A számlák, a könyvelés és ez az átkozott állandó adminisztráció fog a sírba vinni. Nem vagyok egy gazdasági szemléletű ember, ha nem figyelnék az összes erőmmel, akkor könnyen elveszteném a fonalat a két lista és aláírás között, de így még nem voltam a béka feneke alatt, főleg, hogy napok óta próbálom behozni a lemaradásaimat a kávézóval kapcsolatban. Nem várhatom el, hogy Aliena intézzem mindent és nem is akartam rásózni a munka oroszlánrészét, hiszen ő felelt mindenért a távollétemben és most is van elég baja. A festményei tökéletesen passzolnak a kávézó hangulatához, neki ezzel és azzal a lökött farkassal kell foglalkoznia, akivel.. összeszűrte a levet? Azt sem tudom hányadán állnak, jobbnak láttam nem egyenesen rákérdezni a dolgokra, de tegnap mintha a felerősödött érzékszerveim farkasszagot detektáltak volna a nappaliban. Aggódtam, mert nem volt szimpatikus a pasas és nem szerettem, ha olyan alakok császkálnak a legjobb barátom körül, akiket nem bírtam. Persze Aliena nem kislány, de egyszer úgyis ki fog jönni belőlem a véleményen. Csoda, hogy még nem hiányolta eddig. Egy másik listát húztam magam elé, szerencse, hogy időközben megtanultam villámgyorsan olvasni, mert amúgy ítéletnapig sem végeznék. Kellett nekem beleegyezni ebbe az üzletasszonykodásba... de legalább elütöm az időt és amikor kimegyek a kávézó igazi életterébe, akkor mindig elégedettséggel tölt el, amit látok és amit megalkottunk. Ezért megéri, csak ilyenkor kívánok a pokolba az összes szállítót és embert, aki kávét iszik és szereti a művészetet. Léptek zaját hallottam, de nem figyeltem az érkezőre. Biztos a pultos mert kifogyott valami a kinti készletből vagy a pincér, aki szintén gyakran vállalkozik a hiányok utánpótlására. Esetleg cigiszünetet tartanak és jobbnak látják a hátsó ajtón kisétálni. Nem voltam szigorú egyik alkalmazottal sem, nem rabszolgahajcsárnak születtem, nem is lettem volna jó a tipikus főnökösködésben, úgyhogy már arra is felkészültem, hogy pár szót váltsak az érkezővel.
Végre eljött az idő. Az idő, amelyre várok jó ideje már. Tisztában vagyok, hogy nem igazán lesz örömteli viszontlátás ez köztünk Aubrey-val, de kérdem én, volt -e bármikor is ez olyan? Nem tudnék rá válaszolni, igennel még annyira sem. Jártam itt ebben a városban még nagyon rég, akkor is szép volt ez a város, tele pezsgéssel, jazz és a fesztiválok örök városa, ami tulajdonképpen egy nagyon jó kis hely. Tudom, hogy Aubrey jelenleg itt van, és most is dolgozik. Most egy közös, meghitt szócsatára van szükségem, így hát, hogy ne igazán tudjon elmenekülni előlem, személyes vizitet tartok a kávézójában. A kávézó fantasztikus, művészlelkeknek való. A finom illatok, meg mi egymás. Körbelestem, de biztosan az épület hátsó részében tartózkodik, így vettem a bátorságot, és szépen eltűntem a folyosón. Megpillantottam a szívem csücskét, és közeledtem hozzá. Szeretek és tudok is osonni mások mögé, akik általában más személyre várakoznak. Megtanultam osonni a háborúk idején, mert valahogy végeznem kellett azt, amire hivatott voltam. - Khm! - adtam egy kis kezdést Aubrey felé, hogy megfordulhatna, mert eleget bámultam a szexi hátsóját, és hajzuhatagát is, most viszont az arcát, és barna szemeit is látni kívánom. - Meglepi, Ms. Sullivan! - vigyorral teli pofával szóltam hozzá megint.
Ahogy egyre inkább hallottam közeledni a lépteket - fene ebbe a piszok jó érzékszervbe - odébb toltam a tollat és csak olvasgattam az előttem heverő lista tételeit. Összevontam a szemöldökeimet, hiszem meglehetősen neszmentesen közlekedett az illető, aki a raktár felé vette az irányt és az egyetlen férfi alkalmazottunk, Richard egy testes ember volt, aki képtelen volt settenkedően osonni, vámpírhallás nélkül is kilométerekről ki lehetett szúrni a lépteit. Szerencse, hogy aranyszíve van és nem bűnözőnek állt, mert abban a szakmában nem nagy karriert futott volna be. A léptek elhallgattak, szinte éreztem a mögöttem álldogáló kisugárzását a bőrömön, aminek hatására agytekervényeim gyorsan dolgozni kezdtek. Ez az érzés nem jelenik meg minden nap, csupán különlegesen alkalmakkor, amikor végre értelmet nyernek az utazásim és megtalálom azt a személyt, akit végigkergettem a fél világon. Nem lehet, hogy itt van! Londonból lelépett, mielőtt odaértem volna, semmi értelme nem lenne annak, hogy ő... És mégis. Mire megfordultam volna már hallottam is a hangját, ami a levegővételem mélyülésével egyenes arányosságban növelte bennem a "még nem is láttam, de legszívesebben akkora pofont adnék neki, hogy kivinné a falat" életérzést. Képes volt belőlem csupán azzal kiváltani az ilyen viselkedést, hogy meghallottam a nevét. - Mi a pokol? - Fordultam végül felé és rögtön elém tárult az önelégült arc, aminek gazdája hosszú évekkel ezelőtt meghatározta a sorsomat azzal, hogy éppen egy jóleső tevékenység miatt örök életre kárhoztatott. - Mit keresel te itt? - Próbáltam visszafogni magam, de láthatta rajtam, hogy ha szikra éri a bombám kanócát meg sem várom, hogy végigégjen a zsinór, rögtön robbanni fogok. És akármilyen nagy legény, az a helyzet neki sem lesz kellemes.
