for her. . .

Nem mondanám, hogy a napok szaladnak, de az elmúlt hét év számomra összemosódott. Ugyan azt a kötelességet teszem nap, mint nap és néha örökkévalóságnak hat, máskor viszont olyan, mint egy tíz perces rövidfilm, kevés fordulattal benne. Hiszem, ez így van rendjén. A szépség életét nem fogom felborítani, hiszen boldog és ez nem nekem köszönhető. Egy magas, több emeletes épület tetejéről figyelem, ahogy járja az utcákat, éppen tart valahova. Sokszor elgondolkoztam rajta, milyen lenne, ha én okozhatnám minden örömét. Testi és lelki örömöket egyaránt. Kincsként tekintenék rá, akár egy gyémántra. Ő viszont több bármilyen kincsnél, legalábbis nekem. De ez így helyes. Az árnyékban kell maradnom, hogy továbbra is boldog lehessen. Sosem bocsátaná meg nekem, ha tudná az igazságot és én is magamat teszem felelőssé, ennyi év után is. Én tudtam milyen a fivérem és nekem kellett volna ott lennem, hogy megakadályozzam. Amíg magamnak sem tudok megbocsátani, tőlem sem kérhetem, hogy megbirkózzon ezzel a tudattal. Az élete szép, a maga egyszerűségével és ezt a szót is nem negatívumként mondom. A boldog felhőtlen élet azért jár neki, mert nem része világunknak. Ha belekeverném valami ostobaság útján, már nem lenne többé boldog. Az átkozottak útjára lépni szerencsétlen dolog, tudni róla még annál is szerencsétlenebb. Ki akarna egy egész életet félelemben leélni?
Egy pillanatra elkalandozom gondolataim mezején és a fiatal szépség el is tűnik látókörömből. Többször előfordult már ilyesmi, ezért könnyed törődéssel indulok utána. A szerencsésebbek táborát népesíti, a hét év alatt komolyabb veszélytől sosem kellett óvnom. Persze vannak percek, mikor nem tudok mellette lenni, mert boszorkányként nem egy rítuson részt kell vennem, hogy visszaadjuk az anyaföldnek mindazt, mit elveszünk tőle. De sosem untat az őrszem szerepe, mert addig is száz százalékig biztos lehetek a biztonságában. Néha nehezemre esik a távol maradás, mert ha órákig máshol kell lennem és visszatérek, mindig hevesen dobog a szívem és kérem földanyánkat, csak ne ma. Csak ne most. Persze nem egy bűbájom védi, nincs mindig teljesen egyedül... De ismerem a sors gúnyos humorát. Egyszer, a legszerencsétlenebb helyzetben, mikor nem jókedvemben vagyok tőle távol kerül majd Emmett elő, vagy valamelyik kutyája. Sosem lehetek elég felkészült, még is megteszek mindent annak érdekében, hogy biztonságban élje le az életét. Talán még akkor sem fog ez a rémes bűntudat elmúlni. Már tudom, hogy megbélyegzett és amíg ki nem ontják az életemet, a tekintete és a rémes múlt, mit tudatlan magával hordoz kísérteni fog engem.
Felállok az épület tetején, a nap már lenyugodni készül a horizonton, lassan be fog sötétedni. Este nyolc óra körül lehet, a tavasz eljöttével hosszabbodnak a nappalok. Télen amúgy is jobban féltem, korán lesz sötét és az éj mindig előcsalogatja a népeket, legyenek bármelyik faj képviselői. Utána indulok, követem az ösztöneimet és hiszek az érzékeimnek. Valami viszont bezavar, a természet jelez nekem egy nyomasztó érzést magával cipelő szellő formájában. Valami történni fog, én pedig még mindig nem látom, merre lehet. Kérlek, csak ne most...
- Kérlek, csak ne most... - Súgom a szellőbe, mintha földanyánkat kérném, ne most ártson neki, mert talán nem érek oda időben. A szél erősödik, anyánk megtagadja kérésemet és ebből már tudom is, hogy sietnem kell. Árnyként suhanok tetőről tetőre, de semmi nyom. A hangja... Arra lenne szükségem. Talán földanya még sem tagadott ki annyira kegyeiből 653 évvel ezelőtt, mikor vámpírrá váltam. A szél majd viszi hangját és elér hozzám. Lehunyom szemeimet és koncentrálok, hogy a szél segítségemre lehessen. Talán még sem történik majd semmi baj. Ha pedig igen, biztosan ott leszek, hogy megvédjem. Ahogyan mindig.

m u s i c

bennett & layla  

Otthon kellene lennem, vagy legalábbis Eleanor mellett lenne a helyem, de még se lehet. Megígértem, hogy segíteni fogok egy ügyben, ahhoz viszont még jó pár dolognak utána kell járnom, biztosra kell mennem a tárgyaláson, ha nem akarom azt, hogy az ügyfelemet ártatlanul elítéljék. Lassan haladtam New Orleans utcáin, amik még mindig olyanok voltak számomra egy idő után, mintha valami labirintusba sétáltam volna be. Sok szűk utca és fura emberek, de a lányom viszont imádta ezt a helyet. Sokszor figyeltem, ahogyan az ablakba befészkeli magát és nézii az embereket, hallgatja a város zenéjét, ami átjárja az egész lényét ennek a helynek és nekem az ő boldogságánál nem volt fontosabb dolog. Még mindig nem tudom, hogy mi történt, ahogyan azt se tudom, hogy mit fogok felelni, ha megkérdi ki az apukája. Nem emlékszem semmire se és ez a dolog még mindig képes megrémiszteni. Emlékezni szeretnék, de talán nem kellene. Talán túl fájdalmas lenne, amivel szembe kellene néznem és nem tehetem kockára a lányom biztonságát se az önös érdekeim miatt.
A szellő egyre hidegebb lett, ahogyan körbe ölelt, miközben a nap már szinte a horizont alá bukott. Egy pillanatra még össze is rezzentem, amikor az egyik sötét sikátorban zajt hallottam magam mögül. A lábaim egy pillanatra a földbe gyökereztek, rémültem fordultam meg, majd amikor akkor csak egy kóbor macska ugrott ki a szemét közül, akkor a megkönnyebbülés jeleként egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. Egy pillanatra farkas szemet néztünk, majd tovább is haladt. Apró mosoly kúszott arcomra, hiszen emlékeztem Eleanor szavaira.
- Anya hiszel az őrangyalokban? Tudod, akik vigyáznak ránk. – pillantott rám pár hónapja hatalmas nagy kíváncsi szemekkel, mire rövid időre elgondolkoztam, majd lassan bólintottam. – Igen, hiszek. – mire ő sietve az ölembe mászott, hogy folytassam tovább a dolgot. Mindig ezt csinálta, ha egy történetet végig akart hallgatni, vagyis inkább, ha nagyon érdekelte őt valami, amit mesélek. – Szerintem nem vagyunk egyedül, mindig is lesznek olyan emberek, akik vigyáznak másokra, talán angyalok, hiszen sose tudhatjuk, hogy mi mendemonda, vagy éppen mi az emberek képzeletének szüleménye. Egy dolgot sose felejts el, hogy légy nyitott, mert akkor ismerheted meg igazán azt, hogy milyen is a világ és sose ítélj el senkit se, mert nem az számít, hogy mi ő vagy honnét jött, hanem mi lakozik a szívében. – majd játékosan elkaptam őt és csiklandozni kezdtem, mire a hotelszobánkat nevetése töltötte be. Mindig is úgy éreztem, hogy nem vagyunk egyedül és valaki vigyáz ránk, de ebben sose lehettem biztos. Ez csak egy megérzés volt. Mosolyogva figyeltem őt mindig. Számomra ő volt a legnagyobb kincs és örültem annak, hogy a családom nem engedte azt, hogy ostobaságot csináljak. Több, mint 8 éve vagyunk összenőve, de még mindig nem értem, hogy miként és abból majdnem az első egy év nem éppen volt könnyű, ahogyan a születése után se volt minden egyszerű, de megérte a küzdelmet. S érte bármire képes lennék, s már 7 éve tarthatom a kezeimben.
A gondolataimból az zökkent ki, hogy valaki hirtelen utánam kap. A táskámat rántja meg, mire sietve kapom el a pántját és pillantok fel. – Engedje el! – kiabálok rá, mire ő csak elneveti magát. – Hééé, fiúk nézzétek milyen csinos pofi. – s erre még két személy megjelenik. – Hmm, még az illata is remek. – Ijedten rezzenek össze és hátrálni kezdek egészen addig, amíg a hátam nem a sikátor falának simul. – Engedjenek elmenni és akkor nem lesz baj! – s igyekszem nem kimutatni a félelmemet, majd pedig ellöktem a közelebbit és a másik irányba kezdtem futni. – Nem lesz baj?! Milyen kis naiv valaki. – mire egyszer csak az arca elkezdett megváltozni és egyre közelebb ért, túl gyors volt, majd a következő pillanatban sikeresen meg is botlottam és a földre zuhantam. A közeledő árnyaknak köszönhetően pedig egy sikoly hagyta el az ajkaimat…  

•• credit  •• Remélem jó lesz ••

for her. . .

Ó drága földanya, a te humorod még ironikusabb, mint a sors fintora. Annyi éven át semmilyen baja nem esett, miért éppen most? Miért éppen ma? Hangját úgy viszi a segítségemre lévő szél, mintha kötelezve lenne rá, hogy utat mutasson a bajba esett lányhoz. Mint egy iránytű a tartózkodási helye felé mutat és amint eltűnök a háztetőről, mint a kámfor, már szinte látom lehunyt szemeim mögött, hol van és mit csinál. Alakok, sötét alakok közelítenek felé. Érzem félelmét, szinte tapintani lehet, az árnyak sötét szándékát pedig még inkább. Közülem valók, vagy sem, bajtársaim, testvéreim, vagy sem, a mai napon nem a szépségnek fog baja esni. Ha csak nem tudom őket jobb belátásra bírni.
Csupán kósza másodpercek telnek el, míg a barna hajú szépség elé érek, szinte falat alkotva közte és az alakok között. Kisugárzásomra megtorpannak, ám nem hátrálnak. Nem tudhatják, ki vagyok én, az viszont számukra is teljesen világos, hogy beleköptem a levesükbe. A lány szemeit kinyitva csak a hátamat láthatja, vagy hangomat hallhatja, de arcommal még nem találkozik. Az sem lenne baj, ha sikerülne elkerülnöm vele bármilyen kontaktust. Csak ne essen semmi baja és visszatérek árnyékába, hogy onnan vigyázzam lépteit.
- Itt az út vége. - Kezdem nagyképűen, mint aki tisztában van erőfölényével. Ezek a fiúk pitiáner bűnözők s tán vámpírok, nagyon fiatalok ahhoz, hogy egyáltalán versenyre keljenek velem. Majd hétszáz évet tudok magam mögött, mely idő alatt kutattam erőm forrását és tanultam, hogyan legyek erősebb és tökéletesebb, mint többi társam. Közel sem vagyok még ennek az utazásnak a végén és nálam sokkal hatalmasabb, ősi vámpírok élnek a földön kiknek erejét egyetlen percig sem vitatom. De tisztában vagyok saját erőmmel és képességeimmel. Talán a sors mindvégig ebbe az irányba terelt, hogy ezt a hatalmat a lány védelmére használhassam.
A fiatalok manapság sokkal merészebbek, mint régen voltak. Régebben nem egy serdülő vámpír fejlődését figyelemmel követhettem. Őket még arra tanították, féljék mestereiket és a náluk erősebbeket, mert egyetlen pillanat alatt véget érhet az életük. Ők megbújtak mestereik árnyékában és amíg nem erősödtek meg kellőképpen, hangjukat sem lehetett hallani.
- Kinek hiszed magad?! - Üvölti ingerülten az egyik árny, mire egy kézmozdulattal csendre intem. Szemei kikerekednek, még ő maga is meglepődik, hogy csendben marad. Én ezt már megszoktam. Hercegnek neveltek és ez a mai napig nem tűnt el a természetemből. Tudom mi kell ahhoz, hogy tiszteljenek félelem nélkül. Nekik sincs még okuk félni. Még...
Persze a csönd nem tart tovább a meglepetés erejénél és az egyik fiatal nekem ront. Vicsorítva ugrik felém, harapni készül, mire állkapcsáért nyúlok, kezem félig szájában és nagy lendületet véve a földbe passzírozom fejénél fogva. Nyikkan, mintha egy kutyával csináltam volna mindezt és hiába él még, nem mozdul, nem szól vissza.
- Azt mondtam az útnak itt a vége. Forduljatok hát el és ne térjetek vissza. - Nyomatékosítom szándékomat. Kezem kiveszem a fiatal szájából és ugyan csöpög rajta a vér, rajtam már nem fog a vámpírátok. Már magam is az vagyok, hosszú évek óta.
- Kapjátok el! - Üvölti az egyik és még ketten rontanak nekem. Nem jelentenek gondot, de minden világomat odaadnám azért, hogy a lánynak ezt ne kelljen látnia. Igyekszem a vérontást elkerülni, ezért mindkettőt nyakánál elkapva tűnök el a kurta sikátor elejéből a végébe. Ez a húsz méter talán elég arra, hogy ha a lány nem akarja nézni, hát elkapja tekintetét. Nem tart sokáig, talán fél perc és ártalmatlanítom is őket.
A lány felé fordulok és lassan, nagyon lassan megindulok felé, hogy ne ijedjen meg. Ha közelebb engem megigézem, hogy ne emlékezzen erre, de előbb tudni szeretném, hogy érzi magát.
- Minden rendben kisasszony? - Kérdem halkan, bár mély hangomon bugyután hangzik a kérdés. Hogyan lehetne jól a látottak után? Szívem hevesen ver. Ismeretlenként állok előtte, még is legszívesebben magamhoz ölelném. Persze ennek semmilyen jelét nem mutatom.

