Chelsea

/ Folytatás az erdős rész után /

Chelsea azt szerette volna, ha valami más helyen beszéljük meg azt, amit már egy évszázada kellett volna megtenni. Sebaj, most már itt van, itt vagyunk, bármi is lesz nem hagyom, hogy megint elmenjen! Gyorsan végiggondoltam a legalkalmasabb helyszíneket, majd végül döntöttem és megkértem Chelsea-t, hogy kövessen. Az otthonom felé vettem az irányt, nem siettem, most már nem volt rá okom! Azt akartam, hogy minél tovább itt lehessen velem, ha esetleg az a terve, hogy megint elmegy. Útközben néha oldalra pillantottam és próbáltam minél jobban az emlékeimbe vésni gyönyörű arcát, tengerkék szemeit, szőke haját.
Hosszas séta után megérkeztünk az otthonom kapujához. Lényegében egy igen méretes villáról van szó, bár azért vigyáztam, mivel így is elég feltűnő a méreteivel. A magas kovácsoltvas kaput egy laza mozdulattal átugrottam és pár pillanat múlva már nyitottam is Chelseanek az ajtót.
-Érezd magad otthon!- mondtam egy félmosollyal miközben éppen beléptünk az előtérbe.
Egy pillanat erejéig lesuhantam a pincébe, majd egy pillanat múlva egy igen régi borral a kezemben tértem vissza.
-Az 1700-as évek végéről való. Egy hajótörés után találtam egy ládát, abban volt, de csak ez az egy. Azóta őrizgetem, de azt hiszem ez egy jó alkalom a felbontására! - merültem el gondolataimban, majd kitöltöttem a bort és leültettem Chelsea-t a nappaliban!
-Szóval, mi történt veled az elmúlt 100 évben?-kérdeztem...

Chelsea

-Nos, ezt valahogy sejtettem. Sok dolgot láttam már életemben, de a vámpírterhesség lehetetlen! - mondtam mosolyogva és meglepődve néztem ahogy néhány pillanat alatt eltüntette a pohara tartalmát. Biztosra veszem, hogy most nagyon ideges lehet és zavarodott. Mondhatni én is az vagyok, hisz alig fél órája még egyedül sétáltam az erdőben, most meg itt ülök vele 100 év után újra. A palack után nyúltam és teletöltöttem Chelsea poharát, ha esetleg némi bátorságot akarna még szerezni.
-Ki az az Amanda, Chelsea? És mit terveltetek ki?- kérdeztem érdeklődve, mivel azt sem tudtam, hogy igazából miről beszél. Sosem hallottam Amandáról, szóval valószínűleg az elmúlt 100 év során találkozhatott vele. Attól félek, hogy Chelseavel az elmúlt 100 évben sok olyan dolog történt amelyet próbál majd előlem titokban tartani, de nem vagyok az a fajta, aki feladná. Szóval egy idő után úgyis elfog mindent mondani, végül is, így lenne tiszta a dolog. Tudnom kell mindenről, legfőképpen az okról, vagy okokról amiért annak idején minden jel nélkül ott hagyott és többé nem jött vissza.
-A világ legjobb vadásza?- kérdeztem széles mosollyal. Sok olyan vámpírral és emberrel találkoztam már, aki a világ legjobb vadászának tartotta magát egészen addig, amíg el nem intéztem őket.
-Mond el, hogy ki az! Véget vetek a dolognak, legyen bármi is az! - mondtam immár komolyabban. Bárki is legyen az, nem ússza meg szárazon, ha megtudom, hogy esetleg bántotta Chelsea-t vagy valakit, aki számára kedves!
-Ne kérj bocsánatot! Nem tudok arra haragudni, akit mindennél jobban szeretek!- mondtam mosolyogva, majd hátradőltem a fotelben és vártam, hogy Chelsea elmondja ki is az a vadász...

