Vannak bizonyos típusú emberek, akikre még távolról sem szeretek ránézni. Leginkább azért, mert kétszínűek és a szemük sem rebben, ha bele kell hazudniuk mások szemébe. Szerencsére ritkán fordul elő, hogy ilyesmibe keveredek, nagyon jók az efféle képességeim, hogy lássam, ki hazudik és ki beszél őszintén. Szóval már csak ezért is tudtam, hogy ez a fickó nem Hasfelmetsző Jack-et szeretne velem játszani. Máris megkönnyebbültem, elvégre az egy eléggé... veszélyes és kegyetlen játék. Nincs mit ragozni ezen, bár mindig is próbáltam jó színben feltűnni mások előtt. Nagy eséllyel ezt a névtelen férfit sem látom többé, tehát túlságosan nem zavar, ha esetleg cédának vagy szajhának könyvel el. Igaz, még nem próbáltam meg rámászni, szóval ha jól rakja össze a kirakó darabjait, nagyjából sejtheti, hogy szó sincs ribancságról. Más tészta, hogy nem tűnik olyannak, aki szívesen foglalkozik a kirakózással... az emberek néha képesek rohadtul elcseszettnek érezni magukat. De láthatóan nem neki kell ezt ecsetelnem. Cseppet sem néz ki jobb színben mint amiben most én vagyok. Valószínűleg az okaink nem egyformák, de ha szarul vagy, senkit nem érdekel, hogy miért. Szarul vagy és kész. Nehezemre esett lenyelni pár, egyébként meglehetősen szúrkáló megjegyzést, mikor a kést és a szerszámot említette, hiszen közismert tény, hogy a sorozatgyilkosok javarészt nem képesek mit kezdeni az utóbbival, ezért is élik ki beteges hajlamaikat a gyilkolásban. De nem feszítek túl semmilyen húrt, nem teszek megjegyzést a képességeire. Leginkább azért, mert ma este szórakozni akarok, nem pedig azon bánkódni, hogy belegázolok valaki lelki világába. Nem mintha meghatná... maximum tényleg elővenné azt a belezőkést. - Sármőr, szadista, kéjgyilkos... nagyjából ilyen sorrendben pont jó lesz - vontam egyet a vállamon. - De ha a türelmetlenebb fajtából származol, párat át is ugorhatunk - fűztem aztán hozzá egy apró mosollyal a szám szélében, de átsuhant arcomon némi huncutság is, még ha ezt ő nem is láthatta. Elvégre előttem ült, a hátát mutatt nekem. Nem is bánom. Vannak olyan helyzetek, amikor kifejezetten előnyös, ha valaki hátat fordít neked. - Sssssz... - szisszentem fel. A nyelvem leharapása egyáltalán nem tűnik praktikusnak. Belegondolni is eléggé fájó, de tényleg... ebben a helyzetben mit lehet még komolyan venni? - Pedig egyesek többek között ezt tartják az egyik legszorgalmasabb testrészemnek - jegyeztem még meg ártatlan pofával, mielőtt rálépett volna a gázra. Nagyjából tudtam, hová megyünk, legalábbis ismertem egy helyet, ahol kapható még ilyenkor is kaja, nem hiszem, hogy sokat tévednék. Nem volt semmi szokatlan az egészben. Volt már szerencsém az ilyesmihez, már a gyomrom sem kavarog az ilyesmitől és a piát sem akarom kiadni magamból. Jó. Nagyon jó. Ettől függetlenül amint megáll, elég nagy sebességgel pattanok le mögüle, és indulok el a bejárat felé, de mire visszafordultam volna, már ott is volt mellettem. Szóval nem a hátsóbámulós fajta. Nem tudom, hogy ez előny-e. Már az is nagy változás, hogy egy férfi kajálni viszi az ember lányát, nem pedig egy motelbe. Vagy egy padra a parkban. Tök mindegy. Nem vágyom egyikre sem. Ahhoz túlzottan magam alatt vagyok. - Egyébként Vicki vagyok - szólaltam meg végül, mikor az ajtó fölött lógó kis csengő jelezte, hogy beléptünk a helyiségbe, és a pultnál még akadt két szabad hely. - Nincs jelentősége, de jobb, ha... szóval jobb ha tudod - magyaráztam. Értelmes gondolat? Ma már abból nem sok lesz. Vagy már eleve nincs.
A lánnyal könnyed adok-kapok ütésváltásba merülünk, s úgy érzem, minden arcátlanságom ellenére még akár viccesnek is tarthatja amit mondok. Cseppet sem az. Én megtettem, hogy felhívom figyelmét óvatlanságára, százból talán még ketten csinálnák utánam, a többi erőszakot tesz, legalábbis megpróbál. Túlteng bennem az üldösési mánia? Egy átlagos városban bizonyára ez költői túlzás lenne, ám Mystic Fallsban az erőszak alatt érteni lehet a vérszívók támadását is. A csinos barna lány ha ilyen nyíltan kacérkodik, máskor meg maga alatt van, az felhívás keringőre, amit egy jobbérzésű sorozatgyilkos nem utasít vissza. Ellenben valahol tényleg rokonlelkek lehetünk, nincsen veszítenivalója, ha így áll a dologhoz. Vajon mi az, ami miatt elvesztette a reményét, és a sötét kút foglya? Nem én leszek az, aki segítő kezet nyújt, és kihúzza belőle. Fiatal még, és csinos, saját magát kell összeszednie. Nem igazán érint meg túlzottan, hogy holmi fintort látok az arcán, amit végül vigyorral palástol, nem vagyok sem az apja, sem a barátja, hogy tekintettel legyek rá. Sosem kezeltem a nőket tárgyként, a feleségem volt a világom, viszont egyszerűen nem érdekelnek, úgy vélem, életem ezen szála már lezárult. Mindenki élje a saját életét, a fehérnép pedig kerüljön messziről, én is ezt teszem. Pont az ilyen gáláns lemondás miatt hívtam fel a lány figyelmét, hogy legyen körültekintető, nem mindenki ennyire passzív, mint én. Ezért is voltam nyers, nehogy azt higgye, holmi udvarlásra vetemednék. - Szívesen kiélvezném mindet, legnagyobb sajnálatomra kénytelen leszel a hotdog-gal beérni, minden ilyennemű szolgáltatásom mára szabadságra ment. – Vonom meg a vállamat, ha akar visszamehet a bárba, ahol pillanatok alatt talál lelkes válalkozókat, folyhat a vér, és egyéb testnedvek is, magamat megkímélem mindettől. Miközben vezetek, villámgyorsan cikázom a kevés kocsi között, ami ilyenkor még az utcákat rójja. A lány kénytelen hozzámtapadni, ha nem akar a légellenállás következtében egy könnyed hat métert repülni visszafelé a levegőben. Érdekes, nem szoktam senkit így furikázni, honnan származhat a hirtelen ötlet... Leszállunk a kis kifőzde előtt, nyilván először neki kell, ha nem akarja, hogy puszta lendületből arcon rúgjam. Amint ezt megtette, némi hendikeppel beérem őt, még éppen elcsípve a nevét. - Aha. Vicki. Thadeus. – Nincs jelentőse? Érdekes megfogalmazás. Ha az lenne, be sem mutatkozik, hanem azt várná, hogy némi apróért nekiesek az egyik sikátorban. A gond csak az, hogy nincs nálam apró. Átvitt értelemben. Belépünk, az összes illatból a húst érzem ki, ragadozó vagyok, nem vitás. Ezt még Neira „átka” sem tudta kiölni belőlem. Ki tudja, hogy mikor hunyom le utoljára a szememet, addig viszont meg akartam tenni mindent családom egykori becsületének visszaállításában, most ez minden úszni látszik. Lassan én is belefáradok, vágyom már az örök megpihenésre, hiszen egyedül vagyok, már nem motiválnak feltétlenül holmi nemesi eszmék. – És mi a bú oka kedves Vicki Nincs Jelentősége? – Kérdezem száraz mosollyal, s nem csupán, hogy szóval tartsam. Valóban érdekel. Addig sem beszélünk rólam.
Nem rázott meg a minimális elutasítás. Bár ezt nem nevezném elutasításnak sem, hiszen nem ajánlottam fel neki semmit, csupán eldicsekedtem valamivel. Az én szolgáltatásaim nemcsak ma, úgy általában is szünetelnek. Elég volt nekem az is, hogy egyszerre két férfival játszottam, mint valami szajha. Ráadásul testvérek is voltak, és az egyiket tényleg szerettem... bonyolult ügy, de mióta leléptek, semmi hajlandóságot nem éreztem magamban ahhoz, hogy szolgáltatást nyújtsak másoknak. Tartós szabadság. Nem is sejtem, hogy mi fog kisülni ebből az egészből. Barátkozni nem akarok, és szemmel láthatóan ő sem. Azért hozott magával, hogy csak simán nézzük egymás nyomorát? Érdekes programnak ígérkezik, habár ezt megtehetném otthon is, ha megállok a tükör előtt. Oké. Talán tényleg elég lenne már az önsajnáltatásból. Negyven évig éltem Nevil és Gabriel nélkül, egyetlen rosszfiú sem volt az életemben, miért nem tudok olyan könnyedén visszaváltani arra az üzemmódra? A válasz mondjuk kézenfekvő. Mert az a múlt, és ha már egyszer megváltozunk... nagyjából soha nem lehetünk olyanok, mint régen. Én legalábbis képtelen vagyok rá. Nem megy. - Thadeus - ízlelgettem a nevét, majd egy aprót nyelve billent oldalra a fejem. Közben már a pultra könyököltem, és szemügyre vettem, hogy mit is eszünk ma, azon kívül hogy hot-dogot. Csak felsóhajtottam, mikor a színtelen mosolyát megpillantottam, majd felfogtam, hogy mit is kérdezett. Erről végképp nem akartam beszélni. Ha beszélek, már nemcsak az arcomon lesz látható a rohadt nyomor és keserűség, de a szavaim is ezt fogják igazolni. És nagyjából sejtem, hogy egy férfi miként is viszonyul a nők lelki világához. Talán pontosan emiatt voltam meg nélkülük nagyon sokáig. Nincs szükségem rájuk. Egyikre sem. Utálom mindet. - Meghalt a kiskutyám - jegyeztem meg, bár hangomból kiérződött a gúny és az irónia furcsa egyvelege. Mégis, de tényleg... mit érdekli őt az, hogy mi a bú oka? Nem szokásom állatokkal viccelődni, de beszélni sincs kedvem arról, mennyire rühellem minden férfitársát. Főleg azokat, akik tárgyként kezelik a nőket. Remélem nem jön azzal, hogy nem áll jól nekem az efféle groteszk humor. - Egyébiránt pedig... - sóhajtottam ismét. - szakítás. Egy egészen más kutyafélével - forgattam meg a szemem. Nem végeztem mélyreszántó biológiai kutatásokat, de nem is kell hozzá ilyesmi, hogy levonjuk a következtetést, a farkasok és a kutyák némiképpen egy családból származnak. Vagy valam ilyesmi. Már nem nagyon zaklat a tény, hogy esetleg rájön, én sem vagyok egy hétköznapi hisztis kislány, és nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nemcsak emberek élnek ezen a nyamvadt földgömbön. - Ha egy nő padlón van, az első három ok között ott szerepel a szakítás. Pontosan a letört műköröm és az elszakadt ruha után - vontam egyet a vállamon.
Attól félek rossz ajtón kopogtat, ha azt hiszi, hogy most valaki nőként fog rá tekinteni. Előreengedem, és végső soron nem beszélek vele úgy, mintha a kapcarongyom lenne, de ez minden, amit képes vagyok tenni érte. Talán akkor is jobban járt volna, ha nem hozzám vezeti oda a rossz sorsa, megjegyzéseimmel még azt is elérhetem, hogy ártsak. Ez nem áll szándékomban, őszintén szólva hidegen hagy a lelkivilága. Csak annyira érdekel, hogy elüssük az időt, a kiváncsiságom felszínes puhatolózás csupán, jó eséllyel az lesz, amire gondolok. A nőknek mindig az tölti ki az életüket, hogy ne legyenek egyedül. Ha ez bekötvetkezik, megáll a tudomány. Érdekes... Na nem mintha én nem szenvedtem volna Neira nélkül, úgy ötven év alatt képes voltam tomboló düh nélkül élni, azóta pedig az üresség. Nem vagyok egész, jó eséllyel nem is leszek már. Megtanultam elfogadni a magányt, nem nyafogok miatta. A céljaim kerültek fókuszba, ám leszármazottaim szépen érdektelenné váltak a családi névtől, így egyedül maradtam. Megtehetem, hogy akár elkezdek toborozgatni, de utána kire hagyjam a megszerzett vagyont, dicsőséget, ha én már nem leszek? Beállunk a sorba, hogy megrendeljük az akár vacsorának is felfogható gyorskaját. A lány olan változatban kéri, ahogy akarja, a sajátomra kérek piritított hagymát és csípős sajtszószt is, étvágygerjesztőnek tűnik. Amint megkaptuk az adagot, leülök az egyik asztalhoz, miután ő is helyet foglalt. Nincsen tömve a kajálda, éppen annyian vannak, hogy ne legyen üres, de tömeg sem. Most jut eszembe, hogy üdítőt nem vettünk hozzá, így otthagyva a tányéromat, felállok, és hozok két kólát. Ismét én fizetek, és persze nem kérem ki a véleményét, hogy hogyan is áll a kólához. Eldönti, hogy kell, vagy sem. Elkezdem a számba tömködni a virslit, a sajtszósz valóban pikáns. - Szakítás... mikor? – Az iróniát észre sem vagyok hajlandó venni, logikus, hogy bánatában ezzel takarózik. Az ember hajlamos felépíteni a csigaházat, falak mögé bújni, hogy érezze, soha többé nem engedi meg másoknak, hogy bántsák. Az arcára volt így, hogy valami efféle. – Kutyaféle? Nocsak... – Nyelem le érdeklődve a falatot. Azt már kizártam, hogy a lány vérlény lenne, érezném, ha vámpír, vagy közülünk való. Ember, aki pontosan tisztában vele, mi is folyik itt Mystic Fallsban, vagy pedig boszorkány lenne? Mindkét esetben olyan lány, aki nem hülye, és valami módon képes volt életbenmaradni a hatalmasok játszmájában. Egy finom elismerő pillantást kap. – Vagyunk páran... afféle kutyafélék. – Ha már őszinteség, akkor megkaphatja, eddig sem nagyon beszéltem mellé, csupán a valódi tervemet szándékoztam szőnyeg alá söpörni. Bár... így, hogy lassan az is értelmét veszti, akár ki is húzhatja belőlem. A műkörme, és a ruhája rendezettnek tűnik, valóban a lelke az, amely sérült.