Ez a bámulatosan elképesztő nőszemély sok mindent határozott meg az életemben, legfőképpen azt, hogy legyen valami az örökéletem során, amiért érdemes ugrálnom a térképen fellelhető rengeteg ország között. Lehet, csak magamra haragítom még ennél is jobban ezt a szépséget, de egyszer élünk. Nem igaz?! - Hogy mi a pokol? Tudod, az nagyon sötét lyuk, ahová te sosem jutsz el, mert nincs semmi, amiért oda kellene tartoznod - roptam a szövegemet, holott nem volt erre kíváncsi, csak szeretem húzni az eszét oda-vissza ilyenekkel. Legszívesebben kiütéssel próbálkozna, látom a szemein a dühöt, amit mégis elfojt. A levegő forró, annak ellenére, hogy mi ketten jegesek vagyunk egymással szemben. - Hát, nem tudsz örülni egy... egy régi barátnak? - kérdeztem nagy szemekkel, de a szokásos taplóssággal. - A forró kását kerülgetjük hosszú ideje már, gondoltam, előnyben részesítelek azzal, hogy szemtől szembe állok veled - mosolyogtam, mert mintha belül tudnám, nem fog megölni engem, nem képes rá. - Amúgy pedig nagyon szép hely ez. Nem unalmas, bár az a köteg papír ott rémunalmasnak tűnik - biccentettem a halmazra. - Kérhetnék egy finom kávét? Ugye, itt adnak itt kávét? Még nekem is kijár, mivel még borravaló is jár érte - idegesítettem kicsit ezt a nőt itt előttem, a vigyorommal pedig az őrületbe kergetek bárkit.
Mély levegő, fókusz egy adott pontra és talán nem ugrok neki most rögtön, hogy kikaparjam a szemét. Megpróbáltam megtanulni, hogy a hűvös nyugalom sokkal idegesítőbb lehet számára és nem érek el semmit azzal, ha tüzes piszkavasat nyomok a szívébe, mégis annyira nehezemre esett nem elkezdeni artikulátlanul kiabálni, mint semmi más a világon. Talán az elfojtott indulataim miatt léptem oda az ajtóhoz és csuktam be azt magunk mögött, mert nem éppen szerettem volna, ha az alkalmazottaim arra jelennének meg, hogy éppen a szokásomtól eltérően szokásosan kiakadok vagy esetleg a vendégek hallják meg, hogy az egyik főnöknek felforraltál az agyvizét. Azt nem engedem, hogy ez a tapló még az üzletemet is tönkretegye, ha már itt van. Egyáltalán miért van itt? Mit élvez ezen? Egyik pillanatban lelép, amikor megtudja, hogy a nyomában vagyok, a másikban meg még jó hogy nem ugrik be mellém reggelizni... - Neked inkább a sósavat ajánlom, nem a kávét. - Fordultam felé összeszorított szájjal, nagyot nyelve próbáltam magam ténylegesen lenyugtatni. Vérnyomáscsökkentőt kellene szednem. - Csak ismétleni tudom magam: mit keresel itt? - Karjaimat összekulcsoltam a mellkasom előtt, hogy ne legyen túl feltűnő a szaporább lélegzetvételem, így méregettem őt, mintha egy leprás fazon lenne, akivel össze vagyok zárva ezen a kis helyen. - Ennyire szemétláda nem lehetsz. - Néztem aztán a szemeibe. Furcsa, hogy mennyire vágytam arra, hogy szemtől szemben állhassak vele, ennek ellenére elkezdtem átkozni ezt a pillanatot. Nem így terveztem! Én akartam elmenni hozzá, én akartam az lenni, akinek az önelégült vigyor kiül az arcára, erre ő az, aki betolakodott a világomba, amiből egy kis időre próbáltam kiűzni az emlékét. New Orleans az egyetlen hely, ahová még nem furakodott be... mostanáig. - Nem lehetnél itt... ott voltam Londonban, akkor persze megléptél.
Sósavat ajánl nekem. Nekem. Annyira édes egy nőcike, hogy most azonnal le tudnám őt teperni, de az még tőlem is rohadtul nagy bunkóság lenne. Maradunk csak a függőleges állóképességünknél és a néhány centi távolság erejénél. A nap huszonnégy órájában vele lennék azok ellenére is, hogy a múltunk por felkavaró, viszont mégis azon kapom magam, őt akarom magamnak. - Mit keresek itt? Itt vagyok. Miért nem okoz neked ez egy aprócska örömet? Hogy ilyen közel lehetsz hozzám, és bátorkodhatsz egy pofont adni - kacsintottam egyet szemtelen módon, ez rögös út lesz, és lehetséges, lekever egy jobbhorgost, én pedig meg sem fogok rezzenni, vagy maximum, eljátszom, hogy az arcomhoz kapok, mint kinek fájdalma lenne. Szemétláda is vagyok már. Mondjuk, ez sem hazugság rólam. - Dehogyisnem, hisz' jobban ismersz, mint bárki más ezen a világon. Ezt megtisztelőnek kellene érezned - szövegeltem keveset, de gyorsan, mert elkezdte, hogy ott volt Londonban, amit én jól tudok. - Úgy hittem, London megfelelő lesz randihelynek, de végül meggondoltam magam, mert New Orleans százszor jobb város. Szerinted, nem így van? - mosolyogtam, mert tudtam, ezzel is csak az agyát húzom. - Ha azon aggódsz, hogy tönkrevágom ezt a pazar kávézót, nem fogom. Én csak és kizárólag miattad vagyok itt - mondtam ki egyenesen, nyíltan. - Milyen a kettős élet? Természetesen, a vérszívó és a bűbájosabb énedre gondolok - mindent tudok róla én is, és szeretem az állóvizet felkavarni.
Nagyon érik az a hipó, nagyon érik az a hipó. Ilyenkor szidtam magam amiatt, hogy ugyan hangulatember vagyok és képes vagyok gyorsan, ösztönösen cselekedni, vele mégsem ment. Vámpír, maximum a vonásait torzította volna el egy kis sav, mégis mi van akkor, ha túl dühös lesz és az eddigieknél is jobban felszívódik, ha a nyomában leszek? Kinek akarok majd bizonyítani? Ki lesz az, aki... eszméletlenül szerencsétlen, elveszett és mániás gondolat, de ki ad majd értelmet az életemnek? Nagy részemet az élteti, hogy az arcába dörgöljem itt vagyok, élek és nem tett tönkre azzal a változatlanul szemétláda viselkedésével, amivel sikerült átváltoztatnia is? Milyen dolog az, hogy szépen nézünk egy nőre, elbájoljuk, aztán nyakon harapjuk és ott hagyjuk meghalni, ahol találtuk? Vagyis bocsánat, előtte belecsempészte a vérét az italomba, csak azután szívta ki a saját éltető nedűmet a testemből. Így nyeri teljesen érvényét a sztori, értelmét már kevésbé és minél jobban gondolkozok, annál jobban felhúzom magam. - New Orleans az én otthonom és semmi keresnivalód nincs itt. - Közelebb léptem hozzá, szint ereztem, ahogy villámot szórnak a saját szemeim, míg az övéi olyan magabiztosságot tükröztek, amelyet soha nem fogok megszokni. Csak mostanában kezdte el játszani ezt az újfajta játékát, ami abból állt, hogy kegyesen megengedte, hogy a nyomára bukkanjak, mosolygott kettőt, aztán ismét elhúzott a világ másik végére. Tervez valamit, biztosan kell neki valami, amiért így viselkedik. - Nem volt elég akkor betolakodnod ide, amikor átváltoztattál? Nekem igen, úgyhogy mehetsz is. - Felvontam a szemöldökeimet. Nem biztos, hogy akartam a távozását. Egy részem üvöltött, hogy tűnjön innen, de a másik nyeregben érezte magát, amiért képes voltam rávenni a városba érkezésre. Ki kell tapogatnom hogy mi van emögött a fene nagy arc és önbizalom mögött, miért döntött úgy, hogy így cselekszik? Tudnom kell, addig nem nyugodhatok. - Nem vagyok vérszívó. Egyesekkel ellentétben én nem bántok ártatlan embereket. - Pillantottam rá a lehető leglenézőbben, de nem tudtam észrevenni, hogy ezzel csak feljebb srófolom a nárcizmusát. - És neked milyen az életed? Élvezed még, hogy random embereket változtatsz át mit tudom én, hogy miért és ha megkeresnek, akkor arra sincs bőr a képeden, hogy magyarázatot adj? - Kérdeztem már inkább egy szívélyes mosollyal. Talán ezzel többre megyek.
