- Mert, az szép, hogy kék-zöld foltosra bokszolod a vállam? Majd magyarázkodhatok a dokinak a következő kontrollnál, mielőtt családon belüli erőszakra gyanakodnak. – vigyorogtam tovább a kis támadása ellenére is, elengedve a fülem mellett a kis szóbeli visszavágását. - Úgy imádom, hogy ilyen könnyű zavarba hozni téged. Mondtam már...? – annak idején, amikor gimisek voltunk, biztosan, de hogy mióta felébredtem a kórházban, elhangzott-e... abban már magam sem vagyok biztos. De hogy gyakran használom ki eme csodás tulajdonságát, azt szerintem ő is gondolkozás nélkül megerősíti. - Ugyan már, nem piszkosabb, mint bárki másé, sőt... tekintve, hogy milyen hosszú időn használaton kívül volt, még tisztább is! Netán azt állítod, hogy te sosem szoktál semmi ilyesmire gondolni? Semmi fantáziálás, semmi olyan, amiről ha tudnék, akkor legalább úgy fülig vörösödnél, mint most? – emeltem fel az ujjamat, hogy a karja felé közelítsek, de nem értem hozzá – inkább csak jeleztem, hogy míg hála az égnek, ő nem lát bele az én fejembe, fordítva sajnos már nem igaz az állítás... Még ha igyekszem is kordában tartani a képességemet, és nem illetéktelenül belelesni a gondolataiba. - Te jó ég, jó, hogy mondod... Nem vagyok normális, hogy pont itt bíztatlak ilyesmire. Tudod mit? Fél szemem mindig rajtad, és maximum wc-re mehetsz egyedül, máshova nem. – jelentem ki, már csak az hiányzik, hogy valami olasz pasas kinézze itt magának aztán csapja itt a szelet neki... úgy, hogy Suzie tud olaszul, én meg egy árva mukkot se értenék abból, amit diskurálnának. Na azt már nem, ha ezen múlik, leszek én is olyan mint Ted, és egy perc nyugtot se hagyok neki, nem hogy magányt, vagy privát szférát, ha úgy van... - Nem, nem gondolom úgy... – szólaltam meg, s ha tudtam volna, hogy ennyire szívére veszi a komolytalannak szánt megjegyzésemet, akkor inkább nem is mondtam volna, de ha már eddig is egész pörgős hangulatban voltam, most sem foglalkoztam különösebben a tématerelésével, mondtam tovább a magamét – Fontos dologban semmiképp, ami meg a füllentést illeti... talán? Ha bohóckodásról van szó? Mint a bőröndödben lévő fél téglák, meg az embercsempész karriered? – pillantottam rá. Ha úgy nézzük, a korábbi kis csipkelődéseinkben is volt bőven füllentés, de olyan átlátszóak, hogy szerintem egyikünk sem gondolta komolyan egy percre sem... És igazából attól sem omlik össze az univerzum, hogy kolléganő helyett kollégát említett, szóval... most már válthatunk témát, ha nincs más hozzáfűzni valója. - Tudod, azok a fránya elvonási tünetek... – idéztem a nem sokkal korábban elhangzott szavait, igaz, nem épp olyan értelemben, így mielőtt kiakadhatna, hogy már megint mikre gondolok, pontosítottam gyorsan – Mióta nem hallottalak már így nevetni...! Akár a kóma utáni időt nézzük, akár az az előttit. – vonnék vállat, ha nem épp a vállamnak dőlve pihenne, így viszont csak akkor noszogatom kicsit, amikor válaszra várok. Amikor azonban biztosít, hogy nem csak én tartom úgy, tényleg jó gyerek voltam, csak diadalittasan elmosolyodok. Legalábbis addig, amíg abba nem marad az arcsimító mozdulata, de ha már nem, akkor én ölelem át a vállát, odavonva magamhoz, hogy úgy csodáljuk tovább a kilátást. - Szép is lenne... Annyira nem mint a múltkori fürdőszobás alakításunk, de ez se sokban maradna le... Ha tényleg azzal keltenél, borítékolhatod, hogy addig nem menekülsz, amíg be nem váglak én is a kádba a hideg vízbe, csak hogy ne maradj ki a jóból. – és azt hiszem, most, hogy tisztáztuk a részleteket, akár fegyverszünetet is köthetünk és maradhatunk az ágynál, jobban járunk mindketten. - Nem csak erről, ott van még a kaméleonokat megszégyenítő színváltó képességed, vagy a térképolvasás... – cukkoltam tovább, miközben összekapkodtam a legfontosabb dolgokat – pénztárca, iratok, térkép? Nem, mobiltelefont még csak véletlenül se, nekem aztán nem hiányzik... - Passz. Csak induljunk el valamerre, aztán majd ha találunk valami szimpatikus helyet, benézünk? – néztem rá kérdő tekintettel, kalandosabb, mint ha kinézünk egy éttermet a térképen, és éhen halunk, mire megtaláljuk, csak mert idő közben eltévedünk legalább háromszor...
|| részemről rendben :3 városnézés? Vagy valami múzeum? Vacsi? Gondola? Hideg vizes ébresztő? xD
Továbbra is érthetetlenül bámultam rá, mivel nem is sejtettem, hogy hét év kiesés után pontosan annyira piszkosnak kell lennie a fantáziájának, mint a legtöbb férfinak. És akkor csodálkoznak, ha azt mondjuk, hogy egy rendes férfi se lézeng. Amint meghallom, hogy mire is gondolt elkerekedik a szemem és a piros rózsa színét is könnyedén öltöm magamra, hiszen én még sose és ki tudja, hogy van-e egyáltalán benne valami igazság… Meg most mégis miért? De a következő pillanatban viszont játékosan a vállába bokszoltam többször is. – Ez nem volt szép dolog és akkor kinek is piszkos a fantáziája? Csak nem a 7 évnyi elvonás tünetei kezdenek felszínre törni? – vágtam vissza kisebb csend után, miközben arcom még mindig lángolt attól, amit mondott. - Tudod mit? Inkább felejtsd el, amit mondtam, mert talán jobb ja nem tudom milyen piszkos gondolataid támadnak olykor. – és még a szabad kezemet játékosan fel is tartottam, miközben próbáltam visszanyerni a normális színemet a korábbiak után. Csak én lehettem annyira dinka is, hogy végig se gondoltam azt, amit mondok neki. - Bevetni a bájaimat és pont egy ilyen helyen? – kezdtem bele és talán le fog esni neki, hogy lehet nem pont Olaszországban kellene ezt javasolnia nekem, ahol a férfiak igazán szeretik a szőke nőket. Illetve szenvedélyesek is tudnak lenni. Nem mintha bármit is akarnék bármelyik olasztól, de azért megnézném, hogy mit csinálna akkor Declan. Lehet, hogy emiatt kicsit gonosz vagy, de hát mégis csak nőből vagyok. - Igen, akkor ennél okosabbnak és találékonyabbnak kell lenned. – mosoly pedig továbbra is ott bujkált az arcomon. Biztosan menne, vagy a végén még őt enném meg látogatáskor a sütemény helyett. Füllentéses válaszán most én lepődtem meg, hiszen nem gondoltam azt, hogy füllentettem volna neki, vagyis csak nem tudtam mindent egyből elmondani a múltban történtekről, de az se volt titok előtte, hogy még mindig nem sikerült váltanom az újságíráson belüli területemen. – Ezek szerint akkor úgy gondolod, hogy szoktam neked füllenteni vagy éppen hazudni? – kérdeztem meg alig hallhatóan, mert ennek még a gondolata is rossz volt. Bíztam benne és ha nem is említettem meg valamit, akkor azt sokszor az ő érdekében tettem, de legalább nem zárkóztam be a szobámba és tekintettem úgy a másikra, mintha maga az ördög lenne. – Inkább hagyjuk, nem szeretném elrontani a hangulatot. – szólaltam meg sietve, mielőtt még válaszolhatott volna egy kisebb sóhaj keretében. Könnyedén nevetem el azon, amit mond, hiszen tényleg izgalmas lehet az is. Főleg, ha olyan firkász, mert akkor akár karrierünk is bánthatja, ha éppen arra száll rá bosszúból az illető. Nem mintha ilyenre készülnék bárki ellen is, maximum a bűnözök ellen. Sietve rázom meg a fejemet, hogy nem ismerem a viccet, amikor viszont meghallom a csattanót, akkor hangos nevetésben török ki és még kicsit meg is lököm őt. – Nem is tudtam, hogy titkon mókamester is vagy. – húztam picit az agyát, hiszen ez tényleg jó vicc volt, közben pedig kényelembe is helyezem a fejemet a vállán, így amíg meg nem bököd kicsit, addig fel se tűnik, hogy milyen pillantással is várja a válaszomat. - Jajj, ne aggódj már ennyit. Igen, rendesen viselkedtél. Én csak hülyültem. – majd a következő pillanatban gyengéden érintettem meg az arcát, majd végül sietve húztam el, amikor rájöttem, hogy mit is teszek, mert nem akartam, hogy kényelmetlen legyen neki. Nem igazán tudtam, hogy hányadán is állunk ilyen téren a veszekedés-békülés óta. - Számomra, nem. Csak véletlenül egyszer nehogy a csap helyet azt nyissam ki este. – pislogtam rá totálisan ártatlanul. Ismer, hogy képes lennék rá, vagy egy kis hideg vizes ébresztő. Szerintem nem kellene ilyen téren egyikünket se félteni. Amikor viszont a menés és a pakolás dolgot ecseteli, akkor csak bólintok. - Mert csak erről vagyok híres, nem? – kérdeztem vissza nyelvnyújtás keretében, de közben el is indultam a kijárat felé. Táskám továbbra is nálam volt, a térképet meg reméltem, hogy nem hagyja itt. - Naa, merre menjünk? – kérdeztem tőle, amikor kiértünk az utcára és ha megvolt az irány, akkor követtem őt.
