– Igazán csábító. Nem is tudom, hogy képes lennék valaha is egy olyan városban élni, ahol nem pörög valamilyen szinten az élet. – Őszintén csábít New Orleans ragyogó élete, de nem hagynám ott Mystic Falls-ot. Az otthonomnak talán soha nem leszek képes hátat fordítani. Kiindulva Damon-ből és Stefan-ból, akik még mindig a városban tanyáznak azt hiszem megvan a maga varázsa, mert nem bírták ők sem maguk mögött hagyni. Én pedig, hogyan hagyhatnám, mikor még az édesanyám is ott van? Ő az egyetlen családtagom, amit a vér alapján tekintünk családnak. Nem tudnék hátat fordítani neki, soha. Abba is rossz belegondolni, hogy egy nap már nem lesz velem. – Meg is sértenél, ha azt mondanád, hogy nem tudnám bepótolni ezt a kis elmaradást. Kitűztem magam elé egy célt, ami lehet, hogy meredek és lesz pár akadály, amin csak éppen, hogy átbukdácsolok, de szerintem pont ez a lényeg benne. Van egy kis kihívás, mert nélküle unalmas lenne. – Nehéz eldönteni, hogy mit akarunk kezdeni a jövőnkkel, amikor igazából csak akkor jövünk rá, hogy szeretjük-e azt, amire vállalkoztunk, amikor már ott vagyunk és csináljunk. Nincs előzetes, vagy próbaidő, hogy mégis miképpen érzed magad és, hogy ez alapján válaszd ki a jövődet, hiszen ha nincs meg a szükséges tudásod már is nagyobb a nyomás és ki tudja lehet, ha már tudni fogja az ember a dolgokat, akkor nem fél annyira és még talán szeretni is fogja, amit csinál később. – Rendben, már őszintén várom. – Mindig szívesen támogatom a barátaimat és ez most sem volt másképp. Nem, mintha támogatásra szorulna, mert ismerem már Aliena-t. De senkinek sem árt egy kis baráti biztatás, de biztos vagyok benne, hogy nem csak tőlem fog elismerést kapni. – Igen, jó volt téged látni. – Mondom mosolyogva és tényleg őszintén örülök ennek a találkozásnak, hiszen néha már jól esik valami egyszerű dolog is.
- Igen. Én pont ezt a nyüzsit szeretem benne a legjobban. – meg kell hagyni ez a város ért az ünnepléshez, itt még egy temetés is zenés és kissé talán morbid módon vidám is. Kétségtelenül teljesen más, mint amit az ember várna. Az élet pedig folyton pezseg, nem is beszélve a természetfeletti világról. Különösen amióta Klausék visszatértek. - Ó, az tuti. – tényleg jó érzés, de valahol azért eléggé őrült is. Pláne nálam, mert nem gyakran történik meg velem. Nem nevezném magam pasifalónak, de még falatozgatónak sem, valahogy ez a rész kimaradt az életemből, és nem is hiányzik. - Ebben nagyon is egyetértek veled. Bár néha a körülmények átírják az erőfeszítéseket és azt, hogy mennyi munkát ölsz abba, amit szeretnél. De mindezzel együtt én is azt mondom, amit eddig is, addig kell hajtani, amíg el nem éred a célod. A tananyag pedig… én nem féltelek, szerintem ezt az estét simán behozod, ha akarod. – mosolyodok el szélesen. Nem hiszem pont ezen az estén múlna bármi is a fősulit illetően, plusz úgy ismerem Caret, hogy simán megoldja majd, és átmegy a vizsgákon. Ennyi szórakozás pedig nemhogy belefér, de mindenki meg is érdemli. - Ez nagyszerű! – csapom össze finoman a tenyereimet, mert örülök, hogy elfogadta a meghívást. - Akkor hamarosan megkapod a meghívót is, beviszem a suliba, amikor legközelebb megyek. – személyesen szeretném odaadni neki és nem postán elküldeni, így jobb lesz. Már alig várom, izgatott vagyok a kiállítás miatt, de azt hiszem ez teljesen természetes. Visszafordulok a tükör felé és még egyszer megigazítom a ruhámat. - Szerintem ideje lenne megkeresni a kísérőinket. Mit gondolsz? – fordulok ismét Care felé és ha egyetért, akkor a társaságában elhagyom a mosdót.