m u s i c

bennett & layla  

Bátyám miatt jöttünk ebbe a városba, de még se találkoztam vele azóta, mintha tényleg el akart volna tűnni előlünk vagy talán tényleg a föld nyelte volna el. Majd pedig egyszerűen csak bajba sodrom magam, de valahogy még akkor se magamért aggódom, hanem amiatt, ha bajom esik, akkor mi lesz Eleanorral. Ahogy mondani szokták a bajt nem kell keresni, hiszen megtalál, ahogyan jelenesetben is történt. Eleve nem voltam olyan személy, aki túlzottan taszította volna a bajt, vagy éppen a veszélyt, de szerencsére a lányom közelében semmi komolyabb nem történt. Házon belül meg mindenki szokott ügyetlenkedni, ahogyan velem is megesik a konyhában, de ez most másabb volt. Éreztem, hogy félek és azt is, hogy talán tényleg nem kellett volna idejönnöm Mishelle szavai alapján, de tudnom kellett, hogy igazat mond. Alá kellett támasztanom az ügyhöz, hiszen ha elbukok, akkor a remény is elillan számára és azt nem hagyhatom. Egyszerűen nem.
- Csak nem félsz pindurka? – kérdezte az egyik nevetve, miközben már a földön ültem. Nagyot nyeltem és hátrálni próbálni, vagyis inkább csak hátrébb csúsztam és egy pillanatra se engedtem el őket a tekintetemmel. Láttam azt, ahogyan megváltoznak, ahogyan furán viselkednek, de mielőtt még igazán baj történhetett volna a semmiből valaki megjelent. Hogy a manóba lehetséges ez? Még utca sincs arról, csak jóval arrébb… Ennyire megrémültem volna, hogy a közeledő lépteket se hallottam volna? Nem, az nem lehet…
Az ismeretlen férfi hangjára még egy pillanatra én is összerezzenek, pedig már sok fajta emberrel találkoztam az életem során. Figyelem, ahogyan az egyik támadóm nem túlzottan veszi a lapot. Nem kapcsol, hogy valószínűleg a megmentőm nem viccelt. Én biztos vagyok abban, hogy meg se fordult volna a fejemben az, hogy neki menjek. Már hátulról is lehetett látni, hogy nem kis termettel áldotta meg az élet őt, mondhatni eléggé robosztus a termete és a hangja se tűnt olyannak, mint aki viccel. Nem mintha ez engem zavarna. Figyelem azt, ahogyan a földre teríti az egyiket, de mintha még ez se lenne elég. Meg miért olyan az arcuk?
Végül inkább megrázom a fejemet, hogy biztosan csak beverhettem esés közben a fejemet és képzelődöm. Amikor pedig a többiek is neki akarnak esni, akkor egyszerűen elfordítom a fejemet. Lehet, hogy gyávaság, de akkor se tudom végig nézni azt, ahogyan egymásnak esnek. Még az is megfordul a fejemben, hogy jobb lenne, ha elfutnék, de a lábaim meg se moccannak, mintha túlzottan ledermedtem volna. Még az se tűnik fel, hogy felsértettem a bőrömet, ahogyan még a nadrágom is kiszakadt, de valahogy mind ezek eltörpülnek az események forgatagában. A hangokat nem tudom kizárni, de legalább nem kell látnom azt, ami történik, miközben abban reménykedek, hogy nem esik baja annak a férfinak, aki a megmentésemre sietett. Még mindig nem értettem, hogy miként került ide, de a sokknak köszönhetően egy idő után annyira nem is kutattam magyarázatok után…
Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telhetett el, mert úgy érzem, hogy jelenhelyzetben minden érzékem felmondta a szolgálatot. Érzem, hogy valaki figyel engem, majd amikor meghallom a kérdését, akkor automatikusan összerezzenek és még picit hátrébb is siklok az utcai kövein, mint valami idióta, majd a pillantásom megállapodik rajta.  ~ Igazán ügyes vagy Layla, de tényleg. Ennél jobban szerintem le se járathatnád magad. Mondj már valamit! ~ ostorozom magam tovább, majd egy nagyot jelek. – Köszönöm! – bököm ki alig hallhatóan, majd pedig sietve köszörülöm meg a torkomat.
- Persze, jól vagyok, vagyis azt hiszem. – egyre jobb tényleg. Nem szoktam így viselkedni, de most még se bírok határozottnak vagy éppen erősnek tűnni. Lassan végig pillantok magamon, amikor is észreveszem a kisebb károkat, de nem túlzottan érdekel. – Te jól vagy? Nem esett bajod? – alig, hogy felteszem ezeket a kérdéseket észbe is kapok, hogy simán letegeztem őt, így újra megszólalok, hiszen ismerem az illemet. - Mármint Önnek nincs semmi baja?  – kérdezem meg végül aggódva, hiszen ő kockáztatta főként az életét, nem én.
- Nem tudom, hogy mivel köszönhetném meg magának azt, hogy megmentett. Esetleg tehetek valamit?– s közben arcának a vonásait figyelem. Egy részem azt súgja, hogy ismerem őt, de még se dereng arcának vonásai, pedig ha a neveket nem is, de legalább az arcokat megjegyzem. – Egyébként Layla vagyok. – pillantok fel rá barátságosan, miközben ajkamat harapdálom zavaromban, mint valami totál idióta. Nem ártana lassan felállnom se…

•• credit •• ••

for her. . .

Míg a szépség magához tér a kábulattól, hátrafordulok, apró neszek zavarják meg a fülemet. De mikor látom, hogy az egyik próbálja törött csontjait összeszedni, cselekvésre késztet. Lehet az ideg rázza csupán, hisz nyakát törtem, de jobb is, ha Layla nem látja mindezt. Közelebb sietek hozzá és bemutatkozását követve ahogy nyújtja kezét, felhúzom a saját talpára, de testemmel elállom a látványt, ami a hátam mögött vérben áztatott tájként jelenik meg. Így is szerencsésnek mondhatom magam, amiért valamennyire sokkolta az incidens. A gyomrom azonnal felfordul, hisz eszembe jut, mi történt vele nyolc évvel ezelőtt. Ha tudna róla, vagy átélte volna, mennyire lett volna sokkos állapotban? Elkapom tekintetemet és összeszorítom a szememet, amit a lány furcsállhat, de csak így vagyok képes megszabadítani magamat a szörnyű gondolattól. Hiheti most, hogy hálásnak kell lennie, amiért megmentettem, de soha nem fogom tudni neki visszaadni azt, amit ott és akkor elvettek tőle.
- Nem esett bajom. Mondom, de még mindig nyújtott kezére úgy bámulok, mintha egy idegen tárgy lenne amihez nem akarok hozzáérni. Nem érdemlem meg az érintését, de talán jobb lenne, ha nem csodabogárnak könyvelne el magában, ezért határozottan kezet fogok vele.
- Ben - Válaszolom kurtán, hogy ő is tudja a nevemet majd vállát átkarolva hátának vonalán keresztül tessékelem ki a sikátorból. Egy jobban koncentrált pillantás és nem csak sokkot fog kapni, de pánik rohama is lehet. Az ilyen és ehhez hasonló szituációkat pedig sosem kezeltem jól. Az ölelés, az érintés nem az én asztalom, az intimitásnak ezen formája számomra túl sok. Ez nem olyasmi, mint a gyors és vad szex, ahol a kielégülés a cél. Iránta valami mást érzek, hét év bőven elég volt ahhoz, hogy ez a valami kialakuljon bennem. Ő nem csak egy nő a sok közül, de erről sosem fog tudni. Nem is lenne szabad most még mindig itt lennem, hiszen biztosan semmi baja nem lesz már. Ha csak nem fél egyedül hazamenni.
- Csak egy tanács, ha elfogadja tőlem... - Kezdek bele mondandómba. Oly régóta figyelem és annyira keveset kaptam belőle, hogy leszek annyira szemtelen, hogy még egy pár szó erejéig feltartsam és érezzem, rám szenteli a figyelmét. Hősnek lenni a szemében azonban egy olyan terhet tesz most a vállamra, amit erős férfi létemre is nehezen tudnék elcipelni. Mielőtt folytatnám megkezdett szavaimat, elidőzök vonásain, gyönyörű tekintetén. Végre közelebbről is láthatom és nem csak egy árnyéknak érzem magam a közelében, hanem hús vér embernek. Megállom, hogy megérintsem bőrét, hisz most nem alszik, hanem éberen figyel rám. Sosem értené meg, egy-egy érintés mennyit jelentene tőle... Mint senki másé. De ezeket szavakba önteni soha nem fogom, ahhoz túlságosan büszke férfi vagyok. A csöpögés nem illene hozzám.
- New Orleans veszélyes város. Ne járjon-keljen egymaga. Kísérje valaki, ki szívének kedves, egy férfi. Most véletlenül jártam erre, legközelebb nem biztos, hogy ekkora szerencséje lesz. - Elhúzom tekintetem, hisz hazudtam neki. Az emberi gondolkodást tanulmányozva az évek során most azt hiszem, ha megtudná, hogy minden lépését figyelem, őrültnek hinne és távolságtartási parancsot kéretne ellenem. Talán sosem fogja azt érezni, amit én. Talán sosem leszek elég emberi hozzá.
Észreveszem felsértett bőrét lábának vonalán, nadrágjának anyagát elszínezte a vér. Már csak ez kellett nekem... A vérszag hirtelen csapja meg az orromat, érzem arcom elváltozásának első jeleit, szemfogaim nőnek a számban. Ha nem vonzódnék hozzá ennyire és nem kívánnám őt, akkor nem lenne gondom most a vérrel. Kapucnimat gyorsan fejemre dobom, hogy eltakarja arcomat. Most már biztosan őrültnek néz. Kicsit odébb fordulok, hogy még a kapucniban sem láthassa arcomat. Kell pár perc, amíg leküzdöm vére iránti vágyakozásomat. Hiába, kutyából nem lesz szalonna.
- Megsérült. Biztosan jól van? Szüksége van még segítségre? - Megköszörülöm torkomat és minden erőmmel azon vagyok, hogy legyőzzem a vágyakozást, de minden szerencsétlen próbálkozásomra csak erősödik az érzés bennem. Átkozom a napot, hogy nem figyeltem rá eléggé és emiatt bajba került. Nem véletlenül nem mentem sohasem a közelébe. Elcsábíthattam volna, élhettünk volna együtt mint egy szerelmes pár... Ez is egy módja lett volna annak, hogy vigyázzak rá. De mivel ilyet még nem éreztem, nem voltam még szerelmes soha, így ezek az apró különbséget összezavarnak. Zavar, hogy másnak tartom, mint a többi nőt. Zavar, hogy nem tudom magam türtőztetni a jelenlétében. Ez lenne a szerelem? Elmosolyodok a gondolatra. Nem vagyok ennyire ostoba. Bár sosem voltam szerelmes, ez még sem az. Biztos nem. Az nem lehet.

