Párizs. Sokan illetik a "szerelem városa" jelzővel, de mióta vámpírrá váltam, s ellátogattam ide, soha nem emiatt tettem. A szerelmet és engem nehezen lehetett egy lapon emlegetni, hiszen mióta én vagyok New Orleans királya, nem azzal foglalkozom, hogy megtaláljam a méltó társat. Ez a középkorból maradt ránk. Megfelelő királyné a kormányzáshoz. A mai korban elég ha elég taplraesett vagy, és mi több, tudod, hogy mi merre és hány méter. Akkor nem érhet csalódás, nem érhet meglepetés... és szerelem?! Kell a francnak, még a végén azt fogják mondnai, hogy nem én vagyok a megfelelő vezető egy olyan kaliberű város élére, mint New Orleans. A boszorkányokat kemény kézzel kell tartani, de még nem talál meg a megfelelő eszközt ellenük. Nem foszthatnak meg a hatalomtól, melyet valójában Niklausnak köszönhettem. Aki apám helyett apám volt, és megvédett a rabszolgahajcsártól. Beszívtam a könnyed, európai levegőt, mikor a repülőgép landolt. Az elegáns utazást kiérdemeltem minden egyes alkalommal, hiszen már van okom idejönni. Van okom repülőre ülni, és meglátogatni ezt a várost, körülbelül... hát nagyjából tizenhét éve. Élise olyan volt számomra, mint egy gyermek amelyre emberként áhítoztam. Megmentettem őt, mert mindenből hasznom származik. Ettől a lánytól olyat kaphatok, amit mástól nem. Kimondatlan szeretetet... melyre én is éhezem. S szükségem van rá néha, hogy érezzem, nem csak egy rabszolga vagyok, hanem annál több is. Húsz percembe telt, mire azelőtt a hotel előtt álltam, ami elé megbeszéltük a találkozást. Igen, mindig itt találkozunk, és.. én mindig itt szállok meg. A holmijaimat már felvitték a lakosztályomba, de azt a vörös hajtömeget még mindig nem pillantottam meg az amúgy óriási tömegben. Az Eiffel torony úgy magasodott a szemeim előtt mintha itt lenne a hotel mellett. Emlékszem, mikor vámpírként első terveim között szerepelt feljutni oda. Micsoda kihívás volt! Csak türelmesen vártam.. figyeltem az emberi tömegeket, és mosolyogtam. Körülbelül fél éve nem láttam Élise-t. Sosem engedtem, hogy látogatást tegyen New Orleansba. Ő egy oldala az emberi énemnek. Nem láthatja meg senki, hogy képes vagyok törődni valakivel.
| MEGJEGYZÉS: bocsánat a késésért
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Aug. 23, 2014 12:41 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel&Élise
Je veux d'l'amour, d'la joie, de la bonne humeur
Egész nap erre vártam… hogy végre foghassam a kabátom, meg a táskám és becsukhassam magam mögött az ajtót. Nyilván nem az ajtócsukás volt itt a fő attrakció, hanem az, hogy az indulást szimbolizálta, márpedig az indulás igencsak fontos volt jelen esetben. Mert nem akárkihez… Marcelhez indultam, vagyis, a már megszokott találkozóhelyünkre. Már szinte ezer éve nem láttam… és nem szeretem, amikor sokáig kell várnom valamire, vagy valakire. Főleg, hogy annyi mindent mesélnék neki folyton. De mégse tehetem, mert nincs itt, mert messze van, én pedig nem látogathatom meg, hiába hisztiztem már neki jó párszor emiatt. Szinte rohanok át a városon, ami, tekintve, hogy elég nagy és népes, nem éppen a legkönnyebb dolog, de mit nekem egy kis dugó, vagy egy kisebb tömeg? Türelmetlen vagyok már és ilyenkor nem biztos, hogy pont arra figyelek, hogy másokat éppen fellökök. Szokták meg, Párizsban vannak, elvégre. Jó, azért néha bocsánatot is kérek, de ez is most mellékes. Az órámra nézve dünnyögök kicsit, amikor tudomásul veszem, hogy bizony késésben vagyok így is, de úgy hiszem egy hölgynek ennyi még megengedett. Nem túl sok, nem túl kevés, csak olyan… elegáns késés. A késésem mondjuk lehet elegáns, de az érkezésem már közel sem az… ugyanis végre sikerül átverekednem magam a hotel forgatagán, sőt, már meg is pillantom Marcelt, amikor is ügyesen, nagyjából a saját lábamba botlok meg… és esek a földre, majdnem orra. Még jó, hogy a reflexeim gondoskodnak arról, hogy a kezeimet tegyem le először és ne a csodás pofikám érkezzen a földre. Talán gyakorolnom kéne még ezt a magassarkúban flangálást… nem is értem, a korombelieknek olyan könnyedén megy, azt hittem nekem is, erre bolondot csinálok magamból, pont előtte. Ennél már csak az lenne rosszabb, ha Ben látta volna mindezt. Nos, miután a kellő megaláztatáson túlteszem magam, lassan fel is tornázom magam, legalábbis térdelő pozícióba és úgy pillantok Marcel felé. - Öhm… szia… azt hiszem hatásosabb érkezést nem is produkálhattam volna…- Mondom persze mosolyogva, szándékosan nem nézve körbe, hogy ki látta és ki néz esetleg még mindig engem. Nem érdekelnek mások… úgyse tudom, hogy kicsodák és ők se fognak feltehetőleg engem soha többet látni, szóval röhögjenek csak ki, majd én is kiröhögöm őket, ha hasonló helyzetbe kerülnek.
ღ öltözék: itt | elnézést a hosszért és a minőségért
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 21, 2014 10:32 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Élise & Marcel
Egy ideig vártam. Nem tudom, hogy vajon mi vezetett el odáig, hogy ténylegesen és higgadtan tegyem mindezt, hiszen bárhogy is nézzük, sosem voltam az a tipikus türelmes fajta. Kivéve mikor a helyzet megkövetelte. De Élise teljesen más, ő egy.. olyan lány, akire szívesen várok. Ha ezt bárkinek elmondanám, nyilvánvalóan azt gondolnák, hogy beleszerettem egy emberlányba. De ennek éppenhogy nincs semmi értelme! Ez nem szerelem. Miért hiszi mindenki azt, hogy egy férfi egy nőt csupán szerelemmel képes szeretni? Egyáltalán miért hiszem én azt, hogy szeretem ezt a lányt? Azt hiszem viszont, hogy ezt a kérdést már megválaszoltam azzal, hogy hajlandó vagyok várni rá. És arra, hogy a nők sokáig tollázkodnak és általában órákat késnek. Igaz, ez egyáltalán nem volt igaz Élise-re. Nem hiszem, hogy most fog változni a személyisége ilyen ütősen. Vagy tévednék? Majd meg is láttam őt. Éppen a tömegen gázolt át pár méterre tőlem, és már készültem mosollyal fogadni őt, mikor valami véletlen folytán elveszítette egyensúlyát, és aligha sikerült megtartania magát; a járdára esett, és egy hajszál választott el attól, hogy ne nyalja fel a padlót, még ha ez nem is túl szép megfogalmazás egy hölggyel kapcsolatban. Már készültem odasétálni hozzá, hogy felsegítsem, de gyorsan legyőzte a kialakult helyzetet. Ezért is csodáltam én ennyire ezt a nőt. Mindig minden helyzetben képes megfelelni.. talán a jó nevelés tehet róla. De a neveléséről én gondoskodtam. Vagy inkább neveltetéséről, mihez végett nem lehettem itt vele minden egyes napon. - Élise, kedvesem. Bevallom neked őszintén, még mindig hatásosan tudsz érkezni. - mosolyodtam el gyengéden, ahogy kezemet megemelve apró ujjait a sajátjaimba vettem, és gyengéd csókot leheltem finom bőrű kézfejére, ahogyan azt mindig is teszem. - Azt kell hogy mondanom, hiába találkoztunk már régen, egy hajszálnyit sem öregedtél, kedvesem. - engedtem el végül kezét. - S remélem, testi épséged sem sérült meg túlzottan az iménti kis akrobatika után. - köszörültem meg a torkom, ahogy a járdára néztem, majd egy halovány mosolyt produkálva körülnéztem. - Egy közös reggelire meghívhatlak? - vontam fel aztán szemöldököm. Tudom, hogy mit szeret reggelizni. Legalábbis gondolom, hogy ebben semmit sem változott.
| MEGJEGYZÉS: bocsánat a késésért
[/quote]
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Szept. 24, 2014 9:10 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel&Élise
Je veux d'l'amour, d'la joie, de la bonne humeur
Csak természetes, hogy hatásosan érkezek, még ettől a kis… incidenstől eltekintve is. Ajh… az a kézcsók, olyan formális. Tudom, egy úriember veszett el benne, de akkor is… Csak elnevetem magam és meg is ingatom a fejem, jelezve, hogy tökéletesen vagyok… aztán egy ideig csak nézem, de végül csak nem bírok magammal és muszáj megölelnem. - Utálom, hogy ilyen ritkán látlak… remélem tudod… - Egy kicsit meg is ütöm ezért a vállát, de csak olyan játékosan. Valahogy körülötte akkor is kislányként viselkedek sokszor, amikor a külvilág számára már nagyon is felnőtt akarok lenni. - Nagyon is meghívhatsz… most egy ideig úgyse fogsz tudni levakarni magadról…és farkas éhes is vagyok. Annyira el voltam foglalva a készülődéssel, meg ilyesmivel, hogy nem is ettem ma még semmit. – Magyarázok, úgy, hogy szinte oda se figyelek arra, hogy fecsegek. Máskor ezt nem igen szoktam megtenni, vagy megengedni magamnak, de Marcel más. Tudom, hogy annyira imád, amennyire én őt. Éppen ezért őt ezek az apróságok nem érdeklik… vagy ha mégis, akkor jól titkolta eddig. Ahogy elindulunk oda, ahová a drága tervezte azt a reggelit, nem eresztem magamtól, belekarolok és úgy sétálok mellette. Egyrészt így biztosan nem lesz ismét gond azzal, hogy hasraesek, másrészt meg… kicsit olyan ez, hogy olyan ritkán látom, hogy ilyenkor félek, hogy eltűnik. Mindig eltűnik… legalábbis én így érzem, de hát gyerek vagyok még, ennyi megengedhető nekem, azt hiszem. - Miújság a nagy New Orleans-ben? És mikor fogsz elvinni oda? Tudod, hogy egyszer meg kell mutatnod… egyszerűen muszáj… annyi jót hallottam arról a városról, csodás lehet… főleg azok a fesztiválok… azokról is annyit hallottam. Mielőtt még bármit mondasz tiltakozásul… tudod, hogy nagy lány vagyok és ha te nem viszel, magamtól megyek… ismerhetsz már ennyire. – Pimasz kis mosoly jelenik meg arcomon, mint egy kisgyereknek, akit csínyen kaptak és zavarában vigyorogni kezd. Nem kell engem csínyen kapni, nyílt lapokkal játszok. Akaratos vagyok és ez nem újdonság… már pedig ha én akarok valamit, azt előbb-utóbb, valamilyen módon meg fogom kapni… ebben biztos vagyok.
Játékos ütést kaptam a vállamba, mire csak jót mosolyogtam, és gyengéden megfogtam a kezét. - Sajnálom, kedvesem. A kötelességek... tudod. - jegyeztem meg eléggé csendesen, arcomon pedig a mosoly mellett már megláthatta, hogy komolyan beszélek. Ő volt itt az egyedüli, akit beavattam mindenbe. Abba, hogy mi a posztom New Orleansban, és abba, hogy mit csinálok én ott, mit tettem a vérfarkasokkal és boszorkányokkal. Nem túl kedves gesztus... de ő megértette minden érvemet. S talán megérti, hogy ezeket az óvintézkedéseket meg kellett tennem. - Tökéletes! Akkor máris indulhatunk reggelizni. - sóhajtottam fem elégedetten. Én általában egy kis vérrel elintézem a reggeli táplálkozást, de társaságában hajlandó vagyok emberi ételt is fogyasztani, egy kávéval megspékelve. Megártani nem árthat meg. Nem igaz? - A szokásos helyünk még mindig isteni kávét ont ki magából? Mert ha igen, eszem ágában sincs újat kipróbálni! - szólaltam meg, hangom pedig elárulta, hogy ne is próbáljon lebeszélni a Cafe du Monde-ról. A legjobb kávézó és étterem Párizs belvárosában. Kezem a kézfejére helyeztem, mikor belém karolt. Éreztem benne a ragaszkodást, de ez momentán jóleső .érzésekkel töltött el. Az indok egyszerű. Ritkán van emberi társaságom. Szükségem is van rá néha, és Élise megtestesíti azt, amely megüti a társaság szó jelentésének mércéjét. - Már megígértem, hogy egyszer magammal viszlek oda. De előbb fejezd be az iskolát. Biztos vagyok abban, hogy ha egyszer átlépet New Orleans határát, soha tübbé nem akarsz majd ide visszatérni. - kacsintottam rá, még mindig lassan és békében sétálva vele. Olyan volt ő nekem, mintha a lányom lenne. Aki sosem született meg. - De ne erről beszéljünk, édes. Hogy telik az életed itt Párizsban? Remélem, az embereim mindenről gondoskodnak, hogy megkapd ami csak megtetszik. - tettem még hozzá. Ez már csak így megy. Eszem ágában sincs lemondani arról, hogy elhalmozzam őt mindenfélével. Ha már elvinni innét nem tudom. Egyelőre.
Kezdőlap
