A belvároson csak végig rohantam, ahogy egészen a birtokra vezető útra is. Szörnyülködve állok meg a rengeteg gaz előtt. - Még is mi a fenét művel ez a Tackery? A gaz között korrodált vasdarab csillan, azt felveszem, még jól jöhet. Esetleg szétverem Tackery fején, ha nagyon nem bírok magammal, mert ez a látvány önmagában kezd dühíteni. Olyan benyomást kelt bennem, hogy fikarcnyit sem foglalkozik azzal, ami az ölébe pottyant. Az éjszaka sötétjében a további nézelődésnek számtalan akadálya van a számomra is, bár ahogy egyre beljebb kerülök az autóúton, és meglátom a házat körülvevő környezetet, tovább méltatlankodok. A ház bal oldalán, a garázs ajtaja félig leszakadt, be lehet látni, de kocsi nincs bent, amit megint csak furcsa. Egyetlen lámpa világít idekint, pislákoló fénnyel, mielőtt feljöttem a házhoz, sokkal több fényt adtak az utca lámpái. A ház ablakain azonban fény szűrődik ki, tehát ébren vannak odabent. Megállok a ház előtt, leteszem a csomagom és a homlokomhoz kapok, aztán úgy döntök teszek egy kört. Nem így nézett ez ki pár száz évvel ezelőtt. Maga a ház is teljesen más, de mit is vártam? Arra számítottam hogy más lesz, átépítették de ez a szemétdomb már sokkoló. Se egy szépen kiépített kert, se egy gondosan megépített behajtó, vagy kerítés..semmi. Gyakorlatilag bárki átmászkálhat, ha akar és nem ijed meg az összképtől, amit itt lát. A garázs ajtajába mindenféle gumi, meglehet lukas mind. A ház bal oldalánál halomra aprított fa, a fejsze is hanyagul ott hagyva. Ráadásul télig így fog heverni? Kínomban ledobom mellé a vasdarabot, ami hangosan koppan rajta. - Hopp. Egyből uzsgyi a csomagomhoz, hallom hogy bent igyekszik az ajtó felé valaki, akkor én meg az ajtóhoz igyekszem. Kopogok, még mielőtt nyitná, vagy kilesne rajta. Gyúlik a fény is, aztán csak hamar megjelenik Tackery álmos feje, de nem lép ki. - Dan bácsi? Kezdi a magasröptű beszélgetésünket, ami még jobban dühítő. ~még hogy bácsi, meg Dan bácsi...az eszed tokja~ Hoppá, de így van, ez a hazugság. Inkább csak bólintok, és végig tekintek rajta. Egyszerű kék pólót, szürke háromnegyedes nadrágot, fehér zoknit, és egy fekete papucsot visel. Lehet éppen lefeküdni óhajtott. De nem fog, még. - Isten hozott! Jelenti ki izgatottan és megfordul. Én meg mennék, de rájövök hogy nem hívtak be. Ez nem behívás. Nem tudok így bemenni ezért el sem indulok, amire meg ez a Tackery gyerek újfent visszafordul hozzám kikerekedett szemekkel. ~rosszat sejtek~ - Mi a baj? Kérdezi hunyorogva és mintha csak engem akarna felmérni. Most aztán ravaszul kell használnom a szavakat, hülyén hangzana ha megkérdezném bejöhetek-e. - Semmi különös, csak régen jártam itt és most megint..átléphetem a küszöböt... Elharapom a mondat végét, mert a fiúnak valami irdatlan érdekes arckifejezése kerekedik, majd egyet gondolva beszalad a belső szobák felé. - Hé! Kiáltok utána. Ez szívás, mert nem hívott be. Hallom hogy bent mászkál és kutat. Megpróbálom követni kintről, megnézni még is mit csinál, de amikor a konyha ablaknál megállok hirtelen egy lövés dördül el. A golyó a vállamba fúródik, köpni nyelni nincs időm. Tackery valamiért rám lőtt...honnan tudja? Mit is tud? - ez lenne a helyes kérdés. A következő lövéssel veri ki a biztosítékot nálam, ami éppen hogy súrolja a halántékomat. - Én elkaplak, kitekerem a nyakad! Most már pipa vagyok. Mérgemben belerúgok egy nagyot a ház falába. A probléma csupán annyi, hogy erre a hangos lövöldözésre bárki felfigyelhet, aki közelebb jár-kel az úton, vagy akárcsak a másik oldalán. Közel vagyunk a belváros határához. Gyorsan visszamegyek a ház elé, távolabb az ajtótól, mert ha le akar lőni, akkor jöjjön ki. Fogalmam sincs miért, de kiderítem, kicsalom onnan.
Hazafelé tartottam. Nem tudom, vajon jót tetteme- mikor segítettem annak a vérfarkas lánynak. Talán tönkretettem az életét a nagy segítségemmel. Ezért nem kell nekem ilyen ügyekbe keveredni. És lehetőleg nem is akarok többé New Orleans-ba menni. Ha ott észreveszik, hogy használom a varázserőmet... azt hiszem, nekem befellegzett. Nem is akarom próbára tenni Marcel türelmét.
Ahogy hazafelé tartottam... szokásomhoz híven gyalog, hiszen rövid volt a táv a reptér és a lakásom között... furcsa zajokra lettem kíváncsi. Eddig azt hiszem, ebben a házban nem is lakott senki... vagy iha igen, én voltam túl figyelmetlen. Mindenesetre megesküdtem volna arra, hogy lövés dörrent, de talán képzelődöm. Lehet, Davina kijátssza a kártyáit, és elveszi a józan eszemet. Vagy erre még ő sem képes? Végül is... a feketemágia bármire képes lehet. Legalábbis azt hiszem.
Nem tudom, hogy mi vett rá arra... hogy megközelítsem a lakást, főleg mivel biztos voltam abban, hogy nem képzelődtem. Tényleg lövés zaja volt. Pont ebben a pillanatban jött ki egy férfi, a légzése felgyorsult állapotban... - Hé! Mi folyik itt? - bukott ki belőlem a kérdés.
Még néhány lépést hátrálok, miközben a golyót kiszedem. Hamar rádöbbenek, hogy ez a Tackery eszes egy legény, fagolyót tartok a tenyeremben. A seb hamar begyógyul, én meg még néhány lépést hátrálok az utazótáskámtól. Így piszkosul nehéz lesz kicsalni onnan. Látom az alakját az ajtóban, a fegyver a kezében. - Gyere ki, és intézzük el! Üvöltök neki és magamban hozzáteszem azt is, hogy letépem a fejét és a kezébe adom. Bár ezt inkább a düh mondatja velem, nem volt a napirenden Tackery halála. És még eszemben sincs megölni, de most baromira felhúzott. Nem forognak megfelelően az agytekervények sem, csak 3 üveg vörös bort ittam meg az úton, elszopogattam a sofőrt, egyszóval kibuliztam magam. Erre nem tudok bemenni a birtokomra, ami az enyém is. Elgondolkodva bámulom a földet, amikor is valaki a hátam mögül megszólal. Hogy nem vettem észre a jöttét? Felmerül a gondolat halvány szikrája, de amikor megfordulok, egy hétköznapinak mondható arcot pillantok meg. Ó azok a szemek, rögtön rossz dolgok jutnak az eszemben, de aztán felmerül egy még jobb ötlet, elvégre egy régi cimborám azt mondta hogy az erőszak nem megoldás. Én erre mindig azt feleltem hogy dehogynem, ám ebben a csüggedt patthelyzetben...őőő..lehet hogy igaza van Jack-nek. Csak másznak már ki a fejemből. Hát kezdjük az elején, gondolom magamban. - A fiú tudat hasadásos, tudja. Kezdem gyengén illuminált hanglejtésben, ha már egyszer kérdeztek. Teszek két lépést a hölgy felé, aztán megállok. - Elkezdett lőni rám... Megint két lépés, majd megint megállok. Széttárom a karjaimat, mert ez már nekem is kérdőjel. - ...azt hiszi én vagyok a nőjének a szeretője, csak mert ittam.. A hazudozás mindig is ment, mintha könyvből olvasnám. Ez a nő meg kimondottan bárgyúnak tűnik első ránézésre, olyannak aki mindenáron segíteni akar másoknak a bajban, talán ki tudok hozni valamit ebből. Mármint hogy be tudjak menni a nap végére a házamba, és jól pofán vághassam Tackeryt a fagolyó miatt. - ..de nem! A nagybácsija vagyok, és ezt nem tudja, mert ő nem ő. Jézus! Kapok az arcomhoz elhűlve. - Még a végén lelő valakit. Engem is majdnem lelőtt. Elmerengek egy percre, aztán megfordulok vissza a ház irányába.
Nem traktálhatom folyton Rachelt, attól hogy miattam a városban maradt, meg van a maga baja, a saját dolgai is, és... nem akarom, hogy lássa, hogy nem sikerült. Nem akarom, hogy lássa, hogy majdnem elbuktam, hogy majdnem elgyengültem. Egyszerűen nem csalódhat bennem, mert akkor én is csak még inkább fogok magamban. Sean pedig... nem hiszem, hogy értékelné, ha így állítanék be hozzá. Még így se tudta ezt az egészet elfogadni, ha csak úgy megjelenek, miután majdnem... Azt hiszem soha többet az életben nem állna szóba velem, és akkor még finoman fogalmaztam, pedig szeretném, ha egyszer majd eljutnánk oda, hogy képes lesz elfogadni, akkor talán nagyobb esély van arra is, hogy én is magamat. Tehát összességében nincs más választásom, eleve nem ismerek túl sokakat a városban, csak a konferencia miatt jöttem, és pár nap múlva már megyek vissza New Orleansba, de ahhoz össze kell szednem magam és ez egyelőre nem igazán sikerül. Tökéletesen összeomlottam, az is kész csoda, hogy sikerült a címet kibogarászni a névjegykártyáról, amit napokkal ezelőtt adott a kávézóban. Komolyan nem voltam benne biztos, hogy sikerül. De most itt vagyok, a birtokon, az ajtaja előtt, véresen és csapzottan és erőtlenül emelem a kezemet kopogásra, amire nem sikerül azonnal rászánni magam, de végül nagy nehezen igen. Nem sírok, most nem, azt már tettem eleget, most csak az látszik rajtam, hogy tökéletesen ki vagyok borulva és felettébb tanácstalan vagyok. Elkapott a hév, a harag, a... nem szabadott volna, pont ez volt az, amitől annyira féltem. Képes leszek ezt egyáltalán valaha az életben kezelni?
Halk kopogás hallatszik az ajtón, amit a ház emberi lakója nem hallott meg. Daniel az emeletről jön le szempillantás alatt a konyháig, ahol Tackery ügyetlenkedik a tányérokkal. - Kopogtak? A fiú csak flegmán megvonja a vállát, és leteszi a kezéből a tányérokat. Kérdő tekintettel pislog rá, de a lazasága mellett helyet kap a lázadás is. - Nem fogok úgy ugrálni, ahogy te fütyülsz. Jelenti ki mogorva hangnemben és keresztbe rakja a karjait tüntetőleg. Most Daniel rázza meg a vállát és elindul a bejárati ajtó felé. - Tőlem. Mégsem egyedül érkezik az ajtó elé, Tackery kíváncsi énje hamar utána hajszolja őt, mögötte lépked. Daniel kinyitja az ajtót, a látványra ami várta teljesen elképed. - Juliette? Meglepődik, főleg mert nem mostanában várta hogy Julie megjelenik. Abban sem volt biztos hogy valaha is megjelenik egyáltalán. A ház két lakója kikerekedett szemekkel bámul a nőre. Tackeryn egy kék póló, egy térdig érő fehér nadrág meg a papucsa van. Daniel még normálisan fel van öltözve, a fekete félcipő is rajta van a fekete zoknival, ahogy a fehér inge és fekete nadrágja. Először Tackery szólal meg, nem épp kedves hangnemben. - Ki ez? A csajod?! Háborodik fel ahogy szokott, és megint keresztbe fonja a karjait a mellén. Mérgesen pislog fel Danielre, aki viszont a homlokát redőzik és elhúzza a száját. - Befognád?! Gyorsan reagál Tackery modorára, aki mégis folytatja. - Nem, nem fogom be. Nem lesz vámpírtanya az otthonomból! Most már Daniel is lefelé pislog dühösen rá, farkas szemet néznek. - Tisztázzunk valamit, ez az én otthonom is. És nem lesz vámpírtanya belőle. Megegyeztünk, vagy nem? Számon kéri az egyezséget, amit kötöttek, amire Tackery megenyhül. Leengedi a kezeit, és megvonja a vállát. - De, megegyeztünk. De..de..nézz rá Daniel bácsi. Közben Daniel kilép a házból Juliette mellé. - Mi történt? Miért nézel így ki? A kérdésekre Tackery is elhallgat és Juliettere mered.
Csak várok, más választásom nincs, bár az is megfordul a fejemben, hogy talán nincs itthon senki. Végül is nem szóltam előre, bár ez most nem is lett volna esélyes. Még az is meglepő, hogy sikerül egyáltalán talpon maradnom, amikor nyílik az ajtó. Legalább a vér miatt nem igazán látszik az, hogy sírtam, mert hát érthető módon természetesen erre is sor került már. Nem igazán tudok mit kezdeni hirtelen a látvánnyal, hogy nem csak ő van ott, hanem a már említett srác is, akinek legutóbb a füzeteket vette. Aztán jön az a kérdés, amire aztán végképp nem tudom, hogy mit kéne reagálnom, így inkább maradok csendben és próbálok talpon maradni. Nem megy könnyen. A kis jelenetre meg aztán végképp alig tudok figyelni, ami előttem játszódik le. Egyszerűen most megy, bármennyire is szeretném. Örülök neki, hogy sikerül egyáltalán még a lábaimon állni, és nem dőltem ki. Nem fizikailag vagyok rosszul, bár talán még az is benne van, sokkal inkább lelkileg és ez persze kihat minden másra is. - Én nem... nem akarok zavarni. - bököm ki végül és nem sokon múlik, hogy ne lépjek hátra. Csak azért nem teszem, mert végül Daniel kilép mellém. Megkapaszkodom az ajtófélfában, de maradok a helyemen. Sikerül egy kisebb véres tenyérlenyomatot hagyni a már említett helyen, aminek biztos nem fognak különösebben örülni, de mégis mit tehetnék? - Én... én majdnem... majdnem megöltem valakit. Nem sokon múlt. Képtelen voltam... képtelen voltam irányítani. - nem megy tovább, nem bírja a térdem, ahogy az első könnycsepp is legördül az arcomon. Talán a kettő összefügg, az ember valahogy ha sír akkor az erő kiszökik más helyekről, jelen esetben ez a lábam. Nem tudom tartani magam, túl sok ez. Komolyan majdnem megöltem valakit, én, aki soha se lennék képes ilyesmire. Hogy a fenébe nézzek ezek után tükörbe? Eddig se ment valami könnyen. És mi lett volna, ha tényleg megteszem? Akkor... akkor azt hiszem nem lennék itt, vagy nem azért, amiért bár nem is tudom, hogy mit keresek itt, de az tuti, hogy jó eséllyel ebben az esetben azt várnám, hogy... öljön meg.
Juliettet figyeli, aki kijelentette hogy nem akar zavarni. ~hűha~ Daniel csak sandán figyeli a lépéseit, ahogy szépen össze vérzi az ajtófélfát, már sejti hogy nagy baj történhetett, ami megzavarta a nőt. A homlokát redőzve karolja át, mert láthatóan megállni sem képes vámpír létére. Tackery csak földbe gyökerezett lábakkal pislog rájuk, de amikor Daniel átkarolja a nőt késztetést érez hogy segítsen. Éppen átlépi az egyik lábával a küszöböt, amikor Daniel a szabad kezével megálljt parancsol neki és visszafelé taszít rajta. - Maradj ahol vagy! Erre csak nyel egyet, és a ház bejáratában marad, onnan rebegi halkabban. - Most mihez kezdünk? Juliette sír, ő meg nem tud ezzel a helyzettel mit kezdeni, mert századok óta nincsenek ilyen mély érzései és nem is vágyik rájuk a büdös életben sose. Főleg nem arra hogy egy pityergő nőt pesztráljon. Kicsit elhúzza a száját. - Julie! Szedd össze magad! Talán csak azért nem üvölti le a fejét, mert ismeri, már amennyire, ezért csak normális hangnemben szól. És az üvöltés sem az ajtófélfa miatt lenne, hanem mert itt sír neki. Érezhetően ebből sem lesz semmi, mármint Juliette nagyon maga alatt van és ez a felszólítás egy pofon a kutyaguminak. - Oké...te hívd be! Bök a fejével Tackeryre, mert hát ahhoz hogy bevigye be kell hívnia, ha nem viszi be, akkor meg itt az ajtó előtt megy le a a következő felvonás még több könnyel feltételezhetően. Abszolút a háta közepére sem kívánja, tudta ő hogy nagyon utálni fogja ezt. Némi szolidaritás azért szorult belé, elvégre nem egy teljesen vadidegenről van szó. - Téged meg karba veszlek, és bemegyünk! Intézi ezt már Juliettenek, az biztos hogy bántani akarja majd a fiút, de úgyse fogja tudni. Ezért aztán lehajol és a térdei alá nyúl, így megemeli, ellenkezni ellenkezhet, de gyakorlatban ő az erősebb, most meg kiváltképp. Amikor újra szembefordul Tackeryvel, láthatóan a fiú meg van ijedve Juliette látványától. - Tackeryt nem érdemes megkóstolnod, tele van vasfűvel, reggel este erre gyúr. Igaz? Nah, hívd be! Vigyorog az ajtóban állóra, aki még mindig csak pislog a jelenségre. Ettől még ugyanúgy meg van a késztetése Juliettenek arra hogy megkóstolja, talán a vasfű tudta megálljt parancsol. Ha mégsem, még mindig ott van ő. Tackery csak bólogat nekik, aztán pár lépést hátra felé tesz meg. - Jól van, akkor jöjjön be. Jelenti ki idegesen és a mondat után megfordul, beszalad a konyhába. Ez a legjobb amit tehet. Csak a szelét érzi annak amikor Daniel elviharzik mellette Juliettevel, és már bent van a konyhában, ahol észbe kap. Annyira nem kellett volna sietnie. Mikor újra kitekint csak a nyitott bejárati ajtó marad az összevérzett félfával.
Daniel végig rohan a bejárati folyóson, el a konyha mellett, tovább a nappaliba, majd annak a hátuljában kezdődő lépcsősoron felfelé. A nappali hátuljának bal részéből megy felfelé két sor lépcső, mikor felérnek, az emeleten vannak. Maga a ház külseje, belseje rendezett, de a kert és a telek többi része olyan, mintha itt tartották volna a második világháborút. Ez Tackery hibája. Fent is van egy kanyargós folyosó, de itt vendég szobák vannak, Tackery és Daniel szobája, fürdőszoba, a végében meg egy hatalmas könyvtár. Itt Daniel szintén csak végig rohan a fürdőszobáig, és amikor beértek bevágja lábbal maga mögött az ajtót. Egy szempillantásnyi idő volt az egész manőver. Most meg, mint a rossz szappan operákban, a vécé tetejével babrál, hogy lecsukódjon. Miután lecsukódott, Juliettet lerakja és segít neki leülni rá. - Kezdjük az elején. Jelenti ki határozottan, aztán ellép a nőtől, egy kis ideig az üvegajtós szekrényben matat, zsebkendőt keres, mit aztán neki adhat.
Nem kéne itt lennem, de akkor sem volt más ötletem. Seanhoz nem mehettem, Rachel pedig megint nem megoldás. Most nem. Hibáztam, gyenge voltam és nem akarom, hogy ez olyanok lássák, akik fontosak nekem. Anya segítene, de ő messze van és ezzel most nem várhattam, mert... mert nem megy. Próbálom én összeszedni magam, amikor szinte felszólít rá, de attól még nem egyszerű, főleg hogy itt áll előttem, ott a küszöb túloldalán egy... Megrázom a fejem és inkább a földet nézem. Talán rossz ötlet volt, talán el kéne mennem. De már nem tudok hátrálni, mert Daniel mellettem köt ki, és azt hiszem jelenleg amúgy se menne, hogy csak úgy lelépjek. Csak szótlanul bólintok. Behívnak, ami akárhogy is nézzük nagy bizalomra utal, hiszen mégis csak a saját házáról van szó és itt az unokaöccse, aki... eszem ágában sincs bántani. Inkább eltűnök, mint hogy bármi ilyesmi bekövetkezhessen. - Nem is tenném... nem is akarom. - na igen, azt a szerencsétlen se akartam, csak hát nem épp az történt, amit én akarok, szóval ez nem ilyen egyszerű. Felkap, én pedig nem is próbálok ellenkezni most. Hagyom, hogy bevigyen, ha már az unokaöccse behívott és csak akkor pillantok fel újra, amikor már bent vagyunk. A szemem előtte végig csukva, már csak azért is, hogy még az útvonalat se nagyon tudjam, merre megyünk a házban. Az most nem lenne hasznos. Szóval akkor nyitom ki a szemem és nézek körbe, amikor már csukódik mögöttünk az ajtó. Egy mosdó... és a wc-re ültet le, a lehajtott fedelére. Hát nem a legkellemesebb kilátások, de igazán nem várhattam, hogy csak így betoppanva, majd fejedelmi ellátásban részesít. - Én... én sajnálom, tényleg nem akartalak zavarni... - kezdek bele, aztán csak sóhajtok egyet. Nem ez kell most tudom, nem erre kíváncsi, csak hát nehéz a lényegbe belekezdeni. Átveszem inkább a zsepit, hogy megtöröljem a szemem. Nem árt ez most, sikerült rendesen elkenni a sminkemet.- Nem tudtam visszafogni magam. Csak úgy... minden megtörtént. Verekedés volt, és segíteni akartam a fickón, akinek ellátták a baját, és ott hagyták. Ment is az elején, de aztán... túl sok volt a vér és túl friss és hívogató és... - nem kéne, tudom én, nem fogja jó szemmel nézni, de megrázkódik a vállam, és újra kiszökik pár könnycsepp. Hogyan látnék el ezek után betegeket? Mégis... hogy a fenébe leszek képes kontrollálni ezt az egészet? Ha a vér puszta látványa, az illata is ilyen hatással van rám?
- Jah, már nem zavarsz. Kicsit jobban megnyomja a jah-t, érezze a törődést, miközben megfordul és az arcán fellelhető egy cinikus vigyor. Julie a feléje nyújtott zsebkendőt elveszi, majd végül is nagy vonalakban kiderül mi történt. - Muszáj megint? Elégedetlenkedik a kiszökni kívánkozó krokodil könnyeket látva, mintegy fricskát szórva az előbbi kedves gesztusára, hogy volt olyan előzékeny és behívatta. Aztán elkezd fel alá járkálni a nővel szemben. - Mégis hol történt? Remélem kitörölted az emlékeit?! Logikusan végig gondolva nem valószínű, és mivel neki is felrémlik ez a lehetőség, hirtelen abba hagyja a járkálást. Most csak egy helyben áll a mosdókagyló előtt és rátámaszkodik. - Julie...ugye kitörölted az emlékeit? Ez a baj a nőkkel, hogy sosem gondolkodnak. Ha tényleg csak elrohant onnan, akkor még befejezetlen ez az ügy. Vesz egy mély levegőt és ellép a mosdókagylótól. - Ha nem, úgy megkeresem. Tudod ez a város baromira képben van minket illetően és nagyon nagy bajban leszünk ha az, akit megtámadtál elújságolja a történteket az alapítóknak. Mivel azt akarja hogy Juliette komolyan vegye a szavait, a jelentését amivel bír, így szótagoltan ejti ki az utolsó pár szót, miközben odahajol hozzá. - Szóval...ki volt az?
Nem veszem most fel a cinizmust, jó eséllyel most semmit se tudnék igazán magamra venni, mert nehéz bármire is oda figyelni. Muszáj... igen úgy néz ki, hogy muszáj, mert túl sok volt ez a nap ahhoz, hogy képes legyek visszatartani a könnyeket. Szeretném, de egyszerűen nem megy. Nem így kellett volna lennie, nem szabadott volna megtámadnom azt az embert, amikor pont az lenne a cél, hogy képes legyek végre uralkodni magamon, hogy képes legyek gyógyítani, erre... ez történik. Kezd minden tökéletesen összeomlani és fogalmam sincs, hogyan kezeljem. Egész életemben mindent kézben tartottam és most... nem megy. - Én nem... nem igazán tudtam figyelni. - rázom meg a fejem, amikor másodszor is rákérdez. Az elsőnél csupán összerezzenek kicsit, főleg amikor még a mosdókagylóra is rátámaszkodik. Okos nő vagyok, orvos, de még sem ment most az odafigyelés. Csak örültem, hogy el tudtam jönni. Ha nem teszem... talán megölöm. - Ha ott maradok... meghalt... megöltem volna. - alig hallhatóan suttogok csak magam elé, bár ő akkor is hallani fogja, hiszen még is csak elég jó hallása van igaz? De tudom ez akkor se magyarázat, de nem ment. Nem tudtam visszafogni magam, ha nem tűnök el, abból csak még nagyobb baj lett volna. - Nem tudom, csak egy... egy férfi. Nem tudom a nevét, nem is ismerem és... mikor összeverték nem volt magánál, talán nem is emlékszik. - talán az tudom, hogy hol történt az eset, de ennyi, többre nem emlékszem a dologból, többre nem emlékszem belőle sem, az arca is alig maradt meg, túlságosan erős volt az, ami történt, túlságosan a vér kötött le és az, hogy ne öljem meg.
A nőre pislog miközben elmondja amit tud, majd elhúzza a száját és eltávolodik tőle. Ott áll előtte, egy helyben, és bólint egyet. - Rendben. Akkor a kórházban kell keresni. A többit nem kommmentálja, elvégre nagyon párhuzamos dimenzióban gondolkodnak erről az egészről, ami Juliettevel történt. Nem biztos hogy szépen menne a fogalmazás, aztán itt rögtön zivatar lesz a záporból, erre meg nem vágyik. Mivel a könnyek még ostromolják a másik arcát, vesz egy mély levegőt, megfordul és kiveszi a szekrényből az egész doboz zsepit. - Nesze. Odanyomja a kezébe azzal az egyszerű mozdulattal, ami a lendületét kíséri. Talán más biztosan szép szavakat mondana neki, ámítaná valamiféle ígérettel, vagy csak megpróbálná megnyugtatni, nos ez mind nem ő. Itt ki is fújt a gesztusa. A falhoz lépked, és háttal nekidől a szekrény mellett, Juliette jobb oldalán. Elgondolkodva tekint rá és közbe keresztbe fonja a karjait. - Ismerek valakit, aki azt mondta nekem hogy tudja mit csinál. A tekintete egyáltalán nem vádló a szavai ellenére sem és ezeket a szavakat is inkább kíváncsi hanglejtsében ejti ki. Lehet egyszerűbb lenne megkérdezni hogy vagy..de ez eléggé sekélyes és felszínes lenne, mert há egyértelműen látszik hogy van, na meg a többség hamar rövidre zárja ezt a kérdést. Ő pedig őszinte választ szeretne. - Most is így gondolod?
Lássuk be nem pont a legmegértőbb segítséget választottam. Ha lett volna választásom, ha Rachel a városban lenne, ha Sean nem kívánna a háta közepére, akkor biztos, hogy nem ide jövök, de nem volt választásom és valahova mennem kellett. Nem ismerek itt senkit és amit tettem az egyszerűen jelenleg kezelhetetlen. Átveszem a zsepit és próbálok megnyugodni. Nem megy könnyen, nem is reagálok arra, amit mond. Igen a kórházban kell keresni azt a fickót, de... nem én fogom megtenni, az biztos. Úgy se emlékszik semmire sem, csak annyit tud hogy durván helyben hagyták, talán még a fogaim nyomát se találják meg rajta, amúgy is pont elég sérülése volt. Talán nem is kellene keresni, nem lesz itt semmi gond... igaz? Törölgetem a szemem és próbálom legalább nagyjából rendbe szedni magam. Nem mondom, hogy könnyen megy, de legalább már nem maszatos annyira az arcom, mint mondjuk pár perce, bár jó eséllyel a kiadós mosakodás fog csak segíteni, mert vér az így is túl sok van rajtam, túl sok helyen. - Eddig se gondoltam így, de... nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. - nem, nem gondoltam. Elkerültem szépen az ilyen helyzeteket és kész, de most nem tudtam megállni, mert talán az a férfi meg is halt volna, ha nem segítek, ha nem megyek oda. Így is majdnem meghalt, majdnem én öltem meg, de ha eltűnök a helyszínről, akkor még nagyobb esély lett volna rá, hogy ott vérzik el, vagy csak szimplán belehal a belső vérzésbe, ha még tovább csépelik. Láttam már ilyet, egy durva verekedés is lehet végzetes, főleg ha az illető nem kerül kórházba és nem gondolom, hogy azok az alakok hívták volna a mentőket az után, hogy úgy helyben hagyták. - De.. de megoldom. Valahogy. Nem a te ügyed tudom és nem is kellett volna ide jönnöm. - az ember általában érzi mikor van a másik terhére, ha vámpír, akkor meg még inkább. Ezért állok fel, még ha nem is vagyok a legjobban. Elég csak egy pillantást vetnem a tükörbe, hogy aztán el is fordítsam a fejemet. Nem szép látvány, nem is akarom látni magamat. Irány az ajtó, majd elkerülöm az unokaöccsét menni fog, nem vagyok én valami vérengző vadállat... nem vagyok és nem is leszek! Valahogy... majd megoldom, én, ahogy mindig mindent.
Érdeklődve kíséri a fejleményeket, jön megint a hárítás, majd a beletörődés, hogy ő megoldja. Aztán feláll és belenéz a tükörbe, erre Daniel csak lehajtja a fejét és egy darabig a padlót bámulja. Amikor Juliette szökni próbál, felkapja a fejét, és közé meg az ajtó közé lép, kezét Juliette keze irányába emeli -amelyikkel az ajtót nyitná-, hogy megragadja. - Nincs de. Megvárja amíg amaz hátra lépked, talán lehet megijed tőle még ha nem is ez volt a szándéka. Jelenleg Jack-en kívül vicces beismerni, de Juliette a másik normálisnak nevezhető kapcsolata, azt a kis apró bökkenőt leszámítva hogy amikor összeismerkedtek még ember volt és hazudott neki fűt fát magáról, mert muszáj volt. Kevesen tudnák szépen megfogalmazni, ő meg nem tartozik ezek közé. - Itt vagy, ezért az én ügyem is. Majd bemegyek a kórházba és körbenézek, engem úgyse ismer. HM.. Ha mégsem húzta el a kezét, úgy most elengedi, egyéb esetben a saját kezeit csapja össze. - Inkább ejtsük a témát egy _kis_ időre. Megint néma csendszünet, Julie hátha visszaül, de ha nem akkor meg biztosan úgy fog nézni rá mint egy kérdőjel. - Tudod mit? Maradj itt, szedd rendbe magad. Válassz egy szobát, és...nézhetek neked tiszta ruhát Anabell gardróbjából. Kicsit felszökik a szemöldöke, tényleg ő mondta ki ezeket? Hát baromi kedves gesztus. - De amit összevérzel, azt te takarítod fel. Fűzi hozzá gyorsan. Most ő ragadja meg a kilincset és kinyitja az ajtót. - Törölköző van itt bent a szekrényben találsz...öhm én meg igyekszem. Megrázza a vállát és elindul kifelé, egyszer még visszanéz menet közben, leginkább az lenne a megnyugtató ha tényleg belefeledkezik a monton tisztálkodásba. Ha véletlen találkozna a tekintetük, Daniel kacsint neki egyet. A lelkizés nem az erőssége, Tackery tudna neki szépeket mondani meg nyugtatni, mert a fiú olyan rettentően optimista szemlélettel van megáldva, de hiába Julietteről van szó, tutira nem élné meg a holnapot. Ebben Daniel teljesen biztos. Csak megnyugszik egy kicsit, ha biztonságban érzi magát, jelenleg ez tűnik az egyetlen járható útnak. És utána megint kezdődhet a roppant kimerítő téma a vámpírokról, amire előzőleg Juliette csak legyintett, esélyes hogy most végig hallgatja.
Talán egy pillanatra düh villan az arcomon, amikor csak úgy megragadja a karomat. Visszarántom, hiszen... miért kéne maradnom? Látom a folyamatos szemforgatást, látom ahogy néz, tudom, hogy nem kéne itt lennem és hogy a háta közepére sem kíván, akkor meg mégis miért maradjak? Igaza is van, nem kéne ezzel zargatnom, mert azt mondtam, hogy megoldom az életemet. Nem sikerült, hát akkor elszúrtam, de nekem is kell helyretenni, nekem kell valahogy összekaparni a maradványokat és abból felépíteni valamit. Ha én nem tudom ezt irányítani, akkor senki se tudja nem igaz? Végül mégis hátra lépek, csak azért, mert a tekintetéből sejtem, hogy akkor teszem jobban, de attól még ugyanúgy nem tetszik a helyzet. Én jöttem ide, de nem ezért... vagyis azt hiszem én se tudom, hogy pontosan miért. - De nem... - végül mégis elharapom a mondatot. Nem is értem őt igazán, segíteni akar, vagy még sem. A kávézóban is úgy tűnt, aztán olyan hirtelen viharzott el, mint annak a rendje. És még azt mondják, hogy a nőkön nehéz kiigazodni, ez persze még véletlenül sincs így. A férfiak is lehetnek épp olyan bonyolultak, sőt talán még kiismerhetetlenebbek is néha, rajtunk legalább látszanak az érzések, sokszor ha akarjuk, ha nem. Hát jó, akkor ejtsük a témát, csak akkor épp ugyanúgy nem tudom, hogy mégis mit keresek itt. Az előbbi mesébe illő helyemre nem ülök vissza, maradok állva, hogy pontosan mit is akar, mert erre még mindig nem jöttem rá. - Ki az az...? Oké, rendbe szedem magam. - bólintok végül mielőtt tényleg érdeklődni kezdenék, hogy ki is az a bizonyos Anabell. Gondolom nem igazán van közöm hozzá, és ahogy a szemöldöke felszökik sejtem, hogy nem is kéne ezzel az egésszel foglalkoznom, és főleg nem kérdeznem. A megjegyzésére már csak sóhajtok egyet. Meg is lepett volna, ha ezt még nem teszi hozzá pluszban. Amúgy se szándékoztam semmit sem összevérezni és vagyok annyira körültekintő, hogy nem hagyok itt neki valami irtó nagy káoszt, de ezek szerint ez nem volt nyilvánvaló. - Rendben van, és... köszönöm! - teszem még hozzá, bár egy fokkal csendesebben. Nem értem őt, talán nem is fogom sosem, hogy mikor mit akar, hogy mivel mi a célja, hogy... egyszerűen miért engedett be egyáltalán az ajtón és miért nem fél attól, hogy baja lesz a kiskölyöknek odalent. De nem vagyok olyan, maradok itt, meg már amúgy is épp eleget ettem, nem vagyok kifejezetten éhes. Jöhet hát a zuhany, aztán persze várni rá, amíg visszaér, no meg ruhát hoz, mert arról volt szó, hogy azt majd kapok. Az én véres cuccaimat pedig csak szépen egy kupacba pakolom egyelőre. Minden megszáradt már, nem fogok összekenni semmit. Végül marad az, ami előzőleg is, a wc mint ülőhely, no meg egy törölköző, amit magamra tekertem. Eszem ágában sincs kimenni innen, még a végén összefutnék a kíváncsi kis sráccal és annak nem biztos, hogy jó vége lenne. Még csak megkockáztatni sem akarom, hogy valami baj legyen.
A szoba ahová ment szemben van a fürdővel, a folyósó másik oldalán, ahonnét jöttek. Bent a szobában matat egy két ajtós szekrényben. Tele van ruhákkal, mindegyik vállfán. Válogat, van amit több ideig megszemlél, van amit kevesebb ideig. De ez az idő elég arra hogy Juliette lezuhanyozzon. Tackery xbox hangjait most nem hallja, ez annyit jelent hogy biztosan lefeküdt aludni. Nem fogja díjazni az ötletét hogy Juliette az anyja ruháját hordja, de éjnek évadján mégsem tud elrohanni ruhát vásárolni. Amikor megelégeli a keresgélést, két vállfát kint hagy rajta a ruha költeményekkel és a többit visszapakolja. Utána ezzel a kettővel a kezében csörtet vissza. Megáll az ajtó előtt. - Ohj! Bemehetek? Inkább hangosan beszól, minthogy rá nyisson, nem mintha tudna neki újat mutatni, inkább csak nem akarja idegesíteni, amúgy is az. Amint bemehet, benyit, és először körbenéz bent. Jól egybe pakolta a saját ruháját. Aztán megáll a wc-n üldögélő előtt. - Oké. Ezeket találtam. Megmutatja neki. Az egyik egy sötétkék hálóing, a maga nemében egyszerű, selyemből készült, lenge és lágy esésű, így kényelmes viselet. A másik kétrészes kosztüm, bézs színű, feltehetően poliészter és pamut keveréke, mint minden ilyen. Egy hosszú nadrág, és egy blézer, melléjük még akasztottak egy szürke női inget. Anabellnek széles palettája lehetett, kérdés mennyire tetszik ez Juliettenek.
Ezt soha sem értettem. Látott már női testet minden bizonnyal, értem én, de az enyémet még nem és számomra ez igenis olyan dolog, ami problémát jelentene, ezért igen örülök neki, hogy inkább kopog és megvárja azt, amíg kiszólok, hogy bejöhet, amit meg is teszek, amikor már sikerült magam köré tekerni a törölközőt. Azért így is talán egy kicsit kellemetlenül érzem magam. Azért lássuk be mégis csak elég lengén vagyok öltözve és nem a saját fürdőszobámban állok, ami hozzám, aki mindig szabályok szerint él... hát nagyon nem illik. - Gyere, kész vagyok. - nem hiszem, hogy ki kell kiabálni, úgy is hall, mégis csak elég jó hallása van, mint ahogy nekem is. Bár ne lenne! Csak akkor állok fel, amikor már be is jött, és kissé idegesen igazgatom meg magamon a törölközőt. Nem valami nagy, kb. takar és ez igenis ez eléggé zavaró. - Azt hiszem, ha maradok éjszakára akkor első körben ez jó lesz... a törölközőnél mindenképpen többet takar és majd távozásra a kosztüm. - passzol hozzám, egyébként is ilyesmiket hordok és ránézésre a mérettel sincs gond, bár viszonylag magas vagyok, de csak nem lesz belőle bokanadrág, remélem. No meg arra, hogy hazamegyek végül is majdnem mindegy, hogy mennyire nem pont passzol rám egy ruha. - Akkor addig... - kimegy, vagy megfordul, amíg felöltözöm? Bár a hálóinget mondjuk akár a törölközőre is fel tudom kapni, aztán azt már csak kicsúsztatom alól, nem nagy kunszt. Már csak az a kérdés, hogy mit akar kezdeni a helyzettel, hogy pontosan miért maradtam.
- Maradj. Nem tartunk csontvázakat a szobákban, és Tack idegesítően zajos játékait leszámítva, nyugodt környezet. Utóbbi sem jelent gondot, mert a fiú már az igazak álmát alussza, maximum holnap jelenthet problémát, ha Julie még maradni akar. Úgy tűnik sikerült összeszednie magát, még ha az idegesség még körbelengi. Megszemléli a ruhákat. - Rendben. Ezzel átnyújtja neki. Anabell alacsonyabb lehetett mint ő, de csak pár centivel. A kérdésére megvonja a vállát és hátat fordít neki. - Nincs kedvem ki be mászkálni. Ez már csak nem zavarja. Ettől független kitessékelheti, de magától nem akar kimenni. Amíg öltözik, addig felteszi neki a fejében megfordult kérdését. - Mondd, Julie, volt már olyan szenvedélyed, amit annyira sokszor műveltél, hogy muszáj volt leszoknod róla?
- Sejtettem, hogy nem tartotok csontvázakat sehol sem, meglepett volna. - próbálok megejteni egy halvány mosolyt, de nem mondhatom, hogy túlságosan jól megy, hiába igyekszem. Ez a mai nap... hát nem igazán a szívem csücske, legszívesebben túl lennék rajta végre, de sajnos ez nem megy ilyen könnyen. Kénytelen vagyok még egy kicsit elviselni, pedig a legjobb most egy ágyban lenne, elbújva a takaró alá, csak sajnos már nem vagyok tini, aki ezt megteheti. Ez a felnőtt élet átka, szembe kell nézni a problémákkal és meg kell próbálni megoldani őket valahogy. - Jól van, elég ha elfordulsz. - bólintok egyet, bár ezt már nem láthatja, hiszen már a hátával szemezek. Ennyi elég nekem, nem gondolnám, hogy direkt lesni akarna, vagy valami, szóval kibírom. Egyébként is csak egy mozdulat kb. max. kettő, amíg lekerül a törölköző és a helyére kerül a hálóing, amit hozott. Azért mondjuk még így is kissé furcsán érzem magam, szóval jobb lenne valami pokróc alá még bekerülni, vagy takaró alá, akármi, ami egy kicsit legalább többet takar. A kérdésére már akkor válaszolok, amikor mellé lépek, és összeszedtem a ruháimat is. Csupa vér az egész, kivételesen nem volt értelme rendbe tenni, maximum... elégetni, hogy még az emléktől is megszabaduljak. - Ezeket... hova? - nem a válaszadást kerülöm ki, maximum elodázom kicsit, de tényleg csak egy kicsit. - Nem igazán. Nem vagyok az a típus. Nem dohányoztam soha és... kávézom, de arról nem kellett még leszoknom. Mert, ez is olyan? - de gondolom nem az a kulcs, hogy leszokjam róla, akkor viszont mi? Az a legnagyobb baj, hogy minden túlságosan felerősödött bennem, a bűntudat is, amit lehetetlennek tűnik kezelni. Világ életemben másokat segítettem, másokat gyógyítottam, most viszont... másoknak kéne ártanom, úgy kéne friss emberi vért innom, hogy azzal mást csapolok meg és ez valahogy tökéletesen összeegyeztethetetlennek tűnik... velem.
Eszébe jut miért nem a tükör előtt sütötték el ezt a viccet, mármint hogy ő elfordul. Sokkal érdekesebb lenne. Nah mindegy, bámulhatja az üres folyosót. Kínos csend telepedik rájuk, míg Juliette átöltözik. Csak később válaszol, mikor mellé lépked. - Igényt tartasz még rájuk? Közben kinyújtja a kezeit, átvenné tőle, maximum az adott válasz függényében pakolja őket -vagy egy szemetes zsákba, vagy beáztatja-. Igaz fogalma sincs mivel jönne ki belőlük a vér, próbálkozni lehet. - Ó értem. Megkapta a szokásos sallang válasz, amire kicsit huzkodja a száját. - Tudod nem csak a dohányzás rossz szokás. Soroljam? Körömrágás, mániákus rend rakás, mániákus kézmosás, túlzott alkohol fogyasztás, túlzott féltékenység, játékszenvedély...blablabla. Tulajdonképpen lehetne ezt sorolni napestig. Álmában sem gondolná Juliettről hogy ennyire unalmas legyen, valaminek lennie kell, mert ez szinte mindenkinek akad. - Na ne már...ki vele, mi az? Lehetséges hogy elhallgatja, ő erre gondol.
A kérdésére csak megrázom a fejemet. A véres ruhák nem pont jó emlékeket elevenítenek fel bennem, szóval nem tartok rájuk igényt természetesen. Gond nélkül adom oda őket, tőlem akár mehetnek a szemétbe is, vagy égetésre, mert nem hiszem, hogy ha sikerülne őket kitisztítani, akkor akár valamikor is felvenném még az életben. Nem hiszem, hogy jó szívvel tudnék tükörbe nézni így, sőt... biztos, hogy nem. A kérdése viszont, igazán nem tudom, hogy mi is lenne a jó válasz. Nem rémlik nekem ilyesmi, mármint olyan nem, amihez tényleg annyira ragaszkodtam volna, hogy aztán ne tudjak mit kezdeni nélküle, nincs kifejezetten nagy függőségem, ha csak nem a munka, de arról meg nem akarnék lemondani. És hiába jön a felsorolás attól még tényleg nem érzem magam sokkal okosabbnak e téren, nem tudom, hogy mégis mit tudnék mondani ezek közül, egyik se kifejezetten jellemző rám. - Nem is tudom, annyira furcsa, ha nincs semmi ilyesmi. Jó kis koromban volt egy maci, amihez állítólag mindenek felett ragaszkodtam, de az már elég rég volt. Esetleg... munkamánia? - az mondjuk van, bár nem tudom, hogy mennyire sorolható ide, de tény, hogy anno elég sokat melóztam, soha sem volt meglepő a több műszak egymás után, de ez most kissé felülíródott, mert nem azt csinálom, amit igazán szeretek. De más... lehet, hogy defektes vagyok, vagy szerinte unalmas, de nem igazán vannak függőségeim, épp elég most az, amit kaptam, a folyamatos sóvárgás.
Felsorolt egy csomó mindent, közben meg bele dobálta Julie ruháit egy szemetes zsákba. Csak kiderül mi a másik rossz szokása. - Munkamánia..képben vagyunk. Jelenti ki miközben felegyenesedik, a kezében a zsákot még szorongatja egy ideig. Pislog kettőt maga elé hogy nem jutott eszébe ez, holott majd kiszúrja a szemét. Amikor megismerkedett vele, abban az időszakban hagyta ott a vőlegényét, legalább is az pontosan egy ugyanolyan sötét korszaka volt, nem véletlen hogy állandóan a kórházban tartózkodott. Bevállalt rengeteg túlórát. - Vannak akik nem képesek szembenézni vele. Most már ideje lenne. Biccent neki a fejével, induljanak ki, egyúttal előre engedi. Ha Julie megindul, egy kis időre elkalandozik a tekintete lefelé a ruha anyagán, ott időzik, ahol kidomborodik a nemesebbik fele. Viszonylag hamar észbe kap, meg figyelmezteti az ajtó hangos csukódása. Nem nyomta le a kilincset. Ha a másik hátranéz, csak megvonja a vállát. - Huzat van. Elindul a folyosón, most sem rohan előre, inkább egymás mellett haladnak, ha csak Juliette nem akar rohanni. - Szerintem ha legyőzöd a munkamániád, akkor legyőzöd a sóvárgásod is. Ha nem..úgy elbuksz... Komoly ábrázattal kezdi a mondatot, de a végére széles vigyorral nevetni kezd. - ...én meg lekamerázom és felrakom a youtube-ra. Az lesz a címe hogy a kóros, munkamániás lökött nő. Majdnem olyan jó mint az a munkamániás, aki az asztalok leszedése közben kiesett az utcára a kirakaton keresztül. Gyors léptekkel vonul félre Juliette mellől, ha netán mégis komolyan vette, bár ez biztos nem így lesz. Megindult előre a szemközti nyitott ajtó felé, ami mögött a tabu szoba áll. Legalább is neki tabu lenne, és mégis megszegte. Most meg ismét befelé megy oda, talán Juliette is jön vele, elvégre csak nem álldogál ott kint a folyóson, amíg ő bent pakol a szekrényben.
Bent a szobában a fal mellé rakta a zsákot. Érezhetően nincs teljesen berendezve, vagy nem volt, vagy elvitték a bútorok felé, valójában utóbbi történt. Tackery soha nem akart megválni a szoba berendezéseitől, valamennyi részét kicipelte, de aztán meggondolta magát. Azóta a szoba maradt így, és rajta kívül senkinek sem szabadna bent rendetlenkednie. Persze ez Danielnek nem jelent akadályt. Egy nagy francia ágy van az ablak alatt, ez foglalja el a legnagyobb teret. Mellette kis szekrény, tele fényképekkel, ha kihúzza valamelyik fiókot a három közül, abban is albumok lennének. Eredetileg mást rejtettek, mára már Tackery ezeket pakolta bele. Ez mellett és a falig húzódva van egy nagyobb szekrény, annak is három fiókja van, tele alsó öltözettel, külön válogatva. A két ajtós, nagy tölgyfa szekrény ezzel az ággyal szemben van közvetlenül a belépést követően a fal mentén húzódva, jobbra az ajtótól. Az ajtaja most nyitva, Daniel ott pakol, ruhák hevernek az ágyon is végig. Az ajtó belső felén egy hatalmas üveg van.
Nem vagyok én annyira veszélyesen fanatikus semmiben sem, legalábbis olyan nagy függőségeim nincsenek, nem tudok igazán róluk, olyasmit nem, amit mondott. Az is csak nehezen ugrik be, hogy mi az, ami viszont igenis van. - Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nyíltan kimondanád, hogy mire gondolsz. - sóhajtok egyet, ahogy besorolok mellé. Nem tudom, hogy pontosan mit akar, tényleg nem, pedig nem vagyok kifejezetten buta. Nem tudom, hogy miben függ össze a munkamániám a vérszomjjal, mert hát lássuk be a kettő eléggé eltér egymástól. Nem tudom, hogy valaha le fogom-e tudni ennek fényében bármelyiket győzni, hiszen a munkamániámmal eddig se sok mindent tudtam kezdeni, akkor most miért változna hirtelen bármi? - Évek alatt nem tudtam legyőzni, de tényleg mi az összefüggés? Pont a vérszomj miatt nem tudom végezni a munkámat mostanában. - az utolsó megjegyzésére azért egy halvány mosolyt mégis csak sikerül megeresztenem. Igen, azért lássuk be ez tényleg viccesnek minősült, bár jelen helyzetben maximum fekete humorként tudom értelmezni a dolgot, de fogjuk rá, hogy ez is egy apró kis próbálkozás a részéről, amit eddig annyira nem próbált meg, hiszen már nem egyszer volt... rendkívül száraz, amikor egy kicsit együtt érzőbb is lehetett volna, szóval ezt fejlődésnek könyvelem el, vagy valami hasonlónak. - Ez nem pont férfi szoba... igaz? Kié... volt? - mert ha jól sejtem akkor csak volt és ha jól sejtem akkor a ruhák is innen vannak, engem pedig azért mégis csak érdekel valahol, hogy kinek a cuccai vannak rajtam.
- Hogy mi? Nem figyelt, Julie szavait is csak fél füllel kapta el, és ebből valami hihetetlen zagyvaság kerekedett. Inkább visszakérdez, miközben kidugja a fejét a szekrény nyitott ajtaja mögül. Érdeklik a képek, a szoba berendezése és a ruhák, az erre vonatkozó kérdése tisztán lecsengett. - Ó ja. Tackery szüleié volt. Bár a faterja ruháit időközben máshová cipelte ebből a szobából. Fogalma sincs hogy érdeklik-e a részletek a másikat, így nem untatja vele. Egykedvűen ellépked mellette és felveszi a ruhákat egyesével, majd a szekrénybe pakolja. Ezeket szedte neki, de aztán meglett az a kettő, amit odaadott, ezért a többi nem kell. Ideje rendet tenni, mielőtt a kiscsávó felfedezi hogy itt bent voltak. - Egyébként milyen egy férfi szoba? Soha az életben nem értette ezek a megnevezéseket, amiket mindenre ráaggatnak újabban az emberek. Erősen kétli hogy akármi újat hallana Julietól. Kicsit később a pakolás közben a kezébe akad egy merészen vörös, nagyon kivágott ruha, hatalmas masnival a hátán. Vigyorogva fordul megint Juliehoz. - Impresszív.. Dünnyögi elhaló hangon, félig hunyorogva. Érdeklődve pislog rá, és ha nem barázdálja már nagyon az arcát a kétségbeesés, csak kibukik a kérdése is. - Megnyugodtál egy kicsit?
Sok helyről azért le lehet szűrni, hogy egyébként ki lakik benne. Nem mindig egyszerű, de az apró jelek sok mindent megmutatnak, hogy milyen szintű a dekoráció teszem azt, vagy hogy mennyi szín van. Az egyszerűség többnyire férfit tükröz, bár persze mindig akadnak kivételek is, de mint tudjuk a kivételek többnyire erősítik a szabályt. - Volt? Oh... akkor azért lakik itt nálad igaz? - őszintén szólva azt sem tudom, hogy pontosan milyen rokoni viszonyban állnak, ha egyszer Daniel vámpír, míg a kölyök nem az és eddig eléggé úgy beszélt magáról, mint aki már jó ideje gyakorolja a vámpír létet. Lehetséges, hogy valami üknagyapja lenne, vagy hasonló? Netán csak egy távoli rokon még a felmenői közül és azért gondoskodik róla, mert úgy érzi, hogy meg kell ezt tennie? Igazából fogalmam sincs, és talán nem is tartozik rám a dolog. - Nem is tudom... egyszerűbb, kevesebb lehet benne a szín, vagy a dekoráció. Persze ez nem mindenkire igaz, de talán... mégis csak a többségre igen. Miért a te szobád nem ilyen? - nem tudhatom, de nem gondolnám róla, hogy rózsaszín csillámpónikkal van tele a szobája, vagy míves faliszőnyegek díszítik és füstölő illata száll a levegőben. Jó persze ez nem minden nőnél igaz, mi se viszünk mindent túlzásba, de még az én lakásom is viszonylag színes, pedig nem vagyok egy kifejezetten hivalkodó típus. Valahogy nálunk másképp nyilvánul meg a szépérzék, ha egy férfi lakása ki van dekorálva, akkor is többnyire egyszerűbb és visszafogottabb hangulatot tükröz. - Az biztos, és nem... hétköznapi viselet. - mosolyodom el, még ha a vigyort nem is tudom visszatükrözni. Tényleg nem egy visszafogott darab, szó se róla. Nem is nagyon volt még rajtam ilyesmi, talán legutóbb hasonlóan kihívó darabot a szalagavató bálomon viseltem és az már nem tegnap volt. - Azt hiszem igen, köszönöm Daniel. Ez az este... nem pont nekem való. De hogy gondoltad azt, hogy ha le tudom győzni a munkaszenvedélyt, akkor ez is sikerül? Azt... hogyan győzhetném le? - az a baj ezzel az egész vérszomj kérdéssel, hogy iszonyatosan rettegek attól, hogy eluralkodik rólam. A munka esetén ez nem volt meg, hiszen annak nem lehetett rossz következménye, ha eluralkodik rajtam a munkamánia, csak jó. Többet dolgozva több életet mentettem meg, de a vérszomj... nagyon is negatív valami.
- Az este? Felnevet. A ruha még a kezében, úgy áll Juli előtt. Annyi butaságot összebeszél, számára legalább is, mert ugye most vámpír, hirtelen kibillent a rózsaszín ködből és megkérdőjelezi a saját dolgait. Ha meg már a sajátjaival sincs tisztában, hogy akar bárki mással megbékélni? - De, neked való..mint mindenkinek, csak...nem is tudom, fogalmazzunk úgy hogy rosszul alakult. Megfordul, visszamegy a szekrényhez, és beakasztja a ruhát a többi közé. - Én és Tackery, már mondtam ez egy hosszú történet. Nem lakik nálam és én se nála, mert mind a ketten itthon vagyunk. Most kidugja megint a fejét. - Háromszázhatvan éve vagyok vámpír, ő nekem egy sokadik generációs leszármazott. Végül is hogy miként az már teljesen lényegtelen, mivel ő vámpír lett, nem nehéz kilogikázni hogy nem egyenes ági. Juliettet biztosan nem érdekli, el van foglalva a problémáival. Még néhány ruháért siet, ezeket is felkapja, majd bepakolja a szekrénybe. Néhány pillanat múlva az ajtaja záródik. - A kis fickó elég nagy pácban volt, kisegítem anyagilag. A szobámról meg ne beszéljünk, nem volt időm még berendezni. Egyenlőre az is elég ha van hol relaxálni egy kicsit, aztán majd berendezi, de tényleg még nem volt rá ideje. - Hogy a kérdésedre választ adjak, egyszerű. Akaraterő. Egyenesen Juliette elé lépked komoly arccal, és megböki a jobb mutató ujjával a vállánál. - Milyen sok dolgot megtehetünk pusztán az akaratunkkal. Ha akarok megölök valakit, ha akarom, nem. Ha akarom, holnap felautózom a Whitmore-ra a takonypócot, ha akarom nem. Tikk-takk. Kis gonosz él kúszik a hangjába, végül is ő nem csupa szív jóság, eltér Juliette életszemléletétől.
Kezdőlap
