Pohár követett poharat. Rendelés rendelést. Korlátlan italfogyasztás, ez állt a szórólapon, mely hirdette ezt a nemes eseményt. A gyomrom már bukfencezett a rengeteg tequilától, s láttam, hogy a kiszolgáló nő is összesúg a másikkal, méghozzá sejtelmesen felém lesve. Egy hétköznapi ember ezt nem hallotta volna, de még így, kicsit tintásan is tökéletesen értettem, hogy mit harsog rólam arról, hogy talán nem kellene több italt adniuk nekem. Mitől fél? Hogy nem ismerem a határt? De, pontosan tudom, hogy meddig szabad elmennem. Az más kérdés, hogy most.. egyáltalán nem akarok figyelni arra, hogy mik a határaim.. ez az én estém. Egy olyan este, amire nem akarok majd emlékezni. Felsóhajtottam, s letettem a kiürült poharamat. Annyi szép emlék kötött Constance-hoz, s most talán örökre elvesztettem az összeset. Árnyként fog kísérni mellette a tény, miszerint átvertem őt. De mocskos szemét voltam..! De jónak ítéltem meg egykoron. Igen, amikor még bosszút akartam állni rajta, amiért átvert, és ígéretet szegett. De mára már ennek a dühnek nyoma veszett. Az viszont biztos, hogy mindenféleképpen el kellett volna tűnnöm az életéből.. s ennek a levét iszom most. Elbűvölő ember vagyok. Tudom. Ám ahogy egy újabb sóhaj kíséretében felemeltem a fejem, és megpillantottam egy női alakot, még jó, hogy a pohár nem volt a kezemben, hiszen biztosan elejtettem volna azt. Mi a fene van már, hogy sorszerűen ott van ahol én? Egyáltalán.. mégis mi kellett ahhoz, hogy eljöjjön? Kiengedték a kórházból? - Kísérje ide a hölgyet. - néztem a kiszolgálóra, remélvén hogy Constance nem utasítja el társaságomat. Talán itt az ideje elbeszélgetnünk..
Az elmúlt napok... hát nem mondom, hogy egyszerűen teltek. Az, ami kiderült egyszerűen sok. Igen, azt hiszem az utolsó pillanatig reménykedtem, az utolsó pillanatig azt hittem, hogy azt mondja nem ő az a vámpír, hogy kiderül tévedtem, hogy végül be kell látnom, hogy én voltam az, aki butaságot gondolt, hogy... hogy nem tett ilyet velem az, akiben egyedül meg bízom a világon, akiben hittem, akinek hittem, és mégis... Ezek után képes volt úgy ott hagyni a kórházban, hogy ő most nem képes rá, nem tudja elmondani mindazt, amit tudnom kéne. Ezek után újabb kérdésekkel hagyott ott. Igazából fogalmam sem volt róla, hogy miért kéne a városban maradnom. Talán Gregory miatt, talán... talán miatta sem, hiszen ő is csak menekült, mert neki volt ez jó, és nem miattam, akkor lábra tud majd állni egyedül is, én most amúgy sem állok a saját lábamon, csak lézengek és próbálok életben maradni valahogy, valami csoda folytán, amit még nem tudom, hogy történik meg majd. Az egész világom omlott össze és igazából azzal sem vagyok tisztában, hogy a fenébe keveredtem ide. New Orleans nem az én városom, nagy és nyüzsgő és túl sokan vannak ezen az utcabálon, ahová valami fickó rángatott el. Nem tudom, nem ismerem, csak összefutottam vele egy közeli bárban, miután már túl sok volt bennem a bor. Nem valami gyenge vizezett fajta, hanem olyan igazán kemény és ütős, amivel ekkora mennyiségben nem tudott a szervezetem mit kezdeni már. A kótyagosságomnak hála pedig most itt vagyok, őszintén szólva fogalmam sincs hol és abban sem vagyok biztos, hogy a fickó, aki miatt jöttem mikor lépett le. Egy fél órája, netán több, vagy csak pár perce? A szervezetem persze próbálja magát rendbe szedni, de ekkora mennyiség elég jól hat rám, csak maximum egy fokkal gyorsabban józanodom, mint egy átlag ember, ezért van, hogy hellyel-közzel sikerül felfognom, hogy amikor megáll mellettem egy nő, mit is akar. Kissé ködös a tekintetem, de még így is felismerem őt... azt, aki miatt ilyen vagyok, aki megígérte, hogy majd elmond mindent és akiről azt hittem, hogy majd keresni fog, ha már készen áll rá. Ugye nem gondolta, hogy ezek után ez még az én dolgom lesz? Nagyon remélem, hogy nem. Sóhajtok végül egyet, aztán bólintok a nőnek és végül szó nélkül huppanok le, vagy inkább zuttyanok le vele szemben. Látszik rajtam, hogy a mosott szar állapot most enyhe kifejezés lenne rám nézve, és hogy finoman szólva is ki vagyok bukva még mindig, de hát ez miért ne lenne így? Teljesen érthető, hogy padlóra vágott a tény, hogy az egész életem egy rohadt nagy átverés, hazugság, semmit sem tudok magamról és semmiről és... na szóval, evidens, hogy nem viselem túl jól. - Nos...? Talán csak nem hajlandó vagy... elmesélni mennyi mindent vettél el tőlem? - bántó vagyok, lehetséges, de megérdemli nem? És még így is felettébb finoman fogalmazok, még így is baromi enyhe vagyok, pedig... pedig ártanom kéne neki. Fájdalmat okozni, úgy ahogy ő tette velem, csak hát nem voltam sosem egy bosszúálló típus. Talán át kéne szoknom erre a stílusra, hátha attól jobban érezném magam, mert egyelőre hajvány sejtésem sincs, hogy mitől lenne akár csak egy kicsit is jobb. Félek, hogy semmitől, mert láthatóan a bor nem segített, akkor meg... mégis mi a fene segítene? Semminek érzem magam, az életem... egy nagy büdös semminek, rohadt nagy átverésnek!
Egyáltalán nem tudom, mire számítottam ezzel a beszélgetéssel kapcsolatban. Próbálkoztam úgy felfogni, hogy egy jövőbéli kapcsolat fontos meghatározója lesz ez a beszélgetés. De az nem fog segíteni rajtzam, hogy már bennem van egy pár pohár alkohol, és ettől talán nem fogok tudni tisztán gondolkodni. Tiszta hisztéria. Lehet, inkább a nyakamba kellene öntögetnem ezt a töményet, úgy többet segítene rajtam, mintsem ezt nyakalni egyfolytában, mintha más folyadék nem létezne a világon. Egy pohár víz voltaképpen nem ártana. De nem vagyok részeg, még nem. Ez attól függ majd, hogy mire jutok ezzel a nővel. Egyszerre őrjít meg, amiért magyarázkodnom kell neki, és utálom, amiért valakinek egyáltalán magyarázkodnom kell, de mindezek tetejében még fontos is nekem... más esetben nem is lennék hajlandó magyarázkodni neki. Miért tenném? Soha senkivel nem találkoztam még, aki olyan fontos lenne, hogy magyarázkodjak neki. Azt sem értem, ő mikor lett ilyen különleges nekem. De ezt nem is tudni kell, hanem csak érezni. S az én érzéseim momentán... nem mérhetőek fel. Szavakkal pedig pláne nem mondhatóak el. Valami más módot kell találnom, hogy ki tudjam fejezni magam. De a szentségit is, én ehhez annyira de annyira nem értek! Nagy levegőt veszek, és felnézek rá. Közeledik mellém, habár van egy olyan érzésem, hogy önmagától nem jött volna ide hozzám, hogy kedélyesen elcseverésszen velem. Azok után, ami történt közöttünk, nos... amikor a kórházban láttam, nem talált el a pohárral. De ki tudja, most mivel lenne képes eltalálni, ha úgy alakul... már egészen úgy tűnik, hogy jó erőben van. Bár az arcbőre mindig is fakó volt, amolyan porcelánféle... ez tette őt annyira különlegessé. Öröm volt ránézni. Bizonyos kereteken belül. Mikor éppen nem akart szétvágni egy baltával. - Ez a stílus voltaképpen egyáltalán nem áll jól neked. - jegyzem meg, ám magam is észreveszem, hogy az alkohol hatására már némileg csűröm és csavarom a dolgokat, a szavakat meg főleg. De őszinte is vagyok. Nem szoktam meg, hogy bánt bárkit, engem meg főleg. Szóval nem áll jól neki, és kész. Ne vitatkozzon velem senki. - Nem vettem el tőled semmit, ha jobban belegondolsz. Nem loptam el az életed, Constance. Időről időre új lehetőséget adtam neked az életre. És éltél vele. Minden egyes alkalommal. - nyeltem nagyot, és kortyoltam az italból.
