- Nagyon aranyos, hogy próbálsz hatni a lelkiismeretemre, de…valljuk be, hogy nem fog menni. Ötszáz éve élek már mások vére miatt, és bármennyire is élvezem ezt a csevejt, jó eséllyel téged is megöllek. – nyugodjon bele, nincs itt. - Talán elfelejted, de… egyszer már meghaltam. Nem szándékozom még egyszer, drágám. – mosolygok Rosette-re. Mit hisz, hogy csak úgy meghalnék újra? Fenéket, túl régóta élek már, hogy meghaljak, ennyi idő után nekem élnem kell, folytatnom azt, amit eddig is tettem és… én imádom ezt tenni, ez van, ilyen vagyok. - Nem, nem hiszek neked Rosette. Tudod, miért? Mert olyan vagy, amilyen én soha nem voltam. Mert te mindig hittél bennem, nem igaz? – miért pont most hagyna magamra? Feladná? Tudja, hogy milyen vagyok. Bosszúszomjas, kicsinyes, egy kis gyilkos hajlamom is van, ráadásul elég hamar dühbe jövök. Ismer, nem igaz? - Tippelek. Ezekkel a vézna kis kezekkel egy gyökeret eresztett gazt nehéz lenne kitépni, nemhogy a szívedet. Na meg persze… néz csak rá. Milyen élete lenne azzal a tudattal, hogy megölted magad miatta? – engem hajszolna, és ha megtalálna, én nem ölném meg, csak tovább kínoznám, tönkretenném, megtörném, és csakis azután engedném meg neki, hogy meghaljon. Szépen hangzik, nem igaz? Szinte költői, és az is lesz. Szótlanul hallgatom végig a kis monológját amit mond nekem, majd csak állok pár másodpercig némán, miután kilépet az ajtón és a szememet a lányra vetem. – Itt az ideje akkor, hogy vámpírt csináljunk belőled... – a mondatot nem folytatom, ahogy beleszagolok a levegőbe és kissé értetlenül ráncolom a homlokomat majd az ajtóra vetem a pillantásomat, ahol nem rég Rosette kilépett. – Tudod… van egy arc, amit soha nem felejtesz el. Van, akinek a vérének az illatát szintén soha nem felejted el. Tudod mit érzek? Vért. Csak sajnos nem a tied. És nem az övét. – bökök a fejemmel a testvére felé, ahogy közelebb lépek a lányhoz és… most semmi nyoma nincs annak a barátságos mosolynak az arcomon. Nem, most inkább … félhet. – Kicsi lány… én vagyok az egyetlen személy, aki egy csepp vérét is kionthatja, érted?! – szegény lánynak fájhat biztos a torka, mert most én vagyok az, aki felemeli őt a földről, és most aztán tényleg megtudnám őt ölni. Egy pillanatra talán még el is ragadtatom magamat erre, de végül csak a csuklómba harapok bele és nyomom azt a szájához, hogy a vérem a szervezetébe kerüljön, majd úgy engedem őt el. – Próbálj ne meghalni, mert ha komolyabb baja van, akkor én akarok az lenni, aki megöl téged! – eddig csak megakartam kínozni, de most már… mégis mit hitt? És miért vérzik Rosette? Érzem még most is a vérének az illatát. Valami nagyon nincs rendben. Én meg… rátaláltam benne a gyengémre.
Nem ért meg ő sem Curtis sem... és persze még ez a nyamvadt kis lány sem, bár az ő esetét talán még meg is értem. Meg van ijedve, hogy elveszíti a kis életét... pedig talán jobban járna vele. Az élet egyébként is arról szól, hogy ki mikor és hogyan ejt át, hogy ki mikor és hogyan használja ki, hogy segíteni akarsz neki. Azzal csak segítenék neki, ha hagynám, hogy Darius végezzen vele, mindettől a szenvedéstől kímélném meg. Neki lenne jobb... tényleg neki, olyan sok rosszat hagyhatna ki, csak békésen meghalna és kész. Na jó talán nem békésen, fájdalmasan, de én tehetek róla, hogy békés legyen, ne olyan fájdalmas. - Azt hiszed olyan könnyű csak úgy véget vetni a saját életednek? - naiv, ha ezt gondolja. Felesleges az elhatározás, ne gondolja azt, hogy csak úgy kitépné a saját szívét. Az fáj... iszonyatos fájdalommal jár és egyáltalán nem kellene azt gondolnia, hogy van esélye rá, hogy meg tudja tenni. Nagy a szája, de ha tényleg szembe kerülne valami igazán durva helyzettel, nem hiszem, hogy csak úgy végig tudná csinálni. Mondani mindig könnyebb valamit, mint megtenni, én csak tudom. Sokáig, évekig csak elképzeltem azt, hogyan állítom meg az apámat, hogyan viszem ki Dariust... és ebből csak a másodikat tettem meg, és annak se volt igazán sok értelme, ha azt nézzük, hogy hogyan hálálta meg végül. - Persze, én majd kihúzlak szépen a bajból... egyszer majd nem leszek ott, hogy segítsek neked. - és akkor majd végleg elfogy a szerencséje, mert már most sem sokon múlik, hogy itt hagyjam a fenébe. Képtelen felfogni az egészet. Nem érzem úgy újra csak, hogy bármit is számítok. A szavak nem érnek semmit, a tettek számítanak és ő tettekben most sem képes megmutatni, hogy fontos lennék, vagy hogy szeret... így elég nehéz elhinni, vagy akár csak kicsit is komolyan venni őt. Ha tényleg így lenne abbahagyná ezt, elmenne végre innen... de úgyis a bosszúja a fontosabb. Mindig a saját dolgai, a saját kicsinyes kis ügyei... mindig valami más, nem pedig én. A szavaira épp e miatt forgatom már csak a szememet. Odáig vagyok érte, talán, de már rég ki kellett volna ezt ölnöm magamból. Talán... talán visszamehetnék Curtishez, ő legalább egyszer megmutatta, hogy érek valamit, még ha lassan és nehezen is tette meg, még ha túl sokáig is várt, de akkor is megtette, megölte az apánkat, hogy nekem segítsen, ez azért mégis csak számít. - Pedig rengeteg jövőbeli szenvedéstől szabadulnál meg. - nem figyelek Dariusra, nem miatta engedem el végül a lány torkát, hogy a talpa koppanjon a földön. Nem foglalkozom most azzal sem, hogy megvágott, és hogy a seb egyáltalán nem kezd el gyógyulni, ahogyan annak lennie kellene. Tudom, hogy miért van, idő kell, amíg a szervezetem visszaáll, addig ez nem fog csak úgy elmúlni, a mély vágás a karomon ott marad még egy ideig. A végén kénytelen leszek bekötözni, mint... olyan régen, amire már nem is emlékszem. Csak lassan fordulok meg, hogy Darius szemébe nézzek. A lány mögöttem van, nem foglalkozom most vele, ha van annyi esze, hogy megpróbál ártani nekem... aláírná vele a saját halálos ítéletét, abban biztos lehet. - Azt teszel, amit akarsz. Azt hiszed félek, hogy elveszítelek? El akartam menni a városból, amikor betoppantál hozzám és helyette... segítettem neked újra... részt vállaltam abból, ami téged ért, te cserébe megint nem hallgattál rám és leütöttél. Csinálj, amit akarsz! - ha érti, ha nem, nem fogom a lány előtt a szájába rágni a lényeget. Egyszerűen csak az a szándékom, hogy ellépjek mellette és távozzam és kész. A bosszú neki fontosabb, akkor legyen. A sérülésmentes kezem már a karomon, de láthatja jól, hogy csordogál a vér még mindig, nem gyógyul csak úgy a seb, ahogyan kellene. Istenem, mégis megint mit képzeltem?
