Bólintottam. - Fontos, igen. Ha egy kimarad, hát... mondjuk úgy, a korgó gyomrunkat más bánja - köszörültem meg a torkomat egy keserű mosoly kíséretében. Nem akartam én lenni a rossz hír hozója, de szerintem erre már ő is rájött. Kockázatos volt emberek közé menni úgy, hogy nem ettünk előtte. Én a saját bőrömön tapasztaltam. Alig emlékeztem már arra az életre, amikor Rick nem volt velünk... pedig leéltem a jelenléte nélkül tizenhét évet. Mégis, annyira hozzánőtt a szívünkhöz, a mindennapjainkhoz, hogy egyszerűen... furcsa volt belegondolni a hiányába. Pedig akadt benne részünk, nem is olyan régen. Csak valami csodával határos dolognak köszönhettük, hogy ismét visszatérhetett az élők közé. Előtte nem is bíztam hasonlóban, viszont egy valamivel amúgy sem számoltunk. Azzal, hogy ő már csak vámpírként térhet vissza. Méghozzá nem is akármilyen vámpírként. Kicsit féltem attól, hogy mi lesz, ha rátalál arra az oldalára, amiért vámpírrá tette őt az az átkozott boszorkány oly' sokkal ezelőtt. Nem mintha nem lett volna elég neki az, amit most kapott. Hirtelen csöppent bele az új életbe, akkoriban még ideje sem volt felfogni, hogy vámpír, és hogy táplálkoznia kell majd. Most pedig már nincs más választása. Az volt a legfurcsább, hogy míg régen a találkozásunk során azt kérdezte meg először, hogy milyen volt a napom a suliban, most már az kerül terítékre, hogy megvolt-e a napi adag. Talán féltett engem, hisz én sem vagyok annyira stabil az utóbbi időben. De nyilván nem jött rá arra, hogy múltkor, mikor azt a lányt megtalálták az emeleti előadó mosdójában, hogy... szóval én tettem. Teljesen véletlenül, nem számítottam arra, hogy nem fogok bírni magammal. Amikor leült velem szemben, egy apró sóhajt hallattam. Már végzett a tasak tartalmával, lényegében rátérhettünk arra, hogy miért jöttem, de az okát valójában még én sem tudtam. Ezért is örültem, hogy inkább másról kezdett beszélni. Példának okáért, a kérdésemre válaszolt. - A legjobb döntést hoztad, Rick - mosolyodtam el halványan, habár ez nagyjából... olyan volt, mint halottnak a csók. - Nem tudom elképzelni, min mehetsz most keresztül. Persze... egyikünk sem akart vámpír lenni. Én már... feláldoztam volna az életem, nem számítottam arra, hogy felébredek - emlékeztem vissza, arra is, ahogyan történt. Rick élete az enyémhez volt kötve. Az én halálommal halt meg ő is. - Annyi minden történt már velünk, de... mind közül ez az, amire soha nem számítottam. Eddig mindent megoldottunk, szerintem nem lesz ez másképpen most sem. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek szüksége van rád - tettem még hozzá. Damon is ott volt neki. Igaz, ő egészen másképpen közelítette meg ezt a vámpíros kérdést, máshogyan is élte az életét, de legalább ebben számított rá az ember. Vagyis... vámpír. Tök mindegy. Reméltem, hogy Damon és Rick barátsága legalább hosszabb távon fog megmaradni... még ha a barátja éppen egy paranoiás barom is. Megráztam a fejem, közben egy apró, csibészes mosoly villant meg a szám szélében. - Miért is ne lenne helyes? Tudom-tudom, házi nyúlra nem lövünk, de... Dr. Lauhglin... - billentettem oldalra a fejem, közben le sem véve a szememet Alaric arcáról. Éreztem a hangjában, hogy szimpatizál a nővel, ezt amúgy se nagyon tagadhatta volna le. - Szóval ő egy belevaló nő. A helyedben nem attól félnék, hogy te sodrod őt veszélybe - vontam egyet a vállamon. Persze mi volt a garancia arra, hogy igazam is van? Semmi. Sőt, az utóbbi időben rájöttem arra, hogy az lenne a legjobb, ha csendben maradnék. - Talán ő az igazi... - tettem hozzá, és már az én szememben csillant meg valami. Jót akartam neki. Mellette voltam, mikor elveszítette Jenna nénit. Meredith-tel sem volt hosszúéletű a kapcsolata. Kijárt már neki. - Megérdemled, Rick. És nem mellékesen, tudom, hogy ez még új neked, de sosem bántottál és sosem bántanál senkit, aki fontos neked.
Nem akartam Elenát kellemetlen helyzetbe hozni, ahogy saját magamat sem, mégis mintha mindkettőt megtettem volna egyszerre, egyetlen ártatlan kérdéssel. Egy normális családban ez a kérdés nem teremtett volna kínos szituációt, sőt, kedves gesztus lenne megkínálni a fogadott lányom egy kis étellel, de a mi családunk nem volt átlagos. Már akkor nem volt az, mikor még csak Jennával randizgattam, azóta pedig még inkább átlagon felüliek lettünk. Csakhogy én nem kezeltem jól a helyzetet, pedig már hónapok elteltek. Rendeződnie kellett volna a dolgaimnak, az életemnek, megszokni az új lehetőséget, amit kaptam, mikor visszatértem a halálból. - Akkor ezek szerint csak én rohantam annyira, hogy elmaradt a reggeli. A nap legfontosabb étkezése. Azt hiszem nekünk már minden étkezés fontos, igaz? Néha még elfeledkezem róla. - azt gondolná az ember, hogy nem feledkezhet meg arról senki, hogy vérszomj gyötri, de ez egészen más, mint az éhség vagy a szomjúság. Az egyik legfontosabb szükségletünk, de könnyű megfeledkezni róla, különösen ha az embert valami nagyon leköti, aztán egyik pillanatról a másikra jelentkezik. Újra felvettem az asztalról a tasakot és nagyokat kortyolva néhány perc alatt elfogyasztottam a tartalmát. Közben a tekintetem nem kereste a lány arcát, elfordítottam tőle a tekintetem, mintha nagyon lekötne az egyre csak fogyó, vörös folyadék. Az üres zacskót végül az asztal alá hajítottam a szemetesbe, s már teljes figyelmem Elenának szenteltem. Amikor helyet foglalt a széken, felálltam és én is odahúztam magamnak egy széket az íróasztalom mögül, hogy letelepedjek rá, s leültem vele szemben. - Szeretném azt mondani, hogy jól vagyok és ne aggódj. Őszintén. De Elena... nem tudom, mit mondhatnék. Természetesen örülök neki, hogy újra a szeretteimmel lehetek, de néha úgy érzem, ez túl nagy falat nekem. Jól döntöttem? - tettem fel a kérdést, ami már nagyon régóta foglalkoztatott és mardosott belülről, de inkább csak magamnak újfent, mint neki. Azért kíváncsi voltam a véleményére, ezt sem Joval, sem Damonnel nem beszélhettem meg, egyedül Elena volt az, akiről tudtam, hogy megérti a vívódásom. Annak idején ő sem akarta ezt a létformát, úgy gondoltam az csak segíthet, ha neki panaszolom el a gondjaim, aki már megbirkózott ezzel az egész vámpír mizériával, még ha nem is éreztem helyesnek, hogy éppen neki panaszkodom. - Ahh! - nyögtem fel rekedtes hangon, de azért egy óvatos mosolyt megengedtem magamnak. Elena minden erejével azon volt, hogy összeboronáljon bennünket, amiért részben hálás voltam, míg másrészt... kevésbé. Összeillettünk, efelől nem volt kétségem, de attól még nem volt egyszerű. - Abban sem vagyok biztos, hogy helyes, amit csinálok. Josette egy nagyon jó ember, Elena. Nem helyes, hogy veszélybe sodrom az életét. Még nagyon új vagyok ebben a vámpír dologban és ezerszer nehezebb, mint amire emlékeztem. Mi van, ha elborítja az agyam a vörös köd és bántom? - a kérdés ezúttal nagyon is neki szólt, amit egy sóhajjal kísértem. Nem voltam biztos benne, hogy nem követek el hibát, s valakitől hallanom kellett, ha mégis. A lány volt az egyetlen esélyem, hiszen ő ismert engem, úgy, ahogy kevesen és még a mocskos titkaim is ismerte. Elena tényleg mindent tudott rólam, ha valaki, hát ő meg tudta állapítani, hogy mi a helyes részemről és mi nem. És nagyon, nagyon szükségem volt rá.
519 szó △ szégyellem a késést, remélem a válasz kárpótol némileg
Rögtön a fiókokhoz lépett, én pedig nagy levegőt vettem. Azt hiszem, nagyon is értettem, miért tévedt oda rögtön. Bele sem próbáltam gondolni, min megy most át. Megállni egész nap azt, hogy ne rontson rá senki nyakára, majd... mikor úgy adódik, hogy akad három szabad perce, egy zacskó vér okoz majd némi feloldozást... valójában nem okozott. Nem olyan volt, mint az igazi, pedig mi, ifjonc vámpírok arra vágytunk. Arra a zamatra, arra az ízre... végül sosem adatott meg nekünk. Akkor legalábbis nem, ha próbáltunk küzdeni ezzel az ősi ösztönnel. Nem akartunk gyilkolni. Én legalábbis... mindig küzdöttem ellene. Csak egyszer nem sikerült legyőznöm saját magam démonjait, és akkor is meglett a következménye. Tömény önmarcangolás vette kezdetét, és azóta úgy tűnt, kibírom. Legalábbis igyekeztem kibírni, de néha még így is akadtak nehéz pillanatok a főiskolán, főleg ha valaki elvágta egy ujját, vagy valamely testrészét a kórházban. Megráztam a fejemet. - Nem, én már... reggeliztem - köszörültem meg a torkomat, végigsimítva az asztal lapján, mintha csak a port akarnám eltüntetni, majd ismét megkerestem Alaric alakját. Láttam, hogy ismét kotorászik, elfordítja a fejét, mire nagy levegőt véve ismét fejcsóválásba kezdtem. Előttem nem kellett volna szégyellnie magát, vagy elrejtenie a vámpírsága jeleit. Pontosan tudtam, milyen ez. A Salvatore testvéreken kívül ő volt az, aki évek óta állandó szereplője volt az életemnek, Jenna után ő volt az, aki gondoskodott rólam, bár Jeremynek nagyobb szüksége volt rá, és tényleg úgy tűnt, hogy érti a dolgát. Megkerestem tekintetemmel az asztal mellett elhelyezett széket, csak hogy tudjam, hová ülök le. Lényegében feltaláltam magam, de reméltem, hogy nem bánja, ha inkább ülök. Nem magamról akartam beszélni, hanem róla, hisz nagyobb szüksége volt rá, mint nekem az agyturkász dumára. - Csak a szokásos. Lényegtelen - rántottam meg a vállamat, majd letettem a táskámat, és előredőlve néztem rá. - Jól vagy? - kérdeztem aztán, ezt már több élettel és érdeklődéssel. - Sokat hagytál ki az életünkből. És most vámpírként bedobtak a mélyvízbe. Vagyis... dobtad magad, mikor elvállaltad az állást - mondtam, közben nagy levegőt véve. Persze nem én voltam az ő gondviselője egykoron, hanem ő az enyém. Mégis, bíztam abban, hogy fenn tudjuk tartani azt a bizonyos kapcsolatot, amit annak idején. Nem akartam még egy rokonnal kevesebb lenni, még akkor sem, ha köztünk nem nyugodott vérségi kötelék. Ennek ellenére is úgy éreztem, hogy ha nem is az apám, de olyan az életemben, mint egy nagybácsi. Egy olyan nagybácsi, aki tényleg törődik az emberrel, nem úgy, mint ahogy annak idején John. Akiről kiderült, hogy az apám volt, de erre nem szívesen emlékeztem vissza. - Láttalak tegnap... Dr. Laughlin-nal - mondtam aztán elmosolyodva, a gesztusban pedig ott bújkált egy kis pimaszság. Elég sok mindent láttam, tekintve, hogy a nő az egyik tanárom.
Úgy iszogatom a kávémat a folyosón a kollégákkal, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, mintha nem lenne jelen pillanatban hatalmas kísértés, hogy az egyik seggfejet szárazra csapoljam, amiért a diáklányok után bámul és a szava is elakad, amint elhaladnak mellette. De csak mosolygok és bólogatok, mintha nem a halálát képzelném el és a kellemes, meleg érzés, ahogy a vére a szervezetembe kerül. Újabb korty a kávéból, enyhén kiérződik belőle a bourbon füstös íze és igazán pazarlásnak tartom, hogy a pocsék, automatás kávéba kellett öntenem. Teljes mértékben igaza volt Jo-nak, tényleg istenkáromlás. Az alkohol némileg feljavította, de még így sem élvezhető. Néhány percig még húzom az időt, próbálok a többiekre figyelni, de miután az éhség egyre csak növekszik bennem és már nem csak annak a seggfejnek a vérére vágyom, lehúzom a kávét és elköszönök. Az irodámba igyekszem, miközben mély lélegzeteket veszek, s épp azelőtt lépek be a terembe, majd zárom magamra az ajtót, hogy a sötét erek kitüremkednének a szemem alatt. Lehunyt szemmel dőlök az ajtónak és veszek újabb lélegzetet, hogy eltüntessem a vámpírságom látható jeleit, amikor meghallom az ismerős, lágyan csengő hangot és nem tudom hirtelen, hogy örüljek a jelenlétének, vagy szégyelljem magam, amiért egy gyenge pillanatomban kapott el. Ingatom a fejem és keserű mosolyra húzom a számat. Ellököm magam az ajtótól és az asztalomhoz sétálok. - Ezt... nem... igazán... mondanám. - felelem, miközben a fiókban kotorászok, s annyira koncentrálok, hogy megtaláljam az elrejtett vértasakot, hogy a szavakat kis szünettel ejtem ki. Kitapintom a tasakot, előhúzom a fiókból és leszedem a műanyag sapkát róla, majd nagyot kortyolok belőle. - Te nem kérsz? - zavaromban elfordítom a fejem tőle és úgy csinálok, mintha a másik műanyag zacskót keresném, pedig éppen a kezem ügyében van. Tudom, hogy Elena előtt aztán végképp nem kellene így éreznem, hiszen nem először lát a szakadék szélén egyensúlyozni. - Gondolom, nem ebédelni jöttél. Ki vele, mi bánt? - látom rajta, hogy valami nem stimmel. Amióta visszatértem a halálból, jóformán sem vele, sem Damonnel nem beszéltem, ha mégis, alig érintettük a felszínt a beszédtémákkal. Zavart, hogy ilyen keveset tudok róluk. Túl sokat foglalkozom a munkával, túl sokat sajnáltatom magam, ha pedig nem ezekkel törődöm, minden gondolatom Jo. Már-már megfeledkeztem a szeretteimről, a családomról és emiatt egy csöppnyi bűntudatot is érezni kezdek a vérszomjamon kívül. Az asztal elejéhez sétálok és nekidőlök, miközben tekintetem megállapodik Elenán, a tasakot pedig félretéve egy dossziénak támasztom, hogy ne menjen kárba egy cseppnyi folyadék sem.
Sokan azt állítják, a vámpírrá válással minden létező emberséget képesek vagyunk elveszíteni. Talán pontosan ettől rettegtem, mielőtt beléptem volna ebbe az életbe. Hogy... elveszítem azt, aki vagyok. Nagy eséllyel az is köztejátszott a félelmemben és elutasításomban, hogy látttam, milyen életet él Tatia és Katherine. Csak tudtam, hogy ilyen életre nem vágyom. Megvan mindenük, ebben talán még irigylésre méltóak lehetnének. Pénz, férfiak, csupán azért nem emelem ki azt, hogy még szépek is, mert én magam is azzal az arccal rendelkezem, mint ők. Nem vagyok egy.... önfényező, szóval ezt a pontot most kihagynám. Mondjuk úgy, ők jobban szeretik hangsúlyozni előnyeiket, egy tonna festék, kivágott, mélyen dekoltált ruhák, simuló nadrág. Ha valamit el tudok ismerni a két felmenőmet illetően, hát az tagadhatatlanul az, hogy van stílusuk. És megvetik az én tornacsukás, farmeros és toppos triómat. Vámpírként mégsem veszítettem el mindent. Sőt. Olyan hűen őrzöm önmagamat, mintha sosem lettem volna vámpírrá... néha furdal a lelkiismeret, amiért elhanyagolom a családomat. Jeremyt annyira régen láttam utoljára, pedig megfogadtam, hogy gondját fogom viselni. Aggódtam Stefan miatt, Damon pedig... hát, ő maradt Damon. A múltkori találkozásunk során csak rádöbbentett arra, hogy megint nincs rendben nála valami. Ez az egész főiskolára járós téma kezdett feszültté tenni. Élveztem, hogy végre nemcsak a szokásos kötelességeimet kell teljesítenem... itt végre van némi szabadidőm, arról nem is beszélve, hogy nem kell a napi menetrendemet egyeztetnem másokkal... de ennek ellenére is nagyon hiányzik Mystic Falls és a családom... a változatosság viszont mindennél jobban hiányzott. És ez az életemben jelenleg a Whitmore képében vált valóra. Betértem Alaric irodájába. Kezdett nyomasztani, hogy a tanórákon kívül aligha láttam, pedig sok időt kellett eltöltenünk nélküle. Bár nyilván Damon előadta neki, hogy megőrültem, és hogy nem emlékszem a mi állítólagos szerelmünkre. Damon szerint én őrültem meg, szerintem pedig Damon, de ebben valószínűleg másnak kellett volna igazságot tennie. Nem is nagyon mertem beszélni másnak arról, hogy mi történt, egyszerűen csak... elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is úgy tekintettem Damonre, mint például Stefanra. Még itt élt bennem a pillanat, mikor megölte Jeremy-t. Mikor semmibe vette az akaratomat, és kijátszott és megkerült. Körülnéztem, majd a könyvespolchoz sétálva kezdtem nézelődni, milyen könyveket szerzett be Ric az utóbbi időben. A lépéseit már hallottam a folyosóról, ettől függetlenül nem mozdultam meg, megvártam, hogy benyisson. - Ugye nem zavarok? - kérdeztem aztán kíváncsian. Kicsit ott volt a félelem bennem... tudtam, mit műveltek vele, hogy vámpírrá tették. Nyilván nehezen tartotta még magát, főleg az emberi növendékek között.
Kezdőlap