Igazából én sem tudom, hogy mire számított velem kapcsolatban. Eltelt már egy kis idő, de még mindig nem érzem magam jobban, és még mindig nem tudtam napirendre térni a felett, amit tett, mert... egyszerűen átvert és elárult és ez mélységesen bánt és talán érthető, ha ezek után nem tudok csak úgy megbocsátani neki. Ő tudja a legjobban, hogy miken mentem keresztül, hogy mennyire nehéz bárkiben is megbíznom és ennek ellenére mégis ő az, aki ilyen szinten elárult és hátba támadott. Nem tudom, hogy képes leszek-e még valaha bízni benne, vagy elfogadni azt, hogy amit tett nem akkora bűn, mert jelenleg a szememben nagyon is az, iszonyatos nagy bűn, amit ellenem követett el, akit a barátjának mondott. Én pedig folyton kiálltam mellette, segítettem neki, támogattam és próbáltam jobb fényben feltüntetni a lánya előtt is és... ez a hála? Legalább megpróbált volna őszinte lenni, hiszen tudhatta, ismer, nem adom fel, nem hagytam volna annyiban, amíg nem találok válaszokat. Akkor is kiborultam volna, ha ő mondja el, de mégis könnyebb lett volna, mint magamtól rájönni és most... itt vagyok és azt sem tudom, hogy mit kezdjek magammal, hogy mégis mitől lenne jobb, hogyan záródjak vissza az életembe és tudnék megbízni valaha is még bárkiben... lehetetlennek tűnik. - Bocsánat, majd igyekszem megfelelni... mert, ha már azt hitted, hogy a kis betanított és machinált ölebed vagyok, akkor így kéne tennem igaz? - szökik fel a szemöldököm. Leülök, de csak azért, mert tudni akarom, hogy miket vett el tőlem, hogy ki voltam, hogy milyen volt az életem, mert ennyi igenis járna nekem, ő pedig e helyett most jön a cinikus dumával és úgy tesz, mintha nem tartozna nekem? Pedig baromira tartozik! Válaszokkal, és minimum egy rohadt nagy bocsánatkéréssel, mert amit a kórházban művelt az még csak részben is kevéssé felelt meg ennek. Nem érdekel, hogy ő rosszul érzi magát, itt én vagyok az áldozat, nekem ártott és ha el akarja érni valaha is, hogy szóba álljak még vele, azért igenis tennie kell... sokat kell tennie. - Ezt komolyan mondod? Tényleg... komolyan mondod? - nem értem őt... és ez látszik az arcomon is. Nem hiszem el, hogy elhiszi a saját szavait... kizárt. - Nem emlékszem semmire, mi az, hogy új életet adtál, meg... meg lehetőségeket? Te elvettél csak, és én nem kértem ezt, nem akartam ilyen életet és nem kéne már élnem sem. Te... mit akarsz mégis? - megremeg a szám, de most nem azért, mert közel a sírás. Nem, dühös vagyok rá, nagyon, mert nem tudom megérteni, hogy miért viselkedik így. Fellengzős és nagyképű és... elvileg meg kéne próbálnia visszanyernie a bizalmamat, de helyette csak árt és bánt engem megint. Mi a jó fenéért akar egyáltalán beszélni akkor? Már nem vagyok a kis kutyája, és nem teszem, amit akar és... főként nem hiszek és nem bízok benne, akkor egyszerűbb lenne, ha végleg békén hagyna, főleg akkor, ha képes így viselkedni, mert erre aztán igazán nem vagyok kíváncsi!
Megforgattam a szemem. Az alkohol felbátorított, de el kellene gondolkodnom azon, hogy lehet, ez a felbátorodás ebben a szituációban nem nagy szerencse. Segítség pedig főleg nem lesz. Látom a tekintetén, az egész mozgásán, hogy itt most aligha fogok elérni bármit. Nem tiszta a fejem. De ha már idehívtam, be is fejezem amit elkezdtem! Nem miattam jött, szórakozni akart, legalábbis gondolom én. Adhattam volna magamnak még egy napot, vagy kettőt, hogy végiggondoljam, mit akarok mondani neki, és egyáltalán, van-e értelme. De az sem kizárható, hogy jó ideje ő ad némi értelmet az életemnek. Hosszas lista van arról, hogy mi mindent követtem már el eddigi életem során, mint hibát... kevés a jócselekedetem. És van egy olyan érzés bennem, hogy ez a tett sem éppen a pozitív oldalam listáját fogja gyarapítani. - Sosem voltál öleb. - bukott ki belőlem, bár csak azért, mert ezen tényleg nem volt sok megfontolnivaló. - Csak közöltem veled, hogy nem áll jól ez a viselkedés. Zavarja az... összhatást. - mértem végig, ám ismét a pohár pereme mögül néztem rá. Bele kellett kortyolnom az italomba. Ha nem teszem, nagy eséllyel olyannyira borulok ki, mint múltkor a kórházban. Még ha neki nagyobb oka is lenne rá. Érzelmileg még gyerek vagyok. Nem tudom elviselni a csalódást, a szomorúságot. - Mondtam én bármit is valaha, ami nem volt komoly? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Talán ostobán hangzik, de így van. Lehet, hogy nem emlékszel rá, de ha már úgyis olyan profi vagy, és boszorkánytól boszorkányra jártál, hogy megtudd ki és mi vagy, nyilván nem okoz gondot találni egy olyat, aki mindent vissza is ad. - Csak beszéltem és beszéltem. Nem gondoltam meg semmit. Tudtam viszont, hogy erre csak maga a boszorkány képes, aki ezt tette... teszi vele. És addig nem ad vissza neki semmit, amíg én nem döntök úgy. Logikus, nem? - Én már nem akarok az égvilágon semmit. - sóhajtottam végül aztán, nem törődve azzal, hogy baromira pipa rám. - Azt akarom, ami egy héttel ezelőtt volt. De miért kérded, hogy mit akarok, ha tudod, hogy úgysem tudod nekem megadni? - Most én kérdeztem. Nem egy meggondolt kérdés. De már semmi sem meggondolt, amit beszélek.
