A kellemes társasága ellenére, nem terveztem vele szorosabb kapcsolatot létesíteni, mit holmi szórakozásra eleget. Jó volt, hogy egyedül lehetek, vagyis olyannal, aki nem ismert, vagy fog ismerni a jövőben, viszont ahogy a léptek zaja megcsapja fülem, először a kedvem lesz több, majd ugyan ezzel a sebességgel el is lohad ez az érzés. Féltékenység ütne bennem szöget? Meglehet. A lány hangját hallom, de nem törődök vele, helyette összevont szemöldökkel nézek a konyha irányába. A teavíz sípolása elnyom minden mást, megrázom a fejem, és visszatérek a fiúhoz, aki minden bizonnyal kótyagos, viszont bizonyos testrésze még így is több életet tart benne, mint kellene. A fintor kiül arcomra, újra vérét kezdem el szívni, míg a társaság be nem toppan a nappaliba, s helyet nem foglal, mint akinek nincs jobb dolga. ellököm magamtól a fit, és felvont szemöldökkel fordulok Jared fotelben tespedő teste felé, és a kezében lévő teáról akkor már nem is ejtenék szót. Az összhatás nevetséges, mintha egy nagypapa lenne, aki kukkolni óhajt, csak az a része sántít, hogy nem takarásból teszi mindezt. -Komolyan Jared? Miért nem teázgatsz a kis szajháddal? Nem zavarnál, én se téged.-engedem el a fiút, és igazítom meg így is hiányos felsőm, és kiszállva öléből, kikapom Jared kezéből a teát, és belekortyolva elfintorodom. -Jézus, ez borzalmasan undorító. Többet vártam tőled.-húzom meg az asztalon lévő üveg tartalmát, csillapítva a tea gyomorforgató ízének hatását, de megeshet kicsit sokadik kör ital ez már, és kicsit megszédülve ejtem ki az üveget a kezemből, ami a földre zuhan, a szőnyegről ugyan visszapattanva, de nem eltörve, csupán tartalmát végiglocsolva rajta. -Ez az új hobbid? Teázgatni, míg nézed, hogy mit nem kaphatsz meg? Mert akkor eléggé megöregedtél drága barátom.-mondom neki, majd mire a fiúra nézek, csendesen ver szíve, majd megáll. Remek. Mellé lépek, és kezem a mellkasába mártom, kirántva szívét, Jaredhez vágom.-Ez is a te hibád.-fordítok neki hátat, s indulok a kis szőkéje nyomába, hátha van még benne annyi élet, hogy adhasson nekem még a véréből egy vacsorára elegendő adagot.
A testet hanyag módra gyűrtem egy peremgyűrűn kallódó szemetesbe, gondolván, amerre a madár sem jár, ott ember sem fordul meg. Csak remélni tudom, hogy azért arra is látogatnak narancsinges szakemberek, hogy elhordják a felesleget, különben a nagy forróság és a sűrű pára csúnya dolgokat fognak művelni a bomló húsmasszával. Ezt követően a belvárosba igyekeztem, bejártam a főteret, meg-megízleltem a fiatalabb generációt, hogy immáron telt hassal nézhessek valaki után, aki egyéb kívánalmaim is kielégíti. Ezúttal egy vörösre esett a választás. Arca kerekded, szeplős, teste lapos, akár egy deszka. Az aktus gyors és száraz volt, a hölgy sűrűn ellenkezett, de a táplálkozással duzzadó energiámmal könnyen hárítottam a rúgkapálózást, hogy legalább számomra eredményes legyen a megérdemelt légyott. A dolog befejeztével, miközben a sliccem vontam helyére, eltöprengtem azon, hogy szerzek néhány kísérleteznivaló alanyt, de a körülmények közbeszólnak, Mia révén a ház nem kísérletkompatibilis. Ennek ellenére, karon ragadtam a remegő lányt és magammal húztam. Egészen elnyerte a tetszésemet, bár neki is van ám torka, kevesebbet picsogott mint az átlag. - Kéérem, engedjen... - motyogta némán, mire én átöltem a csípőjét. - Ne aggódj. Jó dolgod lesz nálam. Hazaértünk. A kisasszonyt hálószobámba zártam, vittem neki ételt és italt, miután a lelkére kötöttem, hogy a ház nem tűri a hangoskodást. Kibattyogtam a konyhába, és felraktam egy teáravaló vizet a tűzre. Az szépen fortyogott, összetalálkozott a citrommal, a filterrel, mézzel és a cukorral, majd egy öblös bögrében végezte, kezemben a nappali felé. Hallottam, Miának társasága akadt. Nem zavartattam különösebben magam, kényelmesen elzongoráztam a fotelig, ledobtam magam, és mint aki a tv-t mustrálja, szörcsögtem a teám az akciót nézve. Elég puhány egy palit fogott ki magának..., ahogy elnézem.
Hazatérvén a kis kiruccanásomból, immár nem voltam egyedül. Az oldalamon, mámorosan andalgó fiú kedvemre való volt. Hogy miért? Vére édes volt, akár a méz, s olyan löketet adott, mintha drogot fecskendeztem volna erembe. Kezénél szorosan fogva, rángattam be a házba, ahol a mai nap eredményeképp már más is feküdt, noha a hulla szaga még nem volt erős, az már érződött rajta, hogy órák óta nem dobog a szíve. A kellemes fogadtatást eltüntettem, míg a fiút a kanapéra ültettem, a másikra, akinek már nem sok beleszólása volt, abba, ami történik, s abba, ami történni fog, őt épp ezért letakartam az egyik fotelon lévő lepedővel. Visszatérvén a másik szerencsétlenhez, mélyen szemébe néztem, s némi ráhatással elértem, hogy megszólaljon. -Tíz perce még nem voltál ilyen csendes. Elvitte a cica a nyelved?-érdeklődöm, mutatóujjam körmével végigszántva nyaka vonalát.-Majd elfelejtettem, hogy az én voltam. Bocsánat... Most már beszélhetsz, ha szeretnél. Vagy szórakozhatunk is.-biccentem oldalra fejem, és már így is véres nyakú pólóját a földre dobom, derekán átvetve lábam, még közelebb simulok hozzá, és érzem, hogy mit akar ugyan, de teszek rá. Én mást akarok. Most még csak mást.-Majd annak is eljön az ideje, de először...-hagyom, hogy fogam megtalálja izzadtságtól nedves, sós ízű bőrét, és átharapva azt megízlelhessem a vérét. A nedű ismerős íze kellemesen bizsergeti testem, míg csípőm ágyékához simulva ébresztgeti őt, elfeledtetve vele, hogy az ájulás közeléig süllyed, amiért vére mennyisége folyamatosan csökken. Léptek zaja csapja meg fülem, de nem zavartatom magam, sőt. Kezem a fiú kezét csípőmre húzza, ajkaim pedig nyakáról ajkaira vándorolnak, mit sem törődök vele, hogy vére folyni kezd, hisz vérem még ott van előbbi gyógyulásából, így nem hal meg egykönnyen. Ha meg igen, olyan lesz, mint én. Nagy kaland. Egyel több vámpír a földön, nem hiszem, hogy oszt vagy szoroz.
