Elszakítottam a tekintetemet az övétől, legalábbis próbáltam volna, ha ő nem lett volna annyira makacs és erőszakos és engedett volna a kérésemnek. Nem arról volt szó, hogy nem szívesen vizslattam volna kivételes, semmihez sem hasonlítható kék szempárját, csupán a vészcsengő kolompolni kezdett a fejemben, miszerint ideje lenne észhez térnem és észrevennem, újra rájönnöm, hogy ez a férfi képes a vesémbe látni, nincs szüksége többre pár percnél ahhoz, hogy az összes gondolatomat ellenem kezdje felhasználni és a ravasz mosolyával ismét elérje, hogy földbe döngölve érezzem magam. A szavai nem arról árulkodtak, hogy ilyesmi szándékai lennének, de mikor hittem én az ő mondandójában? Soha. Csakis egyszer, néhány hétig és ezzel követtem el életem legnagyobb hibáját, amibe ha nem keveredtem volna bele, már régen ősz hajszálakkal rohangálhattam volna, talán lett volna esélyem a családalapításra és nem vele szemben állnék azzal a szándékkal, hogy akkor is megfejtem, ha befagynak a pokol bugyrai és ez lesz az utolsó cselekedetem az életben. Semmit sem szerettem volna jobban, mint egyszer megélni a pillanatot, amikor biztos lehetek abban, mit forgat a fejében, hogyan alakulnak át ezek a kreálmányok kimondott szavakká és végül is mi van mögöttük? Ő volt az én keresztrejtvényem, amely egyre nehezebbé és nehezebbé vált az évek során, mégis edzésben tartotta az agyamat, az érzékeimet, nem engedett ellustulni és nem hagyta elkalandozni a figyelmemet. Mindig magára irányította a fókuszt, ő akarta játszani a főnököt, nem vett komoly és felettébb dühített, hogy nem hitt nekem. Képtelenségnek tartotta, hogy ártanék neki és milyen jól gondolta… nem tudnék olyat tenni, amivel huzamosabb ideig kivonhatnám a forgalomból. Szükségem volt rá, körülötte forgott a létezésem, a megkeserítőm, a szemét mocsok körül. Hozzátartozott ahhoz, ami voltam és lettem, nélküle nem itt tengetném a hétköznapjaimat, emiatt egyszerre voltam dühös és… nem, nem hálás. Sokkal inkább elégedett, amiért legalább úgy is volt célom, hogy elvette tőlem a normális élet lehetőségét. - Nem vagyok a rabod. – Fordítottam felé a fejem, de e nélkül a mozdulat nélkül is eljutott hozzám a magabiztosság, amivel rendelkezett. Arcon csapott, ami nem tett jót a vérnyomásomnak. – De nem aggódom amiatt, hogy sokáig maradnál a közelemben ez alkalommal. Eddig még nem volt példa arra, hogy ne tűntél volna el záros határidőn belül, úgyhogy valahogy csak kibírom ezt a pár napot, amíg kiéled a szadista hajlamaidat és nem tervezel békén hagyni. Mindketten tudjuk, hogy egy hét múlva már valamelyik olyan repülőgépen fogsz ülni, ami a világ másik felére visz. – Talán egy kis szemrehányás is volt a hangomban, elvégre azzal a céllal kezdtem utána kutatni, hogy csakis rám figyeljen és vegye észre, nem érte el a célját, nem törtem össze és nem lettem hozzá hasonló érzéketlen szörnyeteg. Ám jobban megválogathattam volna a szavaimat, eléggé érdekesen hangozhattak.
Nem a rabom. Micsoda merész kijelentés ettől a nőtől. Ő roppant makacs, pont amilyen én is vagyok. Éppen emiatt is szeretem őt. Kimondatlanul is, ő az én rabom, én pedig az övé. Ezt ő is bevallhatná magának már végre. Ha nem látjuk egymást, szüntelenül egymást kergetjük országokon, városokon át, csak azért, hogy egymással szemben álljunk, mint most itt, az Amerikai Egyesült Államok egyik nagyon pazar városában. - Nem vagyok itt rég, mégis ez a város igazán megnyerő állomása az életemben. Több, mint kétszáz év, rengeteg ország, város, vidék, kisváros, falu,farm után ez a hely nagyon bejön - alig bírtam ki vigyor nélkül, ezzel is csak rakom a rossz fát a tűzre. No, ez a hely nemcsak a jazz és fesztiválok egyvelegének különlegessége, hanem azé is, amiért képes voltam idehurcolni magamat. - Ó, a szívem belesajdul abba, hogy ezt mondod nekem - lököm a dumát arról, mennyire szíven ütött a mondata, hogy alig várja, hogy eltűnjek. Eddig ez bevált, de talán ideje lehorgonyoznom. Mellette, a közelébe. Szadista is vagyok már. Ejnye már. Oké, ezzel mondott valamit. A lelkek szadistája vagyok. - Mindketten élvezzük azt, hogy jelen vagyunk a másik életében. Nem igaz? Így vagy úgy, ez szeretet - kacagtam egyet. - Ha mennék is bárhová, két repülőjegyet vennék, tiéd lenne a másik, és egymás mellé szólna a jegyünk - mondtam neki idegesítés céljából, és mert egy tahó vagyok, aki szeret ilyenekkel cicózni.