- Ugyan már, Suzie... – noszogattam egy kicsit, erőltesse meg magát, mert _nem_ hiszem el, hogy még mindig nem esett le neki, hogy pasi lévén na vajon mire gondolhatok testmozgás alatt? De ha ennyire nem megy neki, hát rajtam ne múljon, segítek neki hozzájárulni ennyivel a pipacsokat megszégyenítő arcszínhez - Mit is szoktak mondani? A szex mennyivel jobban égeti a kalóriákat mint más testmozgás? És még stresszűző is, meg boldogsághormont is termel, meg... – azt hiszem, folytatnom sem kell, legalábbis Suzie-t ismerve az is csoda lesz, ha eddig nem süllyedt el kínjában a macskaköves út alá... vagy párolgott el a nagy arcpironkodása közepette. Vagy szól vissza valami olyat, hogy utána én nem tudok mit hozzászólni... - Suzie, most őszintén, ki ne vágyna ilyesmire? Amúgy meg ha már az előbbi háromból kell választani... – akkor egyértelműen ezek viszik a prímet, nem? Nyilván, ha lenne 120 dolog felsorolva, akkor lehetséges, hogy más lenne a befutó, vagy képzelem, a pillanatnyi hangulat is sokat tud dobni rajta. - Hát, ha megbánom... legalább a fejemhez vághatod, hogy de te figyelmeztettél előre. Amúgy miért kéne megbánni? – sandítottam rá gyanakodva. Mondjuk az elmúlt pár hét is „pompás” ízelítő volt abból, milyen kis házisárkány tud lenni, ha felpaprikázza magát valamin, igaz, az elég speciális eset volt, és valószínűleg nem is fog többet megismétlődni... hacsak nem lesz valamiért emlékezetkiesésem, és döbbenek rá újra, hogy tündér vagyok. Vagy lehet, hogy a múltkori tényleg csak ízelítő volt? Aztán tud ő rosszabb is lenni ha rájön a féltékenykedős ötperc, mint amilyenek a romantikus vígjátékokban vannak? Jajj nekem... - Upsz. Ezt elcsesztem, azt hiszem. – vakargattam meg a tarkómat kínomban, ha már így belefutottam ebbe, mint az a nagy könyvben meg van írva – És ha belesütök valami reszelőt? Bár az nem jó, a végén még elfelejtenéd aztán az is az én hibám lenne, hogy lecsapsz a sütire, beleharapsz és a fogad bánja. – mert hát no, legyünk őszinték, tudjuk, hogy milyen jól tudja hozni a formáját... Nem mint ha nem lenne kellően talpraesett, ha úgy hozza a helyzet, de azért a kétballábaskodás is megy, ha bal lábbal kel. - Akkor? Megjegyzem, hogy hajlamos vagy a füllentésre. Helyesbítek, újságíró vagy... Hajlamos vagy arra, hogy nekem füllents. – néztem rá roppant komolyan, a füllentés sem áll távol a hazugságtól, olyan mint az, csak kicsiben... Oké, amíg ilyen jelentéktelen apróságokról van szó, úgy sem tudnék haragudni rá, de rossz belegondolni abba, hogy tényleg képes lenne hazudni nekem...? Inkább nem akarom tudni, meg ilyesmikre gondolni sem, úgyhogy el is hessegetem a kellemetlen gondolatokat. - Mit mondjak, szeretek veszélyesen élni, újságíróval meg még úgy sem húztam soha ujjat. – mit nekem maffia meg drogbandák, ha egy újságíróval élek egy fedél alatt? Másrészt meg nem tudom miért kéne úgy félni tőle. - Másrészt meg biztos ismered a viccet, nem? Amikor a nagypapa sztorizgat az unokáknak a háborús emlékekből, hogy hogyan tett egyszer harcképtelenné egy teljes századot egyedül... – nézek rá, látszólag teljesen más témára váltva, de várja csak ki a végét...! Ha ismeri a csattanót, akkor annyiban is hagyom, de ha nem, akkor a korábbi vidámsággal folytatom – Tényleg, nagypapa, hogyan? Tüzér voltál? Nem... szakács. – nos, azt hiszem, mindketten jól választottunk szakmát. Egyikünk veszélyesebb, mint a másik, csak míg az ő fegyvere a szavak, az enyémek a finomnak tűnő fogások. Közben megérkezünk a lakáshoz is, fel is kínlódom valahogy a lépcsőn Suzie mázsás bőröndjét, amit amint beérünk a lakásba, hagyom is a helyén, innentől az övé, csináljon vele, amit akar... hagyom, hadd húzzon maga után a korlátra, megcsodálni a kilátást. - Ne már...! Azt hittem, azt már megbeszéltük, és egyébként is, azóta rendesen viselkedtem! Vagyis igyekeztem... – javítok, közben pedig válaszra várva felé is pillantok, vagy ha nagyon kényelembe helyezné magát a vállamnak dőlve, és nem érzékelné a dolgot, óvatosan meglökdösöm kicsit. - Hmm, ez sem rossz ötlet. De lehet, kanapé helyett inkább a fürdőkádat foglalnám be, nagyobb kitolás lenne veled, ha nem tudnád használni a fürdőt, nem igaz? – vigyorodtam el, arról nem is beszélve, hogy milyet alakítottunk legutóbb a fürdőben... Na jó, valójában eszem ágában sem volt tényleg a fürdőkádban aludni, még annyira sem vonzott, mint a kanapé, úgyhogy részemről jó lesz az egy ágy. Ha már tizenévesként sem zavart minket... - Mit akarsz kipakolni? Nekem 5 percig nem tart az egész... de ha egész héten a bőröndből túrom a cuccaimat, az se zavar. Viszont ha te minden csecsebecse peperecuccodat ki akarod állítani a lakásban, meg egyesével vállfára pakolgatni a ruháidat... akkor inkább együnk előbb, mert minimum hússzor éhen halok, mire te azzal a szörnyeteggel végzel. – intettem az iciripiciri bőröndje mellé, ami igen, még mindig ott árválkodott a bejárati ajtó mellett, ahol hagytam.
