelkekről van szó, akkor mind a fénynek, s mind a sötétségnek a másikban él a társa. Ezeket pedig egyesíteni kell, hiába követel az meg akár további életeket, vagy saját testük gyönyörrel teli fájdalmát... Már látja. Már érzi. Már rájött a lány szavainak értelmére...
- Avarina... Kész vagyok bármit megtenni azért, hogy szabad lehess! - mohón leheli csókjait a lány ajkaira, nyakára arcára, vállára, mint akinek semmiből sem elég, mint aki mindent csak magának akar. Mozdulataiban mintha halványodna a félelem visszatartó fátyla, melyet valami egészen más tölt meg.
- Ha az odabent lakozó vad ki akar törni, hogy megízlelje a szabadság ízét... Hagyd! - utolsó szava szinte visszhangzik a fürdőben, mintha csak valami varázsszó járná be a helyet, hogy megmozdítsa az ősrégi kapu elfeledett, mágikus zárját, hogy szabadjára engedje az ott fogvatartott vadat. Fél attól, hogy árthat Ericknek? Akkor elfelejti azt az apró tényt, hogy ő vámpír... Sokkal több kínzó fájdalmat bír el teste, mint egy átlagos embernek, s a gyors regeneráció isteni ajándéka is biz' ott ül sejtjeinek mélyén. Nem fog ártani neki, ezt jól tudja. S tán a szabadság, mindkettejük szabadsága gyönyörrel teli fájdalommal van kikövezve, s véráztatta vörös szőnyeggel van díszítve... Lehet húzni az időt, ám mit ér annak pergése? A vágyak nem fognak csitulni, egyre erősebben dübörögnek mindkettejükben. Itt az ideje felszabadítani minden erőt, melyet eddig a félelem zárt börtönébe...
- Avarina... - hangjának mélyebb árnyalata jól érződik, s mikor felpillant a lányra, íriszeiben már nem csupán gomolyog a feketeség, hanem ott él, arra várva, hogy a másikban lappangó vadba belekapaszkodjon. Csókjait már nem csupán ajkaira leheli, hanem szenvedélyesen veszi el azokat, miközben hegyes fogai teljes egészében megmutatkoznak, vágyakozva arra, hogy édesen merítkezzenek meg a lány bársonyos bőre alatt futó patakokban...
Bűneik s a külvilág mocska ott ázik a kihűlt tenger rózsaszínes homályában, s egy hatalmas örvény keletkezik, mikor a vámpír kész maguk mögött hagyni az elmúlt éj történéseit, hogy csak az Itt-ben s csak a Most-ban létezzenek, hogy megéljék a hosszú pillanatok gyönyörét. Avarinát szorosan magához húzva emelkedik fel, nem engedvén, hogy ráfonódott lábai eltávolodjanak tőle, úgy lépnek ki egy testként a tengerből. Hol mohón csókolja ajkait, hol pedig nyakán levő édes mezőt járja, ahol enyhe, alig érzékelhető, láthatatlan szúrásokat érezhet a lány, mintha csak keresné a tökéletes helyet, ahol mélyre áshat, le a pokol édes bugyraiba...
- Nem ígérem, hogy nem fog fájni... - sóhajtja az ajtóhoz érve, hol erősen nekitolva a nedves deszkáknak, ujjait a lány ujjai közé fonja úgy a fejük fölött, hogy nincs szükség arra, hogy megtartsa őt alant, testük úgy feszül egymásnak. Csak egy szusszanásnyi szünet a vágyak mámorító felhőjében, s már kapaszkodik is meg újra, hevesen Avarina derekában baljával, miközben jobbjával úgy kicsapja az ajtót, hogy amaz majdnem beletörik a mozdulatba, utat nyitva egy sokkal kellemesebb, sokkal "szétszedhetőbb" hely felé...

Úgy éreztem átok ül rajtam. Hiába tudtam magamra ölteni bármely állat alakját, hiába vegyültem el közöttük, sosem éreztem igazán odaillőnek magam, ahogyan az emberek között sem. Két világ között rekedtem, és tétován topogtam közötte, melyben egyedüli biztos pontot mindig a boszorkányom adott számomra. Farkasok közé merészkedtem kik egy életre választanak társat, vonultam velük a hegyek között, tökéletes összhangban. Látott már bárki farkas falkát vonulni? Elől a falka vezére, középen a kicsinyek és a nőstények, hátul az idős és kivénhedt falka tagok, leghátul pedig a leggyorsabb és legerősebb hímek. Hogy miért? Mert az ő feladatuk hátul maradó és gyenge társaik védelmezése. Tökéletes összhangja Gaia gyönyörű ezüst szőrű, méltóságos teremtményeinek. Mégsem voltam közéjük való, mert csupán a mágia tartott egyben, és soha nem lehettem volna egy velük. Az emberek közé visszatérve azonban szüntelen visszavágyakoztam. Lava azt mondta, hogy sem ide nem illek, sem oda, ezért szükségtelen az állandóságot keresnem, szükségtelen társ után áhítoznom, mert nem lenne senki aki megértené eme kettősséget bennem. Én sokáig mégis olyan erősen akartam, hogy bármit megadtam volna azért, ha Gaia mégis csodát tesz velem, és valakinek léptei keresztezték volna utamat. Megtörtént nem is egyszer, ahogyan az is, hogy legtöbbjének én lettem gyilkosa. Méltóságteljes leopárd alakjában, fenséges bengáli tigris képében vagy akár sunyi hiúzként, öklelő vadkanként, valahogyan mindig úgy végezték, hogy áldozatokká váltak egy olyan szerelemben, amelyet Lava csírájában fojtott el. Kegyetlensége nem ismert határokat, ám minden alkalommal ott volt, hogy megnyugtasson, ennek így kellett történnie. Hazugok voltak, sosem én kellettem nekik, hanem a bennem lakozó vad. És én hittem a boszorkányom minden szavának, hittem, hogy sorsom nem egy másik férfi oldalán lesz majd tökéletesen teljes, hanem csak s kizárólag mellette. Én arra születtem, hogy örökkön az ő habzó óceán tekintetű állatkája legyek. Ami megváltoztatta az egész világomat, az az éjszaka volt amikor találkoztam a vámpírral. Tulajdonképpen bármelyik hasonló éjjel is lehetett volna, melyben egy vérengző fenevad lelepleződik, tán titokban én magam is arra vágytam, hogy fogjanak végre el, és legyen vége a pusztításnak, az értelmetlen haláloknak. Más volt, mert életem során először fordult elő, hogy valaki meg akart menteni. Nem kérdezte mit miért tettem, nem vádolt, és nem vont felelősségre, még úgy sem, hogy tudta, mindazzal amit én teszek őt vádolják. Egyszerűen csak biztonságban akart tudni, én pedig egy idő után már nem kérdeztem az okát sem, mert legbelül Gaia megsúgta: lelkem egy darabját leltem meg azon az éjjen, és a szótlan órák megannyi meghitt pillanata közepette oly vakon kutattuk egymáshoz az utat. Az otthona lett számomra akkor a menedék, egy oly hely, hol számot vethettem a tetteimmel és rádöbbenhettem, hogy alig találtam meg, el fogom veszíteni őt. Kapaszkodtam, kétségbeesetten könyörögtem némán, hogy ne eresszen el, de szavaim akkor még leperegtek halotti hűvösségéről. Talán azt akarta, hogy valami módon magamtól bukkanjak rá újra, vagy tán azt akarta, hogy feledjem el. De hogyan is lennék képes elfelejteni a belőlem kiszakított és eddig hiányzó darabot? Hogyan is lennék képes elfelejteni azt ami a részem volt egykor, és csak elhagytam egy időre, hogy egy vértől izzó éjjelen megint rátaláljak? Ám mégis megtörtént, és úgy úszott tova a mindennapok hullámain akkor éjjeli arcvonásainak minden lényeges és számomra fontossá váló darabja, akár a hóból gyúrt szív olvad el a tavasz első melengető sugarainál. Már nem tudtam felidézni ha akartam volna sem, és a legkeservesebb az volt, hogy nem is akartam, mert nem tudtam, hogy van, hogy létezik. Erick másnap reggel megszűnt számomra, és az az egyetlen vércsepp az álmaimba száműzte őt, kitörölhetetlen része lett a testemnek. Szétáradt a gondolataimban, és egy ösztönt ébresztett fel, mellyel folyamatosan engem hívott. Egészen a ma éjjelig tartott az utam, amikor megmentve őt immáron csak magamnak akartam. Mohó lettem csupán a tudattól, hogy itt van, és szinte teljesen belebódultam a gondolatba, hogy csak ki kell nyújtani a kezeimet és az álmom ím életre kél közepén ennek a nyugtalanul hűvös éjszakának.
Sosem éreztem még ennyire biztonságban magam, és sosem éreztem még ilyen erőteljesen a reményt, ahogyan azt sem éreztem még eddig, hogy Lava minden szava arról, hogy magányra lennék itélve az hazugság, volt, megtévesztés, ócska trükk ostoba elmém megvezetésére. Bátorságot és erőt adott nekem a küzdelemre már csak azzal is, hogy közel volt, hogy illata átjárta az otthonomat, hogy ott hagyta leheletének apró kis nyomait a falakban, és a víz könnyed hullámainak lassan elcsendesülő sötét habjai között. Közelsége oly magasztos erővel hatott rám, mely még a boszorkányom mágiája felett is képes volt átnyúlni, és egy kis időre teljesen birtokolni az elmémet. De mindez átmeneti volt. Még nem tudta teljesen legyőzni őt. Lava hatalma és varázslata, melyet évek óta nehéz súlyként pakolt rám még mindig nagyobb volt nála, még mindig nem tudta legyőzni őt. Hiába volt egy eleddig ismeretlenül nyugvó erő mi segítette volna a vámpírt, számomra egyelőre ismeretlen okokból, hiába akartunk olyan nagyon eggyé válni, még nem lehetett, valami még hiányzott. Ó vajon Gaia tréfált meg, hogy a szabadulásom kulcsa egy oly férfi képében érkezett el, ki nem pusztán megmenteni vágyott volna, hanem folyamatos küzdelmek közepette ellenállni, számára éltető és édes mannaként csobbanó véremnek? Miféle bús móka ez, amelyen már sírni sem tudnék nemhogy nevetni? Ott érzem az összes érintésében, abban ahogyan a szemeiben a sötétség úgy világít mintha maga a fény volna, hamis és mély örvényként tekeregve bújik el kékjeim között, hogy beleolvadjon, hogy eljusson oda hova megállás nélkül vágyakozik. Nem csak vágyott rám, hanem akart engem. Az érzés ezerszeresen erősödött fel bennem, és én magam is éppen úgy akartam ahogyan ő. Tán csak még toporogtunk az egész előtt, bizonytalanul pislogtunk és nem tudtuk az okát annak, hogy hiába van lehetőség a másik karjában ringatózni, képtelenek vagyunk nyugtató álomra szenderülni, melyben már nincs többé senki aki elválasztatna. Még Lava sem, ki a fejemben egyre erőteljesebben próbált kitörni. Szitkai és üvöltése a halántékomon dobolt, miközben a másik erő a szívemet és testem utolsó porcikáját is a vámpír felé vonzotta szakadatlan. Jeges sóhaját felforrósítja a tenyerem szavainak nyomán és aprót bólintok.
