Nyitottam felé némiképp, viszont túlzásba sem akartam esni azt illetően, hogy többet engedek meg mint amennyit szeretnék. Sok oka volt annak, hogy távolságtartó voltam az embereket illetően, és ennek csupán egyik oka volt az, hogy még mindig gyászoltam. Valahol a szívem legmélyén, valahol egy olyan helyen, amit csak én ismertem, és amikor a fiamra néztem mindig elszorult a szívem. Túl erőteljes volt időnként a hasonlóság, és ezt nehezen dolgoztam fel. Ha egyedül lettem volna, ha nem született volna gyermekünk minden bizonnyal könnyebben ment volna az egész feldolgozása. Akkor talán egyszerűbb lett volna megsiratnom és túllépni az egészen. Persze jól tudom mindezzel csak magamat áltatom, mert igazán soha nem lennék képes feldolgozni az elvesztését, ahogyan soha nem lennék képes nem gondolni arra mennyi minden várt volna még ránk, ha élne. Megrázom a fejemet és a fiam vállára teszem a kezemet, miközben hallom, hogy beszélgetni kezdenek Carloval. A fiam akárcsak az apja nehezen oldódott társaságban, megvolt  a maga külön kis világa, nem nagyon engedett be rajta senkit, talán féltette a saját kis gondolatait, talán csak szeretett ott elbújni, mint ahogyan én is tettem ebben a kisvárosban. Apa gyakorta mondogatta, hogy vele kellett volna maradnunk, odaköltözni hozzá, de valahogyan nem ment. Ott még több volt az emlék, a közös helyek, ahol megfordultunk. A parkban tett késő esti séták, az éttermek, a kis kávézók az a néhány pékség. Még arra is képes volt, hogy hajnalban felkeljen, hogy nekem friss kalácsot hozzon. Tudta, hogy imádom a foszlós kalácsot és amikor várandós voltam a fiunkkal ezen imádatom még inkább előjött. Nem kellene most ezen járjon az agyam, most amikor végre adatott egy esély, hogy kikapcsolódjak, hogy jól érezzem magam, egy olyan férfi társaságában, aki nem betolakodni akar az életembe, hanem pusztán ott lenni mellettem és csak megismerni, csak beszélgetni. A visszafogott óvatossága jobban tetszett, mint az első. Attól megijedtem. Amikor Bernardo arra kéri a fiamat, hogy tegezze Max hatalmas mélykék szemeivel pillantott rám, én pedig egy egészen röpke időre hunytam le a szemem és bólintottam a beleegyezésem jeleként. Soha nem tett olyasmit amiről tudta, hogy tőlem másképp tanulta, és amikor mégis azt kérték mondjon ennek ellent minden esetben kérte az engedélyemet és most meg is kapta. Valóban nem kellett magáznia, és ha Bernardo így kéri nem láttam akadályát, hogy megtegye. Talán csak akkor lehetett némiképp érdekes és kissé bizonytalan a pillantásom, amikor a következő mondatok elhagyták a férfi száját. Kezeim finoman pihentek Max vállán, és egy egészen enyhén meg is remegtem azt hiszem. Nem tudom, hogy ez jó ötlet ilyen hamar? Persze megint magamra gondoltam elsősorban, holott tudom, hogy a fiamnak jót tenne egy kis kikapcsolódás mások társaságában, vagy éppen Carloval, aki közel azonos korú vele. Nem nagyon voltak barátai, ami javarészt az én hibám, hiszen apa is megmondta, hogy túlféltem őt, hogy annyira rettegek minden pillanattól, amiben a végzetes hibát elkövetheti majd, hogy inkább bezárom a négy fal közé. Pedig örökké nem tehetem ezt. Most még kicsi, most még ott van mellettem, most még az én kezemet akarja fogni, most még az én lépteim mellett vezeti a sajátját, de tudom eljön majd az idő, amikor ez megváltozik. Amikor már csak a távolodó alakját látom, és azt ahogyan visszainteget nekem búcsúzóul. Bele sem akarok gondolni, hogy egyszer majd el kell engednem, bele sem akarok gondolni mi történik akkor ha az átok megfogan, ha csak véletlenül is....hiszen volt már erre példa. Egy rossz mozdulat, egy tökéletesnek nem nevezhető időzítés, egyetlen másodperc elég, hogy ez megtörténjen és onnantól nincs megállás. Milyen élete lenne neki vajon, és én mennyire lennék képes feldolgozni azt, hogy