Őszintén nem tudom, hogy miért vagyok itt most, hogy mit vár tőlem. Eleve esélytelen az is, hogy jól érezzem magam, azt sem tudom pontosan, hogy miért jöttem. Talán inkább csak egy pohár borra és kész, na nem mintha az olyan sokat segítene egyébként, de akkor nem tudom, hogy mi segíthet. Csalódott vagyok és keserű és... még annál is sokkal jobban fáj, amit tett velem és most beszélgetni akar? Mintha ez olyan könnyű lenne, mintha az élet úgy működne, hogy csak simán túllépünk ezen, miközben ő igazán bocsánatot sem kért miatta. Nem mondta, hogy bánja, csak... magyarázkodott, hogy miért történt, de ha valaki fontos neked, akkor nem indokolsz, akkor belegondolsz abba, hogy mit érez, hogy milyen lehet ez neki és ő ezt még csak meg sem próbálta. Szerintem fogalma sincs róla, hogy én mit érzek, fogalma sincs róla, hogy nekem ez most olyan, mintha elárult volna, és azt hiszi, ezek után csak úgy elbeszélgetek vele, mintha semmi nem történt volna? - Én... meg sok mindent tudnék közölni veled, ami baromira nem tetszene. - mérgesen szorítom össze a számat. Nem tetszik nekem, amit csinál most sem. Ott hagyott a kórházban, mintha ez az egész neki lenne rosszabb, mintha ő bántódott volna meg és nem pedig én, mintha őt verték volna át és nem pedig engem... és nem értem, hogy ezt mégis hogy képzeli. Én... én bíztam benne, csak benne, senki másban és benne is iszonyú nehéz volt megbízni, ezek után pedig képes így elém állni? Lehet, hogy legutóbb nem találtam el azzal a pohárral, de ne akarja elérni, hogy a saját boromat poharastul a képébe akarjam nyomni. Még az se érdekelne, ha azzal a saját kezemet is össze-vissza vagdosnám... mert úgy is megérné! - Pont ez a baj Chris, fogalmam sincs, hogy amiket mondtál azokból mennyi volt komoly... És ne gyerek nekem ilyesmivel! Te is tudod, hogy ez nem működik. Van valami gát... valami, ami miatt ezt nem lehet megtenni. - talán azok az emlékek nincsenek is meg, talán végleg törölve lettek és kész nem? Nem kéne most még hitegetnie is azzal, hogy vissza lehet őket hozni. Miért nem képes egyszerűen elmondani, segíteni nekem? Ennyivel... tartozik nekem! Most lehetne egy kicsit őszinte, legalább azt elmondhatná, hogy ki voltam, hogy... kik voltak a szüleim, milyen volt a családom... bármit. Hallom én a szavait, de... úgy érzem nem tudok velük mit kezdeni és nem is hiszem, hogy van értelme szó szerint ezekre reagálni, mert mintha minden elmenne a füle mellett. - Tudod, hogy miért boldogulsz nehezen a lányoddal Christoper? - Chris... mindig így hívtam, évek óta, de most nem jön a számra, mert most nem vagyunk éppenséggel jóban. - Nem vagy nyílt, nem... nem nyitsz mások felé és képtelen vagy elismerni, hogy hibáztál. Nem remélned kéne, hogy valami újra olyan lesz, mint régen, hanem tenned érte, hogy helyre hozd a hibákat, hogy... képes legyél bocsánatot kérni... elnyerni a másik bizalmát, de... meg se próbálod, szóval sajnáld csak magad, és... tűnj el! - vagy én tűnök el, majdnem mindegy. Képtelen megérteni, hogy hogyan működnek az emberi kapcsolatok, és nem tudom, hogy valaha képes lesz-e egyáltalán felfogni. Egyszerűen... mintha folyton a falnak beszélnék vele kapcsolatban és most nem megy, hogy győzködjem. Most nem én vagyok az, aki segít neki, nem nekem kell mellette állnom... egyedül van, és ha így folytatja, akkor baromira egyedül is marad.
Majdnem kilöttyentettem az italomat, ahogy az ujjaimmal forgattam a poharat, és kissé elkalandoztak a gondolataim. Ettől eltekintve nem voltam képes nem figyelni rá. Sőt! A fülem épebb volt mint valahab, arról nem is beszélve, hogy éberebb. Kíváncsi voltam, hogy mit hozunk ki ebből, bár sok jóra ezúttal sem számítottam. A választ már időközben meg is kaptam, hogy miért. Igaz, talán tényleg nem ártana bocsánatot kérnem, de egyszerűen ezt soha senki nem tudta még kicsalni belőlem, s úgy érzem, hogy amúgy sincs sok esély arra, hogy ezt az egyetlen szót valaha is kiejtsem a számon. Magam sem tudom, hogy miért, hiszen előtte sem mondogattam gyakran. Talán életem egyetlen nőjének, miután elszöktettem, s azt hittem, hogy emiatt tönkretettem az életét. Talán ez a szó nincs is a szókincsemben, nem tudom, mit jelent. - Effelől nincs is kétségem. De soha nem kértelek, hogy tartsd magadban a véleményedet rólam. - sóhajtottam fel, és egy pillanatra elfordítottam a pillantásom az italról, hogy belenézzek a szemeibe. Nem is próbáltam meg ezúttal olvasni belőle. Semmi kétség, rohadtul sajnáltatom magam, és amellé, hogy ő szarul van, még ide is kényszerítem, és még inkább elérem, hogy ennél is jobban szarul érezze magát. Nem is én lennék. Ez olyan igazán Christopher-es. - Vágd a képembe, hogy milyen egy önző, bosszúálló, nevetséges alak vagyok, aki semmit nem tanult majd' ezer éves élete során. Nem fogsz újat mondani. - hörpintettem fel ismét a poharam tartalmát. Elég lesz már, Chris. Hidd el nekem! Felsóhajtottam, és továbbra is őt néztem, ekkor már nem érdekelt a kiürült poharam. - Komoly ember vagyok komoly szavakkal. Az életed változtattam meg, nem pedig téged. Mindig is ugyanaz voltál, és ugyanaz leszel, nincs rád hatással az, hogy éppen egy riporter vagy-e a New York Times-nál vagy egy pultos a Grillben. Vagyis... hm, igaz, lehet, hogy ezt vissza kell szívnom, a pénz nagy úr. - legyintettem. Én magam sosem tudtam ezt, hiszen szegénységben nőttem fel, és később sem volt szükségem nagyobb összegre, hogy boldog legyek. De a nők mások. Nem tudom hogy miért, de mások. Egy pillanatra ismét a poharamra néztem, de amikor nem a megszokott Chris névvel illetett, szemeimet szinte villogva vetettem ki rá ismét, és úgy éreztem, fel tudnék robbanni. Az alkohol már keményen dolgozik bennem, és tudni kell rólam, hogy nem nagyon bírom az alkoholt. - Hát, már nem vagyok Chris. És most jön a hogyan neveld a lányod-fejezet. - dőltem hátra, és nem érdekelt, hogy ki mit mond, feltettem a pultra a lábam. Itt, a VIP-ben amúgy sincsenek sokan, már mindenki kezd lelépni. Én meg tényleg nem zavartaom magam, nem érdekel mások véleménye. - Érdekes gondolatmenet! - jelentettem be, miközben összecsaptam a két tenyerem, és nem szakítottam el a pillantásom tőle, viszont megnyaltam az alsó ajkam. - Nos, én eddig egyetlen embertől voltam hajlandó bocsánatot kérni, aki azután tiszta szerelemből kinyírt... - húztam el a szám, majd elvigyorodtam. - Ebből értheted, hogy nem igazán hiszek a szavak meggyőző erejében. De kérlek! Mit akarsz tudni? Tudásom áll rendelkezésedre, bármit is akarsz tudni a múltadból! - tártam szét a karomat. A szék épphogy megtartott.
