Nem azért találkozom Amarával, mert olyan sok kedvem van hozzá. Az őrült hasonmásom még a hátam közepére sem kívánom a többivel együtt, de vannak olyan helyzetek, amikbe az embernek bele kell mennie, ha el akarja érni a célját. Nekem végig a vámpírráválás lebegett a szemeim előtt, amikor végigjártam ezt az istenverte klubbot, miközben azt az embert kerestem, aki pontosan úgy néz ki mint én és pontosan az a célja, ami nekem. - Hű, de betojtam. - emeltem szemeim az ég felé, miközben unott arckifejezéssel helyet foglaltam az egyik padon. Talán azért idegesít ennyire az öntelt, nagyképű emberek társasága, mert én is az vagyok. - Dehogynem jutott eszembe. - korholtam le. - Nem vagyok hülye. De engem nem tudsz kicsinálni, mert átlagon felüli képességeim vannak, ami a megérzést és a ravaszságot illeti, szóval én a helyedben nem is próbálkoznék. - jegyeztem meg mellékesen, könnyedén. Kissé dühös vagyok, amiért már senki nem emlékszem a vámpírként okozott tetteimre és azok következményeire. Ha emlékeznének rá, akkor félnének tőlem és tisztelnének. De annyira nem idegesít fel, ettől csak még nagyobb meglepetés lesz, ha újra csőbe húzom őket. - Talán másolat vagyok, de még így is jobban nézek ki, mint te. - jelentettem ki felhúzott orral, majd aggodalmat tettetve vizsgálgattam az arcát. - Nem kéne kenned a szarkalábaidat valami krémmel, nagyi? Avagy hallottál már a botoxról? A lédús epret lakmározva, érdeklődve hallgattam végig a tervét arról a kovenről. - Rendben van. Enyém Elena. - mondtam csillogó szemekkel. - De remélem, nem fogsz a csőbe húzni, mert résen leszek és, ha egy kicsikét is gyanús leszel nekem, akkor kitalálok számodra valami szomorú véget, világos?! - vigyorogtam rá bájosan.
Ideje volt, hogy ismét a saját kezembe vegyem a dolgok irányítását. Nem mintha nem bíztam volna a húgomban és a képességeimben, de jobban éreztem magam, ha én magam is utánajártam annak, mi folyik körülöttem, ki milyen hatással lehet a terveimre és egyáltalán kik azok, akik kellemetlen pillanatokat okozhatnak nekem. Lucas Osborne tipikusan az a személy volt, akivel semmi kedvem nem volt találkozni és már annak a gondolatától is meg kellett forgatnom a szemem, hogy egymással szemben fogunk ülni... nem véletlenül mentem bele abba, hogy első körben Hannah próbáljon puhatolózni nála. A húgom részese akart lenni az életemnek, annak az életnek és harcnak, amit a farkasokkal vívtunk, ezért nem kivételezhettem vele, nyugodt szívvel bíztam rá a számomra utálatos feladatokat. Hannah lágyabb szívű, kedvesebb, puhább volt, mint én, úgy gondoltam, talán nyerhet nekünk egy kis előnyt, megtud valami olyan infót, amit az én sarkos személyiségem nem tudna előcsalogatni a delikvensből. Aztán ma úgy keltem fel, hogy elegem lett a várakozásból. Türelmetlenebb voltam a szokásosnál, de eltökéltebb is, úgyhogy nem vártam sokáig, még délelőtt felhívtam Frank-et annak reményében, hogy meg tudja nekem mondani, hol találom ma este a másik alfát. Természetesen megkaptam, hogy ő nem jövendőmondó, ám azt nem tartotta magában, hogy a férfira állított emberek szerint sokszor megfordul egy külvárosi klubban. Nekem sem kellett több, megtaláltam az esti programomat: itt volt az ideje annak, hogy bemutatkozzak a férfinak, aki szálka volt a szememben. Egyszerű volt megtalálni. Fényképen már láttam és nem olyan fizimiskával rendelkezett, amit elfelejtenék. Nagyjából meg is értettem, hogy a húgom miért jelentkezett olyan lelkesen a burkolt kifaggatására, aztán ahogy valamilyen őrült agymenés folyamán arra gondoltam, hogy Hannah-nak és a torzonborznak bármiféle köze lenne egymáshoz, hirtelen hányingerem lett. - Ugye nem bánod, ha csatlakozom? - Persze, hogy nem vártam meg a válaszát, kihúztam a vele szemben lévő széket és helyet foglaltam. - Faye Charpentier. Csak hogy ne legyek túlságosan bunkó. - Végigmértem, az első találkozás kíváncsiságával és sajátos stílusommal vegyült mosolyt villantottam. - Érett már ez a találka. Szinte megkönnyebbültem, hogy tényleg létezel és nem csak egy rossz városi pletyka vagy.