-  Én inkább attól félek, ha már fájdalmat sem akarnál nekem okozni. Bármit is tennél tudom, hogy az nem te vagy...nem az aki most itt van, nem az aki számára egy erdőben vérengző vad élete gondolkodás nélkül vált drágává. Az első voltál aki ismeretlenül megmentett és az első akit akartam is, hogy a megmentőmmé váljon.- próbálom valahogyan elmondani neki, megfogalmazni amit olyan nehéz, szinte lehetetlen, hogy nem elég csupán valakinek az életét vigyázni, és megóvni, a másiknak is akarnia kell. Én pedig akartam, még ha eleinte öntudatlan is volt. Lassuló idő közepette, melynek percei a kezeink között folynak szét döntésre jutok, és ebben nem az erőnek van szerepe, nem annak amely biztat, és nem Lava akaratának feszülök ellene. Ez az én döntésem, az én egyetlen és megmásíthatatlan akaratom. Hogy mindez az első lépés lesz valami nagyobb, valami fontosabb felé még nem tudom. Önfeláldozás. Az egyetlen olyan dolog a világon, mely mindennél magasztosabb, mely mindennél csodálatosabb és sokszor okoz döbbent értetlenséget mindenkiben. Mióta csak velem van, mióta csak elindultunk érzem azt a lüktető sötétséget, azt a felszínre vágyakozó és mindent beborítani akaró, óvatossága mögött rejtező erőt, mi kitörni vágyna szüntelen, és amelynek egyre nehezebben áll ellent. Erről árulkodnak az örökkön elsötétedő szemek, a néha lehetetlenül mélyen rezdülő hangok, vagy éppen az az apró remegés, melyet szinte az ujjbegyeiben érzek. A csókja közepette ez az akarat ezerszeresére növekedett és talán másodpercek választották el attól hogy megízlelje azt a gyümölcsöt melyet ő akart tiltottnak nevezni. Ajkaim ragaszkodón vonnák vissza a halált hozó csókba is, de végül a józan eszem szinte arcul csap és eltolja őt magától, hogy néhány pillanattal később megint az érzelmek kerekedjenek felül, immáron teljesen száműzve a tiszta és racionális gondolkodást. Nem érti miért akarom önként adni azt amit ő nem akar erőszakkal elvenni. Forró sóhaja egyetlen sötét árnyékként olvad el a bőrömön, és végül aprót mozdul köröttünk az eddig lassan megnyugvó víztükör, melyet megzavar azzal, hogy közelebb hajol. Akár a jég, mely végigkarcolja a bőrt, és mégis megmagyarázhatatlan forróságot hagy maga után...éppen ezt érzem abban a másodpercben amikor végül ha lassan is, de szabad utat engedne az éhségének. De még nem tökéletesen, még megpróbálja kordában tartani, csak éppen nem lehet tudni, hogy erre meddig lesz képes. Melyik lesz az az utolsó érintés, az az egyetlen, és végzetes mozdulat, amely végül elszakítja a maga előtt kifeszített hálót, a visszatartó erőt akár vad orkán szaggatva az enyészetnek áldozza, és ajkainak rejtekéből előbukkanó maró mohóságot hozó fogaival belemélyed a bőrömbe? Szinte én magam is hallom megvadult vérem dobolását a fülemben, és lélegzetem szaporasága, vagy éppen az egyre sűrűbben és egyre magasabbra emelkedő mellkasom árulkodik a bennem dulakodó kettősségről. Éppen úgy ahogyan benne is van. A vállaimat érő végső érintés szinte taszít rajtam egyet és lábamat kulcsolva a derekára, közelebb vonom magam. Tökéletesen ráolvadok, mintha mindig is itt lett volna a helyem, a halál ölelésében egy apró, forró szívdobbanással.
- Miért kételkedsz magadban, Erick? Vajon kinek van joga ítélni téged? Nekem, csupán azért mert más volt az okom emberek életének elvételére? A végeredmény ugyanaz, még ha az út és az indokok mások is.- ujjaim finoman érintik a vállát, apró köröket rajzolva rajta, és egy ideig ezt szemlélem miközben beszélek, végül egy megnyugtató, lágy pillantással ajándékozom meg, amikor újra felé fordulok. Ajkaink még mindig oly közel, hogy akár egy kósza csókot is lophatnék róla, csakhogy csillapítsam a bennem dúló vihart. Minden másodpercben vágyakozom, és minden másodpercben el is nyomom, de csak azért, hogy utána újfent vágyódjak majd utána.
- Itt már vékonyak a határok. Oly vékonyak, hogy tán csak mi képzeljük oda őket, mert könnyebb hazudni azt akik nem vagyunk, mint beismerni a szörnyűnek tetsző valóságot. Ne akarj tisztának látni, mert nem vagyok az. Ahogyan én sem akarlak bűntelennel vélni, mert te sem vagy. A halál a nyomunkban, és hiába menekülünk előle szüntelen utolér. De amíg rab vagyok, amíg ez a végzetes erő leláncol, és nem enged szabadulnom, addig nem tudok harcolni.- ide-oda cikázik tekintetem az arcán, elveszik a buja feketeségben. Legyenek bármennyire is őszinték a szavaim, próbáljam bármennyire is meggyőzni, a testem, a vágyaim még mindig nem hazudnak, azok őszinték. Mindezt tökéletesen megmutatja, ahogyan végigsimít rajtam, a keze nyomán feléledő sejtek sikoltva és megvadulva követelik vissza más úton haladó ujjait. Megfeszülök, és a levegőt visszatartva hatalmasra nyíló szemekkel veszek el benne….általa. A hasfalon végigsimító kéz hatására rezdül egyetlen édes görcsbe a testem és csípőm érthetetlen mozzanatként feszül előre, majd engedem vissza. A hatás leírhatatlan és eddig nem érzett gyönyör előfutára.
~ Bele fogsz dögleni ha odaadod magad neki!~
~ Ha nem adom magam, abba fogok. Eressz!~
~ Csak szeretnéd! Túl gyenge vagy, túl bizonytalan. Ha nem ő öl meg, te fogod őt. Érzed már  a vadat belül dörömbölni? Érzed, hogy az első hevesebb mozdulata nyomán ki fog szabadulni, és vérre fog áhítozni? Ebben az együttlétben halált hoztok egymásra, és én örömmel és önfeledten fogom végignézni. Megmondtam, hogy felejtsd el!~
~ Soha!~
Éles, sikoltó nevetés szánt végig az agyamon, és eltorzuló vonásaimat Erick vállába temetem, amikor belehajtom a fejem. Apró szinte sóhaj szerű sikoly hagyja el ajkaimat amikor megérzem hátamon az ablak hűvösét. Már nem a vízben vagyunk, már valahol máshol járunk, és elég csak egyetlen pillantást vetnem rá, hogy tudjam elérte azt a bizonyos határt, amelyen túl nem létezik már számára sem józanság többé, nem létezik semmi más, csak a rubintban elvesző vágy. Amikor a gyönyör a fájdalommal ölelkezik, és amikor a lélek és a test eggyé válik. A küzdelem rút barázdákat szánt az arcán, elméje zakatolása szinte átszakad a szavakon, és jól tudom én vagyok e pillanatban az egyetlen aki útját állhatja, vagy éppen szabadon engedheti. Nem szavakkal felelek, hanem a veszélyesebb utat választom. Tenyerem, forró zsarátnokkal átitatott hevességgel simít végig a homlokán, végig az arcélén, hogy aztán a vállainál irányt váltson, és a hátára simuljon. Pecsét az érintésben, válasz a szótlanságban. Elválasztom testem az ablaktól, csak annyira, hogy az ő hűvösségéhez legyek közelebb. Én közeledem hozzá, én vagyok, aki jól tudván, hogy a mozdulattal mit válthat ki alsó ajkam húsát érintem az övéhez. Összetapadnak akárha isteni mézzel tapasztanák össze és amint megérzem az első nehéz sóhajt kiszakadni ajkai közül lezárom a többit ahogyan végül ajkaim immáron erőteljesen hozzá tapadnak. Bensőmben éltre kelnek azok a régen eltemetett és tán szabadon soha nem engedett érzések, vágyak és egyre erőteljesebben dübörgő vad gondolatok, melyek nemhogy megállítanának, hanem még többet akarnának. Határtalan hevességgel csókolom, és testünket átadom egy oly zuhanásnak, melyben talán belepusztulunk, vagy főnix módon felemelkedünk egyként. A vér nem csupán szétválaszt hanem össze is köthet bennünket. A víz mozdulatlanná dermed köröttünk, az ablakot sóhajaink párája csiklandozza és a külvilág értetlenül pislog kettősünk előtt. Már talán meg sem akarom érteni, hogy mi ez az egész, csak azt akarom, hogy szabadítson fel….nem számít semmi más. Agyamban azonban egy erő ébred fel, mely hatalmasra duzzad és egy óriási robbanást követően szinte eltaszítani vágyná a vámpírt, miközben én, a tudatára ébredt ösztönlény nem eresztem. Küzdelmet folytatok azért ami az enyém. Minden egyes csókba belefojtott sóhajjal, minden idegszálammal. És amíg el nem ereszt, amig el nem tol magától ott fuldoklom az életben, ebben az örökké mámorban fürdőző vágyban.