Őszintén szólva... nem igazán akarok most itt lenni vele. Maximum akkor lenne erre esély, ha eleve úgy jön ide hozzám, hogy mély bocsánatkéréssel indítson, de teljesen biztos voltam benne, hogy erre nagyjából semmi esély sincsen, szóval akkor nem is tudom, hogy pontosan mit is akar tőlem, vagy... inkább hogy mit akarunk egymástól. Iszonyatosan nagyot csalódtam benne és nem tudom ezt csak úgy semmisnek venni, mert... nem megy, bármennyire is akarom, túlságosan rémes az, amit tett ellenem és ezt nem lehet csak úgy magától helyre hozni, képtelenség. Idő kéne nekem és rendbe kéne tenni magamban a dolgokat, de ő persze még ezt sem hagyja. - Nem, de... úgy se számít, hogy mit gondolok rólad. - igen ez itt a legnagyobb baj, hogy nem számít, mi a véleményem, ő attól még ugyanolyan marad, mint amilyen mindig is lenni szokott és nem az én dolgom, hogy megjavítsam... már nem. Eddig próbáltam, komolyan igyekeztem meglátni benne minden jót, megpróbáltam másoknak is rámutatni, hogy nem rossz ember, de most lényegében mindent megcáfolt ezzel az egyetlen gyors mozdulattal és ez... azért akárhogy is nézzük nem jó hír rá nézve. Nem tudom bízni benne és nem fogom csak úgy elfogadni azt, hogy... ilyen ember volt mellettem éveken keresztül. - Ha így tudsz magadról mindent, akkor nem kell még nekem is megerősítenem téged benne. - vonom meg a vállamat. Igen, jól mondja, önző, bosszúálló és nevetséges alak, aki csak kihasznál másokat és őszintén szólva nekem eszem ágában sincs bármilyen formában is újra a barátomnak mondani őt, amíg ennyire kicsinyesen áll hozzá ehhez az egészhez. Igenis... elvárom, hogy ne ő legyen most aki még sértettnek érzi magát, mert engem bántott! - Ezt te sem gondolhatod komolyan! Az embert igenis befolyásolja az, hogy milyen környezetben él, hogy kik veszik körül, ez mindenkire hat. - igenis rám is. Lehet, hogy az alap jellemem nem változott az évszázadok során, de attól még a dolgokhoz való hozzáállásom változhatott. A keserűség, a boldogság, a bánat mind-mind hatással vannak az emberre, ezt szerintem ő is tudja. Kétlem, hogy mindig olyan volt, mint most, ennyire... beképzelt és önző. Talán volt olyan is, amikor még ő sem viselkedett így másokkal, nem használta ki azt, akinek fontos volt, de most... velem megtette és nem fogom csak úgy elfelejteni neki ezt. - Chrisnek kéne lenned? Miért? Még csak... meg sem próbálsz belegondolni abba, hogy mit érezhetek! - igen eljön a pillanat, amikor már egy kicsit felcsattanok. Ha az a célja, hogy megint felidegesítsen, hogy megint kiborítson, akkor nagyon jó úton jár, és a végén el fogja érni, hogy megint csak egy pohártörés után fogok innen lelépni, vagy... inkább szó szerint menekülni a közeléből, de ha ezt akarja, akkor legyen így. - Nem érdekel, hogy más mit tett veled, én sosem bántottalak, de te... engem igen, és most is ezt teszed. - a barátom volt és egyre inkább érik bennem az, hogy tényleg csak volt. Fontos volt nekem és most olyan cinizmussal beszél erről az egészről, mintha tényleg csak valami lényegtelen apróság lenne és ez... komolyan kikészít. Csak és egyedül azért maradok itt, mert tudni akarom, hogy miket titkol el előlem, hogy ki voltam régen. - A nevem az igazi? Vagy más volt régen? A szüleim... a családom... túl sok a kérdésem Chris. - automatikus, ahogyan visszatérek a rövid nevéhez, hiába tudom, hogy nem kéne, de most nem tudok erre tudatosan odafigyelni.
Megforgattam a szemem. Nem akartam kimondani, hogy ő az egyetlen, akinek a véleménye még valamennyit, de számít nekem. Hogy soha senkinek az utálata nem fájt még nekem annyira, mint az övé. Hihetetlen, mennyire tud fájni valami, amiről azt gondoltuk, hogy valójában nem is létezik. A szívem évek... évtizedek... évszázadok óta jéggé dermedve várja, hogy valaki egy kicsi életet váltson ki belőle. Ő elérte. Barátságot váltott ki belőlem, de elfelejtettem, hogy ez olyan mint a szerelem. A kölcsönösségen alapul, soha nem csalhatjuk meg a másikat, és nem hazudhatunk a másiknak. Kegyetlen a valóság, ez nem egy ostoba kis film, amelyet levetítenek a tévében vagy a mozikban. Ez a rút való élet, és tudom, hogy elcsesztem! De nem tudom, hogyan tehetném jóvá. És azt hiszem, nem is sok jót teszek az ügy érdekében. Talán beindult a védekezési mechanizmusom? El akarom őt taszítani. Még jobban. Nem akarom, hogy újra bántson. De ami fontosabb: nem akarom újra bántani őt. Felsóhajtottam. - Persze, hogy befolyásolja. De te már akkor is ilyen voltál, mikor megismertelek. - mértem őt végig. - Ugyanolyan, annyi különbséggel, hogy a korhű ruhákat ezúttal kifelejtetted a szettedből. - nyeltem nagyot. Nos, igen. Hiába bál, szerencsére nem egy förmedvény göncöt visel, ez máris elviselhetőbbé teszi az egészet. - Hogy ezt követően hová vitt az utad, arról nem én döntöttem, de azt tudom, hogy voltál bárhol, csináltál bármit... sosem voltál pénzéhes, sosem voltál kegyetlen... sosem voltál más, mint most. - csitultam el a végére. - Dehogynem, próbálkozom. De nekem, egy fagyos szívű vámpírnak aligha van viszonyítási alapja más érzésekhez. Nálam két érzelem van. Boldogság és szomorúság. Fekete és fehér. Nem ismerek mást, már hosszú-hosszú ideje. És tudod, nemrég talán készen álltam arra, hogy változzam... hogy másnak is életed adjak magamban. De elromlott. Az én hibámból... azt nem mondhatod, hogy nem ismerem el, ha hibázom. - magyaráztam, és ismét felvettem a szenpontaktust vele. Mintha egy csettintésre elmúlt volna az alkohol mámomra, a hangom is kitisztult. - A neved Constance volt mindig is. A vezetéknevedet azután kaptad, hogy... a huszas években kaptad. - forgattam ujjaim között a poharamat. - A családod sokkal tartozott nekem, de nem tartották az ígéretüket. Belevontak téged is, de azt kell hogy mondjam, egyedül neked kegyelmeztem. - köszörültem meg a torkom. Ebből vajon kitalálja, hogy a családja többi tagját kegyetlenül kivégeztem? - Volt egy nővéred. A szöges ellentéted volt, minden pénzes férfinak felajánlotta bájait, csupán azért, hogy biztosíthassa a jövőjét a pénzes világban. Neki sem sokáig kegyelmezett az élet. - billent oldalra a fejem. Remek úton vagyok affelé, hogy kicsináljon.
Úgy érzem, mintha nem is akarna megérteni engem, mintha... egyáltalán nem is próbálkozna, pedig csak ennyi kellene, és még csodálkozik, hogy nem hiszem el, hogy valaha is fontos voltam, hogy kicsit is számított a barátságunk? Ahogyan viselkedik... mintha még neki lenne rossz ez az egész, pedig ő csinálta, nem pedig én, ő tette ezt velem. Lehet, hogy hibáztam egyszer régen a múltban ellene, de... nem létezik, hogy ilyen büntetést kellett volna ténylegesen kapnom érte, ami egy életre szól... életekre, hogy jobban mondjam, és most csak úgy le kéne nyelnem, amikor még igazán őszintén bocsánatot se volt képes kérni? Egyedül azért vagyok most itt és azért nem hagyom faképnél, mert segített nekem akkor, amikor a legnehezebb időszakom volt, amikor vérfarkassá váltam, amikor nem tudtam hogyan kezeljem azt, ami történik velem és mert kérdéseim vannak, amikre választ várok tőle. Ha mindez nem lenne, akkor... már rég itt hagytam volna, talán még a várost is, hogy véletlenül se legyek a közelében egy ilyen embernek, akik elhitette velem, hogy a barátom és most még csak nem is közelíti ezt meg. - És te mégis ezt tetted velem... kicsinyes játékot űztél! - hát ez az, ez itt a legnagyobb baj, hogy ha azt mondja nem voltam soha rossz, nem voltam soha egyik életemben sem pénzéhes, vagy kegyetlen, akkor mégis miért járt ez nekem? Mégis miért kellett elvennie tőlem mindent? És most még az is elvész, amit azóta összeszedtem és ki tudja hányszor történt már meg mindez. Vajon volt olyan, hogy boldog voltam? Hogy közel voltam valami jóhoz és széphez, és ő akkor is újra megtette, csak hogy ne érhessem el soha? És hiába nincs rá garancia, hogy megteheti újra, de... akkor sem fogok csak úgy tovább állni, amíg nem képes nekem válaszokat adni, mert tudni akarom, hogy ki voltam... mindent tudni akarok! - Hát én most akkor szomorú vagyok és mellette csalódott és zavarodott és soroljam még? Vagy úgy sem tudod, hogy mit jelent? - rázom meg a fejemet hatalmasat sóhajtva. Hibázott igen, hatalmasat! És az, hogy legalább elismeri mondhatnánk, hogy valami, de még sem érzem úgy, hogy ezzel együtt el is ismeri, hogy amit tett az rossz és hogy megpróbál megérteni, belegondolni legalább a helyzetembe. Ez az, ami hiányzik nekem... iszonyatosan. - Nagyon-nagyot hibáztál Chris... nagyot! - biztosan tett már rossz dolgokat, de én képes voltam mindent elnézni neki eddig a pillanatig, de már... nem megy olyan könnyen, mert most rólam van szó, az életemről, amit elvett és tönkretett, ez most más, sokkal nehezebb csak úgy elfelejteni. Elképedve figyelem őt, ahogy beszél, ahogy mindezt ennyire szenvtelen hangon képes csak úgy elmesélni nekem, mintha semmiség lenne, mintha most épp nem családomról lenne szó és rólam, az életemről. - Ez volt a kegyelem. Akkor ők... mit tettél velük? Meg... megölted őket igaz? A nővéremet is, vagy... őt más? - nem tudom mi nyugtatott volna meg, de ez nem. A kezem már szinte reszket, le kell tennem a poharat és inkább az ölembe ejtem hogy összekulcsolhassam az ujjaimat, hogy ne látszódjon annyira. Igenis jobb hír lenne, ha nem is tudom... ők legalább boldogan éltek volna, amíg éltek, de nem... miért is lenne így? Miért lenne ebben a rettenetes életben bármi is normális?