- Házi rabszolga? Ez tetszik. Listára veszem az ötletet - kontrázom váratlan hangulatkilengéssel, és mielőtt meghallanám sértéseit, látványosan elásítom magam. - Inkább őrültél volna meg... - reflektálok szavaira, majd legyintek egyet az ajtó felé. - Menj és tépj le néhány fejet, engedd ki a gőzt... - Engedje. Csak ne itt, ne nekem. Több érzelmet tudok belőle most kifacsarni, mint ezelőtt. És ettől felfordul a gyomrom. Nem úgy, mint a szobában gubbasztó hullától. Talán a szemeteskonténerben jól elfekszik majd, merthogy ásni nincs kedvem. Alig értem az ajtó közelébe, még csak a küszöböt sem ütötte meg a cipőm hegye, a szobában felbömbölt valami siralmas ének. Elképedve fordultam sarkon, és azzal a mozdulattal bele is vágtam a kulcscsomót a hangfalba. Először még nyikorogva hozta a szólamot, majd megadva magát némult el. - Nem az én házamban! - csattantam erélyesen, és a hullával megtámasztva hagytam el a házat. Bárcsak az őrület fogta volna el.
Voltak dolgok, amikben egyszerűen nem voltam jó. Mindenki változik, de én hiába változtam bármerre, egyszerűen semmi nem jött össze úgy, ahogy elterveztem. Vannak, akik találnak erre választ, nekem nem sikerül, pedig már bő ötszáz éve vagyok a témán. Megérte e kikapcsolni? Most könnyű, és semmi sem mozgat meg annyira, hogy magamra vegyem. -Hányszor emlékeztesselek rá, hogy nem vagy az apám? Ha engedelmességre akarsz valakit tanítani, szerezz be magadnak egy házi rabszolgát. Kizártnak tartom, hogy bár eltörölték az ilyesmit, te ne oldanád meg a kérdést.-mondom, egyszerűen süt rólam, hogy teszek rá magasból, mit mond, gondol vagy akar. Ahogy arra is, hogy mit vár el tőlem és mit nem. Ha segítségre szorulnék egy szakadék felett lógva, nem biztos, hogy az ő segítő kezéért nyúlnék. Amit ugyanis ad, azt l is veszi, kárpótlás gyanánt az erőfeszítéseiért. -Teszek rá, hogy mit gondolsz, nem az a fő célom, hogy téged ugrasszalak ki a gatyádból. Viszont elfelejted, hogy egyszer, nem is olyan rég, majdnem a saját véredtől haltál meg. Ne kóstolgass tovább.-figyelmeztetem, megkeményedett arccal, semmit mondó tekintettel, ridegen, akár egy szobor. Kiveszem a kezéből az üveget, és önelégült mosoly szökik arcomra, ahogy feltápászkodva szerez magának egy másikat. Hát nem gondoltam, hogy ennyire könnyen adja ezt is. Nyámnyila alak, még csak nem is veti a szememre, hogy úgy viselkedek, mint egy önző kisiskolás. Pedig reménykedtem, hogy eljön ennek is az ideje, hogy ilyesmivel hangosan megvádoljanak. -Hah.-nevetem el magam, harsányan, őszintén, derűsen és ismételten csak önelégülten.-Ha ezt gondolod rólam, hát szíved joga. Ebben az esetben viszont nem hiszem, hogy hagynod kellett volna magad. Mondhattál volna nemet is, elküldhettél volna, de nem tetted. Vágytál rá, hogy megkapj, és sikerült. Újabb trófea vagyok vagy sem a kis polcodon, teszek rá.-legyintek megrázva fejem, egyszerűen mosolyogva rajta, hogy ennyire könnyen kimondja azt, amit gondol. Felállok és távozni készülök, ami azért vicces, mert üdítőm társaságra nem igen tehettem szert, a fejek letépése pedig még várhat, hisz olyan jó nézni, hogy férfiasan puffog, és bizonygatja az igazát. -Van két kezed, használd.-mondom, és figyelem, ahogy a testet a vállára kapja.-Ügyes fiú, akinek a kezében a hulla legalább jól áll.-kacsintok rá, és nekidőlök a falnak.-[color=#4D2F3A]Legalább ebből több marad nekem.[/color]-emelem meg az üveget, és a hangfalhoz sétálva hangosra tekerem a zenét, miközben az üveget a magasba emelve kezdem el mozgatni a csípőm a zene ritmusára.
- Ez a nézés... - intek felé jelzésképp fejemmel. - Ezen még dolgozni kell. A szád úgy ferdül felfelé, mintha el akarnád röhögni magad, miközben úgy fenyegetsz, mint egy kislány - osztom meg véleményem vele, miközben tenyerem combján játszik. - Szóval kikapcsoltál. Remélem, hogy amikor valami visszahoz, mert valami biztos vissza fog... mindig van valami, akkor nem nekem fogsz picsogni. Nincs szörnyűbb a lányos hisztinél. Nem tűröm meg a házamban. Érted? - kérem számon rajta, de az igazat megvallva, érzem hogy fölösleges értelmes válaszra várnom. Ő most egy roncs, ami felvett egy álarcot. Nagyszerű. Legalább járhatna a dolog sok szexszel - de a combjáról lerántott kezemből nem erre következtetek. Az ital is kikerül kezemből. Ingerülten csapok combomra. Mit gyerekeskedik? Felügyeskedtem magam, és egy újabb üveg italt szedek elő a vitrinből. Merthogy van. Nem egy. - Azt, hogy te akkora ribanc vagy, hogy... gondolom, pasidráma után, mert mi után is... jóformán letepertél, ne hárítsd rám. Nem az én ügyem - emelem kezem magam elé, majd legyintve rá, nyitom ki az újabb üveg whiskyt. - Panaszra meg nem lehet okod. Úgy remegtél alattam, mint valami kiéhezett vénlány.... mikor először lát farkat - forgatom meg szemeimet, és immár kevésbé szaggatottan battyogok a hullához. Mia távozni készül, nekem meg dolgom van. Az élet megy tovább. - Ezt meg gondolom, egyedül kell felnyalnom - sóhajtok lemondóan, majd egy könnyed mozdulattal vállamra kapom a testet. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
A meglepő nehéz szívem helyére felszabadult, mégis semmitmondó érzés szökik. Az a fajta, amit akkor érez az ember, amikor vámpír létére megtörik a nyomás alatt, enged az édes felejtésnek és elmerül az érzelmek nélküli világ tengerében. Éles volt a határ a kettő között, érezni vagy sem... A kanapén ücsörgök, kezdetben a férfi testét vizslatva, hogy vajon mennyi idejébe telik összeszedni magát. Annyira nem is kínoztam meg. vagy mégis? a szám sarka mégis megemelkedik, amolyan gúnyos mosolyszerűségre, ahogy felül, és rám néz. Tehát él. Szerencséje, neki legalább volt kitartása harcolni. Az ital, ami lecsúszott a torkomon, szinte könyörög a következő körért, de ehelyett kicsit oldalra billentem a fejem és, ahogy megszólal, egyszerűen elkacagom magam. -Ugyan már... voltál te már ennél rosszabbul is. Én legalább megkíméltem az életed. Most.-nézek szemébe, hangom szinte szétszeli köztünk a levegőt, megvetően, mégis iszonyatosan gúnyos iróniával átitatottak szavaim. Megforgatom a szemeim, és valósággal rá villantom tekintetem, jelezve, hogy ne húzogassa a cica bajszát sokáig. Az ital eltűnik előlem, a keze viszont combomra siklik. Összevonom szemöldököm és kezét egy erőteljes mozdulattal tolom el lábamról, kikapva az üveget kezéből. -Jobb lenne, ha azt eltüntetnéd, mielőtt az egész nappali a cserfes szájától fog visszhangozni. És ne hidd, hogy ilyen könnyen még egyszer megkaphatod, amit akarsz.-húzom meg az üveget, de szorosan fogom a nyakát, mielőtt kivenné a kezemből. A kis megjegyzésem értse, ahogy akarja. Akár az életére, akár arra, hogy egy meggondolatlan lépésnek köszönhetően odaadtam magam neki. A hátamon végig fut a hidegrázás a gondolattól, és elfintorodom. Hát talán egy kis gyakorlással... Talán jobb, ha keresek más társaságot. Felállok az ágyról, és az üveggel karöltve indulok el a szobám felé. Nincs mit mondanom, de ha szóval akar tartani, hát jó próbálkozást hozzá. Jobban vágyom egy érre, amiben pulzál a vér, mint az unalmas társalgásra.