Ez a nő örökre az én megszállottságom jelképe lesz. Igaz, először fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda ő, de azután beugrott az emlékem arról a napról, amikor is szépen átváltoztattam őt vámpírrá. Megbántam -e? Soha. Semmit sem szoktam megbánni. - Oké, a te otthonod... Én csak vendégeskedem itt - szemtelenül válaszltam erre is, de azt már nem taglaltam, hogy ami az ő otthona, az az enyém is, hiszen mindig ott vagyok, ahol ő, azaz eddig ő volt ott, ahol én szerettem volna, hogy ott legyen. - Pár perce érkeztem, s máris elküldesz? - kérdésem inkább csak felllengző volt, mintsem valódi kérdés. Most már tuti, hogy fortyog benne valami, szinte érezhetően parázslik, én viszont ezt nagyon-nagyon élvezem. - Tudod, én sem bántok senkit. Csak szórakozom velük, de te más vagy... Te különleges vagy nekem - mondtam ki lazán, de mégis némi iróniával. Azt mégsem súghatom a fülébe, hogy szeretlek vagy imádlak, mert az durva szituációt szülne kettőnk közt. - A miértekre való válaszolgatás sokszor csak fölösleges cucc. Azért választottalak téged, mert úgy éreztem, te olyasvalaki vagy, akinek jól fog állni a halál, majd a feltámadás - billentettem oldalra fejemet, így is körbepásztázva a hölgyeményt. - Gyönyörű vagy, és az, hogy ideges vagy miattam, még jobban tetszel nekem - enyhe vallomás az érzéseimről, amik egyébként nincsenek, csak próbálok igyekezni azért. Ezt azért értékelendő, nem igaz?! - Akit átváltoztattam eddig, mind azt érezte, hogy őket valami megtiszteltetés érte, s ezzel is az egójukat megemelte, pedig enélkül lehet hatalmas önbizalma valakinek - válaszoltam az előző kérdésre, melyet feltett. - Azonban te nem reagáltál így, és pont ez, ami nagyon is felkeltette az érdeklődésemet - mosolyogtam rá, kegyes választ adva a kíváncsiságáról erről. - Kielégítő volt a válaszom? Vagy szeretnél még mélyebbre ásni? - kérdeztem tőle tőlem megszokott módon, ami csöppet sem volt kedves, bár annyi biztos, hogy nem voltam mégsem túl modortalan.
Csak azért hallgattam végig és nem szóltam bele a mondandójába akkor sem, amikor levegőt vett, mert úgy gondoltam, hogy ennyit végre megérdemlek. Az a macska-egér játék, amit játszottunk és amiben állandóan felcserélődtek a szerepek eléggé idegesítő kezdett lenni a hossza és az értelmetlensége miatt kimerítő volt, nekem pedig válaszok kellettek. Vagy ő futott el vagy én voltam lassú, soha nem állhattunk így szemtől szemben és talán ez az oka annak, hogy nem tudom hogyan kellene viselkednem. Legszívesebben egy perc leforgása alatt mindent csinálnék vele, ami lehetséges: előhívnám azt a lányt, aki siratja a boszorkánylétét és a halandóságot, hogy bömbölve ugorjon neki és kaparja ki a szemét, ráuszítanám a vámpírt, aki dühös és válogatott kínzásoknak vetné alá, úrinőként állnék előtte, hogy lássa nem tett tönkre és semmit nem jelent nekem az arroganciája és az a mérhetetlen önbecsülést, amit maga iránt táplál, valamint ott van az a valaki, aki valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva szinte kötődik a személyéhez és nem tudna anélkül élni, hogy ez a férfi a létezése része legyen. Bolond dolog? Inkább rémisztő, legalábbis számomra hidegrázósan borzongató érzések jelennek meg, ha bele kell gondolnom ebbe az összetett, megnevezhetetlen dologba, amit Colin iránt táplálok. Az lenne a legegyszerűbb, ha egyszer rávenném magam, hogy elforduljak tőle és soha nem is foglalkoznék semmivel, ami vele kapcsolatos. Kár, hogy akármennyire is fáj bevallani és neki soha nem is mondanám el, de... ő az én drogom, amiről a legdrasztikusabb elvonóval sem tudok leszokni. És elképedtem, amikor a szavaiból leszűrtem, hogy én sem vagyok különb neki... ha nem tudnám, hogy nem azt hinném, hogy csodálatot érez irántam és tényleg különleges vagyok neki. Ezt a gondolatot már tényleg nem ülteti el a fejemben! - Most érezzem magam megtisztelve, hogy ennyi év után kinyögted ezeket a szavakat? - Vontam fel a szemöldökömet. - Érezzem magam különlegesnek, amiért felkeltettem az érdeklődésedet azzal, hogy nem kezdtem a világot a magaménak hinni és nem váltam olyanná, amilyen te vagy? Velem rossz lóra tettél, drága. - Túl sok minden volt az én fejemben és rengeteg dolog táncolt a számláján ahhoz, hogy mosolyogva azt mondjam: köszönöm, mindent értek.