Bárhogy is erőlködne, nem tudna számomra olyan információt mondani, amely nem jutott volna eszembe az elmúlt évszázadok alatt. Ellopni egy ifjú lány életét? Igen, elég sok apróságot igényel, és még több gonoszságot, rezzenéstelen arckifejezést, még több hazugságot... az egész annyira távolinak tűnik, ha belegondolok hogy emberként én milyen voltam. Egy védtelen, ámde harciasan fiú, ki megpillantott egy lányt, és harcolt.. és hová lett ez a fiú, mikor lényegében tönkretettem egy másik fiatal lány életét? Nem tudni. Meghalt. - Akkoriban más voltam, Constance. Számomra az emberi élet... nem jelentett semmit. Ahogyan az sem, hogy kire kell kirónom a büntetést, amiért valaki megtévesztett. - nyeltem, de nem túl láthatóan, még a végén azt gondolja majd rólam, hogy elbizonytalanodtam. Mondjuk ha nem az egész lényem sugallja azt, hogy mennyire szerencsétlen vagyok, mióta megszakadt kettőnk barátsága, akkor nem tudom, hogy mi. És ha ez így van, akkor nem kell aggódnom azért, hogy látja, nyeltem egyet. - Hidd el, nagyjából össze tudom rakni, hogy milyen érzések tombolhatnak benned, elvégre én is voltam ember, és engem is vertek át.. meglehetősen kegyetlen módon. Talán emiatt döntöttem úgy, hogy ha engem valaki átver vagy megbánt, szintúgy megbüntetem. De alapvetően elhibáztam az esetedben. Tudod, valami.. - mosolyodtam el magam elé meredve, és láthatta rajtam, hogy most egy kicsit elrévedtem, mintha nem is itt lennék az orra előtt, hanem egy egészen más helyen és időben. A múltban. - megfogott benned már akkor is. Tudtam, hogy ezt a nőt megölni nem lenne jó lépés. Joggal kérdezed, hogy akkor... miért tettem ezt veled, ha megöltem a családod, és ez méltó revans lett volna? Talán azt akartam, hogy egykoron legyen lehetőségem megismerni téged, és rájönni, miért voltál olyan különleges a számomra. - nyeltem ismét, majd hirtelen ránéztem, kiszakadva abból a régi időből. Az alkohol szentimentálissá tett, vagy tényleg megnyíltam és elmondtam, miért pont őt választottam, mikor a nővére némileg még életképesebb volt akkoriban, mint ő? - Tudom, hogy hibáztam. Ez a szellem ott fog lebegni az orrom előtt, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem állsz előttem, és azt nem mondod, hogy megbocsájtasz. Mert el fog jönni ez a pillanat... ugye eljön. - motyogtam a végét már csak nagyon halkan, és pislogtam párat. Nem szükséges, hogy lássa, a könnyfátyol uralni kezdte a tekintetem pár másodperc erejéig. - A szüleiddel én végeztem, igen. Aznap este hoztalak el téged onnan.. mikor te következtél volna a sorban. A nővéred megszökött. Nem nagyon volt hajlandóságom arra, hogy megtaláljam őt, habár gondolom tudod, hogy meglettek volna a lehetőségeim akkor is. - ismertem el. - A hírek szerint... ő is meghalt pár éven belül, méghozzá elég kegyetlenül gyilkolták meg. De ahhoz.. nem volt közöm, valószínűleg más ügyletekbe keveredett bele. - tettem le a kiürült poharamat.
Talán megpróbálhatnám átérezni a helyzetét, talán megpróbálhatnám... megszánni őt, de nem megym egy akkor, ha így viselkedik. Egyszerűen csak bántó, ahogyan ehhez az egészhez úgy viszonyul mintha semmiség lenne. Nekem nem az és... legalább, ha megpróbálná átérezni azzal legalább sokat segítene, de persze meg se próbálja és nem értem, hogy miért nem tud egy kicsit... legalább egy kicsit együtt érezni, ha már a barátomnak vallotta magát valaha. Azt hiszem ezek alapján nem csoda, ha nehéz elhinnem, hogy ez az egész őt kicsit is bántja. - Az a baj, hogy én most sem érzem, hogy más vagy, hogy jelent neked valamit az ember élet, hogy... az én életem jelent valamit. - mert nem segít azzal, amit tesz, mert nem próbál javítani, nem kér igazán elnézését, hanem olyan, mintha még ő lenne megsértődve a miatt, ami történt, ami tökéletesen abszurd, hiszen kettőnk közül ő az, aki rosszat tett ellenem és nem pedig fordítva. Ha én tettem is bármit, nem emlékszem rá, és régen is volt... akkor pedig nem számít. - Én nem vagyok ember, nekem e miatt még nehezebb és... akkor most nekem is olyanná kéne válnom, mint amilyen te vagy? - nekem is másokon kellene levezetnem ezt? Nekem is másokat kéne bántanom azért, mert ő bántott engem? Én nem akarok ilyen lenni, nem akarok azért rossz lenni, mert velem valaki rossz volt, mert ő átvert és még most is képtelen ezt elismerni, vagy legalábbis nagyon nehezen teszi. - Az nem kifejezés, hogy hibáztál és ez... nem épp a legjobb magyarázat. - maga mellett akart tudni, meg akart ismerni és... ez az egész annyira nyakatekert. - Akkor lenne hiteles, ha egyszer elém álltál volna, legalább egyszer, hogy megbántad, hogy sajnálod, hogy... jóvá akarod tenni, és nem így tudom meg és nem úgy állsz hozzá, mint akit nem is érdekel. Megbántottál Chris... nagyon csúnyán. - és az nem elég nekem, hogy hibázott és a magyarázatok sem. Ezt nem lehet ennyivel letudni. Nekem ennél több kell, hogy képes legyek a szemébe nézni, ne adj isten egyszer még az életben újra bízni benne. Nem mondom, hogy könyörögjön térden állva, de... az lehet hogy egy egész jó kezdet lenne. De mondjuk segíthetne legalább helyrehozni. A szavaira csak halkan sóhajtok egyet. Nem szép tőle, hogy átmegy érzelgősbe, nem szép tőle, hogy lényegében így próbál hatni rám, mert... mert nem és kész. Lebiggyed kissé a szám, de aztán egész vékonyra préselem össze. Nem fair, amit csinál és nem is fair így hatnia rám. - Kérj... kérj őszintén bocsánatot Chris, azért, amit tettél. A dolgok módja az, hogy... próbálsz kiengesztelni, hogy segítesz helyrehozni. - hogy őszintén beszél, hogy... nem tudom, megmondja ki tette ezt velem az ő kérésére, mert talán az illető tudja, hogyan lehet visszafordítani. Én nem tudom, én nem jövök rá talán soha magamtól és szeretném az emlékeimet, tudni akarom mi történt velem, ki voltam. Emlékezni akarok a szüleim arcára, még ha nem is voltak tökéletes emberek, de akkor is a szüleim voltak. - És engem azért kíméltél meg, mert... érdekes voltam? Milyenek voltak ők? A szüleim... szerettek? - tudom, hogy ezek olyan válaszok, amiktől talán csak rosszabb lesz, de mégis tudni akarom. Ő ölte meg őket, és ez az egészben a legrosszabb és soha nem mondta meg nekem. - Bántottál... bántottál mást is, aki fontos volt nekem? - hirtelen nyúlok előre és fogom meg a kezét egy pillanatra, amikor leteszi a poharat. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen, hogy őszintén válaszoljon. Nem is tudom, nem emlékszem semmire, de kinézem belőle. Mi van, ha volt más? Más rokon... szerelem, az évek során akihez kötődtem és ő eltüntette az útból, hogy ne zavarjon be, mikor újra és újra el kellett vennie az emlékeimet. Én csak tudni akarok, többet... magamról, arról ami történt velem, amilyen életem volt, mert egyszerűen nem érzem magamat egésznek így. Egyszerűen fáj, hogy olyan sok mindent elvett tőlem és talán ha válaszokat ad legalább egy részét visszaadhatja.
