Jó ideig tartottam fogva pillantását. Amikor belenéztem azokba a gyönyörű nagy barna szemekbe, felvillant minden, amely ehhez a vérfarkashoz - pontosabban ma már hibridhez - kötött. Soha nem tudtam elviselni egyetlen vérfarkas közelségét sem, ez talán annak volt köszönhető, hogy a régi emlékeimben egyáltalán nem túl békésen éltek azok a szörnyetegek, akik megpróbáltak megölni egy teliholdas éjszaka kellős közepén. Aznap éjszaka megismertem a halál szelét vámpírként is, s nem voltam képes csak úgy elhessegetni.. amikor ember voltam, már egyszer éreztem ehhez hasonlót. A halálom pillanatában, mikor Erina megölt. Megöleltem volna, ha tehetem, de inkább visszafogtam magam, s inkább kiéltem magam azon, hogy kezét szorítottam meg gyengéden, amennyire csak tőlem az telt. Nem akartam egy pillanatra sem bántani vagy fájdalmat okozni neki, tudom, hogy elég neki az, ami kijutott, nem kell pluszban semmilyen ártalom, fájdalom.. elég nagy tragédia egy gyermek halála is, nem még mellé egy szorítgató vámpír. - Ebben biztos vagyok. De még előtted az egész élet, szépségem. Az idő nem állt meg, most még így érzel, de ki tudja, hogy mikor állsz majd készen ismét arra, hogy végre megtaláld azt, aki tényleg hozzád illik. - billent oldalra a fejem. Sejtésem sincs, mire lehet szüksége ilyenkor egy nőnek. Egyáltalán.. mit érdemes mondani ilyen helyzetekben. Az élete egy részét szakították el tőle, mintha a szívét szakították volna darabokra, is vették volna el örökre. - Talán csak így mentették meg az életedet. - Igazából semmit nem tudtam arról, hogyan vált vámpírrá. Elvégre egyedül Klaus Mikaelson képes ilyesmit tenni a vérfarkasokkal, szóval nagy eséllyel sejtettem, hogy az ő keze lehet az egészben. Visszafogtam inkább a számat, miért is szidnám azt, akit ő viszont szeret? Legalábbis, elért vele a kedvelési fokozatig, mert sejtésem sincs, hogy milyen érzések fűzték egykoron és fűzik most ahhoz a férfihoz. - Hé-hé! - mosolyodtam el halványan, és végigsimítottam az egyik hajtincsén. Tudtam, hogy gond nélkül megtehetem, hiszen nem érti félre az ilyen gesztusokat. Én már végiggyászoltam közel két évszázadot egy nő miatt, aki az átváltoztatásommal elvett tőlem mindent. Talán tudom, hogy mire van szüksége ilyenkor valakinek, aki ygászol és boldogtalan. De azt nem tudom, hogy egy gyermek hiányát mivel pótolhatná. Én a mai napig nem jöttem rá. - Miért nem jössz vissza ide? Vagy.. miért vagy ott még mindig? - kérdeztem csendesen. - Klaus köt oda? Ő nem enged el? - buktak ki belőlem a szavak megkeményedett hangsúllyal, mert tudhatta rólam, hogy kicsit sem kedvelem gyermeke apját. Csak megráztam a fejem. Örültem, hogy mosolyt látok tőle, elvégre eben a helyzetben megértettem, hogy nem vigyorog egész nap. - Semmi olyan, ami felérhetne a te problémáiddal. Talán itt lenne az ideje, hogy együtt ruccanjunk ki... Európába? - kacsintottam rá. Jókedvet akartam adni számára. De ki tudja, hogy és mikor jön az össze.