Látásom a semmibe veszett, hallásom pedig kiterjedt egy érces, néma sikolyra, amit sötétségbe fojtott a fájdalom. Sokára ébredtem. Derekam sajgott, tarkóm nyílalt, de az a bosszantó, el nem múló hasogatást végtére is lepergett rólam. Őszintén... nem hittem volna, hogy ebből még fel fogok kelni. Magam alatt éreztem saját, alvadt vérem, amiből jutott a szanaszét bontott ingemre is. Egyedül voltam, látszólag. Na, meg az a lassan bomlásnak induló test mellettem. Elnéztem egy darabig, miközben erőt gyűjtöttem bármiféle mozgásos tevékenységhez. Hófehér arcát már nem csípte a hideg, üveges szemei példázták azt a pillanatot, amikor kirántottam bordái takarásából a dobogó szervet, ugyanolyan rémültek és ridegek, mint akkor. Gondolom, nem sikerült a boszis közreműködés. Nagy kár. Kifújtam magam. A testemből kiszökött erőt nem lehet hullabámulással behozni, már látom. Vér kell. Méghozzá sok. Állásba toltam magam, hogy erről kezeskedhessek is, de amint szemmagasságom elérte egy óvodás szintjét, a kanapé mögül is kibukott egy ismerős hajszerkezet, sőt, a szívdobogása is visszaköltözött hallójárataimba. Nyugodt volt és kiegyensúlyozott. Érthetetlen. Bukdácsolva estem neki a távnak, a frissen összeforrt csontok járatlanok voltak, mint az újszülött babáké, így akárhogy vesződtem, emberi tartást nem sikerült magamra erőltetnem. A testhez értem. Cipőm orrával megpöcköltem felkarját. - Elég sápadt - nyögöm rekedten, és a kanapéhoz vánszorgok. Mia üres, semmitmondó tekintete mustrált, azzal a csipetnyi lesajnálással, amit szájtartásából leszűrtem. Kirázott tőle a hideg. - Kösz, hogy élek... - lehelem fáradtan, és levetem magam mellé a kanapéra. Kezem tarkómra kerül, és úgy gyűröm, mintha az életembe kerülne. - Elfeküdtem egy kicsit - kacarászok magamban, majd egy széles oldalpillantást vetek rá. Tekintetétől borsódzik a hátam. - Két lehetőséget látok. Vagy megőrültél vagy kikapcsoltál - fektetem le észrevételeimet tárgyilagosan, majd az üveg szeszhez nyúlok. - Remélem, az utóbbi - sóhajtok gondterhelten, számhoz veszem az üveg nyakát, és jóízűen beleiszok. Kezem eközben Mia combjára vándorol.
A semmit mondó csend, a test szinte tapintható hűvössége, az üresség, ami bekebelez, a harag, ami felemészt Érzések, érzelmek, hatások sora vesz körül, makacs és visszafordíthatatlan örvényben összekavarodva bennem, szinte vakká téve, józan eszem elveszítésével. Azt érzem, amit éreztem pár hónapja, amit éreztem pár száz éve. Ismerem a történet végét, mégsem harcolok, hagyom, hogy amit a természettől kaptam ajándék dühömből táplálkozva lesújtson. A férfira, akit gyűlöltem, megvetettem, mégis jelentett számomra valami megfoghatatlanul fontos dolgot, valamit, ami leírhatatlan volt, és egészen a kis körbe estémig nem is igen hittem, hogy ilyesminek birtokában lehetek. Abban a percben azt hittem, hogy az elkeseredettség hajt, az, hogy magányos vagyok, s bár utóbbi hajazott az igazságra, a szín tiszta valóság az volt, hogy vágytam rá. Vágytam rá, hogy megkapjon, hogy én megkapjam, hogy bebizonyítsam neki, tudok mutatni neki újat, pedig túl régóta ismert ahhoz, hogy tudja, milyen közeledésre hogyan reagálok. Legalábbis az ő esetében. Ez viszont mintha nem számított volna. A falhoz csapom,a hogy mögém lép, a berendezési tárgyak csörögve, összetörve hullnak alább, fülemnek mégis e ricsaj zenebonának hat. Akárcsak elfúló hangú, szinte már könyörgése, mely normális esetben, -mikor az agya nem fájna olyannyira, hogy magzatbókban vergődik lábaim előtt-, felszólításnak hathatna. Elmosolyodom, negédesen, vészjóslóan, sokat sejtetően. Agyam elhomályosult gondolatokba burkolózva, szemmel felfoghatatlan gyönyörnek látja, hogy erőm mire képes egy nálam idősebb, de tehetetlen vámpírral szemben. Majd a lassuló szívverés pofont ad, szinte kiránt a mámoros élvezkedésből, mintha eddig a víz alatt fuldokoltam volna, most a kép kitisztul, de gondolataim továbbra is homályba vesznek. Leguggolok a zsák mellé, és eszeveszett tempóban, mit sem törődve az ájult Jared testével, elkezdem suttogni az igét, újra és újra, de nem érzem, hogy szellemből újra vámpírrá lenne, üres, kihűlt testébe élet szökne. -Mit tettem...-eszmélek rá, mikor sokadik sikertelen próbálkozásom után a földre rogyok, majd rájövök, hogy a hirtelen mellkasom nyomó fájdalom a felismeréstől elszáll, elillan, mintha sosem létezett volna, s helyére békesség szökik. Felüdülés és megkönnyebbülés, melynek köszönhetően egyszerűen a kanapéra ülök, keresztbe teszem lábaim, a komódon lévő pohárba töltök egy kis italt, és szemem a továbbra is földön fekvő férfira siklik. Nem érdekel, hogy gyógyul e, hogy meghal e a sérülései miatt, vagy sem. Nem az én gondom, nem vagyok az anyja. Kikapcsoltam. Az engem érő nyomásnak engedve a sötétség újra hatalmába kerített, és megzabolázhatatlan vágyat kezdtem el érezni bizonyos dolgok iránt. Fel akartam tépni egy szerencsétlen torkát, érezni akartam vérét, látni szenvedését, ahogy küzd az életéért.