- Tegyünk különbséget két dolog között. Emberi élet és a te életed között. Nekem más emberi élet az égvilágon semmit nem jelent. És ezt jól vésd az eszedbe. - magyaráztam, és hangomból őszinteség szűrődött ki. Mégis, miért hazudnék pont most? Az nem az én asztalom többé, s soha nem titkoltam, hogy megvetem az emberi életet. Egyszerűen nem érdekelt, hogy ki mit ért el asz életében és mire hivatott, hisz nem az én dolgom. Szó nélkül, akár dalolva fosztottam meg a lehetőségektől őket, még ha nem is kérték. Én egy amolyan csendes gyilkos voltam világ életemben, egy jóképű, elegáns megjelenésű gyilkos, akiből senki nem néz ki ilyen szándékokat. És elég jól csináltam, ha Connie sem vett észre semmit. Bizonyos pontokat ismer a múltamból... méghozzá elég nagy százalékben. De ettől eltekintve még úgy hittem, képes vagyok neki is meglepetéseket okozni. Hátradőltem, és kíváncsian fürkésztem az arcát. - Olyanná, mint én.. - ismételtem a szavait. - Mintha az olyan rettentően szörnyű lenne. - tettem aztán hozzá nagy nyeléssel. - Nem vagyok egy olyan szörnyű ember, mint azt te most gondolod rólam. Sokat tettem, amire nem vagyok büszke, vámpírként még több a bűnöm, de emberként én sem voltam más, mint egy tisztességes, jóhiszemű, naív férfi. És lám, mit tettek velem, mit tett velem az, akit a legjobban szerettem! - bukott ki belőlem, s csak a nagy önfegyelemnek köszönhettem azt, hogy nem buggyant ki könny a szememből. Valószínűleg túl sokat ittam. - Egy szörnyeteget formált belőlem szájíze szerint, egyetlen kóbor lépésével, és nem bánta meg. De én... én képes vagyok megbánást tanusítani. Bármikor, amikor csak kell. - csitultam el teljesen. Ezt követően csak az maradt, hogy a hangja automatikusan indult el a fejemben, ismételte azokat a szavakat, amelyeket most a fejemhez vágott. Elé állhattam volna, hogyne. De miért tettem volna, ha nem éreztem magam veszélyben? Most is csak az ostobasága miatt alakult ki a helyzet, miért nem volt elég neki az az élet, amit kapott általam? Ha nem így történt volna, már régen halott lenne. - Őszinte bocsánatot. Szóval ezt akarod. - mondtam, bár úgy, mintha meglepődtem volna. Tudtam nagyon jól, hogy ezt várja, de mégis mi értelme van a szavaknak? Fele annyit nem jelentenek, mint megannyi történés, cselekedet. - A szüleid egyszerű hétköznapi emberek voltak, akik alól kifutott a talaj. Sajnos belefutottak abba a hibába, hogy tőlem kértek segítséget, de végőül nem törlesztettek. A haláluk kegyetlen volt, fájdalmas... olyan, ami nem méltó egy szerető anya és apa számára. - vált a hangom durvává. Azt hiszem, hogy... most valami elpattant. A fejemben. Talán az italtól. NEm próbáltam meg ügyelni a szavaimra. Miért tettem volna? Elveszítettem! Ezen már nincs mit szépíteni. Elgondolkodtam a kérdésére. - Bántottam-e mást, aki fontos nekem? Hát... nem nagyon tudok róla ami azt illeti. De játszhatunk olyan játékot, hogy te mondasz egy nevet, én pedig mondom, hogy bántottam-e. Bár ez nem jó, felének a nevét sem kérdeztem. - biggyesztettem le a számat.
- Ettől kellene jobban éreznem magam? - csak sóhajtok egyet és a fejemet csóválom. Hát épp ez az, hogy én mindig próbáltam benne mást látni, valami jobbat, valami többet és erre... persze most is csak az derül ki, hogy neki senki sem számít, más élete nem, csak az enyém... valamelyest? De az enyém mennyire számít, ha ezt tette velem? Egyáltalán ezt hogyan hihetném el? Legalább ne titkolta volna, elmondta volna és akkor... akkor is fáj, de úgy érzem, hogy tényleg bántja. De így... mégis hogyan érezhetném ezt, hiszen lebukott. Nem azért derült ki, mert be akarta vallani, hanem azért, mert nem volt más választása. Meglepetést pedig nagyon is tud okozni, még a mai napig is, vagyis... most már azt hiszem főleg, bár kétlem, hogy most az lenne a hasznos, ha még meglepetést is okozna. - Ez még nem jogosít fel arra, hogy mást is bánts Christopher. Ez... nem indok, hogy rossz dolgok történtek veled, hogy valaha voltál naiv és jóhiszemű. - rázom meg a fejemet, mert ez nem számít. Akit a legjobban szeretett bántotta... értem én, hogy ez rossz és meg is értem, de attól még nem indokolja azt, hogy ilyen legyen. - Akkor most én is ártsak másoknak, mert az egyedüli ember, akiben igazán bíztam csúnyán kihasznált? - átvert... még ha azért is tette, mert gyáva volt, de akkor is megtette és nem tudok ezen csak úgy lazán átlépni, mert ahhoz túlságosan kegyetlen ez az egész, és nagyon hosszú ideig csinálta velem. Úgy hogy nem... én nem akarok soha sem olyanná válni, mint ő, ebben biztos vagyok, mert amilyen ő az láthatóan rossz, nagyon rossz. - És a megbánás elég mindenre? Szóval azért, mert bánod bocsássam meg és bízzam benned újra? Így bármit megtehetsz, mert elég újra csak megbánnod. - nem, ez nem ilyen egyszerű. Mi az okom rá, hogy újra bízzam benne? A bizalmat eljátszani könnyű, pillanatok alatt el lehet érni, hogy a másik immár ne úgy nézzen rád, ahogyan eddig, de kiépíteni, visszaszerezni... az nagyon hosszú ideig tart. - Azt akarom, hogy... azt lássam tényleg megbántad, hogy el tudjam hinni, hogy nem tennéd meg újra. - és igaza van, nem tudom mit érnek a szavak, nem tudom, hogy mitől lennék képes újra bízni benne és igen ez ebben az egészben a legnehezebb. Egyszerűen... sejtelmem sincs róla, hogy mégis mit tehetnék azért, hogy jobb legyen, hogy tényleg elhiggyem nem ártana nekem újra. Az újabb szavaira már elképedve bámulok csak rá. - Ezzel... ezzel nem segítesz. - mégis hogyan mondhat ilyet. Fájdalmasan... kegyetlenül végzett a családommal és ezt csak így szenvtelenül képes a szemembe mondani? Mintha semmiség lenne, pedig a családomról beszél, azokról, akiket szerettem minden bizonnyal valamikor régen, csak nem emlékszem rá. Újra csak azt éri el, hogy egyre csúnyábban pillantok rá. - Nem tudok neveket, tudod, hogy nem, de... volt akit szerettem, aki szeretett és te elüldözted? Vissza tudod adni az emlékeimet? Vagy... vissza tudod adatni valaki által? - talán, ha legalább megpróbálna segíteni, ha megpróbálna segítőkész lenni, akkor igenis képes lennék rá én is, hogy megpróbáljak máshogy nézni rá, de mintha csak néha meginogna, hogy aztán újra visszatérjen ahhoz, amilyen valójában. Bántó és ártó... mintha újabb és újabb pengéket akarna megforgatni a szívemben, és nem tudom, hogy mégis mi a fenével szolgáltam rá erre. Ebből kicsit sem az jön nekem át, hogy fontos lennék neki... akár csak felületesen is, vagy hogy fontos voltam valaha.