Szinte már gépiesen mozgolódtam az autó kormánya mögött. Közelgett a telihold, feszengtem az ülésen, és nem tudtam eldönteni, hogy egyáltalán miért tűnt öt perce jó ötletnek eljönni idáig. Leinni magam? Megéri-e a készülő háború előtt vagy miatt? Inkább a titkaim súlya alól próbáltam kimászni, kezdett veszélyessé válni a játszmám. Hiába tudtam olyat, ami a sajátjaimat támogatta volna, de ha ők nem bíztak bennem, és amire igazából rá is szolgáltam... féltem. A gyomromban ott időzött ez a borzalmas érzés. Nekem is voltak sötét titkaim, kinek nem? De csak a saját bandám miatt tettem Ilyenkor mindig eszembe jutottak a szüleim. Akiket én hagytam el. De felesleges gondolkodás, hiszen csak jobban felbosszant az egész. Tudtam, hogy az elvesztegetett idő soha nem lesz pótolva. Az a pár utolsó év elszárnyalt, olyan gyorsan, mintha nem is történt volna semmi. Igaz, néha azt éreztem, hogy kínoz a lassúsága, és nem ér semmit a levegő, az étel, a víz... mert nem azok adták, akik világra engedtek, akiknek gondoskodnia kellett volna rólam. De az érzelgősség semmire sem vezet, jóra főleg nem. Nem mintha a húgom nem kárpótolta volna őket mindenért. Megérdemelték egymást. Sok sznob kis helyen is elfért. Úgy ismertem már ezt a helyet, mint a tenyeremet. Tudtam, hol a legjobb a kilátás, a nyugalom apró kis zónája szinte úgy vonzott magához, mintha tegnap fel sem keltem volna innét. A lány már megismert, tudta, mit is kell elém raknia ahhoz, hogy ne szólaljak meg egy jó ideig. Szerettem a gondolataimba merülni, általában ide szerveztem a találkozóimat is. Stratégiailag megfelelő helyszínnek tűnt. Egy korty az italból, majd egy hang, ami kiszakított a csendből. Rögtön megpillantottam a forrását, és akaratlanul bukott ki belőlem a sóhaj. - Tudom, hogy ki vagy. Bár megleptél. A húgodra előbb számítottam volna. - tettem le a szinte üres poharat, majd kényelmesen felé fordultam, és az asztalra könyököltem. Szerencsém volt, hogy még nem ittam túl sokat, így legalább tiszták maradtak a gondolataim. - Szerintem jobban jártál volna, ha csak egy városi legenda lennék. - jelent meg ekkor már egy szemtelen vigyor a szám sarkában, majd el sem szakadva a tekintetétől, leintettem a kiszolgáló lányt, hogy hozzon egy kör italt az újdonsült partneremnek. - Minek köszönhetem ezt a váratlan, kellemetlen találkozást? Remélem, Hannahnak semmi baja. Nem venném a szívemre... - vált az arckifejezésem drámaivá. Jól játszott szerepnek tűnt, de valójában tényleg érdekelt, hogy miért nem a húga ült velem szemben. Volt egy egyezségünk, Hannah egy szót sem szólt arról, hogy a nővére kezdte megunni a várakozást. De ha rájött volna az igazságra, nyilvánvalóan nem így fürkészett volna a tekintetével.