Úgy tűnt, nagyobb vihart kavartam, mint azt én hittem, és mint azt a két derekára fonódó karommal orvosolni tudtam. Érintésemre összerezzent, egy pillanatig mintha feszülten figyelt volna szavaimra, aztán jött a pálfordulás, hátraarcot vett, s egy lökő mozdulattal taszított a falnak. Képtelen voltam hárítani a támadást. Az a hatalmas erő, amit dühe lobogtatott, kifogott az összes megélt évszázadomon, sodortam magammal polcot, kerámiát, mindenféle bútorzatot. Hátam a szekrénylap sarkát fogta fel, s így gyűrődött hozzá gerincem, hogy földet éréskor már nem igazán tudtam, melyiknek hol a helye. A megborult csontozat vágta húsomat, szétfeszítette vázamat, csak hörögve tudtam elviselni az okozott fájdalmat. A gyógyulás macerás és időigényes dolog, ő pedig rögtön, hezitálás nélkül rontott nekem újabb hókuszpókkal, roncsként kellett fogadnom következő mutatványát. Agyamba eddig ritkán tapasztalt maró fájdalom szökött, ami hamarjában átcsapott kibírhatatlan, sajogó pokollá. Már nem nyöszörögtem, már nem kiabáltam, már nem szitkozódtam, két kezemmel átfogtam homlokom, magzatpózba gubóztam, s egy pszichés fel-aláringatózás közepette engedtem ki a hangom: velőtrázó, jajgató sikoly vette a terem csendjét. - Mia... -köptem idegesen, miközben a torkomból felszivárgott vért a padlódeszkára engedtem. Féltem? Féltem volna? - Mia... meg fogsz ölni! Térj észhez! - üvöltöm felé rekedten, majd újra elkap a hányinger, és a fájdalom. Ha elkapnám a szék lábát... Ha eltalálnám... De ... szalagszakadás. Nem láttam és nem hallottam. Csak kuporogtam azon a talpalatnyi helyen a magam nyomorúságában, szememet, fülemet már hályog fedte. Csak ő vethetne véget az egésznek. Csak ő.
Mérhetetlenül kiszámíthatatlan lettem az utóbbi időben. Próbáltam ésszerűen cselekedni, erre hibák sorával tarkított utamon jártam tovább, lehetőséget sem adva olyasmire, hogy nyugtom legyen egy pillanatra is. A csendes ház előnyömre szolgált, bár a házigazda társaságára még annyira sem vágytam, mint régen. Egy, a megannyi meggondolatlan cselekedetem közül. Hiába, anyámnak igaza volt, az összes családtagunk közül én voltam az egyetlen, aki tűzről pattant és eszében sem volt egy vödör hideg vízzel leöntenie magát, mielőtt dönt. A csendet megtörő léptek zaja, majd a puffanás, arra utal, hogy a csendes magányomnak lőttek, még ha nem is akartam hallani azt, hogy ki és mit művel, akkor is hallottam mindent. A fütyörészést, a halk dúdolást, és ahogy leérek a lépcsőn, a hidegrázás, mely egyből elfogott, ahogy kiléptem az ajtón, velőmig hatoló kétségbeesésbe megy át. Nem reagálok, nem osztom a véleményét, de ahogy a zsákban fekvő lányra pillantok, akarva akaratlan, minden érzés a nyakamba zuhan, a felismerés, hogy a rossz előérzetem megint bebizonyosodni látszott. Erőm véremben süvítve lobbantott lángra minden gyertyát, ami a házban volt, és az sem különösebben érdekelt volna, ha a ház ránk ég a felelőtlenségem miatt. Nem válaszolok, de perzselő tekintettel nézek rá, és ahogy mögém lép, és fülembe suttog, úgy pördülök meg, és vágom a falhoz. Érdekel is engem, hogy eltörte e valamiét, vagy beütötte e konok fejét, tudtam, hogy akkor sem csinált volna mást, ha nem ismertem volna a lányt, aki ma az áldozatává lett. -Ha tudnád, hogy mennyire nem vagyok a kedvesed, és mennyire nem érdekel, hogy mit tettél volna, ha tudtad volna, hogy ismerem.-nézek le rá, most, kivételesen fölé magasodva, és érzem, ahogy a dühöm egyre jobban elborítja az agyam, s a lángok magasabban és vékonyabban kezdenek el izzani az olvadozó gyertyák fölött. Hallom, hogy sistereg a kanóc, érzem a lány vérének szagát, és érzem, ahogy teste egyre kevésbé lesz menthető. -Te pszichopata barom!-sziszegem, és bár minden porcikám Scarlett mellé szólít, képtelen vagyok vele foglalkozni, amíg végre, egyszer az életben nem hagyom, hogy minden józan gondolatom helyét átvegye a mindent felemésztő dühöm, az a részem, ami nem ismer kegyelmet, vagy nem él a lelkiismeretével. Oldalra billentem fejem, és perzselő tekintettel nézek rá.-Nincs elég hulla a kórházban, vagy félhalott, akiből válogathatsz? Megtalálod az egyetlen olyat, aki a légynek se tudna ártani ráadásul ismerem is? -lépek hozzá közelebb, és érzem, ahogy hangomban olyan él lesz, hogy már valósággal megvágja szám, e helyett viszont talán hirtelen, megfontolás nélkül, talán tudatosan, de arra kezdek fókuszálni, hogy gondolatai perzselve áramoljanak végig agyában, hogy szenvedjen, hogy megízlelje a torkán lecsorgó vérét.