A hozzászólást Constance Mathis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 07, 2015 1:42 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 01, 2015 8:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to constance
i didn't steal your life...
Mindent annyira intenzíven éreztem. Egy ideig még valószínűleg így is lesz, hisz az alkohol egyelőre még nem tompította el az érzékszerveimet. Abban a fázisban volam, amikor még itt van ez a kellemes lebegés, a hirtelen előtörő bátorság, s az a fene nagy őszinteség, amelyre neki elvileg szüksége van, ám mégsem kellene olyan sokat beszélnem, még a végén teljesen elveszítem az eszemet s józan ítélőképességemet. Benne a paklioban, hogy talán túl sokat fogok mondani neki. - Csak elégtételt akarok. - bukott ki belőlem oly keservesen s mégis oly őszintén. - Az élet nem velem játszott egy csapatban. Annyian kihasználtak, néztek otromba senkinek, csupán mert a ruháimat nem aranyból szőtték. Kihasználtak. Ahogyan te azt hiszed, ahogyan én téged. De nem így történt, én nem használtalak ki... a barátom voltál. - Ahogyan mondani szokták, az alkohol őszintévé faragja a legnagyobb képmutatót is, ahogyan a csendes diáklányt vagy a mindenki által kedvelt pompomlányokat is. Nagy levegőt vettem. Az egész tüdőm megtelt oxigénnel, s mikor kifújtam, mintha egy tornádó csapott volna le a pultpon felejtett szalvétákra. Jól meg kellett gondolnom, hogy mikor is nézek rá, elvégre a szem a lélek tükre, s ha már ennyire közlékennyé tett az ital, a szemeim nem beszélhetnek túl sokat. Elég, ha a szám járt. S az most is mondta rendesen. De nem csalódhatott bennem, sosem voltam az a nagy hallgatag. - Miért, nem próbálnád ki, milyen másokon revansot venni? Lényegében most is azt teszed. Büntetsz. - Körkörösen lötyögtettem az italomat a pohárban, míg annak egy cseppje ki nem csapódott a pult lapjára, és erre elvigyorodtam. - Az, hogy mit bánunk meg, sosem lesz egyértelmű. Lehetnél olyan naív, mint én voltam, de bármennyire is nézel ki annak, jóhiszemű kislánynak, akin nem mutatkozik meg valódi kora, nem vagy naív. Különben már megbocsájtottál volna. - mondtam továbbra is azzal a vigyorral a képemen, mintha nem lehetne levakarni a képemről. - Szeretném mindennél jobban kiérdemelni. Én őszinte ember vagyok. Kivéve azt a kis... balesetet, ami az életedet illeti. - sóhajtottam fel. - De ez egy sajátos bosszú volt. Ami túl sokáig húzódott. Aljas egy féreg vagyok. - ráztam meg a fejemet. Ezt már vigyor nélkül tettem. Igeeeen, még pár szó, és lefordulok a székről. Tekintetem megtelt élettel. Azzal, amelyet eddig elfojtottam, s lenyeltem. Számomra már nem volt más. A lányom gyűlölt, elhagyott. A feleségemnek sosem én kellettem igazán, csupá negy férfi voltam a hosszú listáján... az a bizonyos első szerelem, akit megölt a vámpírság. De csak azután, hogy őt is. Bennem volt az egész óceán tombolása, a csapódások segélykiáltások voltak, amelyeket senki nem hallott meg rút álarcom alatt. S az lett a legnagyobb áldozatom, kit a legjobban szerettem mind közül. Ez a nő. - Aki szeretett... - méláztam el, majd nagyot nyeltem, és elfordítottam a tekintetem. Ismét. - Tudom. Hogy ki adhatja vissza az emlékeidet... valószínűleg az, aki elhintette a varázslatot. Augustus. - ugrott be a név, melyet régóta nem ejtettem ki a számon. - Ezt akarod? Az emlékeidet? Augustust? - kérdeztem. Ostoba játék volt tőlem, hogy pont azzal a férfival hajtottam végre ezt a bűbájt...
Nem értem őt, nem tudom, hogy pontosan mit akar. Csak úgy nyeljem le ezt, csak tegyek úgy, mintha semmi se történt volna és minden rendben lenne? Az a baj, hogy ez nem így működik, én... ennél sokkal nehezebben kezelem azt, amit tett. Elárult engem, ártott nekem, az egész családomnak és most csak úgy el kéne felejtenem az egészet? Akkor adja vissza! Tegyen valamit, amitől könnyebb lesz, amitől jobban érezhetem magamat, de eddig még nem tett az ég világon semmit sem. Akkor adja vissza az emlékeimet, adja vissza az életemet, nem akarok mást, csak... csak ennyit! Bizonyítsa végre azt, hogy tényleg megbánta, igenis mondja ki nyíltan és tegyen érte, hogy megkapja a bocsánatomat, mert néha még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg akarja. Olyan, mintha akarná is, de még sem hajlandó tenni érte, mintha engem hibáztatna azért, mert nem nézem el neki ezt az egészet csak úgy. - A barátod... nekem is Chris, az egyetlen barátom voltál. Az egyetlen, akiben képes voltam hosszú idő után tényleg megbízni, aki segített és pont ezért olyan rossz, hogy ezt... ezt az egészet nem mondtad el, hogy nekem kellett rájönnöm. - az őszinteség, ez kellett volna. Talán, ha elmondja nekem nyíltan, a szemembe, akkor könnyebb lenne, akkor tudom kezelni, akkor minden más lesz, de nem tette. Eltitkolta, és végül kiderült, mert idővel igenis minden kiderül, nekem pedig fáj, iszonyatosan. Én csak... nyugalmat akarok, békés, normális életet és helyette mintha úja és újra rám szakadna valami rémes helyzet, amikor már kezdenek a dolgok legalább félig meddig rendbe jönni. - Ez nem ugyanaz, ne... ne csavard ki a dolgokat! - büntetem, nem így van. Ő bánt el velem, én ezek után joggal viselkedem vele így, bántón. - Mit kéne tennem? Csak nézzem el? Hogyan bízzam benned, honnan tudhatnám, hogy nincs a háttérben más is? - mert igenis lehetséges, hogy van, hogy tudom is én... még tett olyat, amit mondott el, akár nem velem, hanem mással. Nem tudom, hogy a bizalmat hogyan adhatnám vissza neki, ha ilyen csúnyán eljátszotta. A folyamatos vigyorgása pedig csak egyre inkább idegesít. Naivitásról beszél, megbocsátásról. Igaza van, nem vagyok naiv annyira, hogy csak úgy elnézzem neki ezt, nem megy egyik pillanatról a másikra. - Nekem ehhez idő kell, nem megy azonnal, érted? - az a kérdés, hogy meg is érti-e, hogy ebben az állapotban képes-e egyáltalán felfogni, amit mondok. A vigyora nem erre utal, és legszívesebben a képébe öntenék egy pohár vizet, hogy abbahagyja végre ezt az egészet, hogy elkezdjen gondolkodni. - Igen, valahogy úgy. - már csak suttogom a szavakat, az asztalon lévő kis pacát piszkálom, ami jó eséllyel már hónapok óta oda van száradva, nem is lehetne feltörölni, csak valami durva oldószerrel, azért is hagyták ott. Egy kis féreg... igaza van, csak talán mégis meglep, hogy csak így kimondja. A barátom... volt... vagy most is az? Magam sem tudom, csak valahogy ezt az egészet magamban kell kezelnem és még én sem tudom hogyan. - Talán csak ideje... egyedül is boldogulnom. - talán, ez még nem végleges, én sem vagyok benne teljesen biztos, nem tudom, hogy képes vagyok-e egyedül megoldani az életemet és azt sem tudom, hogy menni fog-e mondjuk nélküle. És ha nem? Mi van, ha egyáltalán nem is tudok magamról gondoskodni? Ha vissza kell hozzá kuncsorogni magamat, miután elbuktam? - Őszinteség... ez azzal jár, hogy beszélsz nekem magamról. - valaki szeretett vajon? Vajon tényleg volt olyan, akit elzavart az életemből, aki mellettem állt és ő elvette tőlem? Mert akkor még bántani akart? Rémes, hogy nem tudom és még rémesebb, hogy talán ha tudnám, akkor még ennyire se lennék kezelni ezt az egész helyzetet. De végre elhangzik egy név, talán már ez is valami, egy kis lépés. - Augustus? Ő az a boszorkány, aki ezt tette? Ő... valaki, aki neked dolgozik igaz? Ő a felelős? Tudod, hogy hol van? - tudni akarom, hogy ki tette és azt is, hogy miért nem mondott rá nemet, vagy hogy végül mégis hogyan oldódott fel. Hülye kérdés, hogy miért nem tette úgy, hogy ne oldhassa fel senki sem? Nem tudom... tényleg nem értem az egészet, de annyira jó lenne, ha végre igazi válaszokat adna. - Ki kell józanodnod végre. - morcosan húzom el a számat, mert így nem lehet rajta kiigazodni. Sokat ivott és rá nem hat annyira, de ez már neki is sok, és így nem tud nekem rendes válaszokat adni. Legszívesebben, ha nem ő lenne a vámpír és az erősebb, én magam dobnám be egy jó nagy kád hideg vízbe, hogy végre normálisan beszélhessünk.
Ez az egy szó, egyetlen... annyit tud jelenteni. Én sosem fogtam fel igazán, kinek mit jelent az élet, az, hogy barátságban álljon valakivel vagy hogy éeltében egyszer megadasson, hogy legyen egy igazi, őszinte barátja, még ha csak egyszer is. Az egyetlen barátja voltam, s a múlt idő elég gyorsan rádöbbentett arra, hogy ez az egész tényleg megtörtént, nem tudtam tenni ellene semmit, csak megemészteni azt, ami lehetőséget nekem adott. Az élet annyira nehéz volt az utóbbi napokban, ezer év sme volt elég arra, hogy erre felkészülhessek. A lelki állapotomra amúgy sem voltam soha tekintettel, mert azt hittem, nekem olyan nincsen. Azt hittem, az emberséggel együtt halt ki belőlem, de úgy tűnik, hogy tévedtem. Méghozzá rettentően nagy baklövést követtem el. Azzal is, hogy őt ilyen mélyre engedtem a bőröm alá. - Nem kényszeríthetlek arra, hogy bízzál bennem. Majd bízol, ha akarsz. Ha készen állsz rá. Addig felesleges. - mondtam lemondóan, hiszen már kezdtem fakeresztet gyártani eme barátság nem túl mély, de annál gyökeresebb talajába. Sok mást szerettem volna még mondani, de mielőtt kibuktak volna a jelentőségüket elvesztő szavak, csak meredtem a poharam kiürült fenekére. Sosem volt jellemző, hogy alkoholba meneküljek, most mégis ezt tettem, és még azzal sem voltem teljesen tisztában, hogy ennek Constance volt a legelső, első sorban ülő szemtanúja. Ez az egy visszafoghatott volna, ha más nem is. - Ezt nem akartam. Hogy egyedül kelljen boldogulnod. - suttogtam némileg elveszve, de amúgy teljesen tudtam, hogy hol is és mit csinálok jelenleg. Felsóhajtottam. Két választásom maradt, vagy itt maradok és tovább beszélek neki a múltamról, a saját múltjáról, vagy felállok, s közlöm vele, hogy nem, most nem. Augustusról beszélni nem volt túl sok energiám, de valójában ahhoz sem, hogy őszinte legyek. Ahhoz túlzottan elásztattam magamat, és nem hittem volna, hogy így van értelme bármit is közölnöm vele. Amellett döntöttem, hogy felállok, s le is tettem a poharamat. - Két nap múlva meglátogatlak a főiskolán. Akkor meg fogsz tudni mindent. Augustusról, a múltadról, mindenről, amiről tudni akarsz. - jelentettem ki egyszerűen, mintha az időjárást készültem volna vele megvitatni napok múlva, majd lehajtott fejjel távoztam. Elrontottam, egyetlen döntéssel, és egy szerencsétlen áradattal mindent megpecsételtem.
Túl sokat ivott, egyszerűen az egész beszélgetésnek nincs így értelme. Nekem idő kell, nem tudok neki egy könnyen megbocsátani, egyszerűen nem megy. Gregory-nak igaza van, talán idővel képes leszek rá, úgyis megteszem, mert ilyen vagyok és mert nem tudok csak úgy átsiklani a felett, hogy mennyi mindent tett értem, hogy ha ő nincs akkor jó eséllyel elvesztem volna, de ez még nem teszi jóvá mindazt, amit tett ellenem, ezzel neki is tisztában kell lennie. Nem azt mondom, hogy győzzön meg, ez nem erről szól, nem kell harcolnia, ezt nekem kell önmagamban valahogy elrendeznem, nekem kell elérnem, hogy képes legyek bízni benne, hogy újra hinni tudjak neki, hogy nem ártana nekem többet csak mert képes rá, mert megteheti. - Igen, nagyon jól látod, ezt nekem kell magamban elrendezni, és... ehhez idő kell érted? - ezt kell elsősorban elfogadnia, és most ebben az ivászata sem segít. Lehet, hogy rá nem úgy hat az alkohol, mint egy átlag emberre. Lehet, hogy nála lassabban fejti ki a hatását, de akkor is kifejti és én nem akarok azon gondolkodni, hogy a szavai vajon őszinték, vagy azért mondja őket, mert sok most benne az ital? Én akkor akarok beszélni vele, ha képes leszek önszántamból, ő pedig teljességgel beszámítható lesz majd. A szavaira csak megrántom a vállamat egy sóhajjal. - Pedig idővel... úgyis ez lett volna. - nem támaszkodhatom örökké rá, annak nem is lett volna értelme nem igaz? Csak épp az az önállóság nem így kellett volna, hogy eljöjjön. Olyan, mintha a bátyám lenne... az apám, akinek idővel úgyis kirepültem volna a szárnyai alól, csak nem így kellett volna megtörténnie és nem úgy, mint egy szakítás. Csak nézem, ahogyan ezek után feláll. Várom, hogy valami olyasmit mondjon, ami nem borít ki még jobban. Türelem... végül is ha azt nézzük elég régóta vagyok már türelmes két nap még valahogy belefér és legalább már ő is látja, hogy nem most kellene ezt az egészet átbeszélni, amikor ilyen rémes állapotban van. - Jól van... két nap. - bólintok végül, aztán csak szótlanul nézem távolodó alakját. Nem tudom, hogy ez segíteni fog-e. Mi van, ha olyan dolgokat is megtudok majd, amik csak még nehezebbé teszik a köztünk lévő kapcsolat visszaszerzését? Mi van akkor, ha még több sötét titok derül ki a múltamból? Erre is fel kell készülnöm, mindenre fel kell készülnöm, és akkor nem érhet olyan nagy meglepetés... remélem. Felhajtom az italomat egy apró sóhajjal, amit engedek távozni ajkaim közül, csak aztán tolom el magamat az asztaltól. Nem viszem megint túlzásba, annak legutóbb se lett jó vége, kezelésre mehettem Gregory-hoz, őt pedig nem zaklathatom állandóan a lelki nyűgjeimmel. Vissza kell mennem a kollégiumba, ott fogadtak be legalább egy időre, aztán... el kell kezdenem gondolkodni rajta, hogy mihez kezdjek az életemmel, legalább addig a két napig.
Kezdőlap
//