ez tulajdonképpen az én hibám? Tőlem örökölte, tisztában voltam vele, én mégis akartam őt. És ma már semmiért sem cserélném el azt az érzést, amikor megszületett. Csak egy anya képes így érezni, csak egy anya képes a szívében egy dédelgetett érzést beleadni egy homlokcsókba, nézni miképpen cseperedik a gyermeke, és változatlan, el nem múló szeretettel viseltetni felé. Van egy szerelem ami első látásra megszületik és életünk végéig változatlan marad, és ez az a szerelem amit a fiunk iránt érzünk, mi anyák. Biztos voltam benne, hogy Bernardo és Carlo édesanyja is így érzett, különben nem nevelt volna fel két ilyen remek gyermeket.Pontosabban az idősebb fia nem lenne ennyire odaadással az öccse iránt. Remek lehetett az az asszony ebben már biztos voltam. Ugyanakkor abban is biztos voltam, hogy ez a kirándulás talán még túl korai nekünk. Talán előtte még jó lenne találkozni megismerni a másikat. De hát azt nem éppen ilyen alkalmakon szokták? Hiszen ha azt vesszük most nem igazán van erre lehetőségünk. Egyrészt nekünk is haza kell térnünk, lassan már túl voltunk a délután felén, és Bernardonak is orvoshoz kell mennie. Igaz, utána még megígértem azt a fagyizást, aminek Max láthatóan nagyon örül, Carlo miatt. Nem fogom visszavonni az ígéretemet, igaz nem is akarom. Bernardo kérdő és egyben kérlelő pillantása elől nem volt hová futnom, azonban könnyelmű ígéretekbe sem akartam belemenni, úgyhogy igyekeztem nem ígérni semmit, ugyanakkor nemet sem mondani.
- Maradjunk abban, hogy ezt az ajánlatot még megfontolom és előtte még beszélgetünk egyet róla, veled is Max és Bernardoval is. Úgyis azt tervezte, hogy bejön majd hozzám a könyvtárba, megnézi a régi gyűjteményt, az alapítók által összeállított kis részleget, ugye?- először a fiamra tekintettem le, majd a férfira néztem és a mosolyomból érezhette, hogy valóban nem utasítottam el az ajánlatát de még megfontolom mindenképpen. Leginkább attól teszem függővé, hogy a mai nap után milyennek látja őt a fiam. Nem, nem akarok semmit, ahogyan ő sem akar, egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy Max jól érezze magát a társaságában, ne érezze betolakodónak, ne érezze, hogy a mellettem betöltött szerepét, amit az apja után jogosan érezte, hogy birtokol, bárki is el akarná venni. Miközben elvettem a kocsikulcsot halványan mosolyodtam el arra  a kijelentésre mely szerint esetlegesen száguldozhatnékom támad.
- Bernardo, egy öt éves kisfiú édesanyja vagyok. Őszintén olyannak vél, aki akár csak gondolatban is átlépné a megengedett sebességhatárt?- megráztam a fejem, végül aztán a srácok beültek hátra, mi pedig előre, és a kórházig az út lassan telt, de nem eseménytelenül. Carlo magát nem meghazudtolva szinte folyamatosan beszélt, a fiam pedig hallgatta. Azon somolyogtam magamban, hogy kicsit olyan a helyzet, csak más felállásban mint amit mi is folytattunk Bernardoval. Az olasz beszélt, én meg hallgattam, ritkán szólaltam meg. A fiam is többnyire csak akkor amikor aztán az ételre terelődött a szó. Hiszen mint a legtöbb korabeli ő is nagyon szerette a hasát.
- Én inkább a húsokat szeretem, anyukám nagyon finoman csinálja a töltött libacombot, tesz bele mazsolát is. És amikor igazán meglepetést akar nekem szerezni, akkor reggelire mindig süt nekem palacsintát, és kakaóval meg tejszínhabbal díszíti. Kakaóból szemet meg orrot rajzol a palacsintára, és tejszínhabból mosolyt fúj rá.- ezzel a kijelentésével pedig az én fiam varázsolt mosolyt az én arcomra, és nevetést váltott ki Carlo-ból, bár nem akartam, hogy Max erőltesse a témát, hiszen a kisfiú mamája meghalt bizonyosan rossz érzés lehet neki, hogy nem készít neki reggelente palacsintát. A visszapillantó tükörbe néztem a két fiút majd nem is tudom miért de kicsúszott a számon egy mondat, amit nem tudok megmagyarázni.
