Furcsa, hogy mennyi boldogságot tud nyújtani nekünk egyetlen egy személy. Nekem pedig ez a személy Ezio volt. Minden boldogságom forrása. Neki köszönhetem, hogy szabad vagyok. Nem azért, mert annyira kitartó voltam. Annak csak azt köszönhetem, hogy még életben vagyok. Ha nem tartok ki, akkor talán soha nem találkozom vele és nem mondhatnám azt, hogyha meg is halok, akkor azt szabadon teszem. Nem, mintha ilyen beteg vágyaim lennének, hogy meg akarnék halni vagy ilyesmi. Csak ahhoz, hogy vámpír legyen meg kell halnom, de ez még messze van. Ennyire nem tekintek előre a jövőbe. A jelennek kell élnem, mert mindig történhet valami váratlan, ami porig rombolja az egészet. – Miért pont fehéret? – Tudom, hogy szórakozik, de azért még érdekelhet, hogy miért pont a fehéret választotta. Én feketét akarnék. Megszállottja vagyok a fekete rózsának. Megmagyarázni nem tudom, hogy miért talán, mert nem természetes. – Hmm. Nem is tudom, mivel rontottalak meg. – Mondom lekonyuló ajkakkal, majd elvigyorodom. Nem bírom túl sokáig megjátszani magam legalábbis nem ilyen téren. Hamar lezuhanyoztam legalábbis próbáltam gyorsan végezni. Azonban a zuhany alatt valahogy mindig olyan könnyedén repül az idő. Végül pedig egyszerűen elvettem Ezio kezéből az ingét és egy ruhává alakítottam. Annyiszor láttam már, hogy képtelenség lenne elfelejteni, hogyan is kell. Kilépek az ajtón és megmutatom neki az alkotásom, ami láthatóan tetszik neki. A kérésre lassan megfordulok a tengelyem körül, hogy mindent jól megnézhessen, amit csak akar. Aztán hozzásimulok a testemmel. – Örülök, hogy ennyire tetszik. – Mondom, majd nem bírok magammal és szenvedélyesen megcsókolom. Karjaimat szorosan a nyaka köré fonom és a testem olyan erősen feszül az övének, hogy mondhatni egymásba olvadnak.
Volt Zane nincs Zane. Furcsa, hogy az egyik este még őszintén beszélgetünk a másik nap pedig eltűnik. Mondjuk nem kellene semmin sem meglepődnöm azt hiszem. Nem újdonság, hogy ebben a városban eltűnnek az emberek, de nekem szükségem van rá. Csak meg kell tudnom, hogy hol is van onnantól kezdve pedig az egész gyerekjáték lesz már. Nem lesz itt semmi gond. Aki pedig most segíteni tud nekem az a nagyapám, akihez szapora léptekkel indultam meg, mert jelen pillanatban ez a legnagyobb problémám. Végre beszélhettem valakinek őszintén arról, hogy mit is érzek és erre fogja magát és felszívódik. Akkor miért váltotta ki miattam az átkát, ha ennyire nem jelentek neki semmit sem? Zavaros az egész és nem is akarok nagyon belemenni, mert valószínűleg ezek olyan kérdések, amikre csak ő tud választ adni. Méghozzá szemtől-szembe. A telefonját nem veszi fel, szóval ott sem igazán tudná elmondani, hogy mi a fene van, amiért ilyen hirtelen itt kellett hagynia. A csuklómon szorongatom a karkötőt, amit mindig magával hordott és most az én kezemet díszíti Remélem, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megtaláljam. Mi másért hagyta volna itt, ha nem azért, mert azt akarja, hogy megtaláljam? A nagyapám házához érve kis híján beesek az ajtón. A következő pillanatban az állam a padlón koppan és hirtelen hátat fordítok nekik. – Annyira nagyon sajnálom. – Nem mindennap nyit rá valaki a nagyapjára és egy vele majdnem egy idősnek mondható nőre. Na, de most már tudom, hogy legközelebb kopognom kell. Igen. Határozottan legközelebb kopogtatok.
Mikor megkérdezte, hogy miért pont a fehéret választottam, akkor kicsit én is elgondolkoztam, hogy mégis mit kéne mondanom… Jobban mondva hogyan. De nem tököltem túl sokat, inkább mondtam azt amit kellett. - Nos, a fehér szín egyszerre jelenti a jóságot, egyszerűséget de mindenek előtt a tisztaságot. Mindez igaz lett rám, miután a lányom feltűnt az életemben, és egy teljes fordulatot vett az életem. Ő volt az én megmentőm, mert ki tudja hányadik Pokolra kerültem volna más esetben. - Mondtam neki teljes beleéléssel és figyeltem a reakcióját. Viszont mielőtt bármit mondhatott volna megszólaltam. - Csak szívatlak, igazából csak úgy gondolom, hogy szépek a fehér rózsák. - Mondtam mosolyogva, hiszen tényleg inkább ez volt az igazság mintsem a másik. Ez olyasmi kérdés volt tőle, hogy miért vesz fel valaki sötét bordó inget halványkék helyett. Mikor hamis tettetéssel beadta azt, hogy nem tudja miről beszélek akkor egyből elmosolyodtam, mert szinte éreztem, hogy ezt a komolyságot nem fogja tudni megtartani túl sokáig. Végül csak elmosolyodott és most már tudtam, hogy nem csak a szemei különlegesek hanem a mosolya is angyali… ördögi, de mégis angyali. Nem hittem volna, hogy tényleg meg fogja csinálni azt amit mondtam, de ha már megtette akkor nem ellenkeztem és jól szemügyre vettem őt. Ahhoz képest, hogy csak poénként szántam azt amit, egész kellemes dolog sült ki belőle. Aztán pedig kicsit meglepődtem, hogy mennyire hozzám bújt, de nem ellenkeztem és átkaroltam őt a derekánál, a csókját pedig viszonoztam. Aztán pedig hallottam, hogy az ajtó nyitódik, de csak akkor tudtam meg, hogy ki volt az mikor megszólalt. - Mi járatban vagy, kicsim? - Fordultam felé miközben Dorothea-t is elengedtem. Mikor pedig mellém állt akkor ugyanúgy a derekába karoltam. Én nem voltam zavarban egyáltalán, mert hát miért kéne? Viszont Dorothea-n érződött és látszott is, hogy nem számított erre.
Arra a magyarázatra, hogy miért pont a fehéret választotta csak némán bambultam, majd mikor kijelentette, hogy szívat rendesen vállba vágtam. – Szemét vagy, ugye tudod? – Mondom vigyorogva. Azt hiszem ez az egész komolytalanság nem fog megszűnni az elkövetkezendő jó pár órában, úgyhogy talán a legjobb lenne, ha egyetlen egy szavát sem hinném el. Ahogyan ő is jobban teszi, hogy nem hiszi el egyetlen egy szavamat sem. – Veled túl sok a gond. A kutya legalább nem válogat. Megelégszik azzal a rózsával, amit útközben letépek. Nincsenek ekkora igényei, mint neked. – Szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan férfival tölthetem az időmet, mint Ezio. Egyszerűen feltölti a lelkemet a társasága. Nem tudom másképpen megmagyarázni. Szívesen mutattam meg neki magam az ingében, amiben ruhát alakítottam ki. Aztán olyan természetességgel simultam hozzá, mintha mindig ez lett volna a dolgom. Csókoltam őt tiszta szenvedéllyel. Olyannal, ami nem terem mindenhol. Nem akartam elsietni semmit sem egyszerűen csókolóztunk. Ebben még semmi rossz nincs. Olyanok vagyunk, mint valami tinik. Ennyire egyszerű. Bár egyikünk sem abban a korban van, de senki nem mondta, hogy nem lehetünk gyerekesek. Mikor kinyílt az ajtó hirtelen rettenetesen zavarban éreztem magam. Pont úgy, mint egy tini. Ezio átkarolt, de én fülig vörösödtem. Legszívesebben elbújtam volna Ezio mögött ebben a pillanatban. Ha jól értelmezem, akkor az unokája nyitott be. Hát ez remek. Az egyszer biztos, hogy nem így akartam bemutatkozni neki, de jelenleg megszólalni sem bírok, mert ez valahogy annyira furcsa. Felpillantok rá és alig pár évvel fiatalabb nálam mégis az unokája a férfinak, aki belopta magát a szívembe. Hát ilyen ez az egész vámpírlét. Összezavaró tud lenn, ami a korokat illeti.
Nem is jöhettem volna rosszabbkor. Legalábbis azt hiszem. Automatikus reakcióm volt, hogy hátat fordítottam nekik, de mikor a nagyapám megszólalt visszafordultam és egy nagy sóhaj hagyta el az ajkaimat. Mindkettőjükön van ruha. Akkor ez nem lesz olyan kínos. Bár a nőn, akinek egyelőre még a nevét sem tudom egyértelműen nem a saját ruhája van, de az egyszer biztos, hogy nem én leszek az, aki nekiáll ítélkezni a családtagjai felett. Én csak annyit akarok, hogy boldog legyen a papa is. Mindenki boldog legyen. Ennyire egyszerű vágyaim vannak és, ha ez a nő az, aki boldoggá teszi, hát legyen. De azért elkerülném az ilyen találkozókat, szóval legközelebb mindenképpen kopogtatok leginkább csak a saját érdekemben. –Igazából annyira nem is lényeges. – Legyintek, mert nem igazán szeretnék zavarni, hiszen egyértelműen valaminek a közepébe vagy kezdetébe nyitottam. Vagy az is lehet a folytatásába. Bárhol is lesz Zane úgy sem hiszem, hogy elmehetnék érte vagy valami. Meg később is meg tudjuk határozni, hogy mégis merre van. – Nem akarok zavarni, majd talán később megbeszéljük. – Hadarom el, de mielőtt még távozni tudnék Nymeria odarohan a lábamhoz én pedig szinte azonnal megsimogatom a feje búbját. – Annyira udvariatlan vagyok.. Bella vagyok. – Mutatkozom be óvatosan, hiszen azt hiszem ő még nagyobb zavarban van, mint én. Hát valószínűleg, ha rám nyitnának, amikor valakivel csókolózom méghozzá nem is akárhogyan, akkor én is valahogyan így reagálnék. Főleg, ha mondjuk a srác édesanyja lenne, vagy az apja. Vagy a húga. Na, ez teljesen lényegtelen. a lényeg, hogy én is zavarban lennék, de ahhoz képest ezt a helyzetet azt hiszem elég jól kezelem.
Elmosolyodtam azon, mikor egyet a vállamba ütött és egy hamiskás „aucs”-t is hallattam, de igazából nem számítottam másra. Mikor olyan beleéléssel figyelte, amint elmesélek egy elég nagy hülyeséget már éreztem, hogy valami ilyesmit fogok kapni mikor elmondom, hogy csak az agyát húzom. Mondjuk volt igazság abban amit mondtam. Mielőtt a lányom több évszázad után újra felbukkant az életemben akkor egy elég nagy fordulatot vett az életem. Ez, hogy rávettem végül a fürdésre talán az egyik legjobb ötletem volt ma. Valami eszméletlenül dögösen állt neki ez a ruha, amit az ingemből formált. Eleget takart, mégis keveset, ezért előszeretettel tekintettem végig rajta újra és újra, a tetszésemet is ugyanilyen készségesen tekintettem ki a tetszésemet. A közelsége is nagyon jól esett, hogy ennyire hozzám simult a testével, ezért is öleltem őt magamhoz miközben jó néhány apró csókot váltottunk egymással. Felnőtt emberek vagyunk, mégis ahogyan viselkedünk az inkább vall az unokám korabeli párokra. Bár nem igazán izgatott, mivel örömmel viszonoztam minden egyes csókját miközben a testének melegét is kiélveztem. Viszont ha valakire, hát Bellára tényleg nem számítottam, hogy meg fog jelenni a lakásomban PONT MOST. Nem mintha zavart volna, mert tényleg imádtam ezt a kiscsajt, csak… hát igen, valóban nem épp a legjobbkor jött. Elmosolyodtam azon, hogy Dorothea fülig vörösödött az egész helyzettől én pedig milyen lazán kezeltem a helyzetet. - Jól van, ahogy gondolod. Van időm, de ha ráér az egész akkor az is rendben van. - Az egész szituáció elég érdekesen alakult, én viszont szokásomhoz hűen megint csak jól szórakoztam az egészen. Nem akartam Dorothea-t ilyen szituációba hozni, de előbb utóbb úgy is találkozott volna velük. Így legalább a kis Chloe-val nem kell találkoznia már.
Nem hiszem el, hogy ennyire zavarba tud hozni valaki. Mind a ketten normálisan kezelik a helyzetet csak én viselkedem úgy, mint valami kisgyerek, akit rajta kaptak, hogy a csoki készletet lakmározza a kamrában. Olyan zavarban vagyok, hogy valószínűleg, ha kinyitnám a számat csak össze-vissza makognék valamit, amivel nem mennének semmire ezért inkább befogom a számat. Felpillantok és halovány zavart mosoly ül ki az arcomra, mikor tekintetem találkozik Ezio unokáéval. Ebbe igazából nem is gondoltam bele, hogy milyen lesz, ha találkozom vele, mert igazából mondhatjuk úgy is, hogy ez elkerülhetetlen helyzet volt. Előbb vagy utóbb találkoztunk volna, de valahogy egy későbbi alkalommal jobban ki lettem volna békülve. Akkor talán még több ruha is lett volna rajtam, mert jelen pillanatban zavarba ejtően kevés ruha volt rajtam. Vagyis igazából csak egy ingből fabrikált ruha. Ah, ez annyira kínos. Mégis csak én viselkedem úgy, mintha ez az lenne. – Dorothea. – Mutatkoztam be én magam is, majd alsó ajkamba haraptam. Hát nem akarom tudni, hogy mégis mit gondol rólam.. A francba is annyira zavarban érzem magam. Pedig nem szokásom. Soha nem éreztem magam ennyire zavarban, mint jelen pillanatban.
Az időzítésem borzalmasra sikeredett, úgyhogy a legjobbnak láttam, ha nem tartózkodom itt tovább főleg, hogy milyen zavarban van Dorothea. A nagypapám barátnője. Azt hiszem. Nem hiszem, hogy pont ő szórakozna bárkivel is, bár róla még nem tudok véleményt alkotni, de az, hogy ennyire zavarba jött arra utal, hogy nem csak egy éjszakás kaland volt. Az olyan nők soha nem jönnek zavarba és fogalmam sincs, hogyan csinálják, de igazából nem is érdekel, mert nem vagyok a híve az ilyen dolgoknak. Bár, hogyan is lehetnék még tizenhat évesen bárminek is a komolyabb híve? Kialakulóban van a személyiségem és az érdeklődésem, de akkor sem hiszem, hogy ilyen irányt venne. – Majd, akkor később jövök és megbeszéljük.. Előtte majd csörgök. – Mondom és teszek egy apró lépést hátra aztán mosollyal az arcomon búcsúzkodom. – Örülök, hogy megismerhettelek, Dorothea. – Még egyszer megsimogatom a kutyust, majd kilépek az ajtón. Annyira nem lett rossz az időzítésem, mert rájuk nyithattam volna egy másik tevékenység közben is, ami sokkal kényelmetlenebb lett volna mindannyiunk számára. Bár ki tudja, hova is haladt ez az egész. Mondjuk abban biztos vagyok, hogy mára megtanultam ide sem sétálhatok be olyan könnyedén. Egy kopogtatás minimum elkél. Nem úgy, mint most, hogy kis híján ajtóstul rontottam be a házba.
Érdekes kis helyzet volt kialakulóban, de azért nem hiszem, hogy Dorothea-nak ennyire zavarba kellett volna jönnie. Mégis, valami elragadónak találtam ezt, hogy ennyire zavarba tudni egy olyan érett nő, mint ő. Bellával mi egyáltalán nem zavartattuk magunkat, egyedül csak ő vörösödött fülig, ami akárki akármit mond eléggé aranyos volt. Legalábbis számomra. Bella megszólalására csak bólintottam egyet, de most már legalább nem fognak rám törni a családtagjaim ha meg tudják, hogy én meg Dorothea ilyen jól érezzük magunkat egymás társaságában. Elengedtem a lány derekát, majd amint a kicsi Chloe kilépett a házból be is zártam kulcsra az ajtót és megráztam a fejemet. - Hát… erre nem számítottam. - Mondtam mosolyogva, aztán pedig megsimogattam Nymeriát, aki pedig ezután a kanapéra mászva elkezdett szunyókálni. Majd újra visszasétáltam Dorothea-hoz, és ugyanúgy magamhoz öleltem őt mint ahogy a kis incidens előtt voltunk. Legalább ezzel is megvoltunk, így kicsit fel is vagyok szabadulva, hogy legalább ő vele találkozott. Ha viszont ő tudja akkor valószínűleg amint hazaér, a lányom és Nathaniel is meg fogja tudni ezt az egészet. Legalább elejét vettük ennek az egésznek. Nem engedtem az ölelésemből, ugyanolyan közel húztam magamhoz mint ahogy 5 perce voltunk és közelebb hajoltam hozzá, hogy újra megcsókolhassam őt. Már szinte bűn ennyire élvezni ezt az egészet, de ahogy ezt a nem olyan régi beszélgetésben már megvitattuk, mindketten eléggé bűnös lelkek vagyunk.
Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor már csak ketten voltunk. Nem akartam én ezt. Így először találkozni a családjával. Meg még arra sem voltam felkészülve, hogy találkozzak a családjával. Ez annyira kellemetlen. Alig van rajtam az inge, ami épphogy eltakarja azt, amit kell és, ahogyan ránk nyitott. Az egyszer biztos, hogy beleégett az emlékezetébe ez a kép és, ha legközelebb látni fog csak ez jut, majd eszébe. Azt hiszem a szerencsétlenségem nem hagyott el teljesen. Pocsékul érzem magam a helyzet miatt és legszívesebben elásnám magam a föld alá és azt játszanám, hogy nem jövök elő, míg ez az egész le nem nyugszik. De az örökkévalóság elől nem menekülhetünk, mert elég valószínű, hogy mindketten örökké itt lesznek és az elől nincs menekvés. Ez egy olyan dolog lesz, amit egyikük sem fog elfelejteni és én sem. – Hát, akkor nem hiszem, hogy meglep, ha azt mondom, hogy én sem. – Egy pillanatra arcomat a kezeim közé temetem, majd könnyedén simulok bele Ezio ölelésébe. Hogy lehet, hogy valakinek az ölelése ennyi érzést kelt bennem? Ekkora biztonságot? Nem tudom megmagyarázni, de nem is akarom. Csak ki akarom élvezni. Ajkaink ismételten összeforrnak, de ezúttal sokkal visszafogottabb vagyok. Hiába tudom, hogy zárva van most már az ajtó, de akkor is. Elhúzódom ajkaitól és fejemet a vállára hajtva simulok hozzá. – Nem a legjobb első találkozás az egyszer biztos. – Motyogom vállába.
A meglepettség elsőre talán nekem is kiült az arcomra, de nem amiatt, hogy Bella nyitott ránk. Jobban inkább amiatt, hogy valaki ránk nyitott. Annyinak viszont örülök, hogy legalább ilyenkor történt meg ez és nem máskor, mikor nem ilyen szolid dolgot csinálunk. Na ott talán még én is elástam volna magamat a föld alá, de akkor vethettem is volna magamra, hogy az ajtót nem zárom be. - Vörös voltál, mint egy paradicsom. Nem kell mondanod, tudom. - Mondtam csipkelődve miközben lágyan rámosolyogtam. Miközben Dorothea-t magamhoz öleltem, a hátát is elkezdtem simogatni, és a homlokára is nyomtam egy puszit. Olyan… nyugodt érzéssel tölt el az, hogy ennyire közel van hozzám, hogy ennyire az ölelésembe temetkezik. Nem hittem volna azt sem, hogy a feleségem után valaki iránt is fogok még így érezni, de az élet tele van meglepetésekkel. Talán tényleg a lányom volt a megmentőm, máskülönben nem találkoztam volna Dorothea-val sem. Elég valószínű, mivel jó néhány évszázadig alig hagytam el Velencét is. A haján simítottam végig néhányszor mikor a vállamra hajtotta a fejét. Nem válaszoltam arra semmit amit mondott, csak lepillantottam rá. Aztán pedig hirtelen ötlettől vezérelve hajoltam le kicsit, hogy először csak a magasságomba emelhessem, aztán pedig néhányat arrébb lépve a konyhapultra ültethessem ahol még talán egy-két centivel fölém is magasodott. Megtámaszkodtam a pulton, és úgy hajoltam újra közelebb hozzá, de csókot nem adtam neki nagy meglepetésre. - Na és, MOST mit tervezel mára, hogy így alakultak a dolgok?- Kérdeztem mosolyogva miközben még mindig nem távolodtam el tőle.
Azt hiszem ezt a pillanatot biztosan felírhatom életem legkínosabb helyzetének a listájára. Ezer meg ezer dolog lenne, amiről listát vezethetnék, akkor miért ne erről? Azt hiszem tökéletes lenne ez a legelső kis listámnak, amit szorgalmasan vezetnék. Bár mindenki észrevehette, hogy mennyire zavarban voltam, mert szó szerint éreztem, ahogy lángolt az arcom. Gondolom külső szemlélőként még észrevehetőbb volt ez a dolog. Nem szoktam ennyire zavarban lenni most valahogy mégis sikerült elérniük ezt. Talán attól még inkább zavarban voltam, hogy ők olyan könnyedén kezeltél a helyzetet, míg én kis híján kidurrantottam a fejemet a paprikavörösségemmel. Mint, aki nem kap levegőt. Valahogy így tudom elképzelni magam és még tükörre sincs szükségem. Tudom, hogy milyen vagyok, ha elpirulok. Főleg, ha ennyire.. Mert az arcom égése is sok dolgot elárul. Hozzásimulok Ezio-hoz ismételten, de most nem csókolom őt követelőzően egyszerűen csak élvezem, ahogy a karjai körém tekerednek. Elmosolyodom, amikor felemel és felültett a konyhapultra. – Hát lenne egy ötletem, de az nem függene össze az előző kijelentésemmel, szóval talán a legjobb lenne, ha mennék.. Vagy nem tudom. – Nagyot sóhajtok, miközben a kezeimmel kezdek el babrálni. Már én magam sem tudom, hogy mit akarok, hogyan azt pedig végképp nem, hogy mégis miért. Nem akarok sietni. Ez a helyzet után pedig nem is kellene akarnom vagy gondolnom az egészre, de mégis csak ez van a fejemben, de egyszer az életben ki kell tartanom valami mellett.
Nem tudhatom, hogy mit keresett itt az unokám, de egyben kíváncsivá is tett. Ha már egyszer ENNYIRE ránk ront, akkor ott biztos valami fontos dolog húzódik meg. Azt sem hittem el neki, hogy nem olyan fontos, inkább csak el akart tűnni innen, mert legbelül talán ő is enyhén furának találta a helyzetet. Viszont makacs mint az anyja, így nem tudtam volna marasztalásra bírni. Do pedig valószínűleg elásta volna magát vagy nem tudom. Kikaparja a padlót, meg mindent míg el nem ér a földig, aztán egy ásót hozva belekezd. Na jó, ezt nem nézem ki be… na jó kinézem belőle, de nem hiszem, hogy megtette volna. Inkább alkalmazkodott volna az egész helyzethez. Kíváncsi vagyok mit fog mondani, és örültem is a válasznak. Nem mutattam ki, de az ellenkezőjét sem. Egyszerűen csak szép szemeibe nézek miközben hallgatom amit mond. És nem, nem annak örültem, hogy menni akar. Közel sem… - Emiatt ne menj… Figyelj, Dorothea. Szeretném ha ez működne köztünk. Ha ehhez az kell, hogy várjunk, akkor várunk. Nem fogok erőltetni semmit, ahhoz túl fontos vagy nekem. - Mondtam neki komolyan, aztán végül adtam neki egy röpke csókot. - Azért ezt remélem nem akarod megtiltani, mert azt nem tudom biztosítani, hogy be fogom tartani. - Mosolyogva, egy kisebb nevetéssel körítve fogalmaztam meg a mondandómat. Én az előbbi témát nem hiszem, hogy fel fogom hozni, vagy ha más nem akkor nagyon ritkán, tiszteletben tartom a döntését ezzel kapcsolatban.
Őszintén magam sem tudom, hogy mit akarok. Egyik pillanatban kijelentem, hogy nem akarom elsietni a dolgokat a következőben pedig már alig bírom visszafogni magam. De tényleg nem szeretném, ha azzal tennénk tönkre a dolgokat, hogy túlságosan gyorsan haladunk. Főleg most nem lenne túlságosan okos lépés. Nem hiszem, hogy tudnék másra gondolni, mint arra, hogy az unokája besétál és, hogy milyen kényelmetlenül éreztem magam miatta. Nem szoktam soha sem zavarban lenni. Nem voltam az a típus. De most mégis úgy éreztem, hogy mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Ebből is tudom, hogy ez az egész, ami köztem és Ezio között van sokkal másabb. Már az első pillanatban tudtam. Teljesen másként viselkedett velem. Nem használta ki a helyzetet, amikor megtehette volna. Minden egyes mozdulatával közelebb férkőzött a szívemhez. Szépen lassan fészkelte be magát és most, ha akarnám se tudnám kitessékelni onnan, de igazából nem is szeretném. – Hmm, ha esetlegesen betiltanám mennyi ideig bírnád ki?– Kérdezem immáron vigyorogva és a karomat a nyaka köré fonom, majd egyre közelebb hajolok hozzá, de nem csókolom meg. – Na? – Suttogom ajkára ezt az egyetlen egy apró szót, de egy milliméterrel sem megyek közelebb hozzá. Persze ezt soha nem tiltanám meg neki ahhoz túlságosan is jól esik, de azért jól esik egy kicsit húzni vele az agyát.
Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy az egykori feleségem után valaha is fogok valaki iránt még úgy érezni. Erre teljesen váratlanul felbukkant az életemben Dorothea. Már akkor is elég merész dolgokat tettem meg miatta, de végül is talán pont a segítőkészségem miatt érzi ő is ezt felém. Amiatt, hogy én nem kérek semmibe semmit, mert nekem már az is jó, ha valakin tudok segíteni. Örülök annak, hogy nem akarjuk elsietni ezt az egészet, hanem csak kis lépésekben haladunk. Legalább tudok arra következtetni, hogy nem csak néhány hónapra tervezi velem ezt az egészet, hanem sokkal huzamosabb időre. Legalábbis remélem, mert akármilyen furcsán is hangzik ilyen rövid idő után, de legutóbb akkor éreztem ilyen nagy boldogságot, mikor a lányom sétált be az ajtómon sok-sok évszázad múltán. Pontosan nem tudnám megfogalmazni, hogy mi is van köztünk, csak azt tudom jelenleg, hogy jelenleg nem tudnám élvezni más társaságát csak az övét. Legyen szó a lányomról, vagy az ő lányáról, jelenleg nem akarok rájuk gondolni. Ők tudom, hogy biztonságban vannak Nathaniel mellett, Dorothea pedig mellettem. - Fogós kérdés… - Mondtam neki mosolyogva, aztán végül meg is adtam magamat. A közelsége eléggé elkábított, ezért nem sokkal később rátapadtam az ajkaira, miközben nyelvünk is egy kisebb-nagyobb táncba kezdett. Dús hajába túrtam mindeközben, aztán a csók után megszólaltam. - Hát… lehet menne ennél több is, de nem akarok kockáztatni. Az még árthat az egészségnek. -
Nem tudom pontosan, hogy mit is érzek Ezio iránt. Nem lehet egyszerű hála. Nem csak a vonzalom teszi azt, hogy mindig az ő társaságát keresem. Ez annál sokkal több, de amíg nem jövök rá, hogy pontosan mi is ez nem akarok túlságosan belemerülni a kapcsolatunkba. Tökéletesen meg vagyok elégedve azzal, ahol most vagyunk és a legjobb az egészben, hogy ő sem hajt engem sehova. Nem sietett. Hanem türelmesen vár rám. Ennél pedig édesebb dolgot nem si tudok elképzelni, de tudom egyetlen egy férfit sem szabad túlságosan sokáig megváratni, mert annak soha nem lesz jó vége. Vannak, akik egy idő után csak feladják a várakozást, de a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy Ezio nem ilyen. Bízom benne. Az életét kockáztatta azzal, hogy segített rajtam még akkor is, ha nem olyan könnyű őt megölni és ezt soha nem fogom elfelejteni. A nap minden percében meg akarom köszönni neki. Ezt, és azt is, hogy annyira megértő és kedves velem. Annyira jó, hogy néha már azt érzem nem igazán érdemlem meg. Kicsit játszadozom vele, hiszen a lehető legközelebb hajolok hozzá, de ajkaim nem érintik az övét. Figyelek arra, hogy még csak ne is súrolják, de azért elég közel legyenek ahhoz, hogy egy kicsit idegesíteni tudjam őt a közelségemmel. Szenvedélyesen viszonoztam a csókját, amivel megajándékozott és azt hiszem, ha ő nem csapott volna le ajkaimra én léptem volna át ezt az apró határt. – Azt semmiképpen sem szeretném. – Mondom kuncogva, miközben tekintetét fürkészem.
A puha ágy szinte teljesen körülölel. A torkomat egy rettenetesen égő érzés tölti be. Úgy érzem, hogy a torkom bármelyik pillanatban lángra kaphat. Kicsit a fejem is sajog, de végül nagy nehezen nyitogatni kezdem a szemeimet és megkönnyebbülök, amikor megpillantom, hogy Ezio ott ül az ágy szélén. Szépen lassan felülök és egy kicsit közelebb húzódom hozzá. – Akkor jöhet a következő lépés.– Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy megteszem ezt az egészet, de a gondolataim csak akörül forognak leginkább, hogy megszüntessem ezt az égető érzést a torkomban, mert úgy érzem, hogy felrobbanok, ha nem teszem. Mintha egy gyertya kapott volna lángra a torkomban, amit eloltani soha nem lehet egyszerűen csak szunnyadásra bírni. Utána pedig újult erővel kap lángra, hogy feleméssze a birtoklóját. De Ezio mindent elmondott. Pontosan tudtam, hogy mire vállalkozom. Meg már amúgy sem lehet meghátrálni ebből az egészből és nem is akarok. – Ez az érzés a torkodban.. Mindig ott van?– Vajon, mikor velem volt és, mikor megcsókolt akkor mennyire volt erős a késztetés a számára? Tisztában vagyok vele, hogy elég idős már és temérdek ideje, hogy megtanulja az önkontrollt, de az nem igazán azt jelenti, hogy elnyomja az érzéseket egyszerűen csak, ha fel is bukkannak, akkor is képes arra, hogy valamilyen módon ne foglalkozzon velük. Ezt pedig nekem is meg kell tanulnom a lehető leghamarabb.
Nem volt könnyű megtennem. De úgy éreztem, hogy eljött az ideje. Nem halogathattam tovább a dolgot. Ő még mindig ugyanolyan ragaszkodó volt az egészhez mint az elején, a dolgok amiket mondtam, még azok sem tudták eltántorítani. Bár reméltem is, hogy így lesz. Nem azért mert vámpírrá akartam tenni, hanem mert ezzel bemutatta azt is, hogy mennyire bátor és merész. Ez pedig tetszik. Hetek óta készítgettem őt fel erre, szinte mást se csináltunk ezen kívül. Végül megtettem azokat a lépéseket is amiket kellett, s most várom, hogy magához térjen. Az ágy szélén ülök, s csak nézek ki a fejemből. Majd egyszer megérzem amint közelebb merészkedik hozzám Dorothea. Örülök, hogy ideköltözött. Így több időt tölthetünk együtt, noha addig a pontig még mindig nem jutottunk el. De talán nem is baj. Lefoglalt minket ez az egész vámpíros téma, meg legalább nem is sietjük el az egészet. Nem rontjuk el túl korán. Noha bő egy évvel korábban mégis mint két ismeretlen bújtunk ágyba, de az mellékes. Hagyom, hogy arra is felkészüljön, ahogy a vámpírságra. Aztán meg majd jön mint a karikacsapás. Magamhoz ölelem őt, majd meg is csókolom őt. Azt követően válaszolok a kérdésére. - Elmúlni sosem fog, de olyannyira enyhülni igen, hogy észre sem veszed már. Hozzá fogsz szokni, csak adj neki pár napot, talán két hetet. Na meg segíteni fogok. Itt leszek melletted mindvégig. - Mondom neki miközben a karját simogatom és a szemébe nézek. Örülök, hogy ezen is túl vagyunk és semmi komplikáció nem merült fel az egésszel kapcsolatban. Nyomok egy puszit a homlokára, aztán kimegyek a konyhába, hűtőből kiveszek egy vértasakot, s visszaérve odaadom Dorotheanak. Újra odahajolok hozzá és megcsókolom. - Szeretlek. – Mondom ki ugyanazon szót amivel maradásra késztettem még néhány héttel korábban. A szavaim komolyak, s ő pedig tudja ezt.
Ezio nagyon megértő volt velem kapcsolatban és ezzel a helyzettel is. Teljeséggel felkészített engem. Az pedig, hogy szinte mindig egymás mellett voltunk csak még könnyebbé tette az egész helyzetet. Meggondolhattam volna ezerszer magamat. Bőven hagyott rá alkalmat meg a negatívumokat is felsorolta, hogy pontosan tudjam mégis, mivel nézek szemben, de én ezt akartam és most, hogy már mondhatni vámpír vagyok egyáltalán nem bántam meg a döntésemet. Egy hónapig emésztettem már ezt az egészet. Végül is, akkor mondtam ki komolyan, hogy ezt akarom. Ezen döntésem mellől pedig azóta sem tágítottam. Még a torkomban érzett égető érzés sem számít. Pedig ez aztán kellemetlen. De azt hiszem nő létemre, már volt elég szerencsém találkozni idegesítő dolgokkal. Ez sem fog kiüldözni engem a világból. Gyengéden viszonzom a csókját. Szeretem őt. Nem érdekel, hogy nem érdemlem meg. De mégis miért ne érdemelném meg? Lehet, hogy vannak emberek, akik hátat fordítanak nekem még azelőtt, hogy bizonyíthatnék, de ő nem ilyen ennek pedig nagyon örülök. Pontosan rá volt szükségem ahhoz, hogy kiszabaduljak a sötétségből, ahova egy szörnyeteg taszított, akinek a DNS állományom egy részét köszönhetem. De ettől én nem lettem szörnyeteg. Nem tartom magam annak. A döntéseink, amik meghatározzák, hogy szörnyetegek vagyunk-e avagy sem. – Nem is lehetnék szerencsésebb. – Örülök, hogy vele találkoztam. Nem is tudom, hogy hol lennék, ha nem lenne nekem ő. Bár valószínűleg nem is élnék, akkor már. Az apám megtalált volna. Előbb vagy utóbb biztos. Annyira hangoztatta, hogy nem akart megölni, de én nem hiszek neki. Egy pillanatra sem. A kezembe veszem a tasakot és egy darabig csak forgatom a kezemben, de a tekintetem nem bírom levenni róla. Nem tudtam, hogy egyszer így fogok tekinteni a vérre. Nagyot nyelek és még mielőtt a számhoz emelném a tasakot ránézek Ezio-ra. – Én is szeretlek. – Az első korty lassan csúszik végig a nyelőcsövemen, de azok, amik követik már sokkal gyorsabban és egyre hamarabb érkeznek egymás után egészen addig, amíg ki nem ürül a tasak. Mikor végzek levegő után kapkodok. – Nem tudom, hogyan bírtál megmaradni mellettem.
Hiányzott már ez az érzés, amit most Dorothea mellett érezhetek. Nem is most, hanem mindig, mikor velem van. Még én is nehezen hiszem el, hogy 6 évszázadon keresztül éltem e nélkül. Hogy ennyi idő kellett ahhoz, hogy mindenen túltegyem magam. A lányom elvesztésén, a feleségem elvesztésén, az életem teljes romba dőlésén. De néhány éve egyszer csak minden elkezdett jóra fordulni. A lányom megkerült, ő egy csodás ajándékkal ajándékozta meg magát, Nathanielt és engem is. Egy éve pedig találkoztam Dorothea-val, ami annyira nem is volt mérvadó, mert konkrétan csak egy éjszaka volt az egész. Mindenesetre örülök, hogy legalább akkor elindult valamilyen szinten a kapcsolatunk. Furcsa így tekinteni Dorothea-ra. Félreértések elkerülése végett, csak arra értem, ahogy a vérre néz most és korábban. A szemében látszódott az éhség, mikor a kezébe adtam a tasakot, ami teljesen normális. Egy ideig pedig nem is fog enyhülni ez az érzése. Bár talán segíthetnék neki az erőmet használva, de… nem tudom, félek bármit is használni rajta, mikor még ilyen friss vámpír. Majd talán egy év múlva, vagy ha feltétlenül szükséges lesz. - Nos, ahogy említettem: Szeretlek. És ebbe úgy érzem, az is beletartozik, hogy melletted maradok jóban, rosszban. Oké, házasok nem vagyunk, de szerintem felesleges egy gyűrű ahhoz, hogy valaki mellett boldogok lehessünk. Én pedig melletted az vagyok. - Mondom neki egy mosollyal, majd kiveszem a kezéből a tasakot, és eldobom a földre. Aztán pedig egyik kezemmel a tarkóját fogom meg, és húzom közelebb magamhoz, hogy megcsókolhassam. Azt követően megszólalok. - Ha bármire szükséged van, mindenképpen szólj. - Mondom neki komolyan. A bármire az nem takar le 100%-osan mindent, amit meg is adok, de nem fogok magyarázkodásba kezdeni, hogy nem hozok neki kiskutya tetemeket.
Kezdőlap
