Megint egyedül maradtam ebben az egész gondolatmenetben. Mert ami azt illeti, kezdett nagyon is zavarni, hogy az orrom előtt beszélnek annak a megbuktatásáról, aki védi az én, és a családom életét. Biztosítja, hogy Delena és a többi gyerekem is biztonságban nőjön fel.
- Igen, ez így van - bólintottam végül Delena rajzművészetét nézve, közben nagy nyeléssel ittam bele újra a kihűlt teámba.
- Feltűnt. De egyelőre még nem tudom, kinek a visszafogottsága miatt van így - motyogtam.

- Biztosan van. Ha annyira érdekel, keresd meg Klaust, és kérdezd meg tőle. Vagy egy boszitól, ha már annyira bízol bennük. Nézz hülyének, de valahogy jobban bízom egy hibridben. A kis boszi-fejrobbantós bűbájokat rémesen rühellem - álltam fel, mert Delena lecsúszott John öléből, és a fényképes szekrényen kezdett matatni, mert talált ott egy darab papírt.
- Ne haragudj, de ő a család művésze - néztem Johnra bocsánatkérően. - Egyszerűen minden tiszta papírlapot telefirkál - guggoltam le, és Delena kezébe adtam egy ceruzát, amit a papír mellett találtam. - Várj kicsim... apu segít - térdeltem le mellé, hogy egy óvatlan pillanatban felfirkáljam egy cetlire Mikael Mikaelson nevét, és bedugjam az egyik képkeret alá. John megtalálja... ebben egészen biztos vagyok.
- Feltűnt már, hogy csaknem egy órája itt vagyunk, és még mind élünk? - ültem vissza széles vigyorral a kanapéra.

Hazudtam volna ha azt mondom, nem szeretném én magam karóvégre tűzni a hibrid fejét. Olyan zsákmány lenne ez, mint... egy fehér holló, főleg ha tényleg az elsők egyike. Hatalmas fogás lenne, felejthetetlen, és... mindamellett persze méretes előrelépés az ügyünkben is. Egy ilyet levadászni... korszakalkotó lenne, és mérföldkő a vadászok nemzetségében...
- A magam részéről akkor már inkább választanék egy banyát, azok némiképp lojálisabbak. Régen is, most is - utaltam a régi boszorkányokra, akik a városunkat segítettek megvédeni. Egy olyannal előbb paktálnék le az biztos, mint hogy bízzak egy hibridben.
- Máris kedvelem az illetőt, aki vadászik rá, neve nincs az illetőnek? - kacsintottam Damon-re, bár gyanítottam, Elenára való tekintettel úgyse osztaná meg velem. Nem volt nehéz megállapítani ki is tart inkább igényt Klaus állítólagos védelmére.

Egyáltalán nem volt kedvemre való a téma, bár úgy általánosságban nem élveztem, hogy it kell lennem, még mindig. A gyerekek legalább jól elvoltak és közben mosolyogtak, szemmel láthatóan élvezték, hogy egy új helyen vannak, mégis olyan, mintha itt nőttek volna fel.
Megköszörültem a torkomat John kérdésére. Most mondjam ki, hogy nem sok könnyek hullajtanék miatta? Minek? Damon már megmondta helyettem.
- Kiről beszélsz? - néztem Damonre. Én egyedül klaus apjáról tudtam, de ő... vajon a városban van?

- Nem tehetünk mást, mint hogy bízzunk benne. Akkor is, ha a hátam közepére kívánom azt az önelégült képét, ha csak meglátom - morogtam, majd elnevettem magam John kérdésén, még akkor is, ha nem nekem szólt.
- Ó nyugodj meg, nem téged félt. Kár, mert nekem ez a verzió mindennek ellenére is jobban tetszene - vontam vállat. - Ami meg Klaust illeti, ne fájjon miatta a fejed. Ahogy hallom, más is van a városban, aki a szívére pályázik. Ezúttal egy karó hegyén.

Egy amolyan mindent tudóan lesajnáló kifejezés költözhetett az arcomra Damon szavaira. Chhh... ha tudnák, ha csak sejtenék, hogy az a pasas se ér semmit, ha valaki akarja őket...
- Ahh... nos, megpróbállak nem... hát hogy is mondjam... elítélni, hogy egy ilyesfajta vén vámpírban megbíztok, de... a ti dolgotok. Mindenesetre nem különbözik a szememben más példányoktól, ha alkalmam nyílna rá, végeznék vele is mint a többivel - néztem mélyen Elena szemeibe. Szívesen az orruk alá dörgöltem volna, hányszor védtük meg mi, a magunkfajták a kis hasonmást, de... minek is mondanám? Amiről nem tud, nem fáj neki.
- Most értem aggódsz vagy Klaus-ért? - néztem érdeklődőn Elenára, mert nem volt egészen egyértelmű a szavaiból.

Igen, pont ettől féltem. Hogy ezek ketten esetleg szervezkedni kezdenek. De a fejemben ott voltak Klaus szavai... két nőt is szeret, vagy két nővel van most "dolga", vagy bánom is én, hogy hogyan fogalmazott, a lényeg, hogy minden bizonnyal Tatia meg sem állna addig, míg ki nem nyírja Johnt, és Damont... a másik nő kiléte viszont ismeretlen, úgyhogy róla nem nyilatkozom, de bizonyára ő sem lenne rózsás kedvében.
Viszont Damon meglepett, mikor végül csak nem akarta összedugni a fejét az apámmal.
- Legalább neked legyen egy kis józan eszed. Aki eddig megpróbálta megölni Klaust, az mind kudarcot vallott. Azt hiszem. HIszen már ezer éve életben van.

- Hidd el, én is szívesen megnézném, hogyan végzel vele - dünnyögtem Johnnak, aztán ránéztem Elenára, és megértettem a tekintetét. - Csak egy bökkenő van ezzel. Klaus védelmet ígért a családunknak. Te is tudod, mi minden van a világon. A lányod célpont, mert hasonmás. Sokan, sok célért akarják őt... a vérét, vagy az életét. És noha Klausnak is voltak mocskos húzásai, a mai napig védelmez minket. Még ott is, ahol én nem lennék rá képes, lévén, az én erőm az övé mellett elbújhat. Ergo, ha bántod őt, a lányodat szolgáltatod ki másoknak. Vagy épp az unokáidat - tettem hozzá. - Ja, és engem, mert Elena azonnal kinyírna.

Ki hitte volna hogy ez a pasa még a hasznomra lehet. Kifejezetten tetszett nekem ez a kis... kihívás... Még úgy is hogy tisztán látszott, Elenának nem tetszik az ötlet. Nekem nagyon is bejött.
- Vérfarkas és vámpír... hihetetlen - bólintottam elismerően. - Sem vámpír sem vérfarkas módjára nem lehet megölni? Na és emberileg? Ha van egy mindenkinél erősebb példányotok, akkor kell lennie a természet értelmében valakinek vagy valaminek, aki által vagy amivel ez a Klaus is megízlelheti a halált. Nyilván létezik valami amitől Ő is legyengül. És ha valaki legyengül, már könnyűszerrel kikísérletezhető, hogy mi okozza a halálát - morfondíroztam, s bár lettek volna ötleteim a kérdésben, de az ölemben ülő kislányra lévén tekintettel, inkább nem mondtam ki. Ha tényleg olyan okos, nem kéne különböző gyilkos módszerekről beszélni előtte. - Rengeteg módja van annak hogy egy testet és/vagy lelket az élettel összeegyeztethetetlenné tegyünk - magyaráztam teljes lelki nyugalommal. Cseppet sem ijedtem meg ettől a "legyőzhetetlennek" titulált pasastól, inkább tetszett a kihívás lehetősége. Ezer örömmel kipróbálnám a megölését.

Gondolhattam volna, hogy nem kerülhetjük ki sokáig a Klaus-témát... de nem értettem ebben egyet Damonnel. Én nem akartam őt bántani, és azt sem akartam, hogy mások bántsák. Az egyetlen oka az volt, hogy... ő védelmezte a családunkat, és most is így tenne, vagy tenné, hiszen... neki valamiért fontos a hasonmás-vérvonal.
- Damon, ezt te sem gondolhatod komolyan. - ráztam hevesen a fejemet, a férjemre nézve. - Neki életben kell maradnia...

- Igen, pontosan róla beszélek - szorítottam meg Elena kezét, és néztem, ahogy David most az anyja ölében keresett magának kényelmes helyet.
- Klaus egy első - dőltem hátra kényelmesen, fejem mögött összekulcsolva a kezemet, így nézve John Gilbertre. - A vámpírok őse. Vérfarkas apától született, anyja félrelépéséből. Vámpírként, első ölése alkalmával kiváltotta a vérfarkas átkot is. Noha ez ezer évig meg volt kötve, megtörte... így ő az első hibrid. Félig vámpír, félig farkas. Mindenkinél erősebb, és keményebb dió. Nem ölheted meg vámpírként, mert a farkas éne miatt immunis mindarra, amire a vámpírok nem... és fordítva is - tártam szét a kezem. - És mint már kitalálhattad, Klaus Mikaelson nem épp a barátunk.

Mr. Salvatore kis "sértődőnek" kinéző reakcióját inkább mellőztem, ugyan, minek is törődnék vele? Ami tény, az tény, a vámpírok 99%-a se nem gondolkodik, se nem érez. De helyette érdekes volt a másik dolog amit mondott. Legalábbis felkeltette az érdeklődésem.
- Hibrid? Erről ejthetnél több szót is, mert hibridről eddig nem hallottam. Ha leszámítunk egyes ostoba mendemondákat - ráztam a fejem. De azokban nem hittem. Elvégre miből is lehetne hibrid? Mint látom, ember és vámpír közösüléséből nem lehet, a vérfarkasok és a vámpírok halálosak egymásra tudtommal, akkor vajon hogyan? De Elena arckifejezése rátett egy méretes lapáttal az érdeklődésemre szóval már nem csak simán érdeklődő, de egyenesen kíváncsi voltam.
- Legalább ötödszörre hallom ezt a nevet mióta a városban vagyok, lassan tényleg érdekel, ki is ez a Klaus? - néztem hol egyikükre, hol meg a másikukra. Előbb Erintől, most tőlük hallom, ez valami mánia? - És miért is lenne jó nektek ha én Őt akarnám elkapni? - állapodott meg a pillantásom Damon arcán, félig felvont szemöldökkel.

Nem is tápláltam túl sok reményt ahhoz, hogy egy Gilbert képet lemondani a vadászatról. Mert tudtam, hogy lehetetlen. Mintha ez lenne a Gilbert vérben. Belőlem pedig... hiányzik. Ki tudja, miért?
Damon szavaira viszont felkaptam a fejemet. Óh, te jó ég... - Most Klausról beszélsz? - lepődtem meg teljesen.

- Érezzem magam megtisztelve - morogtam halkan. Oké, persze hogy a fajtám nagy része gyilkos, de mégis... a tágabb értelemben vett családomról beszél. A fajtársaimról.
- Ajánlanék neked húzósabb falatot. Hibridet is gyilkolhatnál. Van jelöltem rá - mondtam pimaszul. - Vagy ahhoz már nincs elég bátorságod, John Gilbert?

Kissé összehúzott szemekkel vizslattam mikor Damon megcsókolta Elenát. Hogy nem tetszett? Az enyhe kifejezés, de lenyeltem a választ. Elena kedvéért. A férje, ezen már nem éri meg kitörni. Ahogy azt is inkább lenyeltem Elena miatt, hogy örömmel látom hogy a vámpírral párzás nem okoz... félvámpír hibridgyerekeket.
- Defektes... - mondtam utána a szót. - Érdekes megfogalmazás, orvosi szemmel épp fordítva lenne nem igaz? Aki nem tud érezni, az sérült, defektes, ellenben akik érezni tudnak, valamilyen formában képesek voltak emberi érzelemvilágot raktározni magukba a haláluk után is... - gondolkoztam el kissé a témán hangosan is. Nem tehetek róla, előbújt belőlem a tudomány. Érdekelt volna, hogy a gyerekek szervezetében van-e bárminemű elváltozás a kétséges eredetű apa alanyának kapcsán. Bár külsőre nem látszott semmi, de az mindenképp érdekes volt amit Delenáról korábban mondtak. Értelmileg egy három éves szintjén áll...
- Nem, Elena, nem fogok - dőltem kissé előrébb, úgy nézve rá. - Nem áltatlak azzal hogy abbahagyom a vadászatot valaha is. Ha vámpírral találkozom, egyikünk meghal. Általában ők. De ne izgasd magad, a férjedet nem fogom eltenni láb alól. Azért dolgozom hogy a rokonaim éljenek. Ő vámpír, de a férjed lévén, nem nyúlok hozzá, ha Ő nem támad rám. Másokra ez nem vonatkozik - ingattam a fejem jobbra-balra.

Na jó, el kell ismernem, hogy nehezen viseltem a gyilkosságokat, legyen szó vámpírról, emberről vagy bárki másról. John erre rávilágított a szavaival, és végül vontam egyet a vállamon, de kedvesen megsimogattam Damon arcát, ahogy megcsókolt.
- Hát... Petrova nő, szóval eleve nem normális. Csodálom, hogy ezt eddig nem mondtad ki - mosolyogtam Damonre, majd újra Johnra pillantottam. - Öhm... gondolom, másokat nem igazán fogsz megkímélni...

- Mi is ismerjük az emberi érzelmeket, még ha olyan nehéz is elhinni - dünnyögtem. - Oké, nem mindegyikünk... sokat egyáltalán nem... de mint látod, köztünk is akad defektes példány - böktem magamra, és odahajolva egy csókot nyomtam Elena szájára. Hogy milyen fejet vágott John, a legkevésbé sem érdekelt. Miért kellett volna szégyellnem magam, hogy szeretem a lányát? Ez nem szégyen. Az én szememben nem.
- Hát, most nem fogok könnycseppeket hullatni az ismeretlen Erin miatt, ha megbocsátod - fintorogtam aztán John-ra. - Bár fogalmam sincs ki lehet olyan a városban, aki ennyire képes megborítani egy vámpírt lelkileg.

- Talán igen - viszonoztam a felém küldött vigyort, de... leginkább csak a gyerekek kedvéért nem tettem hozzá, hogy ha előbb találkozunk minthogy tudnám kicsoda, simán átszúrtam volna Őt magát. De rokon, és minden ellenérzetemmel együtt is el kellett ismernem, még mindig jobb mint amit vártam egy közönséges vérszívótól. Erin is és ez a Damon is... mindenesetre még nem találkoztam vámpírral aki képesnek állítja magát a szeretetre. De ők úgy néztek ki.
- Hallottam róluk, bár látni csak Erint volt szerencsém. És... - felnevettem kissé, miközben visszagondoltam az estére. Igen csak kacifántos kis kaland volt, vérrel nyakon öntve a végén. Amire önkéntelenül és odaértem a nyakamhoz, bár seb már nem volt rajta, de mintha csak megszokás lenne, nem feltűnően. Én se vettem észre, csak menet közben. -, igen, öngyilkos hajlamú. De nem tőlem - forgattam meg a szemeim. - De igencsak érdekes volt szerelmi bánatban szenvedő vámpírt látni. Azelőtt nem hittem hogy képesek vagytok... ilyesmire - böktem állammal az irányukba a szerelmes családi idill képét megcélozva. Magamban vigyorogva, Erin esti kis kijelentésén, hogy ha nem lenne igaz, kitörné a nyakam amiért szerelmesnek tituláltam.
- Ha enyhítettem volna a terhén, akkor azért lennék rossz, nem? - néztem Elenára komolyan, nem kötekedve, és vetettem egy célzó pillantást a férjére, majd vissza Rá. Ha azt mondtam volna hogy tegnap megöltem egy ősét, tuti már viharzana is kifele, bottal üthetnénk a nyomát. Le merném fogadni...

Csak néztem egy ideig a képet, ami John kezébe került, de aztán igencsak tovább terelődött a szó erre a bizonyos Erinre, és nagyot sóhajtottam.
- Nos, ha öngyilkos hajlamú, igazán enyhíthettél volna a terhén. Bár talán... - pislogtam Damonre. Erről beugrott, hogy ő is... akarta már megölni magát, méghozzá miattam. És a gondolatra facsarni kezdett a szívem, olyan borzalmas volt belegondolni ebbe...
- Bár talán megvolt rá az oka - javítottam ki magamat végül, és megsimogattam David haját. - Mindenesetre... úgy hiszem, mi sem fogjuk kikerülni a találkozást vele - motyogtam.

- Felfoghatom valamilyen szintű haladásként, hogy nem tetted le a fényképet az asztalra, és nem szúrtad át karóval a fejem? - vigyorogtam rá Johnra, majd néztem, ahogy Delena felfedezi a kezén lévő ékszert, és azt nézegeti csodálkozva.
- Szóval még egy Petrova - sóhajtottam aztán, mikor újra arra a bizonyos Erinre terelődött a szó. - Pedig van belőlük épp elég. Tatia, Katherine... egyik rosszabb mint a másik. Ez az Erin sem lehet jobb náluk - írtam le előre a hölgyet magam előtt, aztán hüledezve meredtem John-ra, miközben David odamászott hozzám, hogy a hajam rángassa.
- Öngyilkos hajlamú vámpír? A puszta látványod váltotta ezt ki belőle? Meg tudom érteni szerencsétlent - ironizáltam, bár nem gúnyosan.

Jól hangzott ez a "ne gyilkoljátok egymást" dolog. Úgy hiszem, kettőnk vérmérsékletével bőven apokaliptikus élmény lenne ha folytatnánk. De távolról sem akartam teljesen elvadítani a lányom, a határok bőven elegek, neki is és nekem is az a biztonságos. Egy határ mindig kell. Még ha most "barátkozunk" is.
Átvettem a képet amit Damon nyújtott oda nekem, és megnéztem rajta a is családot. Ha nem tudtam volna az igazat, erről a képről sosem találtam volna ki hogy ki is a lányom férje. Nem volt könnyű lenyelni a tényt... Emiatt tán még Grayson is forog a sírjában.
- Hm... családtag vagy, ha nem öllek meg, a képen is elférsz - mondtam, miközben a zsebembe rejtettem a fotót. Később elteszem majd jó helyre, addig jól van ott is.
Néztem hogy Delena a mozdulat közben felfedezi a nagy, csillogó gyűrűt az ujjamon, és érdeklődve nyúl érte hogy megnézze. Számat félmosolyra húzva tartottam elé a kezem, hogy alaposan megnézegethesse amíg akarja, s addig én a szüleit figyeltem.
- Elena őse, hogy pontos legyek, nem az enyém igazából, az anyja vonaláról felmenő, de egy tőről fakad a család, szóval családtagnak minősül. A Petrova vonal tagja - válaszoltam meg Damonnek, aztán Elenának is. - Nem öltem meg, mert nem ölök családtagot, meg... mert meglepett egy öngyilkos hajlamú vámpírral a találkozás. És viszonzásképp sem, mert Ő sem ölt meg engem - vontam meg a vállam, nem téve hozzá, hogy az sem zavart volna ha megteszi, hisz visszajövök.

Valami furcsa ellágyulást láttam John arcán, amikor Delena az ölébe került, de ezen nem lepődtem meg, és nyilván arra gondoltam, amire Damon: így John nem lehet olyan nagyon rossz ember... ha Delena odamegy hozzá, akkor biztosan nem.
Megfogtam a szerelmem kezét, közben próbálva ellazulni, hogy egyik szóra se kapjam fel a fejemet úgy, hogy arra támadni lehessen.
- Erin? - kérdeztem vissza én magam is. - Hát... a Mikaelson bálról rémlik, bár archoz talán nem tudnám kötni - ráztam a fejemet. - Azt hiszem, ő Tatia lánya, mert mintha vele... - próbáltam felidézni a civakodást közöttük. Távolról láttuk ugyan, de egy-két szó hangosabbra sikerült. Ettől függetlenül még mindig nem rémlett az arca.
- Bár fogalmam sincs, hogy ha Tatia lánya, akkor mivel érte el, hogy ne öld meg... nem tűnt túl barátságosnak - sóhajtottam egyet.

- Megtörtén a csoda... - sóhajtottam fel, mikor meghallottam Elena szájából az engedékenység első jelét, és éreztem, hogy kivételesen sikerült lyukat fúrni az átkozott makacsságán... együttes erővel John Gilbertnek, és nekem. - Nem kell azonnal úgy viselkedni, mint a világ legjobb családja, csak... egyelőre ne gyilkoljátok egymást, rendben? - próbálkoztam meg egy apró mosollyal, és néztem, ahogy John Gilbert ölbe veszi Delenát. Úgy tűnt, megértik egymást. És ismerve Delena képességeit, tényleg nem lehet ő olyan rossz ember... vagy Delena kezdi kinőni a rá jellemző sajátosságokat.
- Van nálam kép... tessék - nyúltam a tárcámba, és átadtam egy fotót, amin mind a négyen telt szájjal vigyorgunk a kamerába. - Engem levághatsz róla, ha akarsz - dünnyögtem, majd felkaptam a fejem John kérdésére.
- Erin? - motyogtam. - Nem tudom... ismerős a név, de nem esküszöm meg rá. Hogy érted, hogy ő az ősünk? Mármint nektek, Gilberteknek, vagy... vagy a fajtámnak? Mert Klaus nem lesz boldog, ha valaki elorozza tőle ezt a kiváltságot.

Nem lepett meg hogy Elena nem akart idejönni. Az sem lepett volna meg, ha kötéllel megkötözve a a férje hozza a vállán. Vele kapcsolatban inkább az lepett volna meg ha kevésbé makacs mint a "szülei". Az érzékenysége meg... hát nem ringattam magam abba a gondolatba hogy miattam könnyezik, gondoltam a terhesség az oka...
És az is biztos volt, főként hogy látszódott rajtuk, hogy megleptem őket azzal amit mondtam. Nem mintha Elena ettől sokkal kedvesebbnek tűnt volna, de... nem számít. Én elmondtam, amit el tudtam, ha ez sem elég neki, hogy ne legyek véres rongy, hát akkor legyen, eddig is elviseltem az élményt, ezután sem rokkanok bele ha a lányom utál. Különben is, én csak az igazat akartam vele tudatni, hisz nem lehetek az apja.
De amikor Damon megszólalt, rajtam volt a sor a meglepődésben, mindamellett hogy visszaállítottam a falamat, és szépen megállapodtam a szokásos komoly arckifejezés mögött. Főként azért is, hogy ne látszódjon az a... talán elismerés, amit ébresztett bennem a fickó, mert kezdett tényleg... valami érdekes érzést kelteni bennem hogy mit össze nem igyekszik Elena kedvéért. Mert nyilván nem az én lelki üdvöm érdekli, hanem Elena. Bár eszerint legalább van bennünk egy közös pont, még ha ódzkodok is ettől a ténytől.
Lenéztem a kis Delenára amikor megéreztem egy kis kezet a lábamon. Azt hiszem ezúttal talán le is olvadt a maszk a képemről, úgy megdöbbentem a kislány gesztusától. Nem mernék megesküdni rá de tán még vissza is mosolyogtam Rá. Hmmm... na jó, erről nem tehetek, de ez a gyerek... valahogy átért a falamon és elültetett egy gondolatot. Na nyilván nem azt hogy ezentúl angyal leszek, de... ez az "esély" kérdés, két dolgot jelentett. Az egyik, hogy most én vagyok Alíz Csodaországban, és ez egy felfordult dimenzió, ahol hagyom ezt, és olyan dolgokról beszélek, amikről máskor halálközeli élményben sem. A másik pedig, hogy ha meglépem azokat a teendőket, melyek a közeljövőre a naptáramba kerültek, az az esély úgy fog elszállni akár a luftballon. És ha ez így lesz, akkor végülis... addig csak nem halok bele, ha kipróbáljuk a másik oldalt. Úgy lightosan.
Talán ezért is tettem, hogy lenyúltam a kislányért, és mikor nem kezdett méltatlankodva ellenkezni az érintésemre, az ölembe emeltem.
- Tiszta anyád vagy, tudod? - kérdeztem Delenát, aki... nem is tudom milyen arckifejezéssel nézett vissza rám, miközben egyet bólintott. Én meg visszafordultam a lányomék felé, gondolván hogy kipróbálom a "nagypapi szerepet". - Alkalomadtán adhatnál róluk egy képet - jegyeztem meg, bár vártam mikor robban a bomba, hogy ne is álmodjak róla. Persze nem mintha olyan nagyon szentimentális lettem volna, de csak az unokáim, és Elenáról is van képem, róluk is eltennék egyet, hátha nem látom őket a következő 10 évben, ha a város nyugodt életére török.
- Egyébként, nem ismertek egy bizonyos, Erin nevű vámpírnőt? Állítólag az ősünk - tettem aztán még hozzá, ahogy eszembe jutott a tegnapi nő. - Ő az első vámpír akit nem öltem meg életem során mikor találkoztunk. Te meg a második - siklott a szemem Damon felé. - Vagy öregszem, vagy lágyulok... - morogtam még hozzá, bár csak úgy hogy talán nem hallották meg.

Nem is tudom, hogy mi változott meg a szobában. Talán a légkör, vagy a hangulat, amiben én biztos voltam, hogy eléggé jéggé fagytam és megdermedtem John Gilbert szavaitól, ahogy beszélt a múltról, beszélt a tapasztalatlanságáról, legalábbis én annak tudtam be ezt a "Csak 15 éves voltam"-dolgot. Közben isten a tanúm rá, hogy én próbáltam megérteni, hogy mit miért tett, és talán félig sikerült is... de az volt bennem a legnagyobb tüske, hogy itt van, vámpírvadász és mégsem... mégsem akar még mindig engem, mint a lányát... és ezzel most ellentmondok mindennek, amit eddig produkáltam, mert tényleg hiányzott egy apa... nem mintha John Gilbert lenne erre a szerepre a legtökéletesebb. Grayson Gilbert volt az... Rick eltűnt, és ki tudja, mikor bukkan fel újra...
De lassan felemeltem a fejemet, szinte már könnyúsztatta szemekben, mikor a legeslegutolsó mondat elhagyta a száját... "ne higgyem, hogy azért, mert nem szeretett, és szeret", vagy valami hasonló, most a világért se tudtam pontosan felidézni, annyira máshol járt az agyam. A múlton, mikor meg sem próbálta éreztetni a szeretetét. Csak jött... hozta magával a bunkó stílusát, piszkálta Jennát, és akit csak elért...
Végül újra lehajtottam a fejemet, és Damon szavait hallottam meg, közben fél szemmel látva, hogy Delena odamászik Johnhoz, és egy nagyon aprót kellett sóhajtanom közben.
- Jól van... jól van... - reagáltam csak ennyivel. A múltat felhánytorgatni már felesleges lett volna, meg sem akartam próbálni, pedig belőlem is képesek lettek volna dőlni a szavak. Viszont mivel ő kihangsúlyozta, hogy nem apatípus, és csak egy vámpírvadász... hát minden egyes szó felesleges lett volna abból a monológból.
- Egy esély... mindenkinek... - bólintottam rekedten.