- Talán egy reggel majd neked is készítek ilyesmit Carlo, ha szeretnéd.- persze jól tudom, hogy ehhez legalábbis együtt kellene az éjszakát töltenie a két srácnak, így aztán mielőtt félreérthető lenne a kijelentésem korrigáltam némiképp.
- Ha az édesapád és a bátyád megengedik egy nap majd nálunk alszol és akkor reggelire lesz mosolygós palacsinta. Hogy is hívod őket Max?- néztem újra a visszapillantóba.
- Stan és Pan. Mert az egyiknek mindig dundi arcot rajzolsz mami a másiknak meg olyan vékonyat. Ugye eljössz Carlo?- na most az én gyerekem lelkesedett fel, mire láttam, hogy a kisfiú ugyanazzal a jellegzetes tarkóvakarással jelzi bizonytalanságát amit korábban már a bátyjától volt alkalmam látni.
- Hát ha megengedik akkor szívesen. És amúgy meg azért eszem meg a fagyidat mert finom. – jegyezte meg a bátyjának vigyorogva, és az út további részében a két gyerek azt beszélgette, hogy ha valóban eljön hozzánk Carlo akkor mi mindent fognak csinálni. Ott volt a kertben az a kis házikó, amit a nagy diófára épített még egy éve az egyik unokabátyám, aki látogatóba érkezett hozzánk, és menedéket keresve, mert éppen üldözték. Hogy lefoglalja magát egy héten keresztül fabrikálta a házacskát, amire ráfért volna már egy felújítás, a téli időjárás kicsit megrongálta, szóval nem örültem, hogy Max sokat van fenn rajta, féltem, hogy egyszer majd leszakad vele együtt. Éppen akkor beszélt erről a faházról amikor a kórházhoz értünk, és még mindig ez volt a téma, meg az, hogy tulajdonképpen neki mennyi kincsét is rejti, amikor jó sok idő elteltével Bernardo visszaérkezett hozzánk. Én többnyire csendben hallgattam a két gyerek beszélgetését, és néha amikor rám néztek megerősítést vagy valamiféle beleegyezést várva akkor vagy bólintottam és helyeseltem vagy kategorikusan elutasítottam egy-egy felvetést, amit leginkább Maximilianra nézve éreztem veszélyesnek, mert könnyen baj történhetett volna belőle, és nekem vigyáznom kell rá, hogy ne így legyen. Az életünk, az egész életünk az óvatosságra épült, és ezt próbáltam neki is megtanítani, ő pedig érezte, ösztönösen érezte, és pontosan ezért kérte ki minden esetben a véleményemet ha bizonytalan volt valamiben. Most azonban láttam mennyire csillognak a szemei, mennyire lelkesen mesél újdonsült kis barátjának. Valahol örültem és valahol féltettem is őt, de megint el kellett magamnak magyaráznom, hogy nem tarthatom őt örökké bezárva a négy fal között, emberek közé kell engednem...ahogyan én sem lehetek örök életemre remete. A barátok segíthetnek abban, hogy túllépjek bizonyos dolgokon, és azt hiszem Bernardo talán ilyen barát lehetne. Csak még a gondolatot kell jobban megszoknom, hogy valakit az életembe engedjek.