Sajnáltam Chelsea-t, mert bizonyosan vágyott mindig is arra, hogy egyszer életet adhasson egy gyermeknek. Egy kis életnek, mely az ő gyönyörű szőke haját, kék szemeit, angyali mosolyát örökölte volna.
-Drága Chelsea, te is tudod, hogy ez nem lehetséges! Ne is gondolj rá, ne tedd rosszabbá!- mondtam miközben szomorú arcát figyeltem. Néha én is azt kívánom, bárcsak sosem lettem volna vámpír. Bár talán akkor meghaltam volna én is a mészárláskor. Na és persze Chelsea-t sem ismertem volna meg, talán sosem lettem volna szerelmes. Az is lehet, hogy ez egy ajándék, egy második esély az életre. Persze ha ezt egyáltalán lehet életnek nevezni, hisz végül is már meghaltunk egyszer...
-Ez a Jessica egy ember igaz? Chelsea, ne aggódj és Amy se tegye! Majd én elintézem ezt helyettetek! Megölöm ha kell vagy ráveszem, hogy legyen jó kislány és álljon meg amíg nem lesz késő!- mondtam félmosollyal. Chelsea leült mellém, aminek hatására elkezdtem izgulni. Régen éreztem már ilyet, úgy éreztem a szívem kiugrik a helyéről. Biztos voltam benne, hogy vele is ez történik. 100 éve nem voltunk ilyen közel egymáshoz...
-Nem hagyom, hogy bármi baj történjen veled! Érted?! Az életemet is odaadnám érted!- jelentettem ki már mosolyogva és egy évszázad után ismét megfoghattam kezét, érezhettem a belőle áradó meleget, a remegést...

Kicsit meglepődtem, amikor hirtelen felállt, de megértem. Talán egy kicsit finomabban is fogalmazhattam volna a lánnyal kapcsolatban. Ha ő azt akarja, hogy ne bántsam, akkor természetesen nem fogom. Bár szerintem tisztában van vele, hogy ezzel is csak őt próbálom védeni. Lehet, hogy 730 éve vámpír már, de egy jól képzett, erős, tapasztalt vadász könnyedén túljárhat egy idősebb vámpír eszén is! A vadászoknak manapság megvannak a maguk kis trükkjei, illetve a fegyvereik is igen komolyak. Csak féltem őt, ennyi az egész. Nem szeretném újra, esetleg végérvényesen elveszíteni őt. Talán fel sem tudnám dolgozni...
-Jól van, megígérem, nem fogom őt bántani! Viszont mindig ott leszek a háttérben, ha esetleg be kell avatkozni! - mondtam ellentmondást nem tűrően és visszahúztam a kanapéra Chelsea-t! Hogy én meséljek? Fogalmam sincs mire is kíváncsi és azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Bár 100 év alatt elég sok minden történik, főleg egy vámpír életében. A veszteséget jómagam igen sajátos módon próbáltam kezelni, ez vonatkozik az elmúlt évszázadra is, még annak ellenére is, hogy tudtam ez a veszteség nem lehet végleges. Tudtam, hogy Chelsea életben van, de arra nem számítottam, hogy valaha még viszontlátom!
-Emlékszel arra, hogy annak idején mielőtt elmentél tettünk egy kis kirándulást Angliában? Amikor abban a kis faluban jártunk a tengerhez közel, fenn északon, egy árvaház előtt mentünk el. Akkoriban igen hideg tél volt, az emberek fáztak, mert alig volt tűzifájuk, főleg a szegényeknek. Az árvaházból kiszaladt hozzánk egy szőke kisfiú, Jamesnek hívták... Te egyből leguggoltál hozzá és adtál neki egy puszit a homlokára, majd adtál neki egy kis cipót a kocsiról. Én viszont csak álltam döbbenten. A fiú szinte megszólalásig hasonlított az öcsémre. A haja, a szeme, még amikor mosolygott, akkor is őt láttam benne! A fiú visszaszaladt és eltűnt az ajtóban, mi pedig visszamentünk a fogadóba. Másnap reggel, amikor hajnalodott felkeltem elterveztem, hogy visszamegyek az árvaházhoz. Adtam egy csókot az arcodra, úgy terveztem, hogy mire felébredsz visszajövök! Fogtam minden pénzt ami nálam volt és elmentem az árvaházba. Odaadtam mindet a nevelőknek, hiszen a gyerekeknek szükségük volt ételre, melegre, ruhákra, jobban mint bárkinek! Tudtam, hogy mennyire szerettél volna egy gyermeket, de nem lehetett mivel mi nem vagyunk rá képesek. Megkerestem az árvaház vezetőjét és elrendeztem vele, hogy örökbe fogadhassam a fiút! Boldog voltam, mert ezzel örömet okoztam Jamesnek is és tudtam, hogy neked is azt fogok! Arra gondoltam, hogy felneveljük őt, megadjuk neki a legjobbat és amikor felnő elmesélünk neki mindent magunkról, ő pedig majd eldönti, hogy mit szeretne! Velünk marad, mint vámpír vagy saját családot alapít, ami nekünk nem adatott meg. A visszafelé vezető úton végig nevettünk, szórakoztunk és vártuk, hogy találkozzunk veled. Ő is várta, a szeme szinte csillogott, annyira boldog volt. Azonban amikor visszaértünk, az ágyad hideg és üres volt. A fogadóban azt mondták, hogy sietve összepakoltál és elmentél. Azt viszont nem tudták megmondani, hogy hová. Semmi sem maradt utánad. Se egy tárgy, se egy levél, csak az angyali arcod, a csodálatos kék szemeid, a válladat simogató szőke hajad. Csupán ezek emléke égette belsőmet, törte darabokra a szívemet, az ő szívét is. Egy ideig még kerestünk, de tudtam hiába. Elmentél és nem jöttél többé vissza. - az utolsó mondat után egy könnycsepp gördült le az arcomon, fájdalmas volt erről a dologról beszélni. Szívbemarkoló érzés fog el, ha visszagondolok arra a napra...

Talán nem kellett volna elmesélnem Chelseanek, hogy mi történt miután elment. Nagyon rossz érzés volt ilyen állapotban látni, az pedig még jobban bántott, hogy miattam szomorú. Talán én is hibás vagyok a történtek miatt. Meglehet, hogy nem kellett volna visszamennem az árvaházba. Mégis megtettem, mert szerettem volna boldoggá tenni azzal, hogy örökbe fogadom a fiút! Tudtam, hogy Chelsea mennyire vágyott rá. Nem akartam azt, hogy ne tudhassa meg milyen szülőnek lenni. Azt akartam, hogy teljes legyen az élete!
-Nem szóltam mert tudtam mennyire szeretnéd titkon, ezért meglepetést akartam okozni!- mondtam, majd odaültem hozzá és letöröltem a könnyeit. Sokszor láttam már sírni, de ez most más volt. Életemben nem láttam még ennyire szomorúnak, fogalmam sem volt mit érezhet ahogy a fájdalom apránként darabokra tépi a szívét.
-Elgyengültél? Szerettelek! Miért lehet az, hogy neked mégis magányra volt szükséged?- kérdeztem letörten. A régmúlt emlékkel együtt, az elrejtett érzéseim is előtörtek. Nem akartam sírni, de könnyek hagyták el a szememet. Furcsa dolog ez, hogy még ilyenkor is azon vagyok, hogy minél kevésbé mutassam ki mit is érzek valójában! Igazából azért, mert nem engedhettem meg magamnak sosem, hogy bárki is gyengének lásson. Nem, még Chelsea sem...
-Nem kell semmit mondanod, mindannyian hozunk rossz döntéseket!- próbáltam vigasztalni, bár valahogy úgy érzem, ezzel csak még jobban felszakítottam a régi sebeit. Nem tudok rá haragudni, mert az az igazság, amit mondtam. Mindenki hoz rossz döntéseket, én is megtettem, nem is egyszer! Ha minden jól megy, egy vámpír igen sokáig élhet, akár örökké is, ez idő alatt pedig helyrehozhatja a hibáit!

Nem értem Chelsea-t! Miért kifogásokat keres? Nem akarom a szemébe mondani, de ebben az egész dologban ő a leginkább hibás. Ő hagyott el engem, nem pedig fordítva...
-Chelsea, kérlek! A lehető legjobbat adtuk volna meg neki, ezt te is tudod! Hiszen mindig erre vágytunk!- válaszoltam kissé feldúltan. Észrevettem, hogy a kezeim ökölbe szorultak. Legszívesebben törtem-zúztam volna a lakásban, de igyekeztem megnyugtatni magam. A csalódottság, a fájdalom és a düh... Mindezek a dolgok egyszerre kavarogtak bennem. Úgy éreztem, hogy kezd kicsúszni a talaj a lábaim alól.
-Nekem pedig rád volt szükségem! Rád volt szükségünk!- kiabáltam. Nem akartam megijeszteni Chelsea-t, de nem bírtam visszatartani az érzelmeimet.
-Szeretlek Chelsea, mióta először találkoztunk. Akkor sem éreztem másként, amikor nem voltál itt. A kérdés az, hogy te mit szeretnél! Tudnom kell! Nem akarok úgy élni, hogy arra kelljen gondolnom vajon mikor mész el megint!- viszonoztam a tekintetét, látni szerettem volna, hogy vajon mit gondol most, de a jelenlegi helyzetben nem voltam rá képes... Csak a válasza érdekel, semmi más...

Attól függetlenül, hogy haragudtam rá tudtam mit érez. Tudtam, hogy valószínűleg bűntudata van a múltban elkövetett dolgok miatt. Azt is tudom, hogy ez nem csak nekem fájt egyedül...
-Mindent rendbe fogunk hozni! Megígérem! - nyugtattam meg Chelsea-t és egy mosoly is megjelent az arcomon, amin meglepődtem, de nem tudtam leplezni, hogy örülök Chelsea döntésének. Olyan hirtelen történt minden, szinte fel sem tudom fogni. Pár órája megjelent Chelsea az erdőben, most meg itt vagyunk és megígéri, hogy marad. Azt hiszem kell még egy kis idő, hogy valóban felfogjam...
-Ők miért kellenek ehhez? - kérdeztem kíváncsian. Fogalmam sem volt, hogy Chelsea vámpír barátnője és vadász csaj miként jönnek képbe.
-Csak mond meg, hogy mit tegyek! - jelentettem ki. Azt hiszem, hogy az lesz a legjobb ha követem Chelsea utasításait és csak akkor avatkozom bele az ügyeibe, ha az tényleg szükséges...

Az ötletén, hogy főzzünk valamit elmosolyodtam, de örültem neki. Bár a vámpírok nem igazán szoktak főzni, mivel fő táplálékuk a vér. Szerencsére az emberi táplálékot is el tudjuk fogyasztani, aminek személy szerint nagyon örülök, mivel imádok főzni. Megragadtam Chelsea kezét és a konyha felé vezettem, ahol egyből nekiláttam a főzésnek!
-Remélem szereted az olasz kaját!- mondtam mosolyogva és nekiláttam a tészta megfőzésének. Miután felraktam főni a tésztát, Chelsea felé fordultam.
-Van valami, amit már régóta meg szerettem volna tenni!- kezeimmel megfogtam a derekát és közelebb húztam magamhoz. Egy ideig a szemeit fürkésztem, majd gyengéden megcsókoltam. Nagyon régóta vágytam már erre a pillanatra, már arra sem emlékszem mikor történt meg utoljára.