~ A vad éledezik Avarina. Mindkettőtökben, ugye érzed?~
~ El fogja tudni nyomni, hagyd!~
~ Nem tudja, nélkülem elveszett!~
~ Már nem! Már megtalálta a saját öntudatát, ezért érzed veszélyesnek!~
~ Sosem fogom elereszteni….soha!~
Hatalmasra táguló pupillák, macskaszerű szemek, érzem, hogy ott dübörög bennem az az érzés, az amit korábban is éreztem, amikor széttéptem a férfiakat kik megpróbáltak szeretni. Abban a másodpercben, hogy vágyuk felébredt, karmaimmal a húsukat vájtam, és nem hagytam többé egy korty levegőt sem számukra. Vérben fürdőzött a gyönyör. Most folyamatosan küzdök azzal, hogy visszatartsam a kitörni kész és vérengző állatot, és minden idegszálammal egyetlen nevet suttogok, egyetlen nevet amelybe kapaszkodom, és amely iránt  a ragaszkodásom sokkal erősebb, semhogy ártani tudnék neki. Végül enged a szavaknak és kiszakadnak belőlem úgy suttogom, többször egymás után az ajkára, az arcára, az orrára, hozzábújva
-Erick….Erick….- fogalmam sincs mit szabadítunk el, csak azt tudom, hogy e pillanatban nem létezik számomra sem a valóság, sem a világ, sem semmi más, csak egyetlen arc, egyetlen érzés, egyetlen gondolat, egyetlen másodpercbe sűrített izzó kívánság: egyszerűen csak akarom.

Mintha csak kiszakadt volna a földi lét síkjából ez a kis erdei kunyhó, úgy emeli elérhetetlen magasságokba a párost, ahol senki és semmi nem zavarhatja őket. Még ugyan ott motoszkálnak a zavaró erők, kik kutakodnak hevesen a homályban utánuk, ám már az ő hangjuk is gyengül, míg egyszer örökre eltűnik. A rendőrök már járják a kihalt éji utakat s ösvényeket, a boszorkány minden erejével azon van, hogy elválassza őket, s a világ is úgy tűnik, mintha nehezen viselné el hátán ezt a természetfeletti földben gyökerezett érzelemzuhatagot. Mintha minden s mindenki megrettenne attól, amivé válhatnak Együtt... Még fel kell fogniuk, hogy valóban, létezik a másik, s teljes valójában itt van. Itt és most. Még csak tapogatóznak, még csak ízlelik egymás gyönyörét, az összeolvadás édes illata pedig ott terjeng a levegőben. Számtalan áldozat utolsó leheletét nyelték el a hegyes szemfogak, megannyi haláltól itatott utolsó sikoly nyugszik fülében, s e temérdek ember közül egy sem volt olyan, ki bármiféle érzelmet ébresztett volna a vámpírban. Így sosem vágyott társra, hiszen tudta jól, hogy olyan nem létezik. Egészen addig a pillanatig, míg Avarina meg nem látta e világot, hiszen elválaszthatta őket a mély óceán, az idő vasfoga, mégis a Sors gyengéd szellője egyre közelebb sodorta őket egymáshoz, míg nem azon a bizonyos gyilkos, temetői éjen meg nem pillantották egymást. Oda már felesleges volt minden szó, hiszen ahogy a tekintetek összeolvadtak, mindkettejük érezte, hogy lelkének elhagyatott fele végre hazatalált...
Ahogy testük egymásnak feszül, mintha a kozmikus szálak násztáncot kezdenének lejteni körülöttük, a világ megdermedve várja, hogy vajon mi fog történni. A kinti fagyos idő, a kísértetiesen zúgó halott ágak, s az olykor felharsogó magányos vonyítás még meghittebbé teszi a kettejük közt gomolygó varázst, s ahogy a víz melege befogadja Avarina bűneit, úgy olvad eggyé a vérmágia kegyetlenségével. Ericket nem érdekli, hogy e lány hány ártatlan életet vett már el, ahogy az sem, ha ez mind gyönyörrel töltötte volna el, s nem számít már, hány férfi szívet tört össze. Legyen bármily ártatlan, akár egy selymes bárány, s legyen vad, akár egy acsarkodó farkas, ez mind Ő... Kékjei titokzatosságot sugallnak, ahányszor csak mélyükre próbál látni a férfi, s ez még inkább csak vonzóvá teszi egész lényét, hiszen a vámpírban sokszor felcsendül a hang, mely arra ösztönzi, hogy még többet akarjon belőle. Ne csak ajkainak mohó selymességét, ne csak bársonyos bőrének édes tapintását, hanem sokkal, sokkal többet...
- Önszántamból sosem okoznék Neked olyan fájdalmat, mely szomorúsággal töltené el szíved... - leheli tenyerének bölcsőjébe, miközben szemeit lehunyva élvezi az érintést, mely szinte teljesen megbabonázza őt. Tényleg valóság lenne ez az egész? Tényleg itt vannak egymás karjaiban, maguk mögött hagyva a múlt árnyait? Egy pillanatra kinyitja szemeit, mikor azonban furcsán pillant vissza a lányra. Önszántából kínálja magát egy vámpírnak, s életének legféltettebb cseppjeit képes lenne olyasvalakire bízni, kit éppen ezek a mennyei patakok éltetnek... Hát megérdemli egy aljas vérivó, hogy egy ilyen csodálatos teremtés fogadja kegyeibe? Avarina szívének heves zakatolásának visszhangja ott dübörög fedetlen nyakán, mely csábítóan suttog Erick felé. Nagy és forró sóhaj fut végig hurrikánként a lány bőrén, ahogy egyre közelebb hajol legféltettebb kincsét rejtő szelencéjéhez a férfi, kiben minden egyes zakatolás gyötrő fájdalommal tölti meg testét. Esze teljesen ellent mond, húsába marva próbálja visszatartani, nehogy hozzáérjen a lányhoz, ugyanakkor a mérhetetlen, mindent elsöprő vágy oly' erősen tombol, hogy aligha lehetne megmondani, melyik lesz képes győzedelmeskedni a másik felett. Ezt még Erick sem tudja megjósolni...
Szinte lelki szemei előtt lebeg a kép, ahogy megragadja erősen, fogait mélyen megmártja vöröslő nedűjében, s a bűnös gyönyör élvezettel teli vizein jutnak a beteljesülésig... E kép nem akar csillapodni, de minden erejével küzd az ellen, hogy valóságba öntse, hiszen csak egy rossz mozdulat, egy másodperccel hosszabb idő, s vége lehet mindennek. Sóhaja olykor szapora, olykor pedig szinte lélegzet sem szökik fel torkán, főleg mikor közelebb hajol puha bőréhez, hogy egyre forrósodó ajkaival lágy csókokat hintsen rá. Csak egy kicsiny réteg, egy apró felület, s ott bújik a vér, a csábító, a vágyakozó, az erőszakos... Érzi, ahogy bizseregnek hegyes halált hozó fogai, már marnának hevesen, akár egy mérges kígyó. Tüzességüket viszont enyhén csillapítja nyelvének hegyével, mely lassan simítja végig a fogakat, hogy onnan kiszökve megízlelje a másik édes bőrét, egészen válláig. Érintéseiben bármily' szokatlan, nem bújik rejtett vadság, mindvégig gyengéden érintik Őt ajkai, ám mikor egyik lába Erick köré simul, mohón nyúl a másik után, hogy mint valami kígyópár, úgy fonódjanak teljesen össze.
- Megérdemli vajon egy magamfajta, hogy egy ilyen tiszta lélek nekiajándékozza életének legértékesebb cseppjeit? - ajkaik összeérnek, úgy leheli rá minden egyes szavát, miközben bal kezének egy ujja óvatosan siklik rá arcára, hogy onnan nyakán szántson végig, átfutva keblének bársonyos völgyén, hogy lefelé futva ördögi kört rajzoljon hasára, mely tenyerébe veszvén siklik át hátsó felére. Jobbja erősen simít végig hátán, kitapintva minden apró kis mozzanatot, míg végül másik keze mellett állapodik meg. Mámoros, sötét íriszei közben kacér táncot járnak a vadító kékséggel, s kíváncsian fürkészik lelkének csillogó tükrét. Mi járhat odabent? Tán ő is küzd démonaival? Vajon benne is ott cseng a két hang, az ösztönző s a visszahúzó?
Váratlanul enyhén megemelkedik az eddigi ülő s térdelő helyzetéből, s szorosan az ablaküvegnek tolja Avarinát, hol az apró páracseppek riadva szökkennek szét forró bőrük alatt. Testük lassan minden melegséget elkoboz a víztől, így a lassacskán hűsítő víz zokogva csordogál le róluk.
- Félek, hogy nem tudnék megállni. Még így is, hogy nem értem Hozzád... Úgy érzem magam, mintha függő lennék, s Te lennél az az isteni gyönyör, mely után áhítozok... - bűnös gondolatok tömkelege zúdul át képzeletén, minden egyes pillanattal nagyobb darabot kitörvén abból a bizonyos gátból, mely magában tartja vámpír létének minden sötét szenvedélyét...