m u s i c

bennett & layla  

Könnyedén segít fel, mintha nem is lenne súlyom, hanem egyszerűen csak egy tollpihe lennék. Tény, hogy kíváncsi lennék arra, hogy mi lett szerencsétlenekkel, de minél kevesebbet tudok, annál jobb. Főleg, ha a szakmámat is figyelembe vesszük, mert nem akarom bajba sodorni őt, így nem is próbálok meg kilesni mellette, inkább csak őt fürkészem, mintha meg akarnám fejteni a vonásai alapján. Az érzés nem akar elmúlni, de nem értem, hogy hol találkozhattunk már.
- Ennek örülök. – ha hangom őszintén csendül, hiszen nem vettem volna a lelkemre, ha miattam esik baja. Nem vagyok túl jó ápoló, se orvos nem vagyok, de a lányom után azért jó pár sebnek az ellátást megtanultam, így biztosan előtérbe került volna eme gondoskodó énem, így nem szökhetett volna meg annyira könnyedén. Másrészt meg fura módon valami féle fura biztonságot éreztem a közelében, s ez még inkább azt az érzést sugallta, hogy tényleg ismerem már, de honnét? Gyerünk, emlékezz már! De persze nem ment, így egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat.
- Örülök a találkozásnak, Ben. Bár nyugodtabb környezetben jobb lett volna. – s egy halovány mosoly ült ki az arcomra. Nem ellene szólt, hogy nem ragyogott most a mosolyom, hanem sokkal inkább a történteknek volt köszönhető. Még mindig úgy éreztem magam, mint aki sokkban van. – Esetleg nem találkoztunk már korábban? – kérdeztem tőle kíváncsian és úgy, mint aki most akarja megfejteni valamelyik világ csodáját. Nem tehetek róla, nagyon is érdekelt ez a fránya belsőhang, pedig néha jobb lenne csak elsiklani a dolgok felett. Hamarosan pedig már kifelé is vagyok terelgetve a sokkal inkább kivilágított utcák felé. Talán máskor nem hagytam volna ezt a dolgot, de most úgy éreztem, hogy nem bírtam volna megmozdulni egyedül. Kicsit sántikáltam a lábam miatt, de nem igazán zavart. Akinek van gyermeke, azokkal néha-néha megesik az ilyen.
Szavaira sietve emelem rá az íriszeimet, hogy vajon milyen tanáccsal szeretne ellátni engem. Sose díjaztam azt, ha valaki esetleg kioktat, megmondja mit kellene tennem, de most minden annyira fura volt. Egyszerűen csak valami megfoghatatlan érzés lengett körbe minket, legalábbis úgy éreztem és ez picit megijesztett. Kíváncsian vártam, hogy befejezze a dolgot, s már majdnem megszólaltam volna, amikor is megelőzött és beszélni kezdett. Végül pedig egy apró nevetés hagyta el ajkaimat, de ez nem volt boldog vagy éppen örömteli. Zavaromban még a hajammal is bíbelődni kezdtem.
- Szerintem mindegyik város az. Lehetek bármerre, mert a veszély előszeretettel talál meg, de mivel nem csak én döntök, így nem hiszem, hogy elhagyom a várost. – Eleanor szeret itt lenni és nem fogom szegényt arra kényszeríteni, hogy újra iskolát váltson. – De köszönöm a tanácsát és az aggodalmát is, ahogyan azt is, hogy most megmentett. Talán majd máskor is szerencsém lesz. – rántom meg picit a vállaimat, hiszen nincs kedvem egy idegennek elregélni azt, hogy nincs is férfi az életemben, vagyis a bátyám lenne, ha meglenne, de nincs, így maradunk ketten a lányommal. Nem volt eddig se egyszerű talpon maradni egyedülálló anyaként, de sikerült és remélhetőleg még nem is voltam borzalmas szülő, így menni fog továbbra is. Majd a láthatatlan őrangyalink vigyázni fognak ránk, vagyis nagyon remélem.
Miközben rövid időre beáll a csend, akkor észreveszem, hogy a sebemet nézi és a vérrel áztatott nadrágomat. Sietve fordítom el a fejemet, mert biztosan nem lehet túl bizalomgerjesztő se ez a kinézet, de csak az számít, hogy életben vagyok. Amikor pedig elfordítja a fejét és még a kapucnit is fejére húzza, akkor csodálkozva pillantok rá, végül sietve oldom ki a sálamat és a sebre rakom. – Sajnálom, meg se fordult a fejemben, hogy esetleg mást zavarhat a vérlátványa. – jegyzem meg barátságosan, hiszen nem mindenki bírja az ilyen dolgokat.
- Ezen a kis apróságon túl, illetve az ijedelmen kívül nincs bajom. Köszönöm… - pillantottam rá hálásan, majd sántikálva elindultam, de pár lépés után egyszerűen megálltam és visszapillantottam rá. Fürkésztem őt némán, ahogyan talán a vadak teszik a prédájukkal, de a szemeimben sokkal inkább kíváncsiság bujkált és egy bizonyos hang zúgott legbelül. – Esetleg nem kísérne haza? Talán akkor épségben haza is érnék, de persze csak akkor, ha nincs más dolga, illetve ha Ön is arra felé megy, amerre én. – fura kérdés lehetett, de valami miatt nem akartam azt, hogy eltűnjön. Szerettem volna, ha még a közelemben van és nem csak amiatt, hogy esetleg rájövök a dolgok miértjére, hanem ama fura érzés miatt, ami miatt biztonságban éreztem magam mellette úgy, ahogyan az elmúlt évek alatt sose…  

•• credit  •• ••

for her. . .

Csilingelő hangján hallatán eltereli figyelmemet a vérről, így pár mély levegő után megszokom illatát és sikerül leküzdenem a vágyat. Annyiféle érzés keveredett bennem az elmúlt öt percben amikkel évszázadok alatt sem találkoztam. Sikerül megszabadulnom a kapucnitól is, ahogy arcom rendes vonásaimba rendeződik vissza. A vér szaga még mindig csábít, de nem vadít el és nem is kívánom már annyira. Rendben leszek. Rendben kell lennem, hisz az a dolgom, hogy vigyázzak rá. Ebben pedig nem bukhatok el. Amúgy sem szoktam sosem feladni. Kevés olyan dolog mozgatja a mindennapjaimat, amiért úgy érzem, érdemes élnem, de ha még is találok ilyesmit, foggal körömmel vagyok képes harcolni érte. Ez pedig az ő érdeke is. Emmett ugyan az elmúlt hét év során nem jött vissza a városba - megkértem rá "szépen" -, de ismerem. Visszatérhet és akkor annyi a békességnek.
Megkérdezi, találkoztunk-e már valahol. Az emberi elmét a lények nem tartják sokra, ám én nem egyszer találkoztam gyönyörűségével. A legtöbb gátat megfelelő koncentrációval át tudják vágni, akár kés a vajat. Egyszerűen csak alulértékelik őket. Hiába volt megigézve, dereng neki az arcom, pedig csak pár percig látott. Élete legborzalmasabb élményéhez vagyok köthető, nyilván emlékszik rám. Hát nem ironikus? Mivel nem válaszolok és nem kérdez rá ismét, nem firtatom a témát. Így is eleget hazudtam már, még ha az ő biztonsága miatt is.
Egy pillanatra kikerekednek a szemeim, ahogy nevetni kezd, mintha engem nevetne ki, ami inzultálja az önbecsülésemet egy pillanatra, de nem veszem magamra.
- Csak vigyázzon magára. Többet nem kérek Morgom orrom alatt, majd zsebre teszem a kezeimet és lepillantok rá. Ideje lenne eltűnnöm. Nem lehetek sokáig a közelében, amúgy sem érdemelném meg, hogy rám szentelje a figyelmét. Még is csak annyit a szörnyetegnek a vére vagyok, aki megigézte és megerőszakolta akarata ellenére. Csalódna is bennem, ha rájönne, hogy a nagybátyja vagyok a kislányának. Ez az egész történet túlságosan kacifántos, hogy jól jöjjek ki belőle, de nem is ez volt a célom. Az ő biztonsága érdekel. Ha rá is jön mindenre és utálni, gyűlölni fog miatta, akkor sem tágítok majd az árnyékából.
- Huszonkét éves korom óta állok hadilábon a vérrel. Ez nem az Ön hibája. - Ejtek meg egy félmosolyt irányába, nem kevés irónia vegyült szavaimmal, miket persze nem érthet, mert nem ismer minket. Végre egy olyan félmondat, melyben nem kellett neki hazudnom, hisz ha kicsit is belegondolunk, igazat mondtam. Bár ez volt most életem egyik legrosszabb vicce.
- Ideje menn.... - Szólalnék meg, de vele egyszerre kezdek bele mondandómba, így mintha belevágnék a szavába, el is hallgatok. Szavai meglepnek, hisz miért akarna egy idegennel hazamenni, aki épp most ártalmatlanított három suhancot a szeme láttára? Teszek hátrafelé egy lépést és elfog egy nagyon kellemetlen érzés. Ma hadilábon állok ezekkel, nem is kicsit. Mit mondhatnék erre? Bármit megtennék még öt percért a társaságában, de nem tartom jó ötletnek túlságosan közel kerülni hozzá. El kell tűnnöm és ha elkényeztetem magam a figyelmével, nem leszek rá képes. Hét év nagyon hosszú idő, amit a távolban töltöttem, túl sok vágyakozással. Percekig rágódom rajta, mert tudom a helyes döntést, de nem vagyok elég biztos magamban ahhoz, hogy meghozzam. Végül megszólalok.
- Mutassa az utat.- Majd útközben megpróbálom azt tettetni, hogy nem tudom merre lakik, bár milliószor megtettem már a távot, minden lépését tudom előre. Kezd komikussá szelídülni a helyzet és nem tudok mást csinálni, mint mosolyogni. Elindulok a szépség oldalán, zsebre tett kézzel, hogy kordában tudjam őket tartani. Nekem életidegen, de látok párokat kézen fogva sétálni. Talán ez jelenti náluk az összetartozást, ezzel fejezik ki. Talán egyszer ő is így akarja majd kifejezni..... Elég lesz ezekből a gondolatokból!, intem magam csendre.