A cukrászda patinás kis épület volt, néhány eperfa takarásában bújt meg az utcában található többi korhű kis házacska között. Nem is tudtam, hogy van a városnak egy ilyen része is, úgyhogy csodálkozva forgattam a fejemet és még akkor is nézelődtem, amikor éreztem, hogy mellém penderül Max és a kezemet fogja meg. Lenéztem rá, és láttam, hogy úgy helyezkedett, hogy közöttem Bernardo között legyen. Értettem az apró kis jelet, még nem bízik meg benne, még nem akarja, hogy attól közelebb legyen hozzám, mint amennyit ő is helyesnek ítélne. Az asztalnál is úgy helyezkedtünk el, hogy az olasz férfi velem szemben foglalt helyet. Kedvesen mosolyogtam fel a fiatal pincérnőre és amikor hallottam, hogy a keresztnevén szólítja Bernardot még inkább mosolyogtam. Jóképű férfi nem meglepő ha kedvelik, kivált az ilyen helyes és dekoratív hölgyek. Nem nyitottam ki a kezembe adott étlapot
- Én jeleztem már korábban, hogy megkóstolom amit maga szeret, Bernardo. Max, te pedig válaszd ki amit szeretnél kép alapján, és akkor elmondom, hogy pontosan mi is az.- fordultam a fiam felé, és finom csókot leheltem a feje tetejére, kezemet rásimítottam és így cirógattam a fürtjeit, amíg ő nézegette a képeket. Egyikre rámutatott én pedig felolvastam
- Epres-maracujás-mangós kehely, szórt mogyoróval és tejszínhabbal a tetején csokoládé öntettel. Ejjha! Jól hangzik, akkor legyen ez?- kérdeztem, mire Maximilian felpillantott rám és ragyogó szemekkel bólogatott. Itt most ez volt a téma, itt most nem kezdhettünk komolyabb beszélgetésbe Bernardoval, illetve nem folytathattuk amit lekezdtünk a gyerekek miatt. Talán majd lesz még rá alkalom. Igyekeztem valamiféle könnyedebb témát találni amíg a rendelésünket felveszik és elkészítik.
- És mondja Bernardo, a kereskedésen és az edzőségen kívül van még valami hobbija, amivel szívesen foglalkozik, amiben örömét leli?- nem néztem a szemeibe továbbra sem, valahol az arccsontján futtattam végig a tekintetem, és az ujjaimat összefűztem az asztallapon, ráhelyezve könnyedén. Úgy éreztem ide most ez a fajta társalgás illik. Mindennek megvan a helye és az ideje. Mellettem a két fiú még tanakodott az étlap felett, hogy Carlo mit egyen.

Jól esett neki beszélnem az édesanyámról, nem tudom, talán azért mert maga is anyuka , egyszerűen nem tudom, úgy éreztem hogy semmi bajom nem származhat abból ha tud arról, hogy nincs már köztünk anyám, azt hiszem ez is egyfajta elfogadás volt, nem híreszteltem én mindenkinek úton út félen. Csak úgy jött magától.
A részvét nyilvánításnál hálásan mosolyodtam el s biccentettem neki, azt nem meséltem el neki, hogy anyám vadászat közben halt meg, s csak egy felvételünk van arról, hogy a vámpír épp vércsíkot hagyva húzza anyámat a földön. A koporsója üres volt amit eltemettünk. Carlo is tudott róla, hogy anyánk nem jön vissza többé, mert ilyen neveltetést kaptunk, bizonyos szempontból túl hamar kellett mindkettőnknek felnőnie. Tudtam, hogy apám is tanítja őt önvédelemre, és én is szoktam, jó arra, hogy megtanuljam kordában tartani az erőmet, és figyelni arra,hogy gyengéd is legyek ha gyakorlásról van szó. Nem vághatom a hátára csak úgy hogy nyekkenjen.
Életemben először töltött el büszkeséggel, hogy az öcsémet dícsérik, persze büszke voltam rá, mindig is, de más szájából hallani, ezt igazán jól esik. Vigyorogtam mint a tejbe tök, s a szemöldököm is megvillant, játékosan. Tényleg jól esett, melegség öntött el, ami nálam igen ritka, és most nem az ágyéki forróságról beszélek, hanem erről az újfajta érzésről, ami a mellkasom tájékán terjengett. Jól esik! Tényleg!
Miközben Carlo elintézi a telefont apámnak, ott állok, ahol eddig és figyelem a büszke anyukát, egy pillanatra úgy érzem, hasonlatosan érzünk ő a fia iránt, én pedig az öcsém iránt.
Nálunk ha elhangzik ez a fütty, akkor nincs idő búcsúzkodásra, jönni kell és kész, azt hiszem ha akarnánk sem tudnánk ezen változtatni, a képzésünk és a gyakorlataink miatt sem.
Ahogy figyelem az anyja felé futó fiút elmosolyodom, eszembe jut egy kép, amikor anyám hasonlóan állt egy pálya oldalán, fociztam, Carlot pedig a karjában fogta, büszke volt, ahogyan Roselia is.
A következő mozdulat lepett csak meg igazán, amivel a fiát köszöntötte, meghitt volt, bensőséges, és szokatlan, de mindenképp családias, félrebillentettem a fejemet és elmosolyodtam.