Nincs problémám a sorbanállással. Valamiért megáldottak a türelem nemes képességével, és ezért az ilyen helyzetekben baromi hálás tudok lenni. De tényleg. Nem lep meg az ő választása, a férfiak valamiért képesek megemészteni a csípős kajákat, még ha ebben az esetben ez csak némi sajtot foglal magába. Saját magam részéről tüzet okádok tőle, szóval maradtam a normál sajtnál és a pirított hagymánál. Az igényeim aligha nagyok, és megelégszem azzal, ami jut, még ha az néha nem is túl sok. Voltam már sanyarúbb helyzetben is, mégis olyan vagyok, mintha most először omlott volna a fejemre egy egész épület. Ideje lenne már, hogy valaki fejbevágjon. De erre csak Gabriel volt képes. - Hm, léteznek még olyan férfiak, akik nem felezik a számlát? - kérdeztem, mikor két kólával tért vissza. Nem okozott volna gondot a fizetés nekem sem, de ő ezt fejben megbeszélte magával, és mire bármit tehettem volna, fizetett. Igaz, a legtöbb férfi az ilyesmivel mást remél. Ő ebben más. Fogalmam sincs, hogy miben, nem is akarom fejtegetni, valószínűleg fény fog rá derülni, ha némileg hajlandó lesz ő maga is beszélni, nem csak engem faggatni, hogy miért vagyok ennyire búval bélelt. Belekortyoltam a kólába, majd rántottam egyet a vállamon. - Túl régen ahhoz, hogy még mindig emiatt legyek bánatos - sóhajtottam fel, miközben elfordítottam a pillantásom. Most fogtam fel igazából azt, hogy mióta ez az egész korszak beköszöntött az életembe, nem beszéltem senkivel róla. Lelombozó, hogy nincsenek barátaim. Vagyis, voltak... de nem birtokolták a halhatatlanság szerény képességét. - Szóval lényegében... nincs miért foglakozni vele. Nekem csak nincs jobb dolgom - fűztem aztán hozzá, ekkor már ismét felvéve vele a szemkontaktust, és láttam arcán némi érdeklődést, mikor a kutyaféléket említettem. Tessék, itt van. Máris bebizonyosodni látszik, hogy ő sem egy sima ember. Annyira elvakít a saját lelki világom, hogy meg sem próbáltam eddig kideríteni, ki ül velem szemben. Ha nem vámpír, hát felőlem lehet akár Teréz anya is, nem hat meg. - Túl sok kutyaféle rohangál ebben a városban. És van egy olyan érzésem, hogy ma este sem szabadulok meg tőlük - néztem rá, bár nem volt a hangomban semmi ellenségeskedés, csak tiszta megjegyzés volt, miszerint nagyjából rájöttem, hogy ő maga is farkas lehet. Ismét sóhajtottam. - De amíg nem a nyakamon élezed a fogaidat, lényegtelen, hogy mi vagy. Ahogy az is, hogy én mi vagyok - terítettem ki végül teljesen a kártyáimat. Már tudom, hogy nem hétköznapi ember, mégis miért zárnám ki a beszélgetésből a tényt? Sosem voltam olyan, aki félrebeszél.
A fiatal lány meglepően érettnek tűnik a külsejéhez képest. Megvan benne a neméből adódó szeszélyesség s a kétségbeesésre való hajlam, mégis, bármi is az, amely milyen mélységekbe taszította, nem engedte magát a padlóra zuhanni. Csupán térdre rogyott, ám ahogyan nézem a dacosan felszegett állát, egyértelmű: harcosnak született. Ahogyan ezt meg tudtam állapítani Adélaida esetében is. Jó szemem van ehhez. Ám míg a farkaslány hozzám hasonlóan a bosszúját hajtja, és kész vagyok melléállni, afféle ősöreg mentorként, addig ez a barna még számomra is rejtély. Nem csupán azért, mert még nem zártam ki minden lehetőséget arra vonatkozóan hogy vajon mennyit tud a várost övező titkokról. Nehezebben is fog megnyílni, mint az ordashölgy. Ráadásul itt, ebben az esetben nem is érzem tisztemnek, hogy támogatásomról biztosítsam. Egyenlő felek vagyunk, a felszínen kapargatjuk a kérdést, szükségünk van-e egymásra? Vagy csupán a mai napon, amíg leszáll az éj, hogy utána két magányos vándorként távozzunk ellentétes irányokban? Magam sem tudom... - Nem tudom, más férfiakat nem szoktam meghívni. – Vonom meg a vállamat. Számomra természetes volt, bármennyire is földművessé süllyedtem vissza az ezernyolcszázas évek közepén, hogy ha már királyi vérből származom, akkor bármennyire is nyersek vagyunk, az alapvető tisztelet kijár a gyengébbik nemnek. Kicsit ironizálok ugyan, hogy ne kelljen komoly választ adnom arra, hogy bármennyire is belemászom a lelkivilágába, attól még ennyi figyelmességet érdemel. Különben sem egy italon vagy egy gyorskaján múlik bárki anyagi csődje. Nem tudom, hogy kikkel szokott beszélgetni, milyen a társasága. Ahogyan eddig leszűrtem, a csinos külső ellenére is otthon ücsörög, vagy inni jár, itatja az egereket. Na nem szó szerint, bár el tudom képzelni, hogy ha senki nem látja, akkor bizony elindul a sírásfolyam. Minden fanyar odavágásom ellenére nem szándékoztam hátravinni abba a bizonyos sikátorba, hogy kiéljem rajta mélyen eltemetett vágyaimat. Azt hiszem az most egyikünknek sem használna. Zordan állom a tekintetét, mintha megváltást remélhetne tőlem, olyat, amit nem tudok megadni. Igaz, akkor mi a francért kérdezgetem. Ez amolyan mondd csak, de ez van kategória. – A sebeidet nyalogatod, értem. Ha úgysem gyógyul be, akkor minek? – Már megint egy öncélú kérdés, amelyet akár saját magamnak is feltehetnék. Ahogyan a percek előrehaladtával még egymás társaságát vagyunk kénytelenek elviselni, úgy tárul fel Vicki múltja, amely kísértetiesen hasonlít a sajátomhoz. Átvitt értelemben persze. Kétlem ugyanis, hogy ugyanazért lenne a városban, amiért én. S most kinyilatkoztattam, hogy az vagyok én is, akiért még mindig fáj a szíve. Irónikus. Csak éppen én nem szándékozom beállni a sorba. Legalább az kiderül, hogy tudja, mi is folyik a háttérben. - Túl sok, és nem az enyémek... – Bólintok. Valahol itt a keserűségem második rétege. Nem pusztán az bánt, amely a múltban történt, Neira halála. Az egyedüllét, hogy a falkám lusta, elpuhult. Itt hiába vannak tettrekész ordasok, kovácsoljak belőlük sereget, mint kívülálló? Megtehetném, életkorom és tapasztalatom folytán legtöbbjüknél bizonyára erősebb vagyok? S aztán? Mit érek vele, ha nem a saját családunknak szerzek dicsőséget? Ezért akarok elhúzni... - Nagyjából sejtem, hogy mi vagy. Nem szokásom nyakakat kóstolgatni, bármennyire is hófehér a tiéd... Mint a márvány... – Nézek félre, azért nyilván észrevettem, hogy nő, és mindezzel együtt ki is mondtam, hogy nagyjából ennyit tudok elmondani róla. Lassan lenyelem az utolsó adagot is, sötétben király lesz vezetni, majd a hallásomra hagyatkozom. Vagy induljak reggel? - Lassan én távozóra fogom. Hacsak nem vágysz arra, hogy elraboljalak ténylegesen, egy időre meglépek innen... – Közlöm megtörölgetve a számat. Eszembe sem jut, hogy esetleg még igent is mondhat. Érdekes lenne.
Teljesen biztos voltam abban, hogy remekül uralkodom minden cselekedetem felett, de mikor meghallottam frappáns válaszát a fizetésre vonatkozóan, akaratlanul mosolyodtam el, és rögtön le is hajtottam a fejem, hogy ne legyen annyira feltűnő. Valamiért úgy tűnik, engem könnyebb megmosolyogtatni, aminek az oka nyilván az, hogy ennyi idő elteltével már tényleg csak önmagamat sanyargatom az intenzív élet-ellenes sztrájkommal. Ő egy szót sem szólt a bajáról, azon kívül, hogy az arcán láthatóan mély egyetértés ül, szóval ő is padlón van valami oknál kifolyólag. De nem beszéltetem, szemmel láthatóan nem akar róla beszélni. - Egyszer már begyógyult. Talán menni fog másodjára is. A sebek, akármilyen mélyek is, egyszer begyógyulnak... még ha a helyük meg is marad - nyeltem egyet, de még mindig kerültem a pillantását. Nem tuodm, ezt a mondatot honnan szültem, de a hétköznapokban távol áll tőlem az efféle filozófiai felfogás. Nem vagyok egy optimista szerzet, és ritkán tanulok saját hibáimból, de ezt az egyet tudom. Henryért az életemet adtam, a szó szoros értelmében. Ő túlélte az áldozatomnak köszönhetően, én nem. És hiába tudom, hogy a városban van, már nem tudom őt szeretni, nem érdekel, hogy mi történik vele. Mintha sosem szerettem volna. Végül megköszörültem a torkom, és tovább folytattam az evést. Próbáltam több dilidokis szöveget nem begyögni, de ezt semmi sem garantálja. Sok olyan dolgot csinálok, amire amúgy sincs normális magyarázat. Minden rezdülésére figyeltem, a szavai értelmét mélyen rágcsálni kezdtem, mintha az a pár szó, amit szólt, képet adna róla, de rájöttem, hogy nem. Nem kevesebb és nem több, mint én, és ilyenkor sajnálom, hogy nem látok mások fejébe. Mindig szívesebben foglalkoztam mások problémájával, mint a sajátommal, talán ezért vagyok általánosságban elfojtó. Na igen, általánosságban. De most nemcsak én vagyok, itt ül velem szemben ez a fickó, és csak furcsa képek vannak a fejemben, amelyek sehogy sem akarnak összeállni, mert nem ismerem a történetét. Valamiben más, valamiben több, mint a hozzá hasonló rosszfiúk, bár mát kételkedem abban, hogy ízig-vérig az lenne. Ki kell derítenem. Íme az új célkitűzésem. Még hogy nem ártom bele magam más dolgába... - Helyes. Túl sokan kóstolgattak már, szóval még egyre már igencsak nincs szükségem - jegyeztem meg halkan, és figyeltem, hogyan eszi meg az utolsó falatokat is. Az étvágyam már régóta nem olyan nagy, mint egykoron volt, talán ezért is okozott ekkora problémát eltüntetni a saját adagomat, inkább a kóla elszürcsölésével töltöttem el az időmet. Nálam nincsenek ilyen szabályok, hogy férfi társaságában nem ehetünk normálisan. Nem vagyok egy tetves, csipegető kismadár. Eltoltam magam elől a kiürült üveget, amiben az előbb még kóla volt, úgy ugráltam a szavakon, amik végül elhagyták a száját. Általában én beszélek többet, mert magam sem tudom, csak képes vagyok sokat beszélni, de ma egyértelműen ő viszi a prémet. Én csak két mondatot szóltam, ő hármat. Igazi rekorder. - Kifogásod lenne az elrablásom ellen? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Nyilván elkönyvelte, hogy integetve azt mondom, viszlát, de valószínűleg mindezt azért tette, mert nem ismer. Mondjuk én sem ismerem magam teljes egészében, néha olyan dolgokat teszek, amikre még én sem voltam felkészülve, és azt hiszem, ez is egy olyan dolog. Nem gondolkodom, csak beszélek. Talán ösztönök, talán csak tudom, hogy muszáj innét eltűnnöm valahová. El innen, ahol minden a múltra emlékeztet... nem akarok itt maradni. - Hová megyünk? - tettem aztán hozzá. Tudom, hogy ledöbbentem, még ha ezt nem is fogja elárulni az arca. De ideje új szabályokat felállítani... és ideje belekezdeni egy új játékba.
