Sokszor megfordult a fejemben, hogy milyen lehet újra látni őt, de nem gondoltam volna azt, hogy ekkora káoszt okoztam és ekkora fájdalmat. Talán tényleg túl ostoba voltam és naiv, vagy csak egyszerűen a történtek vakká tettek. Magam sem tudom. Amikor felkiált, akkor összerezzenek automatikusan, hiszen megijeszt és sose láttam ilyennek még előtte. S még inkább megtörök legbelül, mélyen, mivel miattam viselkedik így. - Nem, de talán azt, hogy idővel lehet majd normális életed és nem kell látnod azt, ahogyan elpusztítom önmagam. – vallom be neki alig hallhatóan és még a szemeimet is lehunyom pár pillanat erejéig. Tudom jól, hogy milyen életet éltem, hogy miként martam el magam mellől mindenkit, miként függtem sokáig az alkoholtól és még sok egyéb dolgot. Egyszerűen csak féltem attól, hogy tönkreteszem őt is és azt nem akartam… Jogosak voltak a sérelmei és minden erőmmel azon voltam, hogy ne legyek gyenge, hogy ne mutassam ki azt, hogy mennyire fájt egykoron és még most is a tettem. Milliószor lejátszottam a fejemben azt, hogy mi lett volna, ha sose lépek le, de mindig ugyanaz a rémkép jelent meg előttem… Az, hogy elveszítem őt vagy pedig tönkre tettem a lelkem megtörtségével az övét is. S egyiket se akartam soha, így inkább egy éjszaka leléptem, mintha sose léteztem volna. Elfelejtethettem volna velem magamat, hiszen boszorkány vagyok részben, de sose voltam képes rá. Ahhoz túlzottan fontos volt számomra és reménykedtem abban, hogy egyszer még látni fogjuk egymást és talán helyre hozható az, amit ennyire elcsesztem. Ajkaim elválnak egymástól, de nem tudok erre mit mondani… Megérdemlem azt, amit mond, de akkor is nehezen tudom elhinni, hogy csak azért keresett meg, hogy ezt a fejemre olvassa, hogy lássa a szenvedésemet és a vergődésemet. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha valami folytán lezuhanok innét és többé nem nyitom ki a szemeimet. Nem akartam újra érezni azt, ahogyan a pokol tüze lángokra kap és újra felemészt teljesen, hiszen minden nap perzsel legbelül, de ez túl erős volt és túl fájdalmas. - Sose volt könnyebb! Hibáztam, elismertem és újra megteszem, ha ezt akarod hallani! Elcsesztem, de nem tudok már visszautazni, hogy semmisé tegyem! Akkor azt láttam jónak és én is csak egy ember vagyok, aki képes hibázni! – szólaltam meg szipogva és kissé dühösen, de érezhető volt már a hangomon is, hogy a lelkem már milliónyi darabra hullott. Fájt minden egyes szúrása, mintha a legapróbb darabjaimat is képes lenne még inkább szétcincálni. Egyszerűen csak tényleg nem értem, hogy miért történik ez. Talán tényleg megérdemlem és menthetetlen vagyok, túlzottan elcsesztem ezt az egészet… Remegő kézzel fogom meg a dobozt, miközben a könnyeim egyre inkább hullnak, folynak végig az arcomon. Erre egyáltalán nem számítottam, hiszem mindig is úgy éreztem, hogy szörnyeteg vagyok, egy olyan személy, akit már nem lehet szeretni… Szinte már várom azt, hogy halljam, ahogyan az ajtó becsukódik, de nem történik meg, de még se fordulok meg. Nem megy, csak egymás után hagyják el a szavak ajkaimat, miközben a kezemben egyre inkább megremeg a doboz és a tartalma. - Talán igazad van, de az is lehet, hogy tévedsz. Változtunk, hiszen a világ is változik, de vajon a felszín alatt is megváltoztunk, vagy csak a külvilág számára mutatunk másik arcot? – alig hallhatóan csendült a hangom, s többször meg is bicsaklott a könnyeimnek köszönhetően, de akkor is végig mondtam, még ha a remény egyre inkább távolabb is szökkent… Összerezzenek, a tette meglep, hiszen még mindig csak egy törött madár vagyok. Sose gyógyultam meg azóta az esett óta, nem bírtam elviselni az emberek érintését, vagy közelségét, de Bruno ölelése mégis megnyugtat és újra reményt csempészik a reménytelenségbe. Úgy simulok a karjaiba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. Túl mélyre temettem és félek… - vallom be a dolgot, majd amikor szembefordít, akkor ne mozdulok meg, csak figyelem őt a könnyes fátyol mögül. - Szeretlek Bruno, ez sose változott és sose fog. – vallottam be a dolgot mélyen a szemébe nézve. – Szükségem van rád, jobban, mint azt valaha hittem. Nélküled semmi se ugyanolyan. Nélküled minden sivár. Nem tudom, hogy mit hoz a holnap, vagy a következő hónapok, de azt szeretném, ha maradnál és esélyt adnál arra, hogy egy napon újra esetleg feltedd azt a kérdést, amit akkor szerettél volna. – s a kezébe csúsztatom az összezárt dobozt. Szeretnék ezért harcolni, s ha ő is így látta a dolgokat, akkor még egy kérdést feltettem. – Nem mehetnénk haza? – merre volt az otthon? Fogalmam sincs. Talán nála, talán nálam, de azt tudtam, hogy az én otthonom ott van, ahol ő is van.