Én nem gyűlölöm őt. Ő sem engem, ezt viszont leplezi, amit én nagyságos úriember, teljesen megértek, és nem fogok elkezdeni rinyálni ezen. Az, hogy ő egy fontos része a szívemnek, akit ha tényleg elveszítenék, akkor mindent megmozgatnék, még a legnehezebb követ is felemelném a helyéről, csak azért, hogy belenézhessek barna szempárjába, amitől minden férfi lelke fellelkesülne. - Ezen még te is elgondolkoztál néhány pillanatig. Láttam rajtad, ahogyan nem itt jártál, leglábbis a gondolataid császkáltak másfelé - mondtam ki, amit én láttam rajta, és tudom, hogy tagadásba viszi önmagát majd, de ez nem érdekel. - Egyébként pedig igen, érezd magad úgy, viszont azt teszel, amit csak akarsz - vonogattam meg unottan a vállaimat, közben nekidőltem a kicsi asztalkának, ami emberi viszonylatban kényelmetlen. Sok dologban igaza van, ezt nem vitatom, nem fogom neki kimondani, hogy ő az, akitől még a kínok kínját is elviselem, hisz' a közelében lehetek, és számomra ő jelenti a NŐ fogalmát. Még a végén érzelem-túladagolásban fogok előtte megfulladni. Az tetszene neki, és nem ébresztene fel engem, mint a száz éve alvó lányt a herceg... Amikor évekig nem láttam őt, úgy éreztem, kettészakadt valami bennem. - Rossz lóra... oké. Most, amikor itt állok veled szemtől szembe, mégsem vagy képes vagy arra, amire vársz több, mint két évtizede. Hol van a bosszúszomjas éned? - szeretem hergelni a partnereimet, nálam ez megszokás. Mondjuk, vadító hatása van Aubrey-nek, aminek hatására én nem tudok leállni. Más módszerre fáj a fogam, de azt mostnem vetem be még, mert akkor törne belőle ki az állat. Na, jó. Ő nem állat, ő egy igazán szép teremtés lenne még amazonként is. - Különben is... Én örülök annak, hogy nem adtál a kísértés szavára, s nem változtatott meg az a tény, hogy mi lettél általam - fokozom a feszültségét azzal, hogy nagyon közel lépek hozzá, és megkerülöm őt, majd pedig az illatát magamba szippantom, mindeközben én néha el-elmosolyodom.
A fejemben egyre csak az visszhangzott, hogy itt van az évek óta keresett-kutatott lehetőség, a pillanat, amire vártam és minden egyes este fohászkodtam és utáltam magam azért, mert nem tudok vele mit kezdeni. Olyan ellentmondások kezdtek dolgozni bennem, amelyeket ugyan folyamatosan éreztem, amikor Colin közelébe kerültem és egyre jobban nyeregben éreztem magam az üldöztetése szempontjából, de ilyen erősen még sohasem jelentek meg. Próbáltam csak arra figyelni, hogyan viselkedik, ki akartam szúrni az esetleges csapdákat, buktatókat, hátsó szándékokat, mert az én agyamba nem mászhat bele... nem fogja elhitetni velem, hogy napi vizitre jött, tetszik neki a város és egyetlen szavát sem fogom benyelni, ami az elmúlt percekben elhangzott. Nem vagyok ostoba. - Negyed órája sem vagy itt, de elérted, hogy a vérnyomásom olyan magas legyen, ami még egy vámpírnak is halálos. - Fordultam felé, amikor körözni kezdett mellettem, akár egy sas, aki bármelyik pillanatban lecsaphat az áldozatára, akinek véletlenül sem lehet esélye a túlélésre. Egyszer voltam a prédája, többször nem óhajtom magamra ölteni a szerepet. - A bosszúszomjas énemet akarod? - Vontam fel a szemöldökeimet. - Először a kérdezgetővel kell szembenézned és azzal, amelyiket nem nézheted hülyének. - Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt ezzel is jelezve, hogy a meséje nálam tényleg nem fog működni, nem vagyok hajlandó befogadni azt a szemetet, amit igazság címszóval akar tálalni. Kissé nehezített légzésemet próbálom az idegállapotomra fogni, ügyet sem akarok vetni a közelségére, de nem sikerül. Túl régóta akarok így, szemtől-szemben állni vele ahhoz, hogy minden a terveim szerint alakuljon. - Neked hála vért kell igyak, hogy életben maradjak, évekbe tellett találnom valamit, ami miatt nem akartam minden nap karót döfni a saját szívembe, majdnem elvesztettem az erőmet és még sorolhatnám, hogy mennyi jót adtál azzal, hogy szórakozgattál egy kicsit. - A drámakirálynő nem az én szerepem volt, ezért vettem egy mély levegőt és így néztem ismét a szemeibe. - Gondolom nem azért keltettem fel az érdeklődésedet, mert egy ostoba libának tartasz, aki a legelső jöttmentnek is issza minden szavát. - Most én voltam az, aki csökkentette a köztünk lévő távolságot. - El sem tudod képzelni mennyire jólesne most megpróbálni kitépni a szíved... - De azzal minden véget érne. Ezt már csak gondolatban tettem hozzá vigyázni arra, hogy véletlenül se csússzon ki a számon.
- Hűha, már olyan régóta itt vagyok veled? Rég voltunk ilyen hosszú ideig együtt, egy helyiségben, közös légtérben és ilyen közel egymáshoz - szólaltam meg a mondata után, majd pedig enyhe iróniával folytattam. - Be kell vallani, ez nagyon szenvedélyes és romantikus időszak - kuncogva fejeztem be ezt, mert nem brtam ki, én ilyen vagyok. - Itt állok, és a szemedbe nézek, egy tizedmásodpercre sem pislogtam - vágtam hozzá, és mosolyogtam csak. Majd ezután elkezdte, hogy nekem köszönhetően vért kell innia, de tőle ez nem unalmas. Az ő szavai megérintenek engem, imádom a hangját... - Legalább nem kell félnem attól, hogy valaha is elveszítelek a közelemből - gúnyos megjegyzést tettem, de a taplóságra nincs gyógykezelés. - Azért nem tudtad megölni magadat, mert tudod, hogy azzal nagyobb csalódást okoztál volna nekem, mert azt hihettem volna, gyors és könnyű szabadulást akartál volna - már megint csak saját magam köré építem a mondataimat, nem manipuláció, hiszen Aubrey-t nem egyszerű tőrbe csalni, és nem is fogom sosem. - Én első látásra tudtam, hogy te nem vagy olyan buta és naiv, mint a legtöbb nőnemű egyed. S tudtam már akkor, hogy te vagy az, aki biztosan nem fog megváltozni azért, mert én azt úgy akarom, hogy történjék - mondtam ki, vámpíréletem talán legnagyobb igazságát felfedve. Kitépné a szívem, bevallotta, de ezt eddig is tudtam, mégis képtelen rá. - Ezt a részt ugorjuk át, mert ezt még te sem gondolod komolyan, akkor ki lenne az, akivel játszadozhatnál éveken át? - pislogtam, és incselkedtem Aubrey felé.