A mosolyt alig kapom el, ösztönnek tudom be, nem a saját jópofaságomnak. Bennem sem sem merül, hogy kitárulkozzak, holott lenne mit, ám ahhoz túl fiatalnak tűnik, hogy ilyesmivel traktáljam, kap még elég pofont majd az élettől. Nem állítom, hogy tekintetem mindig sötét, és komor, jobbára mégiscsak az. Ül benne valami királyi fensőbbrendűség, amelyet nem tudtam magamból kiírtani, holott Itáliában is gyakorta szolgasorba kerültem, s akik ismertek, úgy vélték, nem fogom bírni. Hiába kerestem sokáig a két kezem munkájával a kenyeret, mindig volt mellettem valaki, akinek parancsolhatok. Hogy aztán én legyen a kovácsinas, mindenki általánosan ugráltatható embere. Rég volt.. - Másodjára? Saját magamnak téped fel, pusztán a szórakozás kedvéért? – Tudom, ez megint egy olyan odarúgás, hogy szinte az oldalát illetem a csizmám sarkával. A szarkazmus nincs a véremben, mégis csak úgy felbugyog belőlem, mint a láva s nincs kiút, ellep, eléget mindent, amihez hozzáér. A szakítás szinte törvényszerű, még ha nem ismerem őt. Olyan ördögi kör, amelyet nem tud feloldani. Túl csinos, és stílusra is esélyes, hogy sokat adott magából. Ezt a rosszfiúk jónak álcázva magukat kihasználják. Ez ilyen egyszerű. Na nem mintha én lennék a profi szívügyi szakértő. Neira volt az egyetlen, aki, képes volt úgy belémlátni, hogy felfigyeljünk egymásra. A boszorkány különleges nő volt, nem pusztán a mágiája miatt, ám mindez már a ködbe vész. Nem számít, hogy akkor mit tettem, rámaggatta az öröklét átkát, önzetlenül, hogy helyrehozzam, amit csak lehet. Nem sejthette, hogy ezzel magányra is ítél, hiszen nem voltam képes kiverni a fejemből, ezzel együtt viszont mardosott a kétség, hogy talán rossz lóra tett vele. Egyszerűbb lett volna, ha vele halok. De ezzel itt... találkozik olykor a tekintetünk, s mintha magamat látnám benne. Sebzett vad. Határozottan rossz leosztás. Ha már valakivel meg kell osztanom azt, amely a lelkemet szabdalja darabokra, olyat illett volna húznom a sors kártyáiból, aki ki tud húzni a rémálmok mocsarából, nem velem együtt merül le oda. Érdekes lesz nézni, melyikünk fullad meg hamarabb. Egymást rántjuk majd egyre mélyebbre a kapálózással. A hercegnő is talán jobb sorsot érdemelt volna, most emésztheti magát a rosszul meglépett döntések következményként. - Ha ilyen könnyen adod magad, nincs min csodálkoznod. Legalább meghúzod a határt. Jó döntés. Veled ellentétben én nem kóstoltam sokakat. Nem éreztem szükségét. – Logikus, hogy arról beszélgetünk, hogy most éppen hogyan is állunk a szív ügyeihez. Nem túl jól. Mindenkinek megvolt a lehetősége kiábrándulni, elveszteni a reményt. Nekem halál lett a vége, neki szakítás. Egyre megy, véget ért. Nem érzem magam boldogabbnak, hogy a feleségem a karjaim között halt meg, nem pedig hátat fordított. Talán ha saját magát hozza vissza az életbe, ahelyett, hogy belém fekteti a bizalmát, akkor élhettünk volna együtt egy emberöltőn át. - Végülis... oly mindegy, hogy egyedül megyek, vagy társaságban. Jöhetsz. – Biccentek kurtán, mintha én tennék szívességet a nagylelkűséggel. A dolog valójában kölcsönös, bármikor megteheti, hogy visszahátrál. Na nem mintha a legkisebb jelét is adnám, hogy fontos, hogy esetleg jőjjön. Különös módon a semmiből toppant elém, és ha nem is nagy mértékben, de kitölti azt a bizonyos űrt. – Mindegy, csak el innen. A hegyi utakon vannak panziók, a végcél egy kulcsos ház úgy két napnyira. Ha jössz, akkor iparkodj, dobj be pár cuccot egy sporttáskába. A főtéren... egy óra múlva? – Állok fel, akár indulhatunk is. Nem kezdem el részletezni, ám logikus, hogy váltás fehérneműt, meleg ruhát hozzon. Még akkor is, ha boszorkány. Nem kell mindig feltűnősködni. A fogkefe és a papucs már csak grátisz, ha eszébe jut.
Egyáltalán nem szokásom mások véleményére hagyatkozni, mindennel kapcsolatban megvan a saját véleményem, a saját gondolatom, és nem szoktam hagyni, hogy mások akár egy kicsit is, de befolyásoljanak. Persze egészen más az, ha egy olyan ember mond bármit, aki olyan mint én, és látszatra is eléggé úgy fest, hogy nagy teher van a szívünkön... vagy ez túl lelkizős? Hát igen. Ezért volt minden nagyon szuper ötven éven keresztül. Semmi romantikázás, éltem és boldog voltam. De a szerelem nem olyan, aminek megálljt tudsz parancsolni. Az jön... magával ragad... majd ott hagy, ha végzett és ami marad belőled, egy lerágott csont. Úgy tűnik, egyáltalán nincsenek jó tapasztalataim ilyen téren, ezért is nem fitogtatom hangosan. - Azt kell mondjam, kettőnk közül te vagy a szerencsésebb - jegyeztem aztán meg. Nem kóstolt sokakat? Valamiért sejtem, hogy ezt képletesen értette, bár azt kell hogy mondjam, én sem vagyok olyan, aki falja az életet, és minden létező figurára ráveti magát, amely él és mozog. Az életem felgyorsult, mióta Mystic Fallsba jöttem, bár tény, hogy a legnagyobb bűnömet is itt követtem el. Ettől függetlenül bármit is gondoljon rólam, nem érdekel. Vagy mégis? Na jó, egy icipicit, bár láthatóan őt még ennyire sem érdekli senki más. Ami nem gond, végül is, mindenki úgy él, ahogyan jól érzi magát. Továbbra is közömbös maradt, na mondjuk nem is azért álltam elő a nagy "veled megyek"-ötlettel, mert röhögőgörcsöt vagy mást akartam kiváltani belőle. Szokásom kényszernek érezni, hogy megpróbáljak mosolyt csalni más arcára, de őt nem ismerem. És most önző módon azt tartom fontosnak, hogy végre én magam is eltünhessek innen kissé. A legnagyobb kalandom az elmúlt két hónapban New Orleans volt, de azt is inkább munkának nevezném, semmint kikapcsolódásnak. Még jó, hogy nem robbantottam fel semmit... Úgy diktálta a szavakat, mintha egész életében ebből élt volna. - Egy óra? - néztem rá az órámra. Még igencsak késő délután van, estének sem mondanám az időt, de nagyjából besaccoltam magamnak, hogy mikorra kell ténylegesen odaérnem. Megpróbálhatnék a fejébe látni, vajon mennyire vágyik arra, hogy végül ne jelenjek meg, de nem teszem. Pusztán azért, mert ha vágyik is erre, hát alaposan össze fogom törni az elképzeléseit. - Oké - fűztem aztán még hozzá, tisztázva hogy nem tud lerázni, máskor ne húzza el az orrom előtt a mézes madzagot. Ami ebben az esetben az új lehetőségek egész kínálata volt. Hogy mi lesz utána, hát nagy eséllyel akkor és ott derül ki. Az én kedvem változó, általában mosolygok és vidám vagyok, de ő... szóval úgy tűnik, hogy mindig ilyen. Azért sem gondolkodom rajta, mert ha túlontúl beleártom magamat, még inkább oda jutok ahol most vagyok. Felálltam az asztaltól, majd megköszörültem a torkom. - Eszedbe se jusson itt hagyni - néztem még bele a szemeibe mint valami markancos hölgy. Én mióta csak itt vagyok, a hotelban tengetem a mindennapjaimat, de az nincs is ide olyan messze. A főtér pedig még közelebb van hozzá, szóval... egy óra? Simán belefér. Esélye sincs "megfeledkezni rólam".
- Igazán nagyszerű, hogy így mérlegre tudod tenni a kettőnk sorsát, és ítélkezni. – Vetem oda, és igyekszem nem elmerülni a sötét szempár mélységeiben. Valamiért bizsergető érzés jár le, tényleg irreálisan nagy, és sajnos azt kell mondanom, gyönyörű barna vannak, és mintha direkt játszana velem. Nem is értem, hogy mi a célja, lehet, hogy csak ösztönösen idegesít azzal, hogy végigcirógat lelkileg, mert minden ilyen érintése kéjes, s fájdalmas is egyben. Azt sem értem, hogy miért hajlok rá, hogy miután a spontán hotdogozás után még feldobjak egy olyat is, amire számítani sem merhet bárki, hogy egy magára valami módon adó lány igent vág rá. Első pillantásra olyan riadt kis őznek tűnt a bárban, és most úgy tűnik, sokkal jobban meg vagyok rettenve én tőle. Nem hiszem, hogy bármi jó kisülhet a dologból, végülis férfi vagyok, akármikor visszaélhetek a dologgal. Ha gyilkos nem is vagyok, mit szólna ahhoz, ha kivinném az erdőbe, és csak úgy odavágnám, hogy sikoltozzon a fájdalomtól? Ezek után már abba sem merek belegondolni, hogy miért teszi amit tesz. Vagy túlbonyolítom, és létezik olyan, hogy kedves velem, és akár érdeklem is? Nem vagyunk már tinik, nem szükséges hónapoknak eltelnie, mire valami komoly vágy feléledjen... Áh, részéről inkább kiváncsiság, kár is ezen tűnődnöm. Bólintok, lassan akkor el kell válunk, ha mégis jönni akar. A hideg tavaszi szél már azt sugalja, hogy a hegyekben tényleg nem lesz a legkellemesebb, de nem nyaralni viszem. Már megszoktam, miután főleg a Sziklás-Hegységben mocorogtam az elmúlt hónapokban, a kislányra viszont rá fog férni pár réteg. - Nem fogsz hiányozni senkinek? – Kérdezem tőle, nem szükséges holmi vérszomjas falkát kapni a nyomunkba, a boszorkányok általában tartoznak valakihez. Elindulunk hát kifelé, hogy a bejáratnal szakadjunk el egymástól. Véletlenül sikerül rajtafelejtenem a tekintetemet, ám nem vonom meg tőle a pillantásomat, csak miután elfordult, s megindul a másik irányba, felmorranok, és rámarkolok a Harley-re, hogy visszasietek a Grillbe. Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy másfél órája nem is ismertük egymást, most pedig pár napig csak egymáséi leszünk, még ha egyenlőre felszínes értelemben is. Eddig is hippi életet éltem, ha mezitláb mászkálnék, akkor még Bergernek is érezhetném magam a Hairből, na de hogy a csinos, rendezett lány csatlakozik hozzám... ez elég szürreális. Fent a szobám érintetlen, ám volt valaki oly kedves, hogy porszívózott, és letörölte a port, így nem kell koszos ruhákat bevágnom a sporttáskába. Miután mindenem átmeneti, nem kell nagyon átgondolnom. A szakállvágóval végigcsiszolom az arcom, és szöges sörtéimből másfél napos kellemesen férfias borostát varázsolok. Nem szükséges babapopsi simaságút, még azt hinné, hogy érte teszem. Valahol talán igen, de jobb rendezett külsővel indulni, mint eleve züllötten. Minimális mosakodás, hajmosás belefér, rövid a hajam, gyorsan szárad. Illatfelhő persze nincsen, ám ápoltabb stílus egy fokkal inkább igen. Bevárom a lányt a főtéren, a dzseki és a bakancs maradt, a póló s nadrág cserélődött. A táskáját az enyém alá betolom a poggyásztartóba, ha elrepülnénk, ne vesszenek el a dolgai. És már megyünk is. A kezemben tartott walkmant beindítom, és a fülest piciny, ám csinos füleibe dugom, csak óvatosan. Hosszú lesz az út, ne unatkozzon. Ha van zsebe, akkor oda megy a gép, ha nincsen, akkor az enyémbe. És már indul is a szám, amit több hasonló követ, régi válogatáskazim van benne. Felülök a mocira, őt mögém ültetem, és száguldunk kifelé a a városból. Nem megyek vele autópályán, csakis a város mellett. Remélem hozott magával sapkát, nem szükséges már az első mérföldön megfáznia. Orrnyergemre feltoltam a napszemüveget, nem akarom, hogy kék szemeim kifollyanak a széltől s a sebességtől.