Gyászoltam. Gyászoltam önmagam, az esélyt a normális életre, a boldogságom, de mindenek felett, gyászoltam a lányom. Él, és tudom, hogy a nagyvilágban valahol épp vidám mosolyokkal aranyozza be Bex nagynénje napjait, és hangosan kiabálva jelzi, hogy ő itt van, és mindenki szeresse. Biztos nagyobb már, és remélem minden rendben vele. Ő nem tudhatja mi van körülötte, így biztos boldog, éli a napjait, mint egy rendes kisbaba. A szemem fénye legalább életben van, és hamarosan visszatér a családjához. Gondoskodom róla. Christopher pillantásai is az együttérzéstől árulkodtak, meg a szánakozásról. Valahol felháborított, másrészt pedig jól esett. Az utóbbi sokkal intenzívebb érzelem volt, így nyugodt maradtam, nagyokat nyeltem, s próbáltam erős maradni. - Sokkal szebb volt, mint az anyja. - féloldalas mosolyra húzódott az ajkam, és eszembe jutott megint az az angyali arca ami volt. Rám hasonlított inkább, mintsem az apjára, de ezt nem is annyira bántam. - Köszönöm a bókot, nem mellesleg. - ráztam a fejem, és jól esett, hogy próbált jobb kedvre deríteni. A puszta jelenlétével most jobban vagyok, de még mindig nem az igazi. Legalább nem vagyok egyedül, és sosem leszek. - Igen, az lettem. - bólintottam, majd legyintettem. - Tudod, nem akartam sosem az lenni, de már visszafordíthatatlan. Nagyobb gondom is van. - vontam vállat, és nem igazán érdekelt most, hogy mi vagyok. Ez van. Úgy tűnik ezt a sorsot szánták nekem, hát állok elébe! Nem fog leteperni holmi faj dolog. Nem érdekel! - Anarchia. - dőltem hátra a kanapén sóhajtva, válaszolva az elszörnyülködött kérdésére, miszerint mi folyik New Orleans városában. - Boldogtalan vagyok, igen. Tudom... - sütöttem le a tekintetem, és a földet pásztáztam. - Nem vagyok jó társaság, de szükségem van valakire, remélem megérted. - pillantottam rá vissza, nagy, sajnálkozó szemekkel. Bűntudatom volt, hogy ennyi idő után az első találkozásunk ilyen siralmasra sikeredett. Szükségem volt most egy vállra, aki megvigasztal, és nem hagy magamba roskadni. Biztos segíteni fog nekem. - Na de inkább mesélj... - mosolyodtam el, mintha minden rendben lenne, és érdeklődően a kezeim közé fogtam övéit. - mi újság veled? - biztatóan vigyorogtam rá, hogy bátran mesélje el mi van vele. Remélem ő jól van, és minden oké vele. Az megnyugtatna egy kicsit, hiszen barátomnak tekintem, és legkevésbé azt akarom, hogy szenvedjen. Lehet nem vagyok a legjobb mostanában, de a barátaim barátok maradnak, és szívesen hallgatom meg őt. Eltereli a gondolataimat addig is.
Nem akartam túlzott sajnálatot produkálni felé, hisz egykoron én is gyászoltam már, tudom, hogy nincs rosszabb mint a betört orrokat látni magam előtt, s azokat az arcokat, akik egyfolytában szánakozva néznek rád. Talán változtat annyit, hogy ő nőből van, neki talán jólesik az ilyesmi, míg én férfi voltam, s határozottnak erősnek akartam tűnni még egy ilyen megrázó időben is. Csak abból tudok kiindulni, amilyennek Hayleyt megismertem. S ő nem akarná, hogy valaki ilyen egyszerű módon szánakozva pislogjon rá. Gyászolni is tudni kell, s tudni kezelni azokat akik eljönnek, hogy veled gyászoljanak. De nem tudom, milyen egy gyermek halála. Az enyém nem meghalt, hanem felnőtt, egy egészen más család kezei között. Szégyenbe hoztam magam azzal, hogy vámpírként fontosabbnak tartottam az életemet.. s az ő védelmét. De itt van az, hogy mivel jár az élet, s milyen múlandó az egyszerű halandó élet. - Ezt senki nem vitathatja. - suttogtam egészen csendesen, egy apró mosolyt erőltetve arcomra. - Ha már csak fele annyira volt szép, mint az anyukája, akkor... - tettem még hozzá. Tudtam, hogy ettől nem fogja jobban érezni magát. De egy próbát még így is megér. És jobb, ha tudja, hogy nincs egyedül, sosem lesz egyedül. Egy barátot már elveszítettem önmagam vakmerősége miatt, azt a barátot, amely számomra a legfontosabb volt. S ha most ismét kinyílik előttem egy régi ajtó, nem fogom becsukni magam előtt, be fogok lépni rajta. - Szóval... hibrid lettél, igaz? Olyan, mint Klaus. - nyeltem aztán egyet. Ezen nincs min meglepődni, valamiért előre éreztem, hogy egykoron egy félig vérfarkas és félig vámpír lényként fog előttem ülni. Hibridként, nevezzük nevén a gyereket. De ezek szerint a kislányuk is... természetfeletti lett volna? Megnyugodva sóhajtottam fel, és ismét megszorítottam a kezét. Nem Klaus a gyilkos. Azt hiszem, hogy ha ő lenne, már olyan mélyre ásná magát mindenki szemében, hogy nem lenne onnan kiút, s egy gyermek haláláért ki ne akarná őt kivégezni? - Mi folyik abban a városban, Hayley? - szörnyedtem el aztán. - Még sosem láttalak ennyire... boldogtalannak. - nyeltem.