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 02, 2015 12:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to my "killer" & savior
Nem gondoltam volna azt, hogy minden kérdés nélkül el fogja mondani. Csendesen hallgattam őt, de alig akartam elhinni azt, amit mond. Ennyire egyszerű lenne valaki számára az ölés? Ennyire jelentéktelen lehet egy emberi élet? Ez olyan, mintha lélek nélkül élne. Vajon neki van még lelke? Kell, hogy legyen, hiszen anélkül miként szeretné ezt a nőt? Ahhoz nem elég csak szív, hiszen a szív és lélek együtt jár, de az is lehet, hogy tévedek, hiszen csak egy tökmag vagyok, illetve egyszerű szökevény. Sok mindent túl éltem, de minél több idő telt el, annál inkább kezdtem úgy érezni, hogy talán ez lesz életem utolsó kalandja. Legalább láthattam őt, ha nem is mondhattam el a testvéremnek azt, hogy szeretem. Nem volt mellettem, amikor kellett volna, de emiatt soha nem voltam képes haragudni rá. Számomra ő akkor is a bátyám marad, még ez a kavalkád ellenére is. Ennyire jelentéktelen egy élet? Ha megölsz semmivel se fogsz különbözni azoktól, aki megfosztottak téged a családodtól. -mondom neki habozás nélkül, de gyorsan megrázom a fejemet is, hiszen lassan kezdtem feladni az egészet. Mondhatok én bármit, mert nem fog számítani. Ő már eldöntötte, hogy mit akar tenni és talán még egy segítője is akadt. Fura volt látni azt, hogy a halál ott "lebeg" a feje fölött, de ő még mindig csak az ölésre tud gondolni. Nem tudom, hogy mi történhetett kettőjük között, de biztos vagyok abban, hogy nem éppen örült Barry Darius-nak. Az ember nem harap meg csak úgy vámpírokat. Legalábbis szerintem vannak kivételek, ahogyan minden fajta fajnál. Miből gondolod, hogy nem ölném meg magam hamarabb? Csak a szívemet kell kitépnem és többé már vámpír se leszek. Gyerek vagyok, de nem hülye, hiszen bennem is megvannak azok a génnek, amik Barry-ben. Így egykét dolgot tudok erről a világról. - mondom egy kisebb sóhaj keretében. Lehet, hogy ő azt szeretné, hogy a testvérem öljön meg, de ki kell ábrándítanom arról szó se lehet. Összezárhat vele, de akkor is csak azt fogja látni, amint valaki saját magát öli meg és így még egy befejezetlen dolgom is marad... Ergo, akár egy boszorkány vissza is tud hozni. Kérdezhetném azt, hogy vajon mit tennének akkor, ha a saját gyerekükkel akarná valaki ezt tenni, amire éppen készülnek, de ahogyan újra végig mérem őket rájövök arra, hogy se ő, se a "kedvese" nem éppen tűnik család centrikusnak. Lehet, hogy pont ezért értik meg egymást "ennyire". Még ebben a helyzetben is megjelenik egy apró mosoly Dar szavaira. Legalább valamiben egyetértünk. Tényleg érdekes páros, de talán van remény számukra, viszont ezt szerintem nem az én megölésemmel kellene tesztelni. Mire észbe kapnék, addigra egy kéz fonódik a nyakam köré, a hátam pedig hangos puffanással a falnak csapódik. Felszisszenek és még mielőtt kiejteném az üveg szilánkot megvágom vele a nőt. Ezek után pedig próbálom lefejteni a kezét, de nem megy. A lábaimmal se találom el őt és érzem, ahogyan egyre kevesebb levegő marad a tüdőmben. - Talán hallgatni kellene rá. Nem kellene még megölni... - mondom alig hallhatóan és örülnék annak, ha ez a két vámpír eltűnne végre, de úgy, hogy senkinek se esik bántódása. Levegő után kapkodok, miközben érzem, hogy a szívem szép lassan lassulni kezd. Ha így haladunk, akkor pár perc múlva tuti, hogy beadom a kulcsot.
- Vámpírként nem olyan bonyolult ez. Tudod, egy vámpír kikapcsolhat mindent, ami még a nyomorúságos emberi énéhez köti. Vagy beletörődhet abba, hogy vámpír, és hogy azért él, mert mások vérét csapolja meg. Meglepődnél, ha tudnád milyen könnyű bűntudat nélkül ölni. – mosolygok rá. Nem nehéz, sőt, pofonegyszerű, csak kell egy kis önismeret és kész. Vámpírok vagyunk, nem élhetünk többé úgy, mint az emberek, milyen szánalmas lenne az? Nem, mi ragadozók vagyunk, erősebbek, mint ők, nekünk ők táplálékok, nem pedig követendő példák. Az ember él és meghal, ahogy mi is megtettük egyszer. Nem mindegy, hogy egy autó, vagy én végzek az emberrel? - Szóval a lelkemre szeretnél hallani? Volt családom, feleségem, gyerekek, testvérek… tudod mi történt velük? Karóba húzták őket, én pedig végigkellett, hogy nézzem ezt. Sajnálom, de túlságosan is dühös vagyok a testvéredre, hogy meghasson a testvéri szeret ereje. – csóválom meg a fejemet egy sajnálkozó pillantással, de végül csak elvigyorodom. Család… ugyan már, most már tudom azt, hogy miért is kellett meghalniuk. Azért, hogy én tovább élhessek. Eltelt már több, mint kétszáz év azóta, nem búslakodok, bosszút álltam,, széttéptem az összes ellenem vétkezőt, majd a fejükkel dekoráltam ki a házuk falát. Most pedig szívesen megtenném ezt újra, rég nem voltam ennyire ideges. - Eddig mégis egész jól ment. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Eddig is túléltem mindent, pedig bizony nem kevés ember akart már engem megölni,s őt, vámpírok, boszorkányok, vagy az ájult kölyökhöz hasonló kivert kutyák…mindegyiket túléltem, megöltem őket, és darabokban küldtem vissza a családjukhoz az összest. Lássák kivel van dolguk. – Azért vagy itt, nem? Hogy nehogy elfogyjon. – hát nem ezért van itt? Mert nem akarja, hogy meghaljak? Persze, én sem akarom, ő sem akarja, így hát az érdekeink egyeznek, igaz? Viszont nem látom annak okát, hogy miért is ne ölhetném meg a lányt. Csak úgy… búcsú gyanánt. - Csak akkor lesz az, ha megöltelek. – mosolygok rá a lányra. Kezd egy kicsit idegesíteni, azt hiszem talán még azt is képes lenne elérni,hogy a végén még úgy öljem meg, hogy a kis testvére ne lássa azt. Mondjuk feltalálták már a videókamerát is, de… régimódi vagyok, jobban szeretem, ha a másik végignézi, ahogy megölöm valakijét. – Vajon meddig bírná? Harcolna az átok lenne, ordítana fájdalmában, talán még próbálná meg is ölni magát, hogy ne ártson neked. Vagy… darabokra tépne. – szívesen végignézném ezt, a kölyök kis lelki válságát, amit csakis magának köszönhet. Többé tettem őt, mint egy átlagos embert. Erősebb lett, gyorsabb, mégis mást sem hallok csak a rimánkodását! – Mégis odáig vagy értem, nem igaz? – túl sok a rossz bennem… ez is csak attól függ, hogy mit is értünk rossz alatt. Gyilkos vagyok, ez igaz, de nem vagyok ettől rossz, sőt, ez tesz engem jó vámpírrá. Rosette mindig csak a múltban él, ahelyett, hogy foglalkozna a jelennel is. - Én is ezt mondom, de látod, hogy ő nem hisz el semmit sem… - csóválom meg a fejemet mosolyogva a lány szavaira, de végig Rosette-t nézem közben. Annyira görcsösen próbál ellent mondani mindannak, amit érez, hogy már észre sem veszi, hogy a homlokára van írva minden. - Engedd el, ha jót akarsz magadnak. – még kicsit engem is meglep az, hogy mennyire ridegen mondom ki ezeket a szavakat. Ismerhetne már annyira, hogy tudja: nem szeretem, ha sértegetnek, azt pedig még kevésbé, ha elrontják a szórakozásomat. Ez becsületbeli ügy, azok után, hogy a kölyök miatt szenvedtem, megérdemli ezt. – Nem fogod megölni őt, Rosette. Tudod, hogy miért? Mert nem kockáztatnád meg, hogy elveszíts engem újra. Engedd el! – ha nem engedi, akkor én leszek az, aki majd lefejti a kezét a lány torkáról. Én ölöm meg, én döntöm e l, hogy mikor hal meg, nem ő!