Összevontam a szemöldökeimet. Nem volt olyan szava, amelyik ne lett volna hatással rám akkor is, ha csak egy kicsit piszkálta meg a belsőmet… hiába szerettem volna kizárni a hangját, még egy hatalmas fejhallgatót is feltettem volna tudtam, hogy nem jártam volna sikerrel egyetlen próbálkozásommal sem, mert lehetetlenség volt nem rá figyelni. Mindig elérte azt a célját, hogy ő legyen a középpontban, nem tudtam száz százalékosan az egyébként még mindig előttem heverő papírhalmazokra koncentrálni, pedig a kezeimbe vettem az egyik rendelésekről szóló papírt, elmosódtak a betűk és nem láttam, milyen kávéra lenne szükség, mi van teljesen kifogyóban és ezt az állapotot semmi másra nem foghattam, minthogy éreztem a hátamon Colin tekintetét. Azokat a ravasz, kék szemeket, amik még az álmaimban is hajlamosak voltak kísérteni… csakhogy tehetetlennek éreztem volna magam nélkülük, szükségem volt rájuk. Hogyan is mondhatnám el ezt neki? Nem is terveztem, az kellene, hogy rájöjjön, milyen fontos szerepet játszik az életemben. Persze, erre már régen rájött: nem volt ostoba, pontosan tudta, kire milyen hatással volt és ha nem lett volna meg arra a lehetősége, hogy óvatlan pillanataimban zsinóron rángasson, igazán nagyra értékeltem volna a sütnivalóját. Így is az volt az egyik legvonzóbb és legidegesítőbb tulajdonsága egyben, hogy tisztában volt saját magával és a képességeivel, minek kellene nekem is adni alá a lovat? - Ez a város nekem is nagy kedvencem volt addig, míg ide nem jöttél. – Motyogtam az orrom alatt és mély sóhajt megengedve magamnak fordultam felé, hogy ismét elém tárulhasson a falhoz támaszkodó sziluettje. Végigmértem őt, de rögtön inkább az arcára kezdte fókuszálni, amikor az agyamba csempésződött a gondolat, miszerint nem csodálkoztam jó néhány évvel ezelőtti önmagamon, hogy engedtem a csábításának. Ma már több eszem volt, nem dőltem be holmi mosolynak és mivel megismerhettem őt sokkal tisztábban láttam mindent vele kapcsolatban: lehet, hogy a külcsín tökéletes minősítést kapott volna, de belőle igenis egy roncs volt. Azt hiszem. Vagy reméltem… hogy azért olyan, amilyen, mert megvan rá a mélyebb oka és nem csupán alapjáraton egy önző, bunkó féreg. - Te ismered azt a szót, hogy szeretet? – Kérdeztem meglepődve felé lépve egy lépést, majd megcsóváltam a fejem. – Nem hiszem. Ha a szeretet előtted állna és fejen akarna csapni azzal a seprűvel a sarokban, akkor sem vennéd észre. – Közöltem vele fapofát magamra erőltetve, eltüntetve az arcomról, hogy mennyire is dühített. Ő, a helyzet, hogy mindentől függetlenül nem lettem volna képes elmenni mellette és nem foglalkozni vele, mert annyira beleivódott az életembe és annak az összes részletébe, színhelyébe, hogy a tőle való szabadulás nem volt opció. És nem is szerettem volna, hogy az legyen, ami miatt idiótának éreztem magam. - Te nem akarsz jelen lenni az életemben. Szórakozol velem és élvezed látni a reakcióimat, de én erre nem vagyok vevő, Colin. – Jelentettem ki komolyan. Nem csinálhat hülyét belőlem, nem fogom engedni... ha eltávolodni nem tudunk egymástól, legalább ne vessen lelki terror alá.
Kezdőlap