A hajamba túrtam. Mindeddig a pillanatig szentül hittem benne, hogy erős ő vagyok, aki akár egy földrengést is átélne a két lábán állva, de elég volt egyetlen személy ahhoz, hogy minden hitemet porba tiporja. Miért szórakozik velem? Amikor úgy döntök, hogy nem keresem tovább, nem éri meg rá fecsérelni az időmet akkor bukkan fel? Fogadok, hogy direkt műveli ezt, persze ha nem lett volna elég az önelégült mosoly az arcán, akkor a szavai még nyomatékosították is, hogy nyeregben érzi magát és felettébb tetszik neki a helyet, hogy az én otthonomban, a komfortzónámban mászkálhat, betolakodhat az egyetlen helyre, ahol jól érzem magam anélkül, hogy bármi mást kellene csinálnom, mint egyszerűen élni az életemet. Ettől aljasabb húzás elképzelni sem tudtam, csoda, hogy az egyébként folyamatosan fejlesztgetett türelmemet szépen lassan kezdtem elveszíteni? Ehhez persze nagyban hozzájárult a tény, hogy csalódott lennék, ha most hátat fordítana és kisétálna innen, hiszen... ki tudja mikor nézhetek újra a szemeibe és próbálhatom megmutatni neki, hogy rászolgálok arra a csodálatra, amit állítólag rám nézve érez. Ha piros hó esik sem hiszem el, hogy képes ilyesmire. Nem, ahhoz valami emberinek kellene mozgolódnia benne, de neki önmagán kívül semmi sem fontos. - Te tényleg csak saját magad körül tudsz gondolkozni? - Kérdeztem rá és nem szégyelltem, hogy az arcomra kiült az érthetetlenség. Nem voltam képes felfogni még ennyi év után sem, hogy vannak, akiknek semmi más nem számít a személyükön kívül. - Ez a folyamatos önfényezés és a kitérő duma, aminek se eleje se vége, mert összesen annyiból áll, hogy szerinted viccesen és vagányul dobálózol a szavakkal, mint egy kislány… elég idegesítő. - Megvontam a vállamat, csakhogy nekem valószínűleg nem állt olyan jól a túlságosan laza, nemtörődöm stílus, mint neki. Az kellene még, hogy hasonlítani is kezdjek rá, akkor biztosan saját magamat csonkítanám meg. Igazság szerint megrémített. Nem mertem sem előre sem hátralépni, mivel nem tudtam milyen trükköt húz elő a tarsolyából vagy mit akart tenni. A bizonytalanság bénító hatását leplezni próbáltam, de jelenleg ő volt az, aki sokkal jobb formában tündökölt.
Én nem aggódom azon, hogy mások lelkébe miként gázolok bele, csak rohanok oda, hogy minél nagyobb gyötrelem, félelem és kín uralkodjon mindenek felett. Ez vagyok én. Nemcsak egy egoista, nárcisztikus és tapló férfi, hanem sok minden vagyok, azért leginkább, ne kelljen felfednem a valódi álarc nélküli személyiségemet. - Tudod, általában igen, saját magam köré építek mindent.. de most, hogy végre eléd álltam, és itt cseverészhetem veled, ez a fal leomlott - mosolyom az igazi mosoly és a gúny ötvözetébe fajult. Ha ember lennék, most azonnal megkérném a kezét, mert ő az, akire egy férfi várhat az egész életében. Nekem ő kell, és el fogom érni, hogy az enyém legyen. Mondhatni így is az enyém, rabul ejtettem, amikor átváltoztattam vérszívóvá. A vérem... - Imádom, amikor beszélsz, kérlek, folytasd csak - így is fortyog már a tűz benne, de ezt én nagyon-nagyon élvezem. A közelében maradtam, és figyeltem őt, képtelen voltam levenni róla a szemeimet, viszont ő sem tette másképp. Szeretem, amikor mozgásképtelenn válik előttem valaki, mert tudja, hogy bármire képes vagyok, pedig én aztán Aubrey Sullivan-t soha nem tudnám bántani. - Nos, cicám... nem iszunk kávét? Vagy akár valami erősebbet is pártolnék - az arcához simítottam a kezemet, tudom, hogy messzire megyek az ilyennel, de nekem ez a kedvenc időtöltésem.
Azt hittem rosszul leszek vagy ha nem, akkor csak megsüketültem, mert nem akartam elhinni, amit mondott. Mégis miért kellene bármit is adnom az ő szavaira, amikor azt sem szabad bevenni, amit kérdez? Hosszú, hosszú évek óta figyelem már őt, lehet, hogy már magamnál is jobban ismerem és annyi biztos, hogy nem rá vall ez a viselkedés. Mi történhetett vele? Az alapja ugyanaz, mint eddig, de a körítés más, meglepő, nem vele önazonos. Ugyan egy bugris bunkó, ennek ellenére mintha valamiféle érzelemszerűség csillanna meg a szemeiben. - Mi bajod van? -Összevontam a szemöldökeimet, nem tudtam más reakcióval kísérni a szavaimat, annyira szürreális volt az egész helyzet. Falak leomlásáról beszél? Tényleg arra játszik, hogy én megőrüljek, mi másért viselkedni így? Vérbeli manipulátor és tudja, hogy nem vesztettem el az érzéseimet, soha nem leszek annyira érzéketlen, mint ő. Erre próbálna hatni? - Mit akarsz elérni ezzel a hirtelen megnyílással? - Kérdeztem rá egyenesen, nem volt kedvem felesleges tiszteletköröket futni, úgyhogy inkább lesöpörtem a kezét az arcomról és a mögötte lévő polchoz léptem, hogy leemeljek onnan egy üveggel a keményebb italok közül. Egy pohárba öntöttem neki a whisky-ből és az ujjai közé nyomtam, de én még nem folyamodtam az alkoholhoz. Még. Lehet, hogy két perc múlva erősen szükségem lesz rá. - Bocs, de nem tudom bevenni, hogy azért jöttél ide, mert látni szeretnél és mert... fontos vagyok neked. Én? Bolondnak nézel vagy csak ennyire jólesik a hülyéjét járatni velem? - Pillantottam ismét rá. Az volt a legijesztőbb, hogyha valamilyen indokkal mégis inkább lelépne, megpróbálnám visszatartani. Akárhogy is, de... kell az életembe. Az a feszültség, amit ő okoz nekem szinte éltető.