- És ha nem olyanok, mint a Drakula sztorikban? Mi van, ha ez az egész más, csak nem tudjuk, hogy milyen? - oh nem akarom én meggyőzni az ügyvédemet arról, hogy vannak vámpírok, de azért nehéz lesz majd védenie engem úgy, hogy még csak kicsit sem hisz abban, amit mondani fogok. Szóval egyelőre még nem tudom, hogyan védeni, maximum úgy, hogy nincs bizonyíték ellenem, gondolom legalábbis. De majd meglátjuk. Egy biztos ez az egész nem tántoríthat el a célomtól, legalábbis nagyon remélem, mert... eszem ágában sincs tíz év múlva magatehetetlen remegő roncsnak lenni. - Tudja a nőknek is kell valami, amivel ösztönözni tudják az erősebb nem tagjait. - rántom meg a vállamat és hát na. Elvileg segíteni akar, de mi van akkor, ha még sem, vagy végül netán máshogyan gondolja? Akkor is kell valami, amivel teszem azt ösztönözni tudom. Mindenesetre meglátjuk, hogy mi lesz még itt, nagyon remélem, hogy ha már ilyen felvágós, akkor tényleg jó abban,a mit csinál. - Csoda, hogy nem a Die Hardot mondta. - nem vagyok én profi, hogy melyik az igazi pasis film, de mondjuk nekem a Rambo soha sem volt a kedvenc filmem. Akkor már inkább a Rocky. Tudom, az se túl nőies, de valahogy a katonai filmek sosem jöttek be annyira. Nem a vér miatt, csak hát a jó ég tudja, ez csak szimpla ízlés. - Azért nem az. Ha kapok egy kirendelt ügyvédet, jó eséllyel nem tud megvédeni és ruhát se hoz. - szóval azért mégis csak hálás vagyok neki, hogy segít, és hogy ilyesmiben is. Persze naiv nem vagyok mindig mindenkinek van valami oka arra, amit tesz és amikor megjön a válasza akkor már én is bólogatok. Nem lep meg, hogy valami nagyobb van itt a háttérben, várható volt. - Szóval polgármester akarna lenni pont itt? - ez azért egy viszonylag kisváros, nem gondoltam, hogy ilyen cél hajtja, netán itt most csak hírnevet szerez és majd egy nagyvárosban? Végül is ügyvéd, sosem ritka, hogy az ő szakmájából kerül ki egy politikus. Eleve azt tanulják hogyan forgassák jól a szavakat, tehát nem meglepő, ha aztán majd mindent be akar adni az embereknek. Nem vagyok valami jó véleménnyel a politikusokról igaz? Szerintem szinte senki sem. - Jogos, ha én jól járok, akkor ne foglalkozzam a részletekkel igaz? - őszintén szólva ha nem így lenne, nem írtam volna alá azt a papírt. Azért igenis számít, hogy engem hozott most ki innen és jó eséllyel nélküle nagyon-nagy bajban lennék. Tehát... igen, mindenképpen hasznos az, hogy segít és az okokat nem kell feltétlenül néznem. Majd ha esetleg az az ok valakinek kárt okoz, talán átgondolom, de elég pocsék életem van amúgy is, lehetek annyira önző, hogy ez egyszer a saját boldogulásomat nézzem elsősorban, ne pedig másét. - Szégyenlős vagyok csak, mert nem akarom egy idegen férfi előtt átvenni a felsőmet? - nem mondom magamat annyira szégyenlősnek. Egyszerűen csak vannak dolgok, amiket egy ismeretlen előtt nem teszek meg. Persze attól még átöltöztem itt hátul, meg volt az esélye, hogy lopva hátrapillant, vagy valaki pont elmegy mellettünk és benéz az ablakon, de miért ne szólhatnék neki, hogy a magánszférámba azért ilyen szinten ne másszon bele? Egyébként sem vagyok az a típus, aki nagyon kivágott ruhákat hord, ami az enyém azt... mondhatni megtartom magamnak. Legalább különlegesebb, ha valaki mégis láthatja nem? - Nem lenne rossz, mert épp elég dolgom van és... azért nem szívesen esnék ki hónapokra a munkából. - mert oké, hogy megpróbálja meggyőzni a főnökömet arról, hogy ne tegye ki a szűrömet, de mi van ha nem sikerül neki? Vagy ha felvesz valakit a helyemre, aztán... én meg végül mégis hoppon maradok? Arról nem is beszélve, hogy ha túl sok figyelem irányul rám, akkor hogyan oldom meg ezt a vámpírkeresés dolgot? Pedig muszáj lesz, kell nekem valaki, aki olyanná tesz, az éjszaka lényévé. - Köszönöm, remélem elég hatásos lesz a meggyőző ereje, bár... nem kételkedem. - eddig is megmutatta igaz? Közben persze előhalászok a táskámból tollat és papírt, hogy felírjam neki a telefonszámot és a nevet, viszont a következő kérdésre nem kap azonnal választ. Először muszáj elkezdenem enni, éhen halok... durván! - Szóval mégsem olvasott el rólam mindent? Fotós vagyok, fotóriporter elsősorban. - no hát azt hittem, hogy ő már mindent tud, maximum a méreteimet nem, de ezek szerint tévedtem. Nem is baj, legalább nem ülünk csendben amíg eszem és hát gondolom majd az ügyre is rá fogunk térni. Érdekes lesz, ha be kell adnom majd neki a sztorit, amit a zsaruk se hittek el. És az eddigiek alapján... ő sem fog.
- Ha nem olyanok, akkor nem léteznek. Nézze, szerintem feltűnt volna az embereknek az, ha vámpírokkal élnének együtt a társadalmunkban. – el sem hiszem, hogy erről beszélgetek vele. Még hogy vámpírok…persze, és a következő az lesz majd, hogy jönnek az Apokalipszis lovasai, igaz? Ez csak mese, ezzel ijesztgetik a népet, semmi több. – Mindazonáltal arra kérem, hogy amint a tárgyalóteremben leszünk, felejtse el, hogy valaha is gondolt a vámpírok realitásának esélyeire. – nem szeretném, ha a jogász arra építené fel az ügyet, hogy az ügyfelem nem éppen beszámító. Mert lássuk be, a vámpírok nem éppen egy bíróságon komolyan vett szó. A bíróság ellenben a közhiedelemmel, nem az igazságszolgáltatás háza. Nem lennék itt, ha az lenne. - Nos, nekem nem kell a méreteit megadni ehhez. Elég ha mosolyog, és teszi amit mondok, hogy könnyebb legyen védenem magát. – mert sok olyan ügyfelem volt, aki úgy érezte, hogy a büszkeségét sérti valamilyen bíróság feltételezés. Nekik tanórát kellett tartanom arról, hogy miként is működik a bíróság. – A Die Hard is megállná a helyét, igaza van. –de a Rambo-t hoztam példának, és ennek azaz oka, hogy az közelebb áll hozzám. A testvéreim folyton azt nézték, újra és újra, még miattuk szoktam annak idejében a könyvtárakba. Nehéz úgy tanulni, hogy a háttérzajban gépfegyvert ropogtatnak. - A kirendelt ügyvédek általában pocsékak. Maguknak nem képesek rendes ruhát venni, nemhogy másnak. – na igen, nem vagyok jó véleménnyel róluk ez tény, de ennek meg van az oka. A jó védőügyvéd olyan, mint én. Sokak számára megfizethetetlen, és nem csak úgy kiküldik valami mezei ügyhöz. – Pont itt. Minden kicsiben kezdődi, nemde bár? – én pedig biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb kinőném ezt a várost. Kell azonban egy biztos pont, egy ugródeszka, ha úgy tetszik. Szeretek magasra törni, és úgy gondolom megértem már arra, hogy felelősségteljesebb pozíciók felé törjek. Ez a város lehet, hogy nem egy New York, de New York előszobájának tökéletes. - A részletek gonosz dolgok. Az én feladatom, hogy foglalkozzam velük, nem a magáé. – ezt értem az ő ügyére, és a sajátomra is. Az én dolgom, hogy mit akarok az ügye által megszerezni, és az is az én dolgom, hogy megmentsem őt a börtöntől. Neki csak azt kell tegye, amit mondok. - Láttam már nőt felső nélkül, és minden bizonnyal önt sem csak egyetlen férfi látta. – ez csak egy feltételezés, nem tudok róla annyit, hogy tudjam miként is viszonyul a kapcsolatokhoz Én nem vagyok annyira a nagy szerelem híve, nekem nincs szükségem arra, hogy ezzel hitegessem magam. - Nem kell. Minden bizonnyal van megoldás, hogy itt is dolgozhasson. – bár még nem tudom, hogy mit dolgozik, de nem hinném, hogy ne lenne remény arra, hogy azt itt is csinálhassa. Én a világ bármely pontjáról képes vagyok dolgozni, ha kapok egy laptopot és internet hozzáférést. – Ne is, felesleges lenne. Vegye úgy, hogy máris elintéztem. – mosolygok rá, miközben elveszem a papírt tőle. Azért meglesem a számot és a nevet még mielőtt eltenném. Nem ismerős a név, bár nem is számítottam arra, hogy ismerni fogom az illetőt. – Miért tettem volna? Azok csak papírok, jobb szeretem az emberek szájából hallani a válaszokat. – mert úgy biztos nem hazudhatnak nekem. Pontosan tudom azt, hogy mikor hazudik valaki, az évek alatt kifejlődött bennem egy bizonyos hatodik érzék, hogy ezt láthassam. – Akkor annyira nem jártam messze. Nem önt fotózzák, hanem ön másokat. Na és milyen témában? Vagy, ami éppen akad? –van aki a sporttal foglalkozik, más a bulvárért fele, megint más pedig azt csinálja, amire éppen lehetősége van.
- Persze, minden bizonnyal csak az létezik, amit látunk a két szemünkkel. - vonom meg a vállamat egy halvány mosollyal. Na igen... én se gondoltam rá soha, hogy vannak vámpírok és hasonlók, de hát láttam a saját szememmel! Láttam és ezek után nem mondhatja nekem senki sem azt, hogy nem így van, mert léteznek és ez az egyetlen kiút nekem arra, hogy a betegségemtől végleg megszabaduljak. Eszem ágában sincs teljesen leépülni, mint azoknak, akiket láttam már az én betegségem utolsó fázisaival küzdeni. - Őrültnek néznének igaz? Vajon az is őrült, aki hisz Istenben, vagy az angyalokban... túlvilágban? Az miért más? - nem mondom, hogy minden áron tovább akarom boncolgatni a témát, sőt még azt se mondtam ki nyíltan, hogy hiszem a vámpírokban, vagy a mindenféle természetfelettiben, egyszerűen csak nem tudom miért lenne más a kettő. Rengetegféle hiedelem van a világon, vallási, vagy egyéb, miért ne létezhetnének vámpírok, ha egyszer olyan sok minden van még, amit nem ismerünk? - Tehát az a lényeg, hogy fogjam vissza magam akkor is, ha... meg van a saját véleményem igaz? - egy pillanatra azért elhúzom a számat, hiszen lássuk be ez nem hangzik valami jól. Azért én szeretem megmondani a véleményemet és nem valami kellemes, ha magamba kell fojtani mindent és csak tűrni, hogy vádolnak és olyasmiket mondanak rólam, amiket nem tettem meg, mert hát nem öltem meg senkit. Nem is akartam és nem is fogok soha... legalábbis remélem. Az más kérdés, hogy mi lesz, ha már vámpír leszek, nagyon remélem, hogy nem történik meg akkor sem ilyesmi. Biztosan meg lehet oldani, hogy az ember visszafogja magát igaz? - Akkor szerencsés vagyok, hogy elég érdekes önnek az ügyem igaz? - mosolyodom el. A kirendelt ügyvéddel tényleg tudom, hogy nem jártam volna túlságosan jól, szóval jobb, hogy itt van és bármennyire is kissé nagyképűnek tűnik a fickó talán pont e miatt tud majd segíteni nekem, hogy megússzam ezt az egészet, hiszen egyértelműen csak rám akarják verni ezt az ügyet, hiszen nem tettem semmit sem. - És ez egyáltalán miért jó? Sosem értettem, hogy mi a jó a hatalomban, vagy... a pénz számít? - nem tudom, tényleg nem. Én mindig viszonylag egyszerűen álltam ezekhez a dolgokhoz. Elég nekem a nyugodt élet, és jó lenne megszabadulni a betegségemtől, olyan nagy elvárásaim nincsenek a világhoz, vagy bármihez. Nem akarok sem hatalmat, sem nagy dolgokat, sem sok pénzt, csak... rendes életet élni és kész. - Persze ezt sejtettem, főleg ha gazdag és... olyan, amilyen, de attól még én nem szívesen mutogatom magam akárkinek. - és ez tényleg nem prűdség, csak egyszerűen vannak dolgok, amiket nem teszek meg mások előtt. Gondolom azért ő se dobná le bárki előtt a nadrágját, legalábbis úgy gondolom, bár persze ki tudja. Lehet, hogy számára nem nagy dolog az ilyesmi, de én azért más vagyok. - Talán igen, bár tudja az esetek nagy részében egy-egy adott helyre kell elutaznom és ez most nem működne. - és tényleg nem szeretném, hogy e miatt rúgjanak ki a munkából. Ez a vámpír dolog már így is épp elég bonyodalmas, nem lenne valami nagy élmény, ha e miatt még az állásomat is elveszíteném, hiszen nem tudom, hogy mikor sikerül elérni, amit akarok. Lehet, hogy még időbe telik, addig pedig még ugyanúgy meg kell élnem valamiből és ehhez kell az állásom is. - Köszönöm! Még ha érdeke is fűződik hozzá, de... akkor is. - nem azért segít, mert olyan jó tét lélek, vagy mert nekem akar segíteni. Azért teszi, mert oka van rá, és ezzel én tisztában vagyok, tisztában is kell, hogy legyek vele, de attól még hálás lehetek érte. - A jó ég tudja, gondolom ott vannak olyan rendőrségi adatok is, amiket én nem ismerek. - nem is tudom, nyomok, vagy akármik, amiket neki tudnia kell és amikről én nem tudok, bár nagyon remélem, hogy olyasmi nincs, amit teszem azt más helyezett el... na az lenne csak még a kellemetlen tényező. - Igaz a fényképezés stimmel. Egyszerűen csak abban, amiben kell, amire a munkám miatt kérnek. De... nézze el nekem, az ügy nem is érdekli? - jó hát nem azt mondom, hogy azonnal vágjunk a közepébe, csak hát meglep a tény, hogy még egy árva szót sem váltottunk a lényegről, de a méreteimről már beszéltünk érintőlegesen teszem azt.