I swear I'll stay with you but I just can't forgive you and myself
A kis doboz, mintha valami lánc lenne, ami hozzá köt, mindig ott lapult a zsebemben.Nem voltam milliomos, nem volt felbecsülhetetlen értékű házam, lakásom, kocsim, életem... egyszerűen a munkával megszerzett pénzem volt, amit beosztottam és, mint egy elcseszett diák, próbáltam a lábamon megállni család nélkül. Nyilván nem nehéz, ha a múltad egy része hiányzik, sőt, igazából sosem volt, s a másik része meg egyszerűen hátat fordított mindennek. Szavai nem könnyítik meg dolgom, mégis kirakom elé a dobozt, hogy ezzel felfedjem egyik titkom előtte és végre tisztán láthassa, hogy az én szándékaim mik voltak. Most mégis kételkedem, hogy újra megtenném, és őszintén szólva azt sem nagyon tudom eldönteni, hogy mit is érzek. Nem csak iránta, úgy a világgal kapcsolatban is. -Nem csak a külvilág felé vagyok más.-fordítok neki hátat, végül mégis magamhoz szorítom, mert ha tagadtam volna sem mondhattam volna azt, hogy nem érzek semmit abból, amit éreztem régen. Hiányzott, hogy a karjaimban tartsam, hogy vigyázzak rá, de sötét lényem egy része képtelen volt bárkit is közel engedni magához. Mégis teszek egy lépést, mellyel tudom, hogy talán csak üres ígéret számára, és hamis reményeket ébreszt benne, de nem érdekel, amíg magamnak kell rájönnöm, hogy mire is jutunk mi ketten, s merre mehetünk tovább. -Nem csak te...-suttogom a semmibe meredve válla felett, ahogy még mindig ölelő karjaim közé simul. Fel szerettem volna tenni azt a kérdést. Bármikor megtettem volna, de jelenleg fogalmam sincs, hogy értelme lett volna, vagy csak ez is egy kilátástalan ábrándba vezetett volna minket, ami se előre nem enged, se hátra. S csak egymást emésztettük volna fel a megragadt, sivár lelkünknek hála. Elveszem a dobozt, és nagyot sóhajtok szavaira, majd szinte érzem, hogy arcom ismét megkeményedik, ahogy az otthont emlegeti. De nem szólok semmit, eltemetkezem a magam búskomorságába, és bár forró tenyeremmel körülölelem hideg kezét, és így indulok el vele, egész úton csendben lépkedek mellette, mereven magam elé bámulva, üres, semmitmondó tekintettel. -A fürdő arra van, a hálóból nyílik. Menj csak nyugodtan, addig ha éhes vagy össze tudok dobni egy szendvicset.-engedem el kezét, ahogy kinyitom a bérelt lakásom ajtaját, Nem egy luxusvilla, kicsit, de mégis kellően tágas.-A szekrényben találsz pár melegítőt meg pólót.-intek fejemmel, és tűnök el a konyhában, ökölbe szorított kezekkel, hogy a hűtőből előkapva egy zacskó vért, éhségem csillapíthassam egy kicsit.