Elkapattam ezt a srácot. Pár héttel ezelőttig nem sok figyelmet szenteltem neki: tisztában voltam a létezésével, de nem sok vizet zavart, egyszerűen jelentéktelennek tűnt. Olyannak, akivel ráértem volna foglalkozni akkor, ha már nagyon forró a lábam alatt a talaj... éppen ezért nem is fordítottam rá nagy figyelmet, ami valószínűleg az ő malmára hajtotta a vizet. Aztán, amikor rám szóltak, hogy egyébként lehet, hogy megérne egy misét, a húgomat küldtem rá. Az édes, pici, gyönyörű virágszál testvéremet, akiről sok minden elmondható, de az nem, hogy félelmetes lenne és jó a manipulálásban vagy csupán abban, hogy ravaszabban forgassa a nyelvét kelleténél. Volt még mit tanulnia és nagyon szerettem, tiszteltem őt, de itt volt az ideje, hogy én magam tapossak annak a nyakára, akiről elmondható, hogy képes az utamba állni. Hannah szerint ennek a férfinak nem voltak olyan szándékai, amelyek az én törekvéseimre árnyékot vethettek volna, mégis, volt egy megérzésem, miszerint nem hagyhatom ennyiben ezt a dolgot... akkor fogok megnyugodni, ha személyesen bizonyosodhatok meg arról, hogy a hírének nagyobb a füstje, mint a lángja. Az már biztos, hogy haverok nem leszünk. Nem tetszett a stílusa. - Témánál vagyunk. Mesélj csak, miért járnék jobban, ha nem is léteznél? - Nem igazán kellett törnöm magam ahhoz, hogy belecsapjunk a lecsóba, szinte sütött róla, a szemtelen vigyorából, hogy ha meg is lepte az ittlétem, ő is pontosan tudta, hogy a találkozásunk elkerülhetetlen. Nekem lett volna egy napom felkészülni arra, mit kérdezzek és mondjak, de nem használtam ki. Jobban szerettem, amikor a spontán stratéga szerepében tündökölhettem. - Hannah-nak semmi baja. - A pincér italt rakott elém, de egy röpke pillantás kivételével tudomást sem vettem a pohárról. Majd talán hosszú hónapok múlva ismét élvezhetem azon ritka alkalmak egyikét, amikor alkohollal tompíthatom az agyam dübörgését. - Csak rájöttem, hogy jobb, ha nem engedem hozzád hasonló alakok közelébe. Még a végén rossz hatással lennél rá. Arról nem is beszélve, hogy sokkal jobban szerettelek volna személyesen megismerni, mint, hogy le tudjam győzni a kíváncsiságomat. - Vallottam be egy vállrándítás kíséretében, majd összevontam a szemöldökeimet. - Ki vagy te, Lucas Osborne és mit akarsz csinálni ebben a városban?
Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a cirkuszi előadást. Mert normális színházi szórakozásnak biztosan nen neveztem volna két vérfarkas készülődő párbaját. Hallottam róla eleget ahhoz, hogy tudjam, mégis miféle jellemmel rendelkezik, és az, hogy ő még nem hallott rólam annyit, amennyit szerettem volna, ez az ő szerencséje volt, semmi több. Nem volt kedvem magyarázkodásba kezdeni, felfedni bármilyen titkot előtte, hisz nem azért éltem itt évek óta, hogy egy ilyen nőszemély csak úgy, egy másodperc alatt kérdőre vonjon. Nem voltunk barátok, ellenségek viszont még könnyen lehetnénk. Még ha nem is szándékoztam vérfarkas ellenségeket szerezni magamnak. Csak a felszínen, látszólag... Marcel embere voltam. Bízott bennem. Én irányítottam az egyetlen falkát a városban, amit nem száműzött sem mocsárba, sem a város szélére. Ennek köszönhetően produkáltam hálát felé, közben látszólag őt szolgálva, de titkon végig ellene akartam játszani. Ismertem egy jó elvet. Légy közel a barátaidhoz, de még közelebb az ellenségeidhez. Tökéletes filozófiának tűnt, egészen addig, míg a Charpentier nővérek nem döntöttek úgy, hogy keresztül húzzák a számításaimat, és belevágnak egy önmegvalósító programba, amitől talán a végén megnyugszik a lelkük. - Mert nem egy oldalon állunk. És ha úgy kezeled az ellenségeidet, ahogyan a legtöbb ember, hát... jobb lenne neked, ha nem is léteznék. - vontam meg a vállamat lazán, mintha nem is komoly dolgokról lenne szót. Bár egyelőre még nehezen vett volna komolyan, semmilyen életbevágó információmorzsát nem hintettem el neki, amire felkaphatta volna a fejét. Ilyen szavakkal pedig bárki dobálózhatott volna a helyemben, attól még nem lettek volna Lucas Osborne-ok. - Nem iszol? - kérdeztem, nézve, hogy tudomást sem vesz az italról, de úgy voltam vele, hogy maximum leöntöm én a saját torkomon, ha az enyém elfogyna. Szükség lesz rá, egy ilyen beszélgetéshez kell a töltet - bizonyos mértékig. Nem akartam túlzásokba esni, még nem volt itt az ideje. - Nem engeded hozzám hasonló alakok közelébe? Kicsit elkéstél, nem gondolod? - vontam fel a szemöldökömet. Ez Hannah titka volt, nekem egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy rejtőzködjek valaki elől, főleg ha egy ostoba nőszemélyről van szó. Hátradőltem, közben elővéve a békésebb arcomat, karöltve egy mosollyal. - Azt hittem, hogy ez nyilvánvaló. Marcel oldalán állok, azt képviselem, amit ő. - adtam választ könnyedén a kérdésére, tudván, hogy ezzel csak olajat öntök a tűzre. De ne reménykedjen őszinteségi rohamban. - Hallottam már rólad, Faye Charpentier. Sokfélét beszélnek rólad a városban. Bár a húgod se piskóta. Egyenesen retteg a nyomástól, amiért ő soha nem lehet olyan, amilyen te. Persze nem is lehet meggyőzni az ellenkezőjéről, csak mert ő... hogy is mondta? Nem vezető egyéniség, ő nem Faye. Talán egyszer besokkall, és talál egy jobb oldalt a tiédnél. - mondtam, öntelt vigyorgással. Egyértelmű volt a szándékom, fel akartam hergelni, és a megfelelő eszközt családon belül kellett megtalálnom.