Azt hitetek el másokkal, amit csak szeretnék, legyen az a legnagyobb hülyeség vagy őrültség. Mindenképp az utóbbi az, ami engem éltetően vonz. Hogy mi az oka ennek? Ha nyílt akarok lenni, akkor azt teszem hozzá, hogy halvány lila gőzöm sincs. Az, aki hosszú éveken át ilyen életet élt, mint én, az nem igazán emlékezhet bizonyos időkre, miként is történt meg az a rohadt nagy jellemváltás. Hidd el, én belekeveredtem, és jelen helyzetben nem is szeretnék visszapottyanni a valóság medrébe. - Nekem bajom? Az égvilágon semmi... - válaszoltam némileg kifacsart citromként, de igazából azt nem fűztem hozzá, hogy szeretem őt testközelben tudni, de az olyan fura szituációt vonna maga után. - Hogy mit? Téged. Csakis és kizárólag téged - böktem ki hangosan, és aztán öntött nekem a whisky-ből, ami tényleg jól jött ebben a kínos percekben. Ő az enyém lesz szép és magabiztos lépésekben, szívesen elrohannék vele egy anyakönyvvezető elé, és elvenném feleségül. Már-már addiktív vagyok Aubrey felé. - Te vagy az adrenalinom. Nem tagadom, élvezem az együttlétet veled, még ha csak így, egy macska-egér játék közben láthattalak, mióta... mióta az történt - tudom, hogy tudja, hogy az átváltoztatására gondolok, így nem fogom kimondani, mert mi ketten gondolatban is hasonlóak vagyunk. - És van valaki az életedben? - nem rendezek le féltékénységi dührohamot hisztis liba módjára, de szívesen kitépném a szívét az illetőnek. - Vagy én vagyok az egyetlen, aki boldogít téged a jóképű látványával és taplóságával? - kérdeztem meg vigyorogva.
Mit is vártam? Persze, hogy ő nem érzékeli azt, amit mások, hiszen a saját kis világában az ember, vagyis egy hozzá hasonló öntelt bunkó nem képes észrevenni, ha valaki furcsáll valamit. Neki mindig úgy jó, ahogy igazgatja a dolgait, senki mást nem vesz figyelembe és csodálkozik, ha kérdőre vonják vagy ne adj isten karót akarnak döfni a szívébe. Én is megtehettem volna. Idősebb, mint és és tapasztaltabb is, de ha nagyon akartam volna két másodperc alatt tákolhattam volna egy fegyvert a mellettem lévő szék lábából, hogy a mellkasába szúrjam és véget vessek annak a huzavonának, ami kettőnk között zajlik. Mégsem tettem. Képtelen lennék rá, fejlődtem akkorát, hogy ezt bevalljam magamnak. Szükségem van a jelenlétére, kell, mert ő a doppingszerem, ami nem hagyja, hogy lenyugodjak, hanem mindig eléri, hogy menjek és menjek addig, míg ismét be nem fejeződik az utam, de kecsegtet az újrakezdés ígéretével. Kegyetlen pszichopata. És irigyelem ezért. Mennyivel könnyebb lenne, ha én is ilyen lennék, ha senki más nem számítana, leperegnének rólam a piszkos ügyek és nem érdekelni, hogy kivel mikor és mit csinálok. - Ez? - Vontam fel kérdőn a szemöldökeimet. - Ó, hogy az átváltozásomat illeted ennyire szép jelzővel. Nagyon közel állsz ahhoz, hogy az adrenalinod kinyírjon. - Megcsóváltam a fejemet. Az adrenalinja... miért kellene hinnem neki? Hány szerencsétlent bolondított már ezzel vagy éppen másmilyen szöveggel azért, mert nincs jobb dolga és unatkozik, de ahhoz lusta, hogy új játékszereket kovácsoljon magának? Kérdése hallatán felnevettem, őszinte, mélyről jövő kacaj tört fel belőlem. Tényleg az érdekli, hogy van-e valakim? Jó, hogy nem fogom a tanácsát vagy a beleegyezését kérni akármiről is, ami az életemmel kapcsolatos. A helyzet viszont felettébb mulattató volt, hiszen láttam a kíváncsiságot a szemeiben, lehet, hogy ez a tudat mosolyogtatott meg ennyire. - Ki mondta neked, hogy jóképű vagy? - Néztem rá merő csodálkozással, amiért kijelentette ezt magáról. Persze, hogy jóképű, csak rá kell nézni, vajon miért sétáltam bele a csapdájába? - És mégis mi a fenét csinálnál, ha azt mondanom, hogy van valakim? Őt is megölnéd? - Kérdeztem mézesmázosan, megforgatva a szemeimet.
Aubrey... Aubrey... Mióta először éreztem a bőre és persze, a vére illatát egykor, azonnal tudtam, hogy prioritást fog élvezni ez a hölgyemény nálam. Előtte és utána lévő nők csak egyszerű hiszekény cafkák voltak, akiknek én csak egy pasi voltam, akikbe belebolondultak percek alatt. Viszont nem vagyok nőgyűlölő, sőt imádom, mikor körül rajonganak engem, és ez a legjobb dolog. Ms. Sullivan kivételes és tökéletes. Nem hasonlít senkire, nem hasonlítható össze senki mással. Ő egyedi, és az enyém. A családom, akivel valami úton-módon összetartozunk. - Nem hagyom, hogy meghaljak egy ilyen apró adrenalin dolog miatt. Te éltetsz engem, ezért sem fogom hagyni magam - mosolyogtam ismételten némi ördögi viszonzattal, de tán nem ez volt a lényeg. Engem minden hidegen hagy, azonban érzés hiányában csak pótolom az emberi érzelmeket. Vannak kápráztatóan csábító szövegeim is, amik teljesen egyszerű és átlagos szavak tömkelege, mégis a nők simán belesétálnak a csapda legmélyébe. Amikor meghallottam nevetését, fantasztikus löketet adott nekem ezzel. Ő nem tudja, nem hiszi el, pedig igazán ő ad nekem mindent, amit csak lehet... - Ez nyilvánvaló, hogy én külsőre milyen vagyok - megvillogtattam az ezer wattos mosolyomat közben, ezután belekortyoltam a pohárba. - Te sem gondolod másképp, különben huszonyakárhány évvel ezelőtt nem töltötted volna velem az estét, aztán még többet, aminek aztán nem tudtam ellenállni, és elvettem a bosziság hatalmát tőled, amit visszakaptál ugyebár... - mondtam ki, lehet csak ismételtem magamat megint, de muszáj volt ezt kiböknöm. - Ezen el kell gondolkodnom, de a lehetősége fenn áll - vigyorom megint szélesedett. Én előbb játszadozom, utána gyilkolok. - Kitértél a válasz elől, de nem is vártam egyebet. Emlékszel különben azokra a napokra, mikor megismerkedtünk, és amik végül hónapokra bővültek? Milyen jól éreztük magunkat - határozottságot sugalltam, de még tartottam a tapló és antiszociális jellememet, amit Aubrey annyira, de annyira szeret bennem. Szerettem felzaklatni mindenkit a múlt töréseivel.