Szavaira egy pillanatra oldalra fordítottam, mert talán mind a ketten változunk a máz alatt is, de tudtam jól, hogy itt van még az, ami egykoron megadatott nekünk. Ha nem így lenne, akkor nem keresett volna meg, nem tette volna az orrom alá azt a dobozkát azzal az ékszerrel, ami egykoron összeköthetett volna minket, s talán egykoron újra összefog. Nem tudom, hogy mit fog hozni a holnap, vagy a jövő, de azt tudom, hogy még nincs vége, ahogyan azt is, hogy többé nem fogok elfutni, nem tehetem meg. Még akkor se, ha az egyszerűbb lenne, de akkor sose élne az a remény, hogy esetleg újra boldog lehetek… lehetünk… A karjai között pedig sikerül kicsit megnyugodnom, de tudom, hogy messze nem jutottunk túl a rizikós helyzeteken. Kezem gyengéden siklik az arcára, majd elveszem egy pillanatra a szemeiben, azokban, amelyek annyi mindenről mesélnek. Rossz látni azt, hogy én okoztam ekkora fájdalmat neki. – Sajnálom, de a remény még él… - suttogom neki úgy eme szavakat, mintha csak a szellő magával ragadná és félő lenne, hogy most ő fog elválasztani minket. Csendesen sétálok mellette, nem szólalok meg. Nem töröm meg a csendet, amely egyszerre nyomasztó és egyszerre kissé talán megnyugtató, hiszen ujjaink egymásba fonódnak és még a hideg szellő is képtelen elválasztani minket, ahogyan a múlt is. Vagy talán mi lennénk túl vakok hozzá, hogy ezt már szétzilálta a múlt démonai, a történelem elporladt lapjai? Nem, nem hiszem. Tudom, hogy még él a remény és örökké élni fog. - Köszönöm! – szólalok meg óvatosan, mint aki hirtelen nem találja a helyét. Csendesen pillantok végig a bérlakásban. Mondanám, hogy otthonos, de nem volt az. Magányosnak és elveszettnek tűnt, ahogyan Bruno is. – Nem kell, vagy talán csinálhatnánk együtt valamit, mint régen. – próbálom megtörni a csendet, ezt a jeges hangulatot, majd arra pillantok, amerre mondja, hogy találok ruhát. Egykoron sokat viseltem az övét, sokat bolondoztunk úgy, de mégis mire ráébredhettünk volna egymás iránt érzet mély kötödésre, addigra az élet könnyedén trappolt bele és zilált mindent szét. Óvatosan lépek közelebb, mintha attól félnék, hogy el fog illanni. Kezemmel óvatosan kerestem meg a kezét, mintha csak azt akarnám kifejezni, hogy sajnálom, de mielőtt még esetleg ellökhetne magától, még ha csak egy apró tettel is sietve hagytam magára, hogy eltűnjek a fürdőben. Élveztem a forró a víz ölelését, azt, ahogyan próbált megvigasztalni, de végül még se sikerült neki, de még se mozdultam. Nem akartam onnét elfutni, míg végül egyszer csak a könnyeim, amiket oly gondosan elzártam az elmúlt időszakban egyszerűen csak kibuggyantak és már semmi se állíthattam meg őket ott, a zuhany alatt. Hangot nem adtam neki, de neki dőltem a falnak, mintha csak kővé dermedtem volna, míg végül egyszerűen csak lecsúsztam a földre…
I swear I'll stay with you but I just can't forgive you and myself
A csendes menetelés olyan, mintha háborúba mennénk, s részben igaz is. Nem volt kedvem tovább űzni a lehetetlent, bár nyilvánvaló, hogy mindketten nyitottunk volna a másik felé, a múltunk viszont jelenleg kettőnk közé egy szakadékot ásott, ami mély is és széles is volt. A lakásom kicsi, tipikus legénylakás, alulmúlja azt, ahol egykor laktam, laktunk. De az élet már csak ilyen, kell a változatosság. Nincsenek felesleges berendezések és szobák, egy nappali, egy háló, egy fürdő, egy konyha. Többre nincs is szükségem. De ez épp akkora hülyeség volt, mint az, hogy idehoztam, igaz azt sem tudtam, van-e máshová mennie vagy sem. -Talán.-nyelek nagyot, ahogy rám néz, és ujjait ismét összefonja enyémmel, arcom mégis visszakomorodik, és állkapcsom megfeszül. Kínzó közelsége ostorcsapások és késszúrások sorát méri rám, és mikor eltűnik a fürdőben, egyenletesen kifújva a levegőt, megdörzsölöm arcom és a konyhába megyek. Csendes percek telnek el, a hűtőből egy zacskó vért olyan hévvel iszok meg, hogy szinte fél perc alatt lesz az csont száraz, majd ezzel a lendülettel dobom a kukába és észre sem veszem, de fülelek, hallgatom, ahogy a víz egyenletesen csobog és folyik tova a lefolyóban. Elindulok a fürdő felé, a kilincset határozott mozdulattal nyomom le és kezemben egy törölközővel, a zuhany felé indulok. A forró levegő, a pára ellenére is látom összekuporodó, törékeny alakját és mellé guggolva elzárom a vizet, majd a törölközőt teste köré csavarom és úgy veszem karomba. -Sss, nyugodj meg.