- Gyerünk, halljuk… - mondtam neki kicsit csipkelődve és játékosan még meg is böködtem őt, hogy ne tartsa magában. Szeretném tudni a kis titkát, hogy mi is fordult meg a fejében. Aztán kiderül, hogy semmi se, csak még inkább szívni akarta a véremet, akkor tuti, hogy járni fog neki egy fülpöccintés. - Utóbbi kettőt? – kérdezek vissza pár pillanat erejéig nagyokat pislogva, amikor leesik, hogy basszus mi is szaladt ki az ajkaimon. Abban a pillanatban sikerül is elvörösödnöm, amit sietve próbálok elrejteni úgy, hogy elfordulok tőle. – Nem is tudtam, hogy ilyen dolgokra vágysz. – feleltem végül alig hallhatóan, mintha csak vissza akarnék vágni valamivel, de gondolom ez mennyire is jöhetett össze. Főleg, hogy inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy eltűnjön a pipacsok színe az arcomról és végre normálisan tudjak ismét viselkedni, mintha mi sem történt volna. Az újabb szavaira pedig könnyedén nevettem el magam. – Csak a végén nehogy aztán valaki bánja ezt a kijelentését. – kacsintottam rá játékosan, miközben éppen megküzdöttem a kicsit göröngyös úton a bőrönddel. Tudom, itt a legtöbb helyen macskakövesek az utcák, de franc se gondolta volna, hogy ennyire nehéz lehet néha átjutni rajta. - Ohh, milyen rendes vagy, de azt hinné az ember, hogy ennyi év után az a legkevesebb, ha megszöktetsz. – nyújtottam ki rá a nyelvemet gyerekesen, miközben kicsit még a vállaimat is megrántottam, hogy amolyan „Na mindegy” kifejezéssel. Persze, sütiket, hogy véletlenül se férjek ki a rácsokon. Másrészt meg süti mániás vagyok, így még szép, hogy örülnék neki, de leginkább annak, hogy láthatom őt. Alig, hogy átlépjük a küszöböt máris a terasz felé sétálok, vagyis remélhetőleg jó irányba és szerencsére igen. Nagyon is kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet innen a városra nézni, vagyis egy bizonyos részére. – Akkor legalább emiatt nem kell aggódnom. – utaltam itt a szökéses dologra. - Hmm, mi van akkor, ha azért füllentettem korábban, hogy kolléga, mert kíváncsi voltam a reakciódra? – kérdeztem meg játékosan, hiszen a nők sok fajta fortélyra képesek. Főleg akkor, ha olyan pasasról van szó, akik számukra fontosak. Végül játékosan kicsit meglöktem őt a csípőmmel, ahogyan egymás mellett álltunk a korlátnak dőlve. – Kölcsönadta, egy újságírót kijavítani… Igazi vakmerőségre vall. – szórakoztam tovább, majd ha hagyta akkor ismét nyomtam egy puszit az arcára, majd a fejemet a vállának döntöttem, hogy úgy csodáljam a várost. Mielőtt pedig válaszolhattam volna neki a kanapés dologra ismét megszólalt, ami először csak mosolyt csalt az arcomra, de végül elnevettem magam. – Lehet, hogy megérdemelnéd azért a pár hétért, amiben részem volt hála neked. – szórakoztam tovább, majd oldalra billentettem a fejemet és kicsit jobban szemügyre vettem őt. – De azt nem viselném el, ha túlzottan házsártos lennél a kényelmetlen kanapé miatt, vagy egyszer csak arra jönnék ki a fürdőből, hogy befoglaltad az egész ágyat. – mosoly pedig továbbra is ott bujkált az arcomon. Ebből pedig rájöhetett ő is, hogy felőlem maradhat a közös ágy, maximum ha túlzottan feszélyezve érezné valamelyikünk magát, akkor berakunk közénk egy párnát, vagy felváltva alszunk a kanapén. – Előbb kipakolás, vagy étterem keresés jöjjön? – mondtak a közelben valami jó éttermet is, de talán még nem fogok éhen halni, ha kicsit később megyünk. Szerettem volna, ha jól érzi magát.
- Nos, éppenséggel akad... – tettem hozzá sejtelmes hangon. Nos, ha már ő is belement a játékba, akkor én sem fogok kihátrálni belőle, már csak azért se, mert ilyen magas labdát egyszerűen bűn lenne veszni hagyni. Mindenesetre akár veszi a lapot, mire is gondoltam, akár nem, vagy esetleg vörösödik fülig, egy puszit azért kap a homlokára. - Ó, szóval ennyi az egész? Választani is lehet? Csak mert akkor a tanácsadó helyett az utóbbi kettő inkább szimpatikus. – jegyzem meg vigyorogva, bár képzelem a választásos dolgot, mennyire avanzsálna át olyan szerepbe, ami teljesen idegen számára. Mondjuk konyhatündérré. A pirítós még menne, nem igaz? - Éreztem. – sóhajtottam a szavaira, majd ha már én nyertem az útbaigazító szerepet, akkor a térképnek szenteltem a figyelmemet, hogy kiderítsük, hová is keveredtünk el kedvenc szőkém idegenvezetésével. - Hát, látod, látod... elkezdeni sohasem késő. – cukkoltam tovább, ha már úgy tűnt, hogy vevő rá, és használ is, legalábbis szemmel láthatóan végre ő is kezdett végre felengedni az eddigi aggodalmaskodása helyett. Nagyjából akkorra, mire megérkeznénk a hotelhez, vagyis hotel helyett az egyik lépcsőházhoz, de ha már annyit mondogatta, hogy bízzak benne, akkor igyekszem én is megőrizni az eddigi hangulatot, és nem kezdem el helyette most én rágni a kefét... - Persze, számíthatsz rám, ez a legkevesebb azok után, amiket értem tettél! Majd viszek sütit is. – vigyorodtam el a börtönös megjegyzésére, bár adja isten, hogy ne kelljen soha ilyen szituációba keverednünk. Mondjuk őt sem igazán tudnám elképzelni rácsok mögött, akármennyit is utalgatott rá, hogy veszélyes életet él, hála a munkájának. - Nem, nem terveztem... – ráztam a fejem, miután bejutottunk a lakásba, és még mindig a berendezésen ámultam, meg azon, mennyivel vagányabb és otthonosabb a hely, mint valami steril, letisztult hotelszoba lett volna. Hagytam, Suzie hadd vezessen, követtem ahová vitt, jelen esetben a teraszra, hogy aztán a korlátra támaszkodva csodáljam meg én is a városi panorámát, ezúttal madártávlatból, nem pedig gyalogos szemszögből. - Ó, ezek szerint vele intézted? Várjunk csak... Kolléganőd? Eddig még kolléga volt... – sandítottam rá a szemem sarkából, hogy akkor hogy is van ez? – Odaadja vagy kölcsönadja? Nem mindegy. – fordultam Suzie felé egy pillanatra, mert ha csak úgy odaadta neki... hát, én is szeretnék ilyen jószívű, nagyvonalú kollégát magamnak, másrészt meg ha azt akarja ezzel mondani, hogy már Olaszországban is van egy lakása... na jó. Leállítom magam. - De, az. – értettem egyet vele, továbbra is a korlátnak támaszkodva, miközben hol a várost fedeztem fel innen fentről, hol Suzie-ra figyeltem, mit magyaráz – Kanapé? Köszi, inkább nem, ha nem muszáj. – ráztam meg a fejem, elvégre ki az, aki inkább választaná azt, hogy másnapra olyan szinte feküdje el mindenét, hogy moccanni alig bírna...? Nyilván, ha Suzie nem akar osztozkodni, akkor kizárásos alapon marad az, még mindig kényelmesebb mint a fürdőkádban aludni. Gondolom. - Vagy vegyem célzásnak, hogy nekem az jutott...? – kapcsolok, hisz mi van, ha tényleg így értette?!
- Hmm, lenne jobb ötleted rá? – kérdeztem kicsit kihívóan és még direkt kacérhangnemet is ütöttem meg. Az ábrázatomról meg szerintem mesélni se kell. Bárki képes lenne elképzelni, hogy éppen milyen pillantások és mimika társulhatott, miközben megszólaltam. Persze csak ugrottam őt, de ha már ő dobta fel a magas labdát, akkor nem kell nekem kétszer mondani, mert lecsapom elsőre is. Még akkor is, ha netán esetleg képes lenne zavarba is jönni emiatt. Legalább végre nem én jönnék a téma miatt. - Tudod, a helyzet adja éppen, hogy mi legyek. Lehet tanácsadó, tüzes szerető, vagy éppen gondoskodó barát(nő) is. – szavak pedig anélkül buktak ki ajkaimon, mielőtt végig gondolhattam volna, hogy mit is mondok. Talán valami számban, vagy könyvben olvastam hasonlót és onnan jött. Tuti, ha rájövök arra, hogy mit is kotyogtam, akkor ismét a pipacsok színét ismét magamra ölteném. Még szerencse, hogy a táj és az ismeretlen város elterelte a figyelmemet a szavaimról. Szavaira már nem feleltem, helyette inkább kapott egy puszit, mintha ezzel akarnám megelőzni azt, hogy megegyen engem vacsorára. Nem mintha megtenné, abból tuti valami nagy hülyéskedés lenne. Párnacsata, sok nevetés és ki tudja még mi. Igazából mindegy is, csak túl nagy kárt ne okozzunk majd a kölcsönlakásban. - Ohh, már mi értelme bevallani, ha már eleve lebuktam? – biggyesztettem le játékosan az ajkaimat, hiszen mind a ketten hülyéskedtünk, de azért örültem, hogy ő jobban ért a térképhez, mint én. Így kisebb az esélye annak, hogy eltévedünk, de még mindig nem kizárt. Viszont, ha ő is eltéved majd egyszer, akkor legalább nem én vagyok túl béna, hanem ez a város túl kacifántos, vagy mi is lenne a helyes szó. Könnyedén kuncogtam el magam arra, amit mondott és játékosan még meglepetten is pillantottam rá. – Jesszusom, tényleg. De hülye vagyok, akár még a bájaimat is bevethettem volna. – s játékosan még homlokon is bököm magam, mintha erre még sose gondoltam volna. Persze ez csak csipkelődés volt, hiszen sose tennék ilyet, vagyis egy bizonyos mértékig eddig is néha megtettem, de annyira sose. Nem vagyok én olyan amazon, se bátor, még ha a cikkeim másról is árulkodnak. A bátorság is sokféleképpen lehet jelen az ember életében. Főleg, ha még valaki szégyellős is. Hamarosan pedig ki is nyílik a főkapu, hogy utána szép lassan elérjük a tetőteret, ahonnan még gyönyörű is lehet a kilátás, meg még van egy hatalmas terasz is a lakáshoz. Kár, hogy nem jobb az idő, de hátha az lesz. Én reménykedtem abban, hogy azért nem fordul ennél rosszabbra majd az időjárás. - És látod, ennek ellenére még nekem kellett lennem a megfigyelőnek és a betörőnek is. Remélem, ha lecsuknak, azért meglátogatsz majd. – dallamos, játékos hangon csendültek a szavaim, miközben kisebb ügyeskedés után eltaláltam mindegyik zárba a megfelelő kulcsot, hogy után végre láthassa ő is, hogy miben mesterkedtem. Én már láttam fényképeken, de élőben még szebb volt, viszont Declan arckifejezései mindent vittek. Alsó ajkamba haraptam, hogy nehogy a fülemig érjen a szám mosolyogás közepette, ahogyan a reakcióját fürkésztem. - Igen, legalább is, ha időközben nem szöksz meg. – léptem közelebb hozzá, hogy utána megfogjam a kezét és magammal húzzam a terasz irányába, hogy onnan nézzünk le kicsit a városra, vagyis egy részére. – Mint mondtam volt egy olasz kolléganőm. Övékké ez a hely, de régóta porosan áll és azt mondta, hogy szívesen odaadja nekem. – rántottam meg a vállaimat, mintha semmiség lenne. Jó, nem volt ez se olcsó, de mindent pénzt megért, hiszen úgy nézett ki, hogy nagyon is elnyerte a tetszését. – Nem gyönyörű? – kérdeztem meg kíváncsian, miközben a „teraszszerűség” szélére sétáltam, hogy onnan pillantsak körbe. És élvezzem a nap gyengéd simogatását. Igaz, nem olyan volt, mint nyáron, de attól még jól esett. Ha pedig Declan nem jött közelebb, akkor idővel könnyedén fordultam meg, hogy a korlátnak dőlve figyeljem őt. – Nos, egy fürdő van és egy háló viszont, így osztoznunk kell majd az ágyon, hacsak nem kéred a kanapét, mert esetleg baj lenne. – gyönyörű és tágas is volt, viszont amiből nem volt feltétlen muszáj kettő, abból csak egy helység volt. Az már más kérdés, hogy ennek ő mennyire fog örülni.