Feldobtam a lábam a konyhaasztalra és ráérősen iszogattam az arany nedűt, közben egy svéd nótát dúdolgatva, ami megalapozta a jókedvemet. Az idegeimre ráfért a kis kényeztetés, ráadásul akármennyire erőszakolom magamra, nem fűlik a fogam a takarításhoz... Lépteket hallottam, de különösebb figyelmet nem tulajdonítottam nekik. Jön, aki jön. A házban hárman éltünk, mégis... a nap legnagyobb részében vágni lehetne a csendet és hallani az apró szárnycsattogást egy kóborló rovarnak. Akár egy kísértetház. Annyit tudtam, hogy Serah nem egy társasági karakter, de azért rosszul esett, hogy Mia sem nézett rám néha egyszer-egyszer, ha úgy adódott kedve - legalább a régi ismertségünk fejében. Vagy a múltkori kis légyottra tekintve. A harmadik cipőkopogás után már tudtam, hogy ő lesz az. Ha tekintettel lennék a gyengébbik nemre, talán most vállamra kapnám a testet és kisétálnék - hamarjában. De Mia nem egy nebáncsvirág, tudja, mivel üzletelek, sőt. És máskülönben... nem hat meg az emberi lélek. Még jómagamé sem. - Hiányoztál, kedveském - köszöntöm egy halvány félmosollyal, de válasz nem érkezik. A szobába libabőrt okozó hűvösség költözött. Mia hangtalan jelenléte, mint egy vészjósló sikoly, ütött szöget fejemben. Lepakoltam lábam a talajra, és vállamat felé vettem. Arca sápadtabb a hófehér fonállal horgolt terítőnél, kigömbölyödő szembogara minden rossz sejtetője volt. - Sszz - A felismerés tarkón csapott. - Ismerted, igaz? - Nem az ő hangja, sokkal inkább a szekrényre tolt gyertyacsonkok lobogása adta a választ. Haragra gerjedt. Mérhetetlenre. Hogy én mennyire rühellem a boszorkányokat! Mögé pattantam, és karommal szorosan átöleltem hátulról. - Héj...Sajnálom, Mia... Ha tudtam volna.. - búgtam fülébe megértően, szinte már-már sajnálva az ügyet. Mi az igazság? Baromira nem tudok kezelni egy elborult boszorkányt. Fegyvertelen vagyok.
A szobámban ücsörgök. A ház csöndes, én pedig a könyveim fölé görnyedek, mint valami tinédzser, aki a következő nap dolgozatot ír. Becsapom a könyvet, és végignyúlok az ágyon. Kedvem nem sok előbújni a magam kis csigaházából, tekintve, hogy a ház urát sikeresen elkerültem az elmúlt napokban. Magyarázni azon, ami történt, nem volt mit. Az eszemre épp annyira nem hallgattam, mint a szívemre, ellenben a vágyaimra, amik valamiért nem hagyták, hogy megálljt parancsoljak nekik. Léptek zaját hallom meg, majd mintha valami huppanna a nappali puha szőnyegén. Eddig abba se gondoltam bele, hogy milyen puha is az a szőnyeg... na jó, ezt ki kell vernem a fejemből, ki kell ölnöm az emléket, mert megbolondulok, ha így folytatom. Percekig csak hallgatózom, semmi zaj, így összehúzom magamon a lenge kis köpenyem és lassan elindulok az ajtóm felé. Mintha félnék attól, ami fogadni fog, és a rossz megérzéseim az esetek többségében nem hagynak maguk után kételyeket, csak beteljesedő szörnyűségeket. -Jared?-kérdezem, ahogy a lépcsőn elindulok lefelé, majd a napfényben megpillantom, de szemem előbb szúrja ki a test, mint a pökhendi megjelenése, a feltett lába és az, ahogy az italt kimérten iszogatja. A levegőben érzem a vér szagát, az ismerős vérét, és lépteim gyorsabbak lesznek. A hulla mellé érek, magam felé fordítom, és érzem, ahogy ereim eltelíti a düh. Hol egykor a vágy édes zamata folyt és próbált hatalmába keríteni, most mérhetetlen düh és gyűlölet lesz. A lány arca ismerős, ám míg nemrégiben érzelmektől heves, mosolygó volt, most békés, nyugodt és mozdulatlan. Az auráját nem látom. -Mit tettél? Mit tettél te utolsó...-pattanok fel, de végig se tudom mondani, amit akarok, kicsapva kezéből a poharat, nézek le rá, és a szobában lévő gyertyák a világosság ellenére is lángra lobbannak, mintha csak fényt akarnának mutatni ebben a helyzetben. Kezeim remegnek, ahogy ökölbe szorítom őket, szívem hevesen kezd dobogni, és összeszorított fogsorom megcsikordul a némaságban. A reggeli kócosság mellé ezek olyan vonások, amik inkább egy őrültre illenek. De az igazság az, hogy őrülten ideges, mérges és leginkább fékezhetetlen dühvel párosul bennem az, amit eddig Jared kiválthatott belőlem. Kár, hogy itt és most a varázsát vesztette a dolog.
Kimerülten masírozok végig a fél házon, míg bejutok a napfénytől derűs, mindig rendezett, porcicát nem ismerő, és ami a legfontosabb: üres nappaliba. A koszos test úgy rogy a makulátlan szőnyegre, mint ahogy egy zsák krumpli tenné. Kinyújtóztatom végtagjaimat, és leemelek egy poharat a vitrinből. Munka? Előbb koccintsunk az eseményekre.
Mia egyre tempósabb mozgása röppályára kényszerített. Bágyadt mosollyal fogadtam kínzó táncát ölemen, égető, elnyújtott játéka hitetlen mosolyra húzta ajkam. Kezem próbált ott segíteni, ahol tudott, tettei kavircolták tűrőképességemet, a végére akartam érni, a beteljesüléshez, a mindent elöntő forrósághoz, s nem Mia módján - produktív, de oly lassú módján. Egy heves mozdulattal lökött kispadra, kezeimet fejem fölé fogta, én pedig felkacagtam. Harcias kis bestia. Megadóan hagytam, hogy tegye a dolgát, de Isten a tanúm rá, ha sokáig húzta volna, könyörületmentesen fordítok az álláson. A gyönyör pillanatok alatt bekebelezett, elöntött a forróság, melyet egy elégedett, higgadt nyögéssel díjaztam, újfent érkezett, perzselő bizsergés mászott végig gerincemen, s nem hagyott nyugtot, míg be nem töltött, el nem zárt, s ki nem bontott. Mia hasonlóképp esett áldozatául a komótosan betért, finom beteljesülésnek, lázasan pihegett, tekintete eltűnt csatakos fürtjei mögött. Kifújtam magam, míg Mia lekászálódott rólam, s bevackolta magát a kanapé végébe, magára csavart egy talált leplet, és onnan mustrált. Elnéztem percekig a piroskás almákat, a zilált arcot, a libabőrös kebleket, majd úgy határoztam, hogy ideje elnyúlni ágyamban. Rásandítottam Miára, két ujjam közé csíptem arcbőrét. - Nem hittem volna, hogy lehetsz ennél gyönyörűbb. De igen, lehetsz - suttogom ajkára, lopok egy utolsó csókot, feltápászkodom és megindulok. - Ha akarsz róla beszélni vagy repetáznál, keress fel - ütök meg egy mély, öblös oktávot, és betérek hálómba. Furcsa nap, igazán furcsa.
