Kész őrültség, hogy mennyi minden megfordult a fejemben ilyen rövid idő alatt. Egyszerűen felfoghatatlan a számomra, hogy mennyiféle magyarázatot el tudok képzelni erre az egészre. A legtöbbjük rossz és ezért reménykedem abban, hogy van valami sokkal pozitívabb magyarázata az egésznek. Ami viszont még ennél is nagyobb őrültség, hogy minden egyes szívdobbanással egyre jobban és jobban szeretem őt. Nem gondoltam volna, hogy valaha is fogok így érezni.. Azt meg végképp nem, hogy pont iránta, de egyetlen percét sem bánom ennek az érzésnek, mert lehet, hogy mindig megpróbáltatások elé helyez az élet és nem mindig egyszerű és néha egy kicsit fájdalmas is, de teljes mértékben megéri, hiszen minden egyes érintése kárpótol ezért a fájdalomért. Vele akarok lenni és ezen semmi és senki nem változtathat. Már mondhatni betegesen vágyom arra, hogy az enyém lehessen és ő pedig az enyém. Ledöntöttem a lábairól, mert nem bírtam a távolságot. Szükségem volt arra, hogy érezhessem az illatát, a közelségét. Nem akarom, hogy ez legyen az utolsó ilyen alkalom, mert abba beleroskadnék. De, ha már így van, akkor utoljára legalább élvezhettem a közelségét. Végül felültem és könnyektől csillogó szemekkel figyeltem őt. Nem folytak végig az arcomon. Egyszerűen csak megpihentek a szememben, miközben én mindvégig őt figyeltem, hogy most mégis mi fog történni. Szavaiba belesajdul a szívem, mert soha nem lennék képes hátat fordítani neki. Ahhoz túlságosan is szeretem. – Nem kell ettől félned, Ryan.. Soha.. Őrülten szeretlek, Ryan.. – Az egész testem beleremeg abba, ahogy végigsimít az arcomon. Szükségem van rá. Miért nem látja, hogy mennyire szeretem őt? Miért nem képes észrevenni azt, hogy mennyire sokat jelent a számomra? Itt lennék még, ha nem akarnám őt többé látni? Egyszerűen csak egy magyarázatot akarok, amivel együtt tudok élni. Ezt pedig figyelmesen végig is hallgatom. Amint megtudom, hogy az a nő nem az anyja a kisgyereknek egy kő zuhan le a mellkasomról. Azonban innentől kezdve sem csökkent a figyelmem végighallgattam, amit mesélt. Jól esett, hogy teljesen őszinte velem. Így ténylegesen képes vagyok mindent megérteni. Szó nélkül vetettem magam a karjaiba és lecsaptam édes ajkaira. Olyan szenvedéllyel faltam őket, mint még soha. Testem teljes mértékben az övének feszült és már attól féltem, hogy nem fogok tudni elszakadni tőle. Egy megmagyarázhatatlan vágy futott végig a testemen. Annyi mindent jelentek neki.. Ő is ugyanolyan fontos a számomra és az, hogy ezt tudom.. Olyan érzéseket kelt bennem, amit még soha senki. Nagy nehezen, de sikerül elhúzódnom tőle és homlokomat az övének támasztom. – Szeretlek, Ryan és ezen senki és semmi nem változtathat. Nem tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy miattam hagynád magadra a kislányodat. A te életed részese innentől kezdve pedig az enyém is. Mi ketten pontosan tudjuk, hogy milyen nehéz a szülőkkel. – Mondom mosolyogva, majd a fejemet a nyakához fúrom. Nem fogom engedni, hogy lemondjon arról a kislányról. Igaz, hogy nem ismerem, de mind a ketten bőven tudunk a rossz apákról. Bár az édesanyáink se voltak szentek. Ezt pedig egyetlen egy gyerek sem érdemli. Hátrébb húzódom, hogy a szemeibe tudjak nézni. Pár pillanatig figyelem a tekintetét, majd pedig újra lecsapok az ajkaira. Ezúttal egy picit gyengédebben.
Meg sem fordult a fejemben, hogy betereljem a szobába és leültessem az ágyra. Az igaz, hogy egy hotel nyilvános folyosójának a padlóján kuporgunk, de odabent van a páréves kislányom és a volt szerelmem legjobb barátnője. Ebbe belegondolva szívesebben választom a padlót és az esetleges dühös takarítónőt, mint azt a környezetet, mielőtt tisztáznám vele a dolgokat. Úgy döntöttem mindent elmondok neki. Nem érdemli meg, hogy bármiben is ferdítsek vagy hazudjak és nem is akarok eltitkolni előle semmit, mert valakinek nekem is ki kell öntenem a lelkem, különben felrobbannék. Eddig is tudott rólam mindent. Ismeri a zűrős családi kapcsolataim, legjobb barátom rettentő és kissé érthetetlen tettével is találkozott, sőt azt is tudja, hogy nem vagyok egy földre szállt angyal. Tönkretettem, mielőtt még igazán megismerhettem volna, forrófejűségemben megfosztottam a halandóságtól és mégsem gyűlöl teljes szívéből. Akkor a gyermek hallatára vagy teljesen besokall és ez a csepp lesz az utolsó csepp a pohárba, amit én kitölthettem, vagy semmi sem lesz ahhoz képest, ami eddig történt kettőnkkel. Nem tudtam eldönteni. Csak néztem azokat a smaragdzöld szemeket és próbáltam rájönni, miért érdemlem meg a figyelmét. Miért nem sokallt már be tőlem? Miért nem kevert le egy pofont és szaladt világgá? Aztán rájöttem, hogy az én helyzetem is ugyanaz. Ha ő tenne olyasmit, mint én, nem hagynám annyiban. Dacosan, de végighallgatnám és próbálnám nem meghallani azt, ami sértő és olyan érveket összegyűjteni magamban, amely mellette szól. Ha csak feleannyira szeret, mint én, akkor is így fog tenni. - Tudod, hogy hasonlóan érzek, Scar. – motyogtam hüvelyujjammal kézfejét simogatva. – És el sem tudom képzelni, milyen lenne nélküled folytatni az életemet. – vallottam be őszintén, majd mély levegőt vettem. – Minden egyes percben attól félek, hogy egyszer csak olyat hallasz, látsz, miután már csak undorral tudsz rám nézni és elmenekülsz, mert besokallsz tőlem. Nem vagyok olyan jó és tiszta, mint te. Megrontott az élet, a családom, a csalódások. Csak az szól mellettem, hogy tiszta szívemből szeretlek. – lehelet finoman végigsimítottam az arcán, megadva neki a lehetőséget, hogy félrelökje kezem. Felsóhajtottam, közelebb ültem hozzá és belekezdtem ebbe a zavaros történetbe. Az elejétől kezdtem, majd szép alaposan bevezettem őt az események sűrűjébe és a lehető legkíméletesebb fogalmazásmóddal igyekeztem befejezni. Meséltem neki Rosie-ról, Hellről, Suzy-ról és eközben ezerszer biztosítottam róla, hogy megértem, ha rám sem akar többet nézni, de ettől az én érzéseim még nem múlnak el. - Még fogalmam sincs, hogy ez az egész hová fog vezetni, főleg úgy nem, hogy azt sem tudom, kitartasz-e mellettem így is, de annyi biztos, hogy nem lökhetem el magamtól a kislányt. Nem vagyok egy apatípus, de meghalt az édesanyja és… hát nem hagyhatom én is el. – fejeztem be hosszú monológom. Most már csak az a kérdés, hogy ő mit gondol erről az egészről. Lélegzetvisszafojtva vártam reakcióját.
Mély levegő. Egy újabb és egy újabb. Hiába próbálom magam megnyugtatni képtelen vagyok. Ezzel nem érek el aztán semmit sem. Most próbálhatnám összerakni a fejemben a lehetséges magyarázatokat a látottakra, de félek megint a legrosszabbal indítanék. Talán be kellene mennem és megkérdezni. De mi van ha totális kívülállóként kezelnének? Ha tényleg csak egy betolakodó vagyok egy kész család életébe. Gyerek, anya, apa.. Még, ha nincsenek is együtt mégis, hogyan igazodhatnék be a képbe én egy gyerekkel? Nem tudom mit mondhatnék vagy tehetnék. Egyszerűen csak összekuporodom, mert ha akarnék sem tudnék megmozdulni. Végre azt hittem, hogy boldogok lehetünk, de ilyen törékeny az ember boldogsága. Csak úgy, mint az a nyamvadt borosüveg. Abban a pillanatban, hogy beléptem és megláttam őket kiesett a kezemből és összetört. Valószínűleg azzal együtt a saját kis álmaim is, hogy én meg Ryan talán egyszer normális körülmények között végre szerethetjük egymást.. De most nem tudom, hogy mi lesz ezek után. Nem tudom elképzelni nélküle az életemet ahhoz túlságosan is szeretem, de mi van, ha nem férek bele most már az életébe? Nem akarom ezt elfogadni. Most először éreztem valaki mellett biztonságban magam anélkül, hogy menekülni akartam volna. Most is menekülnék.. A karjaiba, hogy újra azt a biztonságot érezhessem, amit az összes megelőző alkalommal, mikor a karjaiba omolhattam. Szükségem van rá, mint a gyűrűre az ujjamon, amit tőle kaptam. Vagy talán ez sem lesz most már több, mint keserű emlékeztető arra, hogy mégis mit veszítettem el? Mert elveszítettem azt a férfit, akit szeretek. Na, jó ez erős túlzás, hiszen még nem veszítettem el. Talán soha nem is volt az enyém. A francba is! Annyira negatívan tudok gondolkodni ilyen helyzetekben, hogy ezt már tanítanom kellene. Sírni akarok, hogy eltűnjön belőlem ez a rettenetes fájdalom és csalódottság, de nem történik semmi. Egy könnycsepp sem gördül végig az arcomon és nem tudom, hogy miért. Talán már kifogytam a könnyekből, hiszen az utóbbi időszak elég sok megpróbáltatással telt el. Ryan halála.. Ez a fájdalom nem hasonlítható ahhoz, hiszen akkor tényleg darabokra törtem. Most egyszerűen csak nem akarom elfogadni, hogy nem lehet az enyém.. Legalábbis teljesen nem. Hallom kiáltását, hiszen itt vagyok mellette. Annyira rémültnek tűnik. Talán azért, mert megláttam, amit nem kellett volna.. Amit el akart titkolni előlem ameddig csak lehet? Nem tudom, hogy mit gondoljak, de meg kell hallgatnom őt. Bármennyire is adott a lehetősége annak, hogy a szemembe hazudjon nem hiszem, hogy valaha is tenne ilyet. Mindig őszinte volt velem. Nem adtam rá okot, hogy hazudjon. Tekintetünk találkozik szívem pedig abban a pillanatban elolvad. A puszta lénye olyan hatással van rám, mint még soha senki. Vele akarom tölteni az örökkévalóságomat. Kerül, amibe kerül. Ha az a kislány az ő gyermeke, akkor ugyanúgy fogom szeretni, ahogy Ryan-t.. Mert az a kislány semmiről nem tehet. Összekulcsolja ujjainkat és egyre közelebb hajol.. Távolságtartónak kellene lennem legalább addig, amíg el nem mondja, hogy mégis minek is voltam a szemtanúja, de nem bírok. Karomat a nyaka köré fonom és ledöntöm a lábairól. Nem érdekel, hogy ki jön most erre és mit gondol.. Talán azt, hogy nem jutottunk el az ágyig. Most éppenséggel ez egy cseppet sem érdekel engem. Csak az, hogy magamba szippanthassam édes illatát és érezhessem testének a közelségét. Még akkor is, ha most utoljára. Feltápászkodom, hiszen nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát, amiért rajta fekszem. Törökülésben foglalok helyet, de pillantását nem eresztem és ujjainkat újra összekulcsolom. – Nem tudom, hogy mit gondoljak Ryan.. Azt sem tudom, hogy mit láttam.. Én csak azt tudom, hogy szeretlek és még véletlenül sem akarlak elveszíteni téged. Szóval csupa fül vagyok.. Tudni akarom, hogy mi ez az egész.. – Elméletek gyártásában mindig is jó voltam talán egy kicsit túl jó is. Most is ezer meg ezer gondolat megfordult a fejemben, de egyik felé sem akartam eldőlni, amíg ő el nem mondja, hogy mi történt. Bízom benne, hiszen szeretem.
Tisztában vagyok vele, hogy feldúlt, hatalmas veszteségeket kellett átélnie és nagyon könnyű engem okolnia Rosie haláláért, de azért mindennek van határa. A másik meg az, hogy semmi oka nem lenne rám haragudni. Nem tettem semmit Rosie-val azon kívül, hogy nem maradtam benne sokáig egy szerelem nélküli kapcsolatban. Miért olyan nagy bűn, hogy nem hazudtam a szemébe a szerelmet? És miért kellett meghalnia? Bosszúból? Tudta, hogy a barátnője haragja úgyis engem fog megtalálni és így elegendő mértékű elégtételt oszthat ki rám, amiért szakítottam vele? Oké, ez már kicsit morbid feltételezés, de mostanában úgy érzem, hogy az égiek direkt csesztek ki velem odafent. Kaján vigyorral dörzsölgetik a kezüket és hangosan röhögnek, amikor valami olyasmi történik velem, mint az erdőben Damiannel, a sikátorban Hazellel vagy most a szobában Hellel és Suzy-val. Kíváncsi leszek mi fog legközelebb történni. Mert valami katasztrofális befejezése lesz ennek a napnak, az teljesen biztos. Nem kis önuralom kellett, hogy összepréselt ajkaimat olyan erősen szorítsam, hogy semmi sértő kifejezés ne tudjon rajta kibukni. Legszívesebben leteremtettem volna, kitisztítottam volna a fejét, de tudtam, hogy jelenleg hiába mondanék neki bármit is. Teljesen ellepte az agyát a vörös köd, melyből a gyűlölet, a düh és a bánat aromája szivárog be az orrlyukába, majd homályosítja el a tisztánlátását. Most nem érnék el semmit szentbeszéddel. Most hiába próbálnám megvédeni magam. Majd esetleg valamikor később elkapok egy tisztább pillanatot és megpróbálom megmagyarázni neki, hogy nem az én tettem gyilkolta meg a barátnőjét. - Sajnálom, hogy át kellett ezt élned, komolyan. – motyogtam halkan megdöbbentő monológja után. Sosem gondoltam bele, miként zajlott le Rosie haláltusája. – De azt még jobban sajnálom, hogy még mindig nem sikerült kiverned a fejedből azt a hülyeséget, hogy te tehetsz róla. – csóváltam a fejem rosszallóan. – Igen, van olyan képességed, amivel meggyógyíthattad volna. Igen, észrevehetted volna, hogy beteg. Igen, vele kellett volna maradnod. De nem te szórtad rá a betegséget, nem a te felelősséged, hogy nem tett semmit ellene, elhagyta magát és várta a halált, miközben tudta, hogy egy gyermek marad anyátlan miatta. Halottról jót vagy semmit, de ezért piszkosul haragszom rá. – mondtam őszintén. – Le kellene szoknod arról, hogy bánatodban és veszteségedben magadat okolod vagy engem. Én nem hibáztatom magam. Szomorú ezt a hírt hallani, de nem érzem, hogy én lennék az oka. Tisztességesen szakítottam vele, amiért nem szerettem. Nem áltattam, nem húztam és nem mentem el szó nélkül. Hol követtem el a hibát?! – tettem fel a költői kérdést. Kicsit meglepődtem, hogy ilyen nyíltan és őszintén elmesélte, hogy mi zajlott le benne akkor, de ez csak mind megerősített abban, hogy igazi ok nélkül hibáztatja saját magát. Szép dolog, hogy vigyáz a kislányra, amit minden bizonnyal akkor is megtenne, ha nem vállalná magára részben a barátnője halálát, de szeretném felnyitni a szemét, hogy végre engem is békén hagyjon ezzel a dumával. - Gondolod? – húztam fel a szemöldököm. – Hány éves korában kéne? Az én időmben az ennyi idős lányoknak már férjet is találtak. – mondtam vigyorogva. Puha arc. Apró puszi. Összerezzenés. Boldog kislány. Üvegcsörömpölés. Vörös hajzuhatag. Smaragdzöld szemek. Bánatos pillantás. Szótlan távozás. Atyaég. Hogy a fenébe tud ilyen jól időzíteni? Egész eddig szívtuk egymás vérét és az egyetlen félreérthető pillanatban kell belépnie Scarlettnek. Természetesen félreérti a helyzetet. Nem hibáztatom, nem nehéz. Meg sem hallom, hogy Hell mit mond, miután belebokszol a karomba, de nem is igazán érdekel. Lábaim automatikusan megindulnak az ajtó felé, ver a víz. Hogy fogom megmagyarázni? Mi van, ha nem hisz nekem? Mi van, ha az igazságot nem fogja megérteni és nem hajlandó tovább velem maradni, ha egy gyermek is a nyakunkon lenne? Egyetlen pillanatra képzeltem el nélküle az életem és lépteim máris felgyorsultak. Nem, hogyan is tudnék e nélkül a tiszta, kedves teremtmény nélkül élni? Ő meg fogja érteni. Sosem adna ultimátumot, sosem kényszerítene, hogy válasszak közte és a kislány között. - Scar! – kiáltottam fel, miközben mint egy őrült téptem fel a bejárati ajtót. Hevesen dobogó szívvel kapkodtam a fejem össze-vissza, de pillanatok alatt észrevettem, hogy szerelmem az ajtó mellett kuporog. Letérdeltem elé és egyik kezemmel megragadtam az állát, hogy a szemembe nézzen, a másikkal pedig összefűztem az ujjainkat. - Scar, kérlek ne érts félre semmit se, amit láttál. – könyörögtem suttogva, miközben a lehető legközelebb hajoltam hozzá, de minden pillanatban attól remegtem, hogy ellök. – Hallgass meg, mielőtt kiborulsz.
– Komolyan azt hiszed, hogy azt várom, hogy bocsánatot kérj tőlem? Semmit nem várok el tőled. Mert tudom, hogy teljes mértékben felesleges. Önző vagy. Ezt pedig attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy beléptél Rosie életébe. Meg kellett volna ölnöm téged és, akkor talán egy olyan férfi gondjaira bízhatnám ezt az angyalt, aki meg is érdemli a társaságát! – Hatalmas hibát követtem el azzal, hogy életben hagytam. Belekavart a barátnőm életébe. Bármennyire is nehéz beismernem, akkor volt a legboldogabb Rosie, mikor ez az idióta az életében volt. Tennem kellett volna valamit, hogy ez az egész ne történjen meg. De nem tettem. Helyette hagytam, hogy ez a nyomorult megtörje aztán pedig hagytam, hogy a legjobb barátnőm kicsússzon az ujjaim közül, hogy meghaljon. Most pedig az egyetlen dolgot, ami megmaradt belőle oda kell adnom egy olyan embernek, aki nem is érdemel meg egy ilyen kincset. Mert Suzy egy kincs. Egy földre szállt angyal. Minden egyes mozdulatában Rosie-t fedezem fel. A kedvessége és a jószívűsége mind-mind Rosie-ból van. Rettenetesen örülök annak, hogy szinte semmit nem örökölt az előttem álló baromtól. Nem is engedtem volna a közelébe, ha lett volna más választásom. De a halál követ engem bármerre is megyek. Azt pedig nem fogom engedni, hogy a következő áldozat Suzy legyen. Nagyobb biztonságban van a seggfej apjával, akinek fogalma sincsen arról, hogyan kezelje a helyzetet, mint velem. – Nem kell olyan dolgokat megköszönnöd, amit szívesen tettem. Hiszed vagy sem, ha lett volna más választásom nem hozom el neked. De te talán képes leszel pótolni az űrt, amit Rosie hagyott az életében. Én mindig mellette voltam. Mellettem csak Rosie hiányát érezné, de veled talán van esélye valami újra. Valami jobbra. Ne merd elrontani.. – Ha csak egyetlen egy nyoma is lesz annak, hogy rosszul bánik Suzyval én esküszöm, hogy megtalálom őt és fogalmam sincs, hogy kinek a kezeibe fogom bízni vagy egyáltalán, hogy más kezébe bízom-e, de nem fogom engedni, hogy vele maradjon. Lehet, hogy a halál kergetni fog, de majd a képébe röhögök, mert vigyázni fogok Suzy-ra úgy, ahogy Rosie-ra is vigyáznom kellett volna. Ezen a feladattal cudarul elbuktam, de lesz még lehetőségem jobbá tenni a dolgokat. Ha nem is személyesen Rosie-nak, de Suzy-ért még a tűzbe is gondolkodás nélkül mennék. De szerencsémre tudnám irányítani a tűzet úgyhogy ilyen problémám nem igazán lenne. – Semmi jogod nincs ítélkezned felettem! Fogalmad nincs arról, hogy min mentem keresztül. Te pedig lógattad a lábadat jó módodban.. Tényleg azt hiszed, hogy nem utálom magam? Hogy nem undorral pillantok bele a tükörbe, amiért nem segítettem a legjobb barátnőmön? De! Azonban ettől függetlenül nekem még tovább kellett haladnom az életemmel! Tudod, hogy miért nem vettem észre? Mert annyira összetörted, hogy a betegség egyáltalán nem látszott rajta.. Az utolsó napjaiban láttam őt mosolyogni.. Azt mondta végre képes lesz túllépni rajtad.. Egész délután Suzy-val a haján a sminkjén a körmein és minden egyéb dolgon ügyködtünk.. Kölcsön adtam neki az egyik ruhámat.. Gyönyörűbb volt, mint valaha.. Valósággal ragyogott és ez egy kicsit még engem is kirángatott a gyászból. Mert nem sokkal azelőtt veszítettem el a vőlegényem.. Jó kedvvel töltött el az, hogy ő végre újra boldogul.. Aztán Suzy nálam maradt.. Csajos estét tartottunk.. Másnap rátaláltam a barátnőmre az ágyban ugyanúgy, ahogy ott hagytuk és nem engedhettem, hogy Suzy lássa, hogy nem mozdul, hogy már egyáltalán nem lélegzik. Minden nap együtt kell élnem azzal a képpel és tudattal, hogy cserben hagytam.. De te? Te boldogan élsz minden teher nélkül. Itt az ideje azonban, hogy felelősséget vállalj végre a tetteidért! – Megnyíltam előtte. S az emlékképek annyira élesen villantak az elmémbe, hogy a mellettem elhelyezkedő izzó felrobbant. Arcomon könnycseppek folytak végig, amiket gyorsan letöröltem, hiszen nem akarok még ennél is gyengébbnek és sebezhetőbbnek tűnni. Ez az egész nem helyes. Soha nem kellett volna beavatnom ezekbe. Mégis mit érek vele? Maximum annyit, hogy nevetségesen gyengének néz majd, amiért ilyen könnyedén megtörök. – Nem hiszem, hogy már most ilyesmivel kellene tömnöd szegény lány fejét. – Mondom szárazon. Ridegnek kell lennem, mintha az előbbi kifakadásom nem is történt volna meg. Igen. Tökéletesen távolságtartónak. Ez az egyetlen megoldás arra, hogy a lehető legkevesebb kapcsolatot kelljen létesítenem.. Vele. Összerezzenek, ahogy az ajka az arcomhoz ér. Az egyetlen oka annak, hogy nem ugrok hátra, hogy tudom Suzy is figyel. Azonban az üvegcsörömpölés rögtön felkelti a figyelmem és a hang irányába kapom a fejemet. Szóval ő lenne a legújabb áldozata Ryan-nek. Szegényt sajnálom. Főleg, mivel ez a helyzet elég összezavaró lehet a számára. Egy szőke nő, akit éppen arcon csókol Ryan és egy szőke kislány. Még arra is gondolhatna, hogy Suzy az én lányom. Mondjuk úgy is tekintek rá, de ettől függetlenül még nem így van. Mikor szó nélkül távozik Ryan-hez fordulok és vállba boxolom. Furcsán barátságos mozdulat a részemről. – Menj utána Rómeó, mielőtt még őt is összetöröd. – Bökök a fejemmel az ajtó felé.
Azt kell mondanom, hogy a találkozásom Maggie-vel roppant emlékezetes lett a számomra. Nem fogom egykönnyen elfelejteni az biztos. Sajnálatos módon kudarcot vallottam, mint barát vagy mi. Nem mondhatnám, hogy túl sok barátot tudhatok az oldalamon. Vagy egyáltalán úgy bármit, de ez az egész teljes mértékben lényegtelen most. A kezemben van az üveg vörösbor, ami az eredeti tervemben is szerepelt. Csak most egy kicsit össze kell kaparnom magam. Nem akarok roncsként feltűnni Ryan előtt. Semmi szükség arra, hogy tudja mégis mi történt. Egy apró baleset volt az egész túlságosan messzire mentem a dolgokkal. De ez van. Sok mindent nem tehetek a dolgok ellen. Majd talán a jövőben kijavíthatom, de most a jelenemre kell gondolnom. Egy kicsit boldognak is kell lennem. Nem töprenghetek mindig a problémákon vagy a lehetséges rossz döntéseimen. Előre kell tekintenem nem pedig hátra. Levakarhatatlan mosollyal közeledem ahhoz az ajtóhoz, ahonnan egykoron kiléptem, hogy a nyomába eredjek. Amit az utam végén találtam nem éppen tett a kedvemre, hiszen halott teste felett görnyedtem, de most megadatott nekünk egy újabb lehetőség arra, hogy igazán megismerhessük a másikat. Mindketten elcseszett múlttal rendelkezünk. Ez már tökéletesen passzol. Ha más nem is igazán. Nem sok mindent tudok róla, de az érzéseimmel tisztában vagyok. Szeretem őt. Nem tudom, hogy mikor történt meg ez az egész, de már nem is igazán számít csak örülök annak, hogy megtörtént. Még soha nem éreztem ehhez foghatót. Főleg nem olyasmit, ami ennyire intenzív lenne. Még akkor is, mikor nem vagyok vele a gondolatától is, hogy átölel hevesebben kezd verni a szívem. Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy megcsókol, mert ha nem válhat valóra rögtön abban a pillanatban, akkor abba beleörülnék. Legszívesebben mindig vele lennék, de az teljes mértékben megfertőzné a dolgokat. Nem lóghatok egyfolytában a nyakán annak semmi értelme nem lenne. Csak elmarnám magam mellől ezt pedig még véletlenül sem szeretném megejteni. Túlságosan önző vagyok és nem akarom, hogy kilépjen az életemből. Abba talán bele is halnék. Sőt, biztos. tudom milyen érzés elveszíteni. Még ha csak pár apró pillanat erejéig is. Kész szenvedés. Ezt pedig nem akarom még egyszer megtapasztalni. Mély levegőt veszek, mielőtt még belépek az ajtón. A látvány, ami fogad azonban teljesen ledermeszt. A mosolyom is könnyedén hervad le az arcomról. Ryan egy másik nőt csókolgat… Az arcát, de.. Mégis annyira fáj, mintha ezer fakarót szurkálnának belém. Aztán a tekintetem egy picit lejjebb kalandozik. Egy kislány. Mi a franc? Családja van? Ez nem lehetséges.. Ezek szerint én csak egy betolakodó vagyok és szétromboltam a családját? Nem! Soha nem követné az apja példáját, hiszen annyira megvetette.. De mi van, ha mégis? Nem tudok tisztán gondolkodni. A bor, mint vörös tenger választ el hármójuktól. Én pedig kihátrálok a szobából. El akarok rohanni mégsem vagyok rá képes. Az ajtó mellett megállok és hátamat a falnak préselve bámulok magam elé. Ezt az egész helyzetet nem tudom megemészteni sem pedig felfogni. Végigcsúszok a fal mentén, míg a fenekem a padlón nem koppan. Felhúzom a térdeimet és átölelem őket. Nem tudom mi történt.. Nem tudom mit gondoljak és ez az őrületbe kerget. Szeret? Nem szeret? Ha most lenne itt egy virág addig tépkedném a szirmait míg meg nem adja a választ nekem, de most menekülnöm kellene. Vagy üvöltöznöm. Valamit tennem.. De én itt kuporgok az ajtó mellett, mint valami nyomorult és várom, hogy a válaszok csak úgy egyszerűen az ölembe röppenjenek. Nevetséges vagyok. A fejemet lehajtom a térdeimre és sírni akarok, de egyetlen egy könnycsepp sem jön ki a szemeimből. Nem akarom elveszíteni. Ahhoz túlságosan is szeretem.
Megértettem őt. Már amennyire a megértés nekem sikerülhet, ugyanis nem ez a tulajdonságom az, ami büszkén kiemelkedik a többi közül. De mindenesetre érzek valami ilyesfélét. Kicsit bűntudatom is van, főleg ha ránézek az anya nélkül maradt kislányra és természetesen szomorú is vagyok, amiért meghalt Rosie. Nem volt nagy durranás számomra az kapcsolat. Mint minden kapcsolatomat, azt is komolyan vettem és sosem fordult meg a fejemben félrelépni a szüleim példájára, de nem maradhattam sokáig egy ilyen hazug szerelemben. Legalábbis a részemről, mert úgy tűnik Rosie nagyon is sokat számított. Én is komolyan vettem őt és kedveltem, eleinte még szerettem is, megfogott, e felől semmi kétség, de még nem ismertem azt a minden kétséget és ellenséget elpusztító érzést, amit most Scar iránt érzek. Az semmi volt ehhez képest és nem vagyok az az ember, aki erről hazudni fog. - Tisztában vagyok vele, hogy utálsz és haragszol rám. Talán sosem bocsátasz meg nekem, de nem is te vagy az az ember, akitől ebben a helyzetben bocsánatot kérne kérnem, tehát nem is fogok. – mondtam halkan. Megértem őt, de ettől még a düh jobban dominál bennem. Nem is tudom igazából, hogy kire haragszom, mert az agyam tudja, hogy az egyetlen, akit hibáztathatok, az én vagyok. Azonban sokkal egyszerűbb Hell-re haragudni, amiért tudtomra adta az információt, amiért lelkiismeretem megingatása érdekében a gyermeket is elhozta és nem egyedül jött először, hogy a kicsi figyelő tekintetének kereszttüzétől mentesen dolgozhassam fel a helyzetet. Persze nem is kellett volna elvárnom, hogy tekintettel legyen a kényelmemre. Miért tenné? Halálosan utál és megvet, amiért szakítottam a legjobb barátnőjével. Igazából teljesen logikus a gondolkodása. Mindenki így tenne a helyében. Én igen. - Az egyetlen élő, akitől bocsánatot kell kérnem az Suzy. – motyogtam, miközben lenéztem az előttem álló kislány feje búbjára. A babáival játszott és valamit hevesen magyarázott nekik. Határozott, okos és erős jellem korához képest. Magamban eldöntöttem, hogy amint lehet, elnézést kérek tőle, vagy legalábbis megpróbálom jóvátenni a dolgot. A bocsánatkérés ugyanis nem az erősségem, de már az is haladás, hogy beismertem. – Neked csak hálával tartozom, amiért vigyáztál rá, elhoztad és szereted. – vallottam be. – Majd talán egyszer megköszönöm neked. – vontam vállat. Vagy nem, tettem hozzá magamban. Szerintem neki ez is éppen elég volt. Nem is kíváncsi a hálálkodásomra. Szemmel láthatólag csak az elégítené ki, ha bemoshatna nekem egyet, nem, pedig ha felé köpnék egy nyavalyás köszönömöt. - Nem leszek jó apa. Nem vagyok apatípus. – csóválom a fejem a kis Suzy-t nézve. Ez nem azt jelenti, hogy megint sorsára hagyom a kislányt vagy depressziós, úgymond újszülött apaként kétségeim támadnak önmagamban. Sosem kételkedem magamban, ez csupán egy őszinte kijelentés volt. Vámpír vagyok, vért iszom, embereket ölök és számos gonosztett, ármány, csalás van a múltamban, ráadásul a családi problémák is utolértek az ősök kihalása után pár évszázaddal. Nem szégyellem, ez vagyok én, de tudom, hogy apának pocsék leszek. Ezenfelül talán sikerül megtennem minden tőlem telhetőt, ha az égiek is úgy akarják. - Nem árulta el… Persze, hogy nem, de te a legjobb barátnője voltál. A haldoklását csak észre kellett volna venned. – mondtam könyörtelenül. Nem kegyelmezek, ha ő sem. Bűntudatot akart kelteni bennem, sikerült is neki, akkor viszont érezze magát ő is ugyanolyan pocsékul, mint én. – Egyezzünk meg egy döntetlenbe. Utálhatsz, de csak olyan mértékegységben mérhető az én bűnöm is, mint a sajátod. Te nem törődtél vele, én pedig elhagytam. Mindketten egoisták voltunk, csak a saját boldogságunkkal voltunk elfoglalva. Ha engem gyűlölsz, magadat is gyűlölöd. – motyogtam, hogy csak ő hallja, majd lehajoltam a kis Suzy-hoz. - Sajnos az angyaloknak nincsen postaládájuk, sem e-mail fiókjuk, nagyon úgy tűnik, hogy a helyzet úgy áll, ahogy mondod. – bólintottam. Hogyan mondod el egy pár éves gyereknek, hogy soha többé nem fogja látni az édesanyját? Hogy amikor éjszaka zokogva ébred, egy anyai ölelésre sóvárogva, nem lesz ott az, aki csillapítani tudja a sírását. Hogyan magyarázzam meg, hogy az édesanyja nem azért nincs itt, mert nem akar; mert ő bántotta meg; mert utálja Barbie és Ken veszekedését vagy, mert talált egy új kislányt, akit jobban szeret? Pokoli érzés lehet. - Bizony, az egy nagyon jó dolog. – biztosítom. – Azonban nem nekem meg Hell néninek való. Persze, jól látod helyzetet. Hell nénire tényleg ráférne egy kis szex „békülős” nélkül. Tudsz valakit, aki segíthetne Hell nénin? – vonom fel kérdőn szemöldököm és kaján vigyort villantok Hell-re. - De ha ragaszkodsz hozzá, egy puszi még belefér, ha Hell néni sem bánja. – mondtam és felnéztem a nőre. Gyűlöl, de a kislány kedvéért minden bizonnyal szemet huny e fölött. Közelebb mentem hozzá és Suzy kedvéért apró puszit nyomtam a bal orcájára.
Anyu is mindig képes volt arra, hogy kibékítse Ken-t és Barbie-t. Mintha varázskeze lett volna. Hallgattak rá úgy, ahogyan én is hallgattam rá. Hell néninek is szót fogadtam, de az sosem volt olyan rögtönzött. Többnyire tovább játszadoztam, de mikor láttam a tekintetében, hogy már a határt készülök átlépni befejeztem. Anyuval soha nem csináltam ilyesmit. Mindig szót fogadtam. Talán ezért ment el, mert túl jó voltam és az angyalokat meg kell nevelni, hiszen ők nem tudnak viselkedni? Miért nem vitt magával? Példát mutathattam volna, hogyan kell jól viselkedni. Úgy hiányzik anya. Nélküle minden annyival másabb. Szeretem Hell nénit, de anya nélkül nem az igazi. Most az apukámmal talán minden olyan lesz, mint régen. Van apukám! Eddig ezt nem tudtam. Soha nem kérdeztem azt hiszem megszoktam, hogy nekem két anyukám van. Mert Hell néni is az anyukám. Hogy lehet az angyaloknak levelet küldeni, hogy küldjék vissza az anyukámat? Talán, ha rosszalkodok visszaküldik, hogy újra megmutassa mi a helyes és mi a rossz? De mi van, ha helyette inkább az apukámat küldték? Nem bánom, hogy ő itt van, de jobb lenne, ha mind a ketten itt lennének. – Lehet az angyaloknak írni, hogy visszaküldjék az anyukámat? Vagy most már te vagy az apukám és Hell néni az új anyukám? – Felváltva pillantok rájuk, majd apukám felé nyújtom Barbie-t és Ken-t. Nem értem, hogy miért haragszanak ennyire egymásra. – Olyanok vagytok, mint Ken és Barbie. – Mondom halovány vigyorral az arcomon. Lehet, hogy nem akarják, hogy lássam, de érzem, hogy ők sem kedvelik egymást. – Béke puszit, béke puszit! – Kántálom vigyorogva továbbra is hol Hell nénit nézve, hol pedig az apukámat, aki éppen kibékíti a játékaimat. – Békülős szex? Mi az a békülős szex, apa? Jó dolog? Talán nektek is ki kellene próbálnotok Hell nénivel. – Nem tudom, hogy miért néznek egymással ekkora gyűlölettel. Anya szerette apát, akkor Hell néni miért nem? Jaj, ezek a felnőttek annyira bonyolultak!
Minden egyes porcikáját gyűlöltem Ryan-nek, de most nem igazán volt választási lehetőségem. Joga van ahhoz, hogy lássa a kislányát és tudom, hogy én is mindent megtettem volna azért, hogy egy kicsit is megismerhessem az igazi szüleimet. De sajnos nekem ez nem adatott meg és rettegek attól is, hogy ennek a halál átoknak Suzy lesz a következő áldozata. Egyszerűen képtelen lennék elviselni még egy temetést. Azt már nem bírná ki a lelkem, hiszen az egyetlen, aki megmaradt számomra az a kicsi Suzy. Nekem már nincs senkim és nem is hiszek abban, hogyha találnék valakit az nem halna meg pontosan ugyanúgy, mint ahogy a többiek előtte. Egyszerűen, már nem tudok hinni a csodákban, hiszen csodálatosabbnál, csodálatosabb embereket ragad el mellőlem a sors. Talán nekem nem kellene itt lennem. Vagy csak ez az én személyes poklom, ahol meg kell tapasztalnom, hogy milyen érzés, mikor megvan mindened és utána mindent egyszerre elragadnak tőled. Ryan reakciója várható volt. Nem volt kedvem ahhoz, hogy finomkodjak vele. Megérdemelte, hogy keményen közöljem a tényeket. Meg ez nem olyasmi, amit olyan könnyedén fel lehetne vezetni. Suzy hamar megértette és úgy tekintett rá, mintha mindig is az apja lett volna és nem most találkoztak volna először. Hát a gyerekek hamarabb feldolgozzák az új helyzeteket, mint azok, akik már hozzászoktak valamihez. Én hozzászoktam ahhoz, hogy Suzy mellettem van és most el kell engednem plusz Ryan is hozzászokott a nyugodt kis életéhez, ahol nem kell egy kislányra vigyáznia. – Nem.. Csak azután tudtam meg, hogy terhes miután voltál olyan kedves, hogy leléptél. Valamit nagyon megtörtél benne Ryan. Meg akarta ölni magát, ha én nem vagyok ott talán sikerül is neki.. Suzy volt a reménysugár. Miután megszületett kezdett visszatérni önmagához. Én mindig is tudtam, hogy veled csak a baj lesz.. Az egyetlen jó dolog, ami tőled származik az Suzy. Semmi más. – Próbálok úgy viselkedni, mintha nem rúgnám legszívesebben ágyékon és vágnám gyomorszájon vagy fojtanám meg a puszta kezemmel. Mindenért ő a hibás, ha nem bukkan fel Rosie életében talán még mindig élne. Bár tudom, hogy a halála inkább az én kezemen szárad, de ő volt az, aki tönkretette lelkileg a legjobb barátnőmet és ezt soha nem fogom megbocsájtani. – Hát dolgozd fel nagyon gyorsan, mert mi innen már nem megyünk sehova. Amint láthatod.. Inkább kezdj el hozzászokni ahhoz, hogy innentől kezdve az életed megváltozik. – Nem leszek gyengéd. Nem érdemli meg. Ez a rohadék, beképzelt majom nem érdemel meg semmit. Főleg nem egy akkora kincset, mint Suzy. Most mégis átengedem neki életem legnagyobb kincsét, mert egyszerűen nem tehetek mást. – Nem tudom. Nem árult el nekem semmit.. Észre sem vettem rajta a változásokat pedig észre kellett volna.. Talán még segíthettem is volna rajta, de akkor én éppen a rózsaszín felhőmben repkedtem.. – Hibásnak tartom magam a halála miatt, hiszen olyan képességekkel, amik a rendelkezésemre állnak meg is menthettem volna, de túlságosan is a saját életemmel voltam elfoglalva és talán így büntet engem az élet. Kezemet a szám elé emeltem, amikor Ryan oktatni kezdte a barbikat. Annyira nevetséges volt őt így látni, de legalább ez egy jó kezdet. Suzy az égvilágon semmit nem ártott neki. Csak egyetlen egyszer emelje meg vele szemben a hangját én esküszöm, hogy felpofozom. Rosie-t nem védtem eléggé. Nem fogom ugyanezt a hibát elkövetni Suzy-val is.
Két szemöldököm közé mély réseket vágott az értetlenség. Szépen csendben végighallgattam Hell mondanivalóját, amely nem kis erőfeszítésembe esett, mert legszívesebben már a legelején visszavágtam volna neki valami randát, amiért leostobázott. Azonban be kell valljam, hogy a kíváncsiságnak most is sikerült elhallgattatnia büszkeségem és elkendőznie türelmetlenségem. Pontosan tudtam, hogy Hell nem bolond és azzal is tisztában van, hogy engem sem túl könnyű megvezetni, úgyhogy egy percig sem hittem el előbbi mondatomat, miszerint ez a nőszemély csak rám akarja tukmálni a kölykét. Nem, de sokkal könnyebb lett volna ezt hinni. - Oh, Istenem. Csak ennyi telt tőlem. Ezt is halk, alig hallható nyöszörgésként tudtam kipréselni a számból, majd kikerekedett szemekkel a számhoz vettem a poharam és felhörpintettem a benne maradt alkoholt. Jól láthatóan az égiek rettentően szeretnek velünk játszani vagy csak nagyon unatkoznak, mert mostanában állandóan kicsesznek velem. Nem mondom, unalmas lehet egész nap fent csücsülni és játszani a jófiút, ha már sikerült olyan életet élned, hogy jutalmul magához vett a Jóisten, de nem lehet valami izgalmas meló. - Én nem tudtam... - motyogtam döbbenten és idegesen beletúrtam a hajamba, majd egy ülőalkalmatosság után tapogatóztam. - El kellett volna mondania. El kellett volna mondanod. Te biztosan tudtad. - suttogtam vádlón, hogy a kiskölyök ne hallja szavaim. Ez vagyok én. Amint problémát észlelek vagy rám bizonyítanak valami bűnt, egyből vizsgálódni kezdek és addig nem hagyom abba a keresést, míg nem találok egy másik hibást is magamon kívül. Tudom, hogy én is hibás vagyok. Tudom, hogy ha egy kicsit is odafigyelek rá, akkor észreveszem, hogy állapotos, de szégyenszemre, ugyanakkor őszintén bevallom, egyáltalán nem foglalkoztatott az ő lelki és testi világa az utolsó pár hétben. Sajnos a kezdetben lobogó tűz nagyon gyorsan kihunyt, én pedig nem az a fajta vagyok, aki áltat mást és saját magát. Ettől függetlenül természetesen megütött a halálhíre. Nem vagyok már belé szerelmes, de attól még ugyanolyan jó embernek tartom és törődök vele. Az legalábbis számít számomra, hogy él-e vagy hal. - Atyaég, Hell! Ezzel most nem tudok mit kezdeni így egyszerre. - dörzsölgettem a halántékom idegesen. - Meghalt... Az meg hogy lehet? - kérdeztem homlok ráncolva. Egy ép, teljesen egészséges nőre emlékszem, akit még a nátha is messziről került. Szomorú arccal figyeltem, ahogy a kislány érdeklődik az édesanyja iránt és összeszorult a gyomrom, amikor hozzám fordult. Támadjon meg egy falka mérges vérfarkas, törjön ki vulkán a fejem felett, sodorjon el az árvíz vagy öntsenek forró szurkot a torkomba, de soha többé ne lássam ezt az elkeseredett, de reményekkel teli zöld szempárt. - Én nem szeretem az angyalokat, pici Suzy. - mosolyogtam rá haloványan. A válaszom kitérő volt. Egyenlőre nem tudtam és nem is akartam eldönteni, hogy mit akarok. Csak mérgesen szerettem volna nézni Hell-re, aki mit sem törődve életem jelenlegi állásával kész tények elé állított. Egyenesek az oroszlánok közé dobott azzal, hogy a kislányt is magával hozta. Ravasz lépés volt ez tőle, ugyanakkor fogalmam sincs, hogy tudatos-e. Ha csak egyedül jött volna, biztosan elhajtottam volna, és nem lett volna itt a kislány ösztönzésképpen. - Na ide figyeljetek! - fogtam kezembe a két játékbabát, miután egy vállvonással belementem a kislány furcsa játékába. - Az én kislányom játékai nem veszekedhetnek... Úgyhogy azt ajánlom, minél előbb vessétek be a jól bevált békülős szexet. - vigyorodtam el végül. Mégis mit gondolt Rosie, mikor úgy rendelkezett, nálam kell lennie a kölyöknek? Egyáltalán nem ismert, ha azt hitte, képes vagyok apaként viselkedni.
Tekintetem Hell néni és az apukám között ingázott. Nem értettem, hogy miért beszélnek így egymással. Én így Brian-nel szoktam beszélni, mert mindig meghúzza a hajamat és nem értem, hogy miért nem tettem ellene semmi rosszat sem. Mégis mindig bánt. Volt, hogy kigáncsolt és az egész térdem felhorzsolódott, de Hell néni csodaérintése eltüntette! Nagyon ért hozzá! Nem is értem, hogy miért nem veszik fel orvosnak. Hell néni és az apukám olyan volt, mint Ken és Barbie. Haragudtak egymásra, de én nem értem miért. Odalépkedtem apukámhoz. Van apukám! Már ettől mosolyogtam, mint még soha. A mama nagyon szeret engem és Hell néni is, akkor az apukám is fog, hiszen ez a dolguk nem? Segítséget kértem tőle, hogy kibékítsük Barbie-t és Ken-t, mikor azt mondta, ha találkozik velük feltétlen megmondja nekik, hogy béküljenek ki. Ő felnőtt rá hallgatni fognak. Odarohantam a táskámhoz és kutatni kezdtem benne Barbie és Ken után. Még mindig haragszanak egymásra. Apu felé fordultam, de megláttam Hell néni könnyes tekintetét. Olyan gyakran szomorú. Én pedig nem akarom, hogy szomorú legyen. Olyan szép, mikor mosolyog. – Hell néni, ha én angyalka vagyok anyu miért nem velem játszik? Miért ment el más angyalokhoz? Nem helyezhetik vissza hozzám? Én nagyon szerettem vele játszani. – Feltettem a kérdést majd odasétáltam apuhoz. – Apu te ugye nem fogsz elhagyni engem más angyalokért? – Felnéztem rá és egy picit megfájdult a nyakam attól, hogy nagyon hátra kellett döntenem a fejemet ezért tettem egy lépést vissza, hogy mindenféle fájdalom nélkül fel tudjak nézni az apukámra. – Akkor megmondod nekik, hogy béküljenek ki? – Emeltem a magasba Ken-t és Barbie-t.
Semmi kedvem nem volt ehhez. Legszívesebben kifordultam volna, mikor megláttam a nyomorult képét egyik kezében valami dísszel a másik kezében pedig egy pohár löttyel, aminek innen éreztem a tömény alkohol illatát. – Remélem, hogy nem vagyok könnyen felejthető. – Válaszoltam ugyanolyan gúnyos mosoly kíséretében. Nem szívesen viselkedtem így Ryan-nel, hiszen mégis csak a kis Suzy előtt voltunk, akinek ő az apja és nem azt kellene látnia, hogy egymást mardossunk, hanem valamilyen szinten azért kedveljük vagy éppenséggel eltűrjük egymást. De egyszerűen képtelen vagyok ehhez a taplóhoz pozitívan állni. Fél éven keresztül kihasználta a barátnőmet nem tudok hozzá jó képet vágni. – Nem lehetsz ennyire ostoba, Ryan. Azt hittem, hogy legalább egy csöppnyi eszed van a dolgokhoz, de ezek szerint nagyobbat nem is tévedhettem volna. Belém marhatsz ott, ahol akarsz, de a lányodat ne lökd el magadtól. Bármennyire is szeretem ezt a tüneményt el kellett hoznom hozzád. Ez volt Rosie utolsó kívánsága. – Szemeim megteltek könnyekkel, de olyan halkan suttogom a szavakat, hogy a kis Suzy még véletlenül se hallhassa, de Ryan kifinomult érzékeivel tökéletesen hallhasson minden egyes szót. – Meghalt Rosie, Ryan. – Megremegett a hangom és egy nagyot nyeltem. Próbáltam erős maradni Suzy miatt, de nem igazán sikerült. – Mindig is tudtam, hogy egy igazi rohadék vagy, de pont akkor elhagyni, mikor teherbe esett.. Tudom jól nem mondta el, de azért odafigyelhettél volna arra, hogy két szív dobog benne. Most valószínűleg felteszed, hogy a kérdést mégis miért hoztam el hozzád Suzy-t. Szerintem nem mondok újdonságot azzal, hogy körülöttem mindenki meghal. Nem fogok felsorolást végezni. Nem akarom Suzy-t elveszíteni. De a barátnőm kérését sem akarom megtagadni. – Fejeztem be a mondandómat végig úgy forogva, hogy Suzy ne higgye azt, hogy magamban beszélek vagy morgolódom. – Nem vagyok ideges, angyalkám. Csak kimerített az út. Te nem akarsz inkább lefeküdni? – Kérdeztem tőle mosolyt erőltetve az arcomra.
- El lehet téged felejteni?! - felelek kissé gúnyos hangnemben. Kérdésem természetesen költői, hiszen vámpír képességeim birtoklása miatt akkor sem tudnám elfelejteni őt, ha nagyon akarnám. Márpedig én nagyon akarom. Nem szokásom naponta cserélgetni a szerelmeimet és azonnal el is felejteni őket, így Rosie valószínűleg sosem fog kimenni a fejemből. Csupán tiszteletből, de nem fogom teljesen elfelejteni. Ezzel szemben a kis hisztizsák barátnőjét a legnagyobb örömmel törölném ki az emlékezetemből. A kapcsolatunk ideális. Pontosan ilyen viszonyban kell lennie a legjobb barátnőnek és a volt pasinak, így egy percig sem aggódom gúnyos hangneme miatt. - Te nagyon eltévedtél, aranyom. - nevettem fel szárazon. Szavaimat még mindig Hellhez intéztem. - Nekem nincsen gyermekem. Főleg nem tőled. És nem varrsz a nyakamba egyet sem. - mondtam ellenségesen, mert kezdett dühíteni. Ő összefekszik fűvel fával, majd becsúszik egy gyerek és elkezdi keresni a szerencsétlen apajelölteket, akik elég bugyuták hozzá, hogy bevegyék ezt a kamu sztorit. Hát velem nem eteti meg. - Barbizni? - néztem a kislányra homlok ráncolva. Hangomban sokkal kevesebb gúny és sokkal több kedvesség szorult. Mégis ki tud egy ilyen apró kölyökkel csúnyán beszélni? - Hogyisne, egy egész gyűjteményem volt, amikor akkora voltam, mint te. - áradoztam. - Természetesen. Ha találkozok velük feltétélen megmondom. - legyintettem türelmetlenkedve.
Megjelent egy magas bácsi, aki úgy nézett rám, mint ha valami mumus lennék. Aki egyszer tuti beköltözött a szekrénybe, de Hell néni nem hitte el nekem. Soha nem hiszi el nekem, pedig múltkor tényleg a koboldog vitték el acipőmet.
Apukám? Néztem Hell néni morcos arcára, majd a bácsira, aki még mindig mumusnak tekintett. Feláltam kezemben a barbie kezével, ugyan is még mindig nem állt szóba Kennel. Hát nem hiszem, hogy egy darabig váltpna valami.
Megrángattam a bácsi kezzét, majd rá mosolyogtam. - Szeretsz barbizni? - néztem rá mosolyogva. - Ha te vagy apu, akkor megmondod Kenéknek, hogy béküljenek ki? Hell néni már nem vagy mérges? - szegeztem nekik a kérdéseket, majd megálltam köztük.
Ez az egész nem csak Suzy számára lesz nehéz, hanem a számomra is. Nem szívesen mondok le róla, de úgymond engem körülölel a halál. Sorra veszítem el a szeretteimet és nem szeretném, ha ennek az egésznek a következő áldozata Suzy lenne. A világon mindennél jobban szeretem. Már szinte annyira, mintha a saját gyermekem lenne pedig csak pár hónapot töltöttünk el kettesben. A szívem belesajdul akárhányszor mosolyogni látom, mert a barátnőmet látom benne. A hőn szeretett barátnőmet, akit már soha nem látok. Ember lelke nem akad meg a természetfeletti világ falai között egyszerűen örök békére lel. Pedig mi mindent megtennék azért, hogy visszakaphassam. Azonban tudom ez lehetetlen. Pedig tényleg mindennél jobban szeretném. Suzy-t is ezért nem akarom elereszteni. Mert rá hasonlít. Bármennyire fájdalmas, hogy mosolya mindig emlékeztet arra, hogy a barátnőm nincsen már ugyanakkor boldogságot is nyújt a lelkemnek, hogy itt van velem és szerethetem, hiszen nekem már csak ő maradt. Fogalmam nem volt, hogyan tálalom ezt az egészet Ryan-nek. Suzy-nak már valamennyire próbáltam finoman tálalni, hogy az apukája nagyon is él, csak egyszerűen nem úgy alakult az életünk, hogy ő is a részese lehetett. Nehéz ez az egész. Ha mindvégig ez volt a kívánsága Rosie-nak neki kellett volna megtennie és nem rám hárítani a dolgok nehezét. Nem hibáztatom a barátnőmet, hiszen tudom, mivel jár majd ez az egész. Legalábbis megvan az esélye, hogy Ryan megpróbálja teljes mértékben elszakítani tőlem ezt a kislányt. Én abba pedig belepusztulnék. Nem fogok kilépni az életéből. Bármennyire is gyűlölöm az apját és képes lennék megfojtani egy kanál vízben. Összezavarodottan ácsorogtam és beletúrtam a hajamba, majd pedig hangokat hallottam a háló felől nem sokkal később a nevemet is. – Nagyon kedves tőled, hogy még emlékszel a nevemre. – Vetem oda gúnyosan, de aztán próbálok valami normálisabb mosoly félét faragni az arcomra, hiszen Suzy-t összezavarhatom a viselkedésemmel. Én mindig is gyűlöltem Ryan-t az első perctől kezdve, de ezért még nem utáltathatom meg a lányával is. Erre nem vagyok felhatalmazva. Főleg, ha már az volt a kérés, hogy az apja nevelje tovább. Nevetséges. Szerintem még magáról sem tud gondoskodni nem egy kisgyerekről. Odaléptem Suzy mellé és lágyan végigsimítottam az arcán. Nem érdekel, ha Ryan sokkot kap nem az ő lelki világát kell féltenem. – Ugye tudod, hogy azért jöttünk ide, hogy megismerd az apukádat. Nos, itt is van. – Böktem a fejemmel Ryan felé. – Ha gondolod menj oda hozzá, de semmi sem erőszak. Ha nem érzed magad eléggé biztonságban elmehetünk és visszajövünk később, rendben? – Nem akartam, hogy megrémüljön. Egyszerűen nem tudtam, hogyan kellene kezelnem ezt a helyzetet. Sosem készítettek fel arra, hogy egyszer ezt a tüneményes kislányt meg kell ismertetnem az apjával. Nem voltam ilyen tanfolyamon, hogy tapasztalatom lehessen.
Azt hiszem, kezd rendbe jönni az életem. A kirakós darabkái szépen lassan kezdenek a helyére kerülni, de a kép így is, úgy is hiányos marad, hiszen akadnak olyan emberek, akik nem érdemlik meg, hogy belekerüljenek a képbe. Kissé röhejes a rendelkezésem, hiszen Hazelt, a legjobb barátomat, akik alig egy hete a gyilkosommá vált, mindenféle kérdés nélkül helyeztem el az életemben, míg a vér szerinti apámat kizártam az életemből, aki azon kívül, hogy magzatkoromban elhagyott, semmit se ártott nekem. Talán találkozom még vele és akkor lesz lehetőségem behúzni neki egy hatalmasat, de talán nem. Mindenesetre nem fogom érezni a hiányát és ez így van jól. Noha, látszólag még vannak kérdések az életemben, mégis úgy érzem, hogy bennem több nem maradt. Rendet tettem belül és egy rövid filózás alatt sikerült eldöntenem, hogy ki az, aki nélkül felesleges lenne belekezdenem életem hátralévő részébe. Beleképzeltem magam mind a két eshetőségbe, igyekeztem rangsorolni a tulajdonságokat, érveket és ellenérveket gyűjteni, de rájöttem, hogy hiába minden. Hiába gyűjtenék össze több tucat érvet Dorothea mellett, egyetlen egy nyomós indok akkor is Scar mellett fog tartani. Azon kívül, hogy még elképzelni is rendkívül nehéz volt az életet nélküle, úgy szeretem, ahogy Do-t sosem. Ez eléggé erős érv. Az ágyon hanyatt fekve gondolkodtam az élet nagy dolgairól, természetesen egy pohár whiskey-vel a kezemben, amikor zajt hallottam a bejárati ajtó felől.Tökéletes, vámpír fülemmel hallottam a zsanér halk nyekergését, majd ahogy záráskor érintkezett az ajtófélfával. Felpattantam és a pohár alkohollal a kezemben közelítettem az előszoba felé. Sosem lehet tudni, hogy miféle szerzet tör rám, úgyhogy útközben felkaptam egy apró dísztárgyat, mely az Eiffel-toronyt formázta és remek szúróeszköz válhat belőle. Átfutott az agyamon, hogy egy kicsit paranoiás vagyok, hiszen az is lehet, hogy csak a takarítónő érkezett meg, de amikor hallottam egy női és egy gyermek hang beszélgetését, az is eszembe jutott, hogy talán eltévesztették a szobát. - Hell?! - szólaltam meg homlok ráncolva, amikor megláttam az előszobában a szőke hajú nőt és az asztalon csücsülő, ismeretlen gyereket. - Heily Dorne? Te meg mit keresel itt? - kérdeztem leplezetlen döbbenettel. - Ez egy jó kérdés, kölyök. - vágtam rá a gyermek szavaira, aki jól láthatóan semmit nem értett a helyzetből, csakúgy, mint én. Várakozva néztem Hellre, miközben leraktam a védekezésre előszedett dísztárgyat az asztalra. Nem érzem magam fenyegetve, de attól még tartok attól, hogy Hell mit fog mondani. Sosem szerettük egymást. Az kizárt, hogy csak egy hétvégi látogatást tett nálam, mert annyira hiányoztam neki.
Barbik tömbkelege volt a kocsi hátoldalában, Ken össze veszett barbieval, mert Ken megpuszilta Barbie barátnőjét, na ez nagy port kavart én mondtam nekik, hogy Ken szereti Babrie-t de nem figyelnek rám, néha azt érzem senki nem figyel rám. Hell néni is nagyon mérgesen vezetett, vajon rám haragszik vagy bántja valami. De folyton rám szól, hogy ne beszéljek a barbiaimhoz, de ők velem vannak megértenek. Nincsenek barátaim csak ő, de Hell néni ezt nem érti meg. Kicsi avgyok én még ezekhez a dolgokhoz.
Ahogy a Liftre vártunk Hell néni rám nézett és arcán mosoly ült. - Apa majd játszik velem? - kérdeztem izgatott tekintettel és össze tettem a két kezemet, majd tapsikoltam. A lift érdekes volt folyton villogtak a lámpák dalolni keztem és bele néztem a táskámba, hogy Ken kibékült-e már barbieval, de semmi rá se nézett. Elég legyen ebből én vagyok a nagyobb hallgassanak rám, hogy a puszi nem volt semmi se. Hell néni egyre idegesebb lett ide oda kapkodtam a fejem, hogy még is mi van vele. Tudtam, hogy nem szabadott volna 30x is elénekelnem a süsfel napot, de olyan jó dal, lehet egyszer sok ember elött énekelem majd.
- Most mi történik? - kérdeztem, majd felpattantam a székre ahol lelógattam a lábam és himbálni kezdtem.
Nem egyszerű egy kislánnyal átutazni a fél világot. Na, jó azért ez enyhe túlzás volt, de akkor sem volt egyszerű a kis Suzy társaságában utazgatni autóval. Már én is kezdtem nyűgös lenni a folyamatos vezetéstől. Na, meg persze az út mellett elhelyezkedő hotelek sem a kényelemről és a tisztaságról voltak híresek ezért elég keveset tartózkodtunk bennük. Nem volt szívem bántani Suzy-t, hogy megszerezzem a vérét ahhoz, hogy megtaláljam az apját. Ezért vártam addig míg szerzett egy kisebb karcolást és abból használtam fel a vérét, ami egyenesen Mystic Falls-ba vezetett. Amint átértünk a határán a megérzéseimre hagyatkozva indultam el a belváros felé. Suzy a hátsó ülésen szundított, de mikor megérkeztünk és leállítottam a motort szinte rögtön felébredt. Összeszedtem pár létfontosságú felszerelést, hiszen nem volt kedvem ki-be járkálni a kocsihoz, majd Suzy kezét megfontam és a recepciós kalimpálását figyelmen kívül hagyva léptem be a liftbe, ami a recepciós kétségbeesett arca előtt zárult be. Amíg a lift felfelé tartott lehajoltam a kis Suzy-hoz. – Tudom, hogy nem lesz ez számodra egyszerű kicsim. De a mami megkért engem arra, hogy hozzalak el az apukádhoz. Sajnos neki titkos küldetése volt az utóbbi időben és most térhetett csak vissza, ugye nem haragszol rá emiatt? – Nem tudom, hogy miért akarom kimenteni Ryan-t a dologból. Nem, mintha tehetne róla. Rosie volt az, aki nem mondta el, hogy gyereket vár tőle. Talán jobb is volt ennek a kislánynak egy olyan apa nélkül, mint Ryan, de most kénytelen vagyok bemutatni őket egymásnak. Suzy Rylin Cresta. Képes volt a barátnőm egy olyan középső nevet adni a lánynak, ami az apjáéra hasonlít. Mondhatni ez az egész, már beteges, de nekem nincs jogom beleszólni ebbe. Semmi jogom nincs igazából a kislányhoz. Főleg, hogy Rosie arra kért engem, hogy vigyem az apjához. Mondjuk kétlem, hogy kiugrik majd a bőréből, hogy megtudja van egy hatéves kislánya, akire innentől kezdve vigyáznia kell. Az ajtónál nem szórakozom túlságosan sokat egyszerűen varázslattal kinyitom úgy, hogy azt a kis Suzy ne vegye észre. Mikor beérünk ledobom a cuccainkat a kanapéra és újra leguggolok a kislányhoz. – Szeretnél lepihenni vagy valami? Esetleg enni valamit? Megnézem, hogy mi van a hűtőben, de talán rendelhetünk pizzát is, na mit szeretnél? – Kérdeztem kedvesen mosolyogva.
A kialakult helyzet kezdett a borzalmasan fájdalmasból kiakasztóan nevetségessé válni. Miközben én még mindig nem tudtam, hogy mit higgyek az emlékezőképességével kapcsolatban, ő simán benyelte – vagy úgy tett, mintha benyelte volna – ezt a hazugságot a tegnap estéről. Magam is meglepődtem a saját viselkedésemen. Számtalan rossz tulajdonsággal rendelkezem, ezt kár volna tagadni, de a teljes őszinteséget mindig is nagyra tartottam. Ezért utáltam meg az apámat, kavarognak az érzéseim az anyámmal kapcsolatban és nem bírtam csukva tartani a számat, amikor az uralkodói udvarban is valami hazugság félét szagoltam ki. Én mindig az igazat mondtam, akkor is ha ez éppenséggel rosszul esett valakinek vagy még nagyobb galibát okoztam. Nem ismertem olyat sem, hogy kegyes hazugság, ám nagyon úgy tűnik ez a vörös nőszemély nem csak a tegnap estémet, de már engem is teljesen összezavar. Egész egyszerűen képtelen vagyok elmondani az igazságot, mert nyilvánvalóan minden esetben engem illet a megaláztatás. Ha nem mond igazat – mely elméletet bizalmatlan énem nagyon valószínűnek tart –, akkor teljesen feleslegesen jártatom a szám, ráadásul méltóságomból is vesztek. Abban az esetben, ha tényleg úgy van, ahogy mondja és halvány lila gőze sincs az első korty után történetről, akkor sem érzem, hogy nekem kell felvilágosítanom. Az akkor teljesen úgy hangozna, mintha nekem olyan sokat számított volna az a csók. Oké, talán számított valamit... Atyaég, még magamnak sem merem bevallani, hogy milyen sokat számított. Fel kéne ismernem, hogy melyik helyzet áll fenn, de jelenleg képtelen vagyok kibogarászni bármit az arcából vagy a viselkedéséből. Általában úgy olvasok az emberekből, mint a nyitott könyvekből, de most vagy a belső harcaim miatt, vagy kiváló színészi tehetsége miatt nem tudok dűlőre jutni. Az az egy biztos, hogy én semmiféleképpen nem fogom elmondani az igazságot és, ha ő elhiszi ezt a zagyvaságot, amit csak így random összehordtam, akkor éljen csak örökké ebben a hitben. A büszkeségemet pedig talán még az életemnél is jobban védem. - Nem szépítek. Valamelyest szórakoztató volt. - vontam vállat kifejezéstelen arccal. Még arra se volt kedvem, hogy gúnyolódjak vagy ironizáljak, esetleg közbeszúrjak valamilyen sértő, csipkelődő mondatot. Nem, most abszolút elment a kedvem a beszédtől, a társaságól, még az övétől is. Egy csendes helyre akartam menni, ahol lehetőleg nincs senki, kivéve pár finom, friss embert és jó pár üveg alkoholt. Mérges voltam rá. Határozottan mérges voltam rá, amiért én nem rúghattam be annyira, mint ő. Pedig eredetileg én invitáltam el egy esti ivászatra és én tervezgettem, hogy lehetőleg a sárga földig iszom le magam. Nem sikerült és ezért rettentően pipa vagyok. Nekem még simán legurulhatott volna pár pohár minden italból, hogy teljesen kiürüljön a fejem, de a kisasszonynak természetesen idő előtt be kellett ájulnia. Talán, ha nem éppen előtte csókolt volna meg, akkor felfektettem volna az egyik asztalra és tovább vedeltem volna. Talán. De ki tudja?! Már én sem értem a saját gondolkodásom. Hazudok, mint a vízfolyás, a gúnyolódástól is elment és itt tartózkodok egy nővel a hotel szobámban, aki nem Do és azon gondolkozom, hogy mit szólna, ha újra megcsókolnám. Nem vagyok hűtlen alak, sőt borzalmasan megvetem azokat, akik félrelépnek, mégis hasonlóképpen viselkedem. Ennyi erővel akár szembe is köphetném magam. - Többet nem iszom veled, drágaságom. - vágtam rá gyorsan, miközben mutatóujjam figyelmeztetően feltartottam. - Nem bírod a piát, én meg nem vagyok a bébicsőszöd, hogy az első korty után hazacipeljelek. - tettem hozzá gorombán. Nem érdekelt különösebben, hogy igazából nyíltan semmivel sem harcolta ki az ellenszenvem és valószínűleg fogalma sincs, hogy miért viselkedek így. Ez van és kész. Nehezen követhető személyiség vagyok és ezt a közelemben tartózkodóknak meg kell szokniuk. Neki nem. Őt pár hét múlva talán már levegőnek fogom nézni, de az is lehet, hogy a holnapi nappal újra elhúzom a csíkot és soha többé nem közelítem meg Mystic Falls városát. Ugyan már, az sem én vagyok. Én nem menekülök, főleg nem ilyen ócska problémák elől, amik akkor is utolérnének, ha a világ másik végére mennék. Ezek a problémák az érzéseim és attól tartok, már késő levetkőzni őket. Majd meghasadt a szívem, amikor elkezdett zokogni és abban a pillanatban mindent megtettem volna, hogy abbahagyja. A tőlem telhető legkedvesebb hangnemben közöltem a nyilvánvalót; A nő nem halt meg. Simogattam, ahol csak értem és nyugtató szavakat motyogtam a fülébe. Amikor úgy tűnt, hogy ez bevált, egyszerűen eltaszítottam magamtól. Olyan volt, mintha nem is egy másik testet üldöznék el, hanem a saját bőröm rántanám le a csontjaimról. Igyekeztem kerülni a tekintetét, ugyanis nem bírtam volna elviselni, ha nem ugyanazt a szenvedést látom az ő tekintetében is, melyet az én lelkem őriz. Azonban nem tehettem ellene semmit. Smaragdzöld, sírástól piros, csillogó szemei, mint a mágnes, úgy vonzották a tekintetemet. Egyikőnk sem szólalt meg, kialakult egy tökéletes csönd közöttünk és a némaság csak a lélegzeteink halk neszében tudott elhalni. Ajkai elnyíltak, én pedig majdnem tettem egy apró lépést felé, hogy újra megízlelhessem őket, de helyette meghátráltam. A rövid utat a bejárati ajtóig háttal tettem meg és nem szakítottam meg összefűződő tekintetünket. - Én... - kezdtem, de hangom rekedt volt. - Nekem most mennem kell. - indultam neki újra egy halk torokköszörülés után. - Megtalálod a zuhanyzót arra. - böktem a fejemmel balra. - Érezd magad otthon. - mutattam az éjjeliszekrényen heverő aszpirinre, majd zaklatottan feltéptem az ajtót, majd hangos csapódással csuktam be magam mögött.
I got a hangover, I've been drinking too much for sure.
Láttam, ahogyan megváltozott a testtartása. Pontosan ezért kérdeztem rá, hogy mégis mi történt pontosan tegnap este. Kellemetlenül éreztem magam és egy leküzdhetetlen vágy lobbant lángra bennem. Tudni akartam, hogy mégis mit tettem tegnap este. Határozottan volt valami, mert különben nem változott volna meg ennyire a testtartása. Vagy megváltozott egyáltalán? Lehet, hogy csak képzeltem. Az is lehet, hogy rájött arra, hogy közöttünk jobb, ha nem lesz semmi. Mármint tényleg semmi. Sem barátság, sem bosszúhadjárat. Egyszerűen csak kisétálunk a szoba ajtaján két különböző irányba és soha többé nem keressük a másikat. Az utcán, ha elhaladunk egymás mellett egy darabig még köszönünk, de utána még azt sem. Azaz érzésem támadt, hogy megbántottam, de nem ismerem. Egyáltalán nem. Hányszor is bukkant fel az életemben? Kétszer. Mikor kitörte a nyakam és vámpírrá változtatott aztán most. Meg tudtam volna ölni az erdőben, de utána meg olyan jó érzéssel töltött el engem az, hogy megölelt. Ahogy karjai körülöttem pihentek meg. Miért volt számomra ennyire jó érzés a közelsége, mikor ugyanez előtte pár órával akkora gyűlöletet ébresztett bennem, amit még soha nem éreztem. Megmagyarázhatatlan az egész. De ilyenek az érzelmek. Törhetem rajta a fejemet évekig, de akkor sem fogok rájönni a megoldásra. Mikor azt mondta, hogy úgy viselkedtem, mint egy idióta lesütöttem a szemeimet és alsó ajkamba haraptam idegességemben. Vajon mit csinálhattam? Idegességemben folyamatosan rágcsáltam az ajkaimat, majd mikor elkezdte ecsetelni, hogy mégis mit csináltam felkaptam a fejemet és az állam kis híján a padlót súrolta. Hogy én, mikor mit? Apró pillanat erejéig fehérebb voltam, mint a kórházi falak, majd az arcom vörös árnyalataiban kezdett el pompázni. Két kezem közé temettem az arcomat és nem akartam hinni a füleimnek. Ennyire rossz hatással van rám az alkohol? – Ezt nem hiszem el.. Úristen.. – Motyogtam a kezeim között és el akartam tűnni a föld színéről. Nem tehettem ezt. Ez annyira nem rám vall. Vagy mégis? – Úristen.. Nagyon szégyellem magam, te jó ég.. Gondolom jót röhögtél rajtam. – Mondtam, miközben kicsit kilestem a kezeim közül. Látott melltartóban.. Táncolni! Pedig teljesen analfabéta vagyok. Vagy az alkohol ezen is javít? Mennyit ihattam, hogy ez az egész nekem kiesett? Nem kellett volna meghúznom azt az üveget. Vigyáznom kellett volna RÁ. Arra az emberre, aki most tudta meg, hogy az egész élete hazugság most mégis ő volt az, aki engem pátyolgatott pedig ennek nem így kellett volna lenni. Bár legalább eltereltem a figyelmét az egészről. Legalábbis remélem, hogy sikerült elterelnem azzal, hogy táncot lejtettem. Soha többet nem megyek be a grillbe, SOHA. – Ha még egyszer a fejembe venném, hogy egy pohárnál többet iszom.. Hát kérlek állíts le. De komolyan. – Ezzel arra utaltam, hogy nem akarom, hogy megszakadjon a kapcsolatunk. Meg akarom ismerni. Mindent meg akarok érteni vele kapcsolatban nem csak azt, amit eddig elmondott. Mert igazából akkor nem is figyeltem csak a saját igazamat akartam bizonyítani, ami talán nem is létezett. De így jobban belegondolva neki sem volt igaza. Csak a saját világa által elképzelt igazsága. Nem tudom, hogy mit tettem volna a helyében. Ha én nem úgy jövök rá arra, hogy nem is a király volt az apám, ahogy rájöttem. Bár ez sem volt éppenséggel kellemes vagy könnyű. Nem volt időm reagálni sem. Csak rohantam. Ez volt az egyetlen egy lehetőségem a túlélésre. Most pedig itt vagyok. Ha akkor nem futok bele az elmebeteg Matthias-ba talán nem lennék itt. Ha Ryan nem hiszi azt, hogy a testvére vagyok most nem lennék itt. Az pedig nagy kár lenne, hiszen olyan művészek alkotásait láthattam, halhattam, olvashattam, amit egyszerű emberi élet alatt soha sem. Ezért pedig hálás vagyok. Örülök bizonyos szinten, hogy így alakult az életem vagyis most már az örökkévalóságom. Nincs olyan dolog, amit megváltoztatnék, mert lehet, hogy akkor most nem itt lennék. Bár a tegnap estét talán megváltoztatnám. Kevesebbet ittam volna és soha nem lejtettem volna táncot.. Istenem. Annyira szégyellem magam. Nem hiszem el, hogy képes voltam ilyesmire. De mégis miért hazudna Ryan? Nincs oka rá. Vagy van? Na most kell abbahagynom. A túl sok gondolkodás már ártalmas. Nálam legalábbis. Megbabonázott a szívverése. Aztán pedig a vérének az íze. Azt hittem, hogy képtelen leszek elereszteni. Olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy a csontjait is könnyedén eltörhettem volna. Lassuló szívverése volt a vészjelzés a számomra. Könnyeim patakokban kezdtek el folyni mindenféle előjel nélkül. Zokogtam és minden további nélkül Ryan karjaiba vetettem magam, hogy biztonságban érezhessem magam. Mert nagyon is jól emlékszem, hogy milyen jó érzés volt az erdőben a karjaiban eltölteni pár percet. Most is csak ennyit akartam. Semmi többet. Csak érezni a karjait magam körül és, ha mondhatom ezt most sokkal jobb érzés volt, mint ott. Mintha minden egyes érintése a szívemhez szólna nem is a testemnek.. A közelsége megőrjített. Arcomat a mellkasába temettem. Nyugtató szavai annyira kedvesek voltak és ezt még simogató kezei is tetézték. Nyoma sem volt annak a gyűlöletnek ebben a pillanatban, amit akkor éreztem, mikor megláttam. Annyira nagyképű volt. De most már tudom ennél sokkal több lakozik benne. A tökéletes külső egyáltalán nem rejt semmilyen rothadó belsőt. Nem léteznek tökéletes emberek, vámpírok vagy akármik. Ahogyan tökéletes döntések sem, de ő elég közel áll a dolgokhoz. Ebben biztos vagyok. Most nem azért szakadt meg ez a pillanat, mert eldöntöttük, hogy elmegyünk közösen inni. Eltolt magától és úgy éreztem, hogy ez még annál is elviselhetetlenebb volt, mintha tényleg megöltem volna a szerencsétlen lányt. Egyszerűen fájt. Nem tudom miért. De próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész érzés nem is létezne. Hogy miért? Mert nem akarom, hogy egy őrült bolond libának nézzen, aki elájul valakitől csak azért, mert együtt ittak. Nem felejtek. Soha nem fogok. De megbocsájtásra képes vagyok és tudom ez is nagyon sokat jelent. Kendra nem volt képes megbocsájtani nekem és fájt. Rettenetesen. De én nem követem el ezt a hibát Ryan-nel szemben. Főleg nem most, hogy ő is pont annyira sérült, mint amennyire én voltam. Nem szólalt meg. Én sem. Csak néztük egymást. Ez a csend pedig több volt bármilyen kimondott szónál. A legtökéletesebb csend volt. Nem kellettek ide szavak. Csak a tekintetét fürkésztem, ahogyan az enyémbe kapcsolódott. Ajkaim elváltak egymástól és szaporán vettem a levegőt. Elkapott egy érzés, hogy meg kell csókolnom. Ökölbe szorítottam a kezem ezzel a mozdulattal akartam kizárni még a lehetőségét is, hogy megtegyem. De mikor is tartana vissza ez? Csak nem akartam elveszíteni a józan eszemet.
Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy érdeklődni fog az est iránt. Miért kell neki ilyen kíváncsinak lenni? Miért szükséges mindent tudnia? Miért nem képes a fenekén maradni és olyan, kevésbé fájdalmas és zavarba ejtő dolgok felől érdeklődni, mint például az időjárás? Neki is sokkal jobb lenne és nekem is. Sőt, ő nem tudja, hogy milyen kiváltságos helyzetben van azért, mert nem emlékszik semmire. Bezzeg én. Minden egyes részlet elbújt az agyam egy részében, hogy az alkohol még csak véletlenül se hasson rá. Fogalma sincs, milyen jó neki. Fogalma sincs, mennyire el akarom felejteni és közben még sem, ami tegnap este történt. Nekem is többet kellett volna innom. Sokkal többet. De a királykisasszony hamar beájult, így nem maradhattam és még csak a vodkát se menthettem meg, mert én hülye az ő testi épségéért aggódtam. Az övéért, amikor nyilvánvalóan semmi komolyabb baja nem lett volna, mert vámpír. Komolyan ki kéne ülnöm a városközpontba és pénzt kérnem, amiért az emberek megtekinthetnek egy okleveles barmot. - Igen, úgy viselkedtél, mint egy idióta. - válaszoltam könyörtelenül. Ő is az volt velem. Nem elég, hogy belém rúgott azzal, hogy megkért rá, felejtsünk el mindent, még belém is csíp párszor, hogy érezzem a törődést. Még az is lehet, hogy ez az kis személyes bosszúja. Nem nyíltan, látható, tiszta eszközökkel áll bosszút, hanem sunyin, puszta kézzel döngöl a földbe, mégsem mocskolja be magát. Továbbra is az a tiszta lelkű, kitartó, ugyanakkor irdatlan hisztis nőszemély marad, aki megcsókolt múlt éjjel. Ha elégtételre szomjazott, akkor sikerült és remélem már elég is volt neki, mert még egy ilyen kérdés és páros lábbal dobom ki az ajtón. Vajon képes lennék rá? - Egy idegen pár asztalán táncoltál egy szál melltartóban és farmerban. Ki akarták hívni a rendőröket, amikor belerókáztál a pasas ölébe, de szerencsédre ott voltam és megigéztem minden egyes vendéget a terembe, úgyhogy ne lepődj meg, hogyha még egyszer belépsz a Grill-be, a pultos meg fog kérni rá, hogy a bárpulton tarts egy sztriptíz show-t. - mondtam közönyösen. Nem is igazán éltem bele magam a gúnyolódásba. - Egyébként nem kell bocsánatot kérned semmiért. - tettem hozzá keményen. Mindketten tudjuk, hogy mire kérdezett rá igazából, amikor arról érdeklődött, hogy mi történt az este. Arra volt kíváncsi, hogy köztünk, volt-e valami. - Semmi sem történt. - Semmi. Csak egy csók. Egy aprócska csók. Nem volt nagy szám. Simán elfér a semmi címszó alatt. Semmi... Semmi... Ekkora hazugságot, barátom! Összeszorított ajkakkal fordítottam hátat neki és léptem az ablakhoz, mintha valami érdekesebbet láttam volna ott. Az idő kimondottan szar volt. Ha nem láttam volna ma már órát, akkor azt hittem volna, hogy átaludtuk az egész napot, ugyanis olyan sötét volt. A nap erőlködött ugyan, hogy kitörjön a sűrű, sötétszürke felhők takarásából, eddig nem igazán jött össze neki. Az eső pedig elkezdett esni. Nem apró szemekben, hanem nagyon cseppekben erőteljesen csapódott keményen a betonnak, mintha dühös lenne rá. Arcom vonásait újrarendeztem, egy kemény, kifürkészhetetlen maszkká formáztam. Most is megment büszkeségem. - Néha meg kell kicsit feszegetni a határainkat, hogy emlékeztessük magunkat rá, mennyit bírunk. - vontam vállat nagybölcsen és ingerülten leintettem, amikor újra valami bocsánatkérős maszlaggal fordult hozzám. Nem vagyok kíváncsi erre. Legyen rendkívül boldog, amiért ő nem emlékszik semmire és próbáljon meg csendben örülni a tudatlanságnak. - Ez az alkohol egyik sunyi tulajdonsága. - mondtam gúnyosan. - A sokadik után már élvezed, ahogy beléd mar. - szinte köptem a szavakat. Ha már ő is két értelműen beszél, akkor én is. Nem vagyok egy mazochista alkat, de még mindig szívesebben hallgatnám tovább ezeket az általa véletlenül közbeszúrt sértő mondatokat, mintsem elküldjem. Valamiért így is itt kell, hogy legyen velem. Ideges voltam és irigyeltem az aszfalton kopogó esőt, amiért ő megkapta azt a luxust, hogy kiélheti mérgét. Csalódottságomban, fájdalmamban, dühömben vagy már nem is tudom mimben, legszívesebben romboltam volna. Letéptem volna a mellettem hullámzó csipkefüggönyt, áttörtem volna az ablakot a legközelebb található cserepes virággal, hogy lehetőleg az is darabjaira törjön, de akkor lelepleztem volna magam. Így csak lazaságot erőltetve magamra felé fordultam figyeltem, ahogy megközelíti a táplálékként szolgáló nőt. Őszintén nem vártam erre a fordulatra. Azt hittem, azért beszélt ilyen magabiztosan arról, hogy képes kontrollálni önmagát, mert ez valóban így van. Persze, tudtam, hogy ostobaság, amit művel, de mégis olyan kitartóan, makacsan magyarázta a véleményét és a táplálkozással kapcsolatos eszméit, hogy már-már elhittem, képes rá. És kiderült, hogy mégsem. Melléjük léptem és már kész voltam rá, hogy szétszakítom őket, de úgy döntöttem, mégis csak jobb lesz neki, ha elmondhatja, hogy nem más fizikai ereje kellett a nő életének megmentéséhez, hanem saját akarata és önuralma. És nézzenek oda, sikerült neki. Bebizonyította, hogy a legutolsó pontról is vissza lehet térni győztesen. Zokogva, szomorúan, de győztesen és ez a lényeg. Meglepődtem, amikor hirtelen a karjaim között termett és gondolkodni sem tudtam tisztán, amikor már karjaim a sírástól remegő testét ölelték. Simogattam a haját, az arcát, a hátát, ahol csak értem, miközben nyugtató szavakat suttogtam a fülébe. - Shh... Semmi gond, Scar. Nézz rá! Él! - motyogtam a füléhez hajolva. Nem nézett rá, arcát az ingembe fúrta. Bármit, csak ezt ne. Támadjon meg egy kiéhezett, vámpírevő sereg vagy egy száz fős vadászcsoport éles karókkal, sima ügy lesz. De egy síró nővel nem birkózom meg. - Nem ölted meg, drága. Hatalmas önuralmad van, nem ölted meg. - kántáltam folyamatosan, megállás nélkül, miközben addig ringattam, míg sírása abba nem maradt. Ekkor már én kiáltottam magamban segélyért. Miért csinálja ezt velem? Először felejtsük el, most meg a karjaimba omlik? Mikor mutattam arra jelet, hogy velem ezt meg lehet csinálni? Miután némiképp abbahagyta a sírást, lassan, de határozottan toltam el magamtól. Szorító karjait lefejtettem a testemről és szomorú mosollyal hátráltam meg. Rosszul hittem, amikor azt gondoltam, az fájt, amikor a hasamba szúrta az az ágat pár órával ezelőtt az erdőben. Ez sokkal jobban fájt. Szinte már elviselhetetlenül, miközben pontosan tudtam, hogy így egyszerűbb. Sokkal egyszerűbb. Nem kell ide bűntudat, alakoskodás vagy még több bosszúállás. Ennyi volt. Egyetlen este. Egyetlen csók. Kell, de nem lesz több. Hogy miért nem? Mert ez így egyszerűbb.
I got a hangover, I've been drinking too much for sure.
Rettenetesen zavar, hogy semmire nem emlékszem. Mi van, ha valami őrültséget tettem vagy mondtam? Ez az egyetlen gondolat volt, ami kavargott a fejemben és nem érdekelt, hogy az emlékezni akarástól úgy sajog a fejem, mint még soha. Tudni akartam, hogy mégis mi történt, de megkérdezni nem mertem tőle. Mert mégis mi a garancia arra, hogy ő emlékszik bármire is? Semmi igazából meg elég bugyutának érezném magam, ha most megkérdezném.. Azt kértem, hogy felejtsük el ez az egészet most pedig rákérdeznék, hogy hé, te. Elmesélnéd már légy szíves, hogy mégis mi történt tegnap este? Annyira szégyellem magam, hogy semmire nem emlékszem. Jobb, ha azt hiszi azért kérem, hogy felejtsük el, mert nagyon is emlékszem a történtekre. Pedig nem így van. Egyáltalán nem így van. Bár lenne egy halovány sejtésem arról, hogy mi történt velem, velünk. Láttam, ahogy a testtartása megváltozik, amikor arra kérem, hogy felejtsük el. Mégis mi a fene történhetett? Nem bírom ki, hogy ne tudjam meg.. Tudni akarom. – Oké.. – Egy mély levegőt vettem, majd lesütöttem a szemeimet és csak a mondandóm végén néztem újra rá. – Fogalmam nincs mi történt tegnap este csak arra emlékszem, hogy a számhoz emeltem a whisky-s üveget és kész vége. Sötétség. Mintha kitépték volna az elmémből a tegnap estét ezek után. Szóval mi történt tegnap este? Csináltam valami ostobaságot? Ha igen nagyon sajnálom csak.. még soha nem ittam ennyi alkoholt és nem igazán bírom, de erre gondolom már rájöttél. – Zavaromban elpirultam, de nem bírtam a tekintetemet elemelni róla. – Gyerekes voltam. Nem szabadott volna átlépnem a pár felesben kimerülő határomat. Sajnálom. Ha valamivel megbántottalak.. Én tényleg sajnálom. – Nem tudom mi történt. Az is lehet, hogy olyan dolgokat vágtam a fejéhez, amiket nem kellett volna. Azért mentünk el oda, hogy kikapcsoljunk és elfelejtsük azt a sok szarságot, amin keresztül mentünk. Én miatta ő pedig a fiatal kis apuka jelölt miatt. Ha elmondja neki az igazságot annyi évvel ezelőtt, akkor most mind a ketten békésen élnénk. Vagyis én már kétlem. Nem változtatott volna vámpírrá, szóval rövid uralkodásom után életemet veszítettem volna és rothadni kezdett volna a testem a föld alatt. Hálás vagyok neki, amiért új lehetőséget adott még akkor is, ha nem a leghétköznapibb módon. – Na, nem mondod. Életemben nem ittam még ennyit. Mindig is kirázott a hideg attól, ahogy az alkohol végigmarja a nyelőcsövem. Nem találtam benne semmi vonzót. Egészen tegnap estig. – Ez pedig Ryan-re is érvényes. Tegnap estéről határozottan emlékszem egy gondolatra. Hogy szívdöglesztő. Egek. Lehet megcsókoltam? Vagy kínosan megöleltem, mert arra vágytam, hogy újra annyira biztonságban érezhessem magam, mint az erdőben a karjaiban? Nem tudom, de most már tényleg furdal a kíváncsiság. Persze nem kötelezhetem arra, hogy elmondja mi történt. Vagyis igen! Én tettem.. Szóval jogom van tudni, hogy mégis mit csinálok részegen. Melyik árokban fetrengtem vagy kit osztottam ki a kétszínűsége miatt. Na, meg persze azt is, hogy mit vágtam a fejéhez. Már nem érzem azt a gyűlöletet, mint akkor az erdőben, de még mindig van bennem egyfajta keserűség, amit nem tudok hova tenni. Szomorú vagyok, mert édesanyámat nem láthattam többé. Ugyanakkor boldog is, mert végre megismerhettem egy kicsit Ryan-t. Nem csak egy okoskodó, életromboló barom, hanem egy összetört mégis rendkívül törődő lélek. Ezeket pedig mindig meg kell becsülni, mert aki nem képes erre az nem is érdemli meg, hogy boldog élete lehessen. Megbabonázva figyeltem a lányt, akit miattam hozott ide. Számomra most meg is szűnt létezni Ryan. Legalábbis erre a pár pillanatra. Csak a lányra tudtam koncentrálni. Amint megéreztem a vérét elszakadt a cérna. Próbáltam uralkodni magamon, de egyszerűen képtelen voltam. Olyan mohón kortyoltam a vérét, hogy úgy éreztem nem leszek képes leállni. Nem szabadott volna ennyi ideig húznom ezt az egészet. Hallottam Ryan figyelmeztetően csengő hangját, de nem tudtam megmondani, hogy mégis mit mond. Agyamat elborította az érthetetlen vágy. Nagyon éhes voltam. Talán eddig fel sem fogtam, hogy mennyire. A lány lassuló szívverése olyan volt számomra, mint valami vészharang. Rögtön elengedtem és apró teste a földre hullott. Ajkaimat vér borította tekintetemet pedig könnyek borították el, miközben beletúrtam a hajamban. Majdnem megöltem ezt a lányt, mert nem bírtam uralkodni magamon. Lassú, de magabiztos szívverése megnyugtatott, hogy még időben állítottam le magam, de még így is előtört belőlem a zokogás. Most pedig egyetlen egy hely volt, ahol biztonságban érezhettem magamat és képes lennék megnyugodni. Ryan karjaiban. Minden további gondolkodás nélkül omoltam a karjaiba és öleltem magamhoz. Újra átjárta testemet az a megnyugtató érzés, amit nem tudok egyszerűen megmagyarázni. – Majdnem megöltem.. Én majdnem megöltem őt.. – Szipogtam a mellkasába, de egy centimétert sem távolodtam el tőle. Nem akartam. Beleőrültem volna, ha most el kell engednem. Vagy, ha ő eltaszít magától, mert azt mondtam felejtsük el a tegnap estét. Nem elfelejteni akarom, hanem emlékezni rá. De nem megy. Az egész egy fekete volt a számomra. Pedig mi mindent megadnék azért, hogy tudjam mi történt.
A fejfájás szívás. Még az a szerencse, hogy viszonylag jól viselem a másnaposságot és nem a wc fölé kellett hajolnom, hanem pár pirula aszpirin után nagyjából az elviselhető fokozatig tudtam tornászni a fájdalmat, amely a fejemet ostromolta. Scarlett mellől keltem ki az ágyból, mert este képtelen voltam átbotorkálni a vendégszobába. A múlt éjszakáról csupán foltok, emlékfoszlányok maradtak meg bennem, nyakon öntve azzal a heves, intenzív érzéssel, amit akkor tapasztaltam, amikor Scart csókoltam. Egy barom vagyok. De komolyan, nem elég problémát csinálok magamnak azzal, hogy másnaposságtól kínzó fejfájást kell elviselnem?! Még a nyakamba varrok egy ilyen csókot is, a hozzá körített mély érzésekkel, mely miatt magam előtt nem szökhetek meg büntetlenül és szótlanul. Bár nem kedv kérdése, jelenleg semmi energiám ezen még csak gondolkozni sem. Csak az ágyban akartam maradni, elveszni újra az álmaimban, aludni vagy oldalra fordulva Scarlett pihenő arcvonásait nézni anélkül, hogy bárkinek is tartoznék valamiféle magyarázattal. Azonban nem tehettem, mert magamnak már így is túl sok információt adtam, amit nem voltam képes megemészteni, sőt még csak érteni sem értek semmit. Mintha kódolt üzeneteket kaptam volna, ráadásul valamilyen ismeretlen nyelven és abszolút képtelen voltam kibogozni és felfogni belőle bármit. Nem is akartam. Nem szerettem volna tisztában lenni semmivel, tökéletesen elégnek éreztem a felettem elhatalmaskodó vágyat, mely azt súgta, hogy öleljem magamhoz a mellettem szuszogó kincset és a hátát simogatva őrizzem az álmát. Azonban nem tehettem. Ha én sem tudom, mi folyik itt, akkor hogyan magyaráznám meg Scar-nak, amikor majd felébred? Szabályosan félek, sőt rettegek attól, hogy semmire nem fog emlékezni a tegnap estéből vagy ha fog, megkéri, hogy felejtsük el és elküld. Lehet, hogy úgy lenne a helyes. Doe-ra nézve biztos. Akire most a legkevésbé sem szeretnék gondolni. Remek, most miatta is érezhetek bűntudatot. Ráadásul jelenleg úgy érzem, hogy ez az egész nem volt jó semmire, mert az újdonsült apám arcképe és anyám bemocskolt emléke még mindig ott lebeg idegesítően lelki szemeim előtt. Mindent összevetve, elég rosszul áll a szénám, de még mindig nem bántam meg és, ha megtehetném, megtenném újra. Milyen király lehet folyton részegnek lenni? Ha eljönne a másnap, akkor csak legurítanék pár üveg piát, hogy elmúljon a fejfájás, majd másnap kezdődhetne minden elölről. Nincs az a piagyártó cég, aki azt a fogyasztást bírná szusszal. Másfelől pedig, nem menekülhetek el folyton. Ez elől semmiképp. Előbb-utóbb úgy is utolérnének a gondolataim. Nyilván jobb később, mint soha, de a legjobb akkor is minél előbb. Fáradt sóhajjal keltem ki az ágyból, majd fizikai kényszer alá utasítottam magam, hogy ne nézzek még egyszer rá Scar alvó alakjára. Elgondolkodó arccal vonultam a fürdőbe, ahol egy félórás hideg zuhany után, bevettem két szem aszpirint. Tettem egy gyógyszert és egy pohár vizet a Scar ágyrésze mellett elhelyezkedő éjjeli szekrényre is, majd kimentem a szobából. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha ébredése pillanatában reggelivel fogadom, de elhaladtam a pékség mellett és az utcán velem szembejövő embereket meg is állítottam. Két nő volt az, így sikerült hamar szóba elegyednem velük, de nem fűztem őket sokáig, megigéztem mindkettőt, majd a hotel melletti sikátorba becsalogatva őket, táplálkoztam az egyikből. Nem öltem meg. Legyengült ugyan, de bőven maradt benne annyi vér, hogy haza tudott menni, nekem pedig enyhült a fejfájásom. El is küldtem, de előtte a lelkére kötöttem, hogy senkinek nem szólhat erről az egészről. Belekaroltam a másik nőbe és felballagtam vele a hosszabb időre kibérelt hotelszobámba. Gondolkodtam rajta, hogy ha már itt vagyok, veszek egy házat, de nem hittem benne, hogy huzamosabb ideig itt maradok. Lényem egy része ugyan reménykedett benne, hogy nem háklisan és utálkozva fognak fogadni a célszemélyek, de a történtek fényében nem sok esélyt láttam erre, így feleslegesnek láttam saját házat venni. Még most sem tudom, hogy jó ötlet-e. Mikor beértünk a szobába, egy ideig pakolásztam és húzkodtam a függönyt ide-oda pótcselekvésképpen, de végül feladtam és lábam arra az egyetlen helyre vitt, ahova most valóban menni akartam. Leültem az ágy szélére és csendesen figyeltem, ahogy szuszog. - Te aztán tudsz aludni, Csipkerózsika. - mosolyodtam el, amikor elkezdte nyitogatni a szemét. Olyan volt meglátni azt a smaragd szempárt, mintha hosszú, kínlódó hetek óta nem csodálhattam volna őket. Aztán jött a hideg zuhany. Egy újabb. Ez azonban égetett is, annak ellenére, hogy a vér jéggé fagyott az ereimben. Rendeztem arcvonásaim, igyekeztem közönyös maszkot húzni és nemtörődöm módon vontam meg a vállam. - Ahogy gondolod. - mondtam tömören, kissé rekedtes hangon. Megköszörültem a torkom és felpattantam az ágyról. Sosem éreztem még ehhez hasonlót. Nem jutottam levegőhöz. Azt hittem menten megfulladok, pedig a résnyire nyitott ablakon keresztül áradt be a reggeli, friss oxigén. - Igazad van, nem lett volna szabad. - helyeseltem és hangom visszanyerte a szokásos, gúnyos hangszínt. Tudom, hogy valószínűleg semmire sem emlékszik, hiszen elájulva hurcoltam el idáig, de nem én leszek az, aki felvilágosítja. Ahhoz túl büszke és... gyáva vagyok. Mi van, ha nem az emlékezetkiesése miatt mondta ezt? Mi van, ha nagyon jól tudja, hogy mi történt és pont azért kéri, hogy felejtsem el? Hát rajtam ne múljon. - Borzasztóan rosszul bírod a piát, drágaságom. Hihetetlen, hogy pár kortytól ennyire szétcsúsztál, de legalább jót szórakozhattam rajta. - folytattam cinikusan. Csak ténylegesen rá ne kérdezzen, hogy mi történt! Az arra való feleletem még nem gondoltam át. - Bemutatom a reggelid. - mutattam rendkívül hiteles művigyorral a nőre és enyhén Scarlett felé löktem. Más helyzetben élveztem volna, ha nézhetem, ahogy lecsapol valakit, de jelenleg sértettnek éreztem a büszkeségem, így másra sem tudtam gondolni, csak a nagy csomóra a torkomban és vágyra, hogy úgy csókolhassam, mint tegnap este. - Hé, Scar! - szólítottam meg keményen, amikor más kezdett kissé elfajulni a dolog. Valamiféle útmutatást vagy jelet vártam tőle, hogy bebizonyítsa, ura a helyzetnek és nem fogja itt és most az utolsó csepp vért is kiszívni szerencsétlen nőből. - Scarlett, elég legyen! Ne veszítsd el a fejed! - emeltem fel a hangom és közelebb léptem hozzájuk. A karjaimban megfeszültek az izmok és készek voltak arra, hogy erővel taszítsák el egymástól a két nőt. Engem nem érdekel az ember élete, de tudom, hogy Scar belebetegedne, ha megölne valakit.
I got a hangover, I've been drinking too much for sure.
A sötétség olyan könnyedén ragadott el magával, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon. Rabul ejtett és nem eresztett. Sötétségbe burkolózva teltek, múltak az órák. Valami puhát éreztem magam alatt, de nem tudtam megmondani, hogy mégis hol vagyok. A szemeimet nem bírtam kinyitni. A szemhéjaim még soha nem voltak ilyen nehezek. Megmozdulni sem bírtam csak rettenetesen lüktető érzést éreztem a fejemben és a gyomrom is nagyon kavargott. Még soha nem voltam ennyire rosszul. Megmozdulni sem bírtam, hogy leellenőrizzem a fejem még a helyén van-e, hogy ennyire fáj. A kezeim végre engedelmeskedtek nekem, de a szemeimet még mindig nem bírtam kinyitni. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Fogalmam nincs, hogy mégis miért érzem magam ennyire szarul. Vagy, hogy pontosan mi is történt tegnap. Azt tudom, hogy meghúztam az üveget, de onnantól kezdve nekem minden teljesen homályos. Végre kezdett visszatérni az egész testembe az élet. Kinyitottam a szememet, de rögtön vissza is csuktam, hiszen bántotta a szememet a hirtelen fényesség. A fájdalom még erősebben hasított az elmémbe. Óvatosan szoktattam hozzá a szememet a fényhez és ráeszméltem, hogy egy ágyban fekszem. A takaró eltakarta előlem a testemet és egy pillanatra megrémültem. Nagy levegőt vettem és felemeltem a takarót, hogy alá leshessek. Megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy rajtam vannak a ruháim. Egy pillanatra megrémültem, hogy túlságosan messzire mentem az alkohol hatására. Az egyszer biztos, hogy soha többé nem fogok ennyit inni. Ez egy rettenetesen ostoba lépés volt. De saját tapasztaltból tudom legalább, hogy nem szabad innom. Ártalmas. A torkomat nagyon kaparta az éhség és már esélyt sem láttam arra, hogy tovább halogassam, mert ha megteszem Mystic Falls lakosságát megfelezem. Feljebb csúsztam az ágyon és csak ekkor vettem észre, hogy az ágy szélén ott ül Ryan. Egek, mi a fene történhetett tegnap este? A fejemhez kaptam, hiszen az agytekervények megmozgatásába rendesen belesajdult. Nem tudtam felidézni semmit azon kívül, hogy megöleltem az erdőben és, hogy az milyen jó érzés volt.. Utána még beszéltünk valamit én pedig meghúztam a whiskyt és innentől kezdve teljesen kiesett számomra minden. Miket mondhattam neki? Vagy mit csinálhattam? A gyomrom görcsbe rándult. Miért nem emlékszem semmire? Jobban bírtam volna a piát, ha gyakrabban iszom és, akkor most emlékeznék mindenre. De mivel nem emlékszem talán a legjobb lesz, ha úgy teszünk, mintha a tegnap este meg sem történt volna.. – Öhm.. Figyelj.. Ami tegnap este történt felejtsük el, jó? – Ez számomra rendkívül könnyű lesz, mert semmire sem emlékszem az egészből. Legalábbis semmi olyasmire, amit meg kellene bánnom, de jobb ha letisztázzuk a dolgokat. Nem emlékszem így jobb, ha a felejtés medrébe dobjuk az egész tegnap estét. Még ő is, aki talán emlékszik arra, hogy mit csináltam. – Túl sokat ittam és nem lett volna szabad. – Miért érzek késztetést arra, hogy az ölébe fészkeljem magam és fejemet a vállára hajtva öleljem magamhoz szorosan? Újra elfog azaz érzés, ami akkor az erdőben. Annyira biztonságban éreztem magam a karjaiban. Mi lenne, ha tényleg átölelném? Nem.. Az nem helyén való. Főleg, mivel fogalmam nincs arról, hogy mégis mi történt pontosan tegnap este. Nem tellett sok időbe rájönnöm, hogy nem vagyunk kettesben. A szoba távolabbi felében ott állt egy lány. Zavartan pillantottam Ryan-re. – Ő kicsoda? – Kérdeztem, miközben újra a lány felé fordítottam a tekintetemet. Hallottam a heves szívverését, amitől automatikusan összefutott a nyál a számban. Miattam hozta volna ide? Most már tényleg nagyon érdekel, hogy mit tettem tegnap este, hogy ennyire fejlődött a kapcsolatunk. Talán hiba volt azt mondani, hogy felejtsük el az egészet? Mintha egyfajta transzba estem volna másztam ki az ágyból és lépkedtem a lány felé. Szívverése olyan volt számomra, mint a legszebb zene a világon. – Ígérem nem fog fájni. – Suttogom, majd félretűröm a haját és fogaimat a nyakába mélyesztem, majd pedig óvatosan kortyolgatni kezdtem a vérét. Azonban mézédes vérétől könnyedén veszítettem el a fejemet. Már nyoma sem volt a szelíd kortyoknak vadul kortyoltam a vérét és apró kis testét olyan szorosan öleltem magamhoz, hogy még ha akarna se legyen képes elszökni előlem.
Kezdőlap