Attól a pillanattól, hogy a vámpírt beengedtem az otthonomba, és szinte a részévé vált másodpercek alatt, rá kellett döbbennem, hogy egész eddigi életem egy óriási hazugság, amelyről tudtam én magam is, mégsem tettem ellene semmit. Az emlékeim manipuláltak, és az álmaimon kívül semmi nem a sajátom. Egy idő után egybemosódott már minden, és nem nagyon tudtam eldönteni, hogy hol vagyok ebben az őrületben én magam, ki is vagyok én valójában. Már nem kutattam a múltamat, már nem akartam tudni, hogy hol élhettem korábban, hogy kik voltak számomra fontosak, hogy hol is volt igazán az a hely ahol utoljára befolyás nélkül boldog lehettem. Elvesztettem a kapcsolatot a valódiságommal, és lettem általa a boszorkányom által formált gyönyörű és engedelmes jószág, ki mindig gazdája parancsát teljesíti. Láncra vert életemben csak illúzió volt a szabadságom, melyre először az az éjszaka nyitotta fel a szemeimet, amikor a férfival találkoztam. Tán nem véletlen, hogy Lava veszélyesnek ítélte őt, tán nem véletlen, hogy ezen emlékemet sokszoros erővel igyekezett elzárni, úgy tűnt, hogy sikeresen. Ám egyetlen csepp vér, egyetlen apró porszem a gépezetben végzetessé vált a számára, számomra pedig elhozta az őrült, ragaszkodó és minden felemésztő megváltást. Tiltakozni kezdtem, és lázadni ott, ahol korábban békés beletörődéssel fogadtam el a sorsomat. Mindezt pedig tettem úgy, hogy tulajdonképpen fogalmam sem volt ki az akiért annyira harcolok, kinek az emlékét idézik fel szüntelen az álmaim, és kihez tartanak öntudatlan a lépteim. Az életem, a mindennapok váltakozó körforgásában csupán egyetlen dolgot szeretett volna: hozzá visszajutni, bármi áron. Nem is kellett tudnom róla, hogy hol van hiszen egy mindent felemésztő ösztön vezetett, mely mást sem érzett és látott csak őt. Miattam volt azon a helyen, és miattam volt még életben. Várnia kellett rám, és tudnia, hogy eljövök. Vagy tán benne is a bizonytalanság munkált? Meglehet semmiben nem volt biztos mégis feláldozta magát azért, hogy én életben maradhassak? Most először fogom fel a tettek súlyát, annak az éjszakának a jelentőségét, amikor két különös és egymástól a lehető legtávolabbi világokban létező idegen, közös jövő felé tekintett. Mi volt ami összekötött akkor bennünket? A válasz olyan egyszerű: az élet feletti feltétlen és végzetes hatalom. Neki ölnie kell, hogy életben maradjon, nekem ölnöm kell, hogy valaki más életben maradjon. Mindkét esetben célja volt annak amit tettünk, de az én esetemben ez nem saját döntés volt. Meglehet a vámpír ezt ismerte fel, meglehet ettől akart óvni. De már késő volt. Már túl sokszor és túl kegyetlenül tettem mindent, és ezek bennem maradtak kitörölhetetlenül. Meglehet nem is akarom már, hogy Lava elvegye őket. Ezek azok amik még megtartják bennem az emberség egy olyan apró kis szeletét, melyet lelkiismeretnek hívnak. Vajon melyikünk érzése volt fájdalmasabb: emlékezni arra aki talán már képtelen ránk, vagy nem emlékezni arra, akit pedig soha nem akartunk volna elfelejteni? Úgy vélem mindkettő, hiszen ezekben a napokban a hiány egyre erősebb és egyre fájdalmasabb lett, mintha száműztek volna egy olyan világból ahol tudtam, hogy ott lenne a helyem, és csak azért nem tehetem, mert valaki távol tart tőle. Csak álltam a boszorkányom által emelt falak előtt és szemeimmel kutattam a messzeségben azt az egyetlen, elmosódott alakot, kiért a legmagasabbra emelt falakat is megmásztam volna, ha képes vagyok rá. De könnyedén visszahullottam a porba és tehetetlenül zokogva ütöttem a súlyos kapukat, hasztalan. Vágyaim és folyamatos hozzá visszatalálni akarásom azonban apró réseket ütött a falon, és minden éjjel álmaimban ott voltam, és próbáltam átjutni, míg aztán ma éjjel már semmi nem tartott vissza többé. A különös talán az egészben az erdőben tapasztalt erő, mi megpróbált a gondolataimban egyre erősebb ellenállást kifejteni és távol tartani tőlünk a boszorkányomat. Ismerős volt az érintése, a rekedten suttogó hangja, tudtam, hogy már hallottam valahol, ahogyan azt is tudtam, hogy egy ideje jelen van, csak éppen csendes szemlélőként meghúzódva a háttérben. Kinek és miért lehetek olyan fontos, hogy képes szembeszállni egy olyan hatalmas és ősi erővel amely Lava-ban is lappang. Talán egy hasonló erősségű boszorkány. A kérdés továbbra is inkább a miért. De minekutána elcsillapodott, és ismételten a homályos ismeretlenségbe húzódott már nem ez volt a legfontosabb számomra. Felpillantok a vámpírra és bólintok. Elkerekedő szemekkel, egyetlen hang nélkül hallgatom őt végig. Ott volt bennem minden egyes pillanatban és nem akart elszakadni. Kivájt karmokkal kapaszkodott az utolsó izomzatba is, és minden egyes szívdobbanással egyre erőteljesebben a részemmé vált. Apró darabjaira válva szétáradt bennem, és eggyé vált velem. A bőröm alatt, a reggel világra nyíló íriszekben, a beszívott levegőben, a nappali rohanásban, az éjjeli álmokban. Nem tudtam és nem is akartam tőle szabadulni, csak visszajutni hozzá...csak éppen nem tudtam hova? Mikor ujja a pokróc alatt a bőrömhöz ér, éppen ott ahol a szívem veri életem ritmusát, a kis szerkezet hatalmas dobbanással szinte ki akarna szakadni és csókját lehelni a hűvös ujjakra. Hozzá tartozik. Innen pedig a felismerés, az emlékek újra birtoklása fájdalmas de gyors folyamatként megy végbe, mely olyan számomra mint egy hirtelen vérátömlesztés, amely szükséges ahhoz, hogy életben maradhassak. Úgy lenni vele, hogy nem tudom miért akarok annyira a közelében lenni szinte tökéletesen kifacsart, és visszarántott a porba. A boszorkányom nevetése legbelül szépen lassan elhal, és amikor Erick újra láthatóvá teszi a számomra az első találkozásunk képeit kétségbeesett, morranó nyüszítés veszi át. Lava haragja egyre erősebbé válik, és jól tudom, hogy hamarosan utol ér majd bennünket. De nem csupán emlékeket kaptam tőle, hanem erőt is. A küzdelemre. Eddig csak vágytam arra, hogy elszakadjak, miközben ugyanazzal az erővel ragaszkodtam is hozzá...most csillapodott a ragaszkodás, mert osztoznia kellett valaki mással. Osztoznia kellett a vámpírral, és tán csak idő kérdése, mikor billen a mérleg a férfi felé, és mikor szakítjuk el Lava mágiájának utolsó erőteljes kötelékét is. A marionett báb ismét szabad lesz. Vagy csak most lesz szabad igazán.
Anyag csusszan, surran a földre és mintha a világ egyetlen ponttá szűkülne össze, egyetlen olyan ponttá, melynek helye ott lakozik az örvénylő, kavargó fekete íriszekben, csak őt nézem. Mozdulatai óvatosak, mégis összerezzenésre késztetnek. Nem azért mert félek tőle, sokkal inkább a tudattól, hogy mindazok mellett amit kaptam és amit adtam még erre is szükségem van. Mintha minden kevés lenne mégis, mintha nem lenne elég semmi ezen a világon, csak az amiben ő is ott van.
- Nem, valóban nem.- a nap folyamán először felelek neki az apró mosolyra, egy hasonlóval. A testét borító vérnyomok mégsem taszítanak, ahogyan minden bizonnyal őt sem taszították azon az éjjelen a rajtam apró pettyekben fellelhető, halálpecsétek. Feketén borítottak be, akár egy soha nem gyógyítható pestis. Lava átka örökkön kísért, és minden nappal egyre nehezebbé válik. Elfordulok tőle, és abban a pillanatban a vonzása újra erősebbé válik. Mintha csak az lenne az igazán megélhető pillanat amiben ő is jelen van. Mégis a kandalló elé guggolok, és a tüzet keltem életre, mely csupán a testnek ad melegséget. A magányosan vacogó léleknek pusztán a másik közelsége. A vámpír hűvös teste ezer kandallóval ér fel számomra. A lángok ott táncolnak a szemeimben, és a hang, amely eddig csendesen pihent, most új életre kel, és engem szólít.
~ Mennetek kell! Oldd fel az átkot!~
~ Milyen átkot? Hogyan?~
Értetlenül meredek előre, a vörös nyelvek ide-oda himbálózó fekete árnyékot vetnek a mennyezetre, és a hang egyre többször és egyre sürgetőbben ismétli újra és újra ezt a két mondatot, mely tökéletesen érthetetlen számomra.
~ Nem tudom meddig leszek képes távol tartani tőletek. Túl sokáig mérgezte az elmédet. Oldd fel! Ő majd segít!~
~ De mit? És ki vagy te? És ki az az Ő?~
Mozdulatlanul térdelek, miközben tűzben izzó ujjak simítják végig a bőrömet, izmaimat pedig mozdulásra késztetik. Az erő, amely a fürdőszoba felé húz, szinte ellenállhatatlan lesz.