-nyomok óvatos csókot homlokára, s teszem az ágyra, majd a szekrényhez lépve előveszek számára egy melegítőt.-Csinálok vacsorát.-adom kezébe, bár tudom, hogy a vér szagát könnyedén megérezhette rajtam, mégsem érdekelt, hiszt tudta, hogy már nem vagyok egyszerű farkas, mint régen. Kisétálok a konyhába és a hűtőből előpakolva a zöldségeket és némi felvágottat, amiket egy tálcára pakolok, de a hűtőajtón lévő ezeréves, gyűrött kép láttán felmordulok és figyelmeztetem magam, hogy csak lassan haladjak mindennel. Kétszer ugyanazt a hibát nem követhetjük el. A zsebemben lapuló dobozt az egyik fiókba dobom, és a többi dolgot is a tálcára és a tányérra sorakoztatom.
Amikor látom rajta, hogy milyen hatással van rá az, hogy az ujjainkat egymásba fonom, akkor sietve engedem el. Nem akarom még inkább kínozni őt, mint amennyire esetleg már megtettem, vagy amennyire az élet megtépázta. Fogalmam sincs arról, hogy egyszer ez még igazán helyre hozható lesz-e, vagy most már végig ilyen lesz, hiszen eleve nehezen viselem az emberek közelségét, de Brunoé egyszerre nyugtat meg, s egyszerre áraszt el még több aggodalommal. Végül pedig inkább csak elmenekülök, hiszen ahhoz annyira remekül értek. A fürdő pedig remek helynek tűnik ehhez. Nem akarok sírni, de egyre nehezebb tartani magamat, mintha az elnyomott érzések a pára fullasztó erejével csapna le rám, mintha a gőz nem is a forró víznek lenne köszönhető, hanem sokkal inkább annak, hogy magamnak hazudtam és nem néztem szembe azzal, hogy mekkora sebet ejtettem magamon és a környezetemen egyetlen egy tetemmel, mert gyenge voltam és menekülni akartam. Lehet, hogy a sírás a gyengeség jele, de többé már nem bírtam visszatartani. Megtörtem és úgy éreztem, hogy ott menten legszívesebben újra eltűnnék, ahogyan a víz eltűnik a lefolyóban, hogy még több fájdalmat ne okozhassak, hogy ne tehessem tönkre még több ember éltét. Nem tudom, hogy mennyi ideje kuporoghattam ott, amikor egyszer csak abba maradt a víz csobogása, többé már nem ölelt körbe a fullasztó pára se, szép lassan elkezdett párologni és amikor körém csavarta a törülközött, akkor jöttem csak rá arra, hogy időközben megjelent. Mintha a hallásomat elveszítettem volna azokban a percekben. Nem ellenkeztem, tehetetlenül hagytam, hogy a karjai kapjon, amikor egy apró csókot nyomott a homlokomra, akkor se reagáltam, inkább csak még inkább eltűntem volna. Éreztem a vér jellegzetes illatát a leheletében, de erőm se lett volna szóvá tenni és tudtam jól, hogy már nem csak egyszerű farkas, hanem annál több… Szavaira csak bólintottam, majd még percekig ott feküdtem, mint aki hirtelen darabokra hullott. Végül lassan megtörölköztem és belebújtam a kikészített ruhába. A törülközőmet kiterítettem, miután a hajamat is megtöröltem, majd próbáltam eltűntetni a könnycseppeket az arcomról. Ha pedig esetleg ez idő alatt se ért volna vissza, akkor elindultam megkeresni őt, ami nem volt nagy feladat. – Tudok esetleg valamiben segíteni? – kérdeztem meg alig hallhatóan, hiszen nem mondhatom azt se állandóan, hogy sajnálom, ahogyan nem is akarok még inkább megtörtnek és gyengének tűnni a szemében. Majd meglátok egy képet a hűtőre tűzve, kíváncsian lépek oda, s ha engedi, akkor ujjaim közé csípem. – Igazán bohókás voltál azzal a hajjal és ruházatban. Emlékszem, hogy eléggé meleg nyarunk volt, s rávettél arra, hogy elhagyjam a jó kis hűtött szobámat. – pillantottam rá végül óvatosan, hiszen én is azért jóval fiatalabb voltam azon a képen. Nem az utolsó időszakokban készült, inkább akkor, amikor a boldogság és a köztünk lévő kapocs beszippantott minket.