- Ó, én nem úgy kezelem az ellenségeimet, mint a legtöbben. - A mosolyom nem fagyott le az arcomról. Direkt nem tettem hozzá, hogy aki az én ellenségemmé válik, annak záros határidőn belül szüksége lesz az egészségbiztosítására. Biztosan tudta, hogy én nem arról vagyok híres, hogy hagyom, hogy alám ássanak... bár az is igaz, hogy puszta kézzel még senkit sem csaptam agyon. Ha arra lett volna szükség, megtettem volna, de eddig mindenkit sikerült eltakarítanom az utamból. Lucas kicsit keményebb diónak bizonyult és ugyan most nem azért voltam itt, hogy rá borítsam az asztalt, ki tudja, mit hoz még az este. - Nem bírom az olcsó piát. - Elé toltam a poharat. Esélytelen, hogy bármit is a tudtára adjak magammal kapcsolatban. Egyébként is, ha iszok, nem tudok gondolkozni és jelenleg minden agysejtem szabad kapacitására szükségem van. Az ehhez hasonló helyzetekben nem engedhetem meg magamnak, hogy tompuljon a figyelmem. - Bevallom, nem volt jó ötlet a húgomra bízni, hogy foglalkozzon veled. Sokkal jobban szeretném, ha semmi köze nem lenne az ügyünkhöz, nem hogy hozzád... - Sóhajtottam egyet. Ösztönösen bukott ki belőlem, akárhogy próbáltam, nem tudtam elrejteni, hogy Hannah-t legszívesebben elküldtem volna valamelyik több ezer kilométer távolságra lévő szigetre nyaralni, csak hogy nehogy meglegyen annak az esélye, hogy bármi baja esik. Bíztam a húgom képességeiben és tudtam, hogy értékes tagja a csapatnak, egyszerűen csak... ő volt nekem az egyetlen családtagom. Az egyetlen, aki nem utált, aki mindig mellettem volt és aki mindennél fontosabb volt nekem. - Mi visz rá egy vérfarkast arra, hogy elárulja a sajátjait és a vámpírok talpát nyalogassa? - Kérdeztem meg a számomra leglényegesebbet. - Védelmet ajánlott? Pénzt? Azokat a holdkőből készített gyűrűket? Vagy fontosnak érezheted magad mellette és ez simogatja a kis egódat? - Nem tudtam, mire gondoljak. Dühített a tény, hogy van olyan közülünk való, aki bármilyen okból kifolyólag játszi könnyedséggel árulja el a társait, amikor azok a szabadságukért küzdenek. Nem tartott sokáig a viszonylagos türelmem, az pedig csak olaj olt a tűzre, hogy a férfi ismét felhozta a húgomat. Próbáltam nem felidegesíteni magam, mély levegőt vettem és hátradőltem. - Te lettél Hannah pszichológusa? - Összevontam a szemöldökeimet. Mégis honnan veszi ezeket a marhaságokat? - A testvérem talán nincs tisztában a saját képességeivel, de én pontosan tudom, hogy milyen fából faragták. Nem aggódom amiatt, hogy hátat fordítana nekem. - Ha velem bármi történne, Hannah venné át a helyem, ezt abban a pillanatban kikötöttem az embereimnek, amikor a testvérem visszajött a városba. Bíztam benne, lehetetlennek tartottam, hogy elárulna. - Ha azt hiszed, hogy a bizalom egy olyan dolog, ami könnyen megrendül, akkor eléggé elfuserált alfa lehetsz.
Kezdőlap