~ Nem számít én ki vagyok. Csak az, hogy tedd meg!~
~De ki….ki segít nekem?~
~ A vámpír.~
A hang úgy hal el az agyamban, ahogyan a sziklákon a hajókürtök egyre csendesülő búgása. Az érzés, mely a vámpír felé vonz engem, egyre sürgetőbb és egyre erőteljesebb lesz. Valaki felerősítette bennem ezeket az érzéseket, de mindezt úgy, hogy ne legyek képes neki ellenállni. A köntös finom anyaga borítja a testemet, bár talán erre sem lenne szükség, és a fürdőszoba felé indulok. Nyomomban egy megmagyarázhatatlan vággyal, hogy közel legyek hozzá. Halk lépteim nem kíséri zaj, csak az ajtó kattanása, és a neve melyet halkan ejtek ki. Bár a szavak itt lényegtelenek. A vámpír a Holdnak gyönyörű fénytengerében fürdőzik, én pedig az ajtónak vetett háttal figyelem miképpen rajzolja körül fekete kontúrjaival az éjszaka. Beleveszünk a percekbe és nekem már ez is elég, hogy háborgó lelkem némiképpen megnyugodjon. Összefűzött ujjaimon árnyékok táncolnak, amint az ablakokon a megszűrt fények között a faágak mozgolódnak a kinti szélben. Lehajtom a fejemet és a padlót bámulom néhány másodpercig, hogy aztán a víz csobbanására pillantsak újra felé, és lássam miképpen emelkedik ki onnan. Felém tart, és gyönyörrel vegyes csodálkozással nézek rajta végig. Még akkor is követik kéklő íriszeim amikor mellém guggol és visszahúz magához. Mondanom kellene valamit? Szavakkal kifejezhető lenne tán, hogy mire is gondolok e pillanatban? Aligha. A megélt másodpercek csodája, az érzés, mely szinte ketté szakít és amelytől egyre kevésbé vagyok képes távol tartani magam. Szorosan simulok hozzá, mégis olyan kevésnek, olyan távolinak érzem. Kérnie sem kellene akkor is követném őt, és mielőtt belépek a forró víztől gőzölgő kádba az ablakon át kitekintek az éjszakába. Ott keresem tán tetteim okát, pedig nem ott kell, de nem is kellene okokat keresni, mert az igazi, az egyetlen és megismételhetetlen ok itt van előttem, és minden rezdülésével engem hív. Lábam alatt óvatos hullámokat vet a víz amikor végül belépek, és vele szemben térdelek le. Köröttünk a vizet az előző órák közös bűnei szennyezik én mégsem lennék máshol e pillanatban. A vállamon simít végig egy kézbölcsőből csobbanó vízzel, mitől enyhén rezzenek össze, és kíváncsi tán egy kicsit meglepett tekintettel nézek rá. Oly közel, hogy hűvös leheletének párája az ajkaimat csiklandozza. Szavait gyors szempilla rezdülésekkel fogadom, és kissé talán a félelemtől és az újdonság varázsától megrészegülten képtelen vagyok megmozdulni. A közeledő arcvonások ezerszeresen feszülnek nekem, és a mellkasomban egyre erőszakosabban dobbanó szívem összes koppanása őt hívja közelebb.A levegőben duruzsoló, és egyre gyönyörűbb érzés átjárja az utolsó sejtemet is mely már nem pusztán akarja őt, hanem érte kiált kétségbeesetten jajjveszékelve. A világ szétesik körülöttünk, és arra vár, hogy ebből a másodpercből teremtsük újjá, ahogyan csak szeretnénk. Kiszáradó ajkakkal szomjazom, és őt hívom, hogy csillapítsa ezt a heves vágyat. Megdermed a levegő egy olyan pillanatban amikor már közelségét csak egyetlen lélegzetvétel választja el attól, hogy ajkaimról kortyolja a levegőt. Forróságom lüktetőn simul köré, és oltja ki a jegességét. Aztán ez a pillanat széthullik, és ajkainak jegessége elolvad az enyémen mint egy könnyű nyári fagylalt.Olyan édes és vágyakozva, mohón kapok utána akárha csak ez lenne az egyetlen a világon, honnan éltető levegőt kaphatnék. Vágy születik vérből, húsból, ellenállásra képtelen csontokból, izmokból és a gyarlón vágyakozó test semmi mást nem akar, csak egyre hajszolni önmagát, míg meg nem kapja amit annyira akar: Őt. Hirtelen eszmélek rá arra amit éppen teszek és a gyönyör mellett a félelem ül meg elmémen. Képek villannak elém, melyben minden hasonló alkalommal ártottam annak, aki közeledni mert hozzám. Lava így tartott távol mindenkit tőlem, és rá kell döbbennem, hogy egész életemben azért voltam olyan magányos, és annyira kegyetlenül üres, mert megvonta tőlem, végig megvonta tőlem a test gyönyörét. Sosem engedte átélnem, mert általa lett volna lehetőségem elszakadni tőle. Úgy feszülök rá a vámpír ajkaira, amikor megérzem, hogy életemben először valaki képes lesz arra, hogy ellenálljon Lava akaratának, hogy tán mohóbb leszek még nála is. Ki nem kóstolt sosem édes nektárt az megrészegül az első kortyoktól is.
~ Oldd fel az átkot! Már tudod, hogyan!~
A hang a fejemben alig hallható, de érzem a küzdelmét és már tudom mit akar. Feloldani a test gyarlósága által, megmerítkezni, akarni, eggyé válni, hogy többé ne legyen egyetlen egy mágia sem ami elválaszt. A szabadulásom kulcsa így lesz hát a bujaság gyönyörébe bújtatott semmihez sem fogható katartikus extázis. Egy apró szúrás az alsó ajkamon, mitől hátratántorodom, és szinte erőszakosan tolom el magam tőle, a rémület azonban csak egy pillanatra ül meg a szemeimben, amikor Erick rám emeli szinte egyetlen ragyogó olvadt obszidiánban úszó tekintetét. Az éhség keveredik benne a gyönyörrel, a vággyal, és valami egészen sötét, mélyből táplálkozó ősi érzéssel, mely dermesztően hat rám, de nem félek tőle. Kezem kiemelem a vízből, és az arcára simítom ha billen a feje, megpihen orcája a tenyeremben.
- Bármint megtehetsz velem, tudod, hogy úgysem fogok ellenállni. De nem akarsz nekem ártani, érzem. Ám ha mégis...akkor a fájdalom által szabadíts fel!- a hangom elúszik a lassan hullámzó víz tetején, melyen a bágyadt Holdnak fényében torz árnyékunk köszön vissza ránk. Kezem megemelve fogom össze a hajam, és egy olyan lépésre szánom el magam, amely talán veszélyesebb mindennél, de nem marad más választásom. Egyik oldalon vezetem el víztől ázott, összetapadó fürtöket, hogy a nyakam szabaddá váljon a számára. Tudnom kellett, hogy Erick nem pusztán engem akar, nem a bennem lakozó vadat, nem csak a a lányt, aki a hétköznapokban olyan tiszta és ártatlan, hanem valamit, ami még én vagyok.
- Tudom, hogy mi akarsz, és azt is tudod, hogy bármit megadnék neked.Csak tégy szabaddá, nem számít milyen áron! Lava eddig mindenkit távol tartott tőlem…..soha egyetlen egy alkalommal sem engedett senkit a közelembe. De téged nem engedlek el….- a hangom a végén megbicsaklik, amikor felnézek rá, lassan engedem el a hajamat és ülő helyzetbe tornázva magam közelebb araszolok hozzá. Egyik lábam, akár egy lágy, becéző indát fonom a dereka köré.
- Kérlek…- könyörgöm, súgom lehelem, pihegem, vágyakozom minden egyes betűnél finoman érintve meg ajkait oly közelségben.
~ Darabjaidra szed Téged, ostoba!~
~ Ereszd őt, Lava!~
~ Inkább válljak a részévé darabjaimban, inkább falja fel a szívem, semmint e gyötrő és fájdalmas létben kelljen tovább lennem! Nélküle….~

Az az egyetlen csepp vér, mely immár ott él tovább Avarinában, úgy tűnik, hogy sokkal többre képes, mint azt elsőre gondolta Erick. Mintha általa könnyebben össze tudnának kapcsolódni, mintha a férfi lelkének egy kicsiny darabkája ott élne tovább saját testén kívül. Talán ez is segíthetett abban, hogy megtalálja őt a lány, hiszen szenvedésének maradványai a cseppben is megmutatkoztak, melyek álmaiban testesültek meg. Elméje ősi suttogása egyre csak hívta magához Avarinát akaratlanul is, s a vér szava oly' erős lehetett, hogy az a kósza ajándék, mellyel Őt illette, egyre csak vissza akart térni gazdájának testébe, hogy egy idegen vöröslő nedűvel karöltve - mely már nem is idegen - olvadhasson eggyé...
- Annak örülök egyedül, hogy nem kellett azt érezned, mint nekem. Hiszen az én fejemben Te végig ott voltál, ott lebegett az arcod mindenhol, s minden elszökő árnyban Téged kerestelek. Hosszú, nyomasztó, s álmatlan éjszakák követték egymást... - nagy sóhaj száll ki ajkain, elmerengve az elmúlt heteken, mik valójában teljesen összefolytak Avarina nélkül. Minden percét kusza képzelgései hálózták be, mintha elméje egy sötét pókveremmé változott volna...
- Tudtad, hogy létezem. - hajol közelebb, mély zúgása a lány füle mellett süvít el. - Ott suttogtam a gondolataid mélyén... - simít végig lágyan a másik halántékától egészen álláig. Hűs ujjai elnyelik a lány forróságát, s szinte magába szívják finom bőrének kicsiny rezzenéseit is.
- S ott vertem a sámáni dobokat szíved egy apró szegletében... - érinti meg enyhén a pokrócot, mely alá óvatosan becsúsztatja mutatóujját, hogy szívének moraját ne csak hallja, hanem érezze is. Az olykor egyenletes, olykor hevesen zakatoló szerkezet édesen keringeti a vöröslő nedűt, így Erick apró része szinte atomjaira hullva, mindenhova képes eljutni... A matériának hatalmas ereje van, elvégre egy olyan világban élünk, ahol e körül forog minden. A lélek ereje egyre csökken, míg nem pár évtized múlva csupán szürke gépek maradnak az egykori emberekből. Avarina lelke rettentően erős, minden egyes röpke másodpercben érzi ezt a vámpír, ahogy próbál beljebb hatolni. Látja a gátakat, melyeket ő emelt a boszorkány ellen, s látja rajta a kis lyukakat, melyeket a némber vájt ki magának. A küzdés nyomai mindenhol megtalálhatók, s mivel az a nő is jelen van, így nem olyan egyszerű átadni a férfinek saját tapasztalatait s képeit. Más esetben eleve nem nyúlt volna az igézés isteni hatalmat nyújtó eszközéhez, ám e tettét most a színtiszta jóság vezette, s annyiszor fogja alkalmazni, ahányszor csak kell, hiszen tudja, hogy őt a lány úgyis beengedi majd önmagába...
- Áldozat vagy a bűn mocsarában, nem tehettél semmit. - nyugtatja meg, s szíve hevesen kezd verni, mikor kimondja a nevét. Lehet, hogy a képeket a férfi adta neki, ám az abból táplálkozó érzéseket már a lány generálta odabent, azokat még ha akarná se tudná megváltoztatni. Mikor kékjeinek mélyére pillant, látja a felismerés gyönyörű csillogását, s ahogy ujjai gyengéden végigszaladnak Erick arcán, úgy érzi, mintha meg se történtek volna az elmúlt hetek, mintha ugyanonnan folytatnának mindent, ahol abbahagyták azon a kegyetlen éjen. A pokróc pedig eggyé olvad a padlóval, s Természetanya által teremtett teljes valójában tündököl Avarina, akárcsak egy érintetlen szobor, kit természetfeletti, isteni erők formáltak tökéletessé. Oly tiszta, oly csodás, és oly erősen suttog ott mélyen az a sötét hang...
Érj hozzá, vedd el, ami a Tiéd!
Hasítja ketté a gyönyörű képet a borongó suttogás, mely tábort ver íriszeinek mélyén, megkapaszkodva a külső fehérlő tengerben, hogy azt is bemocskolván gomolygó feketeséggé változtassa az egész tekintetét. Ábrázatán szokatlan kíváncsiság ül, s némán kezdi fürkészni a lányt, miközben jobbja óvatosan simít végig oldalán. Érzi a maró késztetést, ám az még nem annyira erős, hogy ne tudna ellenállni csábító hívásának, így talán egy perc telik csupán el, s pillantásai újra tiszták lesznek, ajkainak szegletébe pedig egy mosoly kúszik.