I swear I'll stay with you but I just can't forgive you and myself
Szokták mondani, amit megfőztél, edd is meg. Hát esetünkben, amit megfőztünk, nem akart elfogyni, sőt. A közünk lévő szakadéknak hála, mintha idegenek lettünk volna a másiknak, mivel egyikünk sem tudta, hogy mit is kezdjen a másikkal. Közelsége épp úgy volt kellemes, mint feszélyező, és ahogy meghallom a csobogó víz ellenére is, hogy zokogva emészti magát a történtek miatt, valami emlék felrémlik bennem, és óhatatlan lépek be a fürdőbe, a párás levegőt átszelve, mit sem törődve nyilvánvaló szagommal, amit a vacsorám kölcsönzött nekem. Fölé magasodva emelem ki a víz alól, törülközőbe bugyolálva, és próbálok nem arra összpontosítani, hogy még így is, hogy szemei könnyeitől vörösek, milyen észvesztően jó nő, és mennyire jó lenne, ha csak egyszer ismét a karjaim között tarthatnám. Erre viszont sem az időpont, sem a hely nem alkalmas, sőt. Az lenne a legjobb, ha a három lépés távolság ki is alakulna, nem csak egy jó ötlet lenne, hanem tudnám is magam ehhez tartani. Mert lássuk be, hiába a törölköző, és az erős akarat, bizonyos dolgokat az emlékeim közül nehezebb egyszerűen csak kitörölni, ha a közelemben van. Kiadom, hogy mit hol talál, és hátat fordítva neki, inkább távozok a szobából és visszamegyek a konyhába, folytatni a vacsorakészítést, vagy inkább az éjszakai éhségűzőt. A gondolataimba temetkezve szeletelem a zöldségeket, és mikor megjelenik, a késsel még gyorsabb tempóra váltok, szinte oda se nézve arra, amit csinálok. -Megteríthetsz tányérok abban a szekrényben vannak a felső polcon.-nem éppen a legjobb hely, ha borul, az egész polc kiborul, de ezzel nem óhajtottam foglalkozni jelenleg, így fejemmel csak az említett irányba biccentek, de a hűtőm lévő kép lefoglalja a terítés helyett. Felmordulok, ahogy a ruhámra tereli a szót, és elmorzsolva egy mosolyt, felé fordulok. -Ó, ne legyél ennyire álszent.-vonom össze szemöldököm és úgy siklik emlékeim közül elő az a nap, mintha éppen újra akarnám élni.-Ismerd csak el, hogy jól állt az a haj. Mellesleg, ha akkor nem tűnt volna fel, megsúgom, hogy az összes pasinak csorgott utánad a nyála, amikor előlibbentél abban a bikiniben.-a képen jóval az ezt megelőző események maradtak meg, de mindketten tudtuk jól, hogy a meleg ellenére a helyi bányató igazi kincs volt, ahol a fél gyerekkorunk eltöltöttük, legalábbis a nyár nagy részét.-Mintha nem lett volna világos, hogy én csak a figyelmed igyekeztem felkelteni.-ismerem el a képre sandítva, majd inkább visszafordulok a serpenyő felé, melyben időközben a zöldségek némi vajon, elkezdtek párolódni.
Kezdőlap