- Testedzés, mi? Mint ha azt csak súlyzókkal lehetne... – cukkoltam tovább, elvégre ha akart, nyugodtan elmehetett futni, a felülésekhez, fekvőtámaszokhoz sem kellenek azok a több kilós kínzóeszközök... Vagy ha nagyon súlyzózni akarna, fogadni mernék, hogy akad itt is edzőterem, vagy mást nem lopunk két macskakövet valamelyik sétálóutcáról este, amikor nem figyel senki. Nagyon remélem, hogy tényleg nincsenek a bőröndben, mert ha kiderül, hogy mégis, én nagyon pipa leszek. - Tanácsadónak is felcsapnál? Jó tudni, de legalább tudom, kihez kell fordulnom, ha bármi problémám akad, amivel nem tudok dönteni. – mondjuk mit vegyek neki szülinapra? Vagy karácsonyra? Vagy az örök kérdés, mit kéne vacsira főznöm...? - Igaz. – értek egyet vele, viszont ezen felül annyiban is hagyom a témát, nem sok kedvem van tovább faggatózni az olasz ismerőséről, pláne, ha ennyire nem akar róla semmit sem elárulni. Amikor azonban meghallom a következő kérdésemre a válaszát, csak felvont szemöldökkel pislogok egy sort. - Ezért? Naná! De ne aggódj, nem most, majd este, ha nem számítasz rá, és nem lesznek szemtanúk. – feleltem roppant komolyan, igaz, az a fene nagy komolyság is csak addig tartott, amíg meg nem kaptam azt a puszit, utána valahogy képtelen voltam abbahagyni a mosolygást, még a viszonylag hűvös idő ellenére is. Utána meg azon is jót derülök, ahogy a Londonos megjegyzésemre reagál. - Jaj de örülök neki. Valld csak be, hogy csak ezért hoztál. – játszom a sértettet komolytalankodva, ha már ennyire elemében van, akkor csak nyugodtan, nem akarom elrontani a szórakozását. - Hogy is lehetne elfelejteni? Mellé még nő is, gondolom, mennyire nehéz dolgod lehet az információszerzéssel. – elég csak megrebegtetnie a pilláit, meg megtoldani egy angyali mosollyal, aztán úgy is beszél mindenki – vagy legalábbis majdnem mindenki... De ettől függetlenül nem erőltetem tovább a dolgot, ha azt mondta, hogy olyan beszédes lesz a reakcióm, akkor hiszek neki, igaz, a kíváncsiságomat most még inkább felkeltette ezzel a nagy ködösítéssel. - Rendben, ha te mondod. – adtam meg magam, miért is ne bíznék benne? Majdnem, hogy születésünk óta ismerjük egymást, védte a hátamat akkor is, amikor éveken át kómában voltam, elviseli – ha nem is az összes, de a legtöbb – hülyeségemet... Igaz, kicsit gyanakodva figyeltem, ahogy a virágok közt matat a kulcs után, sőt, akkor sem nagyon oszlott el a gyanú bennem, amikor már a lépcsőházban baktattunk felfelé, igaz, egy szót sem szóltam. - Mondanám, hogy irigyellek a sok szabadidőd miatt, de... szerintem nekem még mindig több van belőle. – csóváltam a fejemet, amikor pedig bejutottunk a lakásba, először szóhoz sem jutottam a meglepettségtől... - Wow... hát ez... valami oltári. Tényleg itt fogunk lakni? – kérdeztem óvatosan, mint aki még mindig nem akarja elhinni, hogy igen. Hogy ez mennyivel menőbb mint valami hotel! – De hogy...? – sikerült elintézni? Találtál rá? Azt hiszem, magam sem vagyok biztos benne, hogyan is kéne folytatnom a mondatot.
- Az teljesen másabb, ha én poénkódok rajta, vagy más teszi. – játékosan még mellkason is böktem. Érezhette, hogy csak szórakozom vele, de hát néha ez is kell. Az újabb mondataira meg csak bólintottam egy aprót, hogy egyetértek vele. Minket sose kellett félteni, valószínűleg most se kell. Csak egy tündéri mosollyal feleltem, majd aztán jöttek a súlyzók, mire csak megrántottam a vállaimat könnyedén és tanácstalanul. – Annak is lehet végülis nevezni. Meg a testedzés mindenhol kell, nem lehet csak úgy kihagyni napokat és heteket. – szavak könnyedén jöttek, mintha csak ez lenne az igazság, de valójában tényleg nem tudtam, hogy miről lehet szó. Bár valószínűleg a három útikönyv se segített a dolgon. Azok is nehezek, meg hoztam váltócipőt is, mert ha esetleg valami nagyobb esőzés elkap minket, akkor ne legyen para, ha nem szárad meg és még pár „apróságot.” - Látod, remek tanácsadó vagyok és még pénzt se kérek érte. – cukkoltam tovább őt, mintha tényleg minden rendben lenne közöttünk. Közben pedig egyre inkább körbelengett minket az itteni szellő, illatok és a hangzavar is. Nem mintha zavart volna. Kíváncsi voltam arra, hogy milyen is lehet itt élni, a város hangulata és úgy az egész hely. Aztán félő, hogy majd nem akarunk haza menni. - Azt neked kell tudni, hogy mi zavar és mi nem, nemde? – kérdeztem vissza és még mindig nem mondtam erről többet. Nem fogom nyaggatni, de tényleg nem mondhatom meg neki, hogy most ez zavarja, amaz meg ne. De ha legalább tudom, hogy mire miként reagál, akkor én is úgy tudom a későbbiekben megválogatni a szavaimat. - Hmm, ha azt mondanám, hogy mind a kettő, akkor nagyon megennél? – hangom tündérien csendült, arcomat pedig a legártatlanabb angyal is megirigyelhette volna. Majd közelebb léptem hozzá és nyomtam egy puszit az arcára, hogy ezzel is éreztessem vele, hogy örülök annak, hogy itt van. Nevetésen kellemes dallamként csendült, amikor tovább vitte a Londonos dolgot és még a fejemet is kicsit megráztam, mint aki nem hiszi el ezt az egészet. Jó volt látni azt, hogy újra kezdi meglelni a humorát és kezdi jobban érezni magát. Örültem annak, hogy kezdenek kicsit jobbra fordulni a dolgok és már nem zárkózik be. - Tudod, így legalább megérte téged is magammal hozni. – játékosan kicsit meglöktem őt a csípőmmel, mert biztos vagyok abban, hogy az ábrázatomat meg kellett volna örökíteni, mert annyira értelmesen nézhettem, miközben magyarázott. Nah, nem lehet minden jó a tájékozódásban. Szerintem ettől még nem dőlt össze egyetlen világ se. Kórházas dologra már nem is reagáltam semmit se. Jobb volt inkább elengedni, mert nem akartam, hogy a múlt árnyai miatt tovaszálljon a jókedvem, vagyis a jókedvünk. - Ügyes próbálkozás, de ne felejtsd el, hogy újságíró vagyok és pontosan tudom, hogy miként is kell emberekből kihúzni információt egy ártatlannak tűnő kérdéssel. De csak hajrá, hátha egyszer sikerrel jársz. – mellé pedig kapott egy kacsintást is, miközben egyre közelebb értünk a hotelhez. Remekül szórakoztam és örültem azért, hogy még maradt meglepetés neki. Így legalább kiderül, hogy jól döntöttem-e vagy nem. Az éttermes dolgot pedig egészen hamar és könnyedén megbeszéltünk. - Hamarosan meglátod. Bízz bennem. – hangom kérlelő volt, majd pedig mutattam is az utat. Innen már lehetetlenség eltévedni. Kerestem a kulcsot is, vagyis inkább pontosan tudtam, hogy merre találom, hiszen még én se tudtam, hogy pontosan mikor érünk ide és tényleg elérjük-e azt a gépet, amivel most érkeztünk. Így egyszerűbb volt ez. Amikor meghallom Declan szavait, akkor csak sóhajtok egyet. - Ouch, most lebuktam, hogy egyik éjszaka iderepültem, kifigyeltem az itt élőket és tudtam azt is, hogy pont most nem lesznek itthon. – mosoly pedig itt bujkált az arcomon. – Csak bízz bennem. – ha pedig készen állt, akkor sietve fordítottam el az utolsó zárban is a kulcsot, hogy utána egy kisebb lakás, de igazán gyönyörűen berendezve feltáruljon előttünk. Olyan igazi olasz lakás volt. – Tadaaaa! – pördültem meg a tengelyem körül sietve, miután beléptünk. – Ez lenne az… - közben pedig arcának a vonásait figyeltem, hogy mennyire örül neki. Lehet inkább a hotelt kellett volna választanom?
- Na mi az, most büszke vagy a hajszínedre? Bezzeg amikor én viccelődtem vele... – csóválom a fejem – Ha meg csak rajtunk múlik, akkor egyet se aggódj, jó lesz. – szerintem egyikünknek sem voltak olyan hatalmas nagy extra igényei, sokszor a legegyszerűbb dolgokkal is jól elütöttük az időt, meg úgy is a társaság a lényeg, nem igaz? - Gondolom így is sajnáltál eleget az ágyam mellett ücsörögve, túlélem, ha most kihagyod. – veszem ám a lapot, azon ne múljon, amikor pedig a súlyzókat emlegeti, meg is torpanok egy pillanatra – Csak azt ne mondd, Suzie, hogy azokat is bepakoltad. Mondjuk legalább magyarázatként szolgálna, hogy miért ilyen marha nehéz a bőröndöd. - igaz, csak poénnak szántam a dolgot, de ha kiderül, hogy tényleg elhozta azokat is... van egyáltalán súlyzó otthon? Nem rémlik, hogy találkoztam volna velük, igaz, az még nem jelent semmit. - Majd a hazafelé útra igyekszem nem elfelejteni és megfogadni a tanácsodat. – bólintottam, igen, az a fránya időeltolódás... meg sem merem nézni, hogy otthon most mennyi lehet az idő, és legalább úgy zsong a fejem, mint amikor gimisként osztálykiránduláson napokon át alig aludtunk valaimt, és teljesen a feje tetejére állt a napunk. Hát, ez sem tegnap volt már... - Nem is tudom... kell, hogy zavarjon? – mondjuk ha tudnám, hogy nőről van szó, és nem pasiról, lehet, hogy teljesen másképp állnék ehhez az egészhez, de magam sem tudom miért, egyből pasira asszociáltam. - Mármint, pontosan mivel mire? Az utazással, vagy hogy Ted helyett engem hoztál? – komolytalankodtam tovább, ha már úgy is benne voltam, amikor azonban meghallottam, hogy London, meglepettséget színlelve, hatalmasra nyílt szemekkel kapkodtam a fejem jobbra-balra. - Na neee. Mégiscsak benéztük az utolsó gépet? Azt eddig is tudtam, hogy sokat esik, de hogy a fél város víz alatt van, arról nem volt szó. – tettettem elégedetlenséget még ráadásként, mielőtt elvigyorodtam volna, áttérve a térképre, ha már olyan ügyesen eltévedtünk Miss Bishop útmutatásával. - Jól van, vettem a lapot, ne erőltessem... – elég volt csak egy pillantást vetnem arra az értelmes buksijára, hogy nyilvánvalóvá váljon, szerintem már a felénél elvesztette a fonalat, miközben magyaráztam – Előre, utánam! – az úgy is egyszerűbb, nem? - Isten őrizz, egy életre elég volt a kórházakból, nekem is, neked is. – ráztam meg a fejem, még csak az kéne, akár betegként, akár látogatóként, még mindig kontrollokra járok vissza és már tele a hócipőm velük, úgyhogy ha nem muszáj, inkább ne kísértsük az ördögöt. - De izé vagy... Mert, milyen helyet kerítettél, hogy annyira kíváncsi vagy a reakciómra? – sandítottam rá gyanakodva, de ha nem akarja elmondani, úgy sem fogom erőltetni, ellenben a kajálós ötletet igenis támogattam, ezt pedig nem voltam rest bősz bólogatással a tudtára adni. Amikor feltűnt a hotel a szemünk előtt, akaratlanul is gyorsítottam a lépteimen, és isten bizony, ha Suzie nem állít meg, akkor nyugodt szívvel masíroztam volna be abban a hitben élve, hogy ide van foglalásunk... így viszont csak meglepetten pislogtam a kezére, hogy biztos, jól gondolja? De hát eddig végig ezt a hotelt emlegette... - Hanem...? – kérdeztem vissza óvatosan, de azért hagytam, hadd vezessen, szófogadóan követtem, akárhová is ment, igaz, amikor nekiáll a cserép alatt kotorászni, csak gyanakodva lestem körbe az utcán. - Suzie... nyugtass meg, hogy nem betörni készülj. – sosem lehet tudni, nem igaz? Pláne ismerve, milyen belevaló tud lenni, ha munkáról van szó... vajon ezért volt kíváncsi a reakciómra?
- Nőből vagyok, mégis mit vársz és mellé még szőke is. – vicceltem el a dolgot, de végül egy aprót sóhajtottam. – Azt akartam mondani, hogy csak rajtunk múlik az, hogy mennyire is lesz tökéletes minden. – nem is értem, ha néha ennyire kusza, amit mondok, akkor az írás miként mehet jól és nem ejtek oly nagy bakikat. Én se profin kezdtem, de már egészen jól belejöttem, viszont még mindig van hova fejlődnöm. Szerintem mindenki holtáig tanul, legalábbis az, aki akar. Bólintottam egyet, de nem feleltem már semmit se. Azt hiszem nekem több idő fog kellenie, hogy sikerüljön kicsit ellazulnom és még inkább élvezni a nyaralást, de ez szerintem meglepő, hiszen még a szállást se látta. Reménykedni tudtam abban, hogy tetszeni fog neki. Nagyon remélem, mert ha sikerült mellé lőnöm, akkor az eléggé nagy bukta lesz. - Vigyázz még a végén megsajnállak, hogy Velencét túl kell élned. – a hanglejtésemből pedig tökéletesen érezhette azt, hogy csak viccelődöm vele és szívom a vérét. Mintha csak ezzel is a jókedvet akarnám fokozni. - Pedig azt hittem, hogy hirtelen súlyzózni támadt kedved. Így jár az, aki nem alszik. A repülő út szép és jó, de azért bizonyos időszakokban nem árt aludni se és akkor annyira nem lesz nyúzott se az ember. Persze az időeltolódás, de minden. Ne aggódj egy-két nap és fel se fog tűnni, hogy tökre másképpen jár itt az idő, mint otthon. – mellé pedig legyintettem is egyet. Természetesen eléggé megtudja viselni a szervezetet egy-egy hosszabb utazás, de nem lehetetlenség túlélni. Nekem kicsit több tapasztalatom van benne, de reméltem, hogy nála is egy-két nap elegendő lesz az átállásra. Elkuncogtam magam a reakcióján, hiszen lehet nem volt éppen valami erős poén, de legalább igyekeztem. Szerintem hozzám képest egész jó volt, hiszen sose arról voltam híres, hogy jómagam lennék Miss Humorherold. Mielőtt pedig felelhetnék, azelőtt ismét megszólal. A szemeim elkerekednek és játékosan a vállába bokszolok. – Ez nem szép dolog, de másrészt meg, ha igen, akkor zavarna? – vágtam vissza minden hezitálás nélkül. Ha ő úgy, akkor én meg így. Kíváncsian fürkésztem őt és láthatta, hogy nem lenne jó ötlet, ha megpróbálna lódítani. Amúgy meg szó se volt ilyenről. Igazán kedves nő volt, de sose vonzódtam volna hozzá. Amikor meghallottam a nevetését, akkor könnyedén lett szélesebb a mosolyom. Jó érzés volt újra hallani a nevetését, látni a jókedvét. Túlzottan is hiányzott. – Szerintem még én se sejtettem, hogy mire adom a fejem. – szórakoztam ismét picit, amikor azt ecsetelte, hogy inkább jót tett neki a levegőváltozás. Nem mintha bánnám, mert örülni fogok annak, hogy újra kezd nyitni a világ felé és nem gubózik be teljesen, mint azokban a hetekben. - Nem, Londonban. – forgattam meg kicsit a szemeimet, de hát hülye kérdésre hülye válasz dukál. Még akkor is, ha én kezdtem az egész hülyeséget. Megesik az ilyen, de azért az ártatlan mosolyt villantottam. – Pedig én követtem azt, amerre mutatta. Tényleg nem értem. Lehet jobb is, hogy nem mentem térképésznek. – gondolkoztam hangosan, de ezek is pontosan annyira voltak játékosak, mint előtte a locsogásom nagy része. Türelmesen vártam, hogy ő mit fog kihámozni ebből az abszurd helyzetből, de már jól indulunk. Az első napon eltévedünk, legalább tuti a többi napon se az én kezemben lesz a térkép. - Aha… - mondtam úgy, mint aki mindent ért, de annyira nem volt világos. Valahol kicsit másabb utcára sikerült tévednem, mint gondoltam és nincs messze. Ennyi totálisan átjött, de ez a pillanat az volt, amikor tuti nem kezdenék el okoskodni. - Ez a sátrazás nem is hangzik rosszul. Biztosan buli lenne télvíz idején, ha a legjobb barátodnak egy kis tüdőgyulladást akarnál. – kapott még egy mosolyt is ismét a szavaim mellé, miközben ismét elindultunk. – Ha elárulnám, akkor nem rágna belülről a kíváncsiság és nem láthatnám a valódi reakciódat, amikor megérkezünk. – tettem még hozzá, amiből rájöhetett, hogy eszem ágában sincsen elárulni neki a dolgot. – Arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk enni valami kis hangulatos tavernába, vagy minek hívják itt őket. Mit gondolsz? – pillantottam oldalra, hiszen tényleg érdekelt a véleménye. Előbb még be is kell vásárolni, hiszen nem a hotelben fogunk lakni, hanem a hotel melletti egyik kis utcáskában volt egy kiadó lakás, ami direkt turistáknak van. Mondhatni saját kis lakásunk lesz, ahol senki se zavarhat minket. Remélem neki is tetszeni fog és nem fogja bánni azt, hogy nem a hotelbe foglaltam szállást. Amennyiben megérkeztünk a hotelhoz és be akart volna menni, úgy sietve kaptam a keze után. – Nem arra, hanem erre. – mondtam neki és azzal a lendülettel elindultam kivételesen a jó irányba. Innen lenne ciki eltévedni. A kulcsot kihalásztam a növény alól, ahol hagyta a tulaj annak megfelelően, ahogyan megbeszéltük és sietve fordítottam el a bejárati ajtóban, majd pedig a lépcsőházban kisebb keresgélés után meg is álltam a megfelelő ajtó előtt.
- Egy fél perce sincs, hogy mondtad, hogy szerinted minden rendben lesz és tökéletes lesz. Most meg már azt vallod, hogy tökéletes sose lesz semmi sem? Azért rajtad sem könnyű kiigazodni, te nő. - jegyeztem meg csipkelődve, jómagam amúgy nem stresszeltem azon, hogy mennyire lesz tökéletes vagy sem a kirándulás – úgy sem voltam még sosem külföldön, inkább igyekszem jól érezni magam, mint hogy ilyeneken görcsöljek. Majd lesz amilyen lesz. - Ugyan már, Suzie, lazíts! Nyaralunk! Jó lesz. – löktem meg játékosan a vállammal a vállát, ne parázzon már ő is ilyeneken. Ha itt nem bír kikapcsolódni, meló közben milyen lehet? - Na ja, legrosszabb esetben. Túléltem már durvább dolgokat is, csak megbirkózok ezzel is. – vontam vállat, igazából halvány elképzelésem sincs, hogy mennyire fogom bírni, korábban még sosem utaztam hajóval se, szóval... úszni tudok. Az számít? - Persze, ráér ott. Úgy sem a bőröndöt sétáltatva akarom körbejárni Velencét. És támogatom a többi ötletet is. Igaz, órák óta csak ülünk, de a franc gondolta volna, hogy ilyen kimerítő tud lenni az utazás. – legalábbis nekem az volt, lehet csak a ramaty állapotom meg a nemlétező kondim miatt, Suzie-nak meg meg sem kottyant az egész, tudja a fene. Gondolom ő amúgy is többet utazik, mint én. - Remélem, hogy nem lesz, de sosem lehet tudni. Majd kiderül. – találgattam a bőröndcsere után, amikor azonban megbökött, csak értetlenül figyeltem rá, mit is szeretne – egészen addig amíg nem folytatta, akkor csak vidáman csóváltam a fejemet – Kac-kac, de vicces kedvében van ma valaki. - Komolyan? – kérdeztem vissza meglepve, amikor kiderült, hogy neki még az olasszal sincs gondja, a következő megjegyzését hallva azonban uram bocsá’, akaratlanul is a gimis nyelvórás cukkolások jutottak eszembe – Kölcsönös nyelvlecke, mi? – hát, ha a kifejezésből nem is esett le neki, a hangsúlyból már sejthette, hogyan is értettem. Túl magas labda volt, sajnálom... - Megártott volna? Szerintem pont, hogy inkább segít. Tudod, úgy is mindig azt mondják, hogy egy kis levegőváltozás csak jót tesz. – vigyorogtam továbbra is úgy, mint valami lelkes kisgyerek, a durci fejét látva meg nem bírtam megállni, hogy ne nevessem el magam ismét, de hát úgy is jobban telik a séta, ha közben elüti az ember az időt, nemde? Kár, hogy ennyi idő alatt már rég a hotelbe kellett volna érnünk. - Passz, Velencében? Na hadd lássam... – aztán csak bólintottam, amikor megmutatta, hogy a térképen merre van a hotel – Nem, az valóban nem. – értettem egyet a parkos megjegyzésével, miközben bőszen kerestem az imént az egyik ház falán látott utcanevet a térképen. Mondjuk elég nehéz volt úgy, hogy nem ismerem a várost, ráadásul nekem még a nyelv is totál idegen volt, de egy-két perc bogarászás után csak sikerült a nyomára bukkanni. - Nézd csak, most itt vagyunk. – böktem a lapra, nem túl messze attól a helytől, ahol a hotelt mutatta az imént – És ide kéne érnünk. Annyira nem járunk rossz helyen, csak mi egy párhuzamos utcán jöttünk. Elvileg... az utca végén kell majd balra fordulnunk, és egy tömbnyire ott lesz az a park, amit kerestél. – állapítottam meg, aztán az is lehet, hogy berozsdáltam ilyen téren a kómám alatt, igaz, nem tartottam valószínűnek. - Oké, tudom, nemsokára odaérünk, de milyen a szállás? Valami szállodai szoba, vagy apartman, vagy valami családnál leszünk elszállásolva, vagy valami lepukkant kollégium, vagy csak felcsapunk egy sátrat valaki hátsó kertjében, vagy... – néztem rá kíváncsiskodva, miközben megindultam tovább, amerre az előbb vázoltam az útvonalat.
Amikor elnevette magát, akkor csak kérdőn pillantottam rá és láthatta a pillantásomból, hogy várom a folytatást, hogy mi volt ennyire vicces. Bár annak örültem, hogy végre nevetni hallom őt ismét. Régóta nem nevezetett, vagy legalábbis nem ilyen jóízűen. – Tökéletes sose lesz szerintem semmi se, vagy passz. – tudom, hogy én is emlegetettem azt, hogy minden legyen rendben, de valahogy nem tudtam hinni jelenleg még a tökéletes pillanatok létezésében. Egy pillanat lehet gyönyörű, felkavaró és emlékezetes is, de mitől lenne tökéletes? Hmm, passz. – Igen, ez igaz, de legalább ettől még inkább izgalmasabb minden. Ha így is lesz, akkor is remélhetőleg jól fogjuk érezni magunkat. – rántottam meg végül a vállaimat, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy miként fog elsülni ez az egész, de abban nagyon is reménykedtem, hogy jól. A legfőbb célom az volt ezzel, hogy jól érezzük magunkat és kicsit sikerüljön helyre billenteni a kapcsolatunkat. - De-de, viszont maximum majd szerzünk neked gyógyszert. – mert nagyon mással tényleg nem lehetne itt közlekedni, meg szerintem annak is megvan a maga szépsége. Túlzottan izgatott voltam az egész miatt, hiszen olyan sokat beszéltek már mások erről a helyről, meg sokat is lehet róla olvasni, így tényleg látni akartam azt, hogy annyira gyönyörű, mint amilyennek mondják. - Hoztam, valahol a bőröndben lesz az is. Majd a szállodában megkeressem, de egy fürdő már jól esne, meg majd valami ebédet is nézhetnénk magunknak, hogy újult erővel vágjunk neki majd a városba. – az első nap szerintem amúgy se a nagy kalandozásról szól. Inkább csak a megérkezésről, a kipakolásról és a közeli környezet felfedezéséről. Azért reméltem, hogy Declan jobb tájékozódó lesz, mint én vagyok néha, mert olykor-olykor előfordul, hogy az ilyen képességem szabadságra mennek. Csak egy aprót bólintottam mosolyogva, miközben a két bőrönd tulajdonost cserélt. Azért kicsit megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell végigráncigálnom a városon. Tudom, én tömtem meg, így nekem kellene megszenvednem vele, de ha már volt ilyen gálás, akkor a világért se akartam volna visszautasítani. - Attól félsz, hogy gond lenne majd a beszéddel? – pillantottam rá, majd szórakozottan kicsit meglöktem őt. – Másrészt meg az illető időközben kiszökött a bőröndömből és most éppen mellettem sétál. – kacsintottam rá, hogy utána szőke fürtjeimbe túrjak. Sietve néztem körbe, hogy merre is kellene menni, majd eléggé határozottan neki vágtam az útnak. – Nem folyékonyan, de egész jól beszélem a nyelvet. Volt egy kolléga, aki olasz volt és egymást tanítottuk más nyelvre. – toldottam meg a korábbi dolgot. Bár szerintem az angolt is megfogják érteni. Mégis csak turisták által eléggé kedvelt városról van szó. - Héé, de pimasz lett valaki. Máris megártott volna az itteni levegő? – először persze kuncogtam azon, amit mondott, de nem is én lettem volna, ha nem vágom be utána a kisebb durcás fejet, ami persze nem volt komoly és nem kontrázok rá arra, amit mondott. Tudtam jól, hogy csak szórakozik, ahogyan én is. Közben pedig szép lassan haladtunk a cél felé.De aztán elég hamar rá kellett jönnöm, hogy azért az internet se hazudhat ennyire a távolságról, így megálltam eléggé tanácstalanul. - A hotel… - pillantottam rá a térképre, majd ráböktem a helyre. – Elméletileg ott kellene lennie és most nekünk meg most itt kellene már régen… - mutattam a hotelhez közeli pontra, de arra még én is rájöttem, hogy egy park helyett teljesen mást látunk. – De még sincs itt. Csak nem tűnik úgy el egy park. – mondtam egy kisebb sóhaj keretében, majd kicsit ráültem a bőröndömre, mint aki elfáradt. – Van ötleted, hogy merre vagyunk? – faggattam ismét őt. Persze csak pár perce kaparintotta meg a térképet, de ha ő se találja meg, hogy most hol vagyunk és merre kellene menni, akkor talán örökre elvesztünk. Na jó, csak addig, amíg nem szerzünk esetleg taxit, hogy inkább elvigyen. Pedig én tényleg igyekeztem követni a térkép alapján az utcákat és hasonlók. Jó, ezer éve nem néztem utca táblát, de azért még számolni tudok, hogy hányadik utca után kell jobbra vagy éppen balra fordulni…
- Őszintén? – nevettem jóízűen a kérdése hallatán, mielőtt gyorsan javítottam volna magam – vagy legalább magyarázattal szolgáltam volna a félreértések elkerülése végett, mert azokból bőven kijutott mostanában – Ne értsd félre, én is azt szeretném, ha minden rendben menne meg tökéletes lenne, kikapcsolódnánk, jól éreznénk magunkat, mert... azt hiszem ráfér mindkettőnkre. – annak fényében, milyen heteket tudhatunk magunk mögött - Csak... tudod milyenek vagyunk. Simán ügyetlenkedünk meg bénázunk annyit, hogy mire kettőt pislogunk, már valami ciki szituban találjuk magunkat. – vagy mondjuk a fürdőszoba padlóján, törölköző nélkül, meg hasonló apróságokat, gondolom nem kell őt sem emlékeztetni, tudunk mi alkotni, még ha nem is szándékosan akarunk. - Az igazat megvallva még sosem utaztam hajón, szóval gőzöm sincs, hogy amúgy tengeribeteg lennék-e tőle, de a puding próbája az evés, gondolom, majd kiderül, nem igaz? – arra aztán nem lehet panasz, hogy ne lennék én is lelkes a programok terén, igaz, miután előttem a reptérig titok volt az úticél, így előre sem igazán tudtam felkészülni, hogy mit lenne érdemes megnézni. - Jut eszembe, hoztál valami útikönyvet? Megvan a varázsa annak is, amikor valami idegen helyen kolbászol az ember a városban, totálisan eltévedve, de azért ciki lenne, ha valami nagy látványosságról meg pont ezért maradnánk le. – mondjuk kimarad a programból a székesegyház, mert csak a mellette lévő utcán sétálunk el, és fel sem merül bennünk, hogy balra kéne fordulni, nem pedig jobbra az egyik leghíresebb épület felé. Tipikusan mi lennénk, azt hiszem. - Látod? Már megérte elhoznod. – nyúltam viccelődve a bőröndje után, miközben a sajátomat lepasszoltam neki. Igaz, ha egyedül jött volna, valószínűleg akkor is akadt volna bőven jelentkező, akik segítettek volna meg csapták volna a szelet mellé, a mediterrán pasikról úgy is azt tartják hogy milyen pofátlanul flörtölnek mindenkivel. Mondjuk állítólag a franciák sem jobbak. Hát, így belegondolva, még inkább örülök, hogy mégsem utazott Suzie egyedül Párizsba. - Embercsempész... és ki a szerencsétlen nyertes? Mondd, hogy valami angol-olasz tolmács. – nem mint ha nem boldogulnánk jól az anyanyelvünkön, de azért mégiscsak egyszerűbb lenne úgy tájékozódni, vagy szót érteni a helyiekkel, ha folyékonyan nyomjuk az olaszt is... Vagy lehet Suzie megtanult idő közben, az valahogy eddig nem került szóba, de az tuti, hogy az én szókincsem nagyjából az olasz konyha kifejezéseire terjed ki. Éhen nem halunk, legalább az félsiker, nem? - Tudod, erre szokták mondani, hogy a gömb is egy forma. – jegyzem meg komolytalanul szemtelenkedve, mint ha minimum 140 kilót nyomna életem szőkeségje, és nem vasággyal 40-et. Csak követem, ha már ilyen magabiztosan megindult a hotel felé, és fel sem merül bennem, hogy esetleg rossz irányba tartunk, csupán akkor, amikor elbizonytalanodik és a térképet kezdi lóbálni az orrom előtt. - Emlékeztetnélek, hogy sem a hotel nevét, sem a címét nem tudom, és Velence alaprajzás sem vágom fejből... Hadd nézzem! Mi a cím? Vagy hol van rajta a hotel? – vagy egyáltalán hol a búbánatos hétszentségben vagyunk mi? Mert egyelőre azon kívül, hogy valószínűleg fejjel lefelé tartotta a térképet Suzanne, nem sok mindenben vagyok biztos, csak valami utcanév tábla után kutat a tekintetem, szerencsére a repülőteret meg nem egy bonyolult dolog megtalálni a térképen, így legalább azt egész könnyen kitotózhatom, hogy most merre járunk.
Persze, hogy a neheze rám maradt. Válogassam a sok cetli közül, hogy melyik legyen a befutó. Igazából két hely közül én se tudtam választani és csaltam, mert kisorsoltam őket. De ha már a sors is úgy akarta, hogy idejöjjünk, akkor csak nem lesz semmi extrém dolog. Egy kis lazulás mind a kettőnkre igazán ráfért már, ahogyan az is, hogy kicsit újra elkezdjünk közeledni egymás felé, hiszen kár lenne azt állítani, hogy az elmúlt hetek alatt minden olyanná vált, mint a képessége kiderülése előtt volt, de legalább nem is volt annyira pocsék, mint azokban a hetekben vagy azon a napon, mint amikor minden kibukott belőlünk. Természetesen a készülődés se volt zökkenőmentes, mert volt olyan pillanat, amikor a faggatásának köszönhetően majdnem inkább elszóltam magam, de végül inkább kitartottam és tovább terelgettem, hogy mit is pakoljon. Néha nagy türelem kellett, míg máskor meg igazán cuki és szórakoztató volt az, amit csinált. Én se gondoltam volna, hogy be fogok aludni, de legalább kipihentem érkezek meg és annyira nem is volt rossz a párnám. Bár biztosan jobban örült volna annak, ha inkább ő ül ott, ahol én, ha már alszom. Legalább jobb lett volna a kilátás számára, de így be kellett érnie az én szőke tincseimmel és azzal, amit azon keresztül láthatott. Megadóan sóhajtottam egyet az első reakcióra, de szemmel láthatóan olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek például karácsonykor. – Miért lenne bármi gebasz? Szerintem minden rendben lesz és tökéletes lesz. Annyira kíváncsi vagyok a látványosságokra, meg hajózhatunk. Legfőbb közlekedési eszköz a hajó. Nem remek? – lelkesedtem tovább, miközben a csomagjainkat kerestem a szemeimmel. Attól még a szám tud járni, és hamarosan ki is szúrtam őket. Lehet kicsit túl lelkes voltam, de nem tehetek róla. Nagyon izgultam, hogy mennyire fog örülni, hogy végül ez a hely lett a nyertes. - Milyen gálás lovag. – és azzal a lendülettel már felé is fordítottam a fogantyút, hogy az övé lehet. Az enyém után az övé törpe volt és pillekönnyű. Nem is értem, hogy miként fért be ebbe a bőröndbe. Tuti, hogy nem pakolt el mindent, amit mondott, vagy mégis? Hmm, ez egy jó kérdés, vagy lehet csak valami trükkös ez a fránya csomag. – Igazából embercsempész lettem, de pszt! – és még az ujjamat is játékosan a szám elé tettem. Fogalmam sincs, hogy mitől lett ilyen nehéz. Mindig találtam valami dolgot, amire azt mondtam, hogy nem tudom ott hagyni. Ted pedig most éppen egy „otthonban” van. Vajon hiányozni fogunk neki ebben a másfél-kéthétben? A kérdéseire pedig közben kicsit még a vállaimat is megrántottam és csak széttártam tanácstalanul a kezemet is, hogy fogalmam sincs, hogy miként pakoltam ennyit. - Héé, az én fenekem és lábaim nagyon is formában vannak, így menjünk gyalog. – azzal a lendülettel megindultam és mentem, már hosszú ideje gyalogolhattunk, amikor is tanácstalanul megálltam. - ÖHmm, te tudod amúgy, hogy merre kell menni? – pillantottam rá a lehető legcukibb mosolyommal és a térképet meglóbáltam az orra előtt. Én próbáltam követni, de azt hiszem még se jött össze, mert tök mást láttam, mint kellene magam előtt.
Nos, ha már korábban megígértem, akkor kiválogattam unalmas perceimben egy rakás utazási ajánlatot, egy-egy cetlit téve a katalógusok megfelelő oldalaihoz, hogy aztán, bőség zavara címszóval Suzie-nak passzoljam át az egészet, válasszon bellőle, ha már én képtelen voltam leszűkíteni a kört. Úgy is van benne minden féle, Amerikai, európai, északabbra, délebbre, természetjárósabb, városnézősebb... még Párizst is belepakoltam, biztos ami biztos! Igazából nekem bármi jó volt, tekintve, hogy átaludtam az elmúlt 7 évet, van mit bepótolnom minden téren. Igaz, azon meglepődtem, amikor aztán csak egy rakás instrukciót kaptam, hogy mit pakoljak, az úticél meglepetés... Hát jó, állok elébe, legyen! Igaz, így legalább kétszer annyit nyaggattam Suzie-t minden hülyeség kapcsán, pakoljak-e ezt-azt-amazt, vagy nem lesz szükség rá, de hát no! Ha már meglepetés...! Igaz, nagyjából addig tartott, amíg be nem csekkoltunk a reptéren, mert utána max. akkor lett volna esélye Suzanne-nek titokban tartani az úticélunkat, ha minimum süket és vak lettem volna – vagy feladott volna valamelyik bőröndbe csomagolva – de amilyen aranyosan lelkesedett, azért úgy csináltam, mint ha még nem lenne nyilvánvaló, hova is megyünk. Amíg fel nem szálltunk a gépre. Amikor ott is bemondták, akkor már végképp feladtam a színészkedést. Lehet, hogy hosszú volt az út, de nem bántam, még az átszállásokkal se, pláne, hogy sosem ültem még repülőn korábban, egész jól elnézegettem a felhőket, amíg Suzie a vállamnak dőlve szunyókált – csak tudnám, hogy miért akart az ablak mellett ülni, ha utána meg úgy dönt, inkább alszik? - Hé, még nem is láttunk semmit a városból, csak utaztunk megállás nélkül, még nem ér ilyet kérdezni! – csóváltam a fejemet, miközben a csomagjainkra várakoztunk – Egyébként meg biztosan nem, úgy hallottam, hogy szép város. Az olasz konyhát is csípem, biztos programokból meg látnivalókból sem lesz hiány... ha meg valami gebasz lenne, majd feltaláljuk megunkat, nem? – igazából tekintve, hogy akár otthon, a nappaliban is képesek voltunk jól elütni az időt minden aprósággal meg hülyeséggel, elég abszurdnak tűnt, hogy bármi ilyen gond adódna egy ilyen szép helyen. - Aha, látom! – igyekeztem lépést tartani Suzie-val, de szerencsére a csomagok sem szöktek olyan gyorsan, hogy esélyünk se lett volna ellenük – igaz, én vele ellentétben csak egy egészen apró bőröndöt hoztam, szerintem fele akkora sincs, mint az övé... - Cseréljünk? – ajánlottam fel lovagiasan, miután megszereztük a sajátjainkat, mert tekintve, hogy Suzie bőröndje akkora, amiben már embert is lehetne csempészni – Amúgy áruld már el, mi a fenét pakoltál annyi mindent? Belegyömöszölted a komplett ruhatáradat? Vagy Tedet? Vagy... – gondolkoztam hangosan, aztán ha élt a lehetőséggel, közben cserélhettünk is, az én bőröndöm tuti, hogy se méretben, se súlyban még csak meg sem közelítette az övét. - Ha olyan közel van a szállás, akkor felőlem gyalogolhatunk, egy kis mozgás úgy sem árt, ültünk eleget. Vagy inkább taxizna a kényelmes feneked? – vontam vállat, ha elfáradt az utazásban, akkor akár autóval is mehetünk.
Fogalmam sem volt arról, hogy hány óra is telt le indulás óta, de azzal tuti nem szálltam volna vitába, hogy kicsit kimerítő volt az utazás. Többször is át kellett szállni. Talán egy közelebbi úti cél praktikusabb lett volna, de valami olyan helyre akartam menni, amit együtt fedezhetünk fel és a végső pillanatokig el se árultam, ha már végül rám hárult a választás. Csak utaltam neki, hogy miket hozzon. Szerencsére az időjárás se volt totálisan vészes, hiszen legalább plusz fokok voltak és péntekre még +10 fokot is elérheti a hőmérséklet, így nem kell attól tartanom, hogy jégszoborrá fogok fagyni. Amikor végre megérkezett a repülő, akkor sietve nyújtóztattam ki az elgémberedett végtagjaimat és dörzsöltem ki kicsit az álmosságot a szemeimből, hiszen sikerült Declannak dőlve elszundítanom is időközben. Bár mennyire is szerettem volna a leszállásig titkolni előle a végállomást, hiszen az előző reptéren is kiírták a várost, meg be is mondták a gépen is, így mindegy is volt. Azért reménykedtem annak, hogy tetszeni fog ez a hely. Sokat olvastam már róla, de még sose láttam. Mondhatni ez egy újabb közös élmény lehet az eltévedésekkel és a többi fura helyzettel, mert biztosan lesznek. Ennyire már ismerem magunkat. Teljesen idegen lesz ez a város és úgy minden. Hamarosan pedig már a bőröndünkre vártunk. Kíváncsian figyeltem, hogy mikor jön már a miénk, mert nagyon izgatott voltam. - Remélem nem bántad meg, hogy rám hagytad végül a döntést. – pillantottam Declanra, hogy megtörjem a csendet, ami beállt az ébredésem óta, de lehet én süketültem meg kicsit a gépen. - Nézd, ott vannak! – intettem sietve a csomagjaink irányába, majd sietős léptekkel indultam el feléjük, hogy utána a nem túl picinek mondható bőröndömet lehalásszam a futószalagról, vagy mi a szösz az. - Mivel menjünk? Taxi, vagy inkább gyalog. Állítólag nincs messze a szállás. – bár hirtelen azt se tudnám merre kell menni, de térképem volt. Bár nem tudom minek, mert ehhez tényleg igazán szőke tudtam lenni sokszor. Türelmesen vártam a válaszát, miközben kifújtam magam, ha egyedül kellett megszereznem a cuccomat.
Kezdőlap
