Az asztallap épp oly hidegen fogad, mint minden adandó alkalommal. Már nem küzdök ellene, már tudom, hogy nincs miért. Így vagy úgy de megakadályozna a szökésben, ahogy már sokszor megtette. Most gyenge vagyok és éhes. Tudom, hogy jobb, ha jól viselkedem, mert akkor ő is másképp kezel engem. Kimondottan élvezi, ha jó kislány vagyok, hát ma aztán megmutatom, annyi szent. Magamtól fekszem az asztalra, ami annyi kínt és fájdalmat szított már a testemben de ismét csak egy hatalmas előnye annak ha nem dacoskodom és makacsolom meg magam vele szemben; jól tudom, hogy olyankor nem kell tartanom a fájdalomtól. Most bizonyára arra gondolsz, hogy ha ez így van, miért nem viselkedem mindig kedve szerint, hiszen akkor minden szép és jó lenne. Tévedsz. Egyrészt rettentő makacs természetem van és sokszor voltam életem során dühös, no meg magányos. Atyám, ki teremtett, kit már több hónapja nem láttam, akkor talált rám, amikor úgy döntöttem, a folyóba vetem magam és hagyom, hogy a víz ragadjon magával. Nem kell lekötöznie, nincs szükség bilincsekre. A lakást úgysem hagyhatom el, hisz varázslat védi. A fenti hálót is jó magaviselettel érdemeltem ki a pince büdös fémje helyett. Szőke tincseim elterülnek alattam, ajkaim elnyílnak, halk sóhaj szökik ki közülük. Nem emlékszem mikor éreztem magam ennyire gyengének, ennyire magányosnak. Hiányzok Tadero, a férfi, aki teremtett. Hiányzik a bátyám akit az a vámpírnő hideg kegyetlenséggel mészárolt le. Azóta üldözöm a vörös nőket és Curtis is így kapott el. Egy vörös volt a főfogás, ami aztán a kelepcébe csalt. – Kész vagyok. – szólok ki és ujjaim ökölbe szorítva pillantok az ajtó felé, várva, hogy belépjen a nálam sokkal nagyobb szörnyeteg, a férfi, akinek hónapok óta fekszem az asztalán, azért, hogy vizsgálatokat végezhessen rajtam. Hónapok anélkül, hogy normálisan táplálkozhattam volna, anélkül, hogy gyengéd lett volna hozzám bárki is. Egy évtizede vagyok csupán az ami és ez nem elég. Nem is éltem még, máris a rabja lettem ennek a beteg elmének s magam vagyok, nagyon. Ma viszont jó kislány leszek. Ígérem.
Egész szép napra virradtunk ma. Hát igen, errefelé megesik, hogy néha egész nap szakad az eső, aztán kisüt a nap, de a lényeg, hogy mindig változik. Ezért is imádom Európa minden egyes szegletét. Bár néhol egészen hideg. Máshol túl forró... mediterrán. De Itáliát szívesen az uralmam alá vonnám. Kár, hogy nem lehetséges. A többi ország olyan... semmilyen. Mindegyik küzd a hatalomért, ami nem lenne szabad, hogy egy emberé legyen. Ha igen, akkor egyértelmű, hogy az én kezembe való lenne. De inkább nem terjesztem ki egoizmusomat, hiszen az vétek ebben a világban. Már-már megégetnének eretnekség vétkével, amiért nem hiszek istenben, és megtagadom őt, valamint hazaáruló is vagyok. Hazaáruló... mi vagyok én, ha?! Egyáltalán hol a haza? Ebbe még mindig nem akarok belemenni. Felsóhajtottam, egy tálcával a kezemben, majd beléptem a pincehelyiségbe. Elvigyorodva löktem a tálcát a szekrényen arrébb. - Ezt akkor, ha jókislány leszel - néztem az ételre, amely magá-ba foglalt némi emberi táplálékot, és minimális vért is. A szokásos menü, mondhatjuk ezt is. Ez a lány mindig is olyan fura volt... Gyanús. És nem tudtam, életemben először nem tudtam olvasni valakinek a szemeiben. Egyszerűen olyan volt előttem, mint egy csukott könyv. Ezer menny és pokol, ez így nem jó! Ilyen még sosem fordult elő velem. Nem létezik, hogy kezdek rozsdásodni. Hiszen... hiába is mondják, az én fiatalságom örök. - Hm. Nos... nem vagy túl bőbeszédű. Bár a napokban sem voltál az - jegyeztem meg, miközben megrántottam a vállam. - Igaz, nem is társalkodó nőnek vettelek fel. Igazán... kivételt tehetnénk. Bár meglehet, a te eseted tetszik. Nincsenek kétségbeesett családtagok, akik téged keresnek... - sóhajtottam fel újra, majd előrehajoltam. - Vagy talán van egy kétségbeesett anya..? Testvér?
Jó kislány leszek. Nem felelek azonnal és nem engedem, hogy feldühítsen az elégedett vigyor mi ajkai szegletében bújik meg. Jól ismerem már, tudom, hogy ma nem lesz könnyű jónak lenni. Az éhség azonban sokkal nagyobb úr, mint bármi más ezen a világon. Az ösztön, hogy vérhez jussak hajt előre és ezért hajlandó vagyok önként az asztalra feküdni. Mellkasom szaporábban emelkedik s süllyed. Félek tőle. Tagadhatatlanul félek. Tekintetemben megcsillan a vágy, ahogy a kivételekről kezd beszélni. Nem értem pontosan mire gondol, ezért karjaimra támaszkodva tolom magam kicsit feljebb. Egy pillanatra megcsap a vérszag, nagyon nyelve hunyom le tekintetem, pedig tudom, hogy azok a pokoli erek máris arcomon táncolnak. – Kivételt? – kérdem halkan, miközben íriszeim is megtalálják a vért és hosszan sóhajtva ejtem vissza fejem az asztalra, miközben felém hajol. Nem hisz nekem. – Tudja, hogy nincs. – mondom zavartan és kissé dühvel telve. Nincs senki, akinek hiányoznék. A bátyám, ki mindennél fontosabb volt számomra, most halott. A teremtőm pedig nem kutat utánam, miért is tenné? Nem hiányzom senkinek. – Nem kellek senkinek. – fejezem be véletlen hangosan a gondolatom majd lesütöm tekintetem és elfordítom fejemet. Keserűség fut végig rajtam. Gyűlölöm. Gyűlölöm, hogy ez így van és gyűlölöm a férfit is amiért fogva tart, mégis a kedvence akarok lenni, az egyetlen, a kivétel. Ajkamba harapva fordulok vissza felé. – Miről akar beszélgetni? – kérdem halkan, miközben tekintetem a nyakán lüktető érre téved. Ismét feltörnek az erek, a maró éhség mi sósavként harapja csontjaimat és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne essek neki. Ujjaim a hideg ágy széleit markolják és én egyre hangosabban szuszogva várom, hogy miféle teszteknek akar ma alávetni.
Persze, hogy nincs rokona. Miért is lenne? Utálom ezeket a bizonytalan helyzeteket, hiszen ki tudja, hogy tényleg igazat beszél-e? NEm vagyok híve a középkori módszereknek. Kiszedhetném belőle kínzással az egészet, de ha nem hazudik, akkor feleslegesen tenném. Igaz, mit érdekel engem, ha feleslegesen teszem? Előbb-utóbb vagy így, vagy úgy, de meg fogom tenni. - Nos... sajnos tapasztalataim alapján, néha a vámpírok életében is megbújhat egy-egy olyan személy, aki akár az élete végéig is kutatna. És a te esetedben is bele kell kalkulálnom mindent. Nem akarok úgy kilépni innen, hogy egyszer csak a mellkasomba vájódik egy kard, vagy eltörik a nyakamat, netán átvágják az ereimet a nyakamon -billent oldalra a fejem, így méregetvén őt. Magam sem tudom, hogy mi ütött belém, ma egyáltalán nem volt kedvem nekitámadni, és ehhez hasonló kísérleteket sem szívesen végeztem volna. Ma van a nap, mikor... Rosette pár évvel ezelőtt meghalt. Ma még dühösebbnek kellene lennem, mint valaha. De ez a nap a gyászé... nem pedig a haragé, amelyet a vámpírok váltanak ki belőlem. Már épp megszólaltam volna, mikor láttam, hogy tekintete a nyakamat vizslatja, és ezután szemei alatt kiduzzadnak az erek. Jellemző. - Áh, szóval éhesek vagyunk? - kérdeztem elvigyorodva. - Elhiszem, kedvesem, elhiszem. De... - köszörültem meg a torkom, miközben a kezembe vettem egy éles kést, és nézegetni kezdtem a pengéjét.- itt nem a te játékszabályaid alapján játszunk - metszettem fel végül az éles eszközzel a tenyeremet, a sebből pedig rögtön szivárogni kezdett a vér. Tudtam, hogy érezni fogja az illatát. És ettől... ennyi éhezés után képes lenne megvadulni.
Bizonytalansága, hogy nem hisz nekem, újabb félelemre ad okot. Ha hazugnak hisz, ki tudja, mit akar majd művelni velem annak érdekében, hogy megtudja azt az igazat, amire vágyik. – A bátyámat egy vámpírnő ölte meg. Azóta is keresem de az a szajha vörös újra és újra meglóg. – dühös leszek ahogy a nőre gondolok. Ha most erőm teljében lennék, könnyedén hajlítanám meg a fém asztalt és ölném meg a férfit. – Ezért tudott elkapni. Arra a francos kis vörösre azt hittem, hogy az az átkozott szajha. – mondom haragosan és fejemet lehajtva, erőteljesen koncentrálok mielőtt még elragadna az éhség. – Apámmal és anyámmal én végeztem. Egyedül a teremtőmet kapcsolhatja hozzám de mint észrevette, nem sietett a segítségemre. – szusszanok fel hangosan, tekintetem pedig fellángol. Felnyögök, miközben fejem hátra vetem. Ma jó kislány leszek. Ígérem. – Miért élvezi, hogy ezt teszi? – kérdem lehunyt tekintettel mert nem bírom elviselni vigyorát, az elégedett tekintetet mi éhségemet fürkészi. – Tudom. –suttogom. – A maga szabályai. Azt teszem amit kér, hiszen tudja. – mondom kissé lebiggyesztve ajkaimat. Persze, nem vagyok mintha fogoly de az elmúlt időkben igyekeztem nem ellenállni és főleg ma… ma, mikor minden ösztönöm elfojtva nyelem el az éhségem vágja meg magát és vérének illata azonnal felszakítja a köteleket mikkel leszíjaztam az éhséget. Előtte termek de nem ragadom meg. Zakatol a szívem, hevesen kapkodom a levegőt, agyaraim előbukkannak, hogy aztán a következő pillanatban a falig hátráljak előle anélkül, hogy akárcsak megérinteném. Kapkodva szedem a levegőt, ujjaim ökölbe szorítom, olyan erővel, hogy körmeim felszakítják a bőrt és a húsba mélyednek. Tekintetem elfordítom róla, a falat bámulom. Ma jó kislány leszek. Megígértem.
- Milyen drámai családi kapcsolatok - jegyeztem meg, ahogyan azt ecsetelte, hogy a vörös meg a bátyja... és hogy a szüleit ő maga ölte meg. De ez megint nem hagyott bennem mély nyomot, hiszen én magam is ezt tettem. Kivéve anyámat, őt valami egészen más vitte el. - Tudod, az én családom is eléggé... drámai volt. Anyám kiskoromban halt meg... sokáig nem hittem abban, hogy lehetséges, de mára megesküdnék, hogy apám végzett vele - húztam végig ujjamat a fémasztal szélén, majd megkerültem azt, és egy aprót sóhajtottam. - Apámat én magam végeztem ki, miután végignézette velem, hogyan kínoz embereket. A saját eszközeivel nyársaltam fel, és biztos vagyok abban, hogy ezt a saját húgom is látta -vigyorodtam el kissé gonoszkásan, majd hátat fordítottam neki, és elkezdtem keresgélni egy éles kés után, majd némi verbénát találtam helyette. - A húgomat egy vámpír ölte meg. Ez fokozta az utálatomat a fajtád iránt - tettem aztán hozzá, de egy pohár is a kezem ügyébe akadt. - Előtte sem kedveltelek titeket, de ez határozottan megpecsételte a sorsotokat - nevettem fel, majd ismét felé fordultam, és belenéztem a szemeibe. - Ezt követően egyedül maradtam. És tudod, ha egyedül marad egy őrült tudós, akkor azt nagyon de nagyon sok halál fogja érni az útja mentén, mire eljut a célja végére - vontam meg a vállam, és visszasétáltam hozzá. Magam sem tudom, miért volt ilyen üldözési mániám, helyette viszont az általam hozott vért beleöntöttem a verbénás poharamba, és odatoltam neki. - Idd meg. Mást nem kapsz, amíg ez ki nem ürül - foglaltam helyet mellette.
Dermedten pihegek előtte. Azt akarja, hogy megigyam. Tekintetem az övét fürkészi. Válaszokat akartam, hát most meg kaptam őket. – Én nem önszántamból lettem vámpír. Nem én választottam, hogy örökké gyermek testbe kényszerüljek. – mondom dühösen de csak szemeim szórnak szikrákat, mozdulataim nem árulkodnak haragról. Éhségről annál inkább. Megragadom a poharat és aprót kortyolok belőle. A verbéna azonnal marni, égetni kezd és én nem bírom tovább. Sikoltva görnyedek ketté a fájdalomtól, könnyeim azonnal a felszínre kúsznak. Mindenütt érzem a növényt; a véremben, ereimben, izmaimban, könnyeimben. Pokoli fájdalom jár át ocsmány hosszú percekig; a torkomat és egész bensőmet felégeti és érzem, hogy ajkaim is felmarja. Könnyeimmel küszködve, reszkető kezekkel tartom tovább a poharat. Ha mást is akarok ma, muszáj azt tennem, amit kér. A jó kislányok engedelmesek és nem szegik meg a szavukat. Újabb korty. Újabb sikoly, körmeim húsomba vájnak, ahogy ökölbe szorítom ujjaimat a fájdalom miatt. A harmadik után még mindig félig van a pohár. Könnyektől mocskos az arcom. – Kérlek… - nyögöm halkan, csendesen, alig-alig hallatva a hangom, mert a beszéd is fájdalmat okoz. A negyedik után már nem gyógyulok, csak pokoli lassan. Mindenem ég, egész testemben reszketek. Most először elengedem a poharat. Nem tudom mitévő legyek. Nem tudom képes vagyok-e folytatni de a vér szaga olyan bódítóan kúszik bele orromba, hogy nem érdekel a fájdalom. Újra és újra kortyolok és sikoltok, üvöltök a fájdalomtól ami végigjár, ami folytonos társsá lényegül testemben. Addig, még el nem fogy a vér. Addig még minden erőmet kiveszi a gyógyulás. Bőrömet belülről festi meg a növény; átrágja magát a húson is, hogy megmutassa ocsmány pofáját. Itt-ott forradás nyomoknak látszó jelek jelennek meg bőrömön a verbéna következtében és csak lassan múlnak, ahogy igazi, tiszta vér nélkül én is jóval lassabban vagyok csak képes regenerálódni.
Nem voltam meglepve, amikor a pohár után nyúlt, és belekortyolt. Először nyilván nem tudta, mi vár rá, de én már hozzászoktam ahhoz, hogy mi fog következni. Fájdalmának minden egyes hangja elégedettséggel töltött el engem, a bensőm szinte örömtáncot járt. Hát ez egy újabb lépcsőfok vele kapcsolatban... még sosem kapott tőlem verbénát előtte, hát most ideje volt megkóstoltatnom vele úgy igazán. Felsóhajtottam, ujjaimat pedig a hátam mögött fontam össze. Nem volt szükségem védekezésre, hiszen talán táplálkozik... de a verbéna benne továbbra is gyengén tartja. Igen, zseni vagyok. - Nincs különbség azon vámpír között, aki önszántából változik át, és aközött, akit erre kényszerítenek... kislány - jegyeztem meg végül, mikor láttam hogy a pohárban már csak egészen kevés vér van. Úgy döntöttem, hogy ha kiüríti, betartom a szavam, és kap egy pohár tiszta vért is. - Ugyanazt eszitek és ugyanazt isszátok. Ugyanazt az életet töltitek. Mindannyian a világ elátkozott példányai vagytok... - súgtam ezt már halkabban, majd elvettem tőle a kiürült poharat, és a mosdásra használt edénybe hajítottam. Ezt követően adtam át neki azt a poharat, amelyben a tiszta, verbéna nélküli vért töltötterm ki nem is olyan régen. - Idd meg. Ez tiszta. De ne számíts rám túl sok kegyességre a jövőben sem. Ritkán vagyok ilyen... együttérző - néztem végig rajta.
Kezdőlap