– Jobb is így, hiszen akkor nem tudnák leellenőrizni, hogy minden rendben van. – Valószínűleg meg fogom váratni, de szerintem ez a pár perc nem igazán fog számítani és, ha nagyon zavarja a késésem, akkor megmagyarázom neki, hogy belebotlottam az egyik barátnőmbe. Valószínűleg nem harapja le a fejem, ha pedig mégis megtenné, akkor majd kiengesztelem. – Igen, sikerült észrevennem, hogy elég nagy az élet ebben a városban és igazán nagy tömeg közeledik erre. – Hozzá tudnék szokni ahhoz, hogy mindig ilyen ünnepségekre járjak és nagyon úgy néz ki, hogy New Orleans-ban igen is értenek ahhoz, hogy szórakozzanak, mert az emberek vevők erre a szórakozásra. De engem nem is igazán ez csábított ide, hanem maga Hayden, akivel ki tudja, hogy merre tartunk igazából, vagy mi fog kisülni a dolgokból, de örömmel próbálkozom. – Jó érzés ez bármennyire is tűnik örültségnek. – Én is voltam ilyen nem is egyszer, úgyhogy nem én leszek az a személy, aki nekiáll ítélkezni egy másik személy felett ezért. Főleg, mivel szerintem aranyos tőle, hogy ennyire izgul. Amíg izgul és ott vannak a pillangók a gyomrában, addig tökéletes minden, mert ha ez nincs már meg, akkor kezd eltűnni a varázs az pedig semmi jót nem jelent. Nekem is még mindig jelen vannak a pillangók a gyomromban akárhányszor csak Hayden közelébe érek. Olyan, mintha körülötte egy különleges bűvkör lebegne, ami csak úgy vonzana magához. Nem tudok mit tenni ellene. – Ha valamiért nem küzdünk úgy igazán, akkor azt nem is akarjuk. Mert, ha tényleg akarunk valamit azért képesek vagyunk a tűzön és a vízen keresztül menni. Lehet, hogy nem éppen azokat a dolgokat visszük véghez, amit ténylegesen kellene, de megcsinálunk valamit és ez a fontos. Most lehet, hogy nem feltétlenül itt kellene lennem, hanem a tananyag felett, de valahogy a szívem idehúzott és, akkor már végigcsinálom az egészet. – Lehetséges, hogy nem helyes döntést hoztam meg, de ez nem azt jelenti, hogy most hirtelen meggondolom magam és nem csinálom végig. Mert, ha másra nem is, de tapasztalat szerzésre tökéletes lesz ez az este is. – Nagyon szívesen elmegyek. – Mondom mosolyogva. Őszintén boldogan mennék el és támogatnám őt, hiszen tudom, hogy sokat jelent ez neki.
- Mi is ebben maradtunk, bár különösebb oka nem volt. – úgy volt – vagyis remélem még most is így van –, hogy mi is itt a bálon találkozunk majd. - Kicsit korábban sikerült ideérnem, mert úgy gondoltam jobb, ha mindenre felkészülve előbb indulok el otthonról. Tudod, ebben a városban, ha bárminemű mulatság lesz, akkor az utcákon mozdulni sem lehet általában. De végül aztán meglepően rövid idő alatt sikerült ideérnem a lakásomtól. – ez a város a szórakozás városa én állítom. Mindig van valami, amit az utcán ünnepelnek meg, a zene szinte örökösen belengi a várost, csend a szinte soha sincs. Itt még egy temetés is zenével kísért furcsa mulatságba torkollik. Persze, megértem, hogy miért, de attól még egészen érdekesnek találom. Nem meglepő hát, hogy időben elindultam ide, nem akartam elkésni, akkor sem, ha pár perc egy nő esetében belefér simán, mi több, olykor már el is várják. - Tényleg az. És persze, tudom én, hogy természetes, csak nekem még szokatlan. Nem mintha nem élvezném. – huncut fényű csillogás költözik íriszeimbe. Jól esik persze, hogy nem őrültem meg, hanem ez a normális, ebben erősít meg az, hogy Care is szokott ilyen lenni, a saját bevallása szerint. - Gyönyörű vagy. – erősítem meg a tényt, ezek szerint mind a ketten azért bújtunk el itt, hogy ellenőrizzük minden a helyén van-e, aminek a helyén kell lennie. - Ezt örömmel hallom. És át tudom érezni, mert én is ilyen vagyok. Szeretem addig hajtani a dolgokat, amíg el nem érem, hogy valóban úgy sikerüljenek, ahogyan azt szeretném. – bólintok a szavaimat követően, mert valóban nagyon ismerős volt ez a fajta gondolkodás és mentalitás, pontosan ezt szerettem én is vallani. Ha megvolt a cél, akkor már csak el kellett érnem. - Köszönöm, ez kedves tőled. – barátnőm szavai kissé azért megnyugtattak, plusz, amíg beszélgettünk úgy telt az idő, hogy tényleg kevésbé idegeskedtem közben. - Jaj, míg el nem felejtem… a meghívók még nincsenek kinyomtatva, de márciusban rendezek egy kiállítást a galériában. Ez most kivételesen az én képeimet foglalja magába, végre összegyűlt annyi, amiből ezt már meg lehet tenni. És örülnék, ha eljönnél. – egy ideje már tervezgettem, hogy rendezek egy ilyet és most végre el is jött az ideje.
Régebben abban leltem az örömömet az ilyen bálok és összejövetelek során, hogy az emberek stílusát dicsértem vagy éppenséggel hordtam le a sárga földig. Aliena határozottan olyan volt, aki tökéletesen választott és csakis pozitív dolgokat tudnék hozzáfűzni a megjelenéséhez. Egy rossz szavam nem lehetne a megjelenésére és biztos vagyok, hogy ezt az a férfi is észre fogja venni, aki miatt ennyire kicsípte magát. Egy biztos, hogy nagyon szerencsés egy pasas. – Igen, vele.. Úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk, mert ugye én a Whitmore-n próbálok tudást gyömöszölni az agyamba. – Egy átlagos életet próbálok élni annak ellenére, hogy közel sem vagyok, már átlagos. Nem fogok megöregedni így abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet-e ez az egyetem, mert a fotókon mindig ugyanúgy fogok mosolyogni. Semmi nem fog változni. Maximum, ha befestem a hajam és azt jászom, hogy egy őrült korszak megtalált és nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Akkor senki nem gondolkozna azon, hogy miért nem történnek az arcomon változások. Miért nem nézzek ki érettebbnek. – Hmm, már most szívdöglesztőnek hangzik. Egyáltalán nem csöpögős. Ez mondhatni természetes. Én is szoktam ilyen lenni. – Mondom halkan kuncogva, hiszen tényleg aranyos, ahogyan beszél róla és, ahogy az egészbe beleéli magát. – Könnyedén el tudják rabolni a szívedet a férfiak egy pillanat alatt nem szükséges ehhez komoly ismertség. – Én már csak tudom, hiszen Hayden az első pillanattól kezdve belopta magát a szívembe és, ha akarnám sem tudnám kikaparni onnan pedig igazán próbálkoztam, de azt hiszem az első szerelmünk mindig birtokolni fog egy részt a szívünkből és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez a rész minden vele eltöltött pillanattal csak növekszik. – Biztos vagyok, hogy valahol itt van én meg megvárakoztatom, de az a helyzet, hogy szerettem volna még egyszer leellenőrizni magam. – Azt hiszem a nőktől már megszokott a késés, szóval nem fogja keresztbe leharapni a fejemet pár perc késésért. – Egész jól. Ha valamit véghez akarok vinni azt megcsinálom és ez is pontosan ilyen. Kitűztem magam elé egy célt ez mellől pedig egyáltalán nem tágítok. De te nyugodj meg, mert tökéletes vagy és az egész este tökéletes lesz. – Látom rajta, hogy nagyon izgul. Pedig nem szükséges. Bár az én is izgulok egy kicsit, de majd pezsgőben hagyom oldódni ezt az érzést.
A bókot egy mosollyal köszönöm meg. Hosszú kék ruhám nem túl kihívó, de nem is nagyon visszafogott, a maszkot pedig sokáig kerestem, mire megtaláltam az igazit. Vagyis egészen tegnapig azt gondoltam, hogy ez a kettő lesz a megfelelő erre az estére, de mostanra elbizonytalanodtam kicsit, mert hát tetszeni akarok ma este valakinek. Mondom, tisztára, mint egy gimislány, borzalmas… - Nem reméltem, hogy pont itt futunk össze majd. Haydennel jöttél? – a férfit egyáltalán nem ismerem, tulajdonképpen alig tudok róla valamit a nevén kívül, azt is Carolinetól, amikor egy alkalommal szóba került futólag. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok rá. A kérdésére fülig érő mosoly ül ki az arcomra és a szemeim is csillogni kezdenek, nem kell tükörbe néznem ahhoz, hogy tudjam, ez történik éppen velem. Hihetetlen, hogy reagálok már csak az említésére is. Vagyis a gondolatára. - Hááát… tényleg van valaki… fekete göndör hajjal, igéző olvadt csokoládészín szemekkel… a neve Lucas és máris olyan csöpögősen beszélek, mintha valami béna romantikus filmből pottyantam volna ide. – forgatom meg a szemeimet, mert úgy érzem lassan kifordulok önmagamból, ha folytatom ezt a „lesemtudomvakarni” mosolygást. - Pedig szinte mondhatni, hogy alig ismerem. Nem olyan rég ismertem meg. – vonom meg egyszerűen a vállamat. Nem vagyok az a pasizós fajta, ami azt illeti nem szokásom nagyon kalandokba bocsátkozni és a nagy szerelmet sem keresem. Valahogy a rózsaszín barbie álmokból már azt hiszem kinőttem. Ehhez képest rendesen megborogat ez a férfi, minden pejoratív értelem nélkül. - De ne csak én beszéljek. Itt van már a lovagod? Szeretném majd meglesni, kíváncsi vagyok rá. – nevetem el magam cinkosan, de természetesen csak akkor „lesem” meg a férfit, ha Carolinenak nincs ellenvetése. - Borzalmas, hogy mennyire izgulok egyébként. Mondd, hogy nem ment el a józan eszem. – nézek vissza a tükörképem felé és igazgatok még a ruhámon. - Hogy haladsz a vizsgákkal egyébként? – úgy csapongok a témaváltások között, hogy az valami hihetetlen. Azt hiszem ez is annak tudható be, hogy ideges vagyok az este miatt.
Nem gondoltam volna, hogy egyszer ekkora utat fogok megtenni valaki miatt. De nem csak egy átlagos valaki miatt, hanem Hayden miatt. Soha nem fogom tudni megmagyarázni magamnak, hogy mi azaz érzés, ami magába szippant akárhányszor a közelében vagyok. Ugyanakkor a legutóbbi találkozásunkkor én voltam az, aki úgymond irányított, hiszen én hatottam rá úgy, ahogy ő szokott rám. Jó érzéssel töltött el, hogy végre egyszer nem én vagyok az, akit elnyomnak vagy irányítanak valamivel, hanem én irányítottam a szálakat úgy, ahogyan nekem tetszett. A múltunk egy tündérmesébe illett. Már-már túlságosan tökéletes volt, de mi van ha még most is tartott volna az egész? Valószínűleg szétromboltam volna valamivel, de úgy néz ki, hogy minket mindig összesodor az élet. Akár tetszik, akár nem. Bár nekem nagyon is tetszik, hogy egyre többször vagyunk együtt. A keserű emlékek ellenére még mindig vágyom rá és arra törekszem, hogy ez az egész este tökéletes legyen. Még van pár percem. Pár aprócska perc, hogy odaérjek, de előtte mindenképpen szeretném leellenőrizni, hogy a nagy sietségben nem-e tettem tönkre valamit magamon. Amiről a leginkább meg akartam győződni, hogy a fehér ruhámon nem esett semmi probléma sem. Túl sok sminket nem kentem az arcomra így annak nem eshetett bántódása, de azért vetettem egy pillantást a tükörbe és megnyugodva simítottam hátra pár rakoncátlan hajtincset. Végül pedig a ruhámat kezdtem el igazgatni. Egy kicsit balra húztam, de aztán rájöttem, hogy ez túl sok úgy, hogy meghúztam jobbra. De ez már csak felesleges szöszmötölés volt. A nevemre felkapom a fejemet és akaratlanul is mosoly rajzolódik ki az arcomra. – Aliena. – Visszaölelem őt gyengéden, majd ahogyan ő is én is végigmérem őt. – Én is rettenetesen örülök neked. Végre egy ismerős arc. Köszönöm, te is csodálatos vagy. – Nem sokszor jövök New Orleans-ba. Ez is egy kivételes alkalom volt egy kivételes férfi miatt. Ebből is gondolom, hogy ő sem egyedül érkezett ide. Nem olyan esemény ez, ahová betenném a lábam egyedül. De ez is azért, mert egy másik városban van, de a lényeg, hogy különbözőek vagyunk. – Ki a szerencsés férfi, aki rajtad legeltetheti a szemét ma este? – Kérdezem kedves mosollyal az arcomon.
Kicsit sikerült hamarabb ideérnem, mint eredetileg kellett volna, de annyi baj legyen, legalább van időm arra, hogy beosonjak a mosdóba és ellenőrizzem a sminkem, a ruhám, meg úgy általában magamat. Nem kellene ennyire izgatottnak lennem, de mégis az vagyok, tudva, hogy kivel is fogok találkozni, hacsak fel nem ültet és el sem jön, de ez valahogy eszembe sem jut igazán. Kicsit kerülgetem a tömeget, amíg a klub mosdójáig vezet az utam, tény, hogy rengetegen vannak jelen. Maszkomat a kezemben szorongatom a kis táskámmal együtt, amikor a mosdó ajtajához érek. Könnyedén lököm be az ajtót, egy nő megy el mellettem, ahogy kifelé halad, én pedig a tükör elé lépek és szembenézek saját magammal. Ahogy sejtettem, pontosan úgy festek, ahogyan elindultam otthonról. Nevetséges, hogy úgy izgulok, akár egy tinilány. Már régen nem vagyok az, sóval itt az ideje, hogy vegyek egy nagy levegőt és ezt befejezzem. A táskámból előveszek egy zsepit és igazítok kicsit a sminkemen, de valójában ez csak amolyan pótcselekvés, mert egyébként semmi szükség rá. Nem baj, addig legalább telik az idő. A tükörben oldalra pillantok és ekkor látok meg egy ismerős arcot, szőke fürtökkel keretezve. Azonnal mosoly szeli ketté ajkaimat, ahogy felismerem. Nem is tudtam, hogy ő is eljön egészen idáig a bál miatt, de kétségtelen, hogy nagyon örülök neki. Megfordulok, hogy ne csak a tükörből lássam, no meg persze azért, hogy köszönjek neki. - Caroline! – hangomban melegség van és ha hagyja nekem, akkor röviden meg is ölelem őt, amint odalépek hozzá. - De örülök neked! Nagyon csinos vagy. – ahogy elengedem végignézek rajta, nem vitás, igazán gyönyörű – mint mindig – még picit hátra is lépek, hogy megcsodálhassam. Nem is olyan nagyon régen, még nem gondoltam volna, hogy jó barátságot tudok majd kötni egy vámpírral, de amióta Sophie-Anne is az lett, nagyon sok mindenben sokat változott a gondolkodásom. Már nem keresem a szüleim gyilkosát, feladtam a dolgot, mert lassan felőrölte az életemet az utána való kutatás és a minduntalan eredménytelenségre vezető rengeteg idő és energia, amit ebbe fektettem Persze ez nem jelenti azt, ha mégis belefutnék, akkor nem ölném meg a saját kezeimmel. Most már azonban csak megpróbálom élni az életem, festeni, tanítani, vezetni a galériámat New Orleansban és nem tagadom, a saját érdekeimet szem előtt tartva tenni meg másoknak szívességeket, amelyeknek mindig megkérem az árát. Az élet kemény, ezt már többször is megtapasztaltam és nekem is annak kell lennem, ha túl akarom élni.
Kezdőlap
• 
és köszönöm a játékot! 