m u s i c

bennett & layla  

Nem számítottam arra, hogy leveszi a kapucnit, de nem tettem szóvá. Inkább beszéltem és beszéltem össze-vissza. Fura érzés volt az ilyen fajta viselkedés, hiszen régóta nem viselkedtem senki közelében így. Sokan tudták, hogy kedves és aranyos teremtés vagyok, kivéve a tárgyalótermekben, de ott se léptem át bizonyos határt. A lányomat pedig próbáltam mindenkitől óvni és elrejteni, mert nem szeretném azt, ha egyszer valamelyik pszichopata rajta keresztül akarna bosszút állni. Azt sose lennék képes elviselni.
Kérdésemre válasz nem érkezik, de még se faggatom tovább. Talán majd idővel beugrik, hogy mikor is találkoztunk mi már, vagy éppen kivel keverhetem. Bár azt se állítanám, hogy annyira átlagos arca lenne, hogy olyan könnyedén összekeverhető lenne akárkivel. Talán csak tényleg bevertem a fejemet és túl nagy volt a sokk. Igen, ez megmagyarázná azt is, amit láttam, hiszen egyetlen egy ember se képes rá. Azt meg kötve hiszem, hogy valami forgatásba sétáltam volna bele, akkor hol voltak a kamerák, meg a többi dolog. Ez az egész túl zavaros…
Amikor meglátom, hogy a nevetésem hallatán kikerekednek a szemei, akkor egyből abbahagyom és zavaromban a hajamba túrok, s egy pillanatra körbepillantok az utcán, hiszen nem rajta nevettem, hanem inkább ezen az abszurd helyzeten. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem vette túlzottan magára, hiszen tényleg nem akartam megbántani. Sokkal inkább hálás voltam, de állítólag az emberek, ha sokkot kapnak, akkor furán viselkednek. Talán én is ezért voltam ennyire fura jelenleg, vagy más játszott volna közre? Magam sem tudom…
- Tudja, igazán fura, hogy egy idegen ennyire aggódik valakiért, de ígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. – pillantottam rá komolyan és a szavaimat is pontosan annyira komolyan gondoltam, mint amennyire az arcom az volt. Nem állt szándékomban direkt bajba kerülni, se meghalni. Nem akarom azt, hogy árván maradjon a lányom, ahogyan a szüleimnek se akarnék ekkora fájdalmat okozni. Arra képtelen lennék.
- Ohh, értem. Akkor biztosan nem lehet orvos, legalábbis eme információ alapján erre tudok következtetni. – állapítom meg a dolgot picit bohémosan, hogy elvegyem a dolgok élét és eltereljem a gondolatát arról, amit nem régen látott. Talán most, hogy a sálam eltakarja a sebet nem lesz rosszul és nem is fogja őt annyira zavarni a vér. Sose szerettem azt, ha az embereknek bajuk esik, ahogyan azt se, ha feszélyezi őket valami. Régebben nem voltam túl felelősségteljesen, mostanra meg már talán túlzottan az lettem és segíteni akartam mindenkinek, akinek csak lehetőségem adódott.
Aztán pedig egyszerre hagyják el ajkainkat a szavak, de még mielőtt elhallgathatnék és mondhatnám azt, hogy nyugodtan fejezze be, hiszen mégis csak ő volt a nap hőse, addigra ő elhallgat, így betudom fejezni a mondókámat.  Nem szoktam csak úgy meghívni valakit és talán nem is kellett volna. Kicsit idegesen álldogálok ott, amíg csendbe burkolózik. Most már biztosan azt gondolja, hogy totálisan nincs valami rendben a fejemben, vagy pedig hazamenetel helyett még az orvos fog inkább kísérni. Már éppen megszólalnék, hogy inkább felejtse el, mert nem akartam semmi kellemetlenséget okozni, amikor is belemegy a dologba. Lassan indulok el, hiszen a lába tényleg fáj, de nem fogok belehalni. Ennél még a szülés is nagyobb fájdalom volt, de egy igazi csoda várt utána. S eme gondolatra egy apró mosoly kúszik az arcomra.
- Régóta él itt? – pillantottam rá kíváncsian. – Mivel foglalkozik? Esetleg bajba jutott nőket ment meg? – kérdeztem tőle barátságosan, de egyáltalán nem bunkón. Inkább csak próbáltam meg ismerni őt, miközben szép lassan elindultunk hazafelé. – Nem várja otthon senki? Mármint nem szeretném, ha miattam esetleg bármi baja származna.

•• credit  •• ••

for her. . .

Látszik a szépségen, mennyire megviselte mindez, ami történt. Valószínűleg nem jut eszébe, engem mennyire megviselhetett. Nem tudja a múltat, nem érzi ezt a jelenben. Napi 24 órában testőrséget állni egy olyan nő mellett, aki jóval többet érdemelt volna az élettől, mintsem, hogy egy eszelős vámpír megkaparintsa testét. Hiába próbálom elhitetni magammal, mennyire közömbös vagyok irányában, pár éve már nem csak a bűntudat hajtja lelkemet a védelme érdekében. Sosem engedtem magamhoz közel embereket, szerelmes sem voltam, mint ahogy azt novellákban és költeményekben olvastam a századok alatt. Számomra ez valóban egy idegen érzés, bár néha elfog a kétség... talán csak idegen érzés volt. Hiába most beszélünk életünkben először, hét éve ismerem minden mozdulatát, reakcióját. Talán érzéseit és gondolatait is. Ott voltam, mikor kétségbeesésében végigsírt éjszakákat. Mikor a gyermeknevelés elvette minden energiáját és hiába volt ingerültebb a szokásosnál, kitartott és nem adta fel. Ott voltam, mikor megtalálta a boldogságot gyermeke fényében és végre kivirágzott. Láttam mennyire erős, akaratos néhanapján, mennyire tudja hajtani saját makacssága. Olyan volt számomra, mint egy könyv, történetét pedig percről percre éltem meg. Néha úgy éreztem, részese akarok lenni. Közömbös voltam, valóban, talán öt évig. Aztán ha csapták neki a szelet, elkezdett zavarni, de nem avatkoztam közbe, mert semmi közöm nem volt hozzá. Nem szólhattam bele az életébe. Kötődöm hozzá, pedig hét év hiába tűnik hosszúnak, az én életemben csupán egy felvonás. Még sem tudnám már elképzelni vándor létemet enélkül a fejezetek nélkül. Akár a tűzből kovácsolt kard, belém égette magát és mély sebet hagyott. De ezek csupán gondolatok. Szavakban és cselekedetekben nem nyilvánulnak meg.
- Megvetem a nőket bántalmazókat, így szívemen viselem a sorsát. Miért oly meglepő, hogy egy idegent akár érdekelheti a jóléte? - Bár tény, hogy a mai világban a közömbösség ural mindent. Az emberek fülük botját sem mozgatnák meg társaikért, mindenki saját bőrét menti, ennek nem egyszer szemtanúja voltam. Saját koromra nem ez volt a jellemző. Mi mélyen éreztünk szeretteink iránt, idegen bajbajutottakért még talán annál is mélyebben. Nem saját magunkat védtük, hanem mindenkit, kinek szüksége volt rá. A túlélésünk nem megfutamodásról hanem harcról szólt. Világunk elpuhult a századok során és olyanok, mint a becsület, az igazság és szeretet egészen új formát öltöttek.
- Egy ideje már.- Válaszolom kérdésére és az újabb, felmerülő kérdésekre csak elmosolyodom. Kíváncsisága nem most ölt testet először előttem. Valahogy a természetébe van írva. De miért viselkedne másként? Fiatal, okos szépség aki ismerni akarja a világot. Merem állítani, az én világomra nem lenne kíváncsi. Erős, ám törékeny lélek lakozik benne. Az én világom mázsás súllyal telepszik mindenkire, ki tudója. Néha én magam is Atlasznak érzem magam. A világ súlyát tartom a fejem felett.
- Történész vagyok. Járom a világot és gyarapítom tudásom kultúrákról, nemzedékekről, vallásokról. Persze ez így alakult, sok választásom nem akadt.- Mosolyodom el, de a szavak a torkomon akadnak a következő kérdésre. Ritkán lehet zavarba hozni és nem is mondanám, hogy kérdései zavarnának, de hogy várna otthon valaki. Utoljára Norvégiában vártak haza. A szüleim, a testvéreim. De a szépség nem erre gondol, tudom. Nem a családomra kíváncsi ebben a helyzetben.
- Tudja, én magányos vándor vagyok. Sosem várt még haza senki, egyedül járom utamat.-

m u s i c

bennett & layla  

Sokan kérdezték azt, hogy miért nem ismerkedek, miért nem alakítom át a családomat teljessé, de valahogy sose ment. Mintha valami hiányzott volna, vagy talán csak én változtam meg az évek alatt. Eleinte találkozgattam, randevúra mentem, de az idő előrehaladtával egyre inkább abbamaradt ez a dolog. Nem éreztem kötödést senkihez se, s a lányomat se akartam kitenni ennek. Jól megvoltunk együtt. Sose tagadtam azt, hogy voltak olyan pillanataim, amikor úgy éreztem, hogy kudarcot vallottam, hogy nem bírom tovább csinálni, de aztán mégis valahogyan talpra álltam. Talán tényleg nem olyan könnyű véglegesen megtörni az embert és a mosolyáért bármire képes lennék.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz ezek után, hiszen már így is az elmémben lévő vakfolt miatt túl sok könyvet olvastam és biztosan nem fogok tudni csak úgy elsétálni mellette. Főleg akkor nem, ha kiderül, hogy semmi baja a fejemnek, mert annyira nem is estem el. Túl gyorsan történt minden. Talán csak a rossz világítás miatt volt. Próbáltam magamat meggyőzni és a külvilág felé nem többet mutatni, mint amennyit egy épeszű ember tenné.
- Sokan mondják ezt, s ne értsen félre, de tényleg. – pillantok rá barátságosan. – Mégis kevesen akadályozzák meg azt, hogy valaki bántson egy nőt. Sok esetben inkább elfordulnak az emberek. – a hangom inkább szomorú volt, mint boldog. Pontosan tudtam, hogy miről beszélek, mert túl sok vakemberrel dolgoztam néha együtt. – Pont azért, mert az emberiség 99% szerintem inkább közönnyel fordul a másik felé. Ritka az, amikor valaki ennyire segítőkész és barátságos. – pillantottam fel a férfira, hiszen magasabb volt nálam és nem is kicsivel. De ez nem zavart. Eleinte ijesztő volt a hatalmas termete, de talán csak a helyzet miatt és az akkori hangneme miatt. Most viszont egészen barátságosnak tartom őt, de azt is tudom, hogy nem szabad elsőre levonni a következtetéseket. Mintha az értékek átrendeződtek volna. Pedig gyerekkoromból emlékszem, hogy mekkora jelentősége volt a szeretetnek és a becsületnek, mára meg már olyan, mintha ez szép lassan elporladna és elszállna.
Csak egy apró bólintással felelek, miközben lassan elindulunk. Ha akarnék se tudnék rohanni és már előre látom a lányom aggódó pillantását, amikor meglátja azt, hogy kicsit sántítok. Majd valahogyan megnyugtatom, ahogyan eddig is tettem. Majd pedig az egyik legbosszantóbb emberi tulajdonságnak köszönhetően újabb kérdéseket teszek fel. Pedig semmi közöm hozzá, de mégis úgy érzem, hogy meg akarom őt ismerni. Többet szeretnék tudni róla, ahogyan arra is választ szeretnék kapni, hogy miért gondolom azt, hogy ismerem már és találkoztunk korábban. Talán neki is köze van a fekete folthoz? Talán nem is véletlen volt az, hogy megjelent? Azt hiszem, hogy megint sikerül túl komplikálnom a dolgokat, pedig nagyon nem kellene. Most nem, hiszen már így is eléggé őrült volt ez az este.
- Biztosan érdekes lehet bejárni a világot, s megismerni a történetüket, ahogyan a kultúrájukat is. Gyerekként imádtam bejárni a világot, a szüleimmel elutazni. – s mosoly szökik arcomra a sok emlék után. Aztán pedig ahogyan az ég is beborul, talán pontosan ugyanúgy jelennek meg a viharfelhők is. Bele se gondoltam abba, hogy esetleg túl érzékeny pontra tapintottam. – Sajnálom, én nem akartam semmi rossz emléket feltépni. Talán csak még nem találta meg azt a helyet, amit otthonának tudnak igazán hívni. – s a mondandó végére egy biztató mosolyt villantok rá, majd az út egyenetlen, s sikerül megbotlanom. Sietve kapok a keze után, hogy ne esek megint a földre, mert az most már tényleg baromi ciki lenni, hogy ennyi idősen állandóan a betont simogatom. S persze, hogy már csak pár utcányira van az otthonom. Igazából megvárhatta volna az élet, hogy inkább otthon essek el, ahol senki se látja.