Ha kirohannék az ajtón, vajon utánam jönne? Mekkora lenne az a táv, amin kergetne vagy megvárná, míg hazaérek és ott ácsorogna az ajtó előtt? Megannyi kérdés fogalmazódott meg bennem előző szavai miatt, amelyeket egyszerűen képtelen voltam felfogni és elhinni, mégis annyi mindent elindítottak bennem, hogy intelligens érző lényként is nehezemre esett eligazodnom a saját emócióim között. Pont egy olyan tuskó féreg képes ezt elérni, mint ő? Mivel érdemeltem ki a sorstól, hogy így büntessen? Pedig jó lány vagyok. Nem ölök embereket, segítek nekik, nem ítéltem még egyetlen lelket sem kárhozatra az átváltoztatással, dolgozom, aktív tagja vagyok bármelyik közösségnek, amelybe kerülök, csak jószolgálati központot nem nyitottam még.. nem kellene ezt érdemelnem egyik felsőbb hatalomtól sem. Miért nem olyasvalakivel sodort össze az élet, aki normális, nem nyomja fel a vérnyomásom három másodperc alatt kétszázra és... mondjuk nem ölt meg? - Ha tudom, hogy egyszer csak vérszomjjal fogok ébredni és azzal a tudattal, hogy előző este ki lett törve a nyakam. - Megforgattam a szemeimet. Szívem szerint ismét megkérdeztem volna, hogy mit miért tett, de nem várhattam normális választ, akárhányszor dobtam volna neki a kérdésemet, mindig visszapasszolta volna valami számára frappánsnak tűnő, de nekem felettébb idegesítő válasszal. Azt hiszem erre mondják, hogy az idő mindent megold.. abból nekem van bőven és van egy érzésem, miszerint nem fogunk elszakadni egymástól olyan hamar, hogy ne kapjak egyszer egy értelmes indoklást. - Szerettem veled lenni. - Pillantottam rá ismét. Nem akartam visszaemlékezni, mert az eszembe juttatta volna különlegességét és a szépségét annak az időszaknak, amikor tényleg különlegesnek éreztem magam. Colin elbűvölő volt, nem tudtam neki ellenállni és ugyan mindig volt egy vészcsengő a fejemben, ami azt csillingelte, valami baj lesz, mert valaki nem lehet ennyire vonzó, nem húzhat ennyire magához, mégsem hallgattam saját magamra. Pedig kellett volna. - De ez valószínűleg csak azért volt, mert nem nyitottam ki jobban a szemeimet és figyeltem fel arra, hogy mekkora szemét vagy. Nem vagyok már az a kislány, aki akkor voltam. - Jelentettem ki magabiztosan, emiatt ügyelve arra, hogy ne szakítsam el a tekintetemet az övétől.
Véresen komolyan kell venni mindent, de azért az élet noha kemény és ádáz, mindig szembenézhetünk valami széppel és kegyessel. Nekem az emberi létem során sok gonoszsággal kellett szembenéznem. A háború nem volt könnyed időtöltés, de az rég volt már... Utána következett az én változásom vámpírrá, ami átformált engem. Egyfajta pszichopata lettem, akiket általában mindig elkaptam azelőtt, ezután én magam is ezzé váltam. Csak néztem a hölgyet itt a szemem előtt, aki előtt az érzéseimet mindig beborítékolom, ne lássa meg az igazi énemet. Láthatott belőlem ilyet még pár évvel ezelőtt. - Látod, látod... képes vagy bevallani, viszont utána már megint elfelejted a jelentését a szavak mivoltjának. Én még nálad is jobban szerettem azt az időszakot - azt nem fogom elújságolni, hogy ő az, akit a legjobban szerettem, illetve szeretek is, csak túlzottan is. Teljes mértékű megszállottság. - Nyitva voltak a szép szemeid, láttam - viccelődni próbáltam, ami jelenleg nem érződik a hangulaton, amely inkább fojtó érzést vált ki belőlünk, mintsem egy régi barát üdvözlését illetve köztük lévő baráti cseverészést. Szeretve gyűlölni, vagy inkább gyűlölve szeretni pillanatok ezek... Nem tudom, nem érzem hülyeségnek, hogy vele találkoztam. Azt sem, hogy ismerhetem őt minden porcikáját, mert ismerjük egymás észjárását. - Hitted volna, hogy... ennyi ideig tart majd egy beszélgetésünk mostanság? És még nem tettél épést afelé, hogy bűntényt kövess el ellenem? Ez már szerelem - vigyorgásommal jeleztem a tudatát annak, hogy ezután se fog tenni semmit sem, mert bizony ő saját magát állítja le, mielőtt cselekedne. Többet ésszel... Kezemmel megfogtam az ő kezét, hogy a már amúgyis felhevített lelkét még jobban felhevítsem.
Próbáltam rezzenéstelen arccal a szemeibe nézni, de volt egy olyan érzésem, hogy ez eddig sem jött össze, nemhogy ezután. Életem legnehezebb cselekedetei voltak azok, amiket a közelében kellett végrehajtanom, ahogy palástolnom kellett az érzelmeimet, de egyáltalán miért tettem ezt? Megérdemelné, hogy mindent, szó szerint minden rá zúdítsak legyen szó szavakról, az érzelmeimről vagy éppen az összes fizikailag megmozdítható tárgyról, ami előfordul a környezetünkben. Nem lettem nyugodtabb, a szívem folyamatosan hevesebben kalapált, mint mielőtt halálos nyugodtsággal és személyét körüllengő egoizmussal átlépte a raktár küszöbét, most pedig hogy szinte farkasszemet kellet néznem vele, nem javult a helyzetem. Azok a kék szemek emlékeztettek arra, hogy mennyire ostoba voltam, mégis... ha akarom, ha nem, be kell vallanom, hogy ezzel a férfival töltöttem el életem legérdekesebb és legizgalmasabb napjait. Akár azt is mondhatjuk, hogy halálosan jó kaland volt, ami a mai napig kísért. - Két másodperced van arra, hogy elengedd a kezem. - Nem szerettem, amikor ilyen közel volt hozzám, mert túl sok emléket ébresztett fel bennem. A fejemnek tisztának kellett maradnia, nem hagyhattam, hogy ez a rosszfiús fizimiska akár még egyszer egyetlen pillanatra is magával ragadjon, hiszen ebből lett a legnagyobb problémám. Emiatt nem élhetek egy olyan átlagos életet, amiben benne lett volna a szépen felfelé építkező életút, a házasság, gyerekek, unokák, az öregedés minden szépsége, egyszóval minden, ami fejlődés. Most csak... vagyok. Örökké fiatalon, energikusan, de tele tüskékkel. - Egyetlen szavadat sem hiszem el. - Hangom suttogóvá vált, nem láttam értelmét ordibálni, míg ilyen közel volt hozzá. Tartottam a tekintetét, bőröm sisteregni kezdett ujjai érintése alatt, de szavaimmal ellentétben meg sem próbáltam eltávolodni tőle. Vonzott magához. A fenébe is, akárhogy, de örültem, hogy itt van. Kell nekem.