- Bernardo, nyugodtan hívj csak Bernardonak, és magáznod sem kell, fiatal vagyok még hozzá Maximillian. - nyújtottam felé a kezemet, hisz azért mégis csak férfiból van, még akkor is ha valakinek a kicsinyített lenyomata.
- Bármiben? Gondolod, hogy anyukád eljönne velünk egy élmény parkba? Jövő héten terveztem elvinni Carlot, de bizonyára jobban érezné magát, ha egy korabeli srác is ott lenne velünk. Van állat simogató, kötél pálya, vadvízi evezés, egy nagy lovas  ranch lényegében, egy hegy lábánál. -  hé! Próbálok kapcsolatokat kiépíteni, és… úgy viselkedni ahogy a szülők tennék a másik gyerekkel, akivel jóban van a sajátja, csak én az öcsém ügyében jártam el. Zavarodottan pillantottam Roseliara, reméltem, hogy nem mentem messzire.
- Persze, édesanyád szava a döntő, hiszen ő tudja jobban, hogy rá értek-e, és nemet is elfogadok az ajánlatomra.  - hiszen ez nem egy fagylaltozás, ez annál azért több, egy egész napos elfoglaltság lenne, és talán tényleg korai…Félre értés ne essék, nem a fián keresztül akartam megfogni, most először csak az lebegett előttem,hogy Carlonak lehet barátja, hiszen láttam, hogy milyen jól összedolgoztak a kosárlabda pályán. Zavarban voltam egy kissé, majd elindultunk az autónk felé, elgondolkodtam az ajánlatán,  fájt az oldalam, végül biccentettem, és átadtam a kocsi kulcsait Roseliának, csak az ingem takarta el az atlétám foltját a tapaszokon átszivárgott a vér.
- De semmi száguldás, az apám szobafogságra ítél ha kárt teszek a kocsiban. - s ez így is volt, noha esetemben a szobafogság annyit jelentett a vadászattal. Reggel felkelek, kaja , utána edzés, és körülbelül mindezt a ház területén belül kellene elvégeznem.
Carlo már kinyitotta a kocsit és vissza is hozta a kulcsot  a konzultáció után ami közte és apám között folyt le, az öcsém rávigyorgott Maximillianra.
- A régiségkereskedésünk mellett van a leg tutibb cukrászda, majd meglátod milyen jó. Fura dolgokat eszik a bátyám, de finomak.
- Ezt pedig onnan tudod, hogy megeszed mindig a fura dolgaimat, és végül csak nekem nem marad… - dünnyögtem, miközben összekócoltam a haját.
Roseliára mosolyogtam, majd megvártam, hogy az öcsém beszálljon a hátsó ülésre, és bekösse magát, ha kellett Maximilliannak is segítettem beszállni, és be is kötöttem. Ha segítettem, valószínűleg még inkább meghúztam a sérülésemet, így kicsit oldal fájósan ültem be az autóba.
Nem volt vészes, de pont ott futott át a biztonsági övem, a seb felett, így bár bekapcsoltam, eltartottam a kezemmel egy kicsit onnan. Roseliára mosolyogtam, Carlo is mosolygott, hátul Maxre, elkezdtek beszélni arról a ranchról, őket hallgattam, pontosabban az öcsémet.
- Képzeld, a bátyám Olaszországban tanult meg lovagolni, már régóta várok arra, hogy nekem is megmutassa, és megtanítson rá, persze a vadvízi evezés se lehet rossz, de azt meghagyom neki. Bár… különben sem menne egyedül, akkor szokott menni, amikor a rokonaink is itt vannak otthonról. Képzeld el azt a tömeget, és mindenhol, mindenki szinte vagy csakis olaszul beszél! - Carlo nem dicsekedett, csak teljes átéléssel mesélt, mosolyogva bámultam ki az ablakon s annak tükröződésében figyeltem a vezető Roseliát, talán az ő ajkán is mosoly bujkált ahogy az enyémen is.
- Te, milyen kajákat szeretsz? Ettél már szőlővel párolt tengergyümölcseit? Anyukám finoman csinálta, még a bátyám is megette, ő ilyen egészség mániás- felszusszantottam, megráztam a fejemet és nekidöntöttem a hideg ablaknak. Anyám szava járása volt ez az egészség mánia, de sosem gúnnyal mondta, ahogy az öcsém sem, ez már szinte szállóige volt otthon. Egy nosztalgikus mosoly jelent meg az arcomon. Miattam kezdte el a nagy húsgolyós milánóit csirke vagy pulyka húsból készíteni, és a tésztát sem a hagyományos tésztából készítette, belátta ő is,hogy ez az életmód rájuk is kedvező hatással van.