Örültem, hogy újra találkozhattam egy régen elhagyott baráttal. Annyi mindent tudnék neki mesélni, de megígértem, hogy a babát és a történteket titokban tartjuk. Mindenkinek azt kell hinnie, hogy Hope halott. Úgy beszélni a lányomról, mintha meghalt volna, nagyon nehéz. Tudom, hogy valahol él, és biztos sokat nevetgél. Mosolyog helyettem is, mindannyiunk helyett akit itt hagyott maga mögött. Eljátsszuk a gyászt a világnak, sikeresen. Hatalmas dolgot vesztettünk, én pedig tényleg gyászolok. A kislányom nem lehet velem, még ha él is, de nem őt részesítem gyászban. Az anyaságom az, amit gyászolok. Tudtam, hogy a feltűnő múltidő pár dolgot elárul az én hercegnőm hogylétéről. Annyira elárulnám neki a titkom, de nem tehetem. Fáj, hogy senkinek sem mesélhetek a valódi fájdalmamról. Chris biztos megértene, ebben a pillanatban is látom az arcán a fájdalmat. A szívem majd megszakad a gyötrelemtől, ezt a súlyt soha nem adhatom le. Hazudnom kell, hogy valaha a gyermekem újra velem lehessen. - Gyönyörű kislány volt. - pillantottam le a kezére, mi az enyémet érinti. Jól esett egy olyan ember társaságában lenni aki megért. Hope arca még mindig ott van az emlékezetemben, ezer év után is látni fogom magam előtt. Nem tudom elfelejteni, álmaimban megjelenik ő, boldog családként fest le minket az agyam. Alig tarthattam párszor a karjaimban, elszaggatták tőlem. Kilenc hónapot vártam rá, a szívem alatt hordoztam, szerettem, beszéltem hozzá. Egy anya legrosszabb élménye az, mikor gyermekét elveszik tőle. Azzal a ténnyel nyugtattam magam, hogy így nagyobb biztonságban van. - Felvágták a torkom. A lányom vérével a szervezetemben haltam meg.. átalakultam. - röviden és lényegre törően mondtam el neki mit értek azon, hogy én is meghaltam. Itt ülök, igen. Teljesen más ember lettem, hibrid vagyok, elvesztettem a farkasság tisztaságát. Felerősödtek az érzelmeim, így nehezebben viselem azt amit el kell tűrnöm. Talán ha még mindig vérfarkas lennék jobban bírnám. Így pedig.. egy roncs vagyok. Hirtelen szorult meg a szívem mikor Klaus nevét ejtette ki. Nem azért, mert érzéseim vannak iránta, csak éreztem a szavai célzását. - Nem, nem! Dehogy. - ráztam meg a fejem tiltakozva. - Képtelen lett volna bántani. Hope halála.. - feszült meg hirtelen az állkapcsom, nem tudtam folytatni a mondatomat. Egy magányos könnycsepp szaladt végig az arcomon, mit gyorsan le is töröltem. Nem akartam, hogy sírni lásson. - megrázta őt is, akármennyire meglepő. - sóhajtottam végül, majd befejeztem a megkezdett mondandóm. Mélyen a szemeibe néztem, láttam az aggódást a tekintetében. Tudtommal Klaus sem viseli jól, hogy a lányt oda kellett adnunk Rebekah-nak, de ott jobb helyen van. Nem leselkedik rá semmi rossz. Egy nap pedig a hercegnő visszatér a királyságába.