- Nem állhatok előtted úgy, hogy közben mindenhonnan a Halál néz vissza rád... - mondja sejtelmesen, utalva a testén felbukkanó alvadt vérfoszlányokra. Nehezére esik ugyan, ám végül sarkon fordul, s eltűnik a kis odúban a lépcső alatt. Ím' újra egyedül... Ahogy halad a csodásan kikövezett kád felé, nadrágját lassan kigombolván felakasztja az egyik fogasra, s ebben a helyzetben megakadnak szemei a mosdó feletti homályos tükör világán. Már nem az az Erick pillant vissza rá, ki pár hete volt, Avarina előtt. Szeméből visszatükröződik célt nyert élete, s a lemondó, mit sem érő küzdés a vér szava ellen. E lánnyal megpecsételődött sorsa, összefutottak útjaik, ugyanakkor az árnyak ott bújnak a sötétben, arra várva, hogy mikor húzhatják maguk közé a vámpírt, hogy megfürösszék bűneikben. Minden egyes pillanatban nehezen áll ellen a késztetésnek, mikor Avarina közel van hozzá... Szinte érzi ajkain mennyei nedűjét, látja csordogálni kezein, lassan zubogni lefelé testén... Érzi, ahogy a hideg s forró bőr összeolvad, s látja szemeiben a gyönyört...
Nagy sóhaj kapaszkodik meg a falakban, s a képek egyszerre szertefoszlanak. E kettősség idegtépő, őrjítő, s egyben mennyei... Ám a víz halk csobogása kicsit visszarángatja őt a valóságba, végül belép a félig megtelt kád gőzölgő melegébe, s térde ereszkedvén tekintete megakad az ablaküvegen át pislogó Hold bágyadt tükrén, mely kíváncsian leselkedik odakintről. Fénye megcsillan a ringó víz felszínén, mely hamarosan enyhén vöröslő árnyalatban kezd tündökölni, mikor Erick arcát tenyerének mélyébe temeti, hogy megfossza bőrét az éjszaka kegyetlen nyomaitól. Testén lassan gördül lefelé a víz, mikor váratlanul a fürdő ajtaja halkan kattan kettőt. Nem szükséges hátrapillantania, hogy érezze Avarina jelenlétét, illatát a levegőben, s a vágyat, mely két kézzel kapaszkodna újra a lányba. Talán percek is eltelhetnek úgy, hogy a vámpír mindvégig a Holdat fürkészi tettetett naivsággal. Ám egy ponton óvatosan, félig oldalra billen feje, s ajkaira egy sejtelmes mosoly kúszik. Ekkor mintha a patakban bújó vad törne ki búvóhelyéről, úgy áll fel, s átlépvén a kád peremét lassan Avarina felé kezd sétálni. Léptei kimértek, maguk mögött hagyva apró tócsákat, egészen a lányig. Nem kell ide törölköző, nem kell ide semmi más... Csak ők ketten...
Leguggol a vámpír is a hölgyemény mellé, s mintha csak az meg lenne írva, úgy emeli fel Őt, immáron harmadszorra. Testét szorosan sajátjához húzza, s szinte érzi bőrén vérének heves zubogását, mely már egy ütemre zúg a férfiével. Bal karjával lekattintja a lámpát, léptei pedig eddigi nyomán haladnak végig, majd belépvén a gőzölgő tengerbe, újra térdre ereszkedik, ám most már magával húzza Avarinát is. Testüket lassan borítja be a víz, s az apró kis cseppek tükrében visszapislog rájuk a kíváncsi Hold, mely hevesen dübörög, mikor egy-egy kósza felhőfoszlány megfosztja őt a párostól. Erick ujjai lassan nyúlnak a víz mélyére, hogy onnan pár kósza patakot emeljen fel, s egy kis vércsíkot lemosván a lány válláról, eggyé olvassza azt a színtelen tengerrel.
- Ha a boszorkányod ezt is látja... - súgja halkan a levegőbe, miközben arca lassan közeledni kezd a másik bársonyos vonásai felé. Az éter szinte rezeg körülöttük, mintha csak egy másik dimenzió akarna megnyílni, hogy elnyelje e párost, örök börtönébe zárva őket.
- ... akkor üzenem neki, hogy jobban jár, ha most inkább eltakarja a szemét... - rejtélyes mosolya szélesedik, mikor egy váratlan pillanatban nullájára csökkenti kettejük közt a távolságot, s egy heves csók kapcsolja össze kettejüket. A vágy... Egy olyan érzés, mely az embereket az örök bűnbe csábítja, a bujaság s testiség mély, vöröslő vizein. Nehéz neki ellenállni, hiszen pompája behálózza az elmét, jelen esetben pedig ezt mind csak fokozza még a duruzsoló, sötét hang, mely egyre csak biztatja a férfit. Az összeolvadó ajkak elméjében is utat nyitnak a hangnak, így szemeit lehunyván megfosztja a feltörő feketeséget Avarina csábító nyakától, mely egyre csak a bőre mélyén zúgó vér útjába akar betörni azokkal a bizonyos hegyes fogakkal, melyek mintha enyhén növekedni kezdenének...

Otthon, mely mindig visszavár, bármerre is járjunk, bárhonnan is érkezzünk, mi tékozló gyermekei a nagyvilágnak, hogy megtérjünk az egyetlen biztos pontjára az életünknek. Sokáig az a hely volt az otthonom, ahol Lava volt, az volt az egyetlen biztonságos hely, ahol az ő ölelő karjai vártak vissza, és el sem tudtam volna képzelni, hogy valaha oly gondolatok járnak majd a fejemben, hogy el akarnék szakadni tőle. Álmaimban dédelgettem ezt a kívánságot, olyan helyen ahol nem érhetett el, ahol nem láthatta vagy éppen tudhatta. Ha akarta a fejemben volt, és ködös varázslatai között bármit el tudott érni nálam,mágikus ujjainak szinte roppanó szorítása kiölte az emlékeket belőlem. Szürke napokat váltottak kegyetlen éjjelek, és a lány, aki nap közben a lekváros sütemények, és cukor illatú kuglófok között élte a napjait, az éjjeli Holdnak fényében vért ízlelt és halált mart áldozataira. Oly kettősség volt ez, amelyet egyre nehezebb volt elviselni, mert a gyilkosságok súlyát minden esetben rajtam hagyta, az okokat és az arcokat vette el, vagy az olyan emlékeket amelyekre szerinte nincs szükségem, mert csak tévútra visznek. Soha, egyszer sem fordult még elő, hogy valaminek vagy éppen valakinek oly erős volt a vonzása, hogy képes legyen átnyúlni a boszorkányom szinte elmét feszítően kemény varázslatán, és hívó szava eljusson hozzám. Egyetlen olyan helyen, ahol el tud érni: az álmaimban. Napok óta kísértett az ismeretlen hang, az ismeretlen arc, melyet ha nem láthattam volna akár egyetlen alkalommal is, hiánya végtelen és betemethetetlen űrt hagyott volna maga után. Egyre nehezebben múlt velem az idő, egyre nehezebben tudtam elviselni a nappalokat, és pusztán az éjjel hozott megnyugvást. Ám a felkelő nappal a varázslat messze szállt, én pedig az ágyamban ébredtem egy kabátba burkolózva és öleltem mint életem egyetlen és soha elveszíteni nem vágyott kincsét. Aztán minden alkalommal egyre erősebb lett, egyre többször ragadta meg a karom és vonzott magához, míg aztán a kétségbeesés utolsó szava le nem gördült néma ajkairól és aztán az éjjeli csend borult rám mint egy sötét takaró. Nem volt ott többé az álmaimban, nem szólt hozzám, de éreztem, hogy szüksége van rám, hogy engem akar szüntelen, ott dübörgött a véremben, minden szívdobbanásom ritmusában és nem volt többé maradásom. Nem tudtam miért megyek, csak azt, hogy ott kell lennem, mert szüksége van rám. Mintha éreztem volna, hogy mindez egyszer valamilyen formában már megtörtént, hogy szükségünk van egymásra...szükségünk kell, hogy legyen. Halál csókja a homlokomon, egy ígéret az elmémben és önkéntelen lépteim hozzá. Akkor még nem tudtam, vagy talán csak nagyon mélyen oly helyen, hova Lava sem léphetett be, hogy akár az életem árán is de meg fogom menteni őt. Ősi ösztönök súgták meg, hogy bajban van és szüksége van rám. És még azt is súgták, hogy ennek én vagyok az oka, csak éppen nem tudom miképpen. Hatása szinte döbbenetes volt, mert többé nem volt maradásom, és lélekszakadva szeltem át az éjszakát, a város nyugalmában nem hallatszott nyargalásom, és a fák között egyetlen levél vagy éppen fűszál sem árulta el, hogy én járok arra.Puha léptű macska képében érkeztem, mert ez volt az egyetlen lehetőségem a bejutásra. A halál, a kegyetlenség keveredett a szenvedéssel vagy éppen a lemondással. Vérszag szállt az éjben, élő hús, mely megvadíthatta volna bármelyik rabot, de ez engem akkor nem érdekelt. Semmi sem számított többé, csak az, hogy megtaláljam őt. Még akkor sem tudtam miért, de órák teltek el úgy, hogy nem is foglalkoztatott, csak maga a tudat számított, az édes gondolat, hogy az illat mely annyira hiányzott napok óta, immáron újra orromat csiklandozza. Macska képében sem tudtam szabadulni tőle, ahogyan az álmokban sem, és nem is akartam. Meg sem fordult a fejemben, hogy elküld. Mintha mindig is ide tartottam volna. Az otthonom immáron nem a ház lett ahol éltem, nem az erdő adott nyugalmat, nem Lava ölelő karjai, hanem mindez Ő volt. Az ismeretlen férfi, ki századok hosszú sorát megélt vérrel és emberi életekkel táplálkozó szörnyeteg volt. Úgy vonzotta fehér fényemet akár a föld az esőcseppeket. Bárkit feláldoztam volna érte, öltem érte, és szinte mámorban fürödve néztem végig, hogy miképpen tűnik el a melák testéből az élet utolsó fáradt sóhaja, hogy a vámpírban éljen tovább. Oly helyre kellett vinnem, ahol tudtam, hogy utol nem érhetik, és ahol nyugalom veheti körül amíg kitalálja hogyan tovább. Mert itt aztán én is elakadtam, fogalmam sem volt róla, hogy utunk merre fog folytatódni, csak azt tudtam, hogy ha most el kellene engednem az fájdalmasabb lenne még annál is, mint amikor nem lehetett velem. Az erdő biztos menedék, Gaia ujjainak nyomán született lélegző zöld szívdobbanás, amely magába kebelezett bennünket, és nem engedte avatatlan szemeknek, hogy meglássanak. Nem maradhattam tovább a macska bőrében, hiszen a mágia, amelyet indulás előtt magamhoz vettem gyenge volt, én pedig túl erőtlen a több órás alakhoz. A földre téve viszem végbe emberi formám megszületését és miközben próbálok magamhoz térni az elmémbe engedem őt. Csak egy rövid idő, de érzem a taszító kezet, látom ahogyan a vámpír hátratántorodik és értetlenül meredek rá. Elgyötört sóhajjal rázom meg a fejem, és tudom, hogy Lava most már lát bennünket. De valami, vagy éppen valaki erős és áthatolhatatlan bástyával állja útját a hangjának. Nem tudom meddig képes rá, és azt sem hogy ki lehet az illető….egy másik, erősebb akarat az. Egy másik boszorkány. Most érzem ezt először, most, hogy itt van velem a vámpír is. De vajon miért?
