Boszorkány vagyok, aki az éjszakában él. Egy átok láncol oda. Hosszú történet, régen is történt. Kár érte a szó. Sötét igék, gonosz varázslatok tudója vagyok, s ha megfizetsz megosztom veled a tudásom. Nem árulok zsákba macskát. Egy rossz szándékú varázsnak nagyobb ára van, mint a földi javak, amit adni tudsz cserébe. A lelked egy darabját is magamhoz veszem, és ha van Pokol, a legvégén egészen biztosan oda jutsz te is.

Nem vagyok jó, miért is áltatnám ezzel magamat vagy bárki mást ezen a világon? Az vagyok aki. Szörnyű dolgokat teszek. Megbízásból. Kérésre. Fizetség fejében. De ki vagyok én, hogy ítélkezzek mások felett? Bíráljam, ha az ügyfél szíve (s)óhaja más gyötrelmét kívánja? Nekem ez csak üzlet. Nekem nincs veszteni valóm. Nem tartozok senkihez, ahogy hozzám sem tartozik senki sem. Könnyebb így mindenkinek.

Most Seattle-ben élek. A városba, ahol az emberek mindent maguknak akarnak. Ahol egyre kevésbé tűrik a magam fajtát, mégis gyűlölettől fűtve, bosszúszomjasan, vagy épp kételyek közt őrlődve keresnek fel, hogy a segítségemet kérjék. Ironikus. Kárhozatra váró bűnös lelkek, akik különbnek, jobbnak hiszik magukat nálunk, mégis ők azok, akik mások vesztét kívánják. Hozzám fordulnak, ha a szeretett fél szerelmét akarják, vagy ha egy riválist kell elsöpörni az útból. Engem keresnek, ha egy volt szerető ragaszkodásától szabadulnának, vagy ha az elhagyó kedvesen állnának bosszút. Akkor is hozzám jönnek, ha mások javaira vágynak olyannyira, hogy a csillapíthatatlan vágyakozás az őrület határaihoz sodorja őket. Bármit és bárkit feláldoznának a sikerért. Emberek, akik a kapzsiság és az irigység bűnébe esnek. És végül vannak a reményvesztettek, akiket cserben  hagyott az igazságszolgáltatás. Átlagos, jóra való emberek, akik a lelki üdvüket is készek feláldozni az elégtételért.
Mindig meghallgatom a történeteiket, az érveiket, az "igazukat", amivel igazolni akarják nekem, de legfőképp önmaguknak, hogy amire kérnek helyes, mondván ez "kijár nekik" vagy "rászolgált a büntetésre", de ártó szándékkal kikövezett út ez, ami egészen biztos, hogy a Pokolba vezet... 

Messzire sodort az élet a földtől, ahol megszülettem. Az emberek mégis ugyanolyanok itt is, mint bárhol máshol. Hogy keveredtem ide? Elmesélem a történetem...

Első emlékeim öt éves koromig nyúlnak vissza, egy távoli vidéken, ahol a világra jöttem.

Puha hó ropog a talpam alatt. Apró testemet meleg bunda öleli. Nem vagyok egyedül. Egy erős, meleg kéz kísér a hófehér tájon át. Egy férfi hatalmas termettel. Az arcát nem látom, elrejti csuklyája.
Hová megyünk? Kérdezem vékony gyermeki hangon, de választ nem kapok. A hófedte dombok között megáll az idő. Olyan régóta menetelünk a télben, hogy arra sem emlékszem mikor keltünk útra.

Felettünk az ég besötétül, mikor egy házikóhoz érünk. Csalogató narancsos fény szűrődik ki az ablakán. A férfi nem szól csak bekopog a ház ajtaján, mire egy asszony lép elő.
Meghoztam. Mától a te gondod. Dörmögi a férfi, majd hátat fordít és eltűnik az éjszakában.

Soha többé nem láttam őt, sem a családomat. Attól a naptól kezdve az asszonnyal éltem, akit csak Mayrának neveztem.

Elrepültek évtizedek, mégis az örök hó birodalmában, mintha befagyott volna az idő. Mintha csak napok teltek volna el azóta, hogy a férfi magával hozott ide. Megmentett? Vagy a sorsomra hagyott? Gyakran foglalkoztattak a kérdések, miért vagyok itt? Miért hagytak itt?
Ahogy telt az idő emlékeim még sűrűbb homályba vesztek. Szüleim arca megfakult előttem, hangjukat már nem voltam képes felidézni. Édesanyám türkizkék szemei, édesapám szelíd mosolya - csak ezek a töredékek maradtak meg, amiket mélyen magamban őrzök. Mayra tudta a válaszokat, de hallgatott. Gyűlöltem őt a szótlansága miatt. Csak egy évszázaddal később, a halálos ágyán árulta el a titkot: átkozott vagyok. Hirtelen értelmet nyert minden...
Mayra halála után már nem volt itt maradásom. Félelemmel és kíváncsisággal telve vágtam neki a nagyvilágnak, hogy megtaláljam azt a férfit, akit csak Szürkének neveznek.



Egyedül maradtam. Eltemettem Mayrát. A nőt, aki felnevelt, aki tanított és aki az egyetlen támaszom volt majd' egy évszázadon keresztül. Mintha az anyám lett volna. Magamhoz vettem egy láncot, amit utolsóként ajándékozott nekem. Mágikus erejű tárgy volt, mely által félelem nélkül léphettem a fénybe. Megóvott az engem sújtó gonosz varázstól. Mindig magamnál tartottam. Mégis éjjelente keltem útra, amikor minden nyugodt és csendes. Már részemmé vált az éj és a sötétség, elveszettnek éreztem magam a fényben.

Az eljövendő évtizedeim utazással teltek. Bejártam Nyugat-, majd Dél-Európát. Sehol nem maradtam sokáig. Az első állomás, ahol hosszabb időt töltöttem a híres-neves Párizs volt. Elvarázsolt az a hely. El tudtam volna képzelni ott az életem. Talán még a mai napig is ott élnék, ha egy májusi napon össze nem sodor a véletlen egy férfival, aki a Szürke nyomára vezetett.

Meg akarom találni azt a mágust. Attól a perctől kezdve találkozni akarok vele, hogy először hallottam róla.

Fél Franciaországot bejártam utána, de a nyomát vesztettem. Már kezdtem feladni a kutatást, amikor új nyomra akadtam.
A Szürke Amerikába ment, nem tér vissza többé. Végleg itt hagyott minket. Morogta egy részeg halász a kikötő egyik mólóján, majd meghúzta félig üres rumos üvegét. Bámultam a távolodó hajót. Szépen, lassan, csendesen, követtem elrévedt tekintettel, míg végleg el nem tűnt a horizonton. És még utána is hosszú perceken át.

A következő hajóval követtem a mágust. Hamar Amerika földjén találtam magam, majd városról városra költöztem, míg el nem jutottam Seattle-be. A külvárosban rendezkedtem be, ezúttal hosszú távra. Tudtam, hogy Szürke is hosszú időt tervez Seattle-be maradni, így már nekem sem volt sietős.
Gyorsabban sor került a találkozásra, mint azt remélni mertem. Annyi kérdés és érzés kavargott bennem. Válaszokat akartam. Tudni mindazt, amit Mayra nem mondott el, vagy amire még ő sem tudta a választ. Ott álltam a férfi előtt, belenéztem hideg szemeibe és nem voltam képes megszólalni. Azt akartam, hogy tudja ki vagyok. Legszívesebben az arcába üvöltöttem volna mindent, de hallgattam és vártam. A Szürke munkát ajánlott, anélkül hogy sejthette volna kinek a sarja vagyok. Gyűlölt ellenségéjé, akinek a családját átokkal sújtotta. Kihasználva a könnyen jött előnyömet, elfogadtam az ajánlatát. Attól a naptól neki dolgoztam.


Mindennap a színvallás gondolata kísért az ébredéssel. Ma megteszem. Ma megmondom. Ma számon kérem. De végül nem teszem, nem mondom, nem kérem számon. Csak teszem, amit kell és egy újabb nap telik el. Meggyőzőm magam, még nincs itt az ideje. És még nincs itt az idő...