•• credit  •• ••

for her. . .

Ha akarnám sem tudnám megkérdőjelezni az intelligenciáját, de nem is szeretném. Okos lány, mely egy pillanatig aggályokkal terhel engem. Ha látja a világ működését és képes következtetéseket levonni elejtett félmondataimból, akkor csak idő kérdése, hogy rájöjjön ki is vagyok valójában. Érzem rajta, hogy ismerős vagyok neki, talán az oldalát is fúrja, hogy nem tudja megmondani, honnan. Rá fog jönni, ehhez kétség sem fér. Az már rajtam múlik, mennyire engedem őt közel, vagy taszítom el magamtól. Ha pedig esetleg fény derül mivoltomra, hát ő fog eltaszítani magától. Az ő élete túl rövid ahhoz, hogy elmúljon a gyűlölete. Mikor egy ember minden egyes alkotóelemét egy másik lény iránti gyűlölet építi fel, századok is kevesek néha a megbocsátáshoz. Fivéremmel ötven évünkbe telt, míg bosszút tudtunk állni családunkért és életeket vettünk saját valós vagy vélt sebeink miatt. Hittem benne, elég lesz, kielégít majd a gyilkolás, de a bosszú hiába teljesedett be, a harag századokig megmaradt bennünk. Végül elmúlt, a gyűlöletnek már értelmét sem látnám, a sebek viszont nem forrtak be. Sokszor eszembe jut a húgom. Édesanyám gyönyörű mosolya, kedvessége, gondoskodó érintése. Apám szigora és útmutatása az életre. Talán ez hiányzik a legjobban. Hiszem, hogy a rengeteg leélt század a segítségemre volt fejlődésemben, de néha elfog a gondolat, mi lett volna ha ő vezet utamon egy kicsivel tovább. Más ember lennék? Máshogy látnám a világot? Nyitottabb lennék szorosabb kapcsolatokra?
- Világunk folyamatosan változik. Régebben a becsület többet jelentett, mint napjainkban. De pont emiatt a folytonos változás miatt gondolom, történhet még bármi. Lehet egy nap ismét erény lesz a becsület és fontos az erkölcs. Bár az is lehet, ehhez túlságosan rohanó világot élünk. - Fejtem ki neki gondolataimat, hiszen rengeteg mindent láttam már. Végignéztem nagy birodalmak bukását majd ismételt felemelkedését. Láttam világokat elpusztulni, de végül az élet utat tört magának ott is és kinőtt a fű, hogy virágozhasson. Mindenhez idő kell. A mai társadalom talán legnagyobb baja, hogy senki sem törődik értékekkel. Az emberi életek túlságosan rövidek ahhoz, hogy változásokat eszközöljenek, így azt gondolják, miért harcoljanak bármiért, ha mások is megtehetik? Amíg pedig mindenki ezt gondolja, senki sem lép, vagy ha még is, nem támogatják. Ördögi kör ez.
Szavaira elmosolyodom. Felötlik egy gondolat, miszerint szívesen megmutatnám neki milyen csodákat is rejt a világ. De nem a felszínen. Hanem azokra a csodákra gondolok, melyeket nehezebben talál meg az ember. Eldugott templomok és síremlékek Thaiföld dzsungeleiben. Kalózhajók roncsai a karibi tengeren, melyek még kincseket rejtenek. Az északi kultúrák totemszobrai mélyen elrejtve erdeikben. Farkas, leopárd, sas, medve... Mi ezeket tiszteltük. A Christiansen család címerének a medve volt a jelképe, havasi gyopárral.
- Büszkén viselem a sebeket. Nem kell szabadkoznia, nem tépett fel semmit. Így léteztem világ életemben, ha változtatni akarnék ezen, megtehetném.- Mosolyodok el ismét, talán kissé keserédes mosoly. A gondolat a letelepedésre mindig ott volt a fejemben, de sosem cselekedtem. Különösebben nem is zavart. De a mindennapjaim részét képezte.
Hirtelen botlik meg a szépség és szinte lassítva látom, ahogyan kezemért nyúl, de emberi sebességgel nem lennék elég gyors, hogy elkapjam. Vámpír képességeimet vetem be, hogy félig letérdelve a betonon térdemre érkezzen, én pedig hátának alátámasztva tartom őt meg. Ez viszont azt eredményezi, hogy kellemetlenül közel kerülök hozzá. A hirtelen mozdulattól ajkaink épp csak, hogy nem érnek össze, én pedig megfagyok. Álmodtam hasonlóról. Éjjel álmában végigsimítottam már puha ajkain. Csak tudnám, mi történik velem... Ha századokig semmit nem jelentett mások közelsége, most mi változott? Határozottnak tartom magam, Layla még is megzavar. Túl kell ezen lendülnöm, még sem bírom elengedni. Tartom őt, nem állítom talpra. Csókra vágynék? Hisz honnan is tudhatnám... Sosem vágytam ilyesmire. Nem vágytam törődésre, annál férfiasabb vagyok. A gyengédség sem az én asztalom. Századokon át nem volt szeretkezésben részem, sosem vegyültek érzelmek. Egy természetes kielégítési folyamat volt csupán. A szépség azonban elindítja a fantáziámat, hogy mi mindent csinálhatnánk. Persze aztán eszembe ötlik, mennyire fog gyűlölni és ennek csak idő kell. Mindenhez idő kell. Elveszek szemeiben és az időérzékemet is elvesztem, ahogy elmerülök a pillanatban.

m u s i c

bennett & layla  

Kíváncsian hallgatom a szavait, miközben elmémben lévő káoszt próbálom szép lassan elfojtani. Megannyi kérdés lappang az elmémben, megannyi kétely és megmagyarázhatatlan dolog. Olyan dolgok, amikre most csöppet se akarok gondolni és bármit megtennék azért, hogy kicsit ki tudjam őket kapcsolni, ugyanakkor félek is, hogy mi fog még történni. Magyarázatot kell találnom a látottakra, de még magam sem tudom, hogy miként kezdjek neki. Szükségem lesz segítségre. Tudnom kell, hogy nem őrültem meg és tényleg lehetséges volt az, amit láttam, vagy talán inkább nem kellene? Akkor talán nem rettegnék mélyen legbelül, hogy újra hasonló helyzetbe kerülhetek? Magam sem tudom…
- Talán, senki se láthatja előre a jövőt, de hiszek abban, hogy semmi se történik velünk véletlenül. Véletlen találkozások sincsenek. Mindenki okkal csöppen bele az életünkbe, ki hosszabb, ki rövidebb időre. – pillantottam rá barátságosan az éjszakai utca fények közepette. Magam sem tudom, hogy miért hittem ebben. Talán a szüleimtől örököltem ezt a fajta nézetemet, de sok mindent köszönhettem nekik, így nem is akartam megkérdőjelezni ezt az egészet. Sokszor én se értettem, hogy ki miért csöppent bele az amúgy se éppen nyugodt életembe, de ha egyből nem is jöttem rá, attól még idővel igen és csak ez számított.
Látom a mosolyát, amit talán a szavaim váltottak ki. Szeretek mosolyt csalni mások arcára és egy pillanatra még azt kívánom, hogy bárcsak újra bejárhatnám a világot, s eljuthatnék oda is, ahol még sose jártam. De nem lehet, hiszen a lányomat nem hagynám csak úgy hátra és ő még túl pici ahhoz, hogy csak úgy elutazzunk hosszabb időre. Kisebb nyaralások szóba jöhetnek, de semmi több. Majd talán idővel.
Szavaira csak bólintok és örülök annak, hogy nem téptem fel semmilyen mély sebet se, mert tényleg nem akartam. – Igen, de néha az emberek félnek a változástól, ahogyan néha abban se hisznek, hogy képesek lennének megváltozni. Azért remélem, hogy egyszer megtalálja azt, ami mélyen lappang odabent. – tudom az, hogy milyen félni az ismeretlentől, mert féltem ettől a várostól, de azóta egészen megszerettem. Még ha néha bosszantott is az, hogy képes vagyok itt eltévedni. Sose tévedtem még el ennyiszer, mint itt, de eddig mindig sikerült megtalálnom utána a helyes utat, csak nem mindig elsőre. Az emberek furák voltak, ugyanakkor a város hangulata és zenéje, ami a város ritmusát adta pedig ugyanúgy elvarázsolt néha, ahogyan Eleanorral tette.
Aztán egyszerűen megbotlok, kapaszkodóért nyúlok, de helyette újra valami fura történik és most már még inkább aggódok amiatt, hogy esetleg tényleg bevertem a fejemet, csak nem emlékszem arra a momentumra, de mielőtt túlzottan végig gondolhatnám a dolgokat egyszerűen az ölében kötök ki, jobban mondva a térdén, a keze a hátamra siklik, arcaink pedig csak pár centire vannak egymásra, vagy talán még közelebb. Ajkaink egy hajszálnyira vannak egymástól. Levegőt venni is elfelejtek rövid időre, az íriszeiben elveszem és hirtelen olyan fura érzés kerít hatalmába, mint még egyetlen egy férfi közelében se. Kezem óvatlanul siklik arcára, mintha csak arcának vonásait szeretném kideríteni, mintha abban reménykednék, hogy talán így választ kaphatok, de válasz nem érkezik, csak a megérzés erősödik bennem. Az utca zaja hirtelen elhal, s a világ megszűnik létezni. Mi történik? Miért érzek így egy idegen iránt? Miért támadnak eme fura gondolatoka a közelében? Aztán mielőtt végig gondolhatnám mit is cselekszem, ajkaim ajkait érintik. Nem gondolkozom, egyszerűen csak olyan, mintha az esti szellő közelebb lökött volna hozzá és képtelen lettem volna ellenkezni. Fogalmam nincs, hogy mennyi idő telik el így, talán csak pár másodperc, talán kicsit hosszabb idő, de végül újra beindul a fogas kerék és hirtelen észbe kapok, hogy mit is művelek. Én nem szoktam ilyet tenni, nem csókolok meg csak úgy egy idegent. Végül sietve állok fel, mire egy pillanatra megremeg a sebes lábam, de nem csuklom össze és idegesen a hajamba túrok. – Sajnálom, én… nem tudom, hogy mi ütött belém. – szólalok meg idegesen, hiszen sose tettem ilyet előtte még. Mi a franc történik velem? kérdezem saját magamtól, majd végül körbe pillantok az utcán. – Arra kell menni. – szólalok meg sietve, mintha csak a helyzetet szeretném menteni és el is indulok, ha csak nem állít meg benne…

•• credit  •• ••

for her. . .

Minden zavarodottságom mellett olyan érzésem támad, mintha eluralkodna ismét rajtam a harag. Ismeretlen, feszült helyzet ez számomra, mivel még életemben soha nem találkoztam. Feszült a mellkasom, mintha tőrt döfnének mellembe és lüktet bennem az adrenalin. Süvít véremben, mintha köteleznék rá, sokkal hevesebben ver a szívem. Csak a harag érzéséhez tudom ezt a folyamatot hasonlítani, mert semmi mással nem találkoztam életem során eddig, ami csak hasonló lenne. Enyhén szédülni kezdek és én ugyan nem veszem azonnal észre, de mintha a világ megszűnne létezni, az idő megállna haladni. Mint egy varázslat tűnik el minden értelem az életemből és a sziklaszilárd elveim, ígéreteim és elképzeléseim hamuvá égnek el egy szempillantás alatt.
Aztán valami érdekes furcsaság fedezek fel. Mintha természetanyánk szólítana magához és irányítana, mint azelőtt soha. Döbbenten érzékelem, ahogy a szél enyhén feltámad, sugallatot küldve a szépség felé, ki szemeit lehunyva, arcomat érintve tapasztja puha ajkait az enyémekre. A realitás talaja kicsúszik lábaim alól és mint aki megsemmisült, viszonozom csókját. Édes, akár a méz, olyan, mintha nem e világból érkezett lény tisztelne meg vele. Soha nem éreztem még ilyet. Mi ez az érzés? Egyszerre mesés és töri darabokra a szívemet.
Aztán elillan. Mint egy kósza látomás, egy hamis ábránd, megszűnik létezni. Egy pillanatig azon is elgondolkodom, hogy nem pusztán beképzeltem-e az egész jelenetet. Nem csak rejtett vágyaim akartak látomás formájában felszínre törni? Zavartságot érzek. Életemben először nem kapok választ egyetlen kérdésemre sem. A világom a feje tetejére állt. Most kellene eltűnnöm. Itt az ideje eltűnnöm. Én ezt nem érdemlem meg, ahogyan a szépség sem érdemli mindazt a káoszt, amit egyedüli lényként a nyakába tudok varrni. Mint a gyermek, aki hallottan születik... Nagy remények, boldogság és várakozás, aztán semmi más, csak a keserűség és a magány.
- Várj még... - Hagyom el a magázódást, mintha teljesen szükségtelen lenne a továbbiakban. Határozottan nyúlok keze után és húzom vissza egészen karjaimba, de fájdalmat nem okozok vele. Egyszerűen csak a gyengédség nem az én asztalom. Ezt követő csókom sem a legfinomabb, annál sokkal több feszültség van bennem. Követelőzőn tapasztom ajkaim az övéire, szinte erőszakkal lopom el, miről hiszem, jár nekem, de ettől még nem lesz fájdalmas. Csupán heves, mely még több megválaszolatlan kérdést szül. Olyan kérdéseket, melyeket nem értek. Melyek számomra teljesen ismeretlenek, így a remény, hogy választ találjak rájuk, egyenlő a lehetetlennel. Talán percek telnek el és nem eresztem, de mikor érzem, egy örökkévalóság sem lenne elég, eltávolodom tőle. Veszek egy mély levegőt, de egyelőre még nem eresztem. Pár perc múlva elengedem és számítok rá, hogy teljesen őrültnek néz. Én sem gondolom magam semmi másnak.
- Bocsáss meg kérlek.- Mondom neki határozottan, hisz a megbánás sem igazán az én asztalom, illetve annak kimutatása nem az. Várok esetleg egy pofonra, hisz hiheti, hogy ez valamiféle közjáték vagy vicc, pedig ha tudná... Lépek egyet hátra, hátha soha többé nem akar látni és elküld a közeléből. Én sem viselkedhetek többé így, el kell tűnnöm, tudom jól. Van még pár évem, míg vigyázhatom lépteit és ennyivel be kell érnem. Ennyit érdemlek belőle, semmi mást. Ez a lopott csók sem járt ki nekem, én vettem el. Engem magányra teremtettek, mert ha nem így lenne, természetanyánk már küldött volna jelet az évszázadok alatt. Most is csak kétségek között tart, mely düh helyett csalódottsággal tölt el. Dorgálom magam, hisz ha árnyékban maradok, ha nem teszek lépést, hanem állok le vele beszélgetni, mindez nem történik meg. Maradhattam volna egy egyszerű, lényegtelen árny ki figyeli őt és óvja. Így már sokkal nehezebb lesz.

m u s i c

bennett & layla  

Biztosan mindenki ismeri és a legtöbb nő talán már álmodozott arról, hogy milyen lenne, ha a filmek nagy és giccses szerelmi jeleneteit ő is átélhetné. Nem tagadnom, néha az én fejemben is átfutott, de sose ragadt meg igazán. Sose gondoltam azt, hogy képes lennék valaki iránt kötödést érezni, mert mindig is félteném a lányomat attól, hogy esetleg veszélyt hozok rá, de hirtelene eme aggodalmam elillant. A világ lelassult, majd pedig egyszerűen megszűnt, mintha sose létezett volna, mintha ezt a momentumot az élet szeszélyes szellői már régóta tervezték volna. Ki ő? Miért érzem eme érzéseket? Hogy képes egy idegen ennyire felemésztő, de ugyanakkor magával ragadó érzéseket előcsalogatni? Nem értem, egyszerűen nem értem és pont emiatt még kicsit talán legbelül is megijedek.
A tettemet nem én irányítom, de rövid ideig nem is akarom, hogy abbamaradjon. Mintha legbelül valami megmoccanna, amikor ajkaink egymásra találnak, amikor karjaiban tart, pedig a csipogó hang továbbra se szűnik elmémből, de még se érdekel. Hirtelen nem érdekel semmi se, csak az, hogy ama mámorító pillanat sose illanjon el, de az ész újra győzedelmeskedik. Én pedig talpon vagyok. Nem értem a saját tettemet, de az érzéseimet még inkább nem. Úgy érzem, hogy ismeretlen vizekre eveztem és emiatt inkább mennék. Elfutnék, de mielőtt megtehetném szavai megállítanak.
Csodálkozva pillantok le rá, majd egyszerűen visszahúz. Mennék, de még se akarok. Egyszerűen hagyom, hogy a karjaiba vonjon és ajkaival újra rabul ejtsen, ahogyan korábban is tette, még ha akkor én is kezdeményeztem. Csók nem gyengéd, sokkal inkább követelőző, de még se érdekel. Szenvedélyesen viszonzom a csókját, mintha ezer éve eme csókra vártam volna, mintha mindig is őt kutattam volna a férfiakban, pedig nem is ismerem őt, vagy talán mégis. Oly ismerős, de nem tudom honnét. Talán a múlt több mindent rejteget, mint előtte. Talán ő emlékszik? Megannyi kérdés zúdul elmémben, de csókjának mámorító és perzselő ereje szinte minden kisöpör. Nem hagy egyetlen egy gondolatot se gyökeret verni. A szívem hevesebben dobban, aztán egyszerűen elillan minden. Mellkasom hevesen emelkedik le és föl, miközben sietve kapkodom a levegőt. Őt figyelem, azt, ahogyan hátrál. Máskor talán lekevertem volna egy pofont az illetőnek. Sőt, volt is már rá példa, de most még se tudnám megtenni. Valami fura és megfoghatatlan köt ehhez a férfihoz, de nem tudom, hogy mi… Szavaira lehajtom a fejemet, majd óvatosan teszek felé egy lépést.
- Nincs miért megbocsájtanom... – szavaim alig hallhatóan csendülnek az éjszakai utca zajában. A zene valahonnét hangosan szól. Megbocsájtani? Miért? Azért, mert ajkaival rabul ejtett? Én tettem először és talán pontosan ugyanúgy őrlődik, ahogyan én, de talán egyikünk se követett el semmilyen főbenjáró bűnt, vagy talán mégis? Figyelem őt, megannyi dolgot mondhatnék, de még se találom a szavakat, mintha a hangomat valaki ellopta volna, így inkább csak elindulok, miközben egy pillanatra az égboltra pillantok. Miféle játékot űznek a csillagok?
- Jössz? – pillantok hátra, s fura módon még a kezemet is felé nyújtom, mintha csak attól tartanék, hogy a következő szellővel ő is hirtelen eltűnik.

•• credit  •• ••

for her. . .

Nem sokszor leptek meg eddigi hosszú életem során, de a lány kijelentése olyan, mintha kirúgnák a lábamat alólam és egyszerűen seggre ülnék. Arcvonásaimat visszatartva próbálok közömbösséget mutatni, de olyan szinte meglepődök, hogy beleszédülök. Annyira bonyolult a történetünk nekünk kettőnknek, még ha nem is tud róla. Egyedül én vagyok mindennel tisztába és ez fájdalmat, bűntudatot és bonyolultságot szül. Észrevétlen ismét mély levegőt veszek, közben azon jár az agyam, hogy vethetnék mindennek véget. Tudom, hogy hiába a mai nap varázsa, holnaptól ismét csak egy árnyék leszek. Hiszek benne, mert hinnem kell, hogy ez így helyes. Mindeközben önző oldalam esélyt adna rá, hogy megismerjem és úgy vigyázzam lépteit, akár egy barát, vagy társ. Akiről tudja, hogy számíthat rá, nem csak titokban követi őt és óvja minden szál haját.
Kettősséget vélek magamban felfedezni a gondolatokra. Valahol úgy érzem, járna egy kis nyugalom, boldogság nekem is. Másik részről viszont olyan titkot őrzök, melyet nem mondhatok el neki. Innentől kezdve élje le hazugságban életét? Legyen a környezetében egy férfi, ki lányának nagybátyja és ő erről ne is tudjon? Olyan háborút vívok önmagammal, mit nem tudok megnyerni. Eszembe jut, miért nem jöttem elő a sötétből annyi éven át: Pontosan ezért. Innentől kezdve pedig, hogy ezek az események megtörténtek, kizárólag én vagyok a felelős. Ő tudatlanul áll minden múltbéli esemény előtt és a maga módján őrzi saját és lánya békéjét. Ha ők egy ország lennének, én lennék a szomszédban, de nem mint szövetséges, hanem mint ellenség. Én lennék a békét megrontó háború. Ők pedig nem ezt érdemlik.
Akarom, de nem jönnek ki számon szavak. A bűntudat egyre nagyobb testet ölt bennem, vétkesnek érzem magam. Olyan gondolatokat ültethettem cselekedeteimmel a fejébe, melyek csak csalódottsághoz vezethetnek a végén. Legyen bárhogyan, ő fog szenvedni és nem én. Én több rosszat éltem meg, mint jót és jól kezelem a fájdalmat.
Nyújtja felém a kezét és pedig minden erőmet összeszedem, hogy ne nyúljak érte. Zsebeimbe rejtem kezeimet és szó nélkül indulok el mellette. Tudom, már nem vagyunk messze, de épp csak annyira maradok le mellette, hogy ő vezethesse az utat a házáig. Ha túl határozottan kísérném, még gyanús lenne.
Megvárom, míg odaérünk és jelzi, hogy megjöttünk a kijelölt házhoz, az ő házához. Próbálok nem mélyeket sóhajtozni és tudom, mi a helyes döntés, ezért meg is lépem. De közben a feszítő érzés a mellkasomon csak növekszik.
- Figyelj rám. - Fordulok felé határozottan, hogy érezze, ez most nem a gyengédség órája. - Nem vagyok herceg fehér lovon és hős alkat sem. Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de nem válaszolhatom meg őket neked.- Pedig tudom a választ mindre. Az érzéseire és a történtekre talán nem, de a múltjára és az ürességre, mit érez, arra igen. Én magam is érzem rajta, hogy a kimaradt részeket velem akarja befoltozni és ha elmondhatnék neki mindent, meg is tenném.
- Minél többet vagyok a közeledben, annál kevésbé vagytok a lányoddal biztonságban. - Teszem még hozzá. Mivel nem említette nekem, hogy lenne kislánya, talán ez a pár szó kellő hatást vált ki belőle ahhoz, hogy soha többé nem akarjon látni. Tudom, hogy a szépségnek a kislánya a mindene, ezért tartani fogja a távolságot, ha elég megnyerően kérem meg rá. Muszáj, különben minden rosszat, ami velem járna, az életére terhelek és neki nem erre van szüksége.
- Tartsd távol magad tőlem. A saját érdekedben. - Mondom neki komoly tekintettel, talán annál is komolyabb hanggal. Nem célom, hogy rettegjen tőlem, de egy egészséges távolságtartás se neki, se nekem nem fog ártani. Senkinek sem kellenek olyan árnyak az életébe, mint amilyen én vagyok. Ezért követem a vándorok magányos, sötét útját, melyre egy jegyet váltottam és csak magamnak.

m u s i c

my dear sister . . .

Egy újabb magányos éjszaka, ahol a szépséget csak a távolból figyelem. Az események furcsa, zavart alakulásának ütemével úgy látszik, képtelen vagyok felvenni a versenyt. Gondolataim az elmúlt időszakban rengeteget visznek hazafelé, a hideg északra. Túl sokat gondolok családomra, az elvesztett szeretteimre, de leginkább húgom az, ki gondolataimban és álmaimban kísért egy ideje. Segítséget kér tőlem képek formájában, melyeket emlékeknek tudok be, hiszek régen eltávozott már, minden búcsú nélkül. Ha tehettem volna, még elmondom neki, mennyire szeretem. Mit mondanék neki ma? Hogy miattam vagyok az, aki. Ezt még senkinek nem fogalmaztam meg, hisz senki nem is kérdezte, de Philippa mutatta meg a helyes utat atyánk helyett. Atyánkhoz nem éreztem sosem olyan közel magam, mint édes húgomhoz.
Layla épp munkájából kifolyólag intéz valamit, én pedig egy háztető sarkán ülve figyelem minden rezdülését. Kétszer is megtámadták az elmúlt időszakban, így még inkább mellette kell állnom. Talán idővel még közelebb engem magához, én pedig elmesélhetem neki részletesen, hogyan jutottunk el egészen idáig. De annak még nincs itt az ideje, arra még nincsen felkészülve. Hogy őszinte legyek, én sem.
- Vigyázz magadra, szépségem.- Súgom az enyhe, tavaszi szellőbe, miközben a távoli horizonton megy le a nap. Reménykedem, hogy földanyánk segítségül lesz és elviszi üzenetemet a szél hátán a lánynak, de mivel nincsenek ilyen érzékeny képességei, így ez ábránd marad csupán. Ha tehetném, ezerféleképpen kifejezném, mennyire aggódom minden mozzanatát, de sosem bántam jól a szavakkal, ha érzelmekre került a sor. Talán ha megerőltetném magam... De talán jobb is nem felkeverni az állóvizet.
Furcsa dolgok közeledtét hozza a szél ismét, ahogy a napokban már többször is jelzett nekem a természet, még sem tudtam válaszra lelni e különös jelekből. Már egy hónapja érzem, hogy valami közeleg, mi nem akar jót nekem, mivel majd küzdenem kell, de konkrét választ még nem csikartam ki ezekből a jelekből. Most viszont erősebben érzem, mint bármikor azelőtt és ez óvatosságra int. Felállok a háztetőn és hagyom, hogy a szellő átjárja minden porcikámat, ahogy földanyánk beszél hozzám. Szavait nem hallom, de érzem, óvatosságra int, mintha bajom eshetne. Sokszor volt már ilyen vagy ehhez hasonló érzésem a századok alatt, de ennyire erősen talán még sohasem. Határozottan bajt hoz a szél a távolból, még is olyan ismerősen cseng, mint egy rég nem látott barát. Figyelmesen álldogálok a háztető szélén, mit sem sejtve a közelgő idegenről.

m u s i c

my dear sister . . .

A szél egyre csak erősödik, én pedig már felkészülök az idegen érkezésére. Semmi jót nem üzen földanyánk, olyan érzést kelt bennem, mintha kínok kínját kellene átélnem, de még sem fizikailag. Valami egészen mást sejtet, mit egyelőre nem ismerek, de sok türelmet gyakoroltam már az évek során, így ha az elkerülhetetlen felüti fejét, türelmesen várom és szembe szállok vele. Földanyánk üzenete kettős, mert kellemetlen, nyomasztó érzéssel teli, még is olyan, akár egy megváltás. Talán halálom hírét hozza magával? Olyan ellenségem akadt a nyomomra a múltból, ki bosszúra éhes? Nem tudhatom.
Egészen addig, míg egy ismerős hang meg nem üti fülemet. Azonnal megfordulok és bár nem hiszek a szememnek, abban biztos vagyok, hogy ez nem ámítás. Rég halott húgom áll meg előttem. Vonásai még mindig gyönyörűek, egyetlen napot sem öregedett, mióta utoljára láttam. Arcomon viszont nem mutatkozik meglepettség jele, egyetlen pillanatig sem. Arcvonásaimnak mindig kiváló őre voltam és ha nem akartam, semmit nem lehetett rólam leolvasni. Végignézek a lányon, mintha csak egy árny lenne. Sötét tekintettel néz rám vissza, szavai mélyen lelkembe és húsomba, létezésembe vájnak, de nem mutatom jelét. Komorrá válok, hideggé, pedig szívem legszívesebben vadul verne és magamhoz ölelném, de a szellő nem boldog egymásra találás hírét hozta és én mindig komolyan vettem földanyánk üzenetét. Egyértelműen a tudtomra adta, veszély közeleg és ezt komolyan is veszem. A miértek pedig még ráérhetnek. Semmi sem marad örökké titokban. Ha 653 év is telt el azóta, akkor is itt áll előttem és ennek oka van. Meg fogom tudni, pontosan mi is az.
- Nem, valóban nem neked szántam... Philippa.- Hagyják el hideg szavak ajkaim, de talán őt nem tudom becsapni. Legyen bármi is érkezésének oka, legyen az bármennyi év után is, tudja, mennyire szeretem őt, szerettem mindig is. Hiszen tudnia kell. Csípős megjegyzését nem szándékosan engedem el fülem mellett, csak ösztönből, mert nem jelent semmit. Iróniával, szarkazmussal, rosszindulattal kevésbé lehet felzaklatni lelkem, mint őszinte, szívből jövő gonoszsággal. Lehet ezt akarja sugallni felém, ám azt elfelejti, hogy a fivére vagyok és ismerem valamelyest. Bár végignézve alakján sokat változott, de nem külsőre. A rosszindulat ott ül vállán, a sötétség körbelengi, mint egy fátyol. Régen nem ilyen kisugárzása volt. Boldog, őszinte, önfeledt, játékos... De semmiképp sem rosszindulatú.
- Rossz ómenként hozott téged a szél, így nem lepnek meg szavaid.- Bólintok a tőle elhangzottakra, ha ehhez ragaszkodik, nem szükséges nagy egymásra találás. Közben a világ kissé megszédül velem, hisz az életem egyik legfontosabb személye itt áll előttem, él és virul, holott sok-sok évszázadig gyászoltam, gyászolom őt a mai napig. Még is rosszat akar nekem, érzem minden porcikámban. A rengeteg kérdés, mit fel akarok tenni gyengének mutatna előtte, ezért sem veszem rá magam, hogy belekezdjek.
- Mi lenne hát látogatásod oka? Vagy gúnyolódnál még már percig? Van időm, megvárom. Mondom neki ridegen, hátha felfedi az okot, amiért annyi év után előkerült. Eszembe ötlik, hogy ez nem tegnap történhetett. Miért csak most látogat meg? Miért érzek égető gyűlöletet rajta irányomban? Mi történhetett annyi éven át és én miért nem éreztem meg jelenlétét ezen a világon? Igen, ezek a kérdések gyötörnek, marcangolják szívemet, de hogy kimutassam? Ahhoz már most túl sok bennem a harag. Igen, haragszom rá. Ha valakitől, tőle nem erre számítottam.

m u s i c

my dear sister . . .

Rám néz, méreget, talán nem érti viselkedésem de határozottan látom arcán, válaszokat vár. Felötlik bennem, még is mire akar válaszokat kapni, holott én lehetnek az, ki kérdésekkel bombázza. De ezeket a kérdéseket addig nem tehetem fel, míg nem kapok egyetlenre választ: Mit akar most tőlem. Oka van megjelenésének, annak még inkább, hogy vészjóslón üzent közös földanyánk érkezéséről... saját gyermekéről. Hiszen nem csak vérünk egy, de a föld is, melyből származunk, az erő, melyet mindketten gyakorlunk, bár vonásai már másról is árulkodnak. Sötét mágia talán? Terhes átkok mik bélyegüket arcára nyomták? Vagy egy lenne már közülünk Emmettel? Túl sok kérdés fogalmazódik meg bennem, ezért próbálom elmém megnyugtatni. Emlékszek régen a szellő simogatóan hullámzott közöttünk testvéreimmel, földanyánk büszkén engedett minket közelébe, ölelt minket körbe békességben, harmóniában. Ebben a pillanatban, ahogy fenyegetően, távolságtartóan csak felfedezzük a másikban lezajlott változásokat, mindennek nyoma sincsen. Megkérdezhetném, hová tűnt el mindez, de erre biztosan választ kapok, még mielőtt bármilyen kép kialakulhatna bennem, vagy elkezdenék agyalni rajta. Nem hallgatásért érkezett, annak nem lenne értelme.
- Vannak dolgok, miket a századok sem törölnek ki emlékeimből.- Válaszolom arroganciájára, még a feltételezés is sértő, hisz tudnia kéne, hogy mindig is ő volt a legfontosabb az életemben. Akár egy kincs, kit védtünk, vigyáztunk. Elbuktunk, való igaz, de mit gondolhat még is? Hogy könnyedén leráztam vállamról a terhet és halála semmit sem jelentett?
Következő kijelentésére nem válaszolok. Ahogy említettem neki, megvárom, míg kiszórakozza magát, ha pedig esetleg említ valamit, mire érdemes szót fecsérelnem, hát megteszem. Ennyi év után már kisded játékokba fölöslegesnek érzem belemenni. Ahhoz túl sokáig gyászoltam, túl sok fájdalmat értem meg.
Nem szereti a szelet... Sosem szerette. Elmosolyodom a kijelentésen, hisz magam is tudom, nem igazak szavai. Innentől talán rövid úton kibújik a valódi szög a zsákból és elmondja, miért most jelenik meg. Egy hónapja érzem közeledtét szándékai miatt, de szinte kizártnak tartom, hogy nem rég támasztották volna fel. Régebb óta köztünk járhat, még sem keresett ez idáig. Talán van rá megfelelő magyarázata. De legalább él... Alakját ismét látva olyan megnyugvás kerít hatalmába, mintha mázsás kő esett volna le a szívemről. Érdekelne, hogy járhat-kelhet ismét közöttünk ezen a földön, de talán nem lényeges. Csak itt van, lélegzik, még ha gyűlöletet is lehel ki irántam, legalább megteheti.
Ugyan Emmett nevének megemlítése nem kristályosít ki mindent számomra, de elképzeléseim bőven vannak. Szavai abszurdnak hatnak, majdnem nevetségesnek, arcomon még sem látszik semmilyen egyéb érzelem, mint ridegség. Minket annak idején még másként neveltek. A mai testvérharcok, melyeknek néha szemtanúi lehettem eltörpülnek a mi harcainkhoz képest. Mi őszinteségért, egymásért harcoltunk és kisebb viták sosem alakultak ki, mert értelmüket sem láttuk. Mindig másként kezeltük egymást, mint a mai kor szülöttei. Talán aki ismert minket, annak ez a jelenet nem okozna meglepetést.
Tekintetem végig állta megvető pillantását, válaszomra szinte szomjaznak szemei, tudni akarja, mit tettem, miért tettem, de percekig csak kutatok elmémben egy olyan válaszért, melyben nem kell magyarázkodnom, még is védeni tudnám magam. Aztán ráeszmélek, nem azt kérdi tőlem, igaz-e mindez, hanem rögtön a miérteket keresi. Talán ez fáj tőle a legjobban.
- Értelek.- Mosolyodom el ismét, talán kínomban, talán, mert sírni tudnék, még sem tehetem, hisz erősnek kell maradnom. Nem láthat megtörni, vagy érzelmesnek, hiszen ő sem így közelített felém. Egyetlen mondatot fűzök még hozzá.
- Ennél sokkal okosabbnak hittelek. Mondom neki komoly, már talán megvető arccal is, hisz az én húgom megkérdezte volna az én verziómat is. Az én húgom nem támadott volna le koholt vádakkal, nem szegezett volna nekem nevetséges kérdéseket. A düh kezd elhatalmasodni rajtam, mert ismét Emmett mocskát kellene eltakarítanom. Soha nem éreztem még magam ennyire magányosnak és tanácstalannak. Szemem fénye rideg gyilkosnak tart, engem okol családunk haláláért. Mit tehettem volna többet? Teljesítettem szüleink kérését, próbáltam őt megóvni. Nem lehetek Isten, ki mindent csettintésre megold és mindenkit megment.

m u s i c

my dear sister . . .

Pusztán megvető tekintete olyan fájdalmat okoz, mit leírni sem lennék képes, mert úgy tűnik, vagy nem kódolták belém a gyengédséget, vagy az évszázadok kiölték belőlem. Ördögi kör ez, melyből nincs kiút és hiába újul meg, alapvetően nem változik. Akármerre nézek, számonkérés és vádak övezik utamat. Sem Layla-val, sem édes húgommal nem történik ez másként. Magamra vállaltam a rossz szerepét és ezt az álcát hordozom arcomon és lényemen, amióta csak igazán eszemet tudom. Még is más reakciókat várnék. Egy köszönöm, némi hála, talán egy vállba veregetés néha napján jól esne amúgy is kőkemény, érzéketlen lelkemnek. Talán az szavakat csalna ajkaimra és jobban meg is tudnám érteni az környezetemet. Bár úgy tűnik, cselekedeteim nem érzelmi alapon történnek, annál inkább ösztönösek, így magamnak sem kell feltenni a kérdést: Ugyan miért is csinálod mindezt?
Szórakozom rajta.. Sokkal inkább úgy tűnik, ő szórakozik rajtam ahelyett, hogy magyarázkodással fárasztaná magát. Ezek szerint én gondolom rosszul, nekem túl nagyok az elvárásaim a világgal szemben. Akár egy kivert, de annál hűségesebb kutya, kibe akárhányszor belerúghatnak, tudja a helyét és aszerint cselekszik, mivel a természet és a világ megbízta. Ez lennék én... Egy kóbor kutya, egy vándor, kinek semmi más nem jutott, csak a magány. Talán ez is mély hallgatásom oka. Talán emiatt nem védem már magam. Mit is kezdhetnék egy számomra nagyon kedves ifjú lánnyal, ki fröcsögi rám vádait minden kérdezés vagy bizonyíték nélkül? Milyen bizonyítéka lehetne minderre? Nem úgy történtek a történelem eseményei, ahogyan benne élnek. Így semmi kézzel fogható nincs nála, melyet arcomba nyomhatna.
Hagyom, hogy torkomnál fogva falnak vessen. A düh most már határozottan kirajzolódik minden arcvonásán, ahogy a fájdalom és a gyűlölet is. Szándékai sötétek, gyilkolni akar és most már kár lenne meggyőznöm magam arról, hogy nem én vagyok a célpont. Egy pillanatra megfordul fejemben, hogy hátra hagyom családomat, Layla-t és az egész várost. Új életet kezdenék? Azt nem tudom, hogyan kell, hisz századok óta ugyan azt az életet élem. Sosem telepedtem le, nem állapodtam meg, még csak nőt sem találtam magam mellé egyetlen éjszakánál többre. Mert belém más lett kódolva, mást éreztem kötelességemnek.
Szavai fájdalmasabbak bármilyen fizikai bántalmazásnál. Akár karót is döfhetne szívembe, az sem érintene ennél rosszabbul. Arca eltorzul, mint a vámpíroknak, mint nekünk Emmettel szokás, így már kétség sem fér hozzá, egy lett közülünk. Ismét csak egy apró mosolyt tudok magamra erőltetni. Emmett is nem egyszer akarta halálomat, most pedig húgom sem szeretne többet a földön látni. Megkérdezném földanyánkat, miféle sors ez, de nincs erőm. Nem is akarom.
- Hat évszázadot töltöttem el azzal, hogy Emmett lépteit vigyáztam.- Jelentem ki továbbra is érzelem mentesen, pedig szavaim igen is sokat számítanak, ha másnak nem, hát nekem. Mivel nem ereszt és nem vagyok hajlandó tovább szégyenülni előtte, megfogom karját és ha kell, erővel hántom le magamról, mert ugyan különösebb fájdalmat nem okoz, de sérti az önbecsülésem. Talán ennyi maradt belőlem, mi értékes is volt számomra. A tudat, hogy tisztában vagyok vele, ki vagyok és honnan jöttem.
- Csodás mesét adott elő neked. Gondolom sokáig kellett gyakorolnia.- Teszem még hozzá, majd elsétálok mellette és tartom azt a távolságot tőle, mit szükségesnek érzek. Semmilyen gondolat nem fogalmazódik meg bennem arról, hogy miként kellene kinyilvánítanom szeretetemet. Nem azért jöttem a világra, hogy a jó cselekedetek után még magyarázkodnom kelljen, főleg nem saját véremnek. Így nem érzem ölelésnek szükségét, nem is engedném, hogy a nyakamba boruljon. Ez a három-négy lépés az egészséges. Semmi szükségét nem látom annak, hogy közelebb kerüljek hozzá.
- Ennyi mondanivalód lenne több száz év után? Nézek rá megvetően, bár gyűlölet kimutatására képtelen lennék, hiszen nem így van. Szeretetem irányába sosem fog változni, de úgy tűnik, bőven elég megtartanom magamnak, mert amennyire nem szeretném most kimutatni, ő legalább annyira nem kíváncsi rá. Rám. Az én történetemre.
- Ezért kár volt visszatérned. - Nézek szemeibe mélyen, de még mindig csak a ridegség sugárzik belőlem. Semmi egyéb érzelem, semmi fájdalom. Kizárt, hogy most ezt lássa rajtam. Megkérdezheti még, hogy történtek valójában az események és akkor talán elmesélem neki. Ha támad, hát védekezem, de bántani nem fogom. Ahhoz túlságosan sokat jelent, még a csak egy árnyékról is beszélünk.

m u s i c

my dear sister . . .

Nem olyan érzések kerítenek hatalmukban, mintha húgom állna előttem, annál sokkal idegenebb jellem és szavak találnak meg. De még is, néhány mozdulata azt sejteti, valahol talán még ott van, mélyen belül, csak elő kellene csalogatni. Amit most mutat magából, egyszerre borzaszt el és árasztja el lelkem csalódottsággal. Az én húgocskám nem ilyen volt, szeméből a fény kihunyt, talán halálával, talán az elmúlt századok eseményei miatt, hisz nem egy kérdést vet fel bennem a múlt. Nagy világban élünk, de boszorkányoknak születtünk és emiatt testvéreink megtalálása számunkra nem okoz gondot. Ő még sem hajtotta erre fejét hosszú éveken keresztül, s mikor végre itt áll előttem, halálomat kívánja. Tagadni sem tudná, hiszem érzem rajta, az elfojtott düh, az, hogy kezet emelt rám, mind arról tanúskodnak, hogy az általa ismert információk fényében hiába vagyok édestestvére, neki ez nem jelent annyit, hogy ne akarjon a pokol kínköves bugyraiba taszítani. Rengeteg mindent megéltem és csalódottságomnak talán ez a fő okozója: ezt soha nem akartam átélni.
Nem kell számomra sok idő, hogy tisztán lássam, mi történt vele és miért ezekkel a szándékokkal érkezett. Emmett egy olyan történettel állt elő, melyben én vagyok a gyilkos, a gonosz, mindezért pedig nem érdemelhetek mást, csak halált. Ezt pedig olyan módszerekkel kellett előadnia, melytől az ártatlan kishúgom arra a döntésre jutott, nem érdemes tovább az élők sorát gyarapítanom. Ez két testvér árulása egy azon napon, amit továbbra is keményen viselek, de szívem ismét vérezni kezd. Emmett-tel harcolni éveken át sem a kedvenc időtöltésem volt, még csak nem is kedvtelésből csináltam, hogy bosszantsam. Minden rémes cselekedetének megakadályozása újabb sebet ejtett szívemen és gyakran már én magam is rettegtem, hogy elvesztem a józan eszemet. Rengeteg elfolytott érzelem árán sikerült megmaradnom annak, ki mindig is voltam, de azért az évek kínjának bélyege ott maradt arcomon.. Sokkal távolságtartóbb és hidegebb lettem én is.
- Emmett életét nem keserítette meg senki, talán önmagán kívül.- Nézek ismét testvéremre. Illetve ebben már nem vagyok biztos. Nézek egy fiatal, gyönyörű lányt, nagyon ismerős arccal, de belül s talán kívül sincs már semmi köze sem ahhoz a kislányhoz, kivel lovagolni jártunk ki a rétekre, kinek nevetése nem csak a palotát, de az egész udvart is bejárta. A vad, szelebúrdi szépség, aki ahol tudott, szabályokat szegett, mert érezni akarta, él. És nem csak azt az életet, mit a sors diktált neki, annál sokkal többet kívánt ő földanyánktól. Talán a sors iróniája, hogy megkapta, de nem úgy, ahogy ő azt elképzelte.
- Hirtelen érdekelne az én verzióm is? Még szerencse, hogy azelőtt jutott eszedbe megkérdezni, hogy kitépted volna a szívemet, nem igaz?- Nézek rá haragosan. Fogalmam sincs, mit vár tőlem. Földanyánk figyelmeztetése egyértelmű volt, így nincs miért felmenteni őt szándékai miatt. Ehhez talán a feltétlen testvéri szeretet ereje sem elég erős. Ahhoz túl sok harag tépázza most amúgy is sérült lelkemet, de erről neki nem kell tudnia. Minél kevesebb információ birtokában van, annál kevesebbet tud elmondani Emmettnek. Azt veszem észre magamon, hogy nincs szükségem sem bizalmára, sem hitére, még türelmére sem, miről annak idején híres volt. Csak hagyjon magamra. Hozzá szoktam a magányhoz és az, mit most látok belőle az nem az, amit nagyon régen láttam. A kérdés az, érdemes-e harcolni érte? Minden bizonnyal. De nekem nem kenyerem Emmett módszere. Én nem akarom, hogy csalódjon benne és vesztét akarja. Szeretném, ha úgy emlékezne testvérére, amilyen régen volt, mert ha tudná, mit művelt a századok alatt, nem tudna többé ugyan úgy ránézni. Ha kell, hát rossz leszek, szörnyeteg leszek, de a testvéri szeretet lerombolója nem. Így nem kezdek bele mesémbe. Legyek hát én az ellenség.
- Büszkébb, erősebb volt vérvonalunk mindig is, mint hogy holmi jött ment vámpírok írtsanak ki minket a történelem lapjairól. Áldás, hogy mind életben vagyunk és viselhetjük nevünket annyi év után is. Ezt nem kellene elfeledned. - Talán a kioktató hangvételem még ismerős számára, így nem okozok meglepetést vele. Megrázom fejemet, így próbálok egy újabb mosolyt lerázni arcomról, mert kínomban mosolyogni olyan érzés, mint szenet rágni...
- Ha nincs több mondanivalód, el is mehetsz Philippa. Tudom miért érkeztél, de azt is, hogy ma éjszaka nem fogod életemet venni. Nem azért, mert nem akarod, hanem mert nem engedném meg neked. Elmondhatod Emmett-nek, hogy találkoztál a szörnyeteggel és hogy mindenben igaza volt. Talán tovább költi az amúgy is nevetséges történetét és üldöztök még pár száz éven át. Ki tudja, mit hoz majd a jövő. De nekem most itt van dolgom. - És arcvonásaim továbbra sem változnak, hozzáállásom sem. Talán egy nap kapunk új esélyt és egyesülünk, mint testvérek Philippával, de az nem ez a nap lesz. Akkor a szél majd nem vér illatát hozza majd, földanyánk szíve pedig nem fog fájni ennyire, ahogyan enyém sem. Lehet ismét karjaimban tarthatom majd és ünnepelhetem, hogy életben maradt. De talán kő szívem nem fogja őt már közel engedni.

m u s i c