Nincs azonban idő gondolkodni, hiszen azon túl, hogy a boszorkányom közel akar jutni hozzám, az emberek vadul csaholó kutyái, a sötétet pásztázó lámpák, a távolban felhangzó éles hangon visító autók szüntelen zaja arról tanúskodik, hogy már keresnek bennünket.
A ház amely évek óta őrzi emléktelen minden napjaimat, a ház mit szépen lassan otthonná varázsoltam, amely mégis olyan lélektelen és üres mint egy magára hagyott, sötéten ásító tárna...a ház lesz végül menedékünk, hová őt is behívom. De zavarodottságom egy pillanatra sem szűnik, képtelen vagyok megérteni tettem okát, és most, hogy talán némiképp biztonságban tudhatom magunkat, most mindenáron meg akarom fejteni. Úgy érzem, ha nekem erre nincs válaszom, akkor neki majd lesz. Kell, hogy legyen, hiszen a nevemen szólított, tudta ki vagyok, mintha már ismert volna korábban.  Szavai szíven ütnek, és másodpercek alatt komor szomorúság ül meg az arcomon, elgyötört tekintettel nézek rá. Bólintok. Ha nem tudom ki ő, annak az lehet az oka, hogy Lava nem akarja, hogy emlékezzek rá. Ha megtudom, hogy miért akkor bizonyosan azt is meg fogom tudni, hogy miért jelent meg mégis folyamatosan az álmaimban.
- Ott voltam, mert ott kellett lennem….hívtál. Noha nem tudtam, hogy ki vagy. De olyan erős volt az érzés, hogy ha akartam volna sem tudtam volna neki ellenállni. Úgy hiányoztál, hogy nem is tudtam, hogy egyáltalán létezel.- ostobaságnak hat tán, hogy valaki felé rohanni, kiről pusztán foszlányokban derengő ködös álomképünk van, mégis erősebb az erő mi hozzá hajt annál ami képes lenne távol tartani. Eddig lehajtott fejem felemelkedik és kérlelőn nézek rá. Segíts! Arra van szükségem, ami tudatos, ami megfogható, hogy legyen értelme mindannak amit tettem. Közel lép hozzám, én pedig gyengítek a pokróc szorításán, de még nem engedem el. Érintése egyszerre idézi fel a téli fagyott, kietlen mezőket és a hegyek mélyéről feltörekvő tűzforró lávafolyamot. Tökéletesen megfér egymás mellett. Ujjai a hajamba simulnak, és lehunyva a szemeimet hagyom, hogy közelebb húzzon. Ajkaim egy másodpercre megremegnek, de nem a félelemtől sokkal inkább a vágytól, hogy a tudást birtokolhassam, azt amit ő tud...válaszokat. Végre válaszokat. Mikor újra kinyitom szemeimet a kéklő óceánom elnyeli a fölé magasodó szurokszín felhőket. Vihart fakaszt összeölelkező tekintetünk, oly vihart melyben az emlékek koppannak mint fáradt esőcseppek tudatom mélyén. Összerezzenek, testem megfeszül, ám ujjai erősen markolják a fejem, és nem engedi, hogy hátrébb húzódjak az első ösztönök szavára. Lava akar kibontani az érintéséből, én viszont maradni akarok. Képek villannak fel előttem, mintha egy apró kis mozi kihalt vetítőtermében ülnék, a szépiás képkockákon egy film pereg, és hamarosan rádöbbenek, hogy én vagyok a főszereplője. Annak az éjszakának minden másodpercét nekem ajándékozza, amelyre ő emlékszik én azonban nem. Visszaadja számomra, kitölti az üres és eddig nem ismert részleteket és minden a helyére kerül. Ajka érintette ajkamat és egy rubint csepp által immáron örökre emlékezetemben maradt, hogy egyetlen mágikus erő, egyetlen bűbáj se legyen képes tökéletes kitörölni onnan. Megmentette az életemet és még annál is többet tett értem: megértette velem azon az éjjelen, hogy mit is jelent a szabadság. Utolsó emlékfoszlánya, amint ujjaim egy ajtófélfa sötét felületét érintik, majd eltűnik onnan, magára hagyva, még annak a lehetőségét is elvetve, hogy valaha visszatérhetek. Kegyetlen szomorúság lengi körbe az utolsó pillanatainkat. A távolodó léptek minden egyes koppanása, amely legszívesebben visszafelé haladna, nyekergő búcsú tőle, aki nem akart elengedni, mégis megtette. A kérdése oly kétségbeesett, oly kérlelő, oly reménykedő….szemeim zavarodott opál színe szépen lassan nyugvó vizeket idéző gyönge hullámokra vált. Állam alá csúszik a keze, és lassan megemeli. Kényszerít, hogy rá nézzek, de ez édes kényszer, nem is lenne rá szükség, hiszen végre nem csupán látom őt, hanem tudom is, hogy ki ő. Jobbomat ő szorítja, bal kezem pedig még mindig a nyúzott és kopott pokrócot, melyet végül elengedek. Aláhullik a lábaim elé, akárcsak az eddig rajtam pihenő viseletes ing. Oly mindegy már, hiszen ismer engem, tudja mire vagyok képes. Jobban ismer mint eddig bárki más a boszorkányomon kívül. Megemelem a kezem és ujjaim táncot lejtenek könnyedén, érintés nélkül az arca előtt. Aztán megérintem a szemöldökénél, lejjebb vándorlok óvatos mozdulatokkal a szép ívű, szinte lehetetlenül gyönyörű orrnyergen, az arccsontot tapintom végig, mintha örök életemre meg akarnám jegyezni az utolsó vonását is. Pillantásom követi kezem útját, kissé félrebillen a fejem, és apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Mutatóujjam finoman simít végig a felső ajkak méltóságteljes, vértelen vonalán, aztán egy lassúdad mozdulattal az alsón is elidőzik, végül az állán hullik alá, hogy nyitott tenyerem a mellkasára simuljon. Még mindig nehezemre esik megszólalni….ám a hang megszületik bennem, és szinte úgy súgom, lehelem, könyörgöm elé mintha mindig arra vártam volna, hogy kimondhassam. Mint egy édes és mások számára ismeretlen vallás legszentebb zsoltára.
- Erick…- ezzel az egy szóval ismerem el, hogy emlékszem rá, hogy mindazt amit most kaptam tőle, mindaz a küzdelem amit az elmémben folytatott célt ért. Tudom ki ő….
- Hogy engedhettem, hogy….- félbehagyott mondat, hiszen nem rajtam múlt
- Sajnálom…- jegyzem még meg alig hallhatóan, aztán ha engedi ellépek tőle. Túl sok a távolság, már így is túl sok volt, de most ismét szükségem van rá. Leguggolok a földre és magamra vonom újra a pokrócot, majd felegyenesedem.
- Nem akarlak többé elfelejteni!- kijelentés mely oly őszinte és tiszta mint a gondolataim felé, vagy éppen az a ragaszkodás ami hozzá hajtott. Bár tudom, hogy ez az amit talán nem leszünk képesek befolyásolni, mindaddig biztosan nem ameddig Lava a bűvkörében tart.
- Ha szeretnél...ott….a fürdőszoba. A polcokon találsz törölközőt és a fogason nagyobb méretű köntöst...nem….nem szokásom férfi látogatókat fogadni, nem vagyok erre felkészülve. De akad ott olyan darab ami jó lesz rád.- Mr Mandel fiai, akik ezt a házat is felújították pár éve, ők hagyták itt, én pedig kimostam őket és felakasztottam a fogasokra. Így kicsit olyan volt, mintha itt élne velem valaki más is. Olcsó és buta önámítás.
- Én addig begyújtom a kandallót, hogy melegebb legyen.- mindenféle pótcselekvések, amelyek szükségesek de tán nem ilyen hirtelen. Megfordulok, és a kővel kirakott kandalló elé guggolok, hogy a bekészített hasábokat ellenőrizzem. Nem szükséges hátrafordulnom, hogy a felkavarodó levegő beszéljen nekem arról, hogy ha minden igaz akkor az előbb mutatott, lépcsőfeljáró alatt megbúvó fürdőszoba felé indult. Nem tart egészen öt percig mire begyújtom a kandallót, további egy percig, mire az egyik, kanapén pihenő puha, vajszínű köntösömet magamra terítem. A vízcsobogás egyenletes ritmusa hívogató zene a füleimnek, alig tudom visszafogni a lépteimet, melyek önkéntelenül kezdik eltüntetni az újra felvett távolságot. Mire egyáltalán felfogom, hogy mit is csinálok, apró tenyerem már a szépen csiszolt, lakkozott ajtóra simul, és a zsanér egy halk nyögéssel adja meg magát nekem, amikor betolom magam előtt. Egyetlen csodaszép hangként verik vissza a falak a vízcseppek csobbanását, én pedig beljebb lépek.
