Egy szót se szóltam. Csak bólintottam ahogy elengedtem és egy utolsó pillantással még be a szőke szemeibe, becsuktam az ajtót.

- Hát akkor... - tértem vissza a korábbi "nem tudom mit mondjak" formulához. - Kösz! - mondtam ki a legnyilvánvalóbbat, és egy utolsó biccentés után visszakerültem az autót és beszálltam.

- Akkor szöszi már csak ketten maradtunk. - vigyorogtam fel az orrom alatt, de eszemben sem volt a szemeibe nézni a tükörben, csak mintha mi se történt volna csavartam a kormányt és soroltam is ki az út felé.

(Hotel)

Hamar megérkeztünk hozzánk is. Már alig vártam, hogy végre levethessem véres, koszos ruháimat, és végre pihenhessek kicsit... Odabent mintha már a mennyország várna rám.
A srác nagyon kedves volt, ömm, talán túl kedves is? Minden esetre, egy bájos mosollyal megköszöntem, ahogy kinyitotta előttem az ajtót. A kezét még elfogadtam segítségként, de jesszus, mi vagyok én, nem kell feltámogatni!
- Nem, köszönöm, innentől megy egyedül is, rendes vagy. - mosolyogtam rá bájosan - Köszönöm a fuvart.

(Bennett ház)

- Hussszonnnéééégy. - ismételtem hangosan ahogy a házat kerestem, Mmmm, nem is rossz. - futott át tekintetem a fronton és komolyan eljátszadoztam a gondolattal, hogy ha Gabe-nek és nekem nem kell majd örökké futnunk, jó lenne valami hasonló kecót összekapargatni valahogy. Persze azt is jól tudtam, hogy aki miatt futni kell az én vagyok, és ha a nagyságos Mr. Worrington már nem is liheg a nyakunkban, a fél rendőrséggel a háta mögött, van itt még valaki, aki akár okozhat még kellemetlen meglepetéseket. Toretto... - fintorodtam el még a gondolatra is, ha akkor nem vagyok akkora állat és hülye, ha akkor Gabe-et nem keverem bele... Akkor most nem itt lennék! - zártam a témát, és inkább beálltam a ház elé.

- Kisasszony... megérkeztünk. - vettem elő a legszívélyesebb mosolyomat. Vagy szívdöglesztő? Ezt még nem tudom. Mindenesetre próbáltam a csinos kis barnára koncentrálni és adjunk már az udvariasságnak is - na meg sérült is szegény - kilöktem magam az ajtón és megnyitottam az ő oldalán. - Biztos, hogy nem kell segítség? - nyújtottam felé a kezem a kiszálláshoz, illetve ha szüksége van rá, akár be is kísérem.

Steven egy búcsúcsók keretében elhajtott. Felsétálva a verandára, az estén gondolkodtam. Volt most minden; Megismertem Stevent, aminek nagyon örülök, akár, még lehet is belőle valami. Aztán, Kol és Liz újra együtt.. Ja, ennek is örülök, újra láthatom Kolt igazán mosolyogni.

/Peiper szobája/

- Igen, nagyon is tudom. Ezt soha nem fogom elfelejteni - mosolyogtam rá elbűvölően, és mielőtt bement volna, még egy apró csókot leheltem a szájára, de nem tolakodóan, inkább csak kedvesen és szerényen, ahogy az általában velem történt. - Tudod a számomat. Hívj akármikor, amikor kedved támad. - kacsintottam rá majd visszaültem a kocsimba. - Szia Peiper! - intettem még neki.

- Steve lakása

Steven lakása

- Igen, ez lenne szerény hajlékom. - mosolyogtam - Köszönöm, hogy elhoztál. Legalább már tudod az utat! - mosolyogtam kedvesen.

- Steven lakása

Peiper egész végig készségesen mutogatott nekem, és ezen néha elvigyorodtam. Nem voltam még jártas errefelé, de msot már ezt is tudom. Megjegyzem, annyi szent!

Végül megálltam az egyik ház előtt, amire rábökött. - Ez lenne az?

- Köszi - feleltem, és beléptem a házba. Hát, jobb mint kint ácsorogni, tekintve, hogy a nők igencsak sokáig tudnak készülődni. - Akkor én leülök a kanapéra, és megvárom, amíg elkészülsz. Nem kell sietned, anyám biztos megvárja szeretett, nőcsábász fiacskáját a főtánccal - kacsintottam rá.
/nappali/

Most?!
- Rád mindig van időm, Kol. - mosolyogtam bájosan - Adj egy kis időt, hogy összekapjam magam. - mondtam nyugodtan, de belül... EGY KIS IDŐT?! egy estélyre megyek, csessze meg! Ráadásul, egy Mikaelson estély...

- Addig is.. - álltam odébb - Fáradj beljebb! - Igen, megszegtem az alapvető szabályt; behívtam egy elsőt a házamba. De Ő csak Kol, tőle nem kell félni.

- Hát, most kéne - túrtam bele a tarkómba. - Persze csak ha nem terveztél mást a ma estédre.

Öm..ma? Áh, nem nincs késő! pff..
- Várjunk csak, az anyád? - esett le. Esther? Nincs semmi rongyom - Mégis mit jelent a ma? - mosolyogtam.

- Szia Peiper - üdvözöltem. A házba nem igazán léphettem be, de így kintről is el lehet mondani a dolgokat, nem igaz? - Csak azért jöttem, hogy elhívjalak anyám báljára. Tudom, későn szóltam, mert ma van, de remélem ráérsz. Bár ha nem, foghatok egy vadidegent, akit később elfogyasztok - tettem még hozzá.

/Peyton szobája/

Kisandítottam Peyton válla fölött, tényleg Kol volt. És tényleg ki volt kissé öltözve, igazán elegáns volt.
- Heló. - nyitottam szélesebbre az ajtót. Közben Peyton oldalba lökött. Nem hiszem el, hogy nem bír leszállni a témáról! - Mi járatban?

- Akkor én azt hiszem, félre is állok. - bólintottam mosolyogva - Örülök, hogy találkoztunk! - búcsúztam el, és beljebb is mentem. De azért, az időközben mögém érkezett Peipert oldalba löktem.

- Helló Peyton - üdvözöltem. - Tudod, félek a boszik különleges vámpírfogadtatásától - vigyorodtam el. - És igen, öltöny. Tudod, anyám bált rendez, szóval úgy gondoltam, felkérem Peipert a partneremnek.

/Peyton szobája/

Lesiettem a lépcsőn, hogy ajtót nyissak.
- Tudom, hogy nem vagy a kor embere, de feltalálták a csengőt! - nyitottam ajtót - Szia, Kol! - mosolyodtam el - Váratlan meglepetés... - néztem rajta végig. Hé, ez egy öltöny?!

/Ősök villája - Kol szobája/
Megálltam a ház előtt, de nem mentem tovább. Egy boszorkány házába nem lenne tanácsos csak úgy belépni, mert ki tudja, milyen veszélyeket rejtegetnek az emberekre nézve. Nitrátot fecskendező mérgeskígyók, vámpírszívet tépő és evő zombik, vagy ki tudja. A lényeg, hogy inkább a nyitott ablak felé dobtam egy követ, hogy hátha valaki észre fog venni, és beereszt. Vagy az is elég, ha Peiper kijön. Esetleg Peyton... ő sem túl vészes, ami azt illeti.

~*~