Milyen jó lenne, ha valamit elhinne már nekem ez a hölgyemény, de erre a közeljövőben úgysem lesz rá példa. Hogy miért nem? Szerintem mindenki tudja, legjobban pedig mi ketten. Mi ketten vagyunk azok, akik tudjuk, miért. Rengeteg oka van, de tán az, hogy becsaltam őt egy rohadt nagy csapdába, és megfosztottam őt attól, hogy időskorában az ágyában haldokoljon, majd pedig egy szerető férj az ujjaival érjen a szemhéjához, és gyengéden, könnyek között takarja le gyönyörűen csillogó barna szemeit? Igen, ettől szimplán csak megmentettem őt, hogy én lehessek vele mindig. Megöltem őt, de újra felvirágzott. Gyönyörű és örök fiatal. - Nem akarod te sem, hogy elengedjelek... - mondtam neki őszintén, mert bár jól rejtegeti, mégis érződik rajta, hogy szereti, ha itt vagyok alig pár centiméterre tőle. Talán kezdek túl messzire menni az egyre jobban eluralkodó hatalmam felett, amit vissza kéne fognom, és nem kellene még ennél is tovább engednem magamat hozzá. A szoros kézfogásomból is kezdek engedni, gyengíteni rajta, hogy simán ki tudja csúsztatni az övét a szorításomból, mmert nem akarom őt bántani. - Ez a szöveg csak egy művészien megalkotott mondat, amit begyakoroltál már, és szépen előadod - én is halkan szóltam, mint ahogyan ő is. - De kérdem én, ezt is gondolod? Vagy már annyira elhited magadnak ezt, hogy nem adsz lejjebb a fránya makacsságodból? - kezdtem el újra szövegelni, és próbáltam őt kirázni még jobban az egyensúlyából.
Kifogytam a szóból. Nem sűrűn esik meg velem ez a jelenség, most mégsem jöttek a számra olyan kifejezések, szavak, amelyeket helyén valónak éreztem volna, mindegyik ostobaságnak tűnt jelen helyzetben. Vagy azért, mert nem illettek volna a helyzethez vagy nevetségesnek tűntem volna miattuk, esetleg én magam téptem volna ki a saját hajam, ha kimondtam volna őket. Nem hittem volna, hogy valakiben ennyi ellentmondás lehet egyszerre, mint amennyi most játszott bennem. Az érintése annak ellenére, hogy a legkisebb idegszálaimat is felborzolta adott egyfajta biztonságot, úgy éreztem, tartozok általa valahová. Szívesen elléptem volna előle, hogy a következő pillanatban ismét csökkentsem a kettőnk között fellépő távolságot, behúztam volna neki egyet, aztán bocsánatot kértem volna, elküldtem volna, hogy aztán várjam, mikor és hol bukkan fel legközelebb… nem jó nélküle, de vele sem bírnám. Túlontúl nagy sebet ejtett rajtam azzal, hogy se szó, se beszéd megölt, aztán magamra hagyott tudatlanul, képzetlenül, egyre jobban kínzó éhséggel, ami miatt ölnöm kellett és még most is azt csinálnám, ha nem tudtam volna magamon erőt venni és mellőzni az ártatlanok bántását. Hogy felejthetném el mindezt csak azért, mert mond pár szép szót és kiskutyaszemekkel tartja a tekintetemet? Túlságosan fájna, ha hinnék neki… csalódnék magamban, elárulnám a saját türtőztető és bosszúálló viselkedésemet, megadnám magamat a vadászomnak. Gyenge lennék. Ő győzne és ezt nem akarom. Nem adhatom meg neki ezt az örömet, nem lehetek ismét az a lány, akit az ujja köré csavart és ismételten átverhet… felnőttem. Nem tehetem ezt magammal, nem bízhatok benne. Valóságos öngyilkosság lenne. De a szervezetem nem így gondolta. A lábaim nem voltak képesek a mozgásra, szüntelen a kék szemeit bámultam és azért imádkoztam, hogy ne tűnjek teljesen ostobának. A cselekedeteim szöges ellentétei voltak a szavaimnak, mégis megcsóváltam a fejem kijelentése hallatán. - Jól begyakoroltam, igen. Nem tudok neked mást mondani. Nem akarok. – Az arcába hazudtam, sokkal könnyebb volt, mint kimondani minden mást, ami a fejemben kavargott. - Azt is neked köszönhetem, hogy ilyen makacs vagyok. A saját dolgodat nehezítetted meg... nem kellene szórakoznod velem mert lehet, hogy nem fog tetszeni a végkifejlet. - Nyeltem egyet. A közvetlen közelsége attól függetlenül gyorsított fel a szívverésemet, hogy vámpírként ilyen helyzetekben is hidegvérűnek kellene maradnom, most mégsem tudtam.
Aubrey Sullivan az egyetlen olyan nőszemély az életemben, akiért bármire képes lennék. Nem lenne túlzás az sem, ha azt mondanám, ő az én végzetem. A gyűlölete irántam, amiért azzá tettem, amivé én is váltam egykoron. Ezt én már igazi szeretetnek hívom. Meg akar ölni. Hát, tessék, itt vagyok most. Élő és mozgó céltábla. Már csak a tettek mezejére kell lépnie. Viszont ez nem megy olyan könnyen, mint ahogyan a bűbájos szavakat kiemeli a beszédében. Éveken át macska-egér játék volt közöttünk, amit élveztem. Élveztem, ahogyan láthattam, hogy ismét csalódott, mert nem talált meg. Én direkt hagytam mindig pár morzsát, de csak játszadozásra hagytam aztán időt. Nem rá. Nem is rám. Csak a játék élvezetére, amely őt is adrenalinfüggővé tette. Mindenkinek van függősége, az enyém Aubrey. Nem fokozom se föl, se le. Ő az enyém volt. Lesz is. Örökre. - Én nem félek tőled. Nem félek attól sem, hogy általad fogok meghalni. Még az is örömemre szolgálna, mert egy ilyen gyönyörűszép hölgy vetne véget neki - a vigyorom kitölti az egész arcomat, szinte már betegesnek mondható az, amit művelek. - Ó, hát, azt hiszed, hogy szórakozni szeretnék veled? - szemétkedem vele picit, és végigsimítom az arcán a jobb kezemet, majd pedig ránézek. - Nem foglak szem elől téveszteni, és én sem tűnök el többé - kimondhatnám, hogy szeretem őt, de az jelen pillanatban értékét veszítené, és ezért csak piszkálom őt. - Még mindig nem akarsz kinyírni engem, pedig túlvetettem már a sulykot is... Látod, erről beszéltem. Bírod a pofámat, nem tudsz bevetni semmiféle trükköt sem - dőltem a falnak, de a szememet nem vettem le róla, csak nyomtam a szöveget. - A lelked megnyugvásra találna, ha én nem lennék? Nem hiszem. Azért nem hiszem, mert egymás rabjai vagyunk - az őszinteség jele most mutatkozott meg nálam.
Kezdőlap