Nem csoda, ha a lány idegesnek lát, persze, hogy az vagyok. Már megint nem jöttem ki jól valamiból, már megint a padlón végeztem, csak épp most ájultam, leütve, persze, hogy ideges vagyok és dühös és csalódott és még egy kicsit mérges is, kész csoda, hogy ennyit egyszerre elbírok egyáltalán, főleg hogy vámpírként ezek mind jóval erősebbek is, mint egy átlag embernél. Ezért jobb, ha nem is reagálok a leányzó minden szavára, a végén még kellemetlenül jönne ki a dologból, mert a végén egyszerűen csak elveszítem a türelmemet és azt hiszem akkor ő fog itt hármunk... négyünk közül a legrosszabbul járni, hiszen a földön heverő Barry már most sincs épp a legjobb helyzetben. - Túlélő típus... ez még nem old meg mindent, nem úszol meg vele mindent. - rázom meg a fejemet. Ez sem olyan egyszerű. Ha nem segítek neki, akármennyire is lehetne túlélő típus, ott halt volna meg a szobámban. Ott vérzett volna el, miközben hiába eszik nem marad meg benne az ég világon semmi sem. Azért van életben, mert segítettem neki, és azért maradhat életben, mert én mellé álltam, ahogyan az egyszer már megtörtént, ő pedig újra és újra csak cserben hagy és csalódást okoz nekem. - Egyszer a te fene nagy szerencséd is elfogyhat. - halk sóhajt csak, hogy aztán újra szúrósan a lányra nézzek. Fenyegetőzik, vitázik és kéretlen szavakkal illet minket, mintha még tényleg mindig nem fogta volna fel, hogy veszélyes játékot űz, ami az élete elveszítésével járhat. Vajon tényleg ennyire nem érdekli az egész, vagy csak túlságosan vakmerő és képtelen felfogni, hogy mennyire komoly ez az egész? - Ha így folytatod az előtt töri el valamelyikünk a nyakadat, hogy esélyed lenne megemelni a kezed. - jól sejti nem vagyok én jó lelkű. Rosszindulat nincs bennem, de egy nagy adagnyi harag, keserűség, düh és mindezt egy cseppnyi őrület is megfűszerezi. Olyan kellemetlen kombináció ez, amivel még mindig nem értette meg, hogy nem kellene játszania. Dariusnak sem, de ő sem fogja fel ezt. Maximum annyi a különbség, hogy őt talán igen tényleg képtelen lennék megölni, de... eljöhet még egy olyan pillanat, amikor megint nem kell megmentenem, amikor megint nekem kell segítenem rajta, de nem fogom megtenni. - Mert túl sok a rossz benned. - ez már csak inkább halk morgás, inkább szinte csak magamnak. Hát persze, hogy a rosszat látom benne, mert nem hallgat rám, mert még csak nem is próbál törődni velem... kicsit sem, sosem éreztem így, és most sem tudta, hogy mit tett azzal, hogy csak úgy ott hagyott és kockáztatta az életét, az életünket. Csak állok és csendben hallgatom végig először Darius fejtegetését, majd az újabb pimasz szavakat az eltökélt kislánytól, aki még mindig azt hiszi, hogy megteheti, hogy ilyesmit művel. Tényleg nem hiszi el, hogy rossz vége lehet vajon a dolognak? Kellemetlen dolog a harag, két fajtája van, az ami szépen lassan emészt fel és borítja el az elmédet, és az ami olyan hirtelen jön, hogy képtelen vagy kezelni, irányítani, vagy akár kicsit is kordában tartani. Na most nálam ez utóbbi az, ami hirtelen kapcsol be, és e miatt történhet meg, hogy egy szemvillanás alatt termek ott a lány előtt. Nem különösebben érdekel, hogy milyen rendkívül veszélyes tárgyak vannak nála. Figyelek rá és gyorsabb is vagyok, ha nagyon szurkálni akarna eltöröm a csuklóját, de egyelőre csak az ujjaim fonódnak a nyaka köré, amivel szinte a falnak szegezem őt. - Még mindig nem érted, hogy vesztes helyzetben vagy és túl nagy a szád? - elegem van! Iszonyatosan elegem van az egész helyzetből, a folyamatos kötekedéséből, és abból is hogy Darius képtelen felfogni, hogy mi is történik itt. - Ha megölöm, akkor nincs mit tenned igaz? A bosszúdnak annyi. - nem érdekel, hogy mit mondott az előbb. Ő dönti el, hogy mikor hal meg, és ha nem? Én is itt vagyok és talán ebben a percben nem, de majd meglátja, hogy erősebb is lehetek nála. Boszorkány vagyok, az erőmet visszakaptam, csak még csínján kell bánnom vele, mert finoman szólva is kiestem a gyakorlatból.
Csendesen hallgatom amiket mond, majd megrázom a fejemet. Legszívesebben elküldeném a pokolra, de nem tehetem meg. Miért nem voltam képes egyszer megölni valakit? Mitől féltem? Nem akartam farkas lenni, vagy legalábbis gyilkos nem akartam lenni. Egyszerűen nem értem, hogy mi a baj az emberekkel, akik gondolkodás nélkül tudnak ölni. Lassan beszívom a levegőt, majd kifújom és végül megszólalok mégis. Lenne egy dolog. Miként vagy képes bárkit megölni? Miként nem nincs bűntudatod? - kérdezem tőle kíváncsian. Talán normális esetben az ember nem ezt kérdezné, vagy nem ilyenekről akarna beszélni az utolsó szó jógán, de én tudni akarom. Ha esetleg túlélem ezt, vagy visszajövök a másvilágról, akkor tudni szeretném, hogy miként lehetséges azt az érzést kikapcsolni és kiváltani az átkot. Sokan balesetnek köszönhetően lesznek farkasok, de mi van azzal, amikor valaki direkt azzá akar válni? Én legfőképpen azért akarok, hogy majd jól megharaphassam őt... Tudom, hogy gonosz gondolod, de ő meg úgy játszik az életemmel, mintha semmit se jelente se neki, se a világnak. Pedig egy kedves és bűbájos lánytól szabadítja meg a világot, ha meg akar ölni.- Soha nem volt testvéred? Szeretted? - kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ez még eléggé fontos kérdés. Ő éppen valakinek a testvérét, szerettét akarja elvenni. Azért hátha sikerül még a szívére hatnom, ha az eszére nem is tudok. Még mindig nem értem, hogy miként keveredhettem ekkora bajba. Miért nem láttam meg azt, hogy előbb-utóbb Drake ezt fogja tenni? Idős vámpír volt, aki szerintem az üzletért bármire képes. Na, nem mintha akkora szíve lett volna egyébként is. Talán amikor megmentett, akkor se látott bennem mást, mint csak egy üzleti tárgyat. Amíg kellett életben tartott, majd pedig oda adott egy elmebetegnek. Kár, hogy a vámpíroknak még nem találtak ki diliházat, mert akkor ez az ürge réges-régen ott lehetne. Csendesen hallgatom őket, majd egy pillanatra csak pislogok. Szóval Darius haldoklik? Hmm, ez egyre érdekesebb. Szóval te elméletileg haldokolsz, de még a halál árnyékában is csak a bosszúra tudsz gondolni, amikor a szeretet nőd itt van és meg akar menteni? Ez csak nekem hangzik úgy, mint valami elcseszett Rómeó és Júlia történet? - kérdezem csodálkozva, majd sietve az ajkamba harapok, hogy a többi szót inkább magamba tartsam. Tudom, hogy van egy nagy hibám a korom ellenére is, még pedig az, hogy nehezem bírom befogni. Nem akarok senkit se provokálni, de amíg legalább a fejem a helyén van addig lehetne szólásszabadság, de egyikük se úgy néz ki, mint aki osztozna a véleményemen. Nem igazán hinném el neked, mert most egy aggódó, de ugyanakkor eléggé idegesítő és rosszlelkű nőt látok csak. - mondom egy kisebb vállrándítás keretében, majd elnevetem magamat az őrült ötleté. - Ennél jobb ötletre nem futotta? Esetleg a méreg már az elmédet is kezdi elborítani? - kérdezem tőle egy ártatlan pillantás keretében, hiszen valójában legbelül minden egyes idegen elszörnyülködött attól, amit mondott, de ezt neki nem kell tudnia. Elég, ha azt hiszi, hogy tényleg ostoba ötlet volt. Tik-tak, ketyeg az óra fölötted, így szerintem fölösleges azt kérned, hogy tegyem le ezeket a dolgokat a kezemből. - mondom neki komolyan és még jobban rámarkolok a szilákra, aminek következtében a vérem szép lassan kiserken, de nem érdekel a fájdalom és a vér se. Nem fogom könnyen adni magamat. Lány létemre kissi ostoba és harcias is vagyok, de legalább büszkén halok meg. Nem pedig úgy, mint aki teljesen berezelt. Végül újra felsóhajtok, amikor már mondhatni egymásnak esnek, s miattam veszekednek. - Most egymás torkának fogtok esni miattam? Ez most komoly? Miért nem iszol a véréből, engem itt hagytok, ti meg veszekedtek valahol, majd kiköttök máshol? Esetleg más fajta értelemben is egymásnak estek és akkor mindenki boldog lesz. - mondom csilingelő hangon, mintha ebben a helyzetben ez a szöveg teljes mértékig helyes lenne. Még a vak is látja, hogy van köztetek még mindig valami. - mondom sietve, hiszen amíg rájuk terelem a szót, addig se beszélnek az én megölésemről. De lehet rossz húzás ez tőlem, de az életben maradásért igazából bármiről beszélnék.
- Elnézést, hogy nem különösebben érdekel, hogy mit gondol az, akit megölök. Valami külön kívánság mielőtt megöllek? – már-már kedvesnek hathat a hangom, de persze túlcsöpög a cinizmustól. Miért is kéne érdekeljen az, hogy mit gondol ő? Nekem ő csak egy két lábon járó véres tasak, nem örökbe fogadtam, hanem megölni készülök őt. - Mindegy, ugyanannyi vér van benned, mint másban, más annyira nem érdekel. – lehet felőlem akármilyen kicsi az a borsó, jelen pillanatban Barry húgának az élete az én jókedvemtől függ, tehát én vagyok az, aki most dirigálni fog, más nem igen számít. Ha próbálkozik…előbb hal meg a kishúga, minthogy pislogna. – Rendben, akkor csak a kedvedért lassan foglak megölni, kiélvezve a fájdalmad minden egyes apró pillanatát, és mikor majd látom a bátyád arcán azt, hogy lélekben megtört…akkor majd megengedem, hogy meghalj. Így megfelel? – vagy esetleg még többet kínozzam? Fura,a legtöbbeknek nem az az utolsó kérése hozzám, hogy kínozzam őket a halálba. - Nem tévedek, nem szokásom. – rázom meg a fejemet Rosette szavai hallatán. Miért kell folyton ezzel jönnie? Olyan, mintha direkt akarna folyton ellent mondani nekem, csak tudnám, hogy ez neki miért is jó… így úgy érzi, hogy az ő kezében van a hatalom? Vagy csak jólesik a történtek után szenvedni látnia? – Nem hiszel bennem elégé. Túlélő típus vagyok. Meg persze gyilkos. – itt egy gyors mosolyt villantok Alyssa felé, hogy nehogy azt higgye elfelejtettem őt. Oh nem, még véletlenül sem, ő lesz az én… gyógyulásom utáni első étkezésem. Jól fog esni a friss vér, és jól fog esni látni szenvedni a kölyköt. Már ha valaha is fel kell az álmából. - Az egész élet egy nagy játék, Rosette! Csak egy kis szerencse kell hozzá… - abból nekem pedig egészen eddig bőségesen volt, de ez a kis rohadék elintézte, hogy közelebb kerüljek a halálhoz, mint eddig bármikor. Nem akarok meghalni, túl sokat éltem, hogy meghaljak. – Miért hiszitek ti emberek azt, hogy előbb leszúrhattok egy vámpírt, minthogy az eltörje a nyakatokat? – ezt nem fogom soha megérteni. Persze, lehet arra fogni, hogy nem adják fel küzdelem nélkül, de mi értelme úgy meghalni, hogy előtte felbőszítenek? Úgy csak többet fognak szenvedni, az pedig nem túl kellemes. – Csak a rosszat látja bennem… - csóválom meg a fejemet egy nagyot sóhajtva, és egyértelműen Rosette-re gondolok. Honnan tudhatná, hogy mit éreztem? Én nem úgy fejezem ki az érzéseim, hogy elviszek valakit vacsorázni, vagy bowlingozni. Soha nem voltam romantikus alkat, és nem is leszek az, éltem abban a korban mikor ez divat volt, és már akkor sem jött be. - El sem hinnéd, ha azt mondanám, hogy régen nem ilyen volt, igaz? – pillantok fejcsóválva Alyssára Rosette szavait hallva. Ezt is megéltük, úgy tűnik most ő parancsolgat nekem, és igen…fájó pontra tapintott azzal, hogy a bosszúmat nevetségesnek titulálta. Már hogy lenne az? – Mi lenne, ha… vámpírrá tennélek? Megitatlak a véremmel, aztán megöllek, adok az övéből… - bökök itt a fejemmel Barry felé. - … aztán megvárom míg feltámadsz, bezárlak egy pincébe vele együtt, és mikor eljön a telihold… ő maga tép majd téged apró darabokra. – észre sem veszem, de közben pár lépéssel közelebb kerültem Alyssához. Nem fenyegetésképpen, csak… a hatás kedvéért. – És ha már itt tartunk… - fordulok Rosette felé most mosolyogva. - … az egyetlen aki megmondja, hogy meddig lélegezhet még, az ÉN vagyok! – ittam már a kölyök véréből, ha minden igaz akkor már megmaradok, nem vagyok haldokló, bár a legjobb erőmben sem vagyok, de… az én zsákmányom, én ölöm meg, nem ő dönt erről!
Komolyan, mintha a férfiak képtelenek lennének gondolkodni. A bátyám azt hiszi, hogy csak úgy elnézek neki mindent, hogy a múlt nem számít, hogy majd újra jó testvérek leszünk. Darius pedig azt, hogy nem nagy cucc, hogy leüt miután én már megint az életemet kockáztatom érte. Fogalma sincs, hogy mégis mi forog kockán, fogalma sincs, hogy mégis mit tettem azért, hogy ő most itt lehessen és játszhassa ezt az értelmetlen kis játékot. Nem is értem hogyan élte túl eddig, ha sosem képes logikusan átgondolni a dolgokat. Ha lejár az ideje, akkor már nem lesz idő utólag okosnak lenni, akkor vége. A méreg, amit most az erőm blokkol benne egy pillanat alatt végez vele, ő pedig húzza az időt? És ez vár rám is, én is ugyanúgy követem, mert ez az ára ennek az egésznek, de ő nem képes ezt felfogni, csak leüt, hogy intézhesse a hülye kis... bosszúját? Nem értem mire jó, hogy hova vezet, hiszen ő kezdte. Ő indította el a dolgot a sráccal, és most ő az, aki megint vissza akar ütni. Mintha egy öt éves gyerek szintjén lenne komolyan mondom! A vérfarkas kezdte azzal, hogy visszaharapott... jó ég! Ezért van, hogy arra a kis "szívesen"-re csak a szememet forgatom, mert nem igazán tetszik nekem az ötlet, hogy még itt hálálkodjak is neki. Meg tudtam volna oldani, nem vagyok vak és kettőnk közül ő kapott halálos sérülést, még ha én sem vagyok esetleg a toppon miatta, mert neki segítettem. Jesszus, miért nem képes gondolkodni! Iderángat egy buta kislányt, aki még csak nem is ért semmit az egészből, aztán kiüti a srácot is és... reménykedik, hogy magához tér? - Persze... sima ügy. Ha pedig tévedsz, akkor ennyi igaz? - rázom meg a fejemet. Morcos vagyok, bár ez érthető. Legszívesebben én magam nyomnám bele a fejét valamelyik aktívan lüktető érbe, hogy kezdje el, amiért jöttünk, aztán menjünk végre el! Nem értem, hogy miért kell szórakozni, miért kell direkt húzni az időt és miért kellett még ezt a lányt is belekeverni. Nem azt mondom, hogy olyan nagyon sajnálom, de... a francba is, mire jó ez az egész? - Akkor igyál és menjünk végre! Ne szórakozz, ez nem valami kicseszett játék! - meg fog halni és még mindig nem képes felfogni és én is meg fogok halni. Ezért igenis jogom van parancsolgatni neki. Csak gondot okozhat nekünk a lány is, aki azt hiszi, hogy tehet bármit is azzal a kis izével a kezében. Olyan mélyen még nem is tudna ártani nekünk, főleg hogy Darius így is úgyis halálra van ítélve, ha képtelen értelmesen gondolkodni. Csak férfiakkal ne kezdjen az ember lánya igaz? - Mondod te... mintha szerelmes lettél volna valaha is. - forgatom a szememet. Neki csak céljai vannak, ő maximum csak kihasznál, de szerelem... ne nevettessen már, az aztán nagyon távol áll tőle, mindketten tökéletesen jól tudjuk ezt. Kár ilyesmivel dobálóznia. De legalább végre megmoccan és leguggol, ez is valami. Talán lehet beszélni a fejével, ha az ember elég vehemens vele szemben, bár attól még ugyanúgy finoman szólva is dühös vagyok. - Nem lehet... minden erőmet arra használtam fel, hogy te most mozogni tudj, szóval hagyd a hülye bosszúdat és igyál végre! Te meg... - fordulok itt a lányhoz, ha netán meg akarna próbálkozni valami butasággal. - ... mutass egy kis tiszteletet és maradj nyugton, mert a végén még meggondolom magam, hogy esetleg életben maradj. - szökik fel kissé a szemöldököm. Nem vagyok a legjobb kedvemben, szóval jobban járna, ha nem próbálná meg még ki is húzni nálam a gyufát. Én segíthetek neki, de ez még nagyban függ attól, hogy akarok-e egyáltalán és ha nem tetszik a viselkedése... akkor nem lesz indok rá, hogy ne hagyjam, hogy Darius eltörje a kis nyakacskáját, hogy majd Barry arra ébredjen fel, hogy a kis húga miatta halt meg. Csak... arra az újabb bosszúfolyamara nincs szükség, ezért lenne jobb, ha mindenki felfogná, hogy csak pár korty és mehetünk végre.
Ahh, nem is mondtam, hogy rajtuk segít, hanem rajtad. Tudod legalább lehetnél egy kicsit megnyerőbb, hogy miként csapd be az áldozatodat, de azt hiszem feleslegesen beszélek, mert olyannak tűnsz, aki akkor öl, amikor akar. Neked semmi se számít. - mondom neki komolyan és egy kicsit lemondó sóhaj keretében. De lassan kezdem úgy érezni, hogy a falnak is beszélhetnék. Talán, ha velem is kicsit kedvesebben bánt volna, akkor lehet én is rendesebben viselkedek, de erre kicsi az esély. Éreztem, hogy az életem a tét, de még ennek ellenére se tudtam befogni a számat. Túl sokáig voltam az elmúlt napokban csendben, illetve ott volt a a tény is, hogy amíg beszéltettem őt, addig se mélyesztette a fogait belém. Legalábbis eddig bevált ez a dolog, de ki tudja és számomra csak ez számított, hiszen így volt időm kitalálni azt, hogy még mivel tarthatnál távol őt a véremtől. Tudod kicsi a bors, de erős. Lehet ő is erősebb annál, mit aminek kinéz. Én is csak egy gyerek vagyok, de még is életben maradtam az elmúlt hónapokban. - mondom neki komolyan, majd megrántom a vállaimat. Nem tudom, hogy mennyi mindent mondhatott el neki Drake, de talán többet, mint kellett volna. Sokáig éltem az utcán, illetve sok helyen megfordultam, de a korom ellenére is sikerült életben maradnom. Lassan kezdtem azt is belátni, hogy már Darius tudja jól, hogy valóban Barry rokona vagyok. Persze, erről még maga Barry is megerősítette a nézésével, amikor megpillantott. Nem értem, hogy belé miért nem szorult színészi tehetség, ahogyan belém. Még a rendőrökkel is elhitettem, hogy egy vadidegen férfi a papám és nem az vagyok, akit keresnek olyan régóta. - Hmmm, szóval a lelkét akarod megtörni rajtam keresztül? És az miért is lesz jó, ha egyből megölsz? Akkor csak egyszer okozol neki fájdalmat, nem pedig szép lassan töröd meg és küldöd őt az őrületbe. - szólalok meg kicsit sietve, mert még talán a kínzás is jobb, mint egyből meghalni. Nem olyannak tűnik, aki képes lenne csak úgy egyszerűen megölni. Biztos vagyok abban, hogy szeretné kiélvezni a helyzetet. Nem érdekel a nő, legalábbis próbálok nem arra figyelni amit mond, hiszen még Darius is sokkal inkább szimpatikusabb, mint ő. Nem tetszik, ahogyan beszél, na meg a megjegyzései se. Nem tudom, hogy mit képzel magáról, de az meg pláne nem tetszik, hogy siettetni akarja a férfit. Komolyan egy cseppnyi jóság nem szorult ebbe a nőbe? Minden anyai ösztön kiveszett volna belőle? Azt hiszem igen. Miközben hallgatom őket, egyre inkább hátrálni kezdek, majd amikor elérem a falat, akkor egyszerűen nem mozdulok meg. A fejemre egyre inkább zakatolni kezd, majd egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor azt mondja, hogy tegyem le a dolgokat a kezemből. Ő se gondolhatja komolyan, hogy szót fogok neki fogadni. Komolyan, ha legalább meg kell halnom, akkor haljak meg úgy, hogy megpróbáltam megvédeni magamat és sebet ejtettem rajta. - Ne is ábrándozz arról, hogy meg fogom tenni! - mondom neki teljes mértékben komolyan és közben a tekintetemmel el se engedem őt. Minden egyes mozdulatát figyelem. -Ha több rokont akarsz találni, akkor add el. Mindenki más halott. Én maradtam egyedül Barry-nek, így ha szenvedést akarsz neki okozni, akkor még várnunk kell. - mondom egy kisebb grimasz keretében, majd az ujjaimat még inkább a kezem lévő tárgyak köré fonom. Majd végül a nőre pillantok és neki intézem a következő szavaimat.- Azt hiszem elfelejtettél popcornt hozni, ha csak nézni jöttél vagy esetleg volt más célod is azon kívül, hogy siettesd őt? - kérdezem tőle kíváncsian, de hamarosan a pillantásom újra a testvéremre, majd a férfira siklik.
- A halott ember nem beszél, nem sokat segített rajtuk a véleményük, nem igaz? – és a fel nem tett kérdésére is válaszolok én neki. Rosette ereje nem tudom, hogy meddig tart ki, ha egyszerűen csak elmúlik mondjuk most, nem akarom őt üldözni, annyira jó bőrben azért nem vagyok, hogy bújócskázzak. - Csak szeretném, ha látná, hogy öllek meg… a te véred is az ő kezéhez fog tapadni, na meg persze az én számhoz. Duplán jól járok! – mosolygok rá előbb Barry-re, majd a lányra. Beteges dolog…sokak szerint biztos az, de én nem így látom ezt, szerintem teljesen normális dolog megölni valakit a bátyja előtt. Biztos nem én vagyok az első aki erre készül. – Tényleg? Sebaj, akkor majd megölöm valamelyik másik rokonát előtte, amint veled itt végeztem. – tudok róla, hogy a rokona, hiába erősködik, hogy nem az, Drake volt kedves elárulni, hogy mi is a helyzet, de… igazából egy ismeretlent is megölhetnék előtte, a bűntudat úgyis ott motoszkálna Barry-ben, de jobb szeretem, ha olyanokat ölök meg, akik számítanak az ellenségeimnek. – Azért nem őt kínzom drágám, mert nem a testét akarom sanyargatni. Nézz rá! Szerinted meddig bírná? – vékony kölyök, nem hinném, hogy olyan nagyon sokáig húzná az én hozzáértő kezeim alatt. Én egy olyan korban éltem először mikor mások megkínzása bevett szokás volt. Ő maximum sorozatokban, filmekben látott kínzást, és persze azokban a hülye videójátékokban. – A lelkét akarom, az nem gyógyul be. Kíváncsi vagyok hány ember halálát tudja a kicsi szíve még elbírni. – én nem tippelek azért olyan sokra. A családját akarja védeni, és végül megöli őket azzal a hülye lépésével, hogy megharapott. Nem harapjuk meg azt, aki teremt minket. Jó, mondjuk ez így nem teljesen igaz, én is megöltem a teremtőmet, de… én humánosabb módszereket alkalmaztam Barry-nél. Karóba se húztam a családját! - Nem kell ismerjelek, hogy megöljelek. – rázom meg a fejemet vidáman mosolyogva. Szép világ is lenne, ha csak azt ölhetném meg, akit ismerek. Kiakar ismerkedni azzal, akit megakar enni? Én aztán biztos nem fogok, nem hinném, hogy ő a csirkével elbeszélget, amit ebédre megeszik. – Végre, ez az első normális kérdésed! De csak úgy tudhatom meg, ha előbb megpróbállak megölni, igaz? – ha a vére verbénás, akkor lesz egy elég keresetlen beszélgetésem Drake-kel, mert nem hinném, hogy elhanyagolható az a tény, hogy verbénával tömte ezt a lányt. Semmi kedvem megvárni míg az kiürül a szervezetéből, addigra meghalok, nekem előbb kell őt megölnöm, minthogy meghaljak, szóval… nem ajánlom neki, hogy a vére verbénás legyen. - Szívesen. – mondom Rosette-nek miután belép. Mintha elfelejtette volna megköszönni, hogy megvédtem. Persze, mit várok, nők, csak a saját igazukat látják, és szerencsétlenségemre Barry sem akar felkelni. Egyszerűbb lett volna a szobába bedobni, nem tudom miért a plafonhoz vágtam hozzá, de most már mindegy is. – Fél óra… addig csak fel kell. Megölöm a kislányt, aztán megiszom a kölyök vérét, sima ügy. – magabiztosnak tűnök persze, de azért igenis vannak kétségeim most ezzel az egésszel kapcsolatban. – A legnagyobb rajongóm. – nézek Alyssa-ra, ahogy válaszolok a kérdésére, de Rosette szavai hallatán ismét az én…rajongómra szegezem a tekintetem. – Azért vagyok itt, hogy ne haljak meg. – na meg persze azért, hogy Barry-nek elég nagy fájdalmat okozzak, de elég nehéz, ha közben úgy döntött, hogy Csipkerózsikát játszik. – Csak megakarlak ölni, rendben? Lehetőleg úgy, hogy ő is lássa! Azt a fogpiszkálót meg tedd le kérlek, majd ha felébredt a bátyád akkor lesz rá szükséged. – ennél rosszabbul eddig nem is alakulhatna semmi. Alyssa további szavaira csak egy elég dühös pillantást vetek rá, és megfordul a fejemben, hogy csak úgy megölöm feszültség levezetésképpen, de… akkor meg kéne keresnem Barry valamelyik másik rokonát, amihez semmi kedvem nincsen - Nézzenek oda… csak megharap egy vérfarkas és máris parancsolgat nekem… - rázom meg a fejemet Rosette újabb szavai hallatán, majd Alyssára pillantok. – Soha ne legyél szerelmes! – ez egy tanács, amolyan… halál előtti tanács, ha megölöm akkor már nehezen lesz ugye szerelmes. Pár pillanatig azért még dacosan nézek Rosette-re, de végül csak leguggolok Barry-hez, és a csuklóját a számhoz emelem. – Nem tudod felkelteni valami bűbájjal? – pillantok Rosette-re kérdőn. – Előtte akarom megölni a lányt. – semmi értelme annak, hogy csak így idejövök, de nem állok bosszút. Valakinek meg kell halnia, sajnálom, de ilyen vagyok, ölök, ha ideges vagyok, és Barry-re elég zabos vagyok.