- Erick!- szólalok meg bár nem tudom miért jöttem, csak egyszerűen….azt hiszem egyszerűen ott akarok lenni ahol ő van. Mint egy hűséges jószág, aki túl sokáig volt távol attól aki a legfontosabb lett számára. Bizonytalan léptek, és egy kattanás, amikor becsukom magam mögött az ajtót, hátam a lapnak vetem és guggolásba csúszok magam elé ejtve összekulcsolt kezeimet. Várok...most én várok.

Mit nevezhetünk kegyetlenségnek? Mi határozza meg e szó lényegét? Tán a módszer, ahogyan végrehajtunk egy tettet, esetleg maga a tett? Ahogy kíméletlenül roppantja szét az ostoba őr koponyáját Erick, ahogy egy mozdulattal hasítja ketté torkát, vagy esetleg az, hogy mindezek közben élvezte minden pillanatát? Mégis, ahogy lágyan szorítja mellkasának a macskát, ahogy ujjai finoman fúródnak fekete szőrtengerébe, s ahogy indulás előtt finoman hozzádörgöli fejét a cirmoséhoz, nem tűnik egyáltalán olyasvalakinek, kinek léte az, hogy mások életét ontsa. Ez rendeltetett számára, ahogy az embereknek az, hogy húst egyenek. Ők mitől lennének jobbak? Miért értékeli magát felül egy ostoba emberlény egy állatnál? A fellegváraik s tudományuk miatt? Ha egy vámpír szívja magába az élet vöröslő nedűjét, az még nem jelenti azt, hogy meg is kell ölnie áldozatát. Nehéz megállni, tény, hiszen ilyenkor olyan dolgok szabadulnak fel, melyek az ősi gonosz által fogantak. Mégis, ott van a lehetőség arra, hogy nem veszik el más életét. Ám mit tesz az ember? Temérdek számra öli le a bűntelen, ártatlan állatokat, hogy húsukat marcangolja, s erőt gyűjtsön általuk. Tényleg kegyetlenebb lenne egy vámpír egy embernél? Aligha... Csupán mindig kell találnunk magunknál egy hatalmasabb szörnyet, kire saját bűnünket háríthatjuk...
A sziréna mérgesen hasítja ketté az erdő s puszta csendjét. Állatokat ver fel nyugodalmas álmaikból, kik rezzenve szökkennek tova egyik helyről a másikra. Erick még utoljára visszanéz a rabságot rejtő falakra, mikre ugyanakkor örömmel fog visszatekinteni, ha majd emlékei közt kutakodik, hiszen hiába az a sok magányos és összetört nap, azok egyáltalán nem számítanak, hiszen Avarina eljött érte. Ez minden szenvedést megért s várakozást megért... E külön töltött idő egyre jobban erősítette a tényt a vámpírban, hogy soha többet nem engedheti el a lányt. Egyszer már elengedte, ám a Sors vakon is visszavezette hozzá. Innentől kezdve magához láncolja Őt, s ezt nem akadályozhatja sem semmiféle emberlény, vagy mocskos boszorkány. Az útjuk egybeolvadt, s ha Avarinának meg kell küzdenie azzal a némberrel, akkor Erick ott fog állni mellette, hogy védelmezze minden egyes pillanatban. Épp úgy, hogy most Ő cirmos képében, mit sem törődve azzal, hogy kiéhezett, vámpírlakta börtönbe kellett behatolnia, ahol csak prédaként néztek rá, mégis kész volt arra, hogy egy olyasvalakiért kockáztassa életét, akire valójában nem is emlékszik, csupán kusza álomképei adhatnak némi ködös derengést. Mit számít ez már... Így, hogy együtt vetik bele magukat az erdő magányos sűrűjébe, hogy a varjak táncolva ünnepeljék eljövetelüket, hogy a fák harsányan zúgják ünnepi nótájukat, már semmi sem számít.
Ahogy a macska testéhez simul, s kicsit távolodnak a veszély forrásától, érzi nyugtalanságát, így a szeleket szelő gyorsaság lassul, míg végül egy öreg fenyő magasa alatt megállnak. A cirmost óvatosan leteszi a földre, bár e mozdulat nehézkes számára, hiszen minden egyes pillanatot érezni akar... Bőrén akarja érezni, ahogy a fekete szőrtenger visszahúzódik, hogy helyébe bársonyos, emberi bőr kerüljön. El akarja nyelni az átalakulás fájdalmát, s minden egyes gyötrő pillanatot, mely az animágusok útját kíséri. Ugyanakkor mégsem akarja őt akadályozni benne, hiszen tudja jól, hogy e folyamathoz igen nagy lelki s testi erő kell, így meg akarja neki hagyni ennek a szabadságát. S mintha csak a hetekkel ezelőtti kripta magányos falai emelkednének köréjük, úgy veti le magáról Erick a kopottas, kissé szakadt inget, melyet ahhoz a bizonyos éjszakához hasonlóan, óvatosan a földön kuporodó lányra terít. Oly' tiszta, oly' békés, még így is, hogy bűntársa lett, s még úgy is, hogy ki tudja, hány ember vére szárad az ő kezein is. Kéklő íriszeit fürkészi, azonban lát bennünk valami ködöset, mely kissé aggasztja a férfit, ám ez elúszik a gondolatok tengerében, mikor Avarina arra kéri, hogy elméjében kutakodjon. Így óvatosan megérinti a lány halántékát, lehunyja szemeit, s próbál vele összekapcsolódni. Ez pedig nem megy olyan könnyen, ami valójában nagyon szokatlan... Ahhoz, hogy meg tudjon igézni egy embert, természetesen bele kell nyúlnia gondolatainak mélyére, hogy megváltoztathassa annak foszlányait. Avarina elméje viszont nagyon ködös... Nehezen látja az útvonalat, nehezen látja a házat, s csak lassan rajzolódik ki előtte a hely. Viszont van itt még valami... Pontosabban, még valaki. Érzi erejét, s érzi, ahogy behálózza teljesen a lány gondolatait. Szinte látja, ahogy a némber akarata fertőként terjed odabent, ugyanakkor mégis mintha... Ez gyengülni látszana. Váratlanul azonban erős fejfájás hasítja ketté az egész mozdulatot, s fájdalmasan kapja el kezét. Meg is kell kapaszkodnia a közeli fenyő fagyott törzsén, hiszen annyira megszédül, hogy kis híján az avarban köt ki. Percek is eltelhetnek, mire kitisztul a kép, majd kicsit megrázza fejét, szemeit erősen megdörzsöli, majd közelebb lép a jeges földön fekvő lányhoz. Erről még beszélniük kell... Ám ennek nem most van az ideje. Az útvonal ott kering a férfi fejében, már csak rá kell lépniük. Így óvatosan felemeli Őt a földről, erősen magához szorítja, s már zúgnak is szélsebesen a fenyőtengerben, ahonnan kiérve szántóföldek, romos vidékek kísérik útjukon. Direkt nem tér rá egyetlen járható betonútra sem, hiszen e feszült helyzetben nem lehet tudni, hol bukkannak fel rendőrök, így az árnyak nyújtanak védelmek kettejük számára. Bár a kis kuckó messze van, mégis talán röpke tíz perc telhet el, mire azt a sok mérföldet megjárják...
Ahogy megáll a bejárat előtt, óvatosan lerakja a hölgyeményt, s szinte már szippantja is magába azt a sok búskomor emléket, mely behálózza ezt a helyet. Érzi, ahogy a fák árasztják magukból a fájdalmát, ahogy a falak történeteket mesélnek, s szinte minden megelevenedik előtte. Látja, ahogy emlékei után vágyakozva hajtja le fejét a párnára, s ahogy kutakodik valami olyasmi után, amiről azt sem tudja biztosan, hogy létezik...  Az ajtó előtt megállva ha akarna sem tudna tovább menni, azonban elfogadja az invitáló kezet, s végül a szavak feloldják a varázst, így Erick átlépi a küszöböt. Az ajtó pedig csukódik, odakint hagyva a világot, s annak veszélyes szüleményeit. Újra együtt. Csak ketten...
Már lépne boldogsággal átitatott mozdulattal Avarina felé, ám szavai fájóan hasítják ketté a levegőt, mintha egy fertőzött nyíl száguldana keresztül Erick szívén. Megrökönyödve, értetlenül áll, miközben a másik tekintetében vájkál.
- Hát akkor elvette az a förtelem az emlékeid. - lép közelebb hozzá. - Mégis ott voltál a börtönben... Miért? - most az ő szavai vágják szúrósan a levegőt, mikor egy pillanatban az édes felismerés gyönyöre szinte teljesen átjárja testét. Az a némber elvette az emlékeit... Ám Erick vissza tudja adni azokat!
Hirtelen szorosan elé lép, testük szinte összeér, majd mindkét kezével végigsimít a lány arcán, óvatosan belefúrva ujjait hajába, s közelebb húzza magához. A fekete íriszek belefúródnak a tengerkék szemekbe, s összeolvadván valami újat érezhet a lány. Erick erősen koncentrálni kezd, majd mélyen behatol Avarina elméjébe. Látja a ködöt, mely azon a bizonyos nap emlékein csücsül, azonban ezt kissé nehézkesen, de képes feloldani a férfi. Helyébe pedig a saját emlékeit csempészi, pontosan ugyanúgy, ahogy az történt az első találkozásukkor. A lány szinte láthatja önmagát tigris képében, ahogy szétmarcangolja azokat az embereket, érezheti Erick közelségét, láthatja a kripta komor falát, ott ülhet újra a motoron, s megpihenhet ismét a férfi hajlékán. Minden egyes pillanatot tökéletesen ad vissza a vámpír, egészen addig a pontig, amíg eltűnt a pirkadat mély csendjében. Többet nem adhat számára, csupán azokat a képeket, melyek hozzáköthetőek. Azokat viszont teljes, tiszta valójában... Mikor úgy érzi, hogy sikerült az igézés, a morajló, fekete habok eltűnnek a kéklő tengerből. Bal kezével megragadja a lány jobbját, másikkal pedig enyhén megemeli állát.
- Emlékszel már? - pillant vissza rá reménnyel teli arccal, ugyanakkor tudja jól, hogy az igézés nem biztos, hogy célt ért. Erős a boszorkány mágiája, ám talán akadnak ott kiskapuk is, melyet nem láthatott át előre, mikor behálózta Őt. Amíg Erick él, addig egyetlen közös pillanatot sem hagy a múlt homályába veszni. Az ő elméjében ott fog élni minden pillanat. Ezáltal Avarina is mindig emlékezni fog rá... Ezt pedig nem veheti el soha többet holmi boszorkány...