Szó se volt összezavarodottságról, vagy arról, hogy nem tudom, ki vagy mi vagyok. Inkább élni akartam, egyszer egy napot, hogy tovább tudjak lépni, haladni előre az életemmel. De miért volt ez olyan nehéz, mégis könnyű? Amit teszek azért teszem e, hogy elhitessem magammal, erős vagyok, és nem árthatnak neked, vagy azért teszem, mert valóban meg akarom törni a jeget. Olyanok voltunk, mint a tűz és a víz, ellentétek, mégis ez volt az, ami mindig is vonzott a közelébe, a kémia, ami szinte bőröm égette. A gondolataim semmivé lesznek, ahogy megérzem magamban, és csípőm mozgatva egyre közelebb kerülök a mámorhoz, amit neki köszönhetek. Vágyaink eddig is nyilvánvalóak voltak, de egy ferde esténél többet egyikünk sem akarhatott, és határozottan nem is akartam volna. Szemem lehunyva, egyre gyorsuló szívveréssel és pulzussal adom át magam mindannak, amire testem oly rég óta sóvárgott. A bizsergés végigfut hátamon, ahogy csípőmhöz ér, és irányítani kezd, épp annyira, hogy szabadságom megmaradjon. Én mégis elkapom kezét, és a feje fölé szorítom, ahogy izmaim is megfeszülnek, még szorosabban fonják körbe őt, és tempóm is gyorsabbé lesz. Tekintetem tekintetébe merül, és ahogy érzem közeledni a vágyam beteljesülését, úgy szorítom még erősebben csuklóját, ajkaim halk nyögések hagyják el, majd mikor elérem a csúcsot, magammal ragadva őt is, hátravetem fejem, és szinte belém fagy a levegő. Elmosolyodva, szapora légzéssel húzom magamra a kanapén lévő lepedőszerűséget, és túrok hajamba, helyet foglalva a kanapé végén.
A perc töredékéig arcának és szemének játéka árulkodott. Olyasféléről, amitől kedvem kókadásnak, szenvedélyem csitulásnak indult. Árulkodott messze vidékről, idegen arcokról, eltérő tapintású tenyerekről - talán durvábbról, talán finomabbról, talán óvatosabbról, talán bátrabbról. Arca mindvégig szenvtelen volt, de láttam, szeme tükrén idegen jelenet tetszelgett, idegen szereplőkkel, s bármennyire is magas toleranciával és empátiával viseltettem eddig iránta, bármennyire is tisztelem, közel jártam ahhoz, hogy ebben a felajzott állapotban pofán töröljem. Az istenért! Ha velem van, hát legyen velem. Vagy kénytelen vagyok ösztönözni - a saját örömömre. Amilyen hátszéllel érkezett, úgy libbent tova kéretlen szemfedője, arcának vonásai feléledtek, kezei működésbe léptek. Üdv, Mia. - suhant át bennem a jelenség láttán a köszöntés. Ajkam göcsörtös mosolyba rándult, ahogy megéreztem magamon keze rutinos, gondoskodó járását, számon elégedett sóhaj bukott ki, amit nem is igazán akartam elnyelni, nem is tudtam volna. A levegő elnehezedett a szobában, ólmosan szaladt tüdőmbe, emelte meg mellkasom, hogy egyre sűrűbben és egyre hevesebben kellett kapkodnom érte. Mia gyakorlatias időzítéssel tett eleget vágyakozásomnak, forró lüktetésébe fogadott. Halk, mély hörgést hallattam, a pillanat körénk és közénk fagyott, betöltött és feltöltött. Egyik kezem fenekére csúszott, másik feszes mellét, merev bimbóját találta meg, s bár teljes mértékben rá bíztam magam, kezem ösztönösen emelte csípőjét, hogy még inkább, s még gyakrabban elmerülhessek benne, elmerülhessek Miában.
A gondolkodás helyett hagytam, hogy tetteim beszéljenek, mert semmi kedvem nem volt azon rágódni, hogy mit kellene és mit nem. Mellkasom nehéz volt, mázsás súllyal emelkedett fel, majd le, és a nyomás tudtam ugyan, minek köszönhetem, de nem érdekelt a lelkiismeretem. Elég volt az önámításból, hogy ezt az egészet én nem akarom, kit hülyítenék vele tovább, valahol mindig is működött köztünk ez a kémia dolog. Gondolataim nem testem uralmával törődnek, magamra hagynak, így utána lépek, és ellökve magunkat a faltól, a kanapéra húzom magammal. Könnyed mozdulattal tépem el az inget, ami recsegve és földre pattanó gombokkal adja meg magát, közelebb érzem magamhoz, de saját magam mintha mérföldekre innen, valahol elveszve bolyongna. A heves mozdulatok nem csak engem ösztökélnek cselekvésre, de őt is, így mikor megérzem magamon tekintetét, kissé hiú mozdulattal tűröm vállam mögé hajam, és harapok ajkaimba. Követem tekintetét, és gonosz mosolyt villantva rá, kezdem el lassan megszabadítani a nadrágjától, de ezzel egyetemben az alsónadrágjától is. Kezem lassú mozgással kezdi ingerelni, vágyát tovább fűtve, a bennem lévő kételyeket még inkább eloszlatva. Túl sok mindent akartam az életemtől vagy magamtól, és most, hogy belebuktam, úgy éreztem, igazából már semmit nem akarok, csak szórakozni. Kikapcsoltam volna? Még én magam sem éreztem igazán. De a múltam kísértése mintha legyűrte volna azt a valakit, akit évek, évtizedek óta építettem. Olyasmit szegtem most meg, ami elveim első helyén szerepelt, de elegem volt az önámításból, így ahogy egyre gyorsabban és hevesebben, vadabban mozgó kezem alatt érezni kezdtem őt. Elengedve, csípőm megemelve fogadtam magamba, fejem hátravetve, torkomból pedig apró, s egyre sűrűsödő sóhajok törtek elő.
