- Az enyhe kifejezés, hogy rosszul alakult. Az egész életem rosszul alakult. De... szerinted csak nyafogok igaz? - ezt látom a szemében, ezt érzem a szavaiból is. Lehet, hogy ő könnyen dolgozza fel azt, ami történt velem, de én nem ő vagyok és nekem ez nem ilyen egyszerű. Az én életem más volt, az én életem arról szólt, hogy másoknak segítek, hogy másokért teszek, most pedig folyamatosan bennem van a vágy, hogy másoknak ártsak és ez enyhén szólva is kiborító. - Így már értem, azt hiszem valami hasonló tippem lett volna. - szóval rokonok szegről-végről. Az a szép, hogy nekem még csak arra sincs esélyem, hogy valami távoli leszármazottal szórakozzam majd évtizedek, vagy századok múlva. Anya nem sokat mesélt a családunkról, az apámról semmit nem tudok, testvérem pedig nincs, akinek lehetnének gyerekei, akikhez közöm lehetne, vagy akikre legalább vigyázhatnék. Ha a munka sincs, akkor mégis mi a fenével fogok foglalkozni a következő nem épp kevés évben, évtizedben. Ebbe még csak belegondolni is rossz. - Szóval csak szimplán akaraterő... nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű. - húzom el a számat és talán most először az én hangomból is érezhető egy cseppnyi cinizmus, az a típus, amiből az "én hogy nem gondoltam rá!" sugárzik. Tudom én, hogy ennyin múlik, de nem vagyok benne biztos, hogy van bennem ennyi akaraterő és abban sem, hogy pont ő lesz az, aki segíteni tud benne. Mitől jó egy orvos, egy jó pszichológus? Hogy képes a másik szemével látni a világot, képes a problémájába beleélni magát, de nála ezt egyáltalán nem látom. Ő... egész más, mint én, ezt nagyon jól gondolja. - Szerintem csak mutass egy ágyat Daniel és majd reggel eltűnök. - nem érzem úgy, hogy segíthet, vagy talán csak nem ő lesz az, aki segíthet, e téren már teljesen mindegy.
- Igen... Juliette szájhúzkodására érdeklődve tekint rá, és nekidől erre az időre háttal a szekrénynek. - Mindig az a legbonyolultabb, amit a legegyszerűbbnek gondolunk. Hunyorog egy kicsit, lélekben valahol máshol jár, még az akkori időkben amikor Jack akart segíteni neki. Valamiért ez az egyetlen pillanat arra emlékezteti. Vesz egy mély levegőt és ellöki magát a szekrénytől. - Elmondok egy apró titkot...a büdös életben senki sem fog tudni segíteni neked, ha te nem akarsz segíteni magadon. Igen..nyafogsz..úgy nyafogsz mint valami tinilány, akinek elvették a játékát. Senki sem fog helyetted dönteni, senki sem fogja megválaszolni helyetted a magadnak feltett kérdéseidet, senki sem fog helyetted cselekedni. Továbbra is nyafogni akarsz? Tudod türelmes vagyok...egy ideig...hallgathatom napestig, meg reggelig, de ettől még nem jutsz egyről a kettőre. Most már kezdi egy kicsit felhúzni magát, mert Juliette nem veszi komolyan a szavait. Fogalma sincs mi jár a fejében és nem is akarja kitalálni. Nem kenyere mások pátyolgatása, Jacknek ez jobban menne, de ő nincs itt. Aki itt van -az Ő-, az meg általában tojik mindenkinek a fejére. Az egyetlen amiért nem teszi, mert Juliette hozzá jött segítségért, amit ő ajánlott fel neki és foglalkoztatja a kérdés. De ha nem veszi komolyan akkor nincs miről beszélniük. Az igazság mindig fáj, főleg ha valaki az arcunkba önti, de ő inkább belemondja, mint hogy hazug barát legyen, aki csak bólogat mindenre. Most megfordul, megvonja a vállát és elindul kifelé a szobából. Odakint az ajtó mellett megáll, megvárja Julie-t hogy kijöjjön, aztán majd mögötte be is zárja az ajtót. - Jól van, válassz szobát, ami tetszik. A folyóson végig húzódó hat szoba közül bármelyik lehet az övé. Három van mindkét oldalon egymással szemben. Ami a vendégszobáktól elvárható, nincsenek túlzottan berendezve, és nem használtak bennük kirívó, élénk színeket. Majd nem mindegyik szoba ugyanúgy néz ki: szürke és bézs színű huzatok, fehér falak, virágos képekkel, fehér függönyök, sötétkék sötétítő függönnyel. Általában egy ágy van, egy pár fiókos komóddal az oldalán, amin kicsiny álló lámpa díszeleg. Az ággyal szemben ruhás szekrény. A padlón szőnyeg, többnyire kék, barna, vagy bézs színben. Ha Julie tényleg nekiáll válogatni, akkor inkább a kilátás fog dönteni, a jobb oldaliak a hátsó, nagyon csúnya kertre összpontosulnak, míg a bal oldaliak látképében is benne van egy aprócska részlet a nagyon ronda kertről, de ugyanakkor a városról is. Látni a kijárót, a csökött kerítést, és a kerítésen túl a város parányi részletét. Ha nem válogat, akkor meg akármelyikbe bemehet.
Egyszerű, persze egyszerű. A munkámról kéne lemondanom, de pont hogy arról nem tudok. Le kéne küzdenem azt, hogy munkamániás vagyok, miközben pont hogy azért élek, hogy az legyek? Azt hiszi, hogy ez tényleg így megy, hogy ez egyszerű? - Közhely... - mert ez az. Nem ismer igazán és mégis segíteni akar, vagy inkább megváltoztatni? Hogyan tehetné, ha még a tulajdon anyámnak sem sikerült eddig? Majd ő lesz akkor a tökéletes ember? Lényegében azzal, hogy annyit mond, hogy egyszerűen csak akaraterő kérdése az egész, és így majd egyből minden megoldódik? Ha ilyen könnyű lenne az élet, akkor már rég megoldottam volna egyedül is, akkor már rég tökéletes életem lenne és élhetnék vámpírként, dolgozhatnék orvosként és egy szavam se lehetne, hogy bármi gondom is van, de nem ilyen egyszerű, nem lehet csak úgy helyre tenni az életemet akaraterőből, az... képtelenség. És mindezek után jön egy jó nagy adag kioktatás is, mintha ez lenne a gyógymód, ha ettől könnyebb lenne elviselni azt, amit kaptam. Nem hiszem el, hogy elhiszi, hogy ezzel segít, amikor egész eddig egy cseppnyi együttérzést sem mutatott. - Tudod mit? Nem nyafogok, reggel elmegyek. Nem kell, hogy olyan valaki oktasson ki az érzésekről, akinek fogalma sincs róla, hogy mik azok. Mert ilyen vagy igaz? Neked aztán édes mindegy, hogy mikor mivel mi történik, de én nem ilyen vagyok. Nem ismersz eléggé ahhoz, hogy véleményt formálj rólam, nem tudod, hogy mi játszódik le bennem! - ezek után eszem ágában sincs válogatni a szobák közül. Csak azért maradok, mert kell, csak azért maradok, mert nem sok választásom van, mert muszáj összeszednem magamat, mielőtt kiteszem innen a lábamat, de nem ő lesz az, aki változtat az életemen, nem is tudom, miért hiszi, miért gondolja, hogy képes megérteni bennem bármit is, amikor még csak nem is próbálja. Egészen mások vagyunk, egészen máshogy gondolkodunk az életről, mert igenis én nem leszek soha olyan, mint ő. Akaraterő... de nekem az nem arra kell, hogy elnyomjak mindent, arra kell, hogy erősebb legyek, nekem a munka ad erőt, én a miatt maradtam életben, mert az anyám meggyőzött róla, hogy még így is elérhetem egyszer, hogy segítsek másokon és mindezek után azt akarja, hogy pont erről mondjak le. Ez... ez nem működik. - Köszönöm a segítséget Daniel, reggel eltűnök, nem lesz több gondod, nem fog egy hisztis kislány idegesíteni. - és nagyjából, ha nem akadályoz benne, akkor ezzel a lendülettel vágom is be az ajtót ha kell az orra előtt, mert ez nem működik így, ennek egyszerűen semmi értelme sincs. Nem ő fog az életembe változást hozni, ebben egyre inkább biztos vagyok, maximum erre még ő nem jött rá.
//Hát azt hiszem záró ez a részemről, ha csak te máshogy nem gondolod, de előbbi esetben köszönöm az újabb kört! ^^//
Egy ideig csak pislog Juliettere, valamit nagyon félre érthetett, bár az tény, hogy amit az előbb a képébe vágott, a fájó igazság, egyben nyers is volt. Tulajdonképpen a szavaiból sértettség és gőg hallatszik ki, úgyhogy az előbbi kis eszmefuttatása célt talált. Nem akadályozza meg a szobába való bejutását, gyakorlatilag nyugodtan rácsaphatja az ajtót is. - Ahogy gondolod. Nem tud mást hozzá fűzni, és ezt is inkább a zárt ajtónak dünnyögi. Nem ismeri, nem is mondta senki hogy ismeri, csak annyira ismeri, amennyit beszélgettek régen. Akkor még nem voltak vérszomj problémái, de a munkamánia meg volt. Ha egyiket sem tudja kezelni és tettek helyett csak siránkozik, és azon elmélkedik mi hogy lesz, vagy mi hogyan nem lesz, akkor sosem fogja elérni az igazi célját. Elfordul az ajtótól és megindul a fürdőszoba felé, kis ideig gondterhelten a homlokát redőzi, majd az út kisebbik felén akaratlanul is nevethetnékje támad. Hamarost letűnik a fürdőszoba ajtaja mögött.
//én szeretem a karaktert ilyen taplónak látni köszönöm a játékot
Kezdőlap
köszönöm a játékot