- Az Alkonyat széria azt hiszem tett arról, hogy még csak a vámpírok gondolatát se vegyük komolyan. – és nem is kell, mert felesleges, ezek csak babonák, ha bármi alapjuk lenne, akkor már rég kiderült volna az. Nem hinném, hogy ezek az állítólagos vámpírok olyan békésen megélnének az emberek között. Sőt, erre az esély nagyjából…semennyi. – Mert Isten, és a túlvilág is olyan dolog, amiről soha az életben nem fog meggyőződni. Nem mintha a vámpírokról igen, de ahogy mondta, jó eséllyel nem néznék teljesen normálisnak, vagy épp beszámíthatónak, ha azzal jön, hogy vámpírok léteznek. – nem, nem érdekelnek a vámpírok, és a sok legenda, ami a hozzájuk kötődik, mert ezek csak történetek,dajkamesék,amivel riogatnak minket, semmi több. - Ezért vagyok, hogy nekem elmondja a véleményét. Azonban az esküdteknek azt kell hallania, amit akarnak, érti? – nem az igazság házában fogunk tárgyalni majd a jövőjéről, nem is tudnánk, mert nem létezik az igazság háza. A bíróság felemeli, vagy tönkreteszi az embert annak függvényében, hogy mit vagyunk képesek megtenni a győzelemért. – Ne féljen, felkészítem önt erre. – senkinek nem megy ez egyből, az első ügyeim nekem is szörnyűek voltak, botladoztam, eleinte próbálkoztam a törvény erejében bizakodni, de aztán rájöttem arra, hogy sokkal jobban járok, ha … átlépem a határokat. - Igen, valahogy úgy. – bólintok egyet a szavaira. Nem segítenék, ha nem lenne érdekes az ügy, mert ha csak egy egyszerű gyilkosságról, vagy épp betörésről lenne szó, ráhagynám a sok kezdőre, így viszont kell nekem ez az ügy, úgyhogy igen, mondhatni szerencsés, de nevezhetném ezt sorsnak is, már ha hinnék benne. – Ha úgy állna mindenki ehhez hozzá, mint ön, akkor a társadalmunk romokban heverne. Az ragadja magához a hatalmat, aki képes rá. Lehet ez önző, vagy önzetlen tett. – rántom meg a vállam. Én nem vagyok az önzetlenség mintapéldája, tehát nyilvánvaló, hogy a magam érdekét is védem ezzel az egésszel, miért is tenném? - Olyan amilyen? – kérdezek vissza kissé meglepődve. Mégis mire akar ezzel egészen pontosan kilyukadni? Tény, hogy nem vagyok szegény, sőt, nagyon is jól élek, nem telne akkor ilyen autóra sem, de az élet örömeit soha nem pénzért vettem meg, az úgy túl mű, nem életszerű, az ember pedig élni akar. – Az ügyvédje vagyok. Minden mocskos kis titkáról tudni fogok, ezek mellett talán még az tűnik a legkisebb problémának, ha fehérneműben látom. – de nem nézek hátra, amíg öltözködik, van bennem azért tartás, ha mondok valamit, akkor azt be is tartom, ha éppen úgy akarom, ha meg nem, akkor… átverem a másikat, így működik az élet. - Ezek szerint bejárta már az ország nagy részét? – kérdezem érdeklődve. Talán nem, talán igen, én voltam már egy-két szép helyen, külföldön is, mikor a szabadságomat élveztem ki, de azaz igazság, hogy az ember előbb-utóbb megunja azt, hogy egyedül mulatja a napjait egy hatalmas jachton. A szavait csak mosolyogva nyugtázom. Igen, nem éppen azért teszem ezt, mert olyan önzetlen jótét lélek vagyok, ebben igaza van, de egy ilyen embert mutasson nekem, nem hinném, hogy menne. - Nos, hamarosan az is a kezemben lesz, ha esetleg elakarna valamit mondani, mielőtt áttanulmányoznám az életét… hallgatom. – csakhogy ne kelljen meglepődnöm, vagy váratlan helyzetek fellépésekor egyből rögtönöznöm, mert az ritkán sül el jól. Persze, volt erre már példa, de nem szeretem a rögtönzést, jó vagyok benne, de… jobb szeretek felkészült lenni. – Amint polgármester leszek, személyesen önt kérem fotósnak. – persze, erre nincs semmi biztosíték, de tudom magamról, hogyha egyszer valamit a fejembe veszek, azt végig is csinálom. – Gondoltam nem zavarom ezzel evés közben, de ha ezt akarja, hát legyen. Először is, és ne vegye ezt magára, rutin kérdés. Maga tette? – ha hazudik, akkor is észreveszem azt, de felesleges, ha tisztában vagyok mindennel, nagyobb eséllyel mentem meg a börtöntől.
- Szóval ha nem lett volna az Alkonyat széria akkor most jobban hinne a vámpírokban? - azért ezt nem hiszem. Az pedig azt hiszem már az én dolgom, hogy én miben hiszek végülis. Vagyis nem arról van szó, hogy én miben hiszek, arról inkább, hogy mi az, amit valóságnak gondolok, főleg mert láttam is, hogy megtörténik az a bizonyos vérszívás és nem csak fanatikus hippik csinálták, hanem tényleg... vámpírok, mert léteznek, bármennyire is hihetetlen ez számára. Na, de nem ezt fogom akarni minden áron megmagyarázni egy nagyon racionális ügyvédnek, a végén tényleg bolondnak nézne csak. - Szóval ön az a fajta, aki nem hisz semmiben, csak amit lát, vagy még rosszabb esetben abban sem? - szerintem ő az az ember, aki ha látná szemtől-szembe, hogy valakinek eltorzul az arca, és kihegyesednek a fogai, akkor is elvetné a vámpírság lehetőségét és megpróbálna találni rá valami racionális magyarázatot, még ha nem is lenne a dolog logikus. - Tehát, ha ne adj isten hinne is nekem, akkor is azt kell mondani az esküdteknek... ami nem a valóság, ha azt nem hinnék el? - értem én, hogy ez a jogban így működik, de attól még annyira nem hangzik jól a dolog igazából. Nem is tudom, mondhatni ez akkor is hazugság, hiszen én tudom, hogy mit láttam, de nem mondhatom, mert akkor őrültnek néznek, így marad az, hogy szimplán csak nem láttam semmit sem, és... hát nem jó ez sehogy sem, de persze tény és való, hogy elsősorban meg szeretném úszni ezt. - Szóval, mint a filmeken, gyakoroljuk majd a jó válaszokat? - ott is úgy szokták igaz? Igazság szerint valahogy tényleg úgy érzem, hogy mellette annyira nem kell félnem. Persze azért tartok az egész helyzettől, de... van a fickóban annyi magabiztosság, hogy úgy gondoljam megoldja majd. - De... azért a legtöbb esetben nem a jó embereknél van a hatalom és pont e miatt most is elég nagy gondban van a társadalmunk. - rántom meg a vállamat. Én csak tudom. Méregdrága gyógyszerekre gyűjtök már évek óta, csak azért, hogy megpróbáljak emberi színvonalat élni, ami felettébb nehezen megy még így is, de nem sok választásom van, mert a gyógyszereimet nem támogatja sem az állam, se semmi. Nekem kell elérnem, hogy éljem a normális életemet és még ha lenne is érdemi gyógymód úgyse tudnám megfizetni, mert az ilyesmit a gazdagodnak készítik el, más mód kell és... én tudom már azt a más módot, csak még kicsit dolgoznom kell érte, hogy el is érjem. - Tudja gazdag és sikeres... gondolom elég gyakran váltogatja a... fehérnemű tulajokat. - nem zavar engem, mindenki úgy éli az életét ahogy akarja. Én se vagyok a tartós párkapcsolatok híve, csak épp én a betegségem miatt. Nem várhatom el senkitől sem, hogy életem végéig ápoljon, csak mert magatehetetlenül sínylődöm. - Szóval azt hiszi, hogy vannak mocskos kis titkaim. - csóválom meg a fejemet, bár ezt nem látja, mivel tényleg van annyira korrekt, hogy nem néz hátra, de attól még olyan sok nincs. Nincs rossz előéletem és még priuszom sem. Jó... egyszer loptam egy gyógyszertárból, de mentségemre szóljon nem volt az nagy tétel és éppenséggel meg voltam szorulva a gyógyszerem meg kellett... van amikor a szükség törvényt bont. - Sok felé jártam igen, de tudja munka miatt, úgyhogy azért olyan sok mindent nem láttam még. - nem szabira mentem, mint most... bár úgy fest jobb is, mert most nem jártam épp a legjobban a próbálkozással. Nem akartam én szándékosan bajba kerülni, bár tény és való, hogy utána mentem a vámpírkérdésnek és így azért volt rá esély, hogy netán rossz dolgok közelébe férkőzöm, de hát... végül is azt hiszem talán ez a fickó ki tud húzni a slamasztikából, legalábbis nagyon remélem. Arra azért kicsit még elgondolkodom, hogy milyen titkokat kéne felfednem előtte... amúgy is elolvassa majd őket, de talán tényleg jobb, ha én mondok el neki szépen mindent. - Nincs sok titkom elolvashatja. Talán a legfontosabb Parkison-kóros vagyok, csak hogy ne lepődjön meg, szóval... nem igazán akarom a következő még értelmes éveimet rácsok mögött tölteni. - közben persze teljesen gondtalan képpel iszogatok bele az italomba és eszem tovább a hamburgert, mintha csak azt közöltem volna, hogy a kedvenc színem a kék. Hát na... már rég túl vagyok azon a szakaszon, hogy kiboruljak és aggódjak a bajaim miatt. Attól még nem múlnak el igaz? Akkor meg mi értelme? - Ha jól fizet érte, akkor akár még vállalom is. - mosolyodom el. Persze viccelek, hálából is simán megtenném, ha megoldja, hogy megússzam ezt a rémséget, ami rám vár. Nem akarok börtönbe menni... nem ártottam én a senkinek a fenébe is, csak magamnak akarok segíteni azzal, hogy találok egy vámpírt, aki átváltoztat. Nem olyan rémes ez tett ez, csak... nehéz... nagyon nehéz. - Dehogy! Csak láttam... azt, amit amúgy sem hinne el, és próbáltam segíteni szegény fickón, miután széttépték szinte a torkát, de nem sok esélyem volt. Egyébként még csak gyilkos fegyver sincs... ilyenkor ez nem hibás eljárás? Csak úgy bevisznek, mert ott voltam és... véres a kezem? - komolyan... én sem értem még most sem. Nem téptem én fel a fickó nyakát puszta kézzel, ennyire nem nézek ki vadállatnak, legalábbis nagyon remélem.
- Nem. De persze a maga dolga, hogy miben hisz, én csak arra kérem, hogy… ezt tartsa magában. – kár, igazán szép nő, okos is, és a vámpírokban hisz? Engem az ilyen mesék soha nem érdekeltek, ha lennének vámpírok, az már feltűnt volna az emberiségnek szerintem. Ezek csak babonák, és kész. – Nézze, én abban hiszek, hogy az létezik, amit látok, amit megfoghatok. Nem járna jól velem, ha osztanám nézeteit ezt illetően. – egy ügyvéd aki hisz a vámpírokban? Kicsit sem lenne nevetséges, azt hiszem egyből sutba is vághatnám ennyi erővel a diplomámat és minden mást, amit eddig megszereztem. Maradjunk inkább a valóvilágban, ahol nincsenek vámpírok. - Ha azt mondja, hogy egy vámpír volt, akkor kinevetik magát, és arra fogják felszólítani, hogy komolyodjon meg, mert a bíróság nem az ilyesfajta rossz viccek meghallgatására van. Véleményem szerint tehát igen, jobb lenne ha ezt magában tartaná. – neki is, és nekem is sokat segítene ez, mert őt nevetik ki, nekem pedig nem kell ilyen abszurd dolgokkal foglalkoznom, mert mindjárt kevesebbek leszünk az esküdtek szemében, ha kiderül, hogy Sasha egy titokzatos vámpírra akarná ezt a gyilkosságot kenni. Vannak beteg emberek, talán valahogy lehetne arra hivatkozni, hogy egy ilyen embert látott aznap, de… ha tényleg hisz a vámpírokban, akkor inkább erről ne is essen szó. – Összerakjuk a történetét, megbeszéljük a stratégiánkat, és az alapján felkészítem önt. Ez nem egy vizsga, itt záporozni fognak magára a kérdések, szándékosan fognak kitérni olyan dolgokra amik esetleg megbánthatják, megalázhatják magát, hogy ezzel is hergeljék és hibára kényszerítsék önt. Nem a jó válaszokat kell megtanulnia. Azt kell megtanulnia, hogy miként győzheti le azt, aki tulajdonképpen magát fogja ott vallatni. – persze, az utolsó szavamat, nem gondoltam komolyan, amolyan költői túlzás ez. Nem vallatni fogják, de kegyetlenül belefognak mászni a magánéletébe, kitérnek minden apró kis hibájára, én pedig arra fogom őt felkészíteni, hogy mi a teendő ilyenkor. - Az ember általában telhetetlen, mindig többet akar, és a hatalom, mint a közhely is mondja, megrontja az embert. Ezért nincs egyetlen becsületes politikus sem. – de persze nem csak a politikusokról van itt szó, ugyanis például a korrupció átszövi az egész országot, az igazságszolgáltatást is. Nem mondom, hogy a világ tökéletes, egyértelműen nem az. - Áh, értem, hogy mire gondol, de sajnos ki kell, hogy ábrándítsam, nem a bankkártyámmal szoktam hódítani, és a magánéletembe is megválogatom, hogy kit engedek be. – nem vagyok az a típus, aki a pénzét és a sikereit használja fel arra, hogy partnert szerezzen magának. Nem mondom, volt már rá példa, de maximum csak egyszer-kétszer, a feszültséget néha muszáj azonnal levezetni. – Mindenkinek vannak mocskos kis titkai, ha nem lennének, akkor munkám sem lenne. – mert általában mindenki ezt használja fel az ügyfeleim ellen. Ha nem találnak az adott ügyben valami konkrétumot, ami támadásra alkalmas, egyből az életében kutakodnak. - Kitudja, talán egy nap majd lesz rá lehetősége. – rántom meg a vállamat. Nekem lenne, de nem szokásom csak úgy szabadságra menni és körbeutazni az országot. Én szeretem a munkámat, a munkám is szeret engem, engem nem a pihenés kapcsol ki, hanem az, ha valakit az esküdtek előtt szedhetek ízekre. Mert a legjobb védekezés ugyebár a támadás. A szavaira pár pillanatig csak meglepetten nézek rá, majd elgondolkodva bólintok egyet. Nem hinném, hogy szereti a sajnálatot. – Értem. Sajnálom a dolgot. Arra azonban készüljön fel, hogy jó eséllyel a betegségét is előfogják venni. – nehogy összetörjön ott nekem ennek a hallatára. Egy ”halálraítélt” ember sok mindenre képes az életben maradásért, nemde bár? – Ez csak természetes, és elmehet majd körbeutazni az országot. – mosolygok rá. Ezek persze nem komoly szavak, messze van ez még, addig nekem is muszáj lesz megszednem magamat. Nem a pénz szempontjából, pénzem bőven van, sokkal inkább befolyásos ismerősök kellenek, akik nem csak a polgármesteri székbe jutatnak, hanem ott is tartanak majd. – Elnézést, de én úgy tudom, hogy az áldozat vére nem csak a kezét borította. Mindenesetre igaza van, a gyilkos fegyver egy nagyon fontos tényező lenne, de anélkül is elítélhetik. – nem kell ahhoz feltétlen a gyilkos fegyver, egy ügyes ügyvéd megoldja anélkül is, persze, reménykedjünk, hogy nem kapunk magunk ellen egy jó ügyvédet, de jó eséllyel kapni fogunk. – Remek, mivel még nem igazán volt időm átolvasni az ügy aktáját részletesen, elmondaná kérem, hogy mi történt? Kezdjük onnan, hogy miként jutott a tett színhelyére, rendben? – írja le a napját, aztán onnantól részletesen, hogy megtalálta azt a férfit.
- Én is csak abban hiszek, amit látok. - rántom meg a vállamat. Én se hittem a vámpírokban régen, én se mondtam volna csak úgy kapásból, hogy igen léteznek, naná, hogy nem. Csak azért gondolom így, mert én igenis láttam már ezt, nem is csak egyszer. Csak úgy magamtól nem találtam volna kis ezt az egész vámpírosdi dolgot, nem jutott volna eszembe elindulni vámpírokat keresni, hogy aztán ekkora bajba kerüljek. Ennyire nem vagyok buta, és nem is akarom direkt megöletni magamat. Én tényleg csak azt szeretném, hogy változzon az életem és végre jó irányba, mert jelenleg elég pocsék kilátásaim vannak és nem csak a börtönről van szó, a lehetséges börtönről jobban mondva. - Világos, és mi van akkor, ha mással nem tudjuk magyarázni? Vagy... biztos benne, hogy megoldja és nem fognak csak azért elítélni, mert kell valaki, aki bűnbak lehet? - mert nincsenek bizonyítékok igaz? De egy neves ember fia halt meg és nem vagyok én hülye, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész inkább illik be boszorkány üldözésnek, mint igazi vádnak. Ők csak rám akarják ezt húzni, hogy ne az legyen, hogy nem találtak bűnöst. Nekik mindegy, hogy ki szenvedi ezt meg és akkor... vajon mennyi esélye lesz megmenteni engem? - Tehát kell egy sztori, amit nem érzek igaznak és ahhoz kell majd ragaszkodnom. Ez lesz a nehezebb része. - húzom el a számat egy pillanatra. Szóval záporozni fognak a kérdések és nekem majd mindenre válaszolni kell, miközben nem teljesen mondom az igazat, mert azt nem mondhatom ki, hogy amit láttam az egy vámpír volt, aki feltépte annak a szegény srácnak a nyakát, hogy csak ihaj. Láttam és most majd valami másról kell tanúskodnom, csak mert nem hinnék el. Éljen az igazságszolgáltatás! - Szóval akkor, ha politikus lesz, akkor maga sem lesz az? Az emberek pedig hiába hisznek abban, hogy esetleg jön olyan, aki... korrekt. - nem hangzik valami jól a dolog. Én se vagyok jó véleménnyel a politikusokról, de azért valahol mégis csak reménykedem legbelül, hogy a világ nem ilyen aljas és köpönyegforgató, de ő mégis azt hangoztatja, hogy mindenki rossz, és akkor ennek fényében ő is rossz és rossz is lesz gondolom. Komolyan élmény a pasassal beszélgetni, csak még inkább tönkre vágja az amúgy sem fényes világképemet. - Azt honnan tudja, hogy nem a kocsiját nézik meg, amikor elmennek magával? Vagy van egy cserejárgány, hogy ne a pénz miatt boldoguljon önbe valaki? Bár persze... elhiszem én, hogy meg van a sárm, meg a fene nagy önbizalom is. - mert az látszik rajta. Ha úgy mondhatom, akkor nagy a mellénye, úgy érzi, hogy van mit a tejbe aprítania, vagy megfogalmazhatnám még ezt párféle módon. Szóval a lényeg, hogy elismerem a pasas jól néz ki és van azért egy kiállása, de a felületes cicababák, aki könnyen felszedhetőek tuti, hogy a kocsiját is nézik, meg a drága öltönyét. Gyűrűt pedig nem láttam az ujján, hogy amúgy férjnél lenne. Igazából nem lep meg, hogy amikor elárulom a mondhatni mocskos kis titkomat, akkor azért meglepetten pislog először párat. Megszoktam én már ezeket a tekinteteket és ez még a jobb verzió, a mély sajnálkozás a legkellemetlenebb. Azzal nem vagyok beljebb igaz? - Persze ez nem meglepő, de mégis hogyan? Ön szerint rám fognák, hogy nekem már úgyis mindegy, úgyhogy hobbiból feltéptem valakinek a nyakát? - szökik fel kissé értetlenül a szemöldököm, mert hát lássuk be, hogy nem teljesen értem én ennek az egésznek a logikáját. Tényleg nem volt semmi okom megölni a fickót, akkor már jobban jártam volna, ha mondjuk elrabolom és váltságdíjat kérek érte, amit a gyógyszereimre költhetek nem? - De ne aggódjon, már évek óta élek ezzel együtt, nem fogok összeomlani... maximum ha azt kéri és ez a taktikánk. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal, mert hát ki tudja? Meg kell nyerni magunknak az esküdteket vagy tudom is én, és akkor lehet hogy ha megesik rajtam a szívük, akkor majd nagyobb eséllyel mentenek fel. - Persze, mert szerencsétlen fickónak feltépték a nyaki ütőerét és mindenhol vér volt, de... - végül csak sóhajtok egyet. Hát igen az egész ügy zavaros, de nem én voltam az, aki ezt tettem szegénnyel, csak megpróbálják rám kenni, ami azért kész élmény. - Szóval reggel palacsintával kezdtem, számít, hogy mit tettem rá? - kezdem egészen komolyan, de aztán elmosolyodom és megrázom a fejemet. Oké az életemről van szó, megpróbálom a cinikus felhangot félretenni, hátha sikerül is. - Mint mondtam a szabadságomat töltöm itt, mert érdekelt a város és... az a baj tudja, hogy már ott megbukik a dolog, ha elkezdem mesélni, hogy miért voltam a tett színhelyén, de mondjuk, hogy csupán sétáltam egyet az ebédem után, hogy kiengedjem a gőz és megláttam a sikátorban a két fickót, akik dulakodtak. - és értelem szerűen az egyikük volt az áldozat, ellenben nem mondanám azt sem, hogy dulakodtak. A vámpír esett neki az áldozatnak, aki védekezni se nagyon tudott. Elég gyorsan történt az egész igazából... én pedig csak akkor mertem moccanni, amikor már annyi volt a vér, hogy azt kb. képtelenség lett volna visszapumpálni szegény srác testébe.
- Akkor most nem kérdezek rá arra, hogy látott-e vámpírokat, rendben? - nem ellene van, de … akkor sem fogok ebben hinni, ha ő azt hiszi, hogy látott vámpírokat. Az embernek feltűnt volna már az, ha vámpírok járkálnának éjszakánként a város utcáin. Ez abszurd, de nem én leszek az, aki ezt megmondja neki. - Nézze, ha kell előbb kennem rá ezt a gyilkosságot Stephen Hawking-ra, mint egy vámpírra. Természetes, hogy bűnbakot keresnek, de nem fogják elítélni magát, néhány összeszedetlen, ingatag bizonyíték és az abból gyártott mese nem elég. Konkrétum kell nekik, hogy mindenki boldog legyen. –mert az átlag ember sem olyan bolond, hogy azt higgye Sasha csak úgy a fogaival tépte fel egy ember nyakát. Ez abszurd, és egy stand up comedy műsorban nem állná meg a helyét, nemhogy a bíróságon. Sokszor volt már, hogy gyilkosság vádja ellen kellett védenem egy ügyfelemet, szóval van ebben gyakorlatom, nem ma kezdtem ezt. – Nem. Nem azt mondom, hogy hazudjon az arcukba. Azt mondom, hogy úgy mesélje el a történteket, ahogy azt ők hallani akarják, érti? Nem hazudnia kell, pusztán csak kissé átalakítani az igazságot. Kezdetnek megteszi az, hogy semmiféle vámpír nem volt ott. – kezdetnek, de örülnék, ha vérfarkasok és boszorkányok sem kerülnének szóba. Nem hiszem bolondnak Sashát, nyílván van valami oka annak, hogy ezt a sok mesét és legendát igaznak tartja, de örülnék neki, ha nem a bíróságon kezdene el érvelni ezek mellett, mert úgy garantáltan egy rács mögött fogja az élete hátralévő részét leélni, mert ilyenkor hiába a jó magaviselet is, megfelelő kapcsolatokkal bent tarthatják örökre. - Ezt csak akkor fogjuk tudni, ha az leszek, igaz? – rántom meg a vállam mosolyogva. Nem vagyok korrupt, de persze becsületes sem, a becsületes ember mindig elbukik, ellenben velem. Megesett már, hogy önzetlen voltam, vagy becsületes, de az élet egyik nagy igazsága az, hogy csakis az nyer, aki tesz is érte. Nem lehet a törvényben sem vakon bízni. - Maga nagyon szeretné, hogy gyakran váltogassam a partnereimet, igaz? – mosolyodom el. Nem fogom ezt magamra venni, természetes, hogy ezt hiszi. Gazdag vagyok, sikeres, magabiztos és jól nézek ki, én is ezt hinném magamról, de én is tévednék magammal kapcsolatban. – Természetes nem, ennél jóval hihetőbb történettel fognak előállni. Jó eséllyel a maga kétségbeesett ragaszkodását az élethez nevezetű kártyát játsszák majd ki, vagy ha az nem megy, akkor a kétségbeesett haldoklót. Sok mindenre képes az ember a túlélés érdekében, ne féljen, találnak majd okot. – ez biztos, ez lesz az első dolguk, és nem feltétlen fognak az igazsághoz ragaszkodni, csak ferdíteni fogják azt. – Egy szép, bajbajutott, kétségbeesett nőn kinek ne esne meg a szíve? Tetszik a hozzáállása, ezt mindenképp tartsa meg. – mosolygok rá. Nem feltétlen kell ezt kijátszanunk, de jobb minden eshetőségre felkészülni, úgyhogy ezt is nyugodtan az eszközeink közé sorolhatjuk. - Itt lesz az a pont, hogy folyton félbeszakítják majd és rákontráznak arra, amit mond. – mindig ezt csinálják, és könnyű ezt kivédekezni, ha ért hozzá az ember. Elég csak magabiztosnak lenni, hogy egy átlagos jogászt máris meghátrálásra kényszerítsünk. Ha pedig egy jobbal van dolgunk… nekünk is rá kell kontráznunk, az ilyen kis összecsapások érnek a legtöbbet. – Hacsak nem együtt reggelizett az otthonában az áldozattal, akkor nem hinném, hogy ez szükséges. – rázom meg a fejemet, és haloványan ugyan, de viszonzom a mosolyát. Persze, érthető, ha próbálja elviccelni valahogy, még megteheti, a bíróságon nem, vagyis de, az egyik legjobb dolog kinevetetni a másikat, így veszít a tekintélyéből. – Miért, igazából mit keresett a tett színhelyén? – pillantok rá kíváncsian. Nem veszíthet azzal semmit sem, hogy elmondja ezt nekem. – Szóval két fickó…esetleg látta őket, hogy tudjon valamiféle leírást adni róluk? – pillantok rá, és közben fel is írok magamnak pár dolgot az elhangzottakból. – Tehát meglátta ezt a két férfit dulakodni. Aztán? Végignézte, ahogy feltépi a gyilkos az áldozat torkát? – mert ez így nem valami megnyerő, azt várná az esküdtszék, hogy egyből próbált valahogy az áldozat segítségére sietni, de ha csak nézte az egészet…az nem valami szerencsés.
- Ne, akkor ne kérdezzen rá. - rántom meg a vállamat egy félmosollyal. Vehetjük úgy, hogy nem beszélek a dologról, attól még persze nem válik semmisség és nem fogom hirtelen máshogyan gondolni. Tudom, hogy mit láttam és nem teszek úgy, mintha nem így lenne, maximum ő nem hiszi el nekem. Érdekes lesz mondjuk maga az ügy úgy, hogy még az ügyvédem se hiszi el nekem azt, ami történt, de majd... marad az, hogy betanulok valami egyéb sztorit, lehetőleg olyat, amiben minél kevesebb a hazugság, maximum vállalható köntösbe kell öltöztetni az igazat. - Szóval, ha nem találnak kézzelfogható bizonyítékot, akkor nincs gond, vagy... ha nem gyártanak. - mert valakire rá akarják húzni az ügyet és elég befolyásos emberekről van szó. Mi van akkor, ha előállnak valami hamis bizonyítékkal? Csak én tudom bizonyítani, hogy nem igazi, az én szavam pedig nem biztos hogy olyan sokat ér, ha egyszer én vagyok a vádlott. Nem azt mondom, hogy nem bízom az újdonsült ügyvédemben, de azért elbízni sem akarom magamat, mert ki tudja, hogy annak mi lenne a vége. Remélem, hogy megoldja, komolyan, ha nem, akkor baromi nagy bajban vagyok. - Igen, világos, szóval adjam úgy elő, hogy az mindenkinek megfelelő legyen. Egy őrült pasit láttam, aki hobbiból feltépte a nyakát puszta kézzel a másiknak. Sima ügy. - jó-jó azért egy cseppnyi cinizmus akad a hangomban, de azt hiszem ez érthető jelen helyzetben. Láttam, amit láttam és most mást kell mondanom, ha csak ferdítést is, de attól még mást és ez nem valami kellemes, mert mi van, ha tényleg nagy vallatás lesz és belegabalyodom a dologba? De megteszem, hiszen az a lényeg, hogy megússzam, ha ez az ára... hát ez az ára. - Ez így van, de azért lehetne korrekt politikus, nem akarom utálni, mint a többit, egész értelmesnek tűnik. - kis piszkálás, de a mosolyomból látszik,hogy nem szánom bántónak a szavaimat. Értelmes pasi, komolyan és még segít is nekem, szóval igazán lehetne rendes politikus, ha már ezt találta ki és akkor mindenki jól járna. A városiak is, meg nekem sem kéne utálnom őt csak azért, mert feltört, mint a talajvíz, hogy polgármester legyen. - Dehogy, nem akarom minden áron rossznak beállítani, de nem látok az ujján jegygyűrűt sem és már nem húsz éves. - rántom meg a vállamat finoman. Nem akarok én direkt rosszat mondani róla, de hát na a pasas azért már idősebb. Nem öreg, csak nem is az a kis fiatal akárki, viszont családja láthatóan nincs, tehát minden bizonnyal az a szabadabb életet élő típus, tehát igen azt feltételezem róla, hogy jó eséllyel viszonylag gyakran váltogatja a partnereit, vagy legalábbis nem köt ki mellettük huzamosabb ideig. - Remek, szóval így próbál megnyugtatni? Nem jó taktika. - mosolyodom el, miközben inkább az ebédemre koncentrálok. Hát azért lássuk be, őszintén szólva nem túl meggyőző, ahogyan próbál érvelni és elmagyarázni, hányféleképpen akarják majd rám verni ezt az egészet. Oké tudom, mindenre fel kell készülni, de ez attól még nem valami megnyugtató. - Látja tudok én, ha akarok. Majd külön gyakorlom a műsírást is, biztosan nem nehéz. - nem készültem színésznőnek, de biztosan az is menne, ha nagyon akarnám. És akkor aztán istenesen megesne rajtam a szívük és simán felmentenek... igaz? Nem akarok börtönbe menni, ez az egy holt biztos. - Oké, akkor a reggelimre nem kíváncsi. Igazság szerint keresek valakit... valamit... de ez a rész az, amit úgy sem hinne el, szóval mondjuk hogy nézelődtem a városban, ha már amúgy is a szabadságomat töltöttem. - rántom meg a vállamat, és ártatlan pislogással kortyolok bele a kólámba. Hát na, most minek vázoljam fel neki azt, hogy keresek egy vámpír, aki hajlandó lenne átváltoztatni, hogy ne épüljek le 10-15 éven belül? Nem hiszem, hogy vevő lenne erre a megközelítésre, szóval marad az ártatlan turista sztorija. - Az egyik tudja az áldozat, a másikat nem tudom. A kis sikátorokban nem olyan verőfényes a napsütés, és nem sokat láttam belőle, mert épp a szerencsétlen srác torkát tépte fel, de tuti... vagyis elég esélyes, hogy sötét haja volt és elég magas. - hát na a két illetőről ennyit. Messze is voltak, azért annyira nem mertem volna közel menni. Lehet, hogy bátor vagyok, de teljesen hülye nem... legalábbis többnyire. - Mégis mit tehettem volna? Nem vagyok rendőr, nem szólhattam oda, hogy esetleg engem is kifilézzen az illető nem? - nem vagyok én egy jótét védőangyal a fenébe is. Ezt nem várhatták el tőlem és amúgy is van, amikor az ember ilyesmit lát és sokkos lesz és ledermed és nem tud mit tenni. Miért ne mondhatnánk, hogy velem is pont így volt?
- Rendben. Abban hisz, amiben csak szeretne, de remélem megérti, hogy nem szeretném, ha ezzel elő is rukkolna. – mosolygok rá. Nem zavar, hogy miben hisz, védtem én már olyan embert is, aki a földönkívüliekre fogta azt, hogy lefejezte a feleségét, mert állítólag azok valami chipet helyeztek el az agyában. Én inkább úgy vettem észre, hogy kivették az agyát a fejéből. - Mondhatni, de valami találnak, erőset vagy gyengét, mindegy, újra és újra előfognak valamivel hozakodni, egészen addig míg kellően megalázzuk őket a bíróság előtt. – akkor már nem lesz merszük ezeket újra eljátszani, oda a szava hihetőségük. A bíróság így működik, soha nem az igazságon van a hangsúly. – Azért ezen van még mit csiszolni. Nem kell ismeretlennek sem lennie a férfinak, el sem tudja képzelni hány őrült gyilkos van ebben az országban, egy plusz hulla a számlájukra írva már fel sem tűnik.– ezzel csak arra célzok, hogy legvégső esetben, vagy a legelsőben, meglátjuk, akár egy ismert bűnözőnek is megadhatja a személyleírását. Persze, egyből jönne az, hogy a rendőrségen miért nem mondott semmit, de kitalálunk majd valamit, meg is fenyegethették, vagy csak félt, esetleg a durva és szakszerűtlen rendőrségi eljárásra is hivatkozhatunk. Senki nem beszél úgy szívesen, hogy éheztetik és egy dobozba zárják. - Igyekszem majd, nehéz úgy bármit is elérni, ha megutáltatom magamat, nemde? – ez a város úgy szét van esve, hogy ránézni is fáj. Hozzá nem értő és korrupt emberek ülnek a legfelsőbb körökben, én pedig szeretném kitisztítani azt és helyrehozni az egészet. Nem mondom,hogy olyan tiszta a lelkiismeretem, mint egy ma született báránynak, de tisztább, mint sok politikusnak. - Na és ha elváltam? Honnan tudja, hogy nincs egy tíz éves lányom, aki az anyával él, én pedig csak hétvégenként láthatom őt? – mosolygok rá, ahogy kérdezek tőle. Nincsen senkim persze, a munkám nem éppen családbarát, ha azt mondom valakinek, hogy védőügyvéd vagyok, egyből az jut az eszébe, hogy én helyeztetem szabadlábra a bűnözőket. De ez így nem igaz, csak akkor ha megtudnak fizetni. – Nem, nem akarom, hogy megnyugodjon. Elég komoly a jelenlegi helyzet, ez pedig csak romlani fog. Sok álmatlan éjszakája lesz, de ígérem, hogy nem lesz belőle komolyabb baja. – nem kerül börtönbe, nem vonják felelőségre, sőt, talán még kárpótlást is kaphat, de ezt nem látom valószínűnek mivel nem kívánom évekig húzni az ügyet. Kiemelt ügy lesz ez, gyorsan akarják lezárni, mert éreztetni akarják a közelgő választások miatt azt, hogy mindent a kezükben tartanak. Én meg azért vagyok, hogy ezt megcáfoljam. – Meglepődne, ha tudná milyen egyszerű. Egy hazugságvizsgálót is pofonegyszerű átvágni. – rántom meg a vállam. Persze, az nem áll meg a bíróságon, mint bizonyíték, de nem egyszer megesett már az, hogy ezt vettük elő, elvégre az átlag ember miért hinné azt, hogy egy ember aki látványosan izgul, izzad és kiakad folyton, áttudja verni a hazugságvizsgálót? Színház a bíróság. - Köt az ügyvédi titoktartás, nem mondhatom el senkinek sem azt, amit mondd nekem. Ráadásul könnyebb úgy stratégiát csinálni, ha tudom, hogy valójában mi történt. Mit keresett tehát? – valószínűleg erre is érdekes választ fogok kapni, de majd úgy alakítjuk, hogy az esküdteknek nagyon meggyőző legyen. - Értem. Utánanézek az áldozatnak amint itt végeztünk, biztosan van valami eltitkolt zűrje, azt kihasználva a gyilkosságnak is talán értelmet tudunk adni. – ha azt mondjuk, hogy véletlen egy sorozatgyilkos szórakozásába rondított bele, az nem éppen valami hihető. Az ilyen pszichopaták nem szeretik a nézőközönséget, legalábbis a legtöbb nem, csak úgy, ha hírekben követik. – El is menekülhetett volna akár. Mégis ott maradt és végignézte. – ez pedig nem valami szívderítő, az esküdtek sem fogják éppenséggel boldogan hallgatni azt, hogy Sasha végignézte, ahogy valakinek feltépték a torkát. – Mellesleg…a rendőröknek mit mondott míg nem érkeztem meg? – persze, kideríthetem azt is, de ő is elmondhatja. Jó lenne tudni, hogy mibe nem nyúlhatok bele.
- Világos, vámpírokról ne essen szó semmiféle tárgyalóteremeben. - vagy rendőrségen, vagy esküdtek közelében. Tisztában vagyok vele természetesen én is, hiszen ő is úgy néz rám, mintha már csak e miatt is nem tartana teljesen százasnak. Talán igaza is van, talán nem is vagyok teljesen az, de... ettől még ezt akarom. Normálisabb életet és így talán végre lehetőségem lesz rá, legalábbis nagyon remélem. Már csak a kivitelezés a kérdéses, főleg úgy megoldhatatlan, ha... börtönbe zárnak közben. - Szóval ráhúzni másra azt, ami történt? De az már nem végképp... hazugság? - bár persze értem én, hogy kell taktikázni, és azt hiszem megtennék kb. bármit azért, hogy ezt megússzam és ne kelljen börtönbe mennem, szóval végülis egy árva szavam sem lehet, de azért mégis csak jó lenne, ha nem kéne sokat hazudni és persze még inkább, ha nem bunkánk le, ha nagyon meg akarnak majd szorongatni. Már előre látom, hogy majd úgy fog felkészíteni, mint a filmeken. Erős vagyok én... baromira nem akarom, hogy a sírásig kínozzon ő gyakorlásképp, vagy az aktuális ügyész, aki rám akarja verni az egészet a folyamatos támadó kérdésekkel. - Ebben igaza van, és tudja azért örülnék, ha azt mutatná meg, hogy vannak értelmes politikusok is. - bár esetében ez nehéz, hiszen ő még ügyvéd is és az ügyvédek sem épp azok, akik mindent tökéletesen csinálnak, mármint törvényesen, vagy korrektül. Vannak trükkök, és... a politikában is elvileg ez van, pont ez az, ami miatt az emberek többnyire nem kedvelik a politikusokat. - Miért elvált, valaki összetörte a szívét és van egy tíz éves lánya, akit imád? - érdeklődve döntöm oldalra kissé a fejemet, miközben a szívószállal szürcsölök kicsit a kólámból. Hát lássuk be nem igazán tudom elképzelni, hogy erről szó lehet. Kétlem, hogy házas lett volna valaha is, vagy hogy volt valami szeretett nő, akitől el kellett válnia, netán van egy gyereke, aki nélküle él. - Én is ebben reménykedem, van már épp elég komoly baj az életemben. - jó lenne, ha ez legalább meg lenne oldva, mert a többi sajnos nem könnyen megoldható, vagy talán egyáltalán nem. - Pofonegyszerű? Azért... csak van nehézség abban is. - gondolom gyakorlás kérdése, vagy a jó ég tudja, én biztos, hogy nem tudnék csak úgy átverni egy hazugságvizsgálót, nem értek hozzá és még csak gyakorlatom sincs benne. Sosem volt rá szükségem, és nem vagyok egy mindenek felett nyugodt típus sem. - Hát jó... Elmondom, hogy úgyse higgyen benne. Kerestem egy vámpírt, azért vagyok a városban, csak... bonyolultabb, mint gondoltam. Nem, nem akarok én is a fickó sorsára jutni, nekem olyan kell, aki segít... hogy én is az legyek. - bököm ki végül egy finom kis vállrántással. Ennyi, de nem várom el, hogy elhiggye nekem eleve a vámpír sztorit, de nekem ez kell és őszinte választ kért. Kell nekem egy vámpír, aki átváltoztat, hogy egészséges legyek. Igen tudom, hogy ennek meg van az ára, de... ezzel számoltam, nem sok választásom van az az igazság. - Rendben van, végül is ebben ön a profi. - a fickó pedig elég pénzes és híres szülőkkel rendelkezik, ha már az apja szenátor, csak van valami a füle mögött, amit elő tudunk húzni. Tudom, nem szép bemocskolni valakit, aki meghalt, de... én még élek és én még szeretnék is, szóval azt hiszem mindenképpen ez a fontosabb, nekem legalábbis. Hangozzék ez bármennyire is önzően esetleg. - Sokkos is lehettem nem igaz? És azért nem tudtam megmoccanni. - nem vagyok azért őrült, hogy szándékosan, vagy jó kedvemből nézzem végig azt, ahogyan valakit ilyen szinten tépnek szét és tépik fel a nyakát. - Nem sokat, annyit már láttam efféle filmeket, hogy... jobb ha az ember az ügyvédje nélkül nem mondd semmit. Ügyes voltam? - egy mosoly azért belefér. Tényleg nem tettem, amúgy is főként ki voltam akadva, mert még csak megmosakodni se mehettem ki és mosdóba sem, annyira nem volt sok kedvem csevegni a rendőrökkel, ha egyszer olyan szinten kezeltek, ahogy.
- Pontosan. Nem szerethetném, ha a beszámíthatatlanságra hivatkoznának ezek alapján. – az igen kellemetlen lenne, mert nehéz egy olyan embert felmentetni, akit már előre elkönyvelnek egy kiszámíthatatlan őrültnek. Ez vele nem fog megtörténni, ezt garantálom, de ehhez az is kell, hogy tartsuk magunkat a valósághoz. Vagy amit annak hisz az ember, mindegy, hogyan mondom. - Csak akkor hazugság, ha rájönnek. Ne higgye, hogy a törvény azt védi, aki ártatlan. A törvény azt védi, aki ismeri azt és tudja használni. – ezért vagyok én itt, hogy segítsek rajta. Nem hinném, hogy ő ölte volna meg azt az embert, de a bíróságon könnyedén ítélnék el egyből. - Vannak most is értelmes politikusok. Csak ők túl erkölcsösek, hogy feljebb jussanak. Változtatni pedig csak onnan lehet. – nem teheti meg azt egyetlen politikus sem, hogy végig az erkölcs és a becsület bajnoka akarjon lenni. Már elbukott, ha ezt hiszi. A politika egy játék, egy olyan játék, ahol az erkölcs nagy hátrány. - A munkám sajnos nem engedi, hogy normális családi életet éljek. Sokat utazom és dolgozom, ebbe soha nem fért bele egy feleség, vagy család. – és nem is akartam soha megházasodni, ha jobban belegondolok. Régen sem voltam egy szoknyapecér alkat, de már akkor is inkább bizonytalanságnak láttam a házasságot. Aláírnak pár papírt, de nem azért mert annyira szeretik egymást. Sokkal inkább, hogy megvédjék magukat. – Gyakorlás kérdése csak. Tudja, gyakorlat teszi a mestert. Azonban úgy gondolom, hogy nem fog kelleni ez. A bíróságon amúgy sem fogadják el, ráadásul nem hinném, hogy az ügyész elhiszi, hogy maga ölte meg az áldozatot. De persze amíg megfizetik… - addig ezt akarja majd bebizonyítani, és ezt meg is értem, én is ügyvéd vagyok, csak vele ellentétben én megvédem az embereket. Persze, általában nem az ártatlanokat, de aki nem tud megfizetni… annak ott a törvény, igaz? Velem mindenképp jobban járna az szinte biztos. - Szóval vámpír akar lenni? – nem cinikusan kérdezem, mondhatni, hogy inkább csak… tárgyilagosan, de azért érdeklődve. Tényleg kíváncsi lennék, hogy mi az, ami arra sarkallja őt, hogy higgyen a vámpírok és egyéb természetfeletti lények létezésében. De persze ezt is ki kell majd hagynia a bíróságon, nem lenne szerencsés erről beszélnie ott. - Ahogy mondja. – bólintok mosolyogva a szavaira. Bár azért az túlzás, hogy manipulálnék és csalnék folyton azért, hogy nyerjek, de megesik, ügyvéd vagyok akit azért fizetnek, hogy mindent megtegyen a védence érdekében. Én pedig nem úgy vagyok ismeretes, mint aki könnyen feladná. Ha lehetne fogadni a bíróságon, szerintem hendikeppel indulnék. – Igen, akár az is lehetet. Ebben az esetben pedig… el kell, hogy mesélje mi történt. Úgy, hogy az ne csak az esküdtek fülét, hanem szívét is érintse. – biztos tudja mit gondolok. Ébresszen bennük bűntudatot, amiért ott ülnek és nézik ahogy egy ártatlan embert akarnak elítélni, akinek az ő kezükben van ráadásul a sorsa. – Igen, ezt jól tette. Ráadásul sokkal könnyebb így a védekezés nekünk. Szinte úgy alakíthatjuk a történetet, ahogy akarjuk. És persze, ahogy az a legalkalmasabb az ön felmentésére. – mert ez az elsődleges cél, hogy Sasha-t felmentsék a gyilkosság vádja alól és szabad lehessen újra. Jelen pillanatban a város fogja, elvégre nem hagyhatja el.
- Tudja ezt nem értettem sosem. Beszámíthatatlannak gondol ön is igaz? Mert ezt gondolom és közben elhitetné mással, hogy nem vagyok az, csak hogy nyerjen? - bár azt hiszem a kérdés valahol költői hiszen igen, ügyvéd és mindent megtesz azért, hogy megnyerje a pereket. De ez azért... nem is tudom, sosem értettem, hogyan lehet valaki annyira könnyelmű, hogy a győztes ügy érdekében bármit hajlandó megtenni, mert úgy fest, hogy ő pont ide sorolható, bármit megtesz azért, hogy nyerjen akkor is, ha tudja az igazat. Tehát gondolom egy gyilkost is gond nélkül védene meg a törvénytől, akkor is, ha tudja, hogy az. - Akkor is az, ha nem jönnek rá, vagy a lelkiismeret ma már tényleg nem divat? - vagy csak a bíróságon nem? Persze tudom az a dolga, hogy igaznak állítsa be azt is, ami nem az, de vajon ő pl. meddig megy el ügyvédként? A nyilvánvalóan rossz embereket is felmenti? Én nem vagyok bűnös, ha kell, akkor egy kis ferdítés belefér, ha az igazság nem képes érvényesülni normálisan tényleg igazat mondva, de... ettől még nem tetszik, hogy ez így kell, hogy működjön. - Tehát akkor ön nem erkölcsös, hogy feljebb juthasson? - mert ha jól sejtem, akkor ő feljebb akar jutni, azért kell neki ez az ügy is, hogy elérjen nagy dolgokat és ezért mindent meg is tesz. Ennek fényében akkor ő sem lesz az erkölcsös politikus, vagy vannak ebben árnyalatok is, és megpróbálhat keresni valami arany középutat? - És nem is akart sosem? És mi lesz, ha már a munkában nem leli örömét, vagy nem tudja végezni, akkor ki lesz majd ott önnel? - tudom, hogy vannak ilyen emberek, akiknek az élete a munkáról szól, arról, hogy mindig csak küzdjenek és tegyék azt, amitől jobb lesz az életük gazdagabbak lesznek, de... nem is tudom ez azért nem igazi élet. Persze erre nekem sincs kilátásom. Nem tudok sokat a vámpírokról, de kétlem, hogy ha egyszer meghaltál, akkor utána lehet még gyereked valaha is, ellenben így se vállalnám, hogy családom legyen, mert nem akarom, hogy másnak azt kelljen végignézni, ahogyan teljesen leépülök, és végképp nem akarom tovább adni a betegséget egy ártatlan léleknek. - Szóval így is úgyis el akarják majd érni, hogy én legyen a bűnös... csak maximum megpróbálhatjuk nem hagyni nekik. - vagyis elvileg sikerülni is fog, azt ígérte, hogy nem megyek börtönbe, és én próbálok tényleg abban bízni, hogy ez sikerülni is fog, mert nem... nem akarok oda kerülni. - Igen, mivel nem igazán látok más megoldást arra, hogy normális életem legyen. - sőt, kb. semmi esélyt sem látok rá, mert idővel az lesz a vége, hogy így is úgyis le fogok épülni szépen lassan és... őszintén szólva nem nagyon akarom azt megérni. Inkább leszek élő halott, mint használhatatlan zombi, aki csak néz ki a testéből, de képtelen megfogni egy nyomorult bögrét, hogy igyon belőle és ne remegjen közben a keze. - Tehát hassak rájuk, hogy sajnáljanak. Utálom, de... menni fog. - áh el tudom ezt érni. Általában akkor is képesek az emberek sajnálni, ha nem akarom, ha kifejezetten el is akarom érni, akkor minden bizonnyal menni fog. Csak fel kell vázolnom a betegségemet, arra is foghatom, hogy sokkolódtam és nem tudtam elmenni innen. Vagy hogy jobbnak láttam mozdulatlannak maradni, mert ha mondjuk reszkető kézzel próbálom előkeresni a telefonomat, akkor tuti, hogy én is lebuktam volna stb. stb. - És mit gondol mi lesz a legalkalmasabb? Keresni akar mást vádlottat, vagy csak engem akar felmenteni? - vajon van már ötlete, hogy mi lesz a taktika, vagy ezt tovább tart átgondolni? Igazából nem nagyon tudom, hiszen nem vagyok gyakorlott a témában, életemben nem voltam még elítélve semmiért sem.
Kezdőlap