A szenvedély félszegen intett felém, támolyogva közelített meg, végül könyörület hiányában rántotta magával teljes valómat - belebolondultam a pillanatba. Ajkaim lázasan falták övét, elmém kitisztult, kezeim dúvad módjára járták testét, végül egyre távolabb éreztem magamtól, ujjperceim alig érték, s én már a kanapé szárnyát tarkítottam. Fel sem ocsúdtam a helyzetből, hiszen nem késlekedett, jött ő, ahogy tudott, felém kerekedett, elmerült tekintetemben azzal az üveges, próbát álló szemekkel, és folytatta dühös ügyletét a ruhatáram jelenlévő darabjaival. Kíméletlenül tépte fel ingemet, amiért belesajdult a szívem. Az egy jó ing volt, időtálló és masszív. Bosszúsan csaltam magamhoz egy csókra, míg kezeim hasonlóképp marcangolták szét nadrágját, és azt a falatnyi fehérneműt, ami még testét csúfította. Végigmértem az ádámkosztümös domborulatokat, és elégedetten nyögtem fel, míg az ő keze hasfalamat bújta, amit egy kacsintással jutalmaztam. Könyörgő szemekkel intettem nadrágom felé, ahol ülepe pihent. El tudnám viselni, ha engem sem szorítana már oda nem illő ruhadarab, hiszen ...kívánom. Jóég... mennyire kívánom. ઈ Zene ઈ Note ઈ Words
Nem igazán tudtam eldönteni, hogy amit tettem, azért tettem, mert valahol mindig is akartam, vagy azért tettem, hogy próbára tegyem a képességem, ami a felejtésre és a továbblépésre ösztönzött. Kezem nyakára siklik, és közelebb vonom magamhoz, csókom forró, ugyanakkor semmi érzelemről nem árulkodik, csupán heves vágyakról. A pillanat is hasonló hévvel ragad el, ahogy megérzem testemen kezét, hátam megfeszül, és gerincemen furcsa, rég elfeledett érzés fut végig. Szinte felszisszenek, ahogy nekem simult testével, de nem teszek óvatlan mozdulatot, s ahogy keze irányt változtat, homályos gondolataim elmém fogságába esnek, és még kevésbé érdekel a józan ész vagy a helyes cselekvés. Csípőm előrébb billentem, s ahogy nyakam kezdi csókolni, úgy szakad el kezem övétől és siklik a nadrágom gombját megszelídíteni akaró kezére. Lendületes mozdulattal lököm el magam a faltól, és rántom magammal a kanapé kevésbé hűvös, de annál puhább részére, észre sem veszem, hogy kezem eközben pólójába markol, s könnyed mozdulattal szakítom szét az anyagot. A recsegve engedelmeskedő ruhadarab a földre hullik, kezem mellkasára, majd izmos hasfalára siklik. Lehet, hogy túllépek most az általam munkakapcsolatnak nevezett, különös, s egyben érdekes, barátságra hajazó kapcsolatomon, ami hozzá fűzött, de valamiért olyan könnyedén túlléptem ezen is, hogy magam is megleptem. Én, aki mindig elutasította az illyes fajta közeledést, egy szempillantás alatt kezdek el olyanra vágyni, amit eddig el tudtam magamban nyomni. Mégis, hogy ajka nyakamra siklott, megfeledkeztem erről és vágyam perzselő érzésétől fűtve húztam közelebb magamhoz. Nem éreztem semmit, ami többet jelenthetne alkalmi kalandnál, iránta soha nem is fogok többet érezni, de a puszta vonzalom... Valahogy a kémiával sosem volt gondunk, ezt felesleges lett volna tagadni. És a feledés... Nem mulaszt el ez semmit, de épp elég ahhoz, hogy üres gondolatokkal töltsek el pár hosszú percet.
Életem során több tucatszor vágták önfejű mivoltomhoz egy jól sikerült légyott után, hogy elutasítják a gondolatot, miszerint egy srác, aki így ölel, képtelen szeretni. Akadt néhány komikus akció is a megtérítésemre, de győzelmi zászlót egyik sem lengetett. Édesanyám is próbálkozott értelmet verni a fejembe, beszélt lelkemre, hogy apám agyonüt, ha nem nézek túl az ágyasokon. Szófogadó gyerek híre lengett körbe, csak bólogattam és esküdöztem, de eredményt felmutatni nem tudtam, ellenben gazdagodtam néhány csinos, lilán játszó folttal. Mert nem. Engem nem érdekel a szerelem, engem nem érdekelnek az emberek - néhány szemrevaló kivételével, nem vonz a romantika, a felhőtlen nyál, a rózsaszín máz, de ...férfiből vagyok, az istenért, minden velejárójával karöltve; én is megkívánom a szép testet, és nem is vetem meg magamtól őket. Mia szép volt és talán valami több. Mia keze nyakam köré fonódott, keze finom volt, de durva; ujjpercei vágták bőrömet, mintha egyre közelebb akarna marni magához, birtokolni akarna, anélkül, hogy felém tornyosodna. Hagytam neki. Kezem csípőjére csúszott, majd barangolásba kezdett, ismerni akarta minden porcikáját, feltáratlan felületét. Beakaszkodott hát blúzába, és mindennemű totojázás és toporgás nélkül lekapta róla. Szemem elidőzött az anyagtól hamar megfosztott dekoltázson, a formás idomok megtették a hatásukat, kívánalmam fokozódott és fokozódott. Vágytam rá, nosza eddig nem vonzott, szójátékok voltak, a kémia is tarsolyban volt mióta csak ismerem, de tiszteltem és tisztelem, és éppen ezért nem kértem volna semmi olyanra, amit ő nem kíván. Most kívánna? Munkakapcsolat - vetül ki Mia hangja elmémben. Kezem újabb irányt vett, egyik megállapodott kerekded mellén, izgatta azt körkörös mozdulatokkal, óvatos cirógatással, másik volt a követelőbb: nadrágját találta meg, azt kezdte boncolgatni, miközben altörzsem az övéhez simult. Nyakába csókoltam. Furcsa fordulatot vett ez az este, igen furcsát...
Ezer meg egy okot fel tudtam volna sorolni az ellen, amit mégis megtettem. Ő Jared volt, ami elég indok ahhoz, hogy az ember az érzelmeivel együtt inkább egy üres szobát válasszon. Ő az volt, akit szerettem felhúzni, nézni, ahogy eszi a fene, ha nem tud hirtelen visszavágni. Aki táncol az esőben, de soha be nem vallaná, hogy rejtőzik benne egy ilyen lélek is. A ködös múlt, mely összefűzött minket, titkokat rejtett a másik elől, de mégis úgy éreztem, amíg nem húzom nála ki végleg a gyufát, olyan barát félére tehetek szert, akit érdemes megtartani. Ahogy cselekszem, úgy jövök rá, hogy ez sem megoldás arra, amit tettem, de a semminél több. Dúl bennem a bizonyítási vágy, hogy tovább tudok lépni, hogy nem tart már semmi kötelék. Hogy amit tettem, az jó döntés volt, holott tudtam jól, hogy életem legrosszabb lépését pár órával ezelőtt hoztam meg. Az anyatermészet rendjét pedig nem én tartom fenn, nem vagyok sem jótündérkeresztanya sem pedig szívtelen hárpia, de elég hűvös ahhoz, hogy félretegye most minden gátlását, mely mellett eddig olyan erősen állt ki, mint a hegyek, melyek a jég súlyát elviselve ácsorognak magányosan. Távolabb lépek tőle, megfordulnék, és távoznék, de reakciója meglep. Az az egy szó, majd az azt követő cselekvés elindít bennem valamit, amit nem lehet megfékezni. Valamit, amit akarok, de csak az a részem, ami feledni akar, mégis ez dominál most. Hátam a falnak csapódik, szinte felszisszenek a hirtelen érzéstől, de ahogy ajaki lecsapnak, testem feletti uralmat nem a szívem és a józan eszem, mint inkább a pillanat törtrésze alatt felpezsdülő vágyam veszi át. Vadul túrok hajába, és viszonozom csókját. Kezem tarkójára siklik, még közelebb húzom magamból, szívem ritmusa mégsem ugrik ki a normálisból. Semmit nem érzek, amit eddig érezhettem. Amikor képen akartam törölni az ő kis köszönési rituáléjától.
Csak zagyva makogás és üres hápogás adta a választ, nem pedig szavai... tartalommal sűrített szavai, pedig égető szükségem lett volna azokra, egy kis szelet iránymutatásra, hogy kitérhessek ebből a gatyamadzagot rángató szituációból. Egy részem talán bánta is a dolgot, hogy megálltam, hogy megálltam azzal a céllal, hogy ... Mit tudom én. De megálltam, s már benne voltam nyakig. Akármennyire is tiltakozott minden porcikám az ellen, hogy maradásra bírjam, elmém csak azon rugózott, mit lehetne mondani neki... mivel lehetne higgadtságot erőltetni belé, megnyugvást. Megnyugvást. A percek pörögtek, de az idő megtorpant. A szavak mintha elkoptak volna, nyitom a számát, de hangtalanul csukom vissza. Mi a... Kezem az övét fűtötte, csak egy pillanat volt az egész. Elengedett, megfordult, mint aki menekülni akar. Előlem vagy önmaga elől... Gondterheltebb arcot nem is vághattam volna. Nem értettem, hogy mi ütött belé. Vagy belém. Vagy belénk. De a következő pillanatban már csókolt, vadul és hidegen, majd mintha igaz sem lett volna, úgy fordult ki szorító karomból. - Oké - bukott ki belőlem csupán ennyi. Beletúrtam hajamba. Most vesztettem el igazán a fonalat. Egy percig totojáztam még, vívódtam és őrlődtem, majd minden mindegy alapon elé iramodtam, testével a falig zúgtam, aztán... aztán megcsókoltam.
Nem tudom, meddig akartam még ezt játszani, tettetni, hogy minden rendben van elem, közben pedig mindenért magamat emésztem. Felfogni, hogy valakit megöltem, és én tettem, olyan valakit, akit szerettem, de nem bírtam tovább nézni, hogy szenved. Magamnak tettem vele rosszat, mást nem is hibáztathattam, de főleg a gondolat nem hagyott nyugodni: megöltem, akit szerettem. Ezen túl kellett lépnem valahogy, de nem ment. Friss volt a seb, mély és kétlem, hogy valaha beforrt volna. Pont ő az, akivel ezt meg akarom beszélni? Akiről fogalmam sincs, hogy barát vagy jó ellenség. Pont ő, aki épp annyira akar az érzelmekről beszélni, mint az időjárásról. Unalmas napjaimban jó társaságnak mondom, amikor kell valaki, akinek az agyára mehetek a nagyszájú és kissé öntelt viselkedésemmel. De ez a helyzet más, és tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem neki való szituációval állítottam szembe. Felállok, és zavarodott gondolatok és viselkedés közepedet lépek távolabb tőle, de a kezemből kicsusszanó kődarab mellette landol. A zöld ragyogás megszűnik létezni, és ez még erősebben gondolatomba vési a tényt: akit elvesztünk, annak a ragyogása soha nem változtatható meg. Ahogy közelebb lép, és kezembe teszi a kis követ, tekintetem övébe merül, és késztetést érzek rá, hogy olyat tegyek, amit meggondolnék kétszer is. De szükségem van egy kapaszkodóra az életemben, egy biztos pontra, még ha tudom is, hogy az nem ő. Soha nem is lesz. Mert nem érezném azt, ami ezt a kapaszkodó szerepet biztosítaná. -Nem. Nem tudom, én...-rázom meg fejem, hajam fedetlen vállam csiklandozza, és kezemen érzem hűvös, de kellemesen bizsergető érintését. Óvatosan kihámozom az ujjaim az általa létrehozott "bilincsből", és a ködarabot a zsebembe csúsztatom. Hátat fordítok neki ismét, majd erőt vesz rajtam a kétségbeesés, s ahogy visszafordulok felé, ajkam lecsap ajkaira. Érzelmektől mentes, de forró csókom csupán pár másodperc ugyan, de fejemben összeálló gondolataim elszállnak tőle, helyét üresség veszi át. Félek. Félek, hogy újra megteszem, de most nem vonom vissza, amit teszek. Ahogy észbe kapok, úgy húzódok újra el tőle, hátrébb lépve, de érzem, ahogy a szoba összemegy körülöttem, körülöttünk és mintha csapdába esnék. Olyat tettem, amit nem akarhattam igazán, aminek értelme sem volt. Kényszeres cselekedet, egy lépés a feledés felé. De nem a megoldás a feledésre...
Az a nagy helyzet, hogy oly ritkán kerültem ilyen szituációba eddigi életem során önös akaratból, hogy beletelt egy percbe, mire eljutottam a pislogásig. Anyám gyermekkorom jelentős részét azzal töltötte, hogy valami szociális hajlamot verjem belém, most igazolódik be igazán, ami már ott is nyilvánvaló volt - olyanom nincs. És általában én ezzel a tudattal boldogan is élek. Általában. Azt még csak-csak megkérdeztem, hogy mi lelte, hogy ebben a derengő homályban gubbaszt, de hogy innen mit lehet kezdeni egy végkiborulás szélén ingázó hölggyel... Feldúlt volt, zavart, és begubózó. Falat emelt maga köré. Egy része talán vágyott a másik társaságára, egy része talán nem is akart tudomást venni róla. Összezavart. Csak felkapta magát, köpte a hirtelen jött szavakat, téblábolt, megtorpant és legyökerezett. Elhűlt a szoba, tüdőmbe rekedt a levegő... ólmos volt és emészthetetlen. Zavaromba megingattam a fejem. Férfi van az ügyben, mi? - tört fel bennem a gondolat, ami még inkább ellehetetlenítette a helyzetem. Párkapcsolatról sem igazán tudnék beszélni, ellenben ... mit tudom én... - Mia, drága - kezdtem, de hangom idegen volt. - Szeretnél róla beszélni? - leheltem magam elé, de mintha nem címeztem volna meg, az üzenet a levegőmmel karöltve lerakódott. Már léptem is volna hozzá, de ő tekintetét végigkövetve cipőmet, pontosabban cipőm mellett fekvő medaliont pásztázta. A kis égkő és az ijedt szempár egy élettörténetet raktak ki fejemben, és tudtam... értéke van, olyan, amit talán csak ő ismer. Leguggoltam, és kezembe emeltem a csepp tárgyat. Apró volt, fénylő és büszke. Megforgattam kezeim között, feltoltam magam, Miához léptem, arcomon finom mosollyal. Megérintettem kezét. Megrezzentem. Selymes és tollfehér keze úgy remegett, mint a nyárfalevél. Aggasztott. Ujjait finoman szétfeszítettem, és tenyerébe illesztettem a medált. - Mia, szeretnél róla beszélni? - zárom ujjait az ékszerre, majd tekintetébe fúrom sajátomat. Mi történhetett?
Kezdőlap
||
Because everyone has a good and dark side
|