Fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt, miért ide jöttem. Elena már régóta nem lakik itt tudtommal, hiszen családja van és most már az édesanyját is visszakapta. Oda kell mennem, de még nem ment, egyszerűen nem tudtam volna oda menni, pedig mindennél jobban látni szeretném őt és azt, hogy mennyire örül az édesanyjának. De most nem lehet önző, nem ronthatom el a boldogságát és megígérte, hogy mindig vigyázni fogok rá, így ehhez tartani is fogom magam. Attól, hogy még nem lát vigyázhatok rá. Szép lassan körbe sétáltam a szobájában, majd leültem az ágyára. Tisztán emlékeztem arra, amikor elmondtam neki, hogy boszorkány vagyok és mennyi jó időt töltöttünk együtt. Az ábrándozásomból a bejárati ajtó nyitódása zökkentett ki. Gyorsan felpattantam és lesiettem, bár nem is tudom, hogy mit reméltem, hiszen most senki se láthat. Láthatatlan vagyok. Jeremy.. - mondtam szinte elfulladó hangon, amikor láttam hogyan nézz ki. Fogalmam sem volt, hogy miféle bajba kerülhetett és ki tette ezt vele, de talán nem is számított az amit én érzek, hiszen nem láthat, illetve úgy se tudok mit csinálni. Álltam ott és néztem őt. Rossz volt őt így látnom, hiszen a barátnőm, Elena öccse volt és rá is vigyáznom kellett volna.
Mire a taxi megállt a családi házunk előtt, nagyjából kitisztult a látásom, legalábbis már nem láttam két sofőrt a vezetőülésben, így viszonylag rendben ki tudtam szállni a járműből. Előhúztam pár dollárt a farzsebemből, és átnyújtottam a taxisnak, aztán betámolyogtam a lakásba. A lábtörlő alatt levő kulccsal jöttem be, mivel lusta voltam a sajátomért átkutatni a zsebeimet, nálam van-e. A nappaliig jutottam csak el, ott úgy voltam már vele, hogy most már aztán tényleg leülök... mielőtt hoppá lesz, lerogytam a kanapéra, és sajgó fejem véres állagával nem foglalkozva, megtámasztottam a fejem a háttámlán. Lehunytam a szemem, és próbáltam elvonatkoztatni a lüktetéstől az agyamban, hogy hátha akkor kitisztul a kép, mit is kerestem az úttesten...
Mártír. Méghozzá milyen.... Vaskos tőrt szúrt belém, és elvágott bennem valamit. Én úgy vágtam bele ebbe a kapcsolatba,hogy mindketten elfogadással néztünk egymásra. Tudta a defektem, és nem érdekelte. Én nem így indultam útnak. Magabiztos voltam, talpraesett, egy igazi túlélő. Most csak csonthalom, és porhalom áll,hol egykor egy nő, kit nem lehetett megfélemlíteni. Egy nő, ki két lábon jár, és egy nő, ki ha kell, pusztító tűzzel löki útjából a háborgatókat. Ő elvárná,hogy más legyek... És azzal magyarázza,hogy terhes vagyok. Igen,terhes, és ezzel NAGYOBB értékű,mint voltam. Az eddigi életemben túléltem már sokkal, de sokkal nagyobb dolgot,mint egy szédülés. Estem már össze apám kezei között, buktam már el menekülés közepette, láttam,hogyan gyűlik vér más kezei között, de itt vagyok. Kincset hordva szívem alatt,de ugyanazon harcosként,mint mikor indultam. Ő pedig el akarja venni ezt az egészet tőlem. Elvárná,hogy 8 hónapot... megsemmisülve üljem végig,csak mert nem egyedül vagyok. Én addig küzdök,ameddig tudok,de sosem leszek felelőtlen anya... Őt nem sodornám veszélybe... Éppen ezért leszek most a megfontolt, felelősségteljes... és nem hagyom,hogy veszélybe sodorjam. Én szeretem Őt, de nem gondolkodtam. Az Ő élete fontosabb, mintsem a halálba sodorjam. Nekem MOST ennek a rohadt egésznek véget kell vetnem. El kell hagynom Őt, mert az én saram, az én utam, az én életem. És ebbe az életbe nem teremtettek mást. Bármennyire is szorul el a torkom, bármennyire is hiányozni fog. - A rohadt életbe, de mennyire! - mérgelődtem,de dührohamomat csak tetőzte,hogy a kis szekrényen megpillantottam valamit. Egy kis, aranyos kupaknagyságú dobozka volt. A maga tökéletességében mutatkozott meg,és tudtam...a tartalmától rettegnem kell,de mégis...kinyitottam... Leroskadva az ajtóhoz sírtam el magam, de tagadóan bólogattam. - Nem, ez nem...csak nem lehet -dühöngtem a fejemet fogva. Könnyeimet nyelve emésztettem az eddigieket. De... már nem számít,az asztalon heverő gyűrű a feladást jelenti. Ő letett rólam, és bármennyire összeroskadok ez a súly alatt, ez így helyes...Ennek így kell lennie. El kell engedni, hogy csak én vonszolhassam a múltamat, ami még most is üldöz. Félek, rohadtul félek,de nem tehetem ezt vele... Akármi is történt ma, még mindig én vagyok az, aki nem tehet meg valamit a másikkal. Nem osztozkodhatok a múltammal.Nem. Hiába érzem magam a sértett félnek, nekem elég volt a hisztiből. Nekem...mennem kell...örökre... Hátamhoz nyúlva emelkedtem fel, és előkaptam az iránytűmet. Üvegének tükrözésében egy holtsápadt, könnyeitől zavaros látású megtört lelket láttam, akinek most újra kell élednie, és ..ölnie,vagy pusztulnia,de nem közötte ingáznia... Elég volt a játékból, elég volt ebből az életből. A kisasztalhoz lépve letéptem egy papírdarabot a jegyzettömbből.
" Igent mondtam volna...- írtam cím gyanánt, és reszkető hanggal felnevettem...ez nehezebb,mint hittem volna- Légy jó, John, és mindig tartsd szemed előtt a tényt, a legjobb ember vagy, akit ismertem, és bármit megérdemelsz, ne hagyd,hogy a benned elbújó szörnyeteg elérje,hogy elbukj. Te ember vagy, és az is maradsz ..akármekkora a fogad is. És ez lebegjen előtted! Mert bármi is volt köztünk, te ennek ellenére is életem legszebb részét jelentetted. Szép emlék maradsz számomra, egy trófea,semmi több,de azok közül is a legszebb. Én most elmegyek, kérlek, ne keress... Nem érné meg.Elengedlek,mert-" megvédeni nem tudlak" írtam volna folytatásként,de azzal semmit nem érnék - mert meguntam ezt a macska-egér játékot. Sajnálom, hogy elbuktam, legközelebb jobb egér leszek. Nem kellett volna megbíznod bennem, jaj te naiv lélek! Hogy bedőltél nekem! Csak játszottam, és hazudtam,téged meg olyan könnyű volt megvezetni, nem is hinnéd. Nem vagyok terhes, soha nem is voltam,csak a drámaiság kedvéért vetettem be. Amit a múltamból adagoltam neked, mind csak kitaláció volt. Csakhogy megsajnáltassam magam veled, de jó játék volt! Te pedig tökéletesen megfeleltél az áldozat szerepére! Ne okold magad! Egy kitűnő színésznő bárkit magával ragad! Egy élmény volt! Clarissa " Letörölve könnyeimet, lehunyva szemeimet mondtam búcsút. A kis cetlit a tasakba süllyesztettem a gyűrű mellé, és megragadtam a kilincset. A játéknak ezúttal VÉGE. Folyt.: ház
Először fel akartam csattanni, hogy mégis hogy képzeli ezt...?? Nem csak oktat megállás nélkül, de akkor már innom is tilos?? Jó hogy a levegővételt nem szabályozza még, nem mintha belehalnék a hiányába... vagy tudom is én... de éreztem hogy már szinte láthatóan remegek az indulattól... De ahogy kitárult a bejárati ajtó, odakaptam a szemem egy másodperc erejéig, s aztán rögtön néztem is vissza Clarissa szemeibe. Megint váltás... a düh... valami... mássá érződött válni... valami olyanná, ami... fájt... Azt még némán tűrtem, hogy megint megragad, és eltüntette azt a tetves szilánkot, mellyel én nem bírtam... de a szavait... azokat nem bírtam némán tűrni... - Ha Őt is el akarod venni Tőlem... csak tessék... úgysem érdemlem meg Őt... ahogy Téged sem... - ráztam meg a fejem, érzelmeim nyeldekelve, vagy talán mást is? Nem is tudom... Aztán kivettem a kezéből a táskáját, és visszaraktam a helyére, miközben elhaladtam mellette, és megálltam az ajtóban. Azt hittem lehet családom, de hülye voltam. Egy idióta. Nekem az nem megy... képtelen vagyok megtartani egy családot... a gyerekemre nem vigyázhatok... a nő pedig akit szeretek, inkább utál, sem mint viszontszeretne... Egy idióta, kontrollálatlan vérszívó vagyok... Már-már azt hittem lehet jó az élet, de nem lehet... tévedés volt... - Jó mulatást kettesben... - motyogtam, szinte csak magamnak az orrom alatt, és egy nagy nyelés kíséretében léptem ki a nyitott ajtón. Még visszafordultam, és miközben Clarissámra néztem, a zsebembe túrtam. Várni akartam... szépen akartam csinálni... meglepni Őt... boldoggá tenni... ma este... Már csak egy kicsi kellett volna hozzá... de úgy tűnik, nekünk az nem adatik meg soha semmikor, hogy valamit nyugalomban tegyünk meg, vagy tudjunk meg, vagy... akármi... Előhalásztam egy kicsiny, méregzöld bársonnyal fedett ékszeres dobozt, és az ajtó melletti kis asztalra tettem, hogy Clarissa is jól lássa. Aztán elfordultam, és becsuktam magam mögött az ajtót... Hátrahagyva a szívem meg a lelkem...
- Na, na, na, na! -csattantam fel. - Tedd csak azt le! - téptem ki a kezéből az üveget. - Előttem te nem fogsz indulatoskodni, és bepiálni,kiabálni pláne! - bár hangom magasan ütötte az erőteljességet, ügyeltem,hogy meghúzzam a határt.- Ha mindenáron a sárga földig akarsz süllyedni, akkor menj csak! - erőmmel kilöktem a bejárati ajtót,s hagytam,hogy a szél elkapva csattogtassa. - Igaz is, a TE házad. - felkapva a táskám álltam meg előtte. - Egy szavadba kerül, és kilépek azon az ajtón. De, ha most kilépek, én...mi nem jövünk vissza! - jelentettem ki, majd megforgatva szemeimet ragadtam meg karját, varázserőmmel kijjebb tuszkoltam a rakoncátlan szilánkot, és kicsit ráhatva, hogy minimális fájdalmat érezzen, rántottam ki. - Szóval? Menjek, vagy...maradjak? - forgattam felé fejem, és vártam,hogy döntsön. Beteges,vagy sem, most érzem azt,hogy egyenjogúak vagyunk. Hogy kiállásom kevésbé nevetséges,...hogy a ringben én is a küzdő fél lehetek, nem a táppénzes hadirokkant.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 04, 2013 11:23 pm
Nem is figyeltem másra, a kezemet bámultam, a hülye szilánkokat piszkálgatva, mikor egyszercsak éreztem, hogy valaki megfogja a kezemet. Felnéztem... és Clarissát láttam meg magammal szemben. Szemei nem árulkodtak éppen arról hogy baromira szeret, vagy annyira akarna itt lenni... Talán csak a zaj miatt jött vissza... - Nem olyan vészes... - morogtam az orrom alatt, és el terveztem húzni a kezem a kezéből, de Ő erősen fogta, és húzta magához. Nem reagáltam, amikor azt mondta, hogy fájni fog... nem érdekelt a kezem. Hiába oszlott el a köd... a düh... de a keserűség megmaradt... Ez már sok... de tényleg... én segíteni akarok, vigyázni Rájuk... és tessék, ezt kapom... épp csak nem vág a képembe egy másik poharat, párjául annak amit én összetörtem... Lélegzetem bennakadt, és saját alsó ajkamba haraptam, mikor kirántotta az egyik szilánkot a tenyeremből. Majdnem kiáltás lett belőle, de aztán reakcióként csak felszisszentem, és ösztönösen elrántottam a kezemet. - Köszi... a többit elintézem... - sziszegtem, a kezemet vizslatva, amiből egy új ponton szivárgott a vér, de csak pár pillanatig, míg nem kezdett el az a seb újra behegedni... Nekiálltam újra én piszkálgatni a szilánkokat, hármat sikeresen ki is operáltam, közben végig sziszegve. Igen, talpig férfias viselkedés, sziszegek mint a kígyó, pár apró seb miatt, de hát nem tehetek róla... alapszintű reakció. - Azt hittem egyedül akartok lenni... - mondtam, szándékosan használva a többesszámot, s közben a hátamat mutattam Clarissának. Nem szándékoztam mutatni neki, mennyire bánt, és a szerencsétlenkedésemet se kell nézegetnie... - Miattam ne szakítsd félbe a levegőzésedet, boldogulok én egyedül is - tettem hozzá, tovább piszkálva az utolsó kis szilánkot a húsomban, ami kis mocsok volt, mert kifelé jövet helyett inkább beljebb csúszott, nagy volt az ujjam hogy kipiszkáljam... így hangosabban is felszisszentem. - A franc essen ebbe a rohadt pohárba... - akartam ökölbe szorítani a kezem dühösen, de aztán még épp idejében ráeszméltem, hogy nagyon nem lenne egy kellemes ötlet. Tovább piszkáltam volna a szilánkot, de az csak nem akart engedelmeskedni az akaratomnak, hát egy fél perc után türelmemet vesztettem, és dühös szusszanással kaptam fel ép kezemmel a whisky-s üveget, és azzal együtt csörtettem el Clarissa mellett, egészen a kanapéig, visszaülve az előbbi helyemre. - Rohadt szilánk, akkor ott marad... - csattantam fel idegesen fújtatva, és meghúztam az üveget úgy ahogy volt. Egyszerűen tele lett megint a fejem indulattal, és nem tudtam miért... nem tudtam lecsillapítani magam... de nagyon szerettem volna törni-zúzni, szétverni valamit... iszonyatosan jó lett volna....
A kilincsért nyúltam,s agyam csak arra a gondolatra kattant,hogy most lettem egy tettlegességig érvényét vesztő nő, aki már semmire sem képes, bármit is tesz, csak a gyengeség uralkodik rajta. Nem tudom,hogy mit kellene tennem,de ahogy behunytam szemeim, kezemben testtől megfosztott vérben úszó szívet láttam, mely már csak az utolsókat rúgja. Nem tudom,hogy mit fogok tenni,de tenyerem ökölbe rándult, s agyam elborult. Nem hittem volna,hogy ebből a helyzetből le lehet állni,de igen. Csillárt megmozgató üvöltés, összecsengő üvegszilánkok moraja bírt maradásra. A nappaliba siettem, hogy megnézzem, mi is történt. Vérben úszó tenyér, földön fekvő üvegdarabok. Te jó ég! - Mutasd - léptem elé, és ..nem akartam mást mondani, hiszen a sértett fél mégis csak én vagyok, és ebből nem adok, úgyhogy csak - talán kicsit erősebben, mint kellett volna, hiszen nem tudtam,hogy visszahúzza-e - vontam közelebb tenyerét, és felmértem a helyzetet. - Ez fájni fog - jelentettem be, és a legnagyobb szilánkot rántottam ki. Ha finomkodok, rosszabb. Ráadásul mérges vagyok, kis kárpótlás nekem is jár.
Remek... megint csak megsértődik, de hogy mit beszélek, az kicsit sem érdekli... Erről megint csak ennyit... - Csodás... - morogtam, és néztem hogyan kel fel, és hagy ott. - Ha egyedül akarsz lenni, nehéz dolgod lesz, ketten vagytok a testedben. Vagy a gyereket a füled mögé tűzöd? - kérdeztem epésen, és én is felkeltem, majd a bárszekrényhez sétáltam egy lemondó sóhaj kíséretében, én is hátat fordítva Neki, és miközben kivettem egy poharat a szekrényből, egy üveg whisky-t is társítottam mellé, és öntöttem magamnak egy pohárral. Mondanám én hogy feladom a győzködését és csináljon amit akar, de.... a fenébe is, akkor is az én gyerekem... nem hagyom hogy veszélyeztesse... Hirtelen lobbant bennem fel egy pillanatnyi időre a düh egy mérhetetlen, és visszafoghatatlan lángcsóvája, mely olyan erőkifejtésre sarkallt, hogy ujjaim közt ezer darabra robbant szét a pohár, és whisky, vér, meg üvegszilánk borította be ezáltal a szekrényt, mely előtt álltam... meg ezzel együtt a kézfejemet is... - Bassza meg... - morogtam az orrom alatt, ahogy rázni kezdtem a kezem, mely már el is kezdett gyógyulni, de... pechemre ettől még éreztem benne néhány üvegszilánkot, amiket ki kell szednem. Aminek így neki is álltam, és ép kezemmel kezdtem kifelé piszkálgatni az üvegdarabkákat a tenyeremből, míg tovább morgolódtam magamnak...
- Szóval, ki vigyáz kire, és miért is? - tettem fel ízig-vérig felháborodottan a kérdést. Az,hogy terhes vagyok, nem jelenti azt,hogy testi fogyatékos is. Ne kezeljen úgy! Jól felhergelve magam dőltem el tőle. Egy kis szédelgés,semmi több nem volt! És képes lenne elvárni,hogy az elkövetkezendő 8 hónapban egy kanalat ne rakjak arrébb. Hát, köszönöm, én ebből nem kérek. Milyen orvos az, aki ezt várja el a "betegétől"?? Még egyszer mondom: terhes vagyok,nem beteg. - Friss levegőre van szükségem - levettem kezét hasamról - egyedül - jelentettem ki, és elindultam, ki a házból.
- Nem, nem mosogathatsz, és örülj hogy álldogálni hagylak - hajtottam én is a fejemet az Övéhez, mikor Ő az Övét a vállamra hajtotta. - Hihetetlenül szeretlek, és jót akarok, neked meg a gyereknek is, de az egyikteknek sem jó ha rosszul vagy. Igaz, az első hónapok ilyenek, és lesz ez jobb is, de... akkor meg majd az lesz már a "gond" hogy nő a baba és nem lesz olyan könnyű a mozgolódás, ahogy telik az idő. Lassan tényleg itt lenne az ideje, hogy elkezdj beleszokni, hogy ne azon gondolkodj, mi az amit igenis meg tudsz csinálni, ha beleszakadsz is, hanem hogy mi az amit könnyedén meg tudsz csinálni, és lehetőleg úgy hogy közben kíméled magadat. Mondjuk nem teszel hirtelen mozdulatokat. Nem állsz fel magaslatokra, székre, ilyesmikre. Vigyázni kell magadra és a babára is. Gondolj bele, Ő mennyire sérülékeny még, és hogy semmi más nem védi, csak a Te tested. És csak mi ketten óvhatjuk meg - mondtam komolyan, és közben Clarissa hasát cirógattam. Jó, azt terveztem hogy kivárásra játszom hogy magától jöjjön rá hogy vigyáznia kell, de... hátha így is megy... Nem szeretném hogy összeessen itt nekem vagy ilyesmi, csak mert mindenáron álldogálós házimunkát akar végezni. - Igen, Elena jól van. Illetve, nekem azt mondták, és jól is nézett ki. Az ember ki sem találná, hogy nemrég még majdnem meghalt... - húztam el kissé a számat, mert ezzel egyidőben az is az eszembe jutott, hogy rólam se mondaná meg senki így ránézésre, hogy nemrég a barátnőm elásott a temetőben, meghaltam, és most vámpír vagyok... Vannak dolgok amiket könnyű titkolni. Legalábbis addig, amíg nem megyek és eszem meg a szomszédot...
- Tessék, már mosogatni sem mosogathatok - forgattam meg ezúttal én a szememet,de közben jót vigyorászva. Leült mellém, én pedig megelégelve,hogy arcomat vizslatja, vállának döntöttem fejem zavaromban. - A lányod.. jól van ? - kérdeztem kicsit bátortalanul,s remélve,hogy nem rökönyödik meg a témától.
- Remélem is, különben olyat kapsz hogy nyulat fogsz, ha legközelebb edényt fogsz a kezedbe mosogatás céljával - mondtam, miközben figyeltem, hogyan ül fel Kedvesem, és fogtam a kezét közben, hogy lehetőleg ha megint megszédülne, ne essen vissza, hanem meg tudjam fogni. Megforgattam kicsit a szemeim, ahogy végül ülésbe tornázódott, és eleget téve a kérésének, melléje helyezkedtem, majd magamhoz öleltem. Egyik kezemmel öleltem, és cirógattam a vállát, a másikkal meg a hasát simogattam tenyeremmel. - Oké, és miről szeretnél beszélgetni? Van ötleted is? - kérdeztem, közelről szemlélve orcáját. Azt gondolom hogy lenne, le merném fogadni hogy az első gondolata a meglepetése lenne, amilyen kíváncsi, de ha netán azt akarná, esélye sem lenne. Mi van még...? Jövő? A baba... Mi ketten... Valahogy konkrétan más nem jut most eszembe... Hacsak nem olyan általános dologról akar mondjuk beszélgetni, mint a napok, vagy az időjárás, de... igazából bármi is jutna az eszébe, szívesen beszélgetek akármiről, csak pihenjen közben.
Szépen ejtve lettem, így keserű mosollyal kulcsoltam össze kezem hasamon,de mikor ujjai pocakomra tévedtek, kezeim teret adva nekik húzódzkodtak el. Jólesően felsóhajtottam, ahogy gyűrni kezdte bőröm. - Persze, jól vagyok. Csak...talán a fejem kicsit lüktet. De ez az előbbi szédülés martaléka csak. Biztos mindjárt elmúlik - bólintottam, majd feltornászva magam paskoltam meg a matracot. - Ülj le kicsit mellém.Még - az órámra tekintettem, majd a kinti állapotra - egy-két órán belül sötét is lesz, addig beszélgethetnénk -vetettem fel az ötletet egy kedves mosollyal kísérve.
Nem állítanám hogy örvendtem, amiért Clarissa ennyire nem veszi komolyan a helyzetét.. - Nem, nem, mára épp elég volt neked az a kifárasztás amit kaptál, nem gombolkozunk. Felöltözve játszunk orvososat - tettem kezem a gombjaimnál járó kezére, de nem kellett szerencsére győzködni, ebbe egész könnyen beletörődni látszott. - Akár letépnéd, akár nem, nem csinálnánk semmit, ezt garantálom - ingattam közben a fejemet, és finoman, gyöngéd mozdulatokkal, simogatva kezdtem el masszírozni a hasát, és a derekát, a csípője tájékát. NEM felbujtási céllal, csak mint törődés és szeretet okán. - A meglepetésre... - sóhajtottam, és megforgattam a szemeimet -, addig kell várnod, amíg besötétedik, és azért kell addig várnod, mert akkor lesz értelme oda mennünk, ahova megyünk. Mint mondtam, sötét helyre megyünk. És mielőtt próbálkoznál, nem, nem mondom meg hová megyünk. Meglepetés. Akkor lesz hatásos a dolog, ha nem tudod mi az a hely ahová viszlek. De bízzál bennem, nagyon fog tetszeni - simogattam meg lágyan az arcát, és Hozzá hajolva csókoltam meg száját. Nagyon bíztam benne, hogy tetszeni fog neki... - De még mindig nem feleletél, szédülsz még? - kérdeztem újra. Szándékosan nem hagyva magam lerázni. Tudni akarok minden részletet, és kész, nem vitázok. - Szeretnél kicsit így maradni? Ha gondolod, beszélgetünk, vagy nézhetünk valamit a tévében is, vagy pihenj egy keveset, aludj kicsit, ha tudsz - javasoltam, amik így kapásból eszembe jutottak, és amiket itt a kanapén lehet csinálni, és pihentető dolog.
Nappali Hiába bizonygattam,hogy a szédülés csak pillanatnyi megingás. Jól vagyok, élek, és miegymás, egy makacs,de aggódó pasasnak ezek a szavak egyik fülén be, másikon ki. Lefektetett a kanapéra, és ügyelve minden kis hóbortra sorolt fel 800 dolgot,amivel rendbe tehet. - Nekem az orvososdi jobban tetszik egy köpennyel - csúsztattam ujjam gombjaihoz. - Hmm... milyen könnyen le lehetne tépni rólad - haraptam alsó ajkaimba,de elfogadva,hogy nem szórakozik, ejtettem kezem magam mellé. - Mennyit kell még várnom a meglepetésre, és miért annyit? - hőbörögtem áttérve erre a témára,hiszen tényleg... Jól vagyok.
A nappaliba érve ugyancsak nem a földre engedtem, hanem a kanapéra fektettem Clarissát, és mellé is ültem, nehogy eszébe jusson hogy Ő most innét felpattan. - Akkor most orvososat játszunk, és azt csinálod amit a doktor bácsi mond - nézem Rá szigorúan, és aggódva simítottam ki a homlokából a haját, miközben másik kezem kezét fogta meg. - Jobb már? Vagy szédülsz még? Kérsz valamit? Inni? Vizet? Vagy akármit? Bármit? - néztem végig a szemeibe, és hiába az orvoslás, meg hogy láttam már szédülő embert, és tudom hogy a terhesség miatt van, de... de akkor is... nem tehetek róla, ez az apai ösztön lehet... azt hiszem... vagy tudom is én, de az biztos, hogy mérhetetlenül aggódom Clarissáért, és vigyázni akarok Rá. És tessék, ennyit arról hogy nem árt meg neki egy kis mosogatás, meg meg tudja csinálni, meg egyebek... Hát persze, meg tudja csinálni, csak a végén majd hogy nem elájul...
- Jó úton haladsz abba az irányba hogy elhiggyem - feleltem Damon szavaira, és... mondjuk úgy hogy nem volt egész hazugság. Vagyis hazugság nem volt, de a bizalomtól olyan messze voltam még mint Ő Klaus esetében látszólag. Mégiscsak egyetlen lányom van, és pont egy vámpír felesége. Ez talán nem is lehetne felróható nekem, csak magam által. Nem mintha engem zavart volna, kissé mintha különvált volna két fél bennem, legalábbis ma. Delena rántott ki az elmélázásból és elmosolyodva vettem át tőle a képet amit csinált, aztán ahogy mosolygott rám búcsúzásul... az egy elég megragadó pillanatnak volt nevezhető, ha azt néztük hogy először találkoztunk. - Köszönöm kishölgy - mosolyogtam rá, és megsimogattam az arcát, aztán Damon-re pillantva bólintottam. - Ezesetben kitesszük valahova, és ellenőrizheti bátran. Néztem hogyan öltözködnek, igyekezve elnézni Elena mellett, mert körül-belül azt éreztem belőle hogy menjek már a bánatba, és amikor Damon rám, majd az egyik nem messzi képkeretre nézett, egy észrevétlenül aprót biccentettem felé, hogy megértettem a jelzést, de úgy hogy Elena ne lássa. Mondjuk erre amúgy is kevés esély volt, mert már nagyon mehetnékje volt. - Sziasztok - köszöntem el tőlük én is, és néztem hogy Elena vezetésével viharos sebességgel távozott a család. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, a nappali ablakához lépve néztem mikor beszálltak az autóba, és elhajtottak. Le mertem volna fogadni hogy ha Elenán múlna, úgy száguldanának hazáig mint akik itt sem voltak.
De ez már nem számított. Itt voltak, és én adtam a hajlandóságot, ez egyszer elég is volt. Megismertem az unokáim, elmondtam a lányomnak amit el akartam. És a férjét se öltem meg, emellett pedig igen érdekes dolgokat tudtam meg. Bár az "érző vámpírok" dolog annyira nem volt az agyam számára bevehető, de azért mindenképp egy utánanézésre alkalmas téma. Megérne egy kis kísérletet az a pár dolog amiket megtudtam ma. Többek közt, hogy ez a Klaus nagyobb sztár a városban mint hittem volna. Tényleg megérné személyesen találkozni vele, még mielőtt... egyéb kedves invitálást tennék az irányába. Kíváncsivá váltam a pasast illetően.
De mindezek előtt, amint az autó eltűnt a ház elől, már meg is fordultam, és az ellenkező irányba léptem, a kerethez, melynél Damon matatott. Egy papírdarabot találtam ott, rajta egy névvel. Mikaelson, ez a név is egyre gyakrabban jön... Azt hiszem nem lenne rossz lépés felkeresni az illetőt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Eléggé sietősre fogtam a saját öltözködésemet, mert ami azt illeti, most igazán azt éreztem, hogy bárhogy is, de nekem kívül tágasabb. És a gyerekeimnek is. Még ha Damon éppen még mindig invitálta az apámat. Ráadtam Delenára a sapkáját, majd Johnra néztem, és felvettem David-et a karjaiba, miután végignézett John-on, de szemmel láthatóan ő még meg volt szeppenve, és ezért nem is próbálkozott közelebb kerülni a nagyapjához, nemhogy elköszönni tőle. Delena ezekkel ellentétben gyorsan feltalálta magát, és rámosolygott Johnra, olyan igazi kislányosan, és ezen nekem is fel kellett kuncognom, de csak pár másodpercig. - Öhm... majd jössz hozzánk... ha akarsz - nyeltem egyet, biccentve egyet John felé. - Viszlát! - mondtam ki azt, amit búcsúzásnak szántam, és Damonre néztem.
- Én nem bánom - mondtam komolyan, miközben Delenát kezdtem el öltöztetni. - Talán akkor belátod, hogy tudok ember módra élni, és érezni... és biztonságban, szeretetben nevelni a családomat - néztem John szemébe, majd segítettem Davidre is ráadni a kabátját, Delena pedig John kezébe nyomta a "rajzot". - Jobban jársz, ha kiteszed valahová - tanácsoltam. - Hűtőre, vagy valami hasonló helyre, mert ha még járnánk erre, Delena ellenőrzi, becsben tartod-e a művét - nevettem, és magam is kabátot rántottam, majd míg Elena nem figyelt, ráhunyorítottam John-ra, és a kis papírfecnire, amit írtam. - Köszönés gyerekek... és indulunk - vezényeltem.
- Nem, a legszebb az lenne ha Jenna futna be, mert Ő még be is szállna a verésembe - simítottam végig a fejem búbján, amit Jenna ismeretségünk kezdete óta mindig előszeretettel csépelt. Csak tudnám mi a baja velem annak a nőnek? - Akkor megnyugodtam - követtem Elena mozdulatát a szememmel mikor felfelé mutatott -, majd kirakom őket mielőtt aludni térek. Sőt, ha gondolod, át is vihetem - vigyorogtam rá, bár ezzel talán el is árultam, hogy az Ő régi szobájában lakom én. Na nem mintha olyan sok másik lehetőség lett volna a házban, de... mindegy is. - Szívesen elmegyek, ha... garantálod hogy nem végzem a pincében a borosüvegek közt, ugyancsak palackozva - kacsintottam egy másik vigyor kíséretében és elvigyorodtam, de közben mondjuk halál komolyan beszéltem. - És ha Elena nem bánja - tettem még hozzá, a lányomra nézve komolyan.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
- Sajnos a kardom és a karóim a másik gatyámban maradtak - böktem a szobám felé, mintha még mindig itt élnék, majd felsóhajtottam, és magam is észrevettem ,hogy David már igencsak fáradt. Aminek most az egyszer hálát adtam, mert még mindig nem óhajtottam hozzászokni az apám társaságához. - Igen, talán itt lenne az ideje - bólogattam. Feleslegesnek tartottam volna megismételni Damon invitálását. Bár... én nem is ismételtem volna meg.
- Mégnézném, ha Jeremy azt látná, ahogy mi karókkal döfködjük egymást, Elena meg téged képel fel éppen, a két gyerek meg visít torka szakadtából - képzeltem magunk elé a képet, majd Davidre néztem, aki látványosan ásított. - Viszont hogy ez így is maradjon, talán itt lenne az ideje menni, nem? - néztem Elenára. - Nos, ha még senki nem írta le magát végleg a másik előtt... talán el is jöhetnél hozzánk. Látnád, hogy szépen neveljük az unokáidat - fordultam John felé.
- A magam részéről kedvelem a boszik egyik-másik trükkjeit. Nekik van üzleti érzékük, és a jóllakott kutya ritkábban harap mint egy vámpír - ironizáltam kissé, bár igaz is volt, ha a banyával jót teszel, és jól meghálálod, előbb bízhatsz benne mint egy vérivóban. Nem sértésből mondtam kivételesen, de én ezt tapasztaltam. Néztem merre indult Delena mikor engem otthagyott, és elvigyorodtam, látva és hallva, mit is akar a kislány. - Ismerős, akad egy-kettő a családban - bólintottam. Elvégre nem kellett messzire menni, bár nem voltam mindig itt, de a családunkat azért ismerem. Jeremy-ről a stiklijei ellenére is hírhedt volt hogy ügyes. Azért ezt talán megérte volna lefotóznom, ahogy a vámpírapuci a nappalimban az unokámmal rajzolgat. Esküszöm, pletykalapba való lenne, ha lenne a vámpírvadászoknak külön lapjuk. A szemem villant mikor látni véltem egy mozdulatot Damon részéről ami nem illett oda, de ahogy Rá néztem, rájöttem, ez a mozdulat csak nekem tűnt fel a nappaliban, és mert csak nekem szólt. Magamban elvigyorodtam, mert már most kíváncsi voltam, mire is utalhatott a mozdulat. Elhamarkodott következtetéseket sosem vonnék le. - Igaz is, talán lehet mégsem vagyunk egészen menthetetlenek - néztem én is az órámra és tényleg, egy jó ideje itt vagyunk, és még nem folyt vér. Én sem öltem vámpírt, a vámpír se engem, és Elena se verte be az orrom. Egész jól csináljuk ezek szerint... - Tudod Elena, lehet mindhármunk visszafogottsága a helyzet megoldása. Te sem kardoskodsz, meg én sem, és a férjeddel se szurkáljuk egymást, nyilván ennek köszönhető a nyugodt légkör...
Kezdőlap