Egyáltalán nem tudtam, hogy mit is tegyek. Nem akartam pofátlan vendég képében tetszelegni, bár van egy olyan érzésem, hogy őt aztán egyáltalán nem az érdekli jelenleg, hogy miként ülök a kanapén. Arcát nézve volt egyéb problémája is, nem éppen az, hogy milyen pózban ülök vagy egyáltalán vendégként viselkedek-e. A tény, hogy hónapok óta nem láttam... nyomot hagyott bennem. Nem tudtam, azért tesz-e, mert Klaus nem hagyja neki - nem mintha kinézném Hayley-ből, hogy ölebként viselkedik -, vagy pedig ő nem akar látni engem. Nem is lenne szokatlan, hiszen én vámpír vagyok, ő pedig vérfarkas. Ez a viszony már amúgy is ritkaságnak számít. Nem vagyok biztos abban, hogy még mindig barátságnak nevezhetjük-e a kapcsolatunkat. De ha idehívott, nyilván nem véletlen. Idejött, visszajött Mystic Fallsba egy rövid időre, vajon csak azért, hogy engem meglátogasson? Sejtésem sincs. Szeretnék rá választ kapni, de úgy hiszem, először komolyabb és mélyebb dolgokról fog szó esni. - Hogy mi? - kérdeztem vissza először, és tekintetembe döbbenet költözött. Az eszemen átvillant szavainak jelentése, és az a rejtélyes múlt idő, amelyet használt, mikor azt mondta, a lányát Hope-nak hívták. A hideg is végigfutott a hátamon. Én tudom, milyen elveszíteni egy gyermeket, de még bíztam abban, hogy ennek az egésznek netán van valami logikusabb magyarázata is. - Óh, Hayley. - suttogtam halkan, ahogy arcát látva tudtam, hogy tényleg az történt, amit sejtettem... egy gyermek halála szörnyű. Ő pedig szemmel láthatóan szenved. A torkom elszorult. Arcomra szintúgy szenvedés ült ki, ahogyan végignéztem ezen a lányon, pontosabban... nőn. Felnőtt. Hová tűnt az a régi makacs, felvágott nyelvű kis vérfarkas? Itt ül előttem, állítólag. De annyi mindenen ment át... s egy gyermek halála megváltoztatja az embert. - Sajnálom. - bukott ki belőlem őszintén, majd kezem akaratlanul a kézfejére simult. - Hogy érted, hogy... hogy te is meghaltál? Hiszen itt ülsz előttem. - mértem őt végig. Kezdett valami iszonyatos rossz érzés szétáradni a mellkasomban. Ennek nem lesz jó vége. Klausra nem tértem ki. Sejtésem sincs, hogyan viselheti a gyermeke halálát. Ha egyáltalán nem ő volt az, aki elintézte, hogy a gyermek az életét veszítse. - Ugye... nem Klaus...? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
Megváltoztam, még szép hogy megváltoztam. Életet adtam egy gyönyörű kislánynak, akit végül elszakítottak tőlem. Anya lettem, majd meghaltam, hogy hibridként éledjek újjá. Egy szörnyetegként, amivé sosem akartam váltani, de most már ez vagyok, és nincs visszaút. Igen... ezek a dolgok határozottan megváltoztatnának bárkit, de egyelőre nem mondok semmit, nem felelek Chris megjegyzésére, csak a szemem rebbenése jelzi, hogy mennyire nagyon egyetértek vele. Ezekről a dolgokról azonban nem beszélhetek, legalábbis nem mindről, és nem azonnal. Hiszen még az első italon sem vagyunk túl. Nem zúdíthatom rá az egész szennyesemet, mielőtt legalább egy kis bourbonnal elő nem készíteném a terepet. Nem szólalok meg, az arcomról viszont leolvad a mosoly, amint a babát említi, majd „a hibridet”. Most már nem Klaus az egyedüli, aki viselheti ez a címet. Letelepszem Christopherrel szemben a fotelbe, majd egy apró korty erejéig a számhoz emelem a poharam. Hogyan is kezdhetném? Azért hívtam őt ide, hogy egy kicsit beszélgethessek valakivel, hogy megszabaduljak a terhem egy részétől. De nem könnyű belefogni. - A baba... kislány. Hope... Így hívták – lepillantok az ujjaimra. Nem tudom, azért találom ilyen nehezen a szavakat, mert hazudnom kell a történtek egy részéről olyan valakinek, akiben egyébként megbízom, vagy csupán azért, mert a szívem meghasad a történtek súlya alatt. Hope szerencsére él és virul, de mégis elveszítettem őt, és úgy beszélni róla, mintha halott lenne, csak ront a helyzeten. De megegyeztünk, hogy titokban tartjuk a kilétét, mert ez az egyetlen módja, hogy biztonságban tartsuk őt, és bármennyire is szeretném valakivel megosztani az igazságot, kiönteni a lelkemet, nem tehetem. Csak elferdített féligazságokat mondhatok. - Megölték őt. Ahogy engem is – végre felemelem az arcomat, és engedem, hogy Chris megnézhesse a sárgán izzó szemeim alatt a vámpírokra jellemző sötét ereket. - Klausszal egyébként már rég óta nem vagyunk együtt. Összeköt bennünket egyféle... családi kötelék, de ezt leszámítva nem tartozom hozzá, nem kell engedélyt kérnem ahhoz, hogy elutazzak – teszem hozzá gúnyosan felgörbülő ajkakkal, így próbálva kissé oldani a bejelentésemmel okozott nyomasztó hangulatot. Tényleg nem akartam ezt a hírt ilyen hamar ráborítani, legalább néhány percig még megmaradhattunk volna a laza csevegés csendes vizein, de ő kérdezett rá, és nincs értelme hárítani a témát.
Mielőtt az ajtó kinyílna, nagyot nyeltem. Kezdtem zavarba jönni, habár egyáltalán nem vall rám ez a viselkedés. Kérdések sorakoztak fel a fejemben. Vajon mit keres itt ismét? Azt hittem, végképp letelepszik New Orleansban, legalábbis efféle híreket hallottam felőle... és arról az egoista őshibridről, aki túl sokat képzel magáról. A képe még itt van a szemem előtt, ahogyan félbeszakította a beszélgetésemet Hayley-vel azon a bulin. Ellenszenvet ébresztett bennem. Erről aligha tehetek, ő tette, ő csinálta magának. A gondolataimból kizökkenett, hogy nyílik az ajtó, és Hayley szemeivel találkoztam. Még mindig úgy ragyog, ahogyan azelőtt, habár tekintetem végigsiklik rajta. Úgy rémlik, hogy... babát vár. Vagy már eltelt annyi idő? Nem tudom. Határozottan állítom, hogy elveszítettem az időérzékemet. - Szia. - viszonoztam én is a köszönését, igaz, még próbáltam megtalálni a hangomat. Több vagy kevesebb sikerrel, ezt neki kell eldöntenie. Az ölelése meglepett, de nem voltam rest viszonozni, hiába volt ez egy szokatlan és rövid gesztus. Mégis megtörtént, és egyáltalán nem bánom. Mindennemű érzelemre szükségem van most, hogy ez az egész cirkusz kialakult az életemben. Lehetőleg pozitív érzésekre. - Kösz, betársulok, és elfogadom az italt. - küldtem felé egy mosolyt, majd míg ő elfoglalta magát a folyadék kitöltésével, ízlelgettem a szavait. Felfedeztem bennük némi keserűséget. Hát tényleg megszületett a csemete. De hol van most? Mert hogy nem ott, ahol eddig, az is biztos. Leültem a kanapéra. - Megváltoztál. - jegyeztem meg végigmérve őt, miközben átvettem tőle a poharam, és egy biccentéssel köszöntem meg. Nem kortyoltam bele rögtön, hiszen voltak még szavak, amik kikívánkoztak belőlem. - Legalábbis egy babával biztosan kevesebb lettél. - fűztem hozzá, és egy apró mosolyt villantottam felé. - Ami pedig azt illeti, tényleg meglepődtem, hogy... megkerestél. Vagyis, hogy egyáltalán itt vagy. - nyeltem, és belekortyoltam a poharamba. - Mi történt, a hibrid végre engedélyezett öt nap pihenőt? - kérdeztem, a hangom pedig megtelt gúnnyal, ám nem rá irányult, hanem Mikaelson felé. - Hogy van a... baba? - kíváncsiskodtam végül.
Nem lehetek biztos benne, hogy Chris megkapta, olvasta-e az üzenetemet, és hogy egyáltalán akar-e velem találkozni, de azért remélem, hogy nem kell egész nap egymagamban kuksolnom itt. Végül is tehetnék egy sétát a városban, meglátogathatnám a jó öreg Grillt. Talán még ismerős arcokkal is összeakadhatok, bár erre túl sok esélyt nem látok, tekintve hogy nem valami széles az ismertségi köröm. De még mindig jobb variáció, mint egyedül lenni huzamosabb ideig. Az alkalmat ad a gondolkodásra, és az hosszútávon nem tesz jót. Már felöltöztem, készen arra, hogy akkor mégis csak császkálok egy kicsit a belvárosban, amikor érkezik az üzenet. Chris idejön. Nagyszerű. És szerencsére már nem is kell sokat várnom, hamarosan kopogtat az ajtómon. Szélesre tárom azt, és egy röpke pillanatig csak bámulok rá. - Szia – találom meg végre a hangomat, és mielőtt alaposabban is meggondolhatnám ezt a dolgot, gyorsan megölelem őt. - Örülök, hogy eljöttél. Gyere beljebb – csábítgatom befelé, majd belendítem utána az ajtót. Először kissé tanácstalanul nézek körül, mivel is kínálhatnék meg egy vendéget, aztán felmérem a minibár tartalmát. - Adhatok valamit inni? Én a magam részéről határozottan megkóstolom ezt a whiskyt. Kilenc hónap után végre újra szabadon ihatok. Ez már magában megéri az ünneplést, nem? - Még én is érzem, milyen erősen kicsendül a keserűség a hangomból, de nem foglalkozom vele. Kikészítek két poharat, majd újra a férfi felé fordulok. - Tudom, hogy csak pár hónapja volt, de olyan, mintha évek óta nem találkoztunk volna már... Biztos meglepett a jelentkezésem – tippelek, majd a kitöltött italokkal visszasétálok a lakosztályom nappali részébe, abban a reményben, hogy ő már kényelembe helyezte magát.
Mikor egy régen nem látott nevet véltem felfedezni mobilom kijelzőjén, kissé tétován vettem kezembe a készüléket. Egyáltalán nem voltam felkészülve arra, hogy bárki keresni fog, hiszen kinek hiányoznék én azok után, ami történt? Még Constance is megbánta kétszer, hogy megismert. Ha nem többször. Hayley meghatározó tényezővé vált az életemben, már csak azért is, mert majdhogynem egyszerre érkeztünk ide annak idején a városba, és... eltöltöttünk egy kis időt. Igaz, kissé sem zökkenőmentesen, hiszen mely baráti kapcsolat kezdődik könnyedén? Ízlelgetem a szót. Barátság. Olyan furcsa. Vajon gondolhatok rá barátként? Azok után, ahogyan az az állítólagos udvarlója viselkedett velem azon a bálon, nos... legyen ő bármilyen nagyhatalmú hibrid is, betöröm a képét. Először a feleségemre veti ki a hálóját, majd arról is dönt, hogy mikor beszélhetek ezzel a lánnyal? Még mit nem! Szerencse, hogy megadta a szobaszámot, mert anélkül eléggé elveszett lennék jelenleg. Én is ebben a hotelban lakom, de jó ideje nem jártam itt. Lefoglalt az, hogy megpróbáljam megkeresni a megoldást Constance problémájára... pontosabban, hogy kibékítsem. Azok után, hogy mi mindent tudott meg rólam és a múltjáról, nos.. egyáltalán nem füllött a foga ahhoz, hogy egy levegőt szívjon velem. De istenem, ez vagyok én. És küzdök azért, hogy valakit kibékítsek! Hát megáll az ész! Megköszörültem a torkom, zsebre vágtam a telefonom, és megálltam az ajtó előtt. Kissé tétováztam, habár visszajeleztem neki üzenet formájában, hogy számíthat rám... csak nem tudtam, tőle mire számítsak. Elég pofont oszt nekem az élet nélküle is.. Hát fogtam magam és lassan bekopogtam...
Leteszem a csomagomat az ágy mellé, majd felegyenesedek, és körülnézek a helyiségben. Micsoda furcsa véletlen, hogy ugyanazt a szobát kaptam most is, mint amikor először jöttem Mystic Fallsba, és szálltam itt meg. Nem vagyok babonás, de ezt vehetném akár egy jelnek is az újrakezdésre. Életem legnehezebb, legborzalmasabb, és mégis egyben legszebb pár napja áll mögöttem. Életet adtam a kislányomnak, kilenc hónap várakozás után végre a karjaimban tarthattam, de közben meghaltam, majd őt is majdnem megölték, és végül le kellett mondanom róla, hogy életben maradhasson. Egy percig sem gondoltam volna az elmúlt hónapokban, hogy a dolgok ilyen irányt vesznek, és így fog végződni ez a történet. De ahogy az előbb is mondtam, ez nem a vég, hanem egy új kezdet. Harcolni fogunk azért, hogy Hope hazatérhessen hozzánk, hogy velünk lehessen. Nem fogom feladni, amíg ez be nem következik. Egyelőre azonban nem érzek mást, csak tehetetlenséget, fájdalmat, és bizonyos értelemben gyászt is. Hogy a saját életemet gyászolom, vagy azt, hogy nem én lehetek az, akire a kislányom majd először rámosolyog, magam sem tudom. Időre van szükségem, távol attól a várostól, ahol mindezen keresztül mentem. Gondolkodnom kell, és olyanok társaságában lennem, akik nem köthetők az elmúlt időszak rémségeihez semmilyen értelemben. Nem mondhatom, hogy túl sok baráttal rendelkezem a régebbi időkből, de amikor azon tűnődtem el, ki az, akivel szívesen beszélgetnék most, egy név jutott eszembe: Christopher. Egy újabb érdekes véletlen, hogy ő volt az első, akivel ebben a városban megismerkedtem, és az ismerkedésünk nem indult valami fényesen. Aztán a dolgok megváltoztak, amikor szövetséget fogadtunk, ami lassan valahogy barátsággá alakult. Azt hiszem. Legalábbis én így érzem. Legutóbb egy bálon találkoztunk, de akkor nem volt alkalmunk beszélgetni, elsősorban Klaus miatt. De ő most nincs itt. Nem tudom, hogy Chris mennyire elfoglalt mostanában, nem szeretnék ajtóstul rontani a házba, ezért csak egy üzenetet küldtem neki, hogy itt vagyok, és ha ideje engedi, nézzen be hozzám a hotelbe...
Kissé már kimerülve térek vissza az ideiglenes otthonomba a nap végén, de amíg a testem erőtlen, és pihenésért kiált, addig az agyam csak most kezd felpörögni. Keserűen tudatosul bennem az a nem is igazán elhanyagolható tény, hogy eddigi Mystic Falls-i tartózkodásom, és főképp együttműködésem Shane-nel, nem volt túl eredményes. Ha néha el is veszítem lelki szemeim elől a célt, újra és újra rám talál a felismerés, hogy nincs számomra fontosabb, mint a soha nem ismert családom. Egyelten igazi vágyam van, mióta felfedeztem, hogy mi vagyok: megtalálni az igazi szüleimet, kideríteni, hogy mi történt velük, miért hagytak magamra. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem a professzor lesz a kulcs, a segítség az előre lépéshez. De itt ez a város, mely tele van a természetfelettivel. Farkasok, vámpírok és boszorkányok földi paradicsoma, nem hiszem, hogy sok ennél alkalmasabb hely létezhet a kutatás folytatásához. Csak találnom kell valami kiindulópontot...
Pár nappal később... Néhány Grillben töltött óra után, pár ital egyfogyasztása közben, és egy-két új ismerős kifaggatásával végre találtam egy új nyomot. Nem reméltem, hogy ilyen hamar sikerül előbbre jutnom, és igazából még most sem lehetek biztos benne, hogy ezen az úton megindulva jutok is valamire, de a remény hal meg utoljára. Mindenesetre hihetőnek tűnt a mese a farkasfalkáról, melynek tagjai ugyanazt az anyajegyet viselik, és New Orleans közelében tanyáznak. Igen, tudom, ez egyelőre nem sok. Talán csak az ürügyet keresem, hogy elhagyhassam végre ezt a porfészket. Nem mintha bárki is maradásra kényszeríthetne. De eddig ide vezettek a szálak, most viszont tovább, és nem tagadom, hogy a nagyvárosok, mint NOLA, sokkal szimpatikusabbak a számomra. Már csak meg kellene keresnem a falkát. Kell lennie ott valakinek, aki tud nekem segíteni. Kapkodva pakolom ki a szobát, és gyűjtöm minden ingóságomat egy kisebb bőröndbe, majd nem is tétovázok tovább, csak elhagyom az épületet... a várost... az államot...
|| New Orleans ||
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Márc. 24, 2013 11:49 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Szerencsére nem kell sokáig várnom és tövig rágnom a körmeimet idegességemben. Hamar érkezik a gyors és tömör válasz. Holnap már találkozhatunk is a Grillben. Nagyszerű! Ma már amúgy sem akartam kimozdulni. Csak egy kellemes fürdőt venni, és élvezni kicsit a magányt.
Órákkal később... Olyan fáradt voltam az egész napos csavargás után, hogy a fotelben nyomott el az álom. Elgémberedtem, de a mai verőfényes nap kiváló alkalom kocogásra. Hiányzik a testmozgás. Nem vagyok hozzászokva az órákig tartó repülőutakhoz meg egyebekhez. Így a mai napom egy kis futással kezdődik, aztán a tervezettnél is előbb térek be a Grillbe, hátha közben sikerül majd magamnak valami melót találnom.
|| Grill ||
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 22, 2013 11:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Egy kis "városnézés" után a nap végére nagy nehezen sikerül találnom magamnak egy elfogadható átmeneti szállást. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy meddig akarok maradni. Fogalmazzunk így, sosem tudni, hogy a másnap épp melyik városban él. De még nem rendeztem el mindent, amiért itt vagyok, és ahogy Connienak is mondtam, nem akarok lakásról lakásra szállni, mint egy pillangó a virágokkal, és ott éjszakázni, ahová épp befogadnak. Egy ideig izgalmas az is, főleg ha nem maradok sokáig egy helyben, de ilyenkor már elég kényelmetlenné tud válni a szitu. Ezért akartam annyira keresni magamnak valami átmeneti otthont. Kiadó szoba a belvárosban. Talán diákoknak, vagy hozzám hasonló átutazóknak tartják fent, nem tudom. De sokkal kényelmesebb, mint egy motel, és jóval olcsóbb, mint egy hotelszoba. Szerencsére a tartalékaim még egyelőre kitartanak, hogy eltartsam magam, de azt hiszem, lassan szükségem lesz valami átmeneti munkára is, mint pincérkedés, vagy valami hasonló. Hacsak nem akarok piszkos módon pénzt "keresni". Nem az lenne az első alkalom. A szükség nagy úr. Mosolyogva pislogok az asszony után, aki megmutatta a leendő szobámat, majd végre magamra maradok, hogy rendesen felmérhessem a terepet, és kicsit berendezkedhessek. Aztán küldök egy sms-t Courtney-nak, ami már nagyon érett.
Szia! Tegnap visszaérkeztem a városba. Ha jól sejtem, közben te is ideértél. Remélem, jól vagy. Valamikor találkozhatnánk. Hale
Kezdőlap
• 
|| 
१ idk १ 
• 