Megint képes volt rá, megint átejtett és tényleg azt hitte, hogy csak úgy annyiban hagyom a dolgot, mintha semmiség lenne? Azt hitte, hogy nem jövök utána, hogy rendbe tegyem? Nem az a megoldás, hogy megöl valakit, aki lássuk be... jogosan pipa rá. Felrúgja gond nélkül mások életét, amihez egyszerűen nincs joga, amit nem tehet meg csak úgy! Ezt a srácot átlendítette a vérfarkasok világába, érthető módon nincs éppenséggel oda Dariusért, ahogyan én sem azért, mert megölt és még csak bocsánatot sem képes kérni soha. Bezzeg, ha ellene vétkezne valaki, akkor máris méltó büntetést kell kiszabnia rá. Hát milyen kifacsarodott logika ez? Segítek neki és az a jussom érte, hogy megint csak átver? Naná, hogy pipa vagyok, azért meg főleg, hogy a vámpír lét miatt még csak gond nélkül be se mehetek. De azt hiszem tisztában van vele, hogy bár leszívtam az erőmet, hogy neki adjam át, attól még nem hátrálnék meg csak úgy, elérném, hogy kijöjjön, ha nem tenné meg magától, ez nem is kérdés. Az ajtó végre nyílik és egy ijedt, de dacos szempár néz velem farkas szemet. Nem vagyok én a tipikus jótevő, nem fogom nyugtatgatni és megpróbálni minden áron megmenteni. De... talán utóbbi igen, de főként meg akarom állítani Dariust, hogy ne csinálni megint hülyeséget, mert láthatja, hogy őt is elérheti a vég és ha én nem vagyok ott mellette, akkor már rég kivérzett volna a motelszobámban. És persze megint elhamarkodottan cselekszik, bármennyire is értékelnem kéne, hogy végül is engem véd, de... szokás szerint nem gondol rá, hogy vannak következmények, pedig azok aztán mindig vannak. - Persze látom... pont úgy festesz, mint aki ura a helyzetnek. És talán, ha fél órád van tisztában vagy vele? - és ha elhagyja az erő, amit én adtam neki, amit magamból szívtam le, akkor kb. pillanatok alatt végez majd vele a vérfarkas méreg. Nem értem, hogy miért nem képes gondolkodni, hogy miért nem tud legalább egy kicsit... logikusabb lenni. Miért nem lehetett idejönni bosszú nélkül, egyszerűen csak a vérét venni és távozni, miért kell belekeverni a lányt és fenyegetni másokat is? - Fejezd be végre! - dörrenek rá, miután a leányhoz fordul, akivel egyelőre nem különösebben foglalkozom. A mágikus erőm most valahol a béka hátsója alatt van Dariusnak hála, de ha nagyon kell, akkor tudok tenni ellene... ha muszáj, de remélem, hogy lesz annyi esze, hogy ne szóljon bele a... felnőttek dolgába. - Tényleg meg akarsz halni? - itt már azért felé fordulok, mert mintha nem lenne tisztában a helyzete súlyosságával. Nem kéne olyan valakit fenyegetni, aki veszélyes rá nézve... nem is kicsit. Mennyivel könnyebb lenne, ha szépen csendben maradna és megpróbálná megérteni, hogy akkor úszhatja meg ezt, ha szépen visszafogja magát. Nem is értem... nem fogja fel, hogy egy cseppet morcos vámpírral áll szemben, aki láthatóan a megszokottnál is kiszámíthatatlanabb? - Tudja, hogy rokonok vagytok, kár játszanod... mintha nem így lenne. Meséltek már neked arról, hogy egy vámpírnak nehéz hazudni? Túl hevesen ver a szíves drágám. - pillantok még rá, majd csak ez után lépek közelebb Barryhez. Pulzusa van még, tehát legalább nem sikerült végeznie vele, amikor kissé a plafonhoz kente. Mondhatni ez is valami. - Vedd a vérét, aztán menjünk, mert... ha nem öl meg a mérge, isten bizony én öllek meg! - és már meg van hozzá az erőm, kérdés, hogy az akaratom is megvan-e, de azt nagyon jól érezheti, hogy baromi pipa vagyok. Talán gyenge igen, de ez nem tart örökké és most már nem esik annyira nehezemre megtalálni őt, ha netán le találna lépni. Jobban járna most az egyszer, ha hajlandó lenne hallgatni rám és reálisan átgondolni ezt az egészet. Semmit sem ér azzal, ha vérengzésbe kezd.
Csendesen hallgatom őt, miután abbahagytam a ficánkolást, mert a végén még tényleg meg fogja karcolni a nyakamat a büdös szájával, vagyis a fogaimmal. Kifújtam a levegőt, majd vettem egy mély levegőt újra és azt is kifújtam. Próbáltam higgadt maradni, de ez egyre nehezebben ment. Egyre inkább kezdett idegesíteni, hogy megint fogságba estem. Talán az lett volna a legjobb, ha New Orleansban megölnek azok a farkasok. Drake megmentett, majd mintha valami áru lennék egyszerűen csak odaadott ennek a büdös és még beképzelt, na meg modortalan vámpírnak. - Tudod azért néha a véleményüket megkérdezhetnéd, mert lehet a hasznodra válna. - mondom neki unottan, majd megrántom újra a vállaimat, hogy engedjen már el. Nem értem, hogy mitől tart. Nem vagyok farkas - még -, de ezzel szerintem ő is tisztában van. Így veszélyt se jelentenék rá, na meg elfutni se tudnék, mert ő vámpír. Minek gondol? Két évesnek, aki nem tudja, hogy miként kell ilyen helyzetben viselkedni? De talán kicsit igaza is van, mert az emberek szája ilyenkor általában csukva szokott maradni, de ez engem nem érdekel. Ha már meghalok, akkor haljak meg úgy, hogy hű maradtam magamhoz. Komolyan ennyire nem tudsz egyedül enni? Miért kell ehhez társaság? Esetleg ez valami beteges dolog nálad? Fejedre ejtettek gyerekkorodban? - kérdezem tőle unottan, majd amikor a családra terelődik a szó, akkor elnevetem magamat. Nem értem, hogy miből gondolja azt,hogy Barry-hez bármi közöm is van. Biztos vagyok abban, hogy nem ő az egyetlen ilyen nevű férfi a világon, így az is lehet, hogy összetéveszt valakivel. - Rokon? Nem tudom, hogy mire gondolsz, de életemben nem láttam még ezt a személyt. - mondom neki egy újabb sóhaj keretében, majd amikor elkezd befelé terelni, akkor újra megrántom a vállaimat, de továbbra se szabadulok a fogságból. Egy pillanatra tényleg tökmagnak érzem magamat, mert innét nem lesz kiút, ha csak valaki be nem toppan, aki megmentheti az életemet. - Egyrészt nem tudom, hogy honnét veszed, hogy ő a bátyám. Másodszor pedig miért nem őt kínzod akkor, ha vele van bajod? Nem is ismerlek, de ennek ellenére belőlem akarsz lakmározni. Honnét veszed, hogy a vérem annyira finom lenen számodra, illetve hogy esetleg nem verbénás? - kérdezem tőle kíváncsian. Nem ő volt velem az elmúlt napokban, így fogalma nem lehet arról, hogy mit sikerült a szervezetembe juttatni... Mosolyogva pillantok rá, majd újra a bátyámra nézek,de még mindig úgy bámulom, mintha azt se tudnám, hogy kicsoda ő. A menekülésem közben volt már alkalmam megtanulni az ilyen fajta nézést, ahogyan azt is, hogy miként mehetek egyesek agyára. Legalábbis most ez részben jó taktikának tűnt. Amikor az ismeretlen nő elkezdett befelé sétálni, akkor egy pillanatra lefagytam. Remek, most már ketten is a véremet akarják? Komolyan minek néznek engem valami különleges zamatú vacsorának?! De időm se volt megszólalni, mert a következő pillanatban már csak azt láttam, hogy a testvérem neki "megy" a falnak, majd pedig úgy esik össze, mint valami rongy baba, de én legalább valamennyire szabad lettem. Hátrálni kezdtem, de hamarosan neki ütköztem egy szekrénynek, ahonnét pedig a földre hullt egy kép keret. Sietve kaptam fel egy üveg szilánkot, illetve egy fadarabot is a keretből. Nem most akarok meghalni, legalábbis nem harc nélkül, ha már egyszer a kétes külsejű vámpír fogságából kiszabadultam. Ő meg ki? - kérdeztem fogvartatomtól, majd újra végig mértem a nőt, majd megráztam a fejemet.- Esetleg valaki elmondaná, hogy mi a francot keresek itt és miről van szó? Persze azon kívül, hogy te meg akarsz enni vagy kínozni.... - mondom neki kicsit zavarodottan, miközben felé bökök a kezemben lévő tárgyakkal. De hamarosan újra a földön fekvő testvéremre pillantok, majd egy gúnyos fintor ül ki az arcomra. - Csakis magadnak köszönheted észlé... - haraptam el az utolsó betűket, mert talán nem a legjobb alkalom arra, hogy egy vámpírt sértegessek.
Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Bosszút kell állnom, hogy visszatérjen a világ egyensúlya a szememben, ha nem teszem meg, az olyan mintha elárulnám önmagam. Na persze az is közrejátszik itt, hogy imádom a vért, imádok ölni, imádom a hatalmat, mert aki félt tőled, afelett bizony hatalmad van. Mégis ki ne félne, mikor éppen megölni készülöm őt? Na ugye! Élet és halál közt dönthetek ilyenkor, ez egy roppantul jó érzés. Az már csak hab a tortán, hogy azt akarom megölni, aki ártott nekem. Szeretem az ellenségeimet, több embert van így okom megölni, és nem szokásom ilyenkor a következményeken gondolkodni, az ráér később is. Nem is igazán figyelek arra oda, hogy felébred, továbbra is úgy fogom őt, hogy ne tudjon szabadulni, de a legkevésbé sem érdekel az, hogy milyen kényelmes ez neki, vagy, hogy mikor kell fel. Láthatólag foglalkoznom kellett volna vele, mert ez a kislány minimum olyan idegesítő lehet, mint a drágalátos bátyja. – Nem igazán volt még alkalmuk elmondani. – rántom meg a vállam vigyorogva. Remek, sikerült kifognom a kölyköt női kiadásban. Ennek ellenére azonban nem bánom a dolgot, a kölyök vérfarkas, ezt nekem köszönheti, és most emiatt vagyok éppen ilyen szar bőrben, pár Rosette varázslata segített, de az sem tart ki örökké. Nem mondom, hogy kihasználtam. Inkább csak… időn kívül játszom most egy kicsit. És mikor látom a kis kölyökkutya meglepett fejét… már megérte! - Ketten? Dehogy! Előtte akarlak megenni! – vigyorgok rá a srácra. Na most akarjon bármit is tenni, egy mozdulat, és a kis húgának a nyakában végzik majd a fogaim az pedig nem lesz túl kellemes, nem szokásom finomkodni, miért is tenném? Szépen végigfogja nézni a húga halálát, ha nem ad abból a rohadt véréből, aztán ha adott…meglátjuk, hogy milyen kedvem lesz. Kitudja, talán továbbra is megakarom majd ölni őt, ebben az esetben a húga talán megmenekülhet. Vagy nem. – Azért vagyunk itt drágám, mert imádok másokat a rokonai előtt megölni. – mondom a fülébe suttogva, de pont olyan hangosan, hogy azt Barry is hallja. Eddig nem foglalkoztam a családjával, sőt, vele se foglalkoztam, hagytam a teremtményemnek, hogy úgy éljen ahogy akar, de most nagy hibát követett el, és milyen teremtő lennék, ha nem büntetném meg őt ezért? – Hölgyeké az elsőbbség! – mondom vidáman, érzékeltetve azt, hogy beakarok menni, úgyhogy nem ártana behívnia. Végül csak megteszi pár pillanat habozás után, én pedig pillanatok múlva már bent is vagyok a szobában, a lányt persze még mindig nem engedem el. – Szeretném ha tudnád, hogy ez nem személyes. A bátyádat akarom kínozni ezzel. – jegyzem meg csak úgy mellékesen, de ezen szavaimat már Alyssa-nak intézem. Már éppen rá is térnék az idejövetelem másik céljára, mikor meghallom Rosette hangját. Erősebbet kellett volna ütnöm. – Nők… mintha mernék hülyeséget csinálni. – forgatom meg a szemeimet, majd a kölyökre pillantok. – Engedd be! – megvárom amíg Barry odakullog az ajtóhoz, hogy kinyissa és beengedje Rosette-t, a szívem csücske nehezen tudna máskülönben bejutni ide. Barry kezében csak egy pillanatra látok meg valami éles tárgyat, vámpír vagyok, persze, hogy karónak vélem, úgyhogy elengedem Alyssa-t, és még mielőtt Rosette bejönne, hogy Barry belészúrhassa azt, ami a kezében van, megragadom hátulról és kissé indulatosan vágom a plafonhoz, a teste elég nagyot csattan, amint földet ér. – Ura vagyok a helyzetnek! – mondom Rosette-nek, és láthatja rajtam, hogy nem éppen úgy terveztem,hogy ő idejön. Itt végeznem kellett volna, és úgy visszamenni hozzá. – De most hogy öljelek meg úgy, hogy a bátyád is lássa? – pillantok Alyssa felé elgondolkodva. A francba, nem kellett volna ekkorát dobnom a srácon, így most ki van ütve, ájultan pedig nehezen nézi végig, ahogy megölöm a húgát.
Komolyan csak pasikkal ne kezdjen az ember, főleg ne vámpírokkal és főleg ne olyanokkal, mint Darius! Képes volt egyszerűen csak leütni és kész, mert megint nem képes gondolkodni, és nem tudja felfogni, hogy nem az efféle marhaságok a jó lépések, mint amit ha jól sejtem tenni akar. Nem kell állandóan bosszút állni, mert ez egy rohadt végtelent láncot szül csak. Valaki meghal, valaki más megint meghal és az életben nem lesz vége. Felfoghatná már végre, hogy nem folyton az a lényeg, hogy megöljünk embereket, vagy vérfarkasokat, vagy akárkiket. Tudom... én is tettem már ilyet, tudom, hogy volt időszakom, amikor én is csak abban láttam a kiutat, hogy pusztítok és nem foglalkozom semmivel sem. Most sem vagyok jó kis lány, erről szó sincs, de neki nem lesz jobb attól, ha ilyesmit művel. Hosszú percekbe telik, talán majd negyed óra is eltelik úgy, hogy ki vagyok ütve. Segítek neki és megint ez a hála komolyan? Átadok neki az erőmből és cserébe egyszerűen csak leüt és itt hagy? Fogalma sincs, hogy milyen mágiát használtam fel, megint nem képes gondolkodni, megint nem számol a következményekkel, ahogyan részen sem tette és meg sem fordul a fejében, hogy esetleg végzetes is lehet rám nézve, hogy már megint elhamarkodottan cselekszik. Már miért is gondolkodna? Már miért is gondolna bele egyszer az én helyzetembe. Ha valaki segít nekünk, annak nem ártunk! Ennyire egyszerű lenne. Azt viszont legalább tudom, hogy hová kell mennem, miután végre sikerült összeszedni magamat és feltápászkodni. Vámpír vagyok, erős, de túl sokat adtam neki most ahhoz, hogy tökéletesen tudjak működni. Ezért van, hogy kész csoda az is, hogy eljutok a kocsimig és sikerül elnavigálni a címig, amit ő már tud. Biztos vagyok benne, hogy ott fogom megtalálni, csak azt remélem, hogy még időben odaérek. Ha az a kis vérfarkas nem akar segíteni, akkor természetesen... nincs más mód, mint kisajtolni belőle a vért, amire szükség van, de ha van más út, akkor nem kell végezni vele. Nem sokkal utánuk érkezem meg, de már akkor, amikor az ajtó újra csukva van. Utálatos dolog a vámpír lét, hogy mindenhova be kell kéreckedni és nekem fogalmam sincs róla, hogy mégis mi a fene folyik odabent. Az egyértelmű, hogy még több szívverést is hallok, konkrétan ha minden igaz, akkor hármat, bár most nem a legtökéletesebbek az érzékeim. Ez már nem ad nyugalomra okot, mert a kettő is problémás lenne, de a három... képes volt mást is bevonni igaz? Ahogy mondta az egész családját eltenné láb alól, csak mert úgy könnyebb igaz? Nincs más mód becélzom hát az ajtót és várok. Ritka alkalom, hogy illedelmes kopogtatással indítok, de nem akarok egyből betörni, ki tudja, hogy milyen állapotok uralkodnak bent és ki ragadtatná el magát valamilyen hirtelen és felesleges mozdulatra. Csak aztán erősítek rá kicsit a hangomra. Nem kiabálok, mert tudom, hogy ő e nélkül is meghallja, de azért megemelem a hangomat. - Darius! Ha hülyeséget mersz csinálni... komolyan mondom én leszek az, aki kisajtolom a szívedből az utolsó csepp vért is! - mérges vagyok, dühös... hát hogy a fenébe ne lennék az? Átvert, már megint. Kihasznált, csak épp ezúttal nem ölt meg, de attól még ott hagyott, és azt hiszi, hogy ezt majd megint csak úgy lenyelem neki? Tudom én, hogy nincs jól, de ez már nem mentség mindenre. Ezúttal... nem fogom csak úgy hagyni, hogy azért, mert elborult az agya újabb életeket oltson ki, mert soha sem képes gondolkodni.
Nem mondanám, hogy unatkoztam az elmúlt napokban, hónapokban, hiszen igazi kalandor lett belőlem. Annak ellenére, hogy milyen apró vagyok egész szépen bejártam a világot, vagy legalábbis a környező vidéket. Sikeresen átvertem mindenkit és mondhatni tökéletesen megálltam a helyemet a szökevények útján. Sokan úgy gondolják, hogy ebből az életmódból nincs kiút, de én nem értek velük egyet. Azért, mert letértem az ösvényről, még nem jelenti azt, hogy ott is kell maradnom. Egy bizonyos cél érdekében cselekedtem így és ha elérem azt, akkor majd újra normális életem lehet, legalábbis remélem. De ezek a gondolatok szinte megsemmisülni látszanak a pirkadat első szikráival. Nem értem, hogy ki ő és mit keres a szobámban, de még mielőtt bármit is tehetnék, hamarosan a fejem hatalmasat koppan és újra elnyel a sötétség. Fogalmam nincs, hogy mit keresett ő ott és miért tette ezt velem. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy Drake miért adott valakinek a kezére, ha egyszer már megmentett. De nem csak egyszerűen valakinek a kezére adott, hanem egy elmebeteg kezei közé kerültem, mert melyik normális ember vagy lény lenne képes bántani egy gyermeket? Szerintem egyik se, de lehet az én erkölcsi normámmal van a gond. Nem tudom, hogy hirtelen hol vagyok és még kicsit szédülök is. Lassan nyílnak a szemeim, de a fény szinte megvakít, miközben érzem a rettentő fejfájásomat. Valami ragacsos ízé is van az arcomon. Lassan megemelem az egyik kezemet és megtapogatom a fejemet. Remek, most már a fejem is sérült, ahogyan a testem legtöbb pontja is. Nagyon reménykedtem abban, hogy nem marad marandó dolog eme "fejelés" után, mert ha igen, akkor biztosan annak a férfinak köszönhetően fogom kiváltani az átkomat. Lassan végül teljesen kinyitom a szemeimet és akkor jövök rá arra, hogy egy ház előtt állunk és egy vámpír liheg a nyakamba - és ez még szerint is igaz-, hiszen pontosan úgy tesz, mintha abban reménykedne, hogy a nyakam csak úgy be fog vándorolni a fogai közé, a szájába. Nos, szép álom, de valósággá nem fog válni. Próbálok kiszabadulni a fogságból, majd végül megforgatom a szemeimet, amikor meghallom a szavait. - Nem mondták még, hogy egy fürdés és fogmosás igazán hasznos tud lenni? Mert így hamarabb hal meg az áldozatod a szagodtól, mint az ijesztő fogaidnak köszönhetően. - mondom neki kissé gúnyosan. Pedig azért rendesen félek tőle, de ezt neki nem kell tudnia. "Piroska" nem félhet a nagy és veszélyes "farkastól". Illetve legjobb tudomásom szerint én is halálos lehetnék rá, ha már farkas lennék. Ez az én balszerencsém, hogy még nem váltottam ki az átkomat. Már majdnem megkérdezném, hogy meddig akar még itt szobrozni, amikor az ajtó hirtelen kinyílik és megpillantom a bátyámat. Egy pillanatra nem akarok annak hinni amit látok, de utána egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Most ketten akartok megenni? - kérdezem úgy, mint aki nem tud semmiről se és nem is ismeri azt a személyt, aki ajtót nyitott. A legjobb taktika néha az, ha az ember nem mutatja ki azt, amit valójában érez. Meg veszélybe se szeretném sodorni a bátyámat, illetve szeretném, ha az okos fejem a helyén maradna. - Vagy miért is vagyunk itt? - szólalok meg újra kissé bosszankodva, mint aki tényleg nem érti ezt az egész helyzetet.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 07, 2015 10:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Meglepetés!
- Sajnálom. – ezt mondtam Rosette-nek mielőtt leütöttem volna, hogy eljöhessek. Tett velem valamit, ami miatt a fájdalom egy része elmúlt, így végre lábra tudtam állni és ezt…ezt muszáj kihasználnom, mert … mert én ilyen vagyok, bosszúálló, és még őt sem ütöttem meg olyan nagyon erősen, szóval elképesztően kedves és visszafogott is voltam ráadásul. Mindegy, ahogy leléptem egyből a korábban Drake által megadott címre megyek. Még régebben adta meg a lány címét, mondván hátha érdekel, elvégre annak a kölyöknek a testvére, akivel a múltban olyan jól eljátszadoztam…aki nem is olyan régen megharapott. De az egy nagy hiba volt, erre ő maga is rá fog döbbeni. A ház, ahová tartok, szerencsére gazdátlan, így hát nem kell azzal foglalkoznom, hogy beléphetek-e, vagy sem, egyszerűen csak… bemegyek és álmában lepem meg a kisasszonyt. Kedvem lenne itt helyben átharapni a torkát, de akkor nem látna semmit sem az egészből a testvére. Azt akarom, hogy lássa… megfogom ölni az összes rokonát, a vérükkel fogom kifesteni a szobáját, és a fejükkel díszítem majd a karácsonyfáját fel. Engem senki sem haraphat meg csak úgy, azt hiszi, hogy megölhet? Nem…én nem fogok meghalni! Rosette majd… majd jön, tudja, hogy hol lakik a kölyök, de muszáj volt meglógnom, hogy elhozzam a lányt, mert… valakit meg kell ölnöm a kölyök előtt. A lánnyal nem bajlódtam sokat, már csak az kéne, hogy végig kiabálja az utat, egyszerűen csak fogtam és jó erősen az éjjeliszekrényébe vertem a fejemet, hogy ne legyenek vele gondok. Aztán felkaptam őt és hamarosan már a kölyök ajtaja előtt álltam. De mivel ide nem mehetek be, hát… kénytelen vagyok kopogni. Mikor kopogtam utoljára? Talán úgy kétszáz éve? Mindegy, a lány közben ébredezhet már, én pedig nem vagyok csúcsformában, úgyhogy magam előtt tartom, amolyan élőpajzsként, a fejem a nyaka mellett, hogy… ne jusson semmiféle butaság eszébe a kölyöknek. Már csak az kéne, hogy táplálkozzak az ő kis testvérkéjéből, igaz? – Nyugalom… minél kevesebbet küzdesz, annál gyorsabban végzünk itt. – suttogom a lány fülébe. Ne akarjon ellenállni, még így is erősebb vagyok, mint ő, köszönhetően Rosette varázslatának. Ha nem végzi el, akkor… még mindig ott feküdnék a saját véremben a hotelben. Azért így sem festek valami jól, az arcom nyúzott, izzadt vagyok, a ruhámat vér borítja, sajnos a saját vérem, és az a rohadt seb sem akar meggyógyulni. Azonban még talpon vagyok és…talpon is leszek, mert valakinek meg kell, hogy leckéztesse a fiút. Ideje megtanulnia: ne szórakozzon azzal, aki teremtette! - Meglepetés! – vigyorgok rá a srácra, mikor nyílik az ajtó és megpillantom őt. Azaz arckifejezés…komolyan, már csak ezért megérte idejönnöm!
Kezdőlap
//
|| 
|| 