- Hagyd szóhoz jutni Maximilliant is, Carlo! - figyelmeztettem halkan. Fáradt voltam, nem testileg, hanem érzelmileg, döbbenetes, hogy ez a találkozás mennyi emléket volt képes bennem felidézni, nem feledtem el őket, csak háttérbe szorítottam ezeket. Azt hittem meg van a helye ennek, az emlék fényképe és virágai előtt, egy kis oltár féleség, apám dolgozó szobájában, ahová leülök egy forró tea társaságában, és csendben felelevenítem az emlékeinket, a közöseket. De rá kellett jöjjek most, hogy vannak olyan emlékek, amelyeket, elejtett szavak, helyzetek és szituációk hoznak felszínre, s ez hiányzott igazából. Gyanús volt számomra az is, hogy igazán, de úgy igazán nem gyászoltam meg az anyámat, mert élt bennem a remény, hogy még valaha visszajöhet. Elhatároztam, hogy szeretném felkeresni őt a munkahelyén, még ha csak beszélgetni is fogunk, nekem az is jó lesz.
Begurultunk  a kocsival a parkolóba , s azonnal kötöttem is ki magamat, kényelmetlen volt szinte vigyázzban ücsörögni, kicsit felköhögtem amikor kiszálltam, de ennél komolyabb bajom nem volt.
Felszusszantottam, és kicsit a kocsi oldalának támaszkodtam. Ez a baj a borda környéki eséseimmel, főleg ha  három héttel előtte volt egy nagyobb koccanásom egy nagyobb darab vámpírral, könnyelmű voltam, még kímélnem kellett volna magamat, de meggyógyíttatni nem tudtuk, mert a boszorkányunk New Orleansba ment. Így csak tüneti kezelés volt, még akkor is ha hamarabb gyógyultam,-  krémeink ugyan voltak, amik enyhítették a fájdalmat, a boszorkánytól kaptuk,- apám ki fog akadni ,hogy orvoshoz jöttem, de nem tudtam ellenállni Roselia ajánlatának. Ez a nő legalább jót akart, nekem, azt hiszem.
Mindegy, sport baleset, hisz tényleg az volt, a saját bika erős labdámtól védtem meg a minket ide szállító nőt.
A kórházban majd két órát várakoztunk, meg is röntgeneztek, és kaptam némi fájdalomcsillapítót, kitisztították a sebemet, és kaptam tetanuszt is. Mire vége lett a vizsgálatoknak nyűgös lettem, kicsit el is hallgattam, a fenekem fájt a szuritól, és bár Roselia próbált zökkenőmentesen vezetni, egy-egy kanyarnál a falat tudtam volna kaparni, A tetejébe be is pólyáltak a bordáim környékén, de ez szerencsére annyira nem látszott a fehér atlétám miatt. A kereskedés elé irányítottam Roseliát, ott kiszálltunk a kocsiból, s vissza gyalogoltunk a cukrászdához, odabent mosolyogva köszöntöttek. kinéztem magunknak a helyet, kényelmes foteles, a légkondi környékén, az asztalt körbe lehetett ülni, az lesz a mi helyünk. Odavezettem Roseliáékat, és miután helyet foglalt ő is meg a srácok is, Carlo bent szeretett ülni a kanyarban, így én valószínűleg Roseliával szemben foglaltam helyet. Egy kedves pincérnő jött oda hozzánk s osztott ki négy darab étlapot, mosolyogva.
- Szólj Bernardo ha választottatok! - kacsintott rám mosolyogva, mire biccentettem, és áttúrtam a hajamat. Kedves volt tőle hogy a fiataloknak is hozott étlapot, mondjuk... Voltak képek a fagylaltok és a sütemények mellett is, és két külön oldalra is fel volt sorakoztatva az a fajta amelyiket én szerettem. Egyébként pedig nem akartam meghúzni a pultos csajt, volt eszem ahova sűrűn jártam ott nem akartam belerondítani a légkörbe.  


*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫La Cosa